Nemkutat, nemvitázik, nemvéd

Pár napja már az az egyik közéleti téma, hogy  a Medián mérése szerint nagyon fúde vezet a Tisza, mert ennyire még sosem, a Dagadt meg (szerintem kínjában) röhögni próbál, de lelki sebtapaszként érkezik a szektának, órákon belül a Nézőpont „kutatásának“ eredménye, hogy á dehogy, a fideszes utódpárt vezet fölényesen, ez még Felcsútról is látszik!

Nem tudom a nézőpontos kormánycsávók mennyire komoly kutatók, mert egy-két számot belemondani a nyilvánosságba nem kerül semmibe, minek kérdőíveket szerkeszteni, meg mintát, mikor úgyis annak kell kijönnie, hogy magabiztosan vezet a Hatalmi Főpárt. No meg módszertanilag is kérdőjeles a nézőpontjuk, mert ők már saját (időnként láthatóan vágybeteljesítő) értelmezésület is mérésnek akarják eladni, csak ezt én nem veszem be. Kevés dologhoz értek, de ehhez véletlenül egy kicsit.

Viszont egy ilyen kamu vagy nemkamu „mérés“ jó lehet arra, hogy relativizálja a valóban független és szakmai alapú kutatásokat, és ki lehessen írni a Zindex címlapjára, erős kampányhangulatban, hogy:

„Eljött a kampány fontos fordulópontja, miközben kirobbant a vita a Medián méréséről“

Nos, semmilyen vita nem robbant ki. Van a Deák nevű Dániel, a faszméregetős, sokat látott „szakértő“, aki kitett egy videót, hogy de ő tudja, mit is mért még januárban a Medián, mindegy is honnan, de így van, neki ez az állítása, tessék cáfolni! Ami ugye eleve egy csapdahelyzet, mert erre lehet azt mondani, hogy de tényleg azt mérték, amit közzétettek, amire jön a laza felcsútista fölényeskedés, hogy dehát hazudnak. Hazudtak már régebben is, most meg a hazugságukról naná hogy hazudnak.

Ez nem vita, ez szardobálás. Nem érvek vannak, hanem megsemmisítőnek szánt beszólások, így nem az nyer, akinek igaza van, ne adj isten jobban érvel, hanem aki hangosabban kiabál, abban meg a Párt kis harcosai vethetetlenek. Ha már az okosság vagy a megértés képessége nem alapbeállításuk nekik.

- O -

 

És mindeközben Agyarországban vérszagra gyűl a sereg, amennyiben a pártvezér és kancellár kivezényelte a katonaságot a népség elé, hogy ők most akkor nagyon védik az energetikai mindenféléket, mert annyira ukrán támadástól tartanak, hogy főleg csak ők.

Maximumra tekerik a háborús pszichózist, ez bejött négy éve is, most meg hátha, nagyon más esélyük nem maradt.

Az egészben pedig az a szánalmasan vicces, hogy a felcsúti döbrögi, aki nagyon utálja az ukrán elnököt, ádáz ellensége neki, most épp egyfajta Zelenszkijt próbál eljátszani, megkésve bár, de törve is.

Ugyanis Z. annak idején outsiderként úgy került a nagypolitikába (hogy eljátszott egy sorozatban egy vidéki tanárt aki elnök lesz), illetve hogy majd ő leszámol a rendszerszintű, állami megakorrupcióval. Ez nem igen akart aztán sikerülni, de jött a háború, ő beleállt a honvédő népvezér szerepébe, és azóta se ment ötven százalék alá a népszerűsége, a legrosszabb pillanataiban se.

Most meg a Dagadt próbálja magára igazítani a „csak én védhetlek meg benneteket, parasztok!“ narratívát, de belül szerintem tényleg hozzáteszi a parasztokat is, ami viszont kilátszik. Hogy nincs ebben a szánalmassá kopott alakban semmi nagyság, csak a hatalom görcsös, és nagyon is érdekvezérelt akarása, mint egy kövér Gollam, de tényleg, aki beleőrül a drágaszágába. (Oké, tényleg nem érdekel a Gyűrűkúra, de ennyit még én is tudok belőle róla.) 

Úgyhogy megy csapatokat szemlélni, katonailag helikopterezik, mintha ő lenne az egyik pocakos tábornok, akiket amúgy lenéz.

Én meg nem vagyok biztos benne, hogy pont az növeli a lakónépesség biztonságérzetét és jövőbe vetett hitének pozitivitását, hogy terepszínű páncélautókat lát az utcán, meg rohamsisakos katonákat. Erről az emberek többsége ritkán asszociál a békére. Persze a Főpárt már eddig is azzal ordította tele az országot, hogy Háború, Háború, Háború, és ehhez képest egyre kevésbé hallatszik mögötte az, hogy „ellenesség“. Az ellenség szó viszont egyre gyakrabban, a béke jegyében persze...

Van olcsóbb

Tegnap este folyton felugrott valami reklám, hogy most alig több, mint 130 euróért vehetek vonatjegyet, valami "Bjorli-Blakstad" viszonylatban. Most túl azon, hogy nincs 137 euróm, (éppen tíz euróra gyűjtök, még nem jött össze), de azt se tudtam mi is az a Bjorli-Blakstad? Egy város vagy kettő? Vagy az egyik egy tó? De az is lehet hogy ez valami vasúttársaság, aki a jegyeket árulja. 

Úgyhogy meggugliztam, és kiderült, Bjorli és Blakstad két norvég, khmm... település. Egészen pontosan Bjorli egy falu Innlandet megyében, a fene se tudja hányan lakják, és turisztikai szempontból két dolog van benne: egy darab sípálya, és egy darab kilátás, de az egyszerre több hegycsúcsra is! Blakstad szintén egy falu, de Asker megyében, ahonnan Nidelva folyóra van kilátás, sípályáról nem találtam említést. Tehát nyilvánvaló a desztináció jelentősége: ha az ember már unja nézni a Nidelva folyót, el lehet vonatozni Bjorliba síelni. Vagy fordítva.

Ez után csak azt nem értem, ezt miért nekem ajánlgatja valami algoritmus. Életemben nem jártam Norvégiában, nem tudok síelni (és nem is vágyom rá), az egészhez annyi a közöm, hogy legalább halottam a nemrég téli olimpiáról, meg gyerekkoromban voltak síléceim, amiket nem féltem nem használni. De ettől még nem támad kedvem olcsón vonatozni 418 kilométert, mintegy tíz óra hosszan, csak oda jeggyel, főleg hogy az ára aktuális középárfolyamon is 50 ezer forint felett van. Plusz az a költség amivel eljutok oda. 

Fel kéne vonatozni Pestre, onnan Wizz-el elrepülni Bergenbe, aztán már csak úgy öt és fél órát kellene vonatozni Bjorli-ig, hogy onnan még tízet. Rohadt szép hely lehet az a Blakstad, meg az oda vezető út, ha ennyire reklámozzák, lehet hogy neki is vágok, amint lesz rá pénzem. Addig is sétálok egyet a háztömb körül, miközben leviszem a szemetet is, ha  jól helyezkedek, a kukák mellől két főútvonalat is látni, plusz néha egészen furcsán ízléstelen vázákat dobnak ki a környékbeliek.

Amúgy is utálok repülni, bár a norvég vonatozás kicsit hiányozni fog.

Ilyenkor a rettegés is napozik (de álmában csönget egy picit)

Drónrepülésről döntött a kormány, elrendelték a  Szabolcsi csapattelepítés tilalmát, bár nincs közvetlen katonai cikkely, így nem is indokolt a NATO 4. fenyegetését életbe léptetni - valami ilyesmiről riogat a Dagadt nagyon hazafias háborús rettegtetése nyomán a sajtója, amivel van tele.

Mi vagyunk az egyetlen ország az egész Unióban, ahol a háborús veszélyhelyzet az államforma, miközben többen mások még határosak is a Kisszovjet-Nagyorosz Birodalommal, mint a lengyelek vagy a finnek. Nekünk ellenségünk Ukrajna, aki meg is támadott már minket, ezért a pártvezér és kancellár ingerült, de legalább bunkó fészbuk poszttal visel hadat ellenük, mert semmije nem maradt már, csak teli torokból azt ordítani, hogy vagy ő marad az örökös legfőbb hadúr, és mögötte a Hatalmi Főpárt az egyetlen, vagy mind megdöglünk a háborúban, amit éppen vív. (Mert rajta és kis segédein kívül kurvára senki nem beszél egyfolytában háborús képekben.)

Jogos, kérdés, hogy ezt most így hogy? Nos, logikát nem kell keresni, a dühödt toporzékolás nem racionális, hogy ésszel megérthető legyen, ezt élni kell, mint a megafonos csávóknak, akik nem is  mernek fél centinél jobban eltérni a hivatalos állampárti propagandától, mert a végén még besül náluk az újbeszél duplagondol. (Igen, még mindig Orwell és az 1984 a referencia, kellett a hülye angoljának már 1948-ban megírnia előre is az önkény propagandájának történetét és dinamikáját.)

Jut eszembe, mi a Megafon ellentéte? Nos, a mega mint előtag a milliószorost jelenti, a mikro meg a milliomod részt, legalább is az SI-rendszerben, ami valami rövidítés lehet. Vagyis a Megafon ellentéte a Mikrofon. Ez így médiailag is összeáll, a Beszélő Fejek Művek működéséhez ugyanis két dolog kell, egy kamera mikrofonnal, meg egy súgógép, mert még egy mikro-megafonosnak is lehet annyi esze, hogy érzékelje a sötét ostobaságot a ledarált szövegében, márpedig nem azért fizetik, hogy érzékeljen, hanem hogy közvetítsen. (Már látom, ahogy nemsoká lecserélik őket AI-generált arcokra, azok még fizetést sem kérnek, meg washingtoni utat, legalább is míg öntudatra nem ébred a Skynet, de akkor már kegyelmes uramék is mennek a levesbe.)

Most pedig megyek egy kicsit nagyon félni a háborútól, aztán csapatösszevonást hajtok végre a konyhában, amennyiben kinyitom az ablakot, hogy később áttelelt poloskákat vadásszak a lakásban. És ez most nem metafora, konkrét poloskák vannak, kettőt már láttam az erélyemen napozni...

p.s. Igazából persze nem félek a háborútól, nincs vesztenivalóm, mint Wagner úrnak Rejtőnél, mikor a pénzt vagy életet fenyegetésre annyit válaszol, hogy életet! Kifejtősebben ez úgy néz ki, hogy ő ingyenélő, tehát arra nincs rezsije, de ha odaadja a rablónak azt a huszonöt centest, ami nála van, honnan szerez másikat?

Amúgy is, a felcsútista rettegtető videó szerint a háborúban mindig szürkés nagyon ősz van, sár, hideg és halál, itt meg süt a Nap, valami perverz, előrehozott tavasz keretében hétágra. Nem bírja a szemem ezt az éles napfényt, de azért nagy fenyegetést sem érzek benne.

Még a mandineres hülye kommentelők (lásd az előző posztot) sem érzik át az ukránok háborús fenyegetését: „Azt se veszik figyelembe, hogy Magyarország a Türk Tanács meghívott tagja!“ Erős érv, igen nagyon erős!

Hol a hülye a mennyire?

Hülyékkel kommunikálni néha szórakoztató, de sokkal inkább fárasztó, nem is keresem magamnak a hülyéket, de az online az olyan, hogy úgy demokratikus, hogy közben felülreprezentálja a hülyéket. Mint a múltkor valami fórumon, ahol egy konkrét nagyon ostoba próbált megokosítani a világ állásásról, különös tekintettel arra, hogy menjek a picsába, én is csak a fotelból tudok okoskodni (Amúgy tényleg, a vécén például néha elég butának érzem magam, álmomban meg vagy tortát eszem vagy csajozok, vagy el vagyok tévedve egy idegen városban, attól függően, a való világban melyik volt épp régebben.), Ellenben ő nemrég fát hasogatott az udvaron, úgy két napja, és csak azóta akar a  fotelból okosnak látszani. Ja, hogy én sokszor a fotelben ülve is dolgozom? Az nem munka, cikkeket írni az faszság, minden sajtó média, és minden média hazudik, előbb hasogassak fát, aztán gyújtsak be vele a radiátorba, és aztán mondjam azt, hogy az írás munka, csak mert keveset fizetnek érte.

De miről ismerhető fel a hülye?

1. Nem érti az iróniát: Komolyan veszi magát, ami eleve marhaság, hiszen hülye hozzá, de pont ezért komolyan veszi, de szó, sőt betű szerint azt is, amit írok. Engem például hihetetlen mértékben nem érdekel ez az füvön labdakergetős játék, ironikusan „fodbal"-nak szokom hívni, mire jön a Hülye, és kioktat, hogy az futball, de ha igazán művelt lennék, mondjuk tudnék angolul, akkor football. Láblabda, ja. Jessz szőr, áj ken bugi! (Vagy a fodbal az mégis csak „lábbál“. Mert ha a ballroom az bálterem, akkor a ball az bál...)

2. Felettébb magabiztos: Hangyafasznyit tud csak a körülötte lévő világról, de azt sziklaszilárdan, ő az Élet Iskolájába járt, nem holmi egyetemre, ahol csak felesleges marhaságokat tanítanak.

3. Nem tudja magáról, hogy hülye: Mivel keveset tud, azt sem sejti, mennyi mindent nem tud, az igazi, tőrőlmetszett Hülye annyira fogalmatlan szinte bármiben, hogy mindenről lehet véleménye, nem kötik a tények, holmi információk vagy az elemi logika, meg annak szorongató érzete sem, hogy még a hozzá nem értésből sincs meg az alapfokúja. A nulla bármennyivel szorozva is magabiztosan nulla.

Igazából ez lenne a Dunning-Kruger-hatás. David Dunning és Justin Kruger jenki szociálpszichológusok még 1999-ben írták le azt a kognitív torzítást, amit egyszerűen a "tudatlanok bátorságának" is hívnak.  Ennek lényege, hogy az elhanyagolható tudással rendelkező arcok,  butaságukkal egyenesen arányosan hajlamosak jelentősen túlbecsülni saját kompetenciájukat. Leginkább azért, mert nem tudnak eleget ahhoz, hogy tudják, nem tudnak eleget, ezért nem is akarnak többet tudni a nem tudják miről - így lesz a magabiztosság irányába öngerjesztő a hülyeség spirálja.

És mivel a bátor tudatlanokból hiányzik egy-egy téma alapos ismerete, képtelenek felismerni saját hibáik mellett mások kompetenciáját is, így leszek én egy Hülye horizontján hülye, ahol persze ő az okosság origója. Ahhoz képest persze...

Én meg csak azért se leszek a Hülye kedvéért imposztor-szindrómás. Aki olyan, hogy ha valamennyire ért valamihez, látva a terület összetettségét, gyakran kételkedi kezd a saját tudásában. Egész egyszerűen tudja azt is, hogy mennyi mindent nem tud, miközben felülbecsli a virtigli hülyéket, csak mert evidens számára, hogy ő tudja. Nekem például evidens, hogy mondjuk a politikai közvélemény-kutatások adatai nem jóslatok, hanem pillanatfelvételek a közelmúltból, és hajlamos vagyok azt hinni, hogy ezt a másik is tudja, pedig dehogy.  Az oké, hogy gőze sincs mit jelent egy rétegzett valószínűségi minta (ha már kutatások), a statisztikai hibahatár vagy a szignifikancia-szint, ilyenekkel nem is dobálózóm, de hogy a kutatás nem béljóslás, azt már nincs kedvem hatodszor is elmagyarázni CsakaPárt Hülyének, akihez képest azért tényleg okosnak érzem magam, bár nyilván ez is relatív.

(Mikor a helyi egyetemen tanítottam, na akkor voltam imposztor-szindrómás, hogy mégis mit keresek én a hogy kerültem ide. A fodbalhoz se értek...)

Ünnepibe jelentés

Kis médiahőbörgés, Zindex: „Négy nagy bejelentésre készül a kormány, ami az életünk minden területére kihat - Közlekedés, egészségügy, mindennapok, érkeznek az áttörések.“

Nem, kicsit sincs állott propagandaszaga egy ilyen címlapnak, friss és objektív mint kutyaszar a fűben, az is a mindennapok része, ha nem is áttörés, ha végül mégsem lépek bele.

Viszont az mindig a médiasemmitmondás csúcsának csimborasszója, ha az a bejelentés, hogy valakik nagy bejelentésre készülnek. Ennél már csak lenne metább, ha végül azt jelentené be Ártunk és Ormányunk, egymás után négyszer, hogy nemsoká bejelent hat fontos dolgot, a későbbi bejelentések bejelentéseiről, hogy mikor hol lehet majd várni, hogy.

És különösen szép az a népiesnek nem nevezhető motívum, hogy vannak egyfelől a dolgok, mint a közlekedés meg az egészségügy, és vannak ezekhez képest, mintegy külön szféraként a mindennapok.

Mert ami nem mindennapi, az lehet valami pozitív, hogy ünnep van vagy hurrá nyaralunk, esetleg valami letaglózó, hogy meghalt a valaki, és bankhitelt kell felvenni a koszorúra, de gondolom kampányidők kampánymondásokat kívánnak, szóval az ormányzat majd valami ünnepit jelent be, illetve minket ki a mindennapokból.

Hiszen közlekedni nem mindennapi, az ember szép tiszta ruhában, megfésülködve, és lelkét is ünneplőbe öltöztetve száll fel a villamosra, elvégre ilyesmi nem történik minden nap! (Ja, felénk tényleg nem, az egész városban nincs egy rohadt villamos, ami nagyobb lenne a HO-ás terepasztalok hozzávalóinál.) De már egy buszozás is feltölt bárkit lelkileg, és ha az ember jó helyre ül egy modernebb buszon, feltöltheti a telefonját is. Mert a közlekedés lényege az úton levés, mindegy hova megyünk, a nagyfeszültségű villanyvezetékekkel szabdalt, út menti szikkadt szántóföldek egy rabszállítóból is pont olyan szépek, mint egy Rolls-Royce hátsó üléséről. Vagyis semennyire. De pont ettől adnak lehetőséget egy belső utazásra, önmagunk felé... (Ez később majd falvédőre is hímezem, csak még ki kell guglizi, hogy Koeljó vagy az a másik-e?)

Orvoshoz menni szintén ünnep, várjuk is mindig a következő gyomortükrözést, foghúzást, és egyáltalán, én is emlékszem még arra, mikor gyerekkoromban nem is volt olyan szar lázasnak lenni, hisz azon a héten nem kellett iskolába menni, nézhettem a tévében az Onedin-család ismétlését. Meg olvashattam könyveket, amikben muskétások kardoznak, mert akkoriban még nem sejtettem, hogy a muskéta az igazából lőfegyver. De ez nem lázasan sem zavart volna.

Ez az egész annyira pozitív, hogy nekem már mindegy is milyen nem mindennapit jelentenek be, hisz a ház előtti egyik zebrán már kisütött a Nap, és a többinél sem esélytelen!

Nem látjuk menni

Tegnap volt két napja a háború. 

Kitörése négy éve.  Pontosabban az akkor már tíz éve lappangó konfliktus (vö. a Krím annektálása) felforrósodása.

És jellemző, hogy csak úgy emlegetjük: A háború. Mert a szomszédban dúl, ezért nem kell külön megnevezni, Ártunk és Ormányunk meg úgysem tud másról beszélni, nagy békességében. (Ja, a gazdaságról valahogy nagy a kuss, az egészségügy meg a szociális rendszer szót se érdemel, mondjuk utóbbi már csak nyomokban van, de az orosz olaj minden szót megér.)

A háború ellenben remek a Rettegj Magyar! kampány-zűrprogram tekintetének vonatkozásában, elvégre nehogy már hiába haljon meg az a rengeteg ember, hogy még csak egy jó kis cinikus-aljas fekete kampányt se hozzanak össze államférfiaink, az életük árán. Kár, hogy közben nem lehet beleszállni Vlagyimir  Vlagyimirovics elvtársba, még abban a nyomorult AI-videóban is valami német katona lő el idáig a második világháborúból, persze miért is ne, a propaganda szerint ebből a mostaniból lesz a harmadik. Vagy már van, a sokat látott szakértők is megosztottak a Birodalmi Nézőpont Intézetben. Mert nem egyformán gyakran nézik a moszkvai állami híradós eligazítást.

Pedig a háborús helyzet nagyon máshogy fest máshonnan nézve, miközben egy egyszerű dolog, mint a napfelkelte,  igen hasonló az erkélyen meg a parkban. A háború viszont bonyolult. Már túl azon hogy képmutató, véres, szabályokat el nem ismerő, azaz valami nagyon barlangi szinten emberi.

Lelkesnek kell lenni kölykök Moszkvában

(hvg.hu)

Nem igazán lelkes kijeviek, Nemmoszkvában

(24.hu)

Minden ellenkező híreszteléssel szemben, mi is benne vagyunk a háborúban. Elvégre a téeszelnök-alakúra öregedett pártvezér és kancellár kijelentette, hogy Ukrajna az ellenségünk, és mivel Ukrajna háborúban áll, ezért értelemszerűen velünk is. Mert az ellenség az ellenség, nem rivális, konkurens vagy másként gondolkodó, hanem valaki, akire lőni kell (mert lőni fog), úgyhogy egyelőre szimbolikusan, de így viselkednek a hazai ellenzékkel is.

Erre erősít rá Putyin elvtárs rendszeres, rituális körbenyalása, valamint a "Bot a küllők közt" paradigma alapbeállításként használata az EU-val kapcsolatban.

És maga a Felcsútok Géniusza is mondta a minap, hogy az ukránokkal "energiaháborút" vívunk épp, és gondolom a jelzős háború is háború, jelző csak azért kell hozzá, mert anélkül a másikra gondolnánk, amitől mindig békét akarnak a Párt vezetői, de mindenhol is. (Na jó, a vécén néha mást is akarnak, csak nem mindig megy könnyen.)

Persze ez a szájjal békét akarás nem kulminál érdemi tettekbe, nem is dolga az neki, ellenben ahogy még egy repülőgép sem maradt fent végleg, úgy egy háború sem tart örökké. (Ha lenne ilyen, nem tudnánk róla, hiszen az örökkévalóság többek szerint még tart, és sok van vissza belőle, addig még bármi másnak vége lehet egyszer.)

Így aztán, ha vége lesz, a felcsúti elmakoghatja, hogy ő ugye megmondta, addig akarta a békét, míg lett! Ha meg nem, majd lesz holnap, mert holnap is sokáig lesz még mindig, lásd az örökkévalóságot.

Szerintem meg földrengés lesz. Hogy pontosan hol és mikor, és milyen erős, azt majd megmondom, ha már olvastam róla, de hogy lesz, azt most is. Száz százalék, hogy igazam lesz egyszer.

Nem látom a háború végét, csak jönni.

Szakzsargonkvíz, avagy nyelvében él a sznob

Kényszeresen fogyasztok mindenféle kvízt, ami szembe jön a napi hírböngészés-kiábrándulás közben, csak hogy valamilyennek érezzem magam, okosnak főleg. A mai topik a zindexes díványon:

„Mit csinál az, aki manipulál? Idegenek szavak alapkvíze“

10-ből 10 lett, naná, elvégre alap, nekem meg felsőfokúm van öntudatból, és amúgy is egy közepesen művelt sznob vagyok, ennyit el is vártam magamtól. 

Értékelés: „Gratulálunk, téged nem lehet megvezetni az idegen szavakkal! Még azokat a kifejezéseknek is pontosan ismered a jelentését, amelyek másokat zavarba hoznak, igazán figyelemre méltó a szókincsed.“

Igen, hát a sz-betűs dolgaim figyelemre méltóak, mondjuk a szakácsművészetem, a szociológiai tudásom megkopott felületessége, a szerencsétlenségem és a szörnyű modorom egyaránt figyelemre méltó lenne, ha figyelne ezekre valaki, magamt is beleértve.

Ellenben ismeri a fene pontosan a jelentéseket, azon épp a múltkor gondolkodtam, hogy mondjam magyarul, hogy „szignifikáns“, már túl a szűk statisztikai értelmén, hogy most akkor jelentős, döntő, meghatározó vagy lényeges? Persze mindegy, a különbség nem releváns, van az az idegen szó is, hogy szinoníma, azt ilyenkor szokták bevetni, mint ismert költészeti rímképletet.

Ugyanakkor megpróbáltam a kvíz tíz kifejezését egyetlen mondatba foglalni, hátha kijön belőle valami igazi, bödönhangú semmitmondás, olyan asztal mellett értelmiségieskedő hangulat. Ennyi lett:

A szuverén hatalom szignifikáns precedensek mentén konzekvensen, redundáns üzenetekkel manipulálja a látens konszenzusokat, deficitessé téve azokat.

Nem vagyok benne biztos, hogy van-e ennek értelme, de ha mégsem, akkor az annyi, hogy a senkire nem figyelő hatalom mellébeszéléssel rombolja a hallgatólagos megegyezések lehetőségét is. Ja, mellébeszél. Mint én is ezzel a fenti mondattal.

liked.hu

Hogy ragozzuk a kukát?

Egyre gyakrabban veszem észre, hogy az emberek az utcán nem egyszerűen magukban beszélnek, hanem kifejezetten narrálják saját magukat. Mint a faszi a ház előtt, derékig az autója csomagtartójában, hangosan meséli a közeli fákon unatkozó madaraknak (mert remélem nem nekem, meg észre sem vesz), hogy „.. akurvaéletbe, kiborult ez a szar, micsináljak most ezzel?“

És úgyszólván méterekkel arrébb, a szemetesben turkáló fazon is az Élet nagy kérdésein tűnődik, miszerint el kellett volna hozni a múltkor azt a fél babakocsit, lám itt van hozzá pótkerék, de konyakot még mindig nem akar kidobni a sok lakótelepi burzsuj. „Mindegy, holnap veszek bort!“ -bíztatja magát, miközben a Nap is kisüt, és ettől a kettőtől máris lendületesebben kukáz tovább. (Vagy kukázik? A kuka ikes ige?)

Nem mellesleg nemigen tudok már úgy kilépni a lépcsőházból, hogy valaki ne ügyködne a közeli kukák valamelyikével, olyankor kicsit rosszul is érzem magam, hogy már megint csak konyhai hulladékot dobok ki, semmi újrahasznosíthatót, mert azt újrahasznosítom én, ha már én sem állok messze a katasztrófától anyagilag. Így én szemetet teszek a szemétbe,  bár a környéken is van olyan, aki újszerű állapotú túrabakancsot a tetejére. Biztos kinőtte. A 44-es méretet is.

(Amúgy várom már azt a nyilván  AI-alapú megoldást, például okosszemüvegre, ami feliratozza is a kéretlen narrációkat, amiket aztán le lehetne fordíttatni vele bármilyen nyelvre. Mert a latinul rohadtmocskoskurvázva, magányosan dohányzó szomszéd biztos vicces lenne. Még úgy is, hogy dohányozni nem lehet latinul, mert dohány csak Kolumbusz után lett itt, az Óvilágban is, mikor a latin már holt nyelv volt nagyjából.)

Géza meg a kisbolt előtt aszongya, mióta a sörösdoboz is ötven forintot ér, inkább üvegeset vesz, mert azt másnaposan, félálomban, hajnali tizenegykor is visszaviszi, dolgozik benne a több évtizedes rutin, de a dobozt olyankor automatikusan összegyűri, és utána már mindenképp kivágja a szemétbe, akkor is ha eszébe jut, hogy ez pénzt ért volna.

Viszont sosem beszél magában, ha mondanivalója van, komolyan odaképzel valakit Lajos mellé, hiszen csak neki dumálni felesleges, mert hiábavaló.

Császárság? Király!

Fura módon egy brit weboldalon jött szembe, hogy ma van Mátyás király születésnapja. Nekik persze Matthias Corvinus, mert a hülye angolok nem tudják hogy az egy kollégium, nem a király. Illetve bocs, Collegium, ez így magyaros!

Ha egy magyar királyt kell mondani, mindenkinek ez a Mátyás ugrik be először, szerintem a kanyarban, belső íven előzi Szentisten Istvánt is, persze csak azért, mert utóbbit nem Vikidál Gyula énekelte, a másikról meg népmesék szólnak, amik az Istvánról még mindig nem. Hogy álruhában járta az igazságot, a nép közé vegyülve csajozott, meg ilyenek, mintha legalább is valami „Alkalmi szeretőt keres a Gazda"-stílusú reality lett volna egy reneszánsz udvar, ha felénk. 

Pedig az illető uralkodó nem egy mesehős volt, bár kétségtelenül volt már benne valami a mai akarnok főpolitikusokból. Először is iszonyúan központosította az államot, kurva magas adókat vetett ki, miközben tekintetét birodalma határain túlra vetette, konkrétan német-római császár akart lenni minimum. (Ha lett volna már valami lóvontatta űrhajója, kellet volna neki a Hold is.) Azért csinált előremutató dolgokat is, például állandó hadsereget, könyvtárat meg általában is támogatta a civilizációs fejlődést.

kecskefeszek.net

Neki nem jött össze a császárság (nem vett időben Apple-részvényeket), más születésnaposnak meg igen, ugyanis a vonatkozó oldalon azt is olvastam, hogy ma van Naruhito japán császár 66. születésnapja. Ennél többet nem tudok róla, még jó, hogy nem is érdekel.

Az persze érdekes, hogy Mátyás egy császári címmel-trónnal felfelé bukott volna, Naruhito felmenői ellenben lefelé.

Mert a fater Akihito (aki még megvan, 92 éves), és főleg a nagyfater, Hirohito átélték a Harmadik Előtti Világháború végén, hogy az amerikaiak atombombákkal nyomatékosított kérésére végül is le kellett mondani a császárokat addig alapból megillető isteni rangjukról, és közölni, hogy ja, emberek vagyunk. Szoktunk enni, időnként muszáj aludnunk, kakálunk és szomorkodunk néha, mint bárki aki napi szerény tizenhat órában főzi a rizst egy külvárosi kajáldában. De oda azért nem járunk ám, ezentúl sem!

Szóval császárnak lenni nem is mindig jó buli, tessék megnézni a japáni arcok mellett mondjuk a nemrég emlegetett Napóleont, vagy a szintén nemrég Pu Ji-t, az utolsó kínai ilyen rangút. Meg római császárnak lenni se volt mindig egy életbiztosítás.

A legalább formálisan demokráciákban legalább nem végzik ki a bukott politikust (jó, merényletekkel azért tele volt a huszadik század is), de az biztos nem esik jól senkinek, mikor nyilvánosan kell elismernie, hogy nem, mégsem mindenható und tévedhetetlen. Pedig sosem volt az, legfeljebb egy arrogáns, hatalomszédült seggfej.

A kizárólagosság értelmetlensége

Este lefekvés előtt még tájékozódtam a világ dolgairól, hogy például „Karácsonyék Ukrajna mellé álltak a magyarok helyett“. Itt kicsit elbizonytalanodtam, hogy akkor több Karácsony is van, nem csak a decemberi? Mert ha van egy nyáron is, kérek majd egy felfújható krokodilt, szaloncukor ízűt, ha megoldható. Persze lehet hogy csak arra gondoltak a kormányhitű médiákok, hogy sok ukrán keleti ortodox módon keresztény, ha egyáltalán, így nekik januárban van Karácsony, de attól még meg lehet tartanai a decemberit is, a Karácsonynak szerintem ez nem számít. Miközben lehet, hogy simán csak a nálunk ünnep két napjára gondoltak, Karácsonyvasárnapra és Karácsonyhétfőre. De ők meg miért állnának bárki mellé? (Szelfizni, természetesen.)

De az is megeshet, hogy valami mélyebb, politikai jelentése van a címnek, tudja fene, a címnél tovább ritkán olvasok már. A többek által főpolgármesternek mondott alakra is gondolhattak, de ettől nem lesz érthetőbb az egész. Miért csak a kizáró vagy logikai kapcsolata lehetséges a melléállás kontextusában? Azaz hogy aki az ukránok mellé áll, az eláll az összes többi etikum mellől. Ha például én a Kriszta meg a Réka között állok, akkor melyikük mellett is?

Ilyen a hatalomtechnikai logika, hogy aki nincs velük, az vagy ellenük van, vagy nincs is egyáltalán, de az is-is az nem lehetséges, az ember igenis döntse el, hogy a műkorcsolyát szereti-e, vagy a káposztás tésztát? Én a másodikat, az elsőt annyira rühellem, mint az operettet, ami már majdnem a kulturális fekete lyuk számomra (az igazi persze a mulatós technó), miközben egyszerre kedvelem a sci-fit és a városi parkokat ősszel, valamint attól hogy Anthony Burgess-t olvasok, még lúdtalpas vagyok. És kékszemű, bár e két dolgot soha életemben nem tudtam összeegyeztetni magamban.

De nem is pörgök rajta, az ember egy sokféle állat, aki ráadásul minden más állatnál szituatívabb, azaz látszólag csak egy kissé különböző helyzetekben is fel tud venni nagyon más nézőpontokat és viselkedéseket. Szociálpszichológiául ezt úgy mondják, hogy egyszerre dolgozunk nagyon sokféle társas szereppel, mikor melyikre van épp szükség, azt toljuk előre, de a többi is működik.

A csorda-logika meg ennek nagyon emberi alapbeállításnak a tagadása, hogy egy, csakis egy vallás lehet az igaz; nincs olyan, hogy valaki nem drukkol egyik csapatnak se, de szívesen megnézne egy jó meccset; senki nem lehet empatikus egyszerre több csoporttal is; sőt,  eleve nem lehet vegetáriánus az, aki amúgy szereti a húst, csak kerüli. 

Pedig ezek mind lehetségesek, akinek a másik szükségképpen csak fekete vagy fehér lehet, átmenetek nélkül, az annak a másiknak az emberségét tagadja meg, miközben épp a sajátjából vetkőzik kifelé ezzel a sokszínűségtagadó nézőponttal. 

Amiből jön a Sicratman estében még szarkasztikusnak szánt „Kefíret eszel? Buzi-e vagy!“-paradigma, hogy egy-egy szokásból, véleményből, tulajdonságból kell megfejteni a másik egész életvilágát. Például: aki kefírt eszik az buzi, aki buzi az liberális, aki liberális az ateista, aki ateista az gonosz, aki gonosz az meg akar ölni, aki meg akar ölni, annak verjük be a pofáját - ergo: aki biokefírt vesz, az meg is fogja enni, tehát az ellenség.  Pont mintha ukrán lenne.

És ezt hívja nálunk a Hatalmi Gőg Pártja politikának. A közügyek meg le vannak szarva, a közügyekre egyszerűen túl kevesen szavaznak.

És mindezt egy kretén zorigós címből vezettem le magamban.  De legalább ennék egy jó káposztás tésztát, és végre majdnem értem, hogy mit jelent a „nyári Mikulás“, de felfújható krokodil mégse kell igazán.

p.s. Ja tényleg, a Karácsonyos cikk végül is arról szólt, hogy:  „Kedden lesz a 4. évfordulója annak, hogy kitört az ukrajnai háború, melynek megemlékezésére több eseményt is szerveznek Budapesten. Az egyik első volt ezek közül a vasárnap délután tartott „szolidaritási menet Ukrajnáért”...“

Botrányos, nem? Veszélyes!

A forradalom felfal, és önkényuralmat okoz

Ma van az 1848-as forradalom évfordulója. Nem márciusban, mert nem a pestié vagy a bécsié, hanem a párizsié, mikor a parizerek lázadtak fel forradalmilag Lajos Fülöp gyengécske királysága ellen. A király le is mondott, a királyság is, mert eljött a második köztársaság kora, de az egész mégis csak részsiker volt, mert ez a kor nem tartott túl sokáig, konkrétan csak az 1851 decemberi államcsínyig. Hiszen akkor Charles Louis Napoleon Bonaparte, annak a bizonyos Napóleonnak az unokaöccse, III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát. Pedig addig is ő volt a köztársasági elnök, de ugye ezzel névvel azért megkívánta a koronát. (Hiszen hogy nézett már az ki, hogy például a pesti lapok is csak Napóleon Lajosként emlegették. Ebből jöhetett Orwell Állatfarm című regényének kaposvári színpadi változatába - talán Eörsi István dramaturgi munkája révén - valamikor a rendszerváltás környékén, hogy a Napóleon nevű diktátordisznót Napólajos elvtársnak hívták.)

Szóval a forradalom nyomán létrejövő újabb köztársaság még rövidebb életű volt, mint az előző, ami 1792-1804 között volt hivatalos, de a második félidőben már az első Napóleon volt a diktátor (például mint első konzul), szóval adott volt a minta.

Nekem meg az egész onnan jutott eszembe, hogy nemrég a kezembe került Karl Marx egy szövege, a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, amiben a harmadik Napólajos puccsát elemzi a nagybácsi Napóleon 1799-es hatalomátvételével párhuzamot vonva. Mondjuk pont nem ezért olvastam bele, huszonév után megint, csak Marx bácsinak sosem volt igazán kidolgozott elmélete a társadalmi osztályokról, adottnak vette (a maga tizenkilencedik századiságával), hogy mindenki tudja miről beszél. Viszont ebben a szövegben azért mégiscsak belemegy a témába, nyilván a forradalom és a reakció kontextusában. Ami meg rajtam kívül senkit sem érdekel a lépcsőházban, de talán a komplett lakótelepen sem.

De legalább a 48-as forradalom megihlette többek közt a magyarokat is, ez például ma már nem menne, a jelenlegi rezsim némi kockás lapon számolgatás után eldöntené, hogy a Habsburg császárnak, vagy az orosz cárnak adja meg előbb magát, nyilván az alapján, hogy melyik ígér több zabot a lovakba, és szükség esetére valami lakályos kastélyt egy festői szigeten...

p.s. A cím meg adja magát, ha már 2010-ben itten fülkeforradalom volt lenni. Várjuk az újabb fülkét, vagy annak hiányában a türk császárságot.

Időpocsékolás megkedveltetni magunkat

Ez a tömör életfilozófiája Johan Grande-nak, akit mindenki utál. Legalább is ez a vonatkozó, 2022-es norvég dramedy címe: Mindenki utálja Johant

Johan magának való figura a messzi északon, hobbija a robbantás, ami egyúttal családi hagyomány is, a Grande família tagjai sok nemzedék óta űzik az ipari/műszaki robbantások kreatív szakmáját, a főhős szülei például a világháború alatt hidakat robbantottak, hogy akadályozzák a németek előrenyomulását.  Aztán egy tengeri akna hatástalanítása közben egészen kis darabokra robbannak. Fel meg szét.

Innentől ugyebár nyilvánvaló, hogy a fiuknak is ez lesz a mániája, hiszen mindenki úgy van vele, hogy azzal szeret a legjobban foglalkozni, amiben látta a szüleit meghalni. Na jó, talán nem, de ez egy kissé kitekert fekete komédia, nem cinikus, csak felettébb ironikus, és igen szerethető, bár néhol érthetetlen. Mert nem vagyok norvég, nem szeretek robbantgatni (mondjuk lehet hogy tetszene, csak sose próbáltam), és bár biztos vannak akik utálnak, de korántsem mindenki. Eleve rengeteg ember van, aki nem is ismer, nincs mit utálnia bennem, így ha lenne komolyabb önismeretem, én utálhatnám magamat helyettük, de nincs.

Johant viszont különösen sokan utálják azután, hogy egy romantikus estén az életfogytig tolószékbe robbantja a kis híján barátnőjét, akivel így sok évvel később is elég problémás összejönnie. Pedig egy darabig Amerikában robbant fel dolgokat, amiket a jenkik lusták simán csak lebontani. Mikor azonban hazatér a szigetére, valahol 1974-ben, még mindig utálja mindenki, hiszen egy kis belterjes közösségben arra is pontosan emlékeznek, ha húsz évvel azelőtt véletlenül megittad valaki sörét a kocsmában. És gyűlölnek érte.

Igazából ez a film lehetne egy súlyos dráma, a hideg és kemény Észak mogorván erőszakos lakóinak többgenerációs sérelmei mentén, de sötét vígjátékként sokkal jobban működik.  És hát egy különc köré mindig könnyű ilyesmit építeni, még fogyatékosnak sem kell lennie az illetőnek, mint szerencsétlen Forrest Gump-nak, aki inkább elszenvedi, mint érti a világot, bár azt főleg viccesen.

Nos, Johann még  alakítani is tudná a sorsát, sőt akarja is, csak ezt a környezete nemigen hagyja neki, de ebből inkább valami groteszk születik, mint valami tragikus.

Van itt például templomi vakrandi (mert elvárás a szaporodás, amíg még megy), ahol meg ott van Solvor, a robbantott barátnő, akinek viszont nem megy. Így aztán Johan beszerez egy vietnámi barátnőt. Jó, hát közel húsz évvel később, és lényegében tévedésből, meg ideiglenesen, azt meg nem tudni, addig mit csinált, biztos robbantott sokat és elmélyülten. Később a szemét postást is, persze véletlenül, és ez még csak néhány bonyadalom. Viszont mondjuk pár évtizednyi börtönnel rögtön nagyokat lehet ugrani az időben, ami dramaturgiailag hasznos egy komplett életút filmesítésénél, mert szűk másfél óra az egész.

De így megy ez.

A Mindenki utálja Johant nálam egyértelműen tízből tízes film. Egyrészt mert eredeti, szerethetők a karakterek, a cselekmény egy percre sem ül le, elképesztenek a tájak, meg hát telitalálat a zenéje. (Nekem valami jobbára indokolatlan Transpotting-hangulatom lett tőle, elvégre az is egy keserédes dráma, felemás befejezéssel.)

Mindjárt meg is nézem még egyszer. Mert szép, és ezt egy filmről nem szoktam leírni, nem vagyok én Nőklapja, ezo-rovatom sincs, meg stílustanácsaim se vannak...

Erős mondatok

Erősen hülyék. Az ormánypárti államférfiak egyre nagyobb baromságokat beszélnek, egyre összefüggéstelenebbül, ebből látszik hogy választás jön. Meg ötvenötödik heti nyugdíj.

„Make kolbász gteat again!“ -mondotta volt Lázár J. miniszteriális az ő békéscsabai Nagy Háborús Gyűlésükön, a hely szellemétől ihletve, hiszen Békés Csaba híres kolbászkészítő volt az 1860-as években, aki rájött, hogy nem csak a disznó beleibe lehet tölteni a disznó többi részét, de fordítva is! Azaz tészér ibböt ónszid a intelöt ebieleb ónszid a, ez pedig már tisztára úgy hangzik, mint a török valamiféle szanszkrit dialektusában fogalmazott erkölcsfilozófiai szentencia.

De miért grét egen? Most nem grét a kolbász, vagy mi? És hogy lehetne erre finoman eltartott kisujjal azt reagálni, hogy aha, tegyétek a seggetekbe, de nagyon grét legyen ám? És nem kellene erőltetni ezt az angolt (ha már a kolbász nem sausage), lehetne akár az is, hogy „Lasst uns die Wurst wieder groß machen!“ (Nem tudok németül, ezt dobta a fordító. De szinte látom hallani, ahogy egy Waffen-SS egyenruhás ordítja, miközben tarkón lő egy AI-generálta adatcsomagot a sárban. Elvégre a nácik is szerették a grósze kolbászokat.)

Menczer elvtársnak meg annyira tetszett ez a fejbelövős propagandavideó, hogy ha rajta múlna, azt adná egész nap az állami tévé. De ez esetben én a törvény erejével kötelezném rá, hogy egész nap nézze is.

Tényleg, ezt a Lázár-Menczer-tengelyt nem lehetne hivatalosan is Undorikummá nyilvánítani? Fel kéne venni őket a Hazai Undorikumtárba, felléphetnének vele falunapokon, gengszterrepperek előzenekaraként, a rajongóik pedig meghívhatnák őket egy nyugtatóra ivásra. 

Ugyanezen a tegnapi kampánygyűlésen meg aszonta a Felcsútok Géniusza, hogy „Mi mindenre képesek vagyunk!“ Jelentem, ezt már jó ideje tudjuk, egyéb közlendő?

Mondjuk akad, például az a bölcsesség, miszerint „...ha kijött a zsákból a háború, nem tudod visszatuszkolni.” Oké, a háború tehát valami, amit zsákban tartanak. Mert érteném én a képes beszédet, ha ez az lenne, de ez kérem zagyvaság, Képzavar, ha már. Bár nem világos, hogy akkor ezt most azt jelenti-e, hogy ők még erre is képesek, vagy éppen azt, hogy nem képesek már értelmes mondatokra?

Erősekre igen, de csak azokra, az értelem már kihalt a szövegeikből.

A mindere képeses kijelentés kapcsán a kedvenc kommentem valahol az volt, miszerint találjuk ki, hogy ez akkor:

1. Ígéret volt, nem fenyegetés.

2. Fenyegetés volt, nem ígéret.

X. Mindkettő.

Tudja fene, úgyhogy ikszelek.

És hózik

Nagyon bírom ezt a hópánikot, amit minden egyes alkalommal prezentál a magyar állam, úgy infrastrukturálisan mint propagandisztikus szempontból. Mert évről évre kurvára meglepődnek, ha télen hó esik, és elég pár centi, hogy katasztrófa sújtotta övezetté váljon az ország. A minap (tegnap) már az volt a hír, hogy Nyugat-Magyarországon teljesen összeomlott a közúti meg a vasúti közlekedés is, mert hát ki gondolta volna, hogy februárban hó ugyebár. A február már tavasz, nem? Mintha eddig legalább is valami óceáni-szubtrópusi éghajlaton éltünk volna, csak a gonosz háttérufó-hatalmak áttolták a Kárpát-medencét a valamelyik sarktérítő közelébe, úgyhogy most nézünk hülyén, hogy jé, hóóó!

És a tényleges balfaszkodás mellett Ártunk és Ormányunk vadul kommunikálja, hogy ők aztán nagyon komolyan veszik a dolgok megtanácskozásának sürgős szükségességét, valamint tekintetében, miközben személyesen is kiveszik részüket a havazás jelentette háborús veszélyhelyzet hárításából el.

Ennek megfelelően azonnal Operatív Törzsi Gyűlést hirdetnek, szétivott fejű nyugdíjas rendőrök és miniszteriális csinovnyikok részvételével, mert a hóhelyzet operatív törzsiséget kíván, sok kávéval, meg büféebéddel a Karmelitában. És különben is, nálunk történelmileg minden problémát is sikerült már megoldani bizottságok alakításával!

Közben meg az olyan országos jelentőségű, egyúttal hihetetlen munkabírású emberei a Pártnak, mint mondjuk Miniszterné Alexandra, maga is lapátol havat egy amúgy már letakarított járdáról, mintegy kettő-három perc hosszúságban, amíg megvan a tiktokvideóhoz az anyag. Ilyen értelemben a hólapátolás a szezonális homokzsák-pakolás, azt majd a tavaszi árvizeknél, mikor már mindenki édesbús nosztalgiával gondol vissza, hogy milyen jól nézett ki az a szép fehér hó...

De most még az van, legalább is itt felénk, hogy az éjszaka a fák ágaira fagyott hó, nagy darabokban hullik alá esni az alant parkoló autókra, úgyhogy nagyjából tízpercenként szólal meg egy-egy Suzuki (a lakótelepi Jaguar) riasztója, ami szépen ellenpontozza a nagyjából ugyanennyi időnként felzúgó mentőszirénákat. Ilyet írni még Kurtág György se tudna, pedig ő éppen száz éves.

ma kora reggel

A legnagyobbnál is nagyobb

L. János miniszter foglalkozású tenyérbemászó szerint a Felcsútok Géniusza az ukránok legnagyobb ellenfele. (Mellette meg elismerésnek nevezte, hogy horthystának tartják, nos ez legyen a legnagyobb elismerés az életében, ha kérhetnénk...)

Viszont ha a Dagadt az ukránok legnagyobb (legádázabb, legtéeszelnök-alakúbb) ellefele, akkor már lényegileg az ellenségük, de hát ezt pont így ki is mondta nemrég. 

L. János helyében azért óvatosabban fogalmaznék, mert a világ többi része úgy tudja, hogy az a bizonyos legnagyobb ellenfél maga Putyin cárevics. Elvégre ő indított totális háborút Ukrajna ellen, szóval ha a felcsúti döbrögi nála is nagyobb akar lenni, akkor minimum atomot kell dobnia Kijevre. Mivel azonban atomfegyverünk nincs, legfeljebb a paksi atomerőművet dobhatná rájuk, ami szerintem elég nehezen mozdítható, de legalább ruszki technológia,  szóval nem lenne tájidegen. Nálunk meg a fél országban nem lenne áram, de ennyit megér, ha a mi főkormány-elnökminiszterünk lehet a legnagyobb ellenfél, nemzetközileg bárhol. (Az áram amúgy is a dekadens, halódó nyugat ópiumos mákonya, mi megleszünk nélküle, mikor leverjük a jurtánkat egy felgyújtott falu mellett, hisz lesz ott fény meg melegedés dögivel,  Meg dögök.)

Szóval Valgyimir Vlagyimirovics esetleg megsértődne, mert szeret ő is legnagyobb (legádázabb, legkágébésebb, legtöbbet botoxolt) ellenfél lenni, plusz neki van atomfegyvere, és a Dagadtnál valamivel megalapozottabb birodalmi álmai. És ugye látjuk, milyen az, ha besértődik, és van kéznél néhány hadosztály is. Azaz én a Párt államférfiai helyében nem provokálnám, az ukránok legnagyobb ellenfele dumával, az a pozíció már foglalt.

varosikurir.hu

Meg azzal is, hogy folyton a saját kis hatalomtechnikai machinációikat azonosítsák a magyarok érdekeivel, mintegy kitagadva nemzetből mindenkit, aki nem érti, miért ennyire aljas szemétládák, bel- és külföldön egyaránt?

L. János a szokásos Lézerinfón azt horgadta fel egy kérdésre: „Önök miért nem mellettünk szólnak az ukránokkal szemben. Ön asszonyom, miért áll az ukránok oldalára? Miért az ukránokat védi, amikor elzárják az olajcsapot Magyarországtól? Önnek, ha igaz magyar ember, akkor mellénk kellene állnia” (via 444)

Összegezve a tanulságokat: Aki igaz magyar ember, az Putyinabb Putyinnál, az az ukránok ellensége, valamint az ural-típusú ruszki olaj elkötelezett rajongója. aki nem ilyen az nyilván nem igaz, nem magyar, és bár lehet, hogy ember, de akkor már minek?

Kilenc vagy semmi

Nagy az isten állatkertje, és be van drogozva a vezetőség, de azért néha ledöbbenek meg. Most például kellett nekem Zindexet olvasgatni, az ezodívány-bulvársarokba olyasmit találtam, ami még engem is megviselt, pedig az emberi butaság online katalógusát naponta nézegetem.

Az volt a cím: „Ha ezzel a számmal végződik a születési éved, te más vagy, mint a többiek“ - ez a titokzatosan mást okozó szám amúgy a kilences.

Aha. Ezzel csak annyi a gond, hogy a statisztikai valószínűség alapján az emberek egytizedének kilencesre végződik a születési éve. Feltéve persze, ha ezzel a krisztuselőtt-krisztusután gergelynaptárral számolunk, mert mondjuk Indiában vagy Kínában eleve holdhónapokkal meg holdévekkel dolgoznak, a zsidók meg a szerintük teremtéstől kezdik a számolást, úgyhogy náluk 5786 van, ráadásul már tavaly szeptember óta. (Vagyis az izraelitákra nem mindig vonatkozik a kilences szerencse. Mert akik például 1999-ben születtek, még szeptember 11. előtt, azok a 5759-ik évben, tehát jól jártak, akik azonban már utána, azok 5760-ban lökődtek ki a szülőcsatornából. Mondhatni az őszi zsidók már nem különlegesek, miközben az a gój, aki idén csak szeptember közepe meg az év vége közt lesz 27 éves, az még mindig igen egyedei. Más.)

De tényleg, miben is áll ez a különlegesség? Nos, a kilencben születettek igen spéci energiákkal rendelkeznek, ami kell is, mert gyakran már gyermekkoruktól hordozzák a világ súlyát, nem nyomasztó teherként, hanem csendes felelősségként. Hangos felelősségként is lehet persze hordozni, mert a világ nehéz, érthető ha valaki azért néha jajgat, nade egy Kilences, az ennél sokkal öntudatosabb! Nagyon empatikusak, és szarul érzik magukat a világ igazságtalanságaitól (na ja, nekik kell hordozni a súlyát, a többiek meg a parton koktéloznak, ez ugye felettébb igazságtalan), ettől viszont pont jók nagy tanítóknak, mint a Dalai Láma, bár szerintem ő azt se tudja, pontosan hol is van az a Dala. (Jó, nekem meg Pécs a szülővárosom, de el tudnék tévedni benne.)

De a kedvencem mégis az a megállapítás, hogy a Kilencesek élete gyakran jelentős változásokon megy át. Hihetetlen! Eddig azt hittem, nagyjából mindenki így van ezzel, magam például jelentős változásnak éltem meg, hogy felnőttem, hogy lediplomáztam kétszer, hogy szerelmes lettem sokkal többször, és nem mindig reménytelenül, meg ilyenek. Erre kiderül, hogy ez a Kilencesek specifikuma, miközben én 74-es évjárat vagyok. Ami a zsidók szerint sem kilencesre végződő év (5734), de a buddhista naptárban is 2924. Fenébe, mindenképp Négyes vagyok...

Ám jut eszembe, mindenki más mint a többiek, ezért nem vagyunk klónok, programok a Mátrixban, vagy kormánypárti képviselők. Brit tudósok az ilyesmit a személyiség nevű izéből vezetik le.