Gyanús alak

Jövök hazafelé érkezni a boltból (lisztet vettem visszaváltott falkonokból), a lépcsőházból épp halad kifelé egy kis kopasz ember, aki marha nagy kartondobozzal jár, valami lomtalanítás van mostanság, gondolom épp talanít, mármint így lomilag. (Vagy csak mindenkinél egyszerre romlott el a régi szőnyeg meg a gyerekágy?)

Gyanakodva méreget, pedig pont nem nézek ki bekarmolt, bűnöző életmódot folytató hajléktalannak:

- Kit keres???

- Leginkább önmagamat, de mostanában szarul megy a meditáció, messzebb vagyok a megvilágásodától, mint múlt kedden!

- Maga egyáltalán itt lakik?

- Úgy negyven éve...

Persze az lett volna a releváns visszakérdezés, hogy és maga? Sosem láttam még az arcot, lehet hogy új lakó, mintha valakik kiköltöztek volna pár héttel ezelőtt, de azt is mondhattam volna, hogy mindannyian csak átutazók vagyunk ebben az árnyékvilágban, de harminc fok napsütésben nem tűnt jogosnak árnyékvilágozni. Pedig szerintem azt bármilyen helyzetben és körülmények közt lehet. Esetleg siralomvölgyezni helyette.

Bírom az ilyen fogalmatlan arcokat, hogy jól láthatóan kezemben a kulcsok, de nem azért vettem elő azokat, hogy használjam, csak épp valami idegenül másik lépcsőház előtt jutott eszembe ellenőrizni, hogy megvannak-e, esetleg kipróbálnám, hogy valamelyik jó -e valahova betörni. Ugyanis köztudott, hogy mások lakásába betörni legjobb vasárnap délelőtt tizenegykor , olyankor jó sötét van, csönd, és senki sem tartózkodik a lakóingatlanába. (Tényleg, egy lakótelep az pont az a hely, ahol a többségnek van a közeli Balaton partján nyaralója, így valóban ott vannak egy júniusi hétvégén. Plusz délelőtt betöréses rabolni nem feltűnő.)

Aztán jött egy szomszédnéni-alakú szomszéd néni, akivel köszöntünk egymásnak, erre a pasas hirtelen elém ugrik, hogy „Jó napot kívánok!“ És semmi hová lesz a fáklyásmenet, semmi mit keres itt maga gyanús alak, de még csak egy itt rendes emberek laknak ám se. Utóbbi mondjuk indokolatlan lett volna, a fene tudja ki mennyire rendes, ez az alak meg láthatóan most jött, ő végképp nem. Én ellenben a lépcsőház többi tizennégy lakásából legalább hat embert az utcán is megismerek! De lehet az hét is akár, a nyolcat túlzásnak érezném.

Tanulság meg nincs, nyár van.

Van ez a labdakergetős dolog...

Jé, fodbalvébé van a mi utcánkban! Ez nekem eddig teljesen kimarad, én az a faszi vagyok, aki nem a sportrovatnál kezdi a bármit, hanem azt hagyja ki megbízhatóan, az is csak ma reggel esett le, hogy épp zajlik a 24 órás nagymenés Le Mans-ban, pedig autóversenyeket eléggé válogatás nélkül fogyasztok bármit néha bármikor főleg.

Úgyhogy pár napja már csodálkozom, mi ez sok fodbalhír a címoldalakon, aztán rájöttem, hogy világkupa-bajnokság zajlik történni, de szerencsére jó messze innen, viszont értem mi üvöltött késő éjjel a szomszéd tévéjéből át.

Pedig a fodbal egy rémesen unalmas sport és szórakoztatóipari show-business. Én nem nézem, nem is néztem soha, innen tudom hogy rohadt unalmas, mert ha érdekes lenne, nézném. (vö. „Ha lenne Isten, én hinnék benne!“)

Mégpedig attól rémes és rémesen unalmas, mert hosszúak a meccsek, sokáig nem történik benne semmi, e tekintetben az amerikai tojáslabda-kergetés sokkal jobb, bár azt se nézem már egy ideje. És egyáltalán nem látok nagy tétet abban, hogy húsz nem túlművelt alak kerget a füvön egy felfújt bőrgolyót, plusz kettő meg a kapuból nézi. Ebben nincs kihívás. A  síugrásban, az ejtőernyőzésben, a az autó- vagy motorversenyzésben van, mert bennük van az esély, hogy ott halsz meg helyben, egy fodbalista legfeljebb szívrohamot kap, ha egy átmulatott éjszakát rögtön a kupaszerda követi, de azt kaphatna a konditeremben, a kuplerájban vagy a sarki zöldségesnél is.

ahumor.network.hu

No meg a körítés: 

- Tuskó, de iszonyú pénzeket kereső játékosok, akik annyit értenek a pénzhez, hogy menő dolog neonzöld Lamborghinibe fektetni, azzal jól lehet betépve csajozni. 

- Aljadék politikusok, akik erre cirkuszra építenének komplett nemzeti összetartozásokat (eleve mi a frászért kell nekem mindenkivel összetartozni?), és he nyer mondjuk a válogatott, az az ő személyes dicsőségük (meg a fodbal kapcsán elégetett százmilliárdoké nyilván), ha meg veszít, akkor szakmailag kell elemezni, miért egy kretén az edző, és mekkora csaló bírók vannak már, de tényleg!

- Korrupt sportvezetők, akik eleve politikusok végbeléből tekintenek ki a világra, hogy odakint szar, idebent ellenben... ja igen.

- Béközép Bélák, akiknek nincs saját életük, ezért identitásuk alapja mindössze annyi, hogy hajrá fradi, az újpestiek meg dögöljenek bele a kurva anyjukba. 

- Idegesítő „szakkommentátorok“, az egyrészt-másrészteszés sportszakmailag törökgáborai. („Ha nem kapunk az elején három gólt, nyerhettünk volna." "Hiába na, a fodbal maga az Élet kicsiben!")

- Plusz az egész társas hiszti, ami időnként elönti az ország-világot, mintha valami fontos történne, ha a fantasztikus fiók megnyernek egy pótselejtező, mielőtt leselejteznék őket.

Az egész persze lehetne izgalmasabb is, ha például véletlenszerű időpontokban vadlovak vágtatnának át a pályán, vagy minden csapatban két játékosnál lenne elektromos sokkoló, de nem lehetne előre tudni kinél, viszont lenne joguk félidőnkén háromszor használni. 

Vagy hozzák vissza a gladiátorjátékokat, úgyis azokból nőttek ki ezek a stadionos mozgásformák, a kemény mag meg úgyis vért akar látni, csak unja már a háborús híreket.

A múltbaújulásos változás ugyanúgy maradása

Lezajlott a semmit eldöntő mindenvoltakok, azaz a korábban fidesznek hívott Nihilista Párt aktuális kongresszusa, ami kábé annyira volt izgalmas, mint egy gyors lefolyású hasmenés, vagy épp az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusa még 1980-ban.  Ott is az volt a fő csapásirány, hogy a rendezvényen lehetőleg ne történjék semmi lényeges (de történjen néhány látszatváltoztatás), ugyanakkor a Párt sugallja politikája erősségét és változatlanságát.

Na, ezt perfektül lehozták a bácsik (fiúkat még se írhatok a fejben hetvenes hatvanasok kapcsán), felejteni nem akarnak, tanulni már nem képesek, így dagasztják tovább azt a kupac bűzös izét, amiről még mindig nem akarják észrevenni, hogy lószar. Ők még minden erejükkel keresztény, konzervatív, nemzeti, szuverenista, szabadságharcos, mindenharcos kiállásnak akarják látni amit műveltek (nem pedig hatalomtechnia-alapú önkényeskedésnek, agresszív propaganda csomagolásban), és nem értik miért van az, hogy valamiért lassan mindenki szembe jön velük az autópályán.

Tegnap a Zorigó már reggel próbálta feltekerni a tét sorsdöntőségét: „Ma eldől, hogy Orbán Viktor marad-e a Fidesz elnöke – minden, amit a tisztújító kongresszusról tudni érdemes“. Mintha legalább is lett volna több jelölt, de persze nem volt, a néhai állampártban az ilyesmi már réges-rég nincs szokásban. (És amikor volt, a ködös kilencvenes években, akkor se volt tétje egy-egy kóbor ellen-elnökjelöltnek, legfeljebb Fodor Gábor esetében, aki fideszesből aztán gyorsan átment eszdészes miniszternek...)

És a kongresszusi felkészülés ráhangolása jegyében a Dagadt közzétett egy „röpiratot“, ami nem tudom mi, biztos valami plakátmagányra optimalizált publicisztikai műfaj, minden esetre biztosan a pártvezér írói munkásságának része, mint anno Csurka Pista bácsinál a nettó zsidózás. (Leszámítva, hogy ő tényleg író volt, néha kifejezetten jó író.) 

Ebben arról delirál, hogy itten kérem tizenhat évig permanens szabadságharcolás zajlott (a Brüsszelnek hívott EU, Soros, a multik meg az ukránok ellen), amiben ő volt a vezénylő tábornok. Na ja, így jár az, aki lassan harminc éve folyton háborús metaforákban beszél. Hogy csak tiszta (ige)forrásból idézzek: „A döntő tényező a velünk szemben manőverező négy ellenséges hadtest ereje és összehangolt támadása volt” (Tényleg, hova lett az elmúlt két hónapban az az igen nagyon nagy békepártiság?)

A főnöknek az élet harc, de ha véletlenül néha nem az, sürgősen keres valami ellenséget, utólag csodálkozom is, hogy a hétfejű sárkány nem bukkant fel a kampányukban... Amúgy a Felcsútok Egykori Géniusza a Holdról is látható vereséggel kapcsolatban sem képes önreflexióra, még ott tart, és gondolom ott is marad, hogy nem harcoltak elég keményen, rosszul vívtak meg csatákat, vagy beléjük sem álltak. Pazar megfejtés ez, hogy nem voltak eléggé agresszív még nagyobb szemétládák, tehát majd legközelebb ennek szellemébe kell jobban szítani a vágyott polgárháborút...

Az egész kiáltványos-magyarázkodós röpirat persze lehetett volna sokkal rövidebb is: Én vagyok a führer (ha már az EU szerinte „Reich-Európa“), és változatlanul szarok a valóságra, a valóság menjen a picsába, de előtte hozzon egy üveg törkölyt! Kolbásszal!

De még a Zindexnek sem jött be, hogy „Sorsdöntő nap jön a Fidesznek, alapjaiban szervezhetik át a párt működését“, nem volt itt semmi sorsdöntés. Semmilyen döntés nem volt, a sors meg majd magától intézi a többit. 

Arra jutott ugyanis a tekintetes (de nem igazán tekintélyes) kongresszus, hogy a Vezér maradjon a helyén, mert ő nem adja fel soha, soha, soha. Valamint soha. Szerinte amúgy a kormány lassan bántalmazó kapcsolatban lesz az országgal, ma az ország a Varga Judit. Ami baromság és bunkóság egyben, baromság mert az ország másfél évtizedig szenvedte el a bántalmazó kapcsolatot a kormánytól, de persze őt nem zavarta ez, ha ő lehetett a bántalmazó, vargajuditozni meg személyeskedő bunkóság, plusz épp Varga számára lehet megalázó, aki pedig milyen jó embere  a Dagadtnak. De most itten diktatúra lopakdik épülni kérem, nagyon nem jó, ha valakinek kétharmados többsége van, de csak ha az a valaki az valaki más.

Az meg hogy mostantól nem választókerületi elnökök lesznek, hanem megyeiek, az maga  a lufihámozás, úgy csinálnak, mintha csinálnának valamit, részemről hiányoltam is mindenféle (párt)bizottságok megalapítását. Az értelem ebben mindössze annyi, hogy kevesebb hűbérest tudnak kitartani a kevesebb pénzből, de azok legalább beülhetnek az elnökségbe, ami már majdnem olyan, mintha lennének valakik.

Az ilyen matatások mellet volt még néhány szőrmentén önkritikus hozzászólás, az „emberarcú fideszesek is vannak valahol“ paradigma mentén (katonai párttá váltak, nem tudták elmondani a problémákat felefele, miazmás), miközben a Vezér harcol tovább, immár teljesen a neofasiszta szélsőjobb felé tábornokoskodva magát, szánalmas pávatánca keretében. Valamint mindenki más sérelmére.

A megújulás jegyében pedig a régi emberekkel a régi módszereket próbálják túltolni a Haza üdvéért persze.

Ebben amúgy lehet valami, ha ugyanis jól csinálja a fasizálódást, a végén tényleg végleg kiírja magát a hazai közéletből, ami egy felettébb pozitív kimenetel lehet.

p.s. Egy komment a HVG-rőL:

 „nem kell aggódni, azt ígérte, mindig itt lesznek“ 

Nem aggódunk, amíg mindig ott lesztek, ahol most vagytok.

Ír úr ír

Ma van William Butler Yeats (1865-1939) születésnapja, az igensokadik, Dublinban. Máshol nincs születésnapja, mert máshol nem született, legalább is nem abban az életében, mikor híres költő lett remek, bár kissé túlzottan pátoszos versei által. (Egyéb életeiben persze máshol is lehetett születésnapja, például Velkij Szorocsinciben, ahol egy muzsik harmadik fia volt, még a tizennyolcadik században karmikusan, és nem sejtette, hogy egy kolléga, bizonyos Nyikolaj Vasziljevics Gogol majd ott fog leszületni az 1800-as évek elején. Legalább is így meséli a gurum, Rámaláma rinpócse.)

A legtöbb emberhez hasonlóan Yeats is mint egészen kicsi csecsemő kezdte karrierjét, amit ekkoriban még nem az irodalom (és kisebb részben a képzőművészet) határozott meg, hanem főleg rossz minőségű pelenkák, amiket a cselédlány, bizonyos Rosie sosem mosott ki rendesen. Rosie amúgy túl sok barnasört ivott, és a szomszédok szerint hajlamos volt a kurválkodásra, de mindez szerencsére kevéssé volt felfedezhető a kis William későbbi költészetében.

Az ír kultúra und történelem már ifjan is érdekelte, főleg mert családja politikailag a kétszikűek rendjébe tartozott, a mutter (bizonyos Susan Mary Pollexfen) erősen a britek oldalán hímzett oltárterítőket a Hölgyek Teadélutánja Klub heti eretnekégetésein, míg a fater, mint bohéman jól kereső festőművész, két pohár sherry után már az Ír Szabadállamról (meg Rosie-ról) fantáziált.

A tinédzser már nemsokára költő, immár Angliában lakva lett igazán nagyon ír hazafi, biztos honvágya volt, így az írségét főleg írással élte ki, és mivel akkoriban a Star Wars még nem volt feltalálva, a kelta mondavilág szimbólumaival volt kénytelen dolgozni. Főleg Londonban, ahol már akkor is sok ír volt, viszont feltűnően kevesen írtak közülük, szóval nem volt nehéz kitűnnie.

Csinált is Ír Irodalmi Színházat (Irish Literary Theatre), egy ilyen ír mondavilág-alapút, de az írkedés mellet érdekelték a spiritiszta-okkultista marhaságok is, belépett például az Arany Hajnal Rendbe, aminek tagjai pont ilyenekkel foglalkoztak, két pohárka ópiumos abszint társaságában. Mondjuk Yeats az irodalmi Nobel-díját nem pont ezért kapta, legalább is állítólag.

A díj ugyanakkor az a csúcs volt, ahonnan már nem lehetett feljebb, úgyhogy a húszas évek második felétől már leginkább csak betegeskedéssel töltötte idejét, néha pihenésképpen írt (elvégre a krónikusan betegnek levés egész embert kíván), aztán nagyon pihenésképpen meghalt, ami szerencsés kimenetel, mert így csak egy világháborút kellett átélnie. Szerintem neki elég volt annyi, egy nagy nemzeti költőnek egy háború/forradalom pont kellő mennyiség az életműhöz.

poetryfoundation.org

________________________________

Ír repülő a halálát jósolja 

(An Irish Airman Foresees his Death)

Tudom, fent a felhők fölött

egyszer elér a végzetem;

nem bántott, akit üldözök,

akit védek, nem szeretem;

az én hazám: Kiltartan Cross,

népem: földünk szegényei,

őket a vég, ha jó, ha rossz,

nem sújtja s nem emelheti.

Nem törvény, szónok, taps, tömeg,

s nem kötelesség, a szívé,

egyszerűen az élvezet

hozott e dúlt felhők közé;

mérlegeltem, mi volt s mi lesz,

és úgy láttam, mindegy, mi vár:

egyensúlyban tartja üres

életem az üres halál.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Nagy szavak nagyon üresen

„Orbán mérőszalagot és kalapácsot ragadott, majd beverte a szöget, és felakasztotta rá a Nemzeti Hitvallást“ - olvasom. Merthogy az új kormány épp leveteti a közhivatalok faláról a bekeretezett szöveget, megy ez is a levesebe, mint az Alaptörvény Asztala, és még néhány hasonlóan súlyos baromság. Ami igen helyes döntés, mert bár a modernitásban a hivatalosság alapvető összetevője a súlyosan baromnak levés, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet időnként tenni valamit ellen. Pokolba az üres gesztusokkal, hátha lehet helyettük valami értelmeset is csinálni!

Jogos a kérdés, hogy de mi a fasz az a Nemzeti Hitvallás Szigorúan Nagybetűvel? Nos, tényleg nehéz emlékezni erre a másfél évtizeddel ezelőtti dagályos semmitmondásra, ami igazából az egypárti Alapkotmánytörvény eleje, és ennél üresebben kongó, nemzethy-populista lószart már szinte lehetetlen lett volna összehozni. (Most direkt nem írtam azt, hogy bullshit, ha már Nemzeti ugyebár.)

Pedig igen szépeket írt róla, maga a néhai kormány: „A Nemzeti Hitvallás Magyarország Alaptörvényének bevezetője, az úgynevezett preambulum. Történelmi és erkölcsi alapvetés, amely deklarálja a magyar állam folytonosságát, rögzíti a nemzet önazonosságát, valamint meghatározza az ország alapvető értékeit és közösségi céljait.“ Többek közt ennek keretében deklarálja, hogy  hogy az emberi lét alapja a méltóság, az együttélés legfőbb keretei pedig a család és a nemzet. Meg hogy az összetartozás alapját a hűség, a hit és a szeretet alkotja. Ja, pont ebben a sorrendben, fontosságilag. De most komolyan, van ennek a pátoszos öblögetésnek bármi értelme?

Ilyenek vannak benne, hogy: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.“ Ja, pont ezt látszott rajtuk, de amúgy is ellentmondásos már önmagában ez is. Hiszen ha „nemzetmegtartó ereje“ a kersezténységnek van, akkor minek több más vallási hagyomány? Le is tojták azokat magasról, a Párt frazeológiájában a muszlim az már-már a terrorista egyenértéke lett, de - nagyjából a Dagadt személyes sérelmei okán - ellenség lett azokból is, akik nem pont a semjénzsolti értelemben voltak keresztények

Valamint: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.“ Na ez speciel már a határokon belül sem jött össze, viszont minden erejükkel (és nem mellesleg igen sikeresen) dolgoztak azon, hogy nehogy betartsák ezt a nagyon komolyan trianonozós ígéretet, lásd Szerbia vagy Ukrajna példáját (az ottani magyarok valahogy nem voltak olyan nagyon fontosak meg összetartozók), no meg a Brüsszel elleni hadjáratot

Szóval a nemzetieskedő testimónium fölényeskedő, nevetséges, gázosan küldetéstudatos, és mindezek miatt egyszerűen nevetséges. ennél komolyabbat én is tudok:

„Mi, a Lépcsőház Több Évtizedes Népe, büszkék vagyunk arra, hogy hozzánk már délelőtt ideér a postás, hetente kétszer is elviszik a szemetet, és hogy már évek óta nem szart senki a kaputelefonra.

Elismerjük más lépcsőházak jogát arra, hogy ők is büszkék legyenek ránk.

Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a közös költség pontos fizetése, összetartozásunk alapvető értékei az ajtóban lábtörlés, az óriáspalátok a ház oldalán, és a másik békén hagyása.

Valljuk, hogy a lakók erejének és jólétének  alapja a rendszeres lépcsőzés (elutasítjuk a liftek ellustító hatását) és a lépcsőházban dohányzás közösségi megvetéssel súlytása.

Valljuk az elesettek és a szegények megsegítését, csak a hajéktalanokat utáljuk, de nagyon!“

A név kötelező

Felhasználó Lajos már nemigen emlékezett az igazi nevére, egyszer régen csinált magának egy ímél címet, és ott az volt a névnél hogy „Felhasználó“, ő meg nem vitatkozott. Azt se tudta mi az az ímél, de már  mindenkinek volt, így neki is kellett, és akik azt csinálták, azok nyilván jobban tudták, milyen néven kell neki lennie.

Később már ezzel a névvel csináltatott magának hűségklub-tagsági pontgyűjtő nemhitel kártyát a teszkóban is, így vette fel a telefont, és nem értette, miért állítja azt makacsul a végrehajtó, hogy hónapok óta nem éri el. Se telefonon, se levélben, pedig a postaládájára is kiírta alkoholos filccel, hogy Felhasználó Lajos.

Az meg hogy nem fizette be a csekkeket teljesen normális volt. Régebben még kapott csekkeket, és úgy nem fizette be őket, de egy ideje már egyet se dobtak be a postások, nyugodt is volt, hogy a sok hülye villany- meg fűtésszolgáltató rájött végre, hogy vele aztán hiába próbálkoznak.

Az apja is mindig mondta, hogy a siker titka a kitartás, és minden egyes kis kitartáshoz legalább egy nagyfröccs, aztán kellő állhatatossággal simán lehet bárki ingyenélő, leszámítva, hogy enni azért kell, a közeli ingyenkonyhán viszont csak ebédet adnak.

Amúgy meg persze, a személyijében valami más név volt, de a személyije évek óta lejárt, tehát joggal gondolta, hogy ami abban van, az már azóta nem érvényes, újat meg nem csináltatott. Szavazni nem járt soha, segélyt nem kért, Valerij, az alkalmi munkaadója meg nem volt híve a különösebb papírmunkának. Zsebbe fizetett, valamint száraztésztában, karácsonykor küldött véres májat meg mormotapálinkát, aztán persze elvárta, hogy a két ünnep között menjen be a raktárba, maradék szaloncukrot átcsomagolni Valentin napi bonbonnak, meg átmosni az amfetaminfőző kádat.

Valerij egyébként simán csak Lajosnak hívta, a vezetéknevét nem is kérdezte, legfeljebb azt, hogy hívták az apját, így annak megfelelően - ha valami különösen ótvaros melóra akarta rávenni - Lajos Istvánovicsnak szólította. Egyszer gondolta is, hátha az Istvánovics a családi vezetéke, mármint névileg, de végül is mindegy volt, az össze nem fizetős, de regisztrálós pornóoldalra Felhasználó felhasználónévvel volt „maradjak bejelentkezve“.

Gond abból adódott volna, ha gyereke születik, mármint hivatalosan, mert akkor mondani kellett volna valamit, mi legyen anyakönyvezve. Nyilván az anyja neve, ha már anyakönyv, de sosem volt házas, gyereke legjobb tudomása szerint nem született, pontosabban sosem vállalta az ez irányú teszteket, arra a szilárd vallási meggyőződésére hivatkozva, hogy nem hisz a DNS-ben, és azt a hatóságoknak is tiszteletben kell tartaniuk, ha már vallásszabadság van, bassza meg!

Azért néha kissé elfogta a mélabú, hogy a nem túl hagyományos, de épp ezért különleges Felhasználó nevet nem tudja kire hagyni, de ilyenkor mindig arra jutott, hogy ő épp ettől különleges, teljesen egyedi, ereje a megismételhetetlenségében rejlik. Elvégre nem biztos, hogy rajta kívül van-e még Felhasználó egyáltalán, a kerek világon-e?

Fokozni a fokozhatatlannak látszót

Van ez a Vlagyimir Szolovjov nevű Kreml-kompatibilis ruszki propagandista, aki mostanában medvegyevebb magánál a korábbi (báb)elnök Dimitrij Medvegyevnél is, pedig ő aztán tényleg évek óta fenyegeti a fél világot atomcsapásokkal, hogy például Londont bármikor eltörölhetik a Földről le. Vagy épp az egész világot, annak függvényében, hol tart a napi vodka-kontingensével.

De Szolovjov most rátett egy lapáttal, ő szerintem valami gyógyszerre iszik, csak a hangulat kedvéért néhány idézet a HVG vonatkozó cikkéből:

- „Az olajtermináljaink elleni összes támadás után nekünk is támadást kell végrehajtanunk a NATO-tagállamok kikötői ellen, mindennek égnie kell.“

- „Végre talpra tud állni az orosz medve, és szétzavarja ezt a koszos csürhét? Képesek vagyunk nem csupán a közösségi oldalakon válaszolni, hanem kegyetlen csapásokat végrehajtani a náci vezetés ellen?“

- „Most, hogy országunk északnyugati térségét vették tűz alá, a rotterdami, nagy-britanniai és skandináviai terminálokat kell lángba borítani, elég volt az üres, semmire sem vezető tárgyalásokból!"

- „Az egész NATO-val harcolunk, miközben ők vígan fütyörésznek, és cuppognak a szájukkal. Sátánisták bandájával harcolunk, s közben úgy teszünk, mintha ebben semmi különleges nem lenne.“ 

- „Most az ukránok Szentpétervárt támadják. Azt mondom, nekünk is rombolnunk kell. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin figyelmeztethetné őket, hogy mindenki hagyja el Kijevet, és ezt követően romboljuk le a várost. „

És ez a bebaszott pszichopata az orosz diktatúra egyik fő propagandistája, maga a diktátor tüntette ki, ha úgy tetszik a faszi egy Bayerzsolt a köbön, ő nem csak néhány civil aktivisták akar a taknyukon meg a vérükön kirángatni a parlamentből, mint Ötös Számú Párttagkönyv elvtárs, hanem minimum Nyugat-Európát borítaná lángba, ha már a komplett NATO-val áll háborúban. Ami így persze nem teljesen valid (bár az egész nyilván leírható egyfajta proxy-háborúként), no meg ki kezdete ezt az egészet, ki volt az agresszor? (Igen, tudjuk hogy az ukrán nácik provokálták ki, a nagyon békés neoszovjetekből.)

reddit.com

Hát, lehet hogy megvan, ki lesz a következő putyinista alfőkutya, aki ukrán titkosszolgálatilag fel fog robbanni az autójában, a háza előtt. Eddig mondjuk főleg tábornokok távoztak íly módon az örök fegyelmező zászlóaljakba, az egyik épp a napokban (a diktatúra vélt vagy valós ellenfelei valahogy mindig a sokadik emeleten laknak és nem tudják, hogy az ablakon kihajolni veszélyes), de Alekszandr Dugin bácsit, a Kreml egyik főideológusát is akarták már darabokban küldeni a túlvilágra. Pontosabban valószínűleg ő lehetett a célpont, ám végül a lánya robbant fel az autóban, aki nem mellesleg egy álhírekben és uszító propagandában utazó portál (United World International -khm...) főszerkesztője volt, de ettől még nem iazi nagy hal, mint feltételezések szerint a fater.

És a gond igazából az az előző bekezdéssel, hogy  az ember (vagy akár én is) ennyire szenvtelenül tud lamentálni politikai gyilkosságok kapcsán. Merthogy egyfelől az Ukrajnában zajló mészárláshoz képest a diktatúra egy-egy főgenyájának kivégzése már nem ráz meg, házhoz mennek a lófaszért, másfelől meg a Szolovjov féle agyhalott zombik pont abba az irányba sodorják a világot, hogy rezignáltan jegyezzük fel a napi „megfenyegette, halállistára tette, munkatáborba zárta, lebombázta, felrobbantotta -  hat halott, négy gyerek, harminc sebesült“ híreket.

Persze az is lehet, hogy Szolovjov egyik szándékolt funkciója, hogy hozzá képest egy Lavrov-féle, külügyminiszter-alakú nettó háborús bűnös is egy kifinomult, diplomatikus, kis híján úriembernek tűnjön. Miközben Putyin elvtárs meg kitünteti, hisz a klasszikus leosztásban már rég nem akarja ő játszani a jó zsarut. (És nem tudom megállni, de: Nálunk is ez volt sokáig a leosztás, hogy a bedezsolt volt a Vadhajtásokkal a bazmegoló, primitív náci fasz, hozzá képest meg a Dagadt a népnemzeti keresztény, de utóbbi immár nevére vette az előbbit, mint egyik fő "igeforrását“ ugyebár... ha nem bukik a választásokon, már járt volna neki valami középkereszt, vagy mi a frász.)

Yes, You Can Taur

A Tojásfej Köztársaság (eredeti címén Egghead Republic) egy azonos című regényből adaptált, 2025-ös svéd sci-fi szatíra, amiből a szatíra nagyon igaz, a sci-fi viszont csak annak egy sajátos alműfaja miatt, mivel egy alternatív jelenben játszódik. Ahol még nem ért véget a hidegháború, a szemben álló nagyhatalmak meg atommal fenyegetik egymást. (Mondjuk ez mennyiben más annál, mint ami most van? Ja igen, most csak a az oroszok, und Észak-Korea hisztizik bebaszva a nagy piros gomb felett.

És akkor jön az az atom, igazi bomba formában, méghozzá abban a Kazahsztánban, ami még mindig szovjet szocialista tagköztársaság. Egy svéd bulvármocsok-médium meg odaküldi újdonsült gyakornokát Sonját, aki ugyan grafikusnak jelentkezett, de a sugárfertőzött térségből tudósítás sem áll távol tőle, mindegy, csak legyen már valami, ha már a médiában akar dolgozni, de nincs kedve a melleit mutogatni egy valóságsóban. Amúgy leginkább azért veszik fel, mert senkinek sincs kedve odamenni, no meg a csaj nagybátyja egy híres német író volt, akivel ugyan sose találkozott, de attól még volt.

A küldetés az, hogy a sugárzott területen keressen mutáns kentaurokat, akik persze nincsenek, mutálatlanok sem, de a bulvár meg arról szól, hogy a valóságot bemutatni csak akkor kell, ha nem lehet csinálni egy érdekesebb másikat fejben. Úgyhogy Sonja meg a bunkó főnöke két operatőrrel mennek a kazahokhoz, csempésznek nekik vodkát, mert az a Szovjetunióban hiánycikk, a svédeknél meg ugye a csapból is. Aztán jön a Zóna, de nem a tarkovszkiji-sztalkeri értelemben, hisz ez egy szatíra, főleg a média- és kultúrkritika vonalán. Ettől még a fiktív jelen szovjet miliője pont olyan, mintha a hetvenes években lennénk, ennyiben viszont Tarkovszkij ugrik be, a Zóna itt egy lepukkant sivatag (semmi szaharai halálos elegancia), ahol nemigen van bármi, de a szereplők azért hosszan piálnak, cigiznek, és mindenek előtt egymást csesztetik, ebből jön főleg a cselekmény nagy része, meg film humora. Ami néha falrengető, néha szürreális, miként maga a műegész is hol a zsenialitást súrolja (azért alulról), hogy egy kulturális fekete lyuk, de a szélsőségek közti különbséget néha nehéz felismerni.

És mivel a szereplők viszonya adja az egész cucc dinamikáját, arról is beszél - nyilván szándékoltan - hogy mi mindenre képes az ember a karrierért. Például ingyen vállal veszélyes melókat, csak hogy pont rá figyeljenek fel, és  mivel mindenki a médiában akar dolgozni, ha te nem vállalod az ingyen veszélyt, sorban állnak még páran, akik viszont önként, dalolva és teljesen fogalmatlanul. Így aztán Sonjáék vodkával védekeznek a sugárzás ellen, valami kaktusz levével tépnek be a sivatagban, de legalább nem találkoznak kentaurral, pedig a nézőnek azért mutat egyet a film, ahogy cukrozott zenére oson a sziklák közt.

De a filmbeli stáb nem erre ment rá, hanem egymás idegeire, ami legalább is fontos tanulság, már ha egyáltalán van igényünk ilyesmire. Hogy a világ elmegy mellettünk, míg mi magunkkal vagyunk elfoglalva. És hogy ne együnk a vadonban talált kaktuszokból. (A kentaur meg deréktól lefelé... furcsa. Asszem ennyi.)

p.s. A filmet a tavalyi Stockholmi Nemzetközi Filmfesztiválon jelölték Bronz Lóra, de nem kapta meg, én meg nem tudom, hogy akkor ez baj-e, de egy ilyen nevű díjra azértérdemes hajtani, nem olyan giccses, mint az Arany Medve (gondolom én), bár lehet, hogy csak egy indián név. 

Az univerzum inkább egy kávét kérne

Evidens, hogy utálom a szuperhősös filmeket, de van ami már annyira gagyi, hogy ettől szórakoztató. Jó, ilyet eddig talán egyet láttam, a Falsh Gordon című izét a nyolcvanas évekből, aminek ugyan Queen a zenéje, de ettől még egy rémes semmilyenség. Viszont rém vicces, a szőke, kékszemű, jóképűre kigyúrt hős, a bociszemű csajjal az oldalán, meg a nagyon-nagyon galaktikus gonosz császár, aki egy kínai maffiafőnöknek van öltözve.

És volt akkoriban még, tehát a múlt század rémesen nyolcvanas éveiben, a He-Man, ami nem film volt, csak egy Barbie-baba fióknak, naná hogy szőke, kigyúrt, nők kedvence, nem csak a kigyúrt nőké persze. (Csak semmi buzulás, a buzulás az nuku!)

Meg talán volt valami képregény is, amivel találkoztam akkoriban, de németül azóta sem tudok, úgyhogy a fene se tudta miről szólt, nem mintha érdekes lett volna már úgy tanulságilag, a mély mondanivalója mentén, gondolom.

De mára ebből a maszkulin barbiból is legyártottak egy filmet, a rém eredeti Az univerzum védelmezői címmel, ami néhány vizuális effekttől eltekintve készülhetett volna a nyolcvanas években is. Úgyhogy gondoltam belenézek, mert ahogy egyre többet mutat a születésnapi számlálóm, egyre ritkábban ülök föl a retróvonatra (pedig a fordítottját várná az ember), de akkor nagyon. Kíváncsi voltam, mennyire gáz a cucc, pontosabban hogy elég gáz-e ahhoz, hogy szórakoztató legyen?

Nos, nem. Pedig jól indul, a narráció, de egy-két szereplő dumája is tele van ironikus, mi több, szarktasztikus poénokkal („... egy ősrégi fegyver, melyet úgy hívnak: az Erő Kardja. Ja, tudom, de ha egyszer így nevezték el.“), amikkel gyakorlatilag zárójelbe teszik az egész szuperhősködést. Nem direktben nevetségessé (hiszen arccal a pénztárgép felé, ugyebár), de távolságtartással kezelik az efféle bugyutácska műmitológiát, hogy hátha ettől megnézi az is, aki már régebben végezte el az általánost.

Sajnos ez a lendület hamar elvész, és már-már elkomolykodják az egészet, amitől a műegész számomra nézhetetlenné válik, de az utolsó pillantban mindig adnak egy kisebb pofont ennek az egész képregényes nyomorúságnak, aminek mindeközben a részei is. Így hősünk, a másik nagyon bolygó trónörököse hiába rombol le egy fél képregényboltot, a Tajvanban fröccsöntött díszletkardból nem jön belé az Erő.  A ványadt csávónak csak a szülőbolygójáról tudnak izmokat küldeni, hogy alulöltözötten svarceneggerezhessen végre egyet, egy kurva nagy kardot lóbálva. (Ha mást is lóbálna, túl korhatáros lenne az egész.)

Ám nem tud két dudás macska egyszerre egy csárdában egeret fogni, ez a film nem tudja eldönteni, hogy inkább paródia vagy inkább komolyan veszi magát, ez a zárójelbe tétel meg csak zavart okoz, hogy akkor mit is nézünk most, jobb híján?

A látvány, a himinkus, torzított gitárt imitáló, Casio-szintetizátoros zene, a legótvarabb klisékből építkező „történet“, a semmilyen színészi alakítások, no meg az időnként teljesen Flash Gordonos miliő arra predesztinálná, hogy odabasszon egy súlyosat az egész szuperhősös szemétdombnak, de Az univerzum védelmezői rohadtul gyáva ehhez. Az univerzum meg egy lepratelep, ha ilyen alakoknak kell védelmezniük, egy olyan főgonosszal szemben, aki először is nevetséges, másodszor szánalmas, és harmadszor sem félelmetes. (Biztos az a brossúra, hogy minden univerzum olyan démoni főgonoszt kap, amilyet megérdemel, ennek a siralomvölgynek ez a Skeletor nevű röhej jutott, bezzeg annak a messzi-messzi galaxisnak Darth Vader, meg az a Darth Másik. Ja, és a kard az fényből van, lézerfényből, pedig már is megmosolyogtató kissé.)

Oké, nyilván nem én vagyok a célcsoport, de valaki dobjon rá atomot, légyszi!

p.s. Valahol ott hagytam abba a megtekintést, ahol megszólalt a Queen-től a Princess of the Universe, az a Hegylakó zenéje, itt betelt a félig üres pohár. I couldn't take it anymore.

A hatalom, a vezér, meg a lopakodó normalitás

Elém dobta a Jutyúb a „Demokrata Kör“ nevű orbánsirató műsort (powered by MC Bencsik Bubu), ami régebben persze magyarpétergyalázó-orbánnyaló volt, de ebből régi jó, meghitt kettősből mára már csak az első folytonos (MP bolond, de közben rohadt gonosz, és aljasul ravasz ám!), az előző rezsimre meg már két hónap távlatából is édesbús nosztalgiával merengenek vissza.

És persze kőkemény a kormánykritika (rájöttek, hogy ez is egy létező műfaj, csak eddig nem tűnt föl), Bubu bácsi tesója, a másik Bencsik például (szerintem) három pontban foglalta össze a lényeget:

1. Minden hatalmat akar, ezért gyorsan akar egy előrehozott önkoris választást is.

2. A hívei meg egy vezért akarnak, azt is játszik, ettől meg sodródunk a diktatúrába.

3. Az összes képviselő a pártvezér-miniszterelnök saját kezéből kapta a mandátumát, ezek csak klasszikus mamelukok. 

Nos, az elsőről tudja a fene, a politikus már csak egy olyan állatfajta, hogy hatalmat akar, a több hatalom a jobb hatalom neki, a hatalom az a keménydrog, amit egyszerűen nem tud túladagolni, még senki sem halt bele a túl sok hatalomba. Ha csak megmerényelve le nem lőtték, de akkor abba halt bele, hogy nem volt elég paranoid módon agresszív, nem volt elég kemény, kiszelektálta őt a bellum omnium contra omnes szociálevolúciós elve. Az élet harc, a gyengéket megeszik, kábé ez a hatalmi logika sith elmetrükkje.

Hogy Magyar P. kormányfő foglalkozású influenszer minden hatalmat akar-e, azt még meglátjuk, de hogy nem lehet jól kormányozni, ha mondjuk a Köztársasági Elnő kúr, és hirtelen észreveszi, hogy ő a fékek ellensúlya (meg a bot a hüllők között), meg hogy helyben szinte mindenhol ül még egy-egy felcsútista kiskirály, az tény.

És igen az istenadta nép vezért akar, az istenit neki! Mert a nép hülye, mindenféle konyhai falvédő-bölcsességek szólnak arról, hogy az egyén önmagában lehet még okos, meggondolt valamint tájékozott, de a tömeg jellegénél foga egy massza. És ettől buta mint a sár, hogy aztán önfeledt, boldog módon buta-e, vagy épp agresszíven vértolul fejében az indulat, az részben szerencse kérdése, részben meg a vezér akratáé. 

Arról lehet szó, hogy a tömeg manipulálható (sőt, főleg az, a tömeghatás beszippantja és/vagy elsodorja az egyént, vízállásjelentéstől függően), a vezérség egyik lényege, miszerint tartóoszlopa meg a manipuláció képessége, nem feltétlen szándékoltan vagy rosszindulatból, ha mondjuk a vezér  pozitív érzelmek szónokol le emelvényéről, a tömeg kreatív energiákat érezhet felbuzogni magából.

Itt egy kicsit érdemes kitérő jelleggel maxwéberezni egyet. Weber szerint ugyanis a hatalmat birtokló politikust három dolog legitimálhatja, azaz három ideáltípusa van annak, miért is hajlamosak az emberek engedelmeskedni a hatalomnak:

- Az első a hagyomány, hogy mindig is ezek voltak a királyok, akik most, ráadásul eleve úgy kezdődnek, hogy „Isten kegyelméből VI. Oroszlánszagú Leó, Kloákia császára, a Hit Bizományosa, a Partok Őrzője, bla-bla-bla...“ Hogy a hatalom azé akié, az valamiképp a természet rendjéhez tartozik.

- A második a karizma, a személyiség varázsos aurája, mikor azért vetjük alá mahgunkat a vezető akaratának, mert elhisszük, hogy jó vezető, olyan a kisugárzása.

- A harmadik meg a legalitás, hogy vannak törvények, azoknak megfelelően jutott a hatalom birtokába, tehát joga van hozzá. Ha kiderül, hogy nincsenek meg a képességei, az akarata, sőt valami mást csinál, mint amire felhatalmazást kapott, akkor is jogszerű a hatalmaskodása. (Erről per pillanat nem tud nem Súlytalan Tamás eszembe jutni. Hirtelen észrevette a faszi, hogy jé, ő egy jogász, és szinte már  érvel, először a történetében, és persze most is csak maga mellett.)

Magyar Péter kétségtelenül egy karizmatikus vezér, így mint általában az effélék, nem sokat ad a hagyományokra (pláne ha azok nem túl acélosak és még csak nem is régiek), a legalitásához pedig nem fér kétség, de a legitimációja alapja a népakarat, ami meg a karizmájából jön főleg. 

A politika végletekig mediatizált, ennek megfelelően nem tudnak nem a személyiségekre építeni. Régen a király egy arcél volt a pénzérméken, senki nem tudott a személyéhez viszonyulni (ezért maradt a hagyomány, az isteninek tételezett rend), ma meg azt is megtudhatjuk, hogy melyik fodbalcsapatnak szurkol, milyen zenét hallgat, hogy áll rajta az öltöny, és milyen mustárral eszi a virslit. Így mi, a nép, nem tudunk nem a személyiségére reagálni, amitől meg a karizmatikus arcok válnak ki a tömegből, akiknek jellegzetes a kinézete, a beszédmódja, az egész karaktere. 

Ez nem jó vagy rossz, ez egy ilyen helyzet, Trampli Donáld is karizmatikus, de Putyin is az, és innentől persze lehet aggódni, hogy a karizmatikus vezér nem indul-e el a diktátorság rögös, de mámorító útján? Nos, nem feltétlenül. Charles DeGaulle, John Kennedy vagy Margareth Thatcher sem lett diktátor, szóval nem kell Mohandász Karamcsand Gandhi-ig visszamenni, vagy azon lamentálni, hogy Napóleon inkább diktátor volt, vagy másrészt egy polgári állam megerősítője (lásd: Code civil)...

etsy.com

A hármas pont egy baromság, ugyebár az egyéni képviselők (és a frakción belül ők az erős többség) egy előválasztás által lettek jelöltek, nem kellett nekik Hatvanpusztán a Vezér elé járulniuk egyesével, hogy kiválassza őket, mint a fideszeseknek egykor.

Ellenben mindhárom pont viszonylag precízen írja le a bukott rezsim működésének három alappillérét (van még több is persze, mint a korrupció vagy a goebbelsi  propaganda), és jó látni, hogy az úgynevezett „konzervatív“ véleménymondó is látja már mindezt, persze csak utólag, és régi jó szokásuk szerint a másikra vetítve. (Amúgy aki felcsútista volt eddig, az nem konzervatív, az populista-demagóg, jobbos jelmezben.)

De amíg MP nem költözik fel a várba, nem kezd el kizárólag tizenhat testőr gyűrűjében közlekedni, és nem csinál minisztert vagy államtitkárt egy kolhozparasztból, addig mér bízom benne, hogy lesz ez még jobb is, mondjuk az elmúlt évekhez képest nehéz lenne nem jobbnak lennie.

Motoros Lábázta

Látszik, hogy mekkora egy beszűkült, szakbarbár-alakú buboréklakó vagyok, mert miközben minden averzióm ellenére nem tudok lejönni a formaautós sorozatokról, az csak a hétvégén esett le, hogy épp volt egy MotoGP futam Magyarostágon. Sőt, 2023 óta volt, de hozzám vasárnap este jutott el a hír, mikor már lezajlott az idei (mondjuk nem volt túlhirdetve), most meg azt olvasom, hogy jövőre már nem is lesz. Jó, hát nem fog rettenetesen hiányozni, de fura, hogy ennyire nem szóltak róla hírek.

Hallott már valaki a balatonfőkajári(!) Balaton Park pályáról, vagy arról, hogy ott világbajnoki futamokat rendeznek? Volt már valaki Balatonfőkajáron hallani róla? Annak idején azt se értettem, a Ryanair miért Sármellékről repül Londonba, de úgy tűnik a dolgok normális rendje szerint az a projekt is bedöglött hamar. 

Aztán belenéztem az idei balatoni versenybe, és az egész miliőt elég fapadosnak találtam, persze a forma-1 egyformaságához képest, lehet hogy a motorosoknak pont egy kis vadkeleti romantika kell. No meg ha Alfelcsúton lehet egy akkora stadion, amibe a helyi népesség többszörse beférne, akkor az 1300 lakosú B.Főkajár mellet is elfér egy versenypálya. És minden esetre odacsesztek mellé egy négycsillagos hotelt is, mert bár a tópart tele van szálláshelyekkel, de aki nyolcezerért eszik fröccsöntött hamburgert szalvétából a lelátón, annak nyilván nem elég holmi családias panzió, mert fitnesz-vellnesz alapon tervez estére berúgni a minibárból minimum.

mapei.com

Ez az ország vízfejnehéz, itt egy-egy nemzetközi nagyrendezvény akkor él meg, ha Budapesten vagy a környékén van, maximum valamelyik legalább százötvenezres város aurájában. Ebből meg van négy: Debrecen, Szeged, Miskolc és Pécs, azt annyi. gondolom ezért van az, mindenhol ilyen alsópolcos, ám a falunapok lakossági technó-mulatósán azért túlmutató dolgokkal próbálkoznak, hogy szenior közép-európai triatlonkupa, káposztás lángos fesztivál vagy homokhátsági szüreti napok (bort mindenki hozzon magának!).

Ahogy Sármelléken nem élt meg a Balaton Airport, úgy múlik el a Balaton Park gloria mundija, lassan észre lehetne venni, hogy a Balaton csak nekünk a Riviéra, mindenki másnak a Riviéra a Riviéra, még nekem is. Az itthon világszép und világhírű tónak azért nincs olyan nagy vonzereje, mióta - marha régen már - megszűnt az NDK, és a német elvtársak már otthon is tudnak találkozni a másiknémet kartársakkal, plusz kokakóla és matchbox is kapható a közértben.

De a külföldiek nem azért fogják szívükbe rohamozni a Balatont, mert egyszer láttak ott egy motorversenyt, este bebasztak a hotelben, és az a Főkajár is milyen bájosan száz évvel ezelőtti falu, kár ahogy a fene se tudja hogy kéne ejteni a nevét.

Amúgy gőzőm sincs mit kellen tenni, tenni kellene-e valami egyáltalán, mármint turizmusilag, de talán érdemes lenne először is megtartani a tavat tónak. Per pillanat (és ebben benne van az „elmúlttizenhat óév“ vastagon sárosan) egy körbebetonozott, körbekerített lábáztató (hívhatnánk így is: Lábázta tó), a déli parton úszni már reménytelen, az ember elfárad a gyaloglásban, alig látja már a partot, és még mindig csak derékig ér a víz. Már ha van benne, és nem választaj el a vizet a parttól egy kis iszappakolás.

Ehhez képest például máris tök érdektelen, hogy jövőre nem motoroznak a főkajári közelkörzetben...

sonline.hu

Demindenfikáció

Ukrajnában egy ideje az a sérelmi politika, hogy „derusszifikálni“ kell, azaz lehetőleg kitörölni a kultúrából az orosz hatásokat, mintha nem lenne közös történelmük (és így párhuzamosan közös kultúrájuk), mintha nem a Kijevi Nagyfejedelemség lett volna az első jelentős kelet-európai állam, valahol a 9. és a 13. század között. De utólag már minden szar, ami orosz. Ez egyfelől jelen helyzetben érthető, másfelől meg túlreagálás, már ha lehet egyáltalán túlreagálásról beszélni azokkal kapcsolatban, akik épp ötödik éve népírtanak egy szándékoltan totális hódító háború keretrendszerében.

Az azért biztosan a bicikli túltolása, hogy most épp Mihail Bulgakovot akarják kiradírozni az ukrán kultúrtörténetből. Merthogy elvitték a 2007-ben felállított szobrát a szülőháza 8egyben múzeum) mellől. Plusz átnevezik a róla hívott utcákat-tereket, mert a Bulgakov az utólag is putyinista, nem baj hogy 1940 óta halott. És nem baj hogy született kijevi volt, de oroszul beszélt és írt, mondjuk akkoriban a város nagy része oroszul beszélt, sőt egészen a közelmúltig ez volt az alapbeállítás. (Na ja, 1848-ban Pest nagy része meg németül beszélt, bár pár éve már a magyar volt a hivatalos nyelv.) De az ukrán Emlékezetdiktátum Intézeti Hivatal szerint Bulgakov az nagyorosz birodalmi érdekeket képviselte. Ebből jön a poszthumusz putyiunizmusa. Sztálin még nem jött be neki, Putyin már igen, hát istenem, mekkorát képes ideológiailag változni az ember, alig több mint nyolcvan évvel a halála után!

Az emlékezetpolitikai verőemberek biztos nem olvasták A Mester és Margaritát, akkor feltűnt volna nekik, hogy micsoda szarkazmussal állt a faszi az egész szovjet vircsafthoz. A lényeg az, hogy merészelt az anyanyelvén írni, az 1930-as években, ráadásul olyat, hogy csak hatvanas években jelenhetett meg, egyszerűen el kellett hozzá múlnia a sztálinizmusnak, annyira nem volt rendszerkonform a kiterjesztetten nagyorosz szovjet birodalommal.

Mindez ma  nem számít, a fürdővízzel együtt épp öntik ki a gyereket, meg a nagyon felnőtt Bulgakovot, aki annyira birodalmian orosz volt, hogy biztos még Csajkovszkijt is hallgatott a balettban ugrálni!

Ennyi erővel le lehet atomozni, mármint bombailag az egész pesti belvárost, ami nagyjából az Osztrákmagyar Monarchia idején épült, márpedig itt az ideje a deosztrafikálásnak. Rohadék Habsburg elnyomó labancok mind, Ugocsa non coronat, miszerint abcúg, bármit is jelentsen ez. A magyar név megint szép lesz, nem az aktuális minielnök miatt, hanem mert kitöröljük a történelemből a magyar előtti osztrák jelzőt, innentől Magyar Monarchiának kell majd hívni, és aki még egyszer azt mondja a monarchára, hogy Franz Joseph I., azt háromtól öt évig terjedő akasztásos főbelővéssel kell majd büntetni.

Elvégre a szuverenitás az szuveníritás, akárki meglássa, még akkor is, ha a vonatkozó sóhivatalt épp beszántással hinti a kormánytöbbség.

A rendszert megváltoztatni nem kell félnetek jó lesz

Volt némi felcsútista hörgés a körül, hogy Lannert Judit adott egy interjút, az elsőt (stílszerűen egy diákok által alapított platformnak), és abban azt merte mondani, hogy a hat- meg nyolcosztályos gimik rendszerét, és hangsúlyosan a felvételiket, azért újra kellene gondolni. És gombolni.

Mert hogy ezek legfőbb, bár kimondatlan társadalmi funkciója, hogy fenntartsák az elit, meg a felső középrétegek kiváltásgos pozícióját, avagy igazi cherry picking (magyarul kimazsolázás lenne) zajlik a felvételiknél. A szebbek és gazdagabbak gyerekeit gyűjtik össze, akik aztán meglepő módon jobban is teljesítenek, mint a prosztó négyosztályos, kisvárosi gimnáziumok mindenfelől jöttment diákjai. Ez valahogy nem az a fajta esélyegyenlőség, amire (papíron) az oktatási rendszernek törekednie kellene, mert arra már ott vannak a magániskolák és magántanárok,  a különórák, azaz legalább azt állami oktatás kimaradhatna az efféle egyenlőtlenség-tartósításból.

Az oktatási miniszter csak kimondta a nyilvánvalót, azaz hogy a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok nem gyorsabban fejlesztenek, nem igazán jobbak, nem eleve minőségibb az oktatás, amit nyújtanak, csak időben összeválogatják a kiváltságosabb helyzetű gyerekeket, akik családilag jobb pozícióból startolnak.  (Itt Basil Bernstein meg a nyelvi kódok által (is) konzervált társadalmi különbségek jutnak eszembe, de azért az ő híres elméletén kissé már túlszaladt a tudomány, miközben azért alapvetően van benne valami.)

Na és erre mondta Gulyás Gergely (a méltán népszerűtlen GéGé) hogy ez aztán a kommunista tempó, amit szerintem annyit jelent, hogy Lannert miniszter asszony ősszel már lövetni is fog az ötödikes gimnazistákra, mert azok ilyen burzsuj helyekre vannak járatva szülőcsaládilag. Ilyenek ezek a liberális bolsevik tudósok mind! (Tényleg, alig egy hónapja van új kormány, de a Prosti Srácok fősráca a hétvégi sulyoktüntetésen már diktatúrát látott maga körül, hallálistákat meg hasonlókat, én nem tudom ki a dílere, de a helyében keresnék egy másikat.)

Az oktatásban meg nem csak az esélyegyenlőtlenség (konkrét lánykori nevén a szegregáció) az egyetlen gond, a Telexen van egy nagyon jó véleménycikk, hogy mi minden még, úgyhogy azt most nem mondanám fel. De az tényleg lényegi probléma, hogy nálunk a nyolc osztályos általános okán van felső tagozat, aztán a jön a középfok. (Miközben angolszászul a felső az igazából az alsóközép tagozat, a középsuli meg már high school.) Mert ez oda vezetett, hogy hogy hülyék vagyunk, hogy hülyék vagyunk, hogy mindent kétszer mondunk, kétszer mondunk, pontosabban tanulunk, az egyismeretlenes egyenletektől a a Rákóczi-szabadságharcig. Először felső szinten, izé... tagozatban, aztán középfokon. Ráadásul mindent túl korán, már nyekeregtem azon, mekkora baromságnak éreztem már 14-15 évesen is, hogy nekem az Odüsszeiát kellett olvasnom irodalomórára, pedig a sci-fit bírtam, mondjuk Asimovot.

És akkor erre a logikátlanságra jön rá a szegregáció, meg az egész szétkorhadt rendszer alapvető egyenlőtlensége (plusz a tananyag szakbarbár-kompatibilis szerkezete), de ha valaki, ráadásul illetékes miniszterként arról beszél, hogy ez nem igazán jó így, az rögtön a Rákosi-rendszert kívánja vissza, legalább is az újellenzéki narratíva szerint. Pedig pont az előző illetékes miniszter volt egy nyugdíjas rendőrtábornok. Aki szerint a porosz oktatás a jó, ő is ilyenben járt iskolába még az 1820-as években, és lám, milyen kitűnő, mindenhez értő rohadék lett belőle!

Amúgy nyugodtan lehetnének nyolcosztályos gimik, de legyen az mindegyik, mindegy hogy hívjuk, tőlem az első fele maradhat formálisan az általánosban is, csak legyen benne logika. Persze én ehhez nem értek, ugyan évekig tanítottam leendő pedagógusokat (is), de gimnáziumba speciel nem jártam, hülyén is néztek rám sokszor, mikor közöltem, hogy nekem semmi jó élményem nincs a gimnáziumból. Ám ismerőseim nagy része evidensnek vette, hogy aki egyetemre jár vagy ott végzett, az nem jöhetett valami teljesen más profilú, és általánosan is kissé lesajnált szakközépből. Pedig de. Ám önmagában ez a hozzáállás is jól mutatta, hogy a közoktatás egyenlőtlenségei nem egyszerűen a rendszerbe vannak kódolva, hanem ott vannak már a fejekben is, amennyiben természetesnek vettük/vesszük azokat. 

Ja, ez is jelentős részt fejben dől el.

A címet meg tetszőlegesen, és vérmérséklet szerint lehet központozni.

Célzatlan hirdetés

„Ha van számítógéped, ez a játék kihagyhatatlan!“ - tolja a képembe a reklám. Az online reklám, ami úgy kezdődik, hogy „ha van számítógéped...“ Vagyis feltételezik, hogy nincs számítógépem, ezért hirdetnek nekem az interneten, amit a fene tudja hol látok akkor. Mert vagy az van, hogy egy barátom ismerőse reggelente kinyomtatja nekem az internetet, és látván ezt a hirdetést, elhatározom, hogy most aztán veszek már végre egy számítógépet, de lehet, hogy a processzus ennél is bonyolultabb. Miszerint, valaki egy telefonfülkében állva beolvassa a mobiljáról a netet másvalakinek, aki legépeli, kinyomtatja, és úgy faxolja át nekem, aki rájövök hirtelen, hogy baszki, számítógép nélkül kurvára nem lehet számítógépes játékokat játszani, ezek a mai fiatalok már legózni is online legóznak. Plusz az internet körülbelül 62,34%-a pornó (nagyjából), és ahhoz se lehet hozzáférni vonalas telefonnal.

Ennyi erővel lehetne újságokban reklámozni, hogy tanulj meg olvasni, igazán modern találmány az, ha eddig kihagytad, akkor rosszul tetted, egy korszerű ember ma már tud olvasni, legfeljebb nem szokott. Sőt, ez az igazi luxus, hogy megtanulunk olvasni, aztán maximum jutyúb-videókat olvasunk, mert az a még korszerűbb, de annyira, hogy ott már nem is reklámozzák, hogy tanulj meg olvasni. Vannak viszont kifejezett könyves tematikájú csatornák számosan, plusz ezer tonna hangoskönyv, szerintem ez  így teljesen elég nekem is, pláne mióta nem találom a könyvtári olvasójegyem.

Kicsit olyan ez, hogy veszek egy Aston Martint, de jogsim az nincs, viszont a Gézát, a bunkó szomszédot megeszi a sárga földig irigység, midőn látja a lépcsőház előtt parkolni. Mert olyan szép sötétzöld! (Géza amúgy tényleg egy barom, állítólag összehasonlító nyelvészetből doktorált, ehhez képest egyszer magyarázott valamit a  munkájáról, és konkrétan egy rohadt szót sem értettem az egészből. Mi lenne, ha még nyelvész sem lenne? Ugatna vagy esetleg mekegne?)

Jut eszembe, egy Aston tényleg annyira luxus lehet, hogy nekem például egyáltalán nem reklámozzák, gondolom a reklámjaik egyenesen az astonos GPS-ekre mennek, hogy ha már ilyen jól választottál sportos személygépjárművet, vegyél még kettőt, mert valamiből osztalékot is kell fizetni a részvényeseknek.

Amúgy ezt a számítógép-vásárlást, ezt megfontolom, mert akkor be tudnék szállni az internetbe...

information-technology-topics.blogspot.com

Már a B-oldal szól

A nevem Agneta egy idei keltezésű, elviselhető mértékben Netflixes dramedy, nem az életközepi, inkább az élet második félideji válságos újrakezdéséről.

A főszereplő a csaknem ötven éves Agneta Stömberg, valahol Svédországban, akinek élete szürke és unalmas („itt az ideje felkészülni a nyugdíjra... és a halálra“), a gyermekei kirepültek, a férje kapuzárási pánikja ketretrében új hobbikat talált, a munkája meg lélekölő robot, kicsit meg is könnyebbül, mikor végre kirúgják.

És mivel az ő hobbija, hogy imád mindent ami francia (és ehető meg iható, esetleg sétálható), úgy gondolja, elmegy Franciaországba nembébi-szitterkedni, azaz inkább valami idősebb gyerekre vigyázna, esetleg házvezetőnőzne is kissé, a lényeg hogy péntek eseténként elmehessen borbárni. A izé.. borbárban csinálni valami ivást.

És mior talál egy svéd kisfiút, aki a családjával Franciába' él lakni, már utazik is, bár nem tud franciául, de a férje van annyira bunkó, hogy ez lesz egy utolsó lökés a semmibe ugráshoz. A vélelmezett svéd kisfiú azonban egy demenciába hanyatló szottyadt vénember, hisztis és excentrikus, úgyhogy a gyanakvó néző már az elején tudja, hogy ebből mély és emberi barátság lesz, hisz állati nem lehet, ami meg felületes az nem barátság. Ez lenne a drámai kamarahelyzet, az oda vezető út meg a humorforrások sora, kicsit mint a buddy cop - filmeknél, ahol rendszerint két nagyon különböző zsaru csiszolódik össze örök barátokká. Igazából minden ilyen, különböző bolygókról származó arcok összehangolódásáról mesélő film a buddy cop sémája mentén épül, talán a Miss Daisy sofőrje nem teljesen, de nyomokban az is.

Szóval a humr forrása maga az út, de ettől még a két főszereplő viszonya akkor is zűrzavaros, és ettől vicces, mikor már nagyjából kis híján mejdnem kedvelik egymást, és nem csak eltűrik a helyzetet. És mivel ketten együtt vagy százharminc évesek (bár nem egyenlő eloszlásban), valahogy az emlékeiken keresztül tudnak kapcsolódni, mert ahhoz már Agneta is élt eleget, hogy harminc évvel korábbi élmények törjenek föl belőle, vonósokkal alázenélt flashback-ek formjában, pont mint Einar, a pasas esetében is. Ezekben semmi humoros nincs, a humor abból jön, hogy mennyire kontrasztosak a hol tragikus, hol romantikus emlékek, a kopottas jelenhez képest. Na ja, a különbséget ordítani lehetne, de valahogy nem azt teszik, sőt elég hamar eljutnak a nevetésig is, ami legalább is megnyugtató egy nyálasságfóbiás néző számára.

Talán mert lassan felfogják, hogy a semmilyennek tetsző életük nem kudarc volt, mert bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mások élete mindig szebb, jobb, hatékonyabb és a vaníliaillatúbb mint a miénk, de azok a mások is büdöset kakálnak, miközben régi traumákat és beteljesületlen álmokat cipelnek magukkal, és ha nem is feltétlen ránk, de valakire biztosan ők is irigyek.

Az ilyen filmekre szokták bevett fordulattal azt írni lusta kritikusok, hogy „szép és érzékeny darab, keserédes humorral“, de én pont az efféléket nem akarom látni. A nevem Agneta jó film, de egy vajszínű árnyalattal szebb és érzékenyebb, mint amit karmolnék, én egy cinikus barom vagyok, nekem egy fokkal karcosabb humor, és minimum hatvan százalékkal kevesebb sanzon kéne bele, és akkor bírnám igazán. Így egy egyszer nézős, érzékenyen túlszépített, vagy túlérzékenyen szép műegész, aminek látom az értékeit, csak azok nem mindig érdekelnek.

Mindegy, azért nem volt elvesztegetett két óra a rászánás.

A Kommentariánus Gárda (LMBTQ+CtrlC+CtrlV)

Nem tudok lejönni a mandineres kommentekről sem, mindig újra meg újra elképeszt az a szellemi fekete lyuk, ami ott támad, valamint fel, bármi kapcsán, ami az átlag kocsmanáci idegrendszerét felpiszkálja jelleggel.

Most például arra a tárgyilagos, elfogulatlan „cikkre“ mentem rá, miszerint „ Elkezdődött a Pride-fesztivál Budapesten, három hétig tart majd – azonnal a nemváltásért szólaltak fel“. Nyilván el se olvastam, szerintem fejből fel tudom mondani a felháborodásukat, amikor kreálnak maguknak valami ellenséget (óvodásokat nemileg átműteni némileg akaró drag queen-eket), aztán kommentekben kurvaanyázva jól megküzdenek velük. Nem ezt hívják valami általam nem nézett sportban árnyékbokszolásnak?

Minden esetre sokat elárul a mentális állapotáról ennek sok, népben-nemzetben gondolkodó, jobboldali-konzervatív, keresztény magyarnak, ahogy reagálnak valami alapvetően marginális és (részben ettől is) ártalmatlan dologra. (Na jó, persze hogy nem konzervatívok, a kereszténység meg abban merül ki részükről, hogy szemet szemért, de nem szólt neki senki, hogy az az Ószövetség még, nem az evangéliumok.)

Avagy afféle freak-show jelleggel, betűhíven, kontrolcé-kontrolvé alapon, addig se én írok:

- "...a király meztelen”  Az még csak hagyján! Az igazi szörnyűség az, hogy büszkék nagyjából mind meztelenül vonulgatnak, és vonaglanak, minden egyes utcai szeánszukon! 

- Aberrált, beteg, perverz állatok. (mert nem emberek)

- Liberálisokkal egyféleképpen lehet tárgyalni. Fegyverrel a kézben. 

- Szodomita férgek, pokolravaló deviáns, abberált nyomorultak!

- A csúcsra-járatot magyarellenesség megnyílvánulása a provokatív Pride megrendezése, a totális liberális fertő, a lélek mérgező liberális métely, eszement eseményei között...

- Aberrált szerencsétlenek, az iskolák közelébe ne merjetek menni, a gyerekeink fiúk, és lányok, és ez így is marad, hiába erőlködik egy erőszakos torz lelkű kisebbség! 

- Jut eszembe, kell egy szervezett ellenállás, tojás, rohadt gyümölcs stb... Összes zászlót leszedni, több millióan rühelljük ezt a magamutogatást, fel kell lépni ellene 

- Hát, azért 3 hét, az rohadt sok ebből a buzipropagandából. Elkerülni is nehezebb. A filmekbe úgy teszik be a buzitartalmakat, hogy nincs feltűntetve, hogy homoszexuális tartalom.

- Száradjon le a pöcse minden buzinak aki a rendezvényeken részt vesz.Akinek meg repedés van a lába között annak gyógyuljon be egészen ha ez neki az ünnep.

- Erre szavazott a 3,3 millió tisza-szavazó. Gratulálok nekik.

- Na tiszaszarok irány a pride felvonulás egy szál semmiben, ezt is ti szavaztátok meg.

Összegzés: A buzik mind meztelenül vonaglanak az utcán, nagy perverz nyomorukban, és erre szavazott mindenki, aki nem a felcsútistákra, szóval lőni kéne rájuk. Valami nagy-nagy tüzet kéne nyitni? 

Boldogtalanok a lelki szegények, ez van.

Valaki vigyen már nekik egy kakaót, az jót tesz az idegeknek.

brandiamaraskyy.com

A prófétálás haszna és bizonytalansága

Állítólag 632-ben pont június nyolcadikán halt meg Muhammad ibn ʿAbd Allāh, rövidebben ismerten Mohamed, próféta foglalkozású vallásalapító, kábé 62 évesen. Ezek persze bizonytalan adatok, 632 marha régen volt már, egész pontosan... 1394 éve. (Hirtelen nem találtam a telefonon a számológépet.) Mi speciel arra sem emlékszünk, mit ettünk ebédre mondjuk tavaly ilyenkor, persze nem is vagyunk próféták, de ettől még az ilyen dátumokban - ha már vallásilag fontos - inkább hinni kell, mint komolyan venni. A múltkor magam is csodálkozva jöttem rá, hogy Jézus sem karácsonykor született, ezt onnan gondolom, hogy egyetlen betlehemi fényképen sincs karácsonyfa!

A próféta egyébként(a görög prophétész szóból) olyan alak, akihez közvetlenül szól valamelyik isten, aki persze gyakran prófétánként más és más néven mutatkozik be, de hát egy istennek tetszőlegesen sok sportkocsija, szexpartnere, tengerparti villája és neve lehet. Persze ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor a próféta az, aki azt állítja, hogy szólt hozzá az isten, és ezt el is hiszik neki. Függetlenül attól, hogy van-e isten, és szól-e az illetőhöz, vagy az csak a saját fejében nyikorgó hangokat hallja kinyilatkoztatásnak, ha elhiszik a többiek, hogy ő itt most az Úr Hangja (vagy annak közvetítője), próféta lesz belőle, ha nem, ápolt egy csendes és biztonságos intézetben. (Régebben esetleg a falu bolondja, aki a templom egerével játszik.)

Nyilván nem minden próféta alapít vallást, de minden vallásalapító próféta (nem minden rovar bogár), a prófétálás az olyan, hogy egy lehet egy már meglévő vallási rendszer keretein belül is űzni, csak úgy unalmasabb, és kevesebb dicsőítést kap az ember. Márpedig a dicsőítés az fontos! Mohamed e tekintetben nem járt rosszul, egy írástudatalan, sivatagi vándorkereskedőhöz (későbbi katonai-politikai törzsi vezetőhöz) képest széles körben emlegetik tisztelettel manapság is a hívei, bár az iszlámon belül a siíták igazából Mohamed vejét (és nem mellesleg unkatestvérét...), Alit ismerik el főfő kalifának, és az ő fiú utódait isteni felhatalmazású imámoknak. De hát nem lehet az ember próféta a saját házában, vagy legfeljebb az egyik dudás, ha egy csárdában lakik.

Minden esetre, mivel nem vagyok muszlim, ám az egyik kedvenc könyvem Salman Rushdie Sátáni versek című opusza (amiért ugye pont a siíták akarták kinyírni), nekem az ő olvasta tetszik, ami bár irodalmi fikció, de pszichológiailag igen hiteles, és olyan nyelven beszél, ami miatt eleve Rushdie az egyik kedvenc íróm. (Legutóbb egy kórházi tartózkodás alkalmával olvastam újra, ott különösen jól jött ez a meseszerű távolságtartás, ami a szerző sajátja.)