Minden kezdet egy nehéz befejezés kezdete. Mint például az iskola. Eleinte csak unalmas és felesleges időtöltésnek tűnik aztán jönnek a dolgozatok, a gimiben meg a végén még vizsgázni is kell, tételekkel meg minden, mintha az ember attól lenne érett, hogy tudja az első világháború kitörését, meg a másodfokú egyenlet megoldóképletét. Az egyetemen meg kiderül, hogy ez a vizsga-izé, ez már félévente van, és ezen az sem segít, hogy a tanárok időnként kollégának szólítják az embert. Ettől még simán kibaszhatják bármikor, csak mert másnaposan a tantárgyat se találja el.
Amúgy arra jutottam, a komplett nyugati kultúra abban jó hogy elkezdjen dolgokat, remekül tudunk belevágni bármibe, de a befejezés az valahogy mindig valami kínos és/vagy elnyújtott vergődés, a nagy projektek legtöbbször akkor érnek véget mikor jön a kudarc, az összeomlás, vagy a teljes érdektelenség.
Ott van például Észak-Amerika gyarmatosítása. Nagy lendülettel und nagy reményekkel indult, aztán lett Függetlenségi Nyilatkozat, meg függetlenségi háború, hogy eljöjjön a szabadság földje és a bátrak hona. Aztán elég hamar hova jutottak? Rabszolgaság, polgárháború, na ja. Úgyhogy elég sokaknak kellet meghalni, mire valami működőképes országot fabrikáltak az USA-ból, ami viszont nagyon nem az, mint amit az első lelkes telepesek elképzeltek az utódaiknak. Kiderült, hogy birodalomként kell működnie, és akként el is ketyeg már vagy 160 éve, de véres és kegyetlen idők voltak, mire kiderült, hogy a puritán bevándorlók álma egy szabad és egyenlő világról abban a formában nem működik.
Az első világháborúba is milyen lelkesen és büszkén menetelt az Osztrák-Magyar Monarchia hasrege, hogy pikk-pakk leverik a szerbeke, az oroszokat és bárkit is, aztán lett belőle Doberdo meg Isonzo vérszivattyúja. (Ha már az olaszok végül az Antant oldalán léptek be a háborúba.) A teljes összeomlás széléig kellett büszkén masírozni, mire lett fegyverszünet, meg kezdődhettek a béketárgyalások, amitől nekünk máig is fáj a trianoni döntés. (Nem a Kis-Trianon palota, az még mindig egy ingatlan.)
A „létező szocializmusnak“ nevezett létező államkapitalizmust se bírták abbahagyni a szovjet érdekszféra országai, míg rájuk nem omlott az egész, mondjuk így legalább nem kellett forradalom (vagy kellett volna?), de azért a lassú szétrohadás se egy méltó befejezése valaminek, ami nem jött be. Ráadásul ez a mostani felcsútista rezsimünk is valójában a késői (már rohadó) kádárizmus folytatása, 2.0 verziója, ha már a mi csúnyán öregedő despotánknak sem az volta baja még fiatalon azzal a rendszerrel, hogy diktatúra, hanem hogy nem ő a diktátor. Szóval részünkről még mindig nem tudtuk befejezni a Kádár-rendszert, a haláltusája még tart.
aminoapps.com
És hogy ne csak történelmi meg politikai példák legyenek, a sorozatokat se bírják normálisan befejezni, ha mégis az az üdítő kivétel, ami nem erősíti a szabályt, ez baromság, simán csak kivétel. Az Agymenőkben vagy a Jóbarátokban lehetett volna mondjuk négy erős évad, de nem bírtak abbahagyni, elvégre a nagy nézettség nagy pénzt hoz, alkotói szempontok meg nem játszottak szerepet, így mindkettő önismétlő, idegesítő, végtelenül ellenszenves giccsként fejezte földi pályafutását, évekkel azután, hogy elfogyott belőlük minden eredetiség meg kreativitás. (Ennek a magyar analogonja a Mi kis falunk, amit szintén a nézhetetlenségig nyújtottak el a semmibe.) És akkor ott van még a Dr. Who, ami egy ideje már ugyanitt tart, csak az - az előzőekkel ellentétben - nekem is fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése