Unalmas híres

Napi médianyavalygás következik: Unalmas az M1 híradó! Ez veszélyes, döbbenetes valamint elképesztő, ezt mindenképp szeretném leszögezni, nyomatékosítani, valamint hangsúlyozni, már rögtön az elején. Hogy aztán rohadt messziről kezdjem. 

Az úgy volt, tisztelt bíróság, hogy még 1993-ban nyaraltam egy hétig Monacóban (ami igazából Monte-Carlo, ha már városhercegség-állam), Erikával meg egy halom babkonzervvel. Fiatal voltam, még húsz éves se, és kellett a pénz, de nem volt, úgyhogy diákszálló és konzerv. Viszont így legalább van egyetlen(!) forma-1-es pálya, ahol fizikailag is voltam, sőt végig is sétáltam, ha már városi, és igazából végig lehet járdázni mellette. Azóta meg különösen érdekesek a forma 1-es versenyhétvégék, nagyon nem egyformák a többivel, így megnézek mindent, amit máskor eszembe se jutna. Ez most odáig fajult fokozódni, hogy tegnap még a forma-3 időmérőjét is lekövettem élőben, meg a mai sprintfutamot, de láttam egy fél forma egyes szabadedzést is, csak mert jó nézni, ahogy csúf de menő versenyautók köröznek egy kivagyiságáról híres, gazdagok és szépek városában, ha már én egyik se vagyok. (De még csak város se!)

És ma ebéd előtt nem úsztam meg a szokásos „hírek egy perceben“ izét a közvetítésbe ékelve, ami korábban  egy mozgóképes nettó terrortámadás volt, most meg nem.  Az elmúlt közel  két és fél év permanens kampányában egy percbe annyi egymondatos kormányzati uszítást préseltek be, hogy az bámulatos volt, és igen komoly fejlődés Orwell 1984-éhez képest. Ott ugyanis még Két Perc Gyűlölet volt, itt meg háromszor akkora adagot toltak le, fele idő alatt.

De mindegy, gondoltam, ez mégis csak Monacóban, előre megfontolt szándékkal elkövetett személygépjármű-versengés, ami érzelmileg is fontos, így a híreket mentálisan kibírom. Erre jött a nagy semmi.

Nemzeti parkok, veteránautók, fiataloknak szóló ösztöndíjak, és hogy Japánban fentarthatóbb üzemanyagforrásokat keresnek a légiközlekedéshez. Semmi politika, semmi Brüsszel, semmi háború, semmi Dagadt. Unalmas szar az egész, az az igazság, mert bár biztos informatív, de ugyanakkor érdektelen. Nyilván magasan van az ingerküszöböm, egy jó kis háborúpárti, diktarúrázós tiszázás nélkül már megint kávét kell innom ebéd után, pedig fogytán van, a vérnyomásom meg lement a pincébe. (Pontosabban levittem a szemetet, akkor még megvolt, de nem jött vissza velem az elsőre.)

Kérem vissza a régi jó izzó gyűlöletet, amit annyira túl tudtak tolni, hogy az már szórakoztató volt (csak nem kellett belegondolni abba, hogy ez a kulturális trágyadomb hányszáz milliárdból bűzlik messzire), szerintem bunkó mód aljasnak lenni lehet olcsón is, privátban, mint ahogy a Dagadt kedvenc „igeforrása“, a Vadhajtások kocsmanáci hörgése sem egy évi hat luxusjacht árából készül. 

És milyen szépeket írt tegnap is: „Gyere le te faszszopó hazaáruló, szétbasszuk a fejedet!!! Videón ahogy Magyar Péter hergeli a tömeget!“ (Ez egy cím!) Igeforrás, ja. Elvégre a baszni és a fasszopni is korrekt magyar infinitívusz, avagy főnévi igenév. Mondjuk rögtön e mellet a remek írás mellett élő tudósítás a csíksomlyói búcsúról, gondolom a kiegyensúlyozottság jegyében.

És és erre kattintottam, csak mert a tévesen közmédiának csúfolt, a közelmúltig pártszolgálatos tévé szerkesztőinek tele van a gatyája, és kitömött baglyokkal riogatnak atomhalál helyett, aminek előjátékaként muszlim migránsok vágják majd el megerőszakolt nők torkát. Aztán jön csak a gombafelhő. De az igeforrás minden verbális agressziójával együtt is inkább csak szánalmas, mintsem dühítő, ebből így nem lesz vérnyomás.

Mindegy, megnézem a forma-2 sprintfutamát is, meg az egyes időmérőt, a fontoskodó kommentároktól azért néha még fel tud bennem csesződni az ideg. Nem akar egyik sem óvodásokat átműteni, de az önfényezésük és bennfenteskedésük azért eléri egy középhatótávolságú fideszes képviselőjelölt szintjét, és az is valami.

Egykor és máskor

Bírom az olyan tájékoztató jellegű címeket, mint ami szembe jött tegnap a Porton, miszerint: „Botrányos: 13 éves színésznővel forgattak félmeztelen jelenetet, most megszólalt a rendező“. 

A rendező maga a nagy Wim Wenders, a film a Téves mozdulat, a dátum pedig 1975... Avagy most botrányos, hogy 51 évvel ezelőtt mit meg nem engedtek maguknak úgynevezett filmművészek. Jó, az egésznek az az apropója, hogy az illető színésznő Nastassja Kinski, aki már évek óta ki akarta vetetni azt a jelenetet (mondjuk nem értem, hogy miért nem már negyven éve?), de Wenders csak most jelentette be, hogy mindenhonnan leveteti a komplett filmet, és bocsánatot kért. Túl későn, mondhatni, annyi esze lehetett volna, hogy ezt első szóra megteszi, de ebben az ügyben mindenki sokáig ráért, a hülye Port meg most látja meg az ügyben a clickbait-lehetőséget. 

Pont mint a Zorigó, ahol simán megírják, lehet hogy nemsoká lemond a miniszterelnök, aztán kiderül, hogy a  brit, vagy hogy hatalmas légikatasztrófa történt, 120 halottal, ja igen, 1984-ben, Kuala Lumpurban.

Tetszenek tudni, hogy Amerikában nemrég még rabszolgaság volt? Egészen 1865-ig, na de 161 év történelmi léptékben szinte semmi, emlékezete eleven, mint nálunk 1848-nak, ami régebben is volt pár perccel.

Mondjuk pont ezért indokolt, még 51 év után is bocsánatot kérni, mert bár akkoriban mások voltak a normák, de az emlékezet az már csak olyan, hogy a jelenből néz vissza, a jelen elvárásaival. (Jeles András se csinálhatná ma meg úgy az Angyali üdvözletet, mint 1984-ben, pucér gyerekekkel az Édenkertben.)

A jelenből nézve a híres athéni demokrácia sem volt demokrácia, csak a szót örököltük meg. De a népgyűlésben nem szavazhattak a nők, a rabszolgák, a nem athéni születésűek, de azok sem, akiknek az egyik szülője nem volt athéni születésű. Avagy a népfelség egy férfklub kiváltsága volt, bizonyos hibátlan pedigréjű férfiaké, ezt ma senki nem nevezné demokráciának. (De pl. a nagybritánoknál is  csak 1928-tól van szigorúan vett demokrácia, az Equal Franchise Act bevezetésétől szavazhattak a nők a férfiakkal egyenlő jogokkal. Amúgy 1918-tól már szavazhattak, csak épp 30 év felett, megfelelő vagyon vagy diploma birtokában...)

Szóval ha az emlékezetünk a jelenből indul, mert nem tud máshonnan, természetes, hogy a múlt folyton változik, mondhatni már a múlt sem a régi, így lesznek hősökből gazemberek, felszabadítókból megszállók, lázadó söpredékből forradalmárok.

És mindeközben nem feltétlenül érvényes a múlton számon kérni a jelen elvárásait, oké Churchill például egy rasszista disznó volt, mint általában kora arisztokratái, de hát nem lehetett tekintettel az eljövendő korok egész másfajta értékrendjére. Az egyetemes értékek köre meg rohadt szűk, főleg néhány egyszerű tabu mentén írható le. Ilyen például a vérfertőzés, az úgy tűnik, kortól és kultúrától függetlenül mindenhol tilalom alatt állt, de az emberevés már nem egy általános tabu, azt több helyen is űzték, pont mint a rabszolgaságot, a gyerekházasságot, a társaságban szarást, vagy a halálra kínzást. Ezek ma már nem férnek bele a nyugati kultúrába, de régebben természetes részei voltak. (Csak egy példa: Az ókori rómaiak egymás mellett üldögéltek egy soklyukú, hosszú márványlapon, és kakálás közben az időjárásra meg a magas adókra panaszkova kedélyesen beszélgettek. Én meg telefont se viszek magammal, esetleg valami olvasnivalót...)

divany.hu

Amivel csak azt akarom mondani, hogy valaki ötven éve még nyugodtan lefilmezhetett félmeztelen tinilányokat művészi jelleggel, de már húsz éve rájöhetett volna, hogy ez utólag  már nem olyan jó ötlet.

A hülyén bulvárkodó portáloknál meg befejezhetnék végre a kattintásvadász címadásokat, mert ugyan könnyű, csak kissé szánalmasan aljas.

Azért, ha már filmek, én is tudok egyet:

Döbbenetes: szekszualizáltan alulöltözött 12 éves kislányt mutogat a perverz amerikai rendező! 

Marin Scorsese: Taxisofőr (Jodie Foster)

A nagy semmi üzenése

Tegnap a Dagadt is nemzetileg összetartozott, minden maradék hívével, hiszen mindenki mást - több részletben - már rég kitagadott a nemzetből. Huszonéve volt ő már a Haza, aztán a Nemzet, aki így megmondhatja, ki tartozik hozzá, illetve nem lehet ellenzékben, kivéve mikor mégis, de akkor is csak jogilag, ő lélekben az összes felcsútista örökös pártvezér és kancellárja.

Az utolsó töltényig harcoló propaganda lelkesedett is, milyen kurva fontos üzenetet küldött a Főnök (Ezt mindenkinek látnia kell!) a trianonozás oldalfarvizén. Ilyeneket, hogy „Az a nemzet ma már többre képes, mint hogy minden évben megemlékezzen a vele történt igazságtalan szörnyűségről, képes arra is, hogy minden évben újra és újra kinyilvánítsa határtalan élni akarását és összetartozását.”

Hát, tudja fene, szerintem ebben maximum annyi a fontos, hogy ennek a döbröginek még a bukása után sincs semmi érdemi mondanivalója semmiről, eldurrant egy-két elcseszetten üres közhelyet, aminek a jelentősége... nos az tényleg a lepkefingé a tornádóban. 

Jobban belegondolva, lehet hogy ez tényleg fontos is lehetne, ám ahhoz valami új információt kéne tartalmaznia, de az hogy nincs az égvilágon semmi értelmes mondanivalója a  világ, és pláne az ország érdemi dolgairól, azt évek óta tudjuk. Hisz az elmúlt években nem kormányzott csak kommunikált, de persze a kommunikációjában sem volt semmi párbeszéd-jellegű, egyujjas agyú propagandát tolt, nagyjából ezzel fedve el, hogy nem csinál semmi közérdekűt. És ez sokáig elég volt a hatalom megtartásához, más meg nem számított.

Így aztán tőle sem számíthatunk semmi többre, ami nagy szerencse az országra nézve, mert láthatóan elfogyott az igény az efféle, elsőre jól hangzó semmitmondásokra: „Csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs.”

Ilyeneket bárki tud kormányzás helyett: 

- „Ha rántottát akarsz sütni, fel kell törnöd a tojást!“

- „Minden lépés azzal kezdődik, hogy az embernek van lába.“

- „Ahol fát vágnak, ott vágva van a fa.“

Így megy ez.

Környészetvédelem

Ma van a környezetvédelmi világnap, ami nem tudom mennyire kiterjedt dolog, mert ezzel párhuzamosan épp mától (úgy egy hétig) a Vénusz és a Jupiter látványos együttállása is megfigyelhető lesz között a nyugati égbolton. Gondolom sötétedés után, nappal még nem láttam bolygóegyüttállásokat jönni. Persze máskor se nagyon, miközben ezek a naprendszerünk bolygói, és mint ilyenek a tágabb környezetünkhöz tartoznak, csak nem szólt nekik senki, hogy akkor rájuk érvényes-e a világnapozás. 

Szerintem én nem fogok megfigyelni, leginkább azért, mert a két bolygó elég alacsonyan tartózkodik az égbolton (de azért nem fognak ránk esni), viszont együttállásuk tettenéréséhez főleg tiszta, kitakarásmentes nyugati látóhatár szükséges. Ami nekem nincs, a házunk nyugati fala tűzfal, arra nincs ablak, ha meg lemegyek kitűnően megfigyelhetem a tőlünk nyugatra, és vagy nyolc sávnyi útnyira fekvő két lépcsőház együttállását. Plusz a fényszennyezés ugye. Még jó hogy nincs célirányos távcsövem (semmilyen sincs), így nem fogok bosszankodni azon, hogy bár nem félnék használni, csak nem lenne semmi értelme.

Egyébként régi kérdés, hogy akkor a környezetvédelem meg a természetvédelem az ugyanaz, közeli vagy távoli rokonok, esetleg két külön sáv az autópályán, amik nagyából ugyanarra mennek?

Nos, a természetvédelem a természetet védi, ilyen állatokat, növényeket, szerintem még érdekesebb köveket is, a környezetvédelem meg a mi környezetünket, hogy az embereknek legyen kényelmes és lakható a bolygó, lehetőleg úgy, hogy közben nem basszuk szét a természetet. Mert ugyan építettünk magunknak civilizációt, de ettől még a testünk biológiából van, és úgy is reagál. A különbség a civilizált ember, meg egy ostoba növény között annyi, hogy ha jön a savas eső, mi bemegyünk a házakba, a növények meg beledöglenek, de növények nélkül megdöglünk mi magunk is, és akkor tök felesleges lesz a sok ház, szóval már csak ezért sem érdemes savasat esni. (Azt állítólag hosszabb távon a házak se bírják olyan jól.)

Amúgy az én környezetem például ez az ötvenpár négyzetméter, ahol épp vagyok, ennek a lakásnak magam lennék az uralkodó félistene, úgyhogy mindig duplán zárva van az ajtó, nehogy be tudjanak jönni a betörők, egészen kicsi postások, Jehova tanúi, vagy egy-egy eltévedt gázóra-leolvasó, aki nem tud róla, hogy a lakótelep ezen részén nincsenek gázórák. Olvasnivaló persze akad, de szerintem neki ezért úgysem fizetnének a vízműveknél. Ahol nem dolgozik.

Plusz csukva tartom az erkély ajtó-ablakokat is, mert onnan nagy repülő bogarak tudnak bejönni. Nem tudom mit keresnek ezek ekkora városi szmogban, de láthatóan undórítóra mutálódtak tőle mára, persze nekem minden rovar undorító, ők az a része a természetnek, amit ugyan nem pusztítok, de nem is védek!

És nem csak ma, máskor se nem, leginkább főleg!

Kinek fáj-e?

Már órák óta jöttem-mentem a mai napban, mikor valami nemzethy portálon szembejött, hogy ma van a Trianoni Összetartozás Emlékgyász Napja. Vagy mi a frász. A történelmi évfordulót azt még értem, csak nem érdekel, ez legyen a magyarok gondja. Hiszen a széljobbos definíció szerint az a magyar, akinek fáj Trianon (nem a palota, gondolom, a szimbóleum, amit képvisel jelezni), nekem meg nem fáj, tehát nem lenni magyar. Csak a nyelvem, az állampolgárságom meg a születési és lakóhelyem nevezhető annak, de ezek nem tesznek magyarrá, ahhoz ma sírnom kéne, hogy jajj, százhat éve egy elbukott világháború után elégtételt vettek felmenőinken a győztesek. De ez engem érzelmileg nem ráz meg, én a jelen Európáját látom, ahol már pont egyre kevesebb a határ, a kulturális különbségek számomra érdekesek, és nem utálnivalók, bennem már sosem volt meg a törzsi logika.

Az Ő Hazájuk neofasisztái meg úgy utálják az EU-t, hogy közben kurvára fáj nekik Trianon (még mindig nem a versailles-i Nagy-Trianon épület), ez viszont erős kognitív disszonancia. Minimum azóta, hogy Szlovákia, Románia, Ausztria, Szlovénia és Horvátország is uniós tag, és ha jól tévedek, mindegyik tagja a schengeni övezetnek is, avagy a határok viszonylatukban immár csak a térképeken... (Ukrajnával meg most állapodott meg az új miniszterelnök, Szerbiával meg jóban volt az előző, bár ott egy ocsmányan autokratikus rezsim lézeng most is.)

delhir.info

De tényleg, akinek nyilvánosan és politikailag fáj a Párizs környéki békeszerződés (asszem mára elég a trianonozásból), annak fáj a világosi fegyverletétel, a mohácsi csata vagy a komplett török hódoltság is? Vagy olyan messzire már nem lát, mert szellemi horizontján a Horthy-rendszer revizionista hőbörgése a vezérlő csillag? Gondolom naná, az őhazájukos meg mandineres-prostisrácos arcoktól már ez a hátrafelé nyilazós, tasolylemezesen ősmagyarkodó szubkultúra is idegen, ők maximum zsinóros mentéhez húznak árpádsávos föveget, kivéve, ha egy ideje már a alt-right jenki seggfejekért rajonganak, a Trampli Donáld kíséretéből. (Mint a fél- vagy már egészen bolond Jeszi bácsi, az ötvenes örök tinédzser, aki talpig csillagos-sávos lobogóban szokott megjelenni, tramplis bézbólsapkában.)

A trianonozás amúgy szerintem vallási rítus. Hiszen minden rendes vallás a múltba néz, a jövő csak valami ködös izé, üdvösség, nirvána valami, de azon a hídon majd akkor kell átmenni, ha odaérünk. Addig is rendszeresen, visszatérő jelleggel emlékeznek Jézus kereszthalálára, Visnu valemlyik avatárjának tetteire vagy arra, hogy Mózes egy égő bokorral beszélgetett. A mai magyar széljobbank sincs sok mondanivalója a jelenről (leszámítva a migránsozva buzizást, de arra egyre kisebb a kereslet), így marad a múltba révedés, az ilyen arcok, ha lesznek még, kétszáz év múlva is gyászba borulnak majd június negyedikén. 

Persze arra is lesz esély, hogy ide látogató, ufós idegenek fognak majd szomorkodni, hogy jé, volt itt valami egész pöpec kis civilizáció, de úgy tűnik, nemrég kicsinálták magukat...

p.s. Pédia Wiktória: „A nemzeti összetartozás napja – a 2010. évi XLV. törvénybe foglalt hivatalos nevén: Nemzeti Összetartozás Napja – az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-ére eső nemzeti emléknap Magyarországon, melyet 2010. május 31-én 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazat mellett iktatott törvénybe az Országgyűlés. Az erről szóló Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről címet viselő törvényjavaslatot Kövér László (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) kezdeményezte.“ No comment, az előterjesztő tanúságtevők önmagukért kommentelnek.

delhir.info

Harmadosztályú gombapörkölés

Van az a gomba, ami mutáns ösztönlényt csinál az emberből, ahogy átveszi az irányítást az idegrendszere felett, és ez a gomba aztán ki is nyírja a zombivá tett gazdatestet. Plusz ki se lehet rántani rendesen, úgyhogy vonatkozásában nem érdemes a rizzsel meg a tartárral vesződni.

Az ilyen gombák persze főleg filmekben vannak, valamint az űrből, az itteni unalmas, földi gombák vagy csak fura hallucinációkat okoznak, vagy kinyírnak egyből. Vagy csiperkék és vargányák. A Dermesztő kór (Cold Storage) is ilyen film, hogy mikor még '79-ben vége lett a Skylab űrállomásnak, nem égett szét az egész a légkörben, hanem egy tartály konkrétan Ausztráliában zuhant le. De csak hogy sok évvel később kinyírjon egy adag helybélit, persze csak az után, hogy átvette az agyuk feletti irányítást. (Ez egyébként nem szokatlan helyzet, csak a helyiek ezt addig házi főzésű, pikánsan metilalkoholos whisky-vel intézték, gondolom.)

Jönnek emberek járványügyi szkafanderben, már mindenki halálian hulla, úgyhogy atomot nekik alapon felégetik az egész környéket, ami nem különösebben feltűnő az amúgy is sivatagos tájban. de a biztonság kedvéért eltesznek egy kis adag  gombát, valami názaefbíájos-szíjájés föld alatti hűtőházban. És akkor jön a jelen. 

A jelenben már ilyen bérelhető raktárak vannak a föld alatti  földalatti felszíni részében, a hűtőkamra elketyeg magában odalent, az új biznisz alkalmazottai nem is tudnak róla, de mikor már nem ketyeg tovább, jön a gomba, és megba... fertőz bárkit, aki arra jár.

Igen, ilyen eredeti felütése van a műegésznek, már alaphelyzet is B-kategóriás, és innen sikerül az alkotóknak kissé lejjebb küzdeni a színvonalat.

Van benne két raktárházi alkalmazott, éjszakai műszakban, a nagydumás bunkó, meg az érzelmileg megviselt jócsaj (tényleg, ilyet se láttam még korábban), akik aztán a túlélésért küzdhetnek jól, miközben random feltűnő mellékszereplők hullanak el, akik csakis azért jönnek éjszaka a raktárba, hogy meghaljanak. Esetleg mert bűnözők, és nem fényes nappal hordanák el az ott tárolt lopott holmit.

Ebből az egészből lehetett volna egy Haláli hullák hajnala, de nem lett, pedig sci-fihorror-vígjátéknak pozicionálták, csak épp a horrorfaktor halvány benne (bár ötven éve még imádták volna a műfaj kedvelői, de nem 1976 van), a humora egyel laposabb a szükségesnél, a cselekménye meg kiszámítható. (Jó, ez utóbbi a zsáner sajátja, a legtöbb témában tényleg nem lehet újat mondani, ez mondjuk indokolná, hogy akkor ne is csináljanak ilyen filmeket.)

Itt csak begombázott zombik vannak, akiknek hamar lerobban a fél fejük,  a másik fele meg ugye önmagában nem tudja biztosítani a többi rész túlélését, de legalább nem tart három óráig ez az indokolatlan mozgókép.

A film egyetlen pozitívuma (már túl azon, hogy a 89 éves Vanessa Redgrave is feltűnik benne), hogy legalább fröccsen a vér és a velő (főleg az agy), meg hogy kreatív módok terjeszti magát a gombaszörny. Oké, azt eddig is sejtettem, hogy a szájba hányás hatékony módja a cseppfertőzésnek, de itt már-már vicces is.

Esetleg szódával elmegy még Liam Neeson is, aki itt az öregedő főügynök vagy mi, és ahhoz képest kell közvetlen akcióban részt vennie, hogy fáj a háta. Plusz jó ideje le se szarta a sereg, aminek dolgozott, pedig néha akár kétévente is szólt, hogy baj lehet...

Összességében nem annyira rossz az egész, csak túl sok benne a kihagyott lehetőség, és túl sablonos, bár e kettő nyilván összefügg. Amúgy senkinek nem ajánlott, nettó időpazarlás.

Aranykór

A zorigós "újságíró" Természetes Unintelligencia a közéleti uszítás és a csöcsös kontentek helyett egyre nagyobb hangsúlyt helyez a  betegségekkel való riogatásra és a vallási misztikumra, a végén még újra lesz értelmezhető gasztrorovatuk is... (Hát igen, a Zorigó még mindig a szörnyülködve röhögés reflexét váltja ki belőlem, és egy ilyen esős reggelen, mint a mai, az ilyesmi alapvető lelki gyakorlatom.)

Na, az van szerintük, hogy „Évezredes titokra derült fény: itt lehetett a bibliai Édenkert“! Szokás szerint persze ezt se értem, én például régóta tudom, hol van az Édenkert, pont ott ahol a Halálcsillag, a három testőr vagy a Kultúra galaktikus metacivilizációja (vö, Iain M. Banks). Azaz a képzeletünkben, aztán onnan kerül könyvekbe, filmekbe, festményekre.

Van ugyanis az embereknek ez a „régen minden jobb volt“ mentalitása, mindig elképzelünk magunknak valami aranykort, és mindig ahhoz a jelenhez képest, amit aktuálisan igen rémesnek érzékelünk, de h egyszer már volt jó, akkor az nem eleve lehetetlen, tehát lehet megint minden nagyon fasza. (De ezt egyszer már leírtam, gondolom szerintem.) Az Édenkert pedig maga az esszenciális aranykor, aminek véget vetett az engedetlenség meg az önzés, mondjuk hülye egy isten lehet, aki tudásvággyal teremti az embert, aztán eltiltja a tudástól, majd kibassza az édeni világból, csak mert besértődött, mikor az ember pont úgy viselkedett, amilyenre programozta...

De vannak ezek az önjelölt régész „bibliakutatók“ , akik szó szerint vesznek mindent, amit egy ókori sivatagi törzs emberei, a maguk szűk horizontjáról látva a világot, összemeséltek maguknak, és meg akarják találni Noé bárkáját, a Frigyládát meg az Édent, mert azoknak nyilván lenniük kell (vagy kellett) valahol. Földrajzilag! Az meg fel sem merül, hogy a mindenféle szent szövegek alapvetően szimbolikus beszédek, de ha komolyan is vesszük őket, nem lehet, hogy például az Éden nem a Földön van? Hanem ez csak az a bolygó, ahova a sértődékeny teremtője száműzte az emberiséget?

Ellenben ha a komoly „brit tudósok“ kitalálják, hogy hol volt az Édenkert az egykori Mezopotámiában, akkor mi van? Ha már nincs ott, nem érdekes, ha igen, az minimum feltűnt volna sokaknak, esetleg annyi a törekvés értelme, hogy ha ott volt, adott GPS-koordináták mentén, esetleg lehetne ott megint. De ahhoz nem térképészkedve régészkedni kell a híveknek, hanem buzgón imádkozni, hogy jöjjön el a mennyek országa, az se baj, ha ezúttal nem csak a Közel-Keletre...

Tényleg, az Éden és a Menny milyen relációban állnak egymással? Tesók, unokatesók, vagy az előbbi az utóbbi kivetülése, előzetese, fülszövege? Ez egy nyilvánvalóan érdekes kérdés, de például egy elsöprő ám reménytelen szerelemhez képest kábé annyira fontos, mint az, hogy hány angyal tud egyszerre táncolni egy tű fokán? A középkori teológus egyházatyák ugyanis ilyeneken gondolkodtak, mondjuk ők pont próbálták magukat távol tartani az elsöprő szerelemtől, legalább is jobb esetben.

Nekem meg a Zorigótol kéne magam, de a bűnös élvezet lényege a a második szó.

A hívatlan hivatal vége

Minden szuvenír veszélyben a szuterénben, megszűnik a Szuveníritásvédelmi Hivatal, pedig már majdnem hatóság lett, csak vesztett a gazdi, így mehet a levesbe, ami egy sóhivatal esetében jogos, a sótlan leves nem jó. (És ha már beszántják a sárga földig az egészet, legalább nem kell behinteni sóval a helyét, ami pedig igen költséghatékony megoldás.)

Ez az a hivatal, ami szó legrosszabb értelmében vett bürokráciát testesítette meg, miszerint létezésének egyetlen oka önmaga volt, hiszen nem csinált az égvilágon semmit, de azt kurva sok pénzért. Ennek az izének pusztán léteznie kellett, hogy jelenléte fenyegetést jelentsen a civil szervezetek meg a kormányfüggetlen nyilvánosság számára. Nem teljesen igaz, hogy ők lettek volna a Dagadt szimbolikus bunkósbotja (csak simán bunkók voltak, de botot még nem kaptak a kezükbe), elvégre nem volt semmi konkrét jogkörük. Inkább az van, hogy ők voltak a pisztoly a színpadon, ami majd egyszer biztos elsül, de közben törölték az előadást, úgyhogy immár biztosan mégsem.

A lánczitamás-alakú agresszív palotaszolga most persze felettébb aggódik, na ja, egy többmilliós fizetés mindenkinek hiányozna, de természetesen ő főleg a Haza sorsa felett borong:

„...a magyar demokratikus folyamatokba történő külföldi beavatkozás létező valóság” - persze, ettől voltak az elmúlt rezsim utolsó éveiben még egyáltalán demokratikus folyamatok, hogy például az EU pályázatokon át támogatta azokat a civil szervezeteket, amiket Ártunk és Ormányunk ki akart nyírni, meg néha nyíltan a fővezér lábára lépett, csak hogy az érezze a törődést.

Valamint „...a  Hivatal működése veszélyforrást jelentett mindazok számára, akik Magyarországot nem szuverén államként, a magyarokat nem önrendelkező nemzetként kezelik”. 

Na most az van, hogy amikor egy ország (állam, törzs, szakkör) belép egy nemzetközi szervezetbe, mint az EU meg a NATO, akkor elve lemond szuverenitása egy részéről, cserébe azokért az előnyökért, amit a tagság jelent. A szuverenitás nem önérték, lehet szuverén módon éhen halni („Nekem senki ne hozzon kaját, és egy büszkén független hülye vagyok!“), vagy szuverén módon átharapni egymás torkát, mikor mondjuk egy szuverén állam szarik a nemzetközi jogra, és megbombázza a szomszédját, népírtás jelleggel.

Valójában egyetlen állam sem szuverén 100%-ban, mindenki függ a nemzetközi környezetétől, a különbség sokszor inkább csak abban áll, hogy maga mond-e le szuverenitása egy pontosan körülhatárolt részéről, vagy pisztolyt nyomnak a fejéhez, hogy olyan szép kis ország ez, kár ha valami szörnyűség történne vele.

Márpedig a pártvezér és kancellár, meg a felcsútista különítmény pont ezt tette, a zsarnoki hatalomgyakorlással, azaz a több mint fél ország semmibevételével, a választási rendszer szétbuherálásával, a legaljasabb, szar propagandával, a rendszerszintű korrupcióval, no meg a Putyin elvtársnak való mélyen benyalással. 

Láczi nertárs borongása annyiban tehát indokolt volt, hogy a magyarokat valóban nem önrendelkező nemzetként kezelte, csak épp a saját kormánya. De ez a Szuterén Sóhivatalt nem zavarta, hisz ha már a Kreml sem veszélyeztette az önrendelkezésünket, akkor ugye semmi.

A másodlagos himnusz

Jut eszembe, mára is jutott egy születésnap, méghozzá Edward Elgar brit zeneszerzőé (1857-1934), aki azt a híres indulót írta, hogy Táá-rárárá-ráramm, és ami azóta a britek kettes számú, avagy tartalék himnusza. Jó, igazából Pomp and Circumstance March a címe, és az is ismeri, aki nem, annyira slágerré mémesült, szerintem nem csak a nagybritánok körében. De náluk annyira, hogy később szöveget is írtak hozzá, hogy a tárárázáson kívül lehessen énekelni  is, úgyhogy ismert úgy is, mint Land of Hope and Glory, azaz a remény és dicsőség földje. Ilyen beethoveni, örömódai magasságokban kell elképzelni a cuccot, ha már a zeneszerzőt a huszadik század beköszönte alkalmából teljesen elragadta a világbirodalmi hangulat. (És ugye annak szétesését már nem érte meg.)

Amúgy a briteknek persze könnyű, mikor ez a második himnuszuk íródott tényleg a fél világ urai voltak (és csak kissé félvilágiak), így nem kellett beletenni semmi elnyújtott óbégatást a balsorsról, ami régen tép... (Igen, én nem kedvelem a magyar himnuszt, egy rendes himnusz az olyan felemelő induló, a miénk meg egy  sírva panaszkodás, meg esdeklés a sírnál, hol nemzet süllyed el. Lehetne már írni valami vidámabban, mint a Mézga család főcímzenéje.)

Minden esetre Elgar munkásságában nekem a kedvencem nem az említett darab, hanem az The Apostles (Apostolok) című oratórium, meg az első szimfóniája, gondolom azért, mert ezek már több mint harminc éve megvoltak műsoros kazettán, közvetlenül a CD-korszakom előtt. Meg Walton szinté első, Portsmouth-szimfóniája, de azt nem Elgar írta. Hanem úgy 1925 körül WilliamWalton, aki amúgy operát is!

Ugye hogy ismerős?

Önkirályi önfényezés

Trampli Donáld kacsa megállíthatatlan, leginkább a parttalan egoizmusban, amennyiben mindent magáról nevezne el. A Telex cikke szerint van már róla elnevezett repülőtér, stadion, egyetem, csatahajó-osztály és nemsoká biztos lesz happy meal-menü is, de az még kétséges, hogy rajta lehet-e a feje a az usákok 250. évfordulójára kijövő 250 dolláros bankjegyen, azzal a csodálatos hajával. (Utóbbi a saját közlése.)

Az Amerikai Usában ugyanis nem lehet élő ember pofája a pénzeken, az ottaniak nem nagybritánok (sőt, épp a tőlük való függetlenedés fog kereken évfordulni mindjárt), ahol mindig az uralgó uralkodó van a pénzeken. (Tényleg, mennyi Bözsi nénis és hány Károlyos van épp forgalomban arrafelé, mi az aktuális arány?) Trampli ellenben szereti azt képzelni, hogy ő király, pápa és vadászpilóta egyben, aki koronával a fején bombázza szarral az ellene tüntetőket.

euronews.com

De annak nem sok esélye van, hogy ebbe a Kongresszus belemegy, az ilyesmi önfényezés a republikánusok egy részének is visszataszító, persze lehet még az a pénz... Sőt lesz is, némi fenyegetőzéssel összhisztizve, ahogy azt bármi más kapcsán is elő szokta adni ez a korszakos államférfi. (Ja, egy sötét korszak is korszak, azt is csinálnia kell valami erre alkalmas pszichopatának.)

Trampli amúgy vesztegetésben igen jó, ez volt az úgynevezett „üzleti sikereinek“ is a lényege. (Az idézőjel meg azért indokolt, mert hozzáértők szerint, ha simán csak valami konzervatív portfólióba fektettet volna a papától örökölt vagyont, és nem áll neki üzletelni, ma több pénze lenne. De üzletelt vadul, párszor kis híján csődbe is ment, ezért kellett vesztegetnie. Az még mindig olcsóbb volt, mint jól csinálni.) Vesztegetés jelleggel meg például úgy osztogatja az elnöki kegyelmet, mint a cukorkát Halloweenkor, gondolom főleg a róla mintázott cukorkákat.

Igazán vehetne már magának valami szegény és nagyon kicsi afrikai országot, és akkor ott lehetne király, a világot mint olyat meg békén hagyná. Persze lehet, hogy csak egy törzsfőnökségre futná neki, de biztos beérné vele, ha ahhoz is járna valami arany korona, meg dobálhatná szarral a törzs varázslóját.

p.s. Pedig milyen szép lenne, hogy I. Donáld, Isten kegyelméből Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának más birodalmainak és területeinek királynője, a Nemzetközösség feje, a hit védelmezője. Ja nem, ezek a II. Bözsi néni titulusai voltak...

Rajongóknak mintha mise történt volna

Tegnap a főkeresztény helyettesértelmiségi szövetség talán egykori elnöke, valami római kaotikus papféle, szokása szerint misézett egyet a Dagadt donért, régi szokása ez neki, hogy a Főnöknek szülinapja van, ő pedig nyelvével illeti az alfelét. És hívja mindezt prédikációnak, pedig tényleg nem több sima seggnyalásnál, ami egy bármilyen keresztény paptól azért sok. Mondjuk egy hindunál nem lenne akkora ügy, azok ugye köztudottan bálványimádók, ami hülyeség, de ott legalább is a gurunak tényleg akkora személyi kultusza van, hogy a lába nyomát csókolgatják.

Ehhez képest érzi magát (már a teológiai vonatkozáson túl) civilizációsan is felsőbbrendűnek a nyugati kereszténység, ahol ugye nincs például bálványimádás, a mindenféle könnyező madonna szobrok előtt térdre borulni, az csak a kivételt erősítő szabályos rendszerhiba. Meg egy pártvezér és kancellárért imádkozni is, illetve O. Zoltán plebános szerint az nem, hiszen csinálja.

Én meg nem tudom, de évek óta nem, hogy most akkor szörnyülködjek vagy röhögjek ezen (pláne mert a Felcsútok Géniusza saját definíciója szerint református, csak ez nem látszik rajta kicsit sem), eddig inkább szörnyülködtem, ma már inkább csak röhögök. És röhögök a misére igyekvő rajongókon, akik szintén nagyon kereszténynek gondolják magukat, miközben a bálványukat imádják:

„Mert szeressük az Orbánviktort, ő a mi miniszterelnökünk, és ő is fog maradni örökké!“ 

„A háttérhatalom, ami... Londonban van a középpontja, az Soros is. Sajnos Soros nem a saját pénzéből, hanem a mi pénzünkből vertek meg minket.“

„- Mink nem a misére jöttünk, reformátusok vagyunk, nem vagyunk katolikusok!

 - Katolikus templomba jöttek reformátusként Orbánviktor miatt?

 - Máma a Zorbánról volt itt szó, a születésnapja van. (...) Ő a magyarságot próbálta a szolgálni az egész világban, de az, hogy a környezetében ilyen emberek felnőhettek, ez vérlázító...“

Nos, ezeket a rajongókat nem tudom sajnálni, ők nem helyből hülyék, hanem nekifutásból, tehát csak kinevetni lehet őket. Mert annyiszor hallottuk már mindenféle zsarnok kapcsán, hogy ő jó király volt, csak a gonosz tanácsadói megvezették, ha például Sztálin elvtárs tudott volna a Gulágokról, biztos nem hagyta volna! (De halottam ezt már rendes neonácitól Hitler és Auschwitz-Birkenau vonatkozásában is.)

Azért valahol szomorú persze, hogy túl sok ember tart itt fejben, de ők, az úgynevezett kemény mag, mindig is kisebbség voltak, és most ez igazán látványos, miután a nem elkötelezett felcsútista szavazók nagyobb része levált a Vezérről, és az kultuszáról, amit igazából sosem interiorizált, csak olyan kényelmes volt folyton ugyanazokat az arcokat látni fölényeskedni. (Mellékszál: az "interiorizált" azaz "belsővé tett" kifejezésre a helyesírás-ellenőrző javaslata: interrorizált. No comment.)

És az is aggasztó kissé, hogy egyelőre az új urak (és esetükben a hölgyek nem) szeretnek fölényeskedni, mert bár normálisabb elképzeléseik vannak az ország sorsát illetően (sőt, vannak elképzeléseik, a régieknek csak magukkal kapcsolatban voltak), de a stílus, ha nem is maga az ember, de egy idő után annak fog látszani, szóval az Arrogancia-expresszről előbb-utóbb le kell szállni. Inkább előbb, nehogy a végén az legyen, hogy pár év múlva a mostani Főnökért fognak hálaadó miséztetni a maradék rajongói...

52

Ma van Alanis Morissette születésnapja. Az ötvenkettedik, ami egyrészt azt jelenti, hogy ő is 1974-es, mint szerénytelen személyem, másrészt viszont hónapokkal fiatalabb nálam (Ez felháborító!), mert én januári vagyok, és rohadtul nem tudok énekelni, mert a zenei hallásom a nullához konvergál. De ennyit 1974-ről.

Alanis nem mellesleg kanadai, ami fontos, mindig az volt a benyomások, hogy a kanadaiak a jenkik normálisabb kiadásai, nagyhatalmi gőg (másképp "kiafaszagyerek"-mentalitás) nélkül, de a (már nem Brit) Nemzetközösség tagjaként, akik kulturálisan sem a hollywoodi kamugengszter-repperek. Plusz részben franciák, ami nálam pluszpont.  És kanadai Neil Young (Vej Ling szerint Niljang rinpócse), a Rush meg Sum 41.

Alanis Morissette tehát nem meglepő módon Ottawában született, mint egészen kicsi csecsemű, de később felnőtt, ami manapság már önmagában teljesítmény, pláne ha az ember huszonegy évesen kiadja minden idők globálisan a legnagyobb példányszámban eladott debütáló albumát, a Jagged Little Pill-t. Az ilyesmi után a poprock-sztárrá vált fiatalok rendszerint drogos alkoholisták lesznek, és 27 évesen meghalnak bele, csak hogy a világ is érezze sikerük nagyságának súlyát. Nos, vele nem ez történt, azóta is magasan jegyzett dalszerző und énekes. (Ja, és a legjobb albuma szerintem nem az első, ami valójában a harmadik volt, de az első kettő csak Kanadában jelent meg alig... Szóval az Under Rug Swept a legjobb, ami épp ezért nem söpörnék a szőnyeg alá, bár a címe ezt sugallja.)

És egyáltalán mellesleg, bár szerintem egyszer már valahol említettem, az egyik kedvenc filmemben, azaz Kevin Smith Dogma című darabjában ő játszotta Istent, és a hangjával lerobbantotta Ben Affleckék fejét, miután mezítláb táncolt egyet a füvön, a füvesek meg csak nézték. Ilyen sokoldalú tehetség, na! (És a legjobb értelemben lófejű, nekem az ilyesmi bejön.)

Ez meg mondjuk pont a Jagged Little Pill egyik dala, de az is tetszik:

Már megint magamba asszociáltam magam

Napi hír: Háborús jelenetek Párizsban a PSG BL-győzelme után, több százan sérültek meg a zavargásokban.

Oké, nekem ebben már egy kicsit sok a betűszó, azt tudom hogy a BL az én monogramom, de nem vagyok meggyőzve róla, mondjuk nem is sérültem meg több százan. (De ha nem én vagyok, akkor van még pár ismerősöm ezzel a rövidítéssel, és biztos van köztük, aki szerint a BL az a Bajnokok Leggelije.)

A PSG meg valami fodbalcsapat, de én még mindig nem néztem végig egyetlen fodbalmeccset sem, és szerintem ez már így is marad. (Az lejött a hírből, hogy a P az Párizs, az SG meg nyilván Sergio Graces, a Kezdőbetűk: S.G. című filmből, amiben szintén van valami nemzetközi fodbaldöntő, azaz értem a kapcsolódást...)

Azt viszont nem értem, mi a francért kell zavargásolni egy fodbalmeccs után vagy apropóján, ha bebasznak a szurkolók, mert nyert a csapatuk azt értem, de attól csak a detoxikáló lesz tele a környékbeli kórházakban, nem a sürgősségi.

Úgy tűnik, igazán sokaknak hiányzik ebből a bonyult de sivár (bonyolultan sivár) jelenből a törzsi mentalitás, amikor még apróságok miatt lehetett vért és beleket ontani, csak mert a szomszéd törzs nem ők voltak. Így aztán vannak akik harciasan békemenetelnek, mert a választás háború, és a saját törzsnek kell győznie, vannak akik fodbalista csapatokra teszik fel a komplett személyiségüket, és vannak akik szolid, ám hangos vallási őrültek leszenek, mert szólt hozzájuk valamelyik isten, a fejükön belülről. A lényeg a fanatizmus és a törzsiség kombója, mert az olyan hézagmentesen tölti a bennük tátongó űrt. 

És aztán vannak azok, és szerintem azt gondolom, én  is, akik meg elvannak az űrrel magukban, az üresség csak annak ijesztő, aki nagyon akar valaki vagy valamilyen lenni. Aki meg nem erőlteti, azzal megtörténhet. És nem, nem vagyok egy kicsit sem zen, a bennük lévő űr elviselése pusztán megszokás kérdése, mert abból jön a csendes beletörődés békéje.

De aki izgága (és úgy üres), az balhét, vért és forradalmat akar, mert mindenáron kifelé kell élnie, egy ennél is rosszabb esetben pedig meg akar téríteni mindenkit a saját vallási téveszméinek (vö. „Boldoggá teszlek, ha beledöglesz is!“), tiszta önzésből persze.

Engem viszont nem csak a fodbal nem érdekel, de a törzsi fogalmak sem, ma már kifejezetten zavar az ilyesmi,  a világtól főleg azt várom, hogy hagyjon békén, én egy sziget vagyok. Lakatlan sziget, ha lehetek ennyire szerénytelen.

The Great Határidő

Fú enberek, úgy izgulok lenni, hiszen elvégre ma jár le a minielnök ultimátuma, amit a kösságelnökúrnak adott, hogy lesz szíves lemondani máig. Gondolom súlytalan Tamás bátyja nem fog, nem szokása neki, hogy bármit is tegyen, a tevés egyszerűen nem a műfaja.

Erre a széljobbon már szimpátiatüntetést szerveznek mellette, de én nem értem. Ez bácsi hogy fenébe lehet bárkinek szimpatikus? Vagy ellenszenves, vagy még inkább semmilyen, de azért megnézném azokat a széles néptömegeket, akik direkt mellette tüntetnek.

Amúgy ja, le kéne mondania, mielőtt megbuktatják, mert egy dolgot biztos nem csinált a Sándor-palotából: nem volt elnöke egy félig agyonvert köztársaságnak sem. Rendszerszolga volt, sima kesztyűbáb, aki kínosan ügyelt rá, hogy ne csináljon semmit, és lehetőleg véleménye se legyen semmiről, ami fontos. És hagyjuk azt a hülyeséget, hogy ő testesítené meg a „nemzet egységét“, egyrészt mert az eleve nem létezik (a nemzet nem egységes, az a falanszter lenne), másrészt meg az nem mehet senkinek. Hiszen az elnököt a parlament választja, azaz pártok, és az még a jobbik eset, ha kormány és ellenzék egyeztet előtte, de inkább az van, hogy az aktuális többség átnyomja a saját jelöltjét. Aki aztán jól megtestesíti az őt jelölő pártot, ahonnan gyakran jön is.

És persze lemondani lehetne elegánsan is, valami olyan falazós dumával, hogy mondjuk őt az előző parlament választotta, de ez a mostani teljesen más, és ha nem tud a többséggel együttműködni (szeretne, de nem állnak szóba vele), ezért félreáll, nyilván a Haza sorsa feletti aggodalma okán. Ordas nagy kamu lenne, de egy palotából elve csak hazudni lehet, ez a paloták természetéhez tartozik, hogy aki ott belép, az felhagy az őszinte beszéddel. (Ez persze így van a a londoni Bakingem meg a párizsi Elizélt paloták esetében is.)

Azt ugyanis mégse mondhatja, hogy a közéleti súlyom annyi, mint egy szatyor fingé (mert Tóta W. nem út nevezte annak, csak a politikai súlyát hasonlította hozzá), az ország egyik fele kiröhög, a másik fele utál, a harmadik meg nem tudja, ki a fasz vagyok...

Úgyhogy inkább hallgat, minden más lépésén meg leszek lepve, ha.

papaigabor.wordpress.com