A hosszú menetelés egy klausztrofób kamaradráma, ami ez esetben nagy nyílt tereken játszódik, csak egy nagyon kicsi világba zárva. Úgy saccra az 1960-as évek Amerikájában járunk, valami alternatív történelemben, ahol egy polgárháború(?) nyomán már összeomlott a demokrácia. katona diktatúra van, feltehetően, mert igazából semmi magyarázatot nem kap a gyanútlan néző, hogy mi ez a félreeső vidéki utakon zajló, szisztematikus mészárlás.
Arról van ugyanis szó, hogy minden évben van egy Nagy Menetelés, mikor minden államból egy-egy fiatal pasi elindul menetelni, de csak egy élheti túl, és övé a jutalom, a mindent vivő lap, plusz még kérhet is valami bármit, feltéve, ha nem akarja megdönteni a Rendszert, ami így ránézésre talán militáns feudális anarchia. Vagyis nincs kontextusa az egésznek, csak néhány egyszerű szabály (mint a Platform című szociohorrorban), miszerint egyfojtába menni kell, pisilni sem lehet megállni, és nem lehet egy bizonyos sebesség alá menni. Aki lelassul vagy megáll, azt a harmadik hibánál fejbe lövik, míg csak egy marad. Így aztán vannak a menetelők, egy-két páncélautó, meg az Őrnagy, a főnéni bácsiban a Száll a kakukk fészkéről című klasszikusból (ő egyébként a Mark Hamill nevű lukeskywalker), meg a nyomorult sorsok, hisz mindenki azért jelentkezik erre a szervezett öngyilkosságra, mert amúgy is szar az ő meg a családja élete, de ha véletlenül túléli, mindez megváltozhat.
Ja, az egész némileg Az éhezők viadalára emlékeztet (bár azt nem láttam, olvasásában meg másfél kötetig jutottam, ott untam el végleg), viszont az irodalmi alapanyag régebbi, valami korai Stephen King szövegből filmesedett.
Nem lehetett egy drága darab, kevés a szereplő, díszlet szinte nincs, kiégett roncsok és legelők közt menetel a menet, a kamera sem hagyja el az utat, egy pillanatra sem, így hiába a végtelenbe tartó horizont, be vagyunk zárva egy nagyon kis szelet térbe, ahol közelről kell látni meghalni azt, aki már nem bír vagy nem akar menni. Ráadásul mindenki csupa férfi, egyetlen női karakter tűnik fel az elején, az egyik srác anyja.
Minden kamaradráma akkor működik, ha a karakterek hitelesek, ez itt hibátlanul megvan, a színészekre sincs különösebb panaszom, bár az elején elhullók, mint ilyen esetekben szinte mindig, utólag már nehezen megkülönböztethető nagyon mellékszereplők, de a két srác, aki a végére a marad (na ja, a fekete meg a fehér), és akik addigra testvérien haverok lesznek, ők emlékezetesek.
És bár a rezsim ellen nem lehet lázadni (bármi is legyen az alapja), de kicsiben mégis, az utolsó túlélő azért megcselekszi, amit megkövetel a haza, pontosabban ez esetben a barátság, mert haza már nincs, csak valami disztópikus rémálom a helyén.
„Felemelő“ egy film, na, még jó hogy odakint kis híján újra tavasz lett, mikor néztem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése