Császárság? Király!

Fura módon egy brit weboldalon jött szembe, hogy ma van Mátyás király születésnapja. Nekik persze Matthias Corvinus, mert a hülye angolok nem tudják hogy az egy kollégium, nem a király. Illetve bocs, Collegium, ez így magyaros!

Ha egy magyar királyt kell mondani, mindenkinek ez a Mátyás ugrik be először, szerintem a kanyarban, belső íven előzi Szentisten Istvánt is, persze csak azért, mert utóbbit nem Vikidál Gyula énekelte, a másikról meg népmesék szólnak, amik az Istvánról még mindig nem. Hogy álruhában járta az igazságot, a nép közé vegyülve csajozott, meg ilyenek, mintha legalább is valami „Alkalmi szeretőt keres a Gazda"-stílusú reality lett volna egy reneszánsz udvar, ha felénk. 

Pedig az illető uralkodó nem egy mesehős volt, bár kétségtelenül volt már benne valami a mai akarnok főpolitikusokból. Először is iszonyúan központosította az államot, kurva magas adókat vetett ki, miközben tekintetét birodalma határain túlra vetette, konkrétan német-római császár akart lenni minimum. (Ha lett volna már valami lóvontatta űrhajója, kellet volna neki a Hold is.) Azért csinált előremutató dolgokat is, például állandó hadsereget, könyvtárat meg általában is támogatta a civilizációs fejlődést.

kecskefeszek.net

Neki nem jött össze a császárság (nem vett időben Apple-részvényeket), más születésnaposnak meg igen, ugyanis a vonatkozó oldalon azt is olvastam, hogy ma van Naruhito japán császár 66. születésnapja. Ennél többet nem tudok róla, még jó, hogy nem is érdekel.

Az persze érdekes, hogy Mátyás egy császári címmel-trónnal felfelé bukott volna, Naruhito felmenői ellenben lefelé.

Mert a fater Akihito (aki még megvan, 92 éves), és főleg a nagyfater, Hirohito átélték a Harmadik Előtti Világháború végén, hogy az amerikaiak atombombákkal nyomatékosított kérésére végül is le kellett mondani a császárokat addig alapból megillető isteni rangjukról, és közölni, hogy ja, emberek vagyunk. Szoktunk enni, időnként muszáj aludnunk, kakálunk és szomorkodunk néha, mint bárki aki napi szerény tizenhat órában főzi a rizst egy külvárosi kajáldában. De oda azért nem járunk ám, ezentúl sem!

Szóval császárnak lenni nem is mindig jó buli, tessék megnézni a japáni arcok mellett mondjuk a nemrég emlegetett Napóleont, vagy a szintén nemrég Pu Ji-t, az utolsó kínai ilyen rangút. Meg római császárnak lenni se volt mindig egy életbiztosítás.

A legalább formálisan demokráciákban legalább nem végzik ki a bukott politikust (jó, merényletekkel azért tele volt a huszadik század is), de az biztos nem esik jól senkinek, mikor nyilvánosan kell elismernie, hogy nem, mégsem mindenható und tévedhetetlen. Pedig sosem volt az, legfeljebb egy arrogáns, hatalomszédült seggfej.

A kizárólagosság értelmetlensége

Este lefekvés előtt még tájékozódtam a világ dolgairól, hogy például „Karácsonyék Ukrajna mellé álltak a magyarok helyett“. Itt kicsit elbizonytalanodtam, hogy akkor több Karácsony is van, nem csak a decemberi? Mert ha van egy nyáron is, kérek majd egy felfújható krokodilt, szaloncukor ízűt, ha megoldható. Persze lehet hogy csak arra gondoltak a kormányhitű médiákok, hogy sok ukrán keleti ortodox módon keresztény, ha egyáltalán, így nekik januárban van Karácsony, de attól még meg lehet tartanai a decemberit is, a Karácsonynak szerintem ez nem számít. Miközben lehet, hogy simán csak a nálunk ünnep két napjára gondoltak, Karácsonyvasárnapra és Karácsonyhétfőre. De ők meg miért állnának bárki mellé? (Szelfizni, természetesen.)

De az is megeshet, hogy valami mélyebb, politikai jelentése van a címnek, tudja fene, a címnél tovább ritkán olvasok már. A többek által főpolgármesternek mondott alakra is gondolhattak, de ettől nem lesz érthetőbb az egész. Miért csak a kizáró vagy logikai kapcsolata lehetséges a melléállás kontextusában? Azaz hogy aki az ukránok mellé áll, az eláll az összes többi etikum mellől. Ha például én a Kriszta meg a Réka között állok, akkor melyikük mellett is?

Ilyen a hatalomtechnikai logika, hogy aki nincs velük, az vagy ellenük van, vagy nincs is egyáltalán, de az is-is az nem lehetséges, az ember igenis döntse el, hogy a műkorcsolyát szereti-e, vagy a káposztás tésztát? Én a másodikat, az elsőt annyira rühellem, mint az operettet, ami már majdnem a kulturális fekete lyuk számomra (az igazi persze a mulatós technó), miközben egyszerre kedvelem a sci-fit és a városi parkokat ősszel, valamint attól hogy Anthony Burgess-t olvasok, még lúdtalpas vagyok. És kékszemű, bár e két dolgot soha életemben nem tudtam összeegyeztetni magamban.

De nem is pörgök rajta, az ember egy sokféle állat, aki ráadásul minden más állatnál szituatívabb, azaz látszólag csak egy kissé különböző helyzetekben is fel tud venni nagyon más nézőpontokat és viselkedéseket. Szociálpszichológiául ezt úgy mondják, hogy egyszerre dolgozunk nagyon sokféle társas szereppel, mikor melyikre van épp szükség, azt toljuk előre, de a többi is működik.

A csorda-logika meg ennek nagyon emberi alapbeállításnak a tagadása, hogy egy, csakis egy vallás lehet az igaz; nincs olyan, hogy valaki nem drukkol egyik csapatnak se, de szívesen megnézne egy jó meccset; senki nem lehet empatikus egyszerre több csoporttal is; sőt,  eleve nem lehet vegetáriánus az, aki amúgy szereti a húst, csak kerüli. 

Pedig ezek mind lehetségesek, akinek a másik szükségképpen csak fekete vagy fehér lehet, átmenetek nélkül, az annak a másiknak az emberségét tagadja meg, miközben épp a sajátjából vetkőzik kifelé ezzel a sokszínűségtagadó nézőponttal. 

Amiből jön a Sicratman estében még szarkasztikusnak szánt „Kefíret eszel? Buzi-e vagy!“-paradigma, hogy egy-egy szokásból, véleményből, tulajdonságból kell megfejteni a másik egész életvilágát. Például: aki kefírt eszik az buzi, aki buzi az liberális, aki liberális az ateista, aki ateista az gonosz, aki gonosz az meg akar ölni, aki meg akar ölni, annak verjük be a pofáját - ergo: aki biokefírt vesz, az meg is fogja enni, tehát az ellenség.  Pont mintha ukrán lenne.

És ezt hívja nálunk a Hatalmi Gőg Pártja politikának. A közügyek meg le vannak szarva, a közügyekre egyszerűen túl kevesen szavaznak.

És mindezt egy kretén zorigós címből vezettem le magamban.  De legalább ennék egy jó káposztás tésztát, és végre majdnem értem, hogy mit jelent a „nyári Mikulás“, de felfújható krokodil mégse kell igazán.

p.s. Ja tényleg, a Karácsonyos cikk végül is arról szólt, hogy:  „Kedden lesz a 4. évfordulója annak, hogy kitört az ukrajnai háború, melynek megemlékezésére több eseményt is szerveznek Budapesten. Az egyik első volt ezek közül a vasárnap délután tartott „szolidaritási menet Ukrajnáért”...“

Botrányos, nem? Veszélyes!

A forradalom felfal, és önkényuralmat okoz

Ma van az 1848-as forradalom évfordulója. Nem márciusban, mert nem a pestié vagy a bécsié, hanem a párizsié, mikor a parizerek lázadtak fel forradalmilag Lajos Fülöp gyengécske királysága ellen. A király le is mondott, a királyság is, mert eljött a második köztársaság kora, de az egész mégis csak részsiker volt, mert ez a kor nem tartott túl sokáig, konkrétan csak az 1851 decemberi államcsínyig. Hiszen akkor Charles Louis Napoleon Bonaparte, annak a bizonyos Napóleonnak az unokaöccse, III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát. Pedig addig is ő volt a köztársasági elnök, de ugye ezzel névvel azért megkívánta a koronát. (Hiszen hogy nézett már az ki, hogy például a pesti lapok is csak Napóleon Lajosként emlegették. Ebből jöhetett Orwell Állatfarm című regényének kaposvári színpadi változatába - talán Eörsi István dramaturgi munkája révén - valamikor a rendszerváltás környékén, hogy a Napóleon nevű diktátordisznót Napólajos elvtársnak hívták.)

Szóval a forradalom nyomán létrejövő újabb köztársaság még rövidebb életű volt, mint az előző, ami 1792-1804 között volt hivatalos, de a második félidőben már az első Napóleon volt a diktátor (például mint első konzul), szóval adott volt a minta.

Nekem meg az egész onnan jutott eszembe, hogy nemrég a kezembe került Karl Marx egy szövege, a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, amiben a harmadik Napólajos puccsát elemzi a nagybácsi Napóleon 1799-es hatalomátvételével párhuzamot vonva. Mondjuk pont nem ezért olvastam bele, huszonév után megint, csak Marx bácsinak sosem volt igazán kidolgozott elmélete a társadalmi osztályokról, adottnak vette (a maga tizenkilencedik századiságával), hogy mindenki tudja miről beszél. Viszont ebben a szövegben azért mégiscsak belemegy a témába, nyilván a forradalom és a reakció kontextusában. Ami meg rajtam kívül senkit sem érdekel a lépcsőházban, de talán a komplett lakótelepen sem.

De legalább a 48-as forradalom megihlette többek közt a magyarokat is, ez például ma már nem menne, a jelenlegi rezsim némi kockás lapon számolgatás után eldöntené, hogy a Habsburg császárnak, vagy az orosz cárnak adja meg előbb magát, nyilván az alapján, hogy melyik ígér több zabot a lovakba, és szükség esetére valami lakályos kastélyt egy festői szigeten...

p.s. A cím meg adja magát, ha már 2010-ben itten fülkeforradalom volt lenni. Várjuk az újabb fülkét, vagy annak hiányában a türk császárságot.

Időpocsékolás megkedveltetni magunkat

Ez a tömör életfilozófiája Johan Grande-nak, akit mindenki utál. Legalább is ez a vonatkozó, 2022-es norvég dramedy címe: Mindenki utálja Johant

Johan magának való figura a messzi északon, hobbija a robbantás, ami egyúttal családi hagyomány is, a Grande família tagjai sok nemzedék óta űzik az ipari/műszaki robbantások kreatív szakmáját, a főhős szülei például a világháború alatt hidakat robbantottak, hogy akadályozzák a németek előrenyomulását.  Aztán egy tengeri akna hatástalanítása közben egészen kis darabokra robbannak. Fel meg szét.

Innentől ugyebár nyilvánvaló, hogy a fiuknak is ez lesz a mániája, hiszen mindenki úgy van vele, hogy azzal szeret a legjobban foglalkozni, amiben látta a szüleit meghalni. Na jó, talán nem, de ez egy kissé kitekert fekete komédia, nem cinikus, csak felettébb ironikus, és igen szerethető, bár néhol érthetetlen. Mert nem vagyok norvég, nem szeretek robbantgatni (mondjuk lehet hogy tetszene, csak sose próbáltam), és bár biztos vannak akik utálnak, de korántsem mindenki. Eleve rengeteg ember van, aki nem is ismer, nincs mit utálnia bennem, így ha lenne komolyabb önismeretem, én utálhatnám magamat helyettük, de nincs.

Johant viszont különösen sokan utálják azután, hogy egy romantikus estén az életfogytig tolószékbe robbantja a kis híján barátnőjét, akivel így sok évvel később is elég problémás összejönnie. Pedig egy darabig Amerikában robbant fel dolgokat, amiket a jenkik lusták simán csak lebontani. Mikor azonban hazatér a szigetére, valahol 1974-ben, még mindig utálja mindenki, hiszen egy kis belterjes közösségben arra is pontosan emlékeznek, ha húsz évvel azelőtt véletlenül megittad valaki sörét a kocsmában. És gyűlölnek érte.

Igazából ez a film lehetne egy súlyos dráma, a hideg és kemény Észak mogorván erőszakos lakóinak többgenerációs sérelmei mentén, de sötét vígjátékként sokkal jobban működik.  És hát egy különc köré mindig könnyű ilyesmit építeni, még fogyatékosnak sem kell lennie az illetőnek, mint szerencsétlen Forrest Gump-nak, aki inkább elszenvedi, mint érti a világot, bár azt főleg viccesen.

Nos, Johann még  alakítani is tudná a sorsát, sőt akarja is, csak ezt a környezete nemigen hagyja neki, de ebből inkább valami groteszk születik, mint valami tragikus.

Van itt például templomi vakrandi (mert elvárás a szaporodás, amíg még megy), ahol meg ott van Solvor, a robbantott barátnő, akinek viszont nem megy. Így aztán Johan beszerez egy vietnámi barátnőt. Jó, hát közel húsz évvel később, és lényegében tévedésből, meg ideiglenesen, azt meg nem tudni, addig mit csinált, biztos robbantott sokat és elmélyülten. Később a szemét postást is, persze véletlenül, és ez még csak néhány bonyadalom. Viszont mondjuk pár évtizednyi börtönnel rögtön nagyokat lehet ugrani az időben, ami dramaturgiailag hasznos egy komplett életút filmesítésénél, mert szűk másfél óra az egész.

De így megy ez.

A Mindenki utálja Johant nálam egyértelműen tízből tízes film. Egyrészt mert eredeti, szerethetők a karakterek, a cselekmény egy percre sem ül le, elképesztenek a tájak, meg hát telitalálat a zenéje. (Nekem valami jobbára indokolatlan Transpotting-hangulatom lett tőle, elvégre az is egy keserédes dráma, felemás befejezéssel.)

Mindjárt meg is nézem még egyszer. Mert szép, és ezt egy filmről nem szoktam leírni, nem vagyok én Nőklapja, ezo-rovatom sincs, meg stílustanácsaim se vannak...

Erős mondatok

Erősen hülyék. Az ormánypárti államférfiak egyre nagyobb baromságokat beszélnek, egyre összefüggéstelenebbül, ebből látszik hogy választás jön. Meg ötvenötödik heti nyugdíj.

„Make kolbász gteat again!“ -mondotta volt Lázár J. miniszteriális az ő békéscsabai Nagy Háborús Gyűlésükön, a hely szellemétől ihletve, hiszen Békés Csaba híres kolbászkészítő volt az 1860-as években, aki rájött, hogy nem csak a disznó beleibe lehet tölteni a disznó többi részét, de fordítva is! Azaz tészér ibböt ónszid a intelöt ebieleb ónszid a, ez pedig már tisztára úgy hangzik, mint a török valamiféle szanszkrit dialektusában fogalmazott erkölcsfilozófiai szentencia.

De miért grét egen? Most nem grét a kolbász, vagy mi? És hogy lehetne erre finoman eltartott kisujjal azt reagálni, hogy aha, tegyétek a seggetekbe, de nagyon grét legyen ám? És nem kellene erőltetni ezt az angolt (ha már a kolbász nem sausage), lehetne akár az is, hogy „Lasst uns die Wurst wieder groß machen!“ (Nem tudok németül, ezt dobta a fordító. De szinte látom hallani, ahogy egy Waffen-SS egyenruhás ordítja, miközben tarkón lő egy AI-generálta adatcsomagot a sárban. Elvégre a nácik is szerették a grósze kolbászokat.)

Menczer elvtársnak meg annyira tetszett ez a fejbelövős propagandavideó, hogy ha rajta múlna, azt adná egész nap az állami tévé. De ez esetben én a törvény erejével kötelezném rá, hogy egész nap nézze is.

Tényleg, ezt a Lázár-Menczer-tengelyt nem lehetne hivatalosan is Undorikummá nyilvánítani? Fel kéne venni őket a Hazai Undorikumtárba, felléphetnének vele falunapokon, gengszterrepperek előzenekaraként, a rajongóik pedig meghívhatnák őket egy nyugtatóra ivásra. 

Ugyanezen a tegnapi kampánygyűlésen meg aszonta a Felcsútok Géniusza, hogy „Mi mindenre képesek vagyunk!“ Jelentem, ezt már jó ideje tudjuk, egyéb közlendő?

Mondjuk akad, például az a bölcsesség, miszerint „...ha kijött a zsákból a háború, nem tudod visszatuszkolni.” Oké, a háború tehát valami, amit zsákban tartanak. Mert érteném én a képes beszédet, ha ez az lenne, de ez kérem zagyvaság, Képzavar, ha már. Bár nem világos, hogy akkor ezt most azt jelenti-e, hogy ők még erre is képesek, vagy éppen azt, hogy nem képesek már értelmes mondatokra?

Erősekre igen, de csak azokra, az értelem már kihalt a szövegeikből.

A mindere képeses kijelentés kapcsán a kedvenc kommentem valahol az volt, miszerint találjuk ki, hogy ez akkor:

1. Ígéret volt, nem fenyegetés.

2. Fenyegetés volt, nem ígéret.

X. Mindkettő.

Tudja fene, úgyhogy ikszelek.

És hózik

Nagyon bírom ezt a hópánikot, amit minden egyes alkalommal prezentál a magyar állam, úgy infrastrukturálisan mint propagandisztikus szempontból. Mert évről évre kurvára meglepődnek, ha télen hó esik, és elég pár centi, hogy katasztrófa sújtotta övezetté váljon az ország. A minap (tegnap) már az volt a hír, hogy Nyugat-Magyarországon teljesen összeomlott a közúti meg a vasúti közlekedés is, mert hát ki gondolta volna, hogy februárban hó ugyebár. A február már tavasz, nem? Mintha eddig legalább is valami óceáni-szubtrópusi éghajlaton éltünk volna, csak a gonosz háttérufó-hatalmak áttolták a Kárpát-medencét a valamelyik sarktérítő közelébe, úgyhogy most nézünk hülyén, hogy jé, hóóó!

És a tényleges balfaszkodás mellett Ártunk és Ormányunk vadul kommunikálja, hogy ők aztán nagyon komolyan veszik a dolgok megtanácskozásának sürgős szükségességét, valamint tekintetében, miközben személyesen is kiveszik részüket a havazás jelentette háborús veszélyhelyzet hárításából el.

Ennek megfelelően azonnal Operatív Törzsi Gyűlést hirdetnek, szétivott fejű nyugdíjas rendőrök és miniszteriális csinovnyikok részvételével, mert a hóhelyzet operatív törzsiséget kíván, sok kávéval, meg büféebéddel a Karmelitában. És különben is, nálunk történelmileg minden problémát is sikerült már megoldani bizottságok alakításával!

Közben meg az olyan országos jelentőségű, egyúttal hihetetlen munkabírású emberei a Pártnak, mint mondjuk Miniszterné Alexandra, maga is lapátol havat egy amúgy már letakarított járdáról, mintegy kettő-három perc hosszúságban, amíg megvan a tiktokvideóhoz az anyag. Ilyen értelemben a hólapátolás a szezonális homokzsák-pakolás, azt majd a tavaszi árvizeknél, mikor már mindenki édesbús nosztalgiával gondol vissza, hogy milyen jól nézett ki az a szép fehér hó...

De most még az van, legalább is itt felénk, hogy az éjszaka a fák ágaira fagyott hó, nagy darabokban hullik alá esni az alant parkoló autókra, úgyhogy nagyjából tízpercenként szólal meg egy-egy Suzuki (a lakótelepi Jaguar) riasztója, ami szépen ellenpontozza a nagyjából ugyanennyi időnként felzúgó mentőszirénákat. Ilyet írni még Kurtág György se tudna, pedig ő éppen száz éves.

ma kora reggel

A legnagyobbnál is nagyobb

L. János miniszter foglalkozású tenyérbemászó szerint a Felcsútok Géniusza az ukránok legnagyobb ellenfele. (Mellette meg elismerésnek nevezte, hogy horthystának tartják, nos ez legyen a legnagyobb elismerés az életében, ha kérhetnénk...)

Viszont ha a Dagadt az ukránok legnagyobb (legádázabb, legtéeszelnök-alakúbb) ellefele, akkor már lényegileg az ellenségük, de hát ezt pont így ki is mondta nemrég. 

L. János helyében azért óvatosabban fogalmaznék, mert a világ többi része úgy tudja, hogy az a bizonyos legnagyobb ellenfél maga Putyin cárevics. Elvégre ő indított totális háborút Ukrajna ellen, szóval ha a felcsúti döbrögi nála is nagyobb akar lenni, akkor minimum atomot kell dobnia Kijevre. Mivel azonban atomfegyverünk nincs, legfeljebb a paksi atomerőművet dobhatná rájuk, ami szerintem elég nehezen mozdítható, de legalább ruszki technológia,  szóval nem lenne tájidegen. Nálunk meg a fél országban nem lenne áram, de ennyit megér, ha a mi főkormány-elnökminiszterünk lehet a legnagyobb ellenfél, nemzetközileg bárhol. (Az áram amúgy is a dekadens, halódó nyugat ópiumos mákonya, mi megleszünk nélküle, mikor leverjük a jurtánkat egy felgyújtott falu mellett, hisz lesz ott fény meg melegedés dögivel,  Meg dögök.)

Szóval Valgyimir Vlagyimirovics esetleg megsértődne, mert szeret ő is legnagyobb (legádázabb, legkágébésebb, legtöbbet botoxolt) ellenfél lenni, plusz neki van atomfegyvere, és a Dagadtnál valamivel megalapozottabb birodalmi álmai. És ugye látjuk, milyen az, ha besértődik, és van kéznél néhány hadosztály is. Azaz én a Párt államférfiai helyében nem provokálnám, az ukránok legnagyobb ellenfele dumával, az a pozíció már foglalt.

varosikurir.hu

Meg azzal is, hogy folyton a saját kis hatalomtechnikai machinációikat azonosítsák a magyarok érdekeivel, mintegy kitagadva nemzetből mindenkit, aki nem érti, miért ennyire aljas szemétládák, bel- és külföldön egyaránt?

L. János a szokásos Lézerinfón azt horgadta fel egy kérdésre: „Önök miért nem mellettünk szólnak az ukránokkal szemben. Ön asszonyom, miért áll az ukránok oldalára? Miért az ukránokat védi, amikor elzárják az olajcsapot Magyarországtól? Önnek, ha igaz magyar ember, akkor mellénk kellene állnia” (via 444)

Összegezve a tanulságokat: Aki igaz magyar ember, az Putyinabb Putyinnál, az az ukránok ellensége, valamint az ural-típusú ruszki olaj elkötelezett rajongója. aki nem ilyen az nyilván nem igaz, nem magyar, és bár lehet, hogy ember, de akkor már minek?

Kilenc vagy semmi

Nagy az isten állatkertje, és be van drogozva a vezetőség, de azért néha ledöbbenek meg. Most például kellett nekem Zindexet olvasgatni, az ezodívány-bulvársarokba olyasmit találtam, ami még engem is megviselt, pedig az emberi butaság online katalógusát naponta nézegetem.

Az volt a cím: „Ha ezzel a számmal végződik a születési éved, te más vagy, mint a többiek“ - ez a titokzatosan mást okozó szám amúgy a kilences.

Aha. Ezzel csak annyi a gond, hogy a statisztikai valószínűség alapján az emberek egytizedének kilencesre végződik a születési éve. Feltéve persze, ha ezzel a krisztuselőtt-krisztusután gergelynaptárral számolunk, mert mondjuk Indiában vagy Kínában eleve holdhónapokkal meg holdévekkel dolgoznak, a zsidók meg a szerintük teremtéstől kezdik a számolást, úgyhogy náluk 5786 van, ráadásul már tavaly szeptember óta. (Vagyis az izraelitákra nem mindig vonatkozik a kilences szerencse. Mert akik például 1999-ben születtek, még szeptember 11. előtt, azok a 5759-ik évben, tehát jól jártak, akik azonban már utána, azok 5760-ban lökődtek ki a szülőcsatornából. Mondhatni az őszi zsidók már nem különlegesek, miközben az a gój, aki idén csak szeptember közepe meg az év vége közt lesz 27 éves, az még mindig igen egyedei. Más.)

De tényleg, miben is áll ez a különlegesség? Nos, a kilencben születettek igen spéci energiákkal rendelkeznek, ami kell is, mert gyakran már gyermekkoruktól hordozzák a világ súlyát, nem nyomasztó teherként, hanem csendes felelősségként. Hangos felelősségként is lehet persze hordozni, mert a világ nehéz, érthető ha valaki azért néha jajgat, nade egy Kilences, az ennél sokkal öntudatosabb! Nagyon empatikusak, és szarul érzik magukat a világ igazságtalanságaitól (na ja, nekik kell hordozni a súlyát, a többiek meg a parton koktéloznak, ez ugye felettébb igazságtalan), ettől viszont pont jók nagy tanítóknak, mint a Dalai Láma, bár szerintem ő azt se tudja, pontosan hol is van az a Dala. (Jó, nekem meg Pécs a szülővárosom, de el tudnék tévedni benne.)

De a kedvencem mégis az a megállapítás, hogy a Kilencesek élete gyakran jelentős változásokon megy át. Hihetetlen! Eddig azt hittem, nagyjából mindenki így van ezzel, magam például jelentős változásnak éltem meg, hogy felnőttem, hogy lediplomáztam kétszer, hogy szerelmes lettem sokkal többször, és nem mindig reménytelenül, meg ilyenek. Erre kiderül, hogy ez a Kilencesek specifikuma, miközben én 74-es évjárat vagyok. Ami a zsidók szerint sem kilencesre végződő év (5734), de a buddhista naptárban is 2924. Fenébe, mindenképp Négyes vagyok...

Ám jut eszembe, mindenki más mint a többiek, ezért nem vagyunk klónok, programok a Mátrixban, vagy kormánypárti képviselők. Brit tudósok az ilyesmit a személyiség nevű izéből vezetik le.

Az értelem már messziről integet

Megkaptam ma a postaládámba a Nemzeti Petíciót, és igen megvidámodtam tőle (pedig tegnap eset rohadt lázas lettem, minden előjel nélkül), elvégre mégis csak szép dolog, hogy a Kormányelnök Miniszter Úr személyesen is levelezik velem, mert érdekli a véleményem, ami az övé. Szerinte.

Szerintem meg ha már ilyen szép és drága petíciókat leveleznek, azért tudhatnának magyarul, egy kicsit. Meg érteni is a nyelvet nekik.

Mert például a harmadik nemkérdés (hisz egy válaszlehetőség van mind a háromnál, ezt már ők sem merték „konzultációnak“ hívni) az, hogy:

„Nemet mondok a rezsiárak háború miatti emelésére“

Nos, elvtársak, ennek rohadtul semmi értelme. Mert:

1.) Magyarországon nincs háború, Agyarországban nyilván van, mert az Ormányzat folyton háborús metaforákban harcol Brüsszel, bizonyos cégek, a fél ország meg a józan ész ellen. De én nem lakok Agyarországban.

2.) Ha nemet mondok a háború miattira, akkor más okból emelhetik a „rezsiárakat“? Ha például a nem shakespeare-i értelemben vett Lőrinc barátnak új jacht kell, valami még nagyobb, akkor én szívesen fizetek többet a bankjának?

3.) És mik azok a rezsiárak? A rezsi valaminek a költsége, jellemzően egy otthon vagy vállalkozás nagyjából állandó költsége, de a költségeknek van ára? Ez olyan, mint amit  a múltkor halottam valami ellenzéki nagyeszűtől, hogy rohadjon meg a kormány, hát itt drágulnak az árak! Miközben az árak nem tudnak drágulni, de olcsóbbnak se lenni, mert az árnak nincs ára, az maga az ár. Ami emelkedhet vagy csökkenhet. Mint a rezsiköltség.

4.) És egyáltalán: Mégis mi a franc lesz, ha nemet mondok? Oké, a kormány nevében állampénzen levelez velem a Párt, de azért vannak kétségeim, hogy érdekli-e őket egyáltalán a véleményem, vagy csak a kurvulásba durvult kampány miatt van az egész?

Arra már ki sem térek, hogy a „petíció“ nevű ócska szórólap szerint velünk akarják a valakik megfizettetni az ukrán állam működését, egyedül csak velünk, bizony! Hülye belgák meg románok ezt is megúsznák.

Én persze minderre tudok nemet mondani, de nem fogok, mert nem akarok, a szemétben landol ez a nyomtatott levélszemét, aztán csinálok pirítóst, mert arra meg épp most nem tudok nemet mondani. Fokhagymásan.

Az övék mindig nagyobb valaha

A kormányhitű sajtó már kezdi a buzdítást a kicsit több, mint három hét múlva esedékes Seregek Szemléjére, amit már meg sem próbálnak március 15-i „ünnepségnek“ hazudni, kampányfelhorgadás lesz az, csak azért állami rendezvénynek keretezve, hogy szokás szerint a költségvetés állja majd a pártgyűlés számláját. Mint nagyjából mindig, az elmúlt lassan tizenhat évben.

A Korpásbajszú Felcsútista Gittegylet prominensei már hirdetik, hogy ez lesz minden idők legnagyobb Békemenete! Furcsa, eddig mindegyik ilyen vonulás minden idők legnagyobbja volt, tehát most már lassan ki kéne lógnia a tömegnek a naprendszerből.

Legutóbb, mikor október 23 ürügyén meneteltek béke, a legjóindulatúbb, de még szakszerű becslés szerint voltak kábé110 ezren (miközben félmilliót mondtak), és ha az volt minden idők legnagyobbja, akkor mi a frász volt 2014-ben, mikor tényleg több százezer volt az érvényes becslés? (Na mi volt? Egy másik évtized, a múlt köde, különben is, azt ők jobban tudják, hányan voltak, főleg ugye lélekben...)

De annyi biztos, hogy idén is el lesz mondva a Minden Idők-mantra, no meg az is, hogy az Ellenpárt vonulásán feleannyian sem voltak , ezt a főpárti propagandisták már előre tudják, miként azt is, hogy az ellenpártiaké „háborús menet“ lesz, hisz az volt legutóbb is. Ezt maga a pártvezér és kancellár is kimondta az ő szájával! És pont a háborússága miatt nem voltak majd azon soha túl sokan (mi itt a helyes igeidő?), hisz a Magyarok békét akarnak az ukrajnai háborúban meghalni! Vagy Ukrajnával akarnak háborúzni békéért. Mindegy, de menetelve, a menetelés a lényeg, meg a szeretet ereje.

p.s. És akkor egy szeretettől csöpögő komment a Mandiról: „KELL A BÉKEMENET!

Idióta, frusztrált szarlibsik vergődnek is rendesen, a hírtől agyvérzést kaptak!

Ezen ( is! ) fognak fanyalogni meg toporzékolni!...“

Asszem megvilágosodtam. Én most éppen fanyalgok és vergődök, mindjárt megyek toporzékolni is, mondjuk a konyhába, ott jól lehet. (Agyvérzésem már volt, mikor sok éve lefejeltem a flasztert, azt most kihagyom...)

Néha

Végre péntek, nem mintha számítana, de ma van a napja, mikor veszek joghurtot, mert elfogyott, valamint. Tegnap nem tudtam új személyit gyártatni a kormányokmány-irodaablakban, mert lefagyott a rendszerük, majd hétfőn hátha, addig is le vagyok fagyva magam is, mert nem teljesen biztos, hogy érvényes személyi igazolvány nélkül létezem-e egyáltalán? De hétfőtől biztos, mert amíg elkészül, kapok ideiglenest, amivel ideiglenesen vagyok majd lenni.

Amúgy nem értem a bürokráciát, de láthatóan a bürokraták se, így nem tudták megmondani, hogy a 2019-ben kiállított igazolvány miért járt le pár hete, mikor tíz évig érvényes? (Egyébként csak véletlenül néztem rá, mert kaptam választási értesítőt, amiben hangsúlyosan nyomatékosították, hogy kell valami érvényes okmány a savazáshoz. Is. Nekem meg jogsim sose volt, útlevelem meg rég nincs, mert utazni jellemzően elég a személyi. Oda pedig nem utazom, ahová külön útlevél kéne. Ez mondjuk addig nem nagy vállalás, míg nem utazom sehová, mint mostanság.)

Érdekes úgy sétálni az utcán, hogy én tudom, hogy szembe jövők nem tudják, hogy én nem igazán vagyok itt, legalább is nem tudnám bebizonyítani, hogy aki itt van, és akinek érzem magam úgy nagyjából, az pont én vagyok. Egy hatósági arcfelismerő szoftver persze a közel hét évvel ezelőtti igazolványképemben is felismerné azt a 64 éves Nagy-Kovácsi Margitnét (szül. Nagy Gézát), aki már tíz éve a szegedi Csillagban tölti életfogytiglani előzetes letartóztatását. Azaz jogosan vonnának felelősségre a rendőrök, hogy mit mászkálok én itt Kaposváron, az egyik Aldiban, mikor a börtönben mindjárt ebédosztás lesz, és az is a fegyház fokozatú büntetés része, hogy minden pénteken meg kell ennem a májkrémes tarhonyafőzeléket.

Néha persze az is jól esik, mert ha az vagyok, amit megeszek, akkor egyrészt az ipari májkrém kompatibilis  a személyiségemmel, másrészt meg ha eszem, akkor vagyok, és ha vagyok, akkor lehetek akár az a fazon is, aki a lejárt igazolványból néz vissza rám, ha már az arcfelismerőnek is ismerős, csak nem találja el, honnan.

Akkor most ki melyik oldalon náci?

A felcsútista Hatalmi Főpárt legújabb, még mindig a szeretet és az összefogás erejére építő kampányvieójában sírós kislány kérdezi a sírós anyját, hogy hol az apja, mikor jön már haza? Háborúba hurcolták naná, kellett nekünk a Nemfő De Áruló Pártra szavazni, pedig az már nevében is kész nomen est omen.

És a fatert kivégzés jelleggel fejbelövik, a fronton, ahol mindig ősz van, esik és sár. Egyszóval apa már nem jön haza, esetleg koporsóban, de csak ha nem túl drágább a tömegsírnál.

hvg.hu

A fenti képen viszont világosan látszik, hogy apucit annyira elhurcolták, hogy egyenesen a második világháborúba, mert a gonosz katona egy német, talán Wehrmacht, de kinézem belőle a SS-t is, az AI nem elég következetes az egyenruhákat illetően. (De jól láthatóan világháborús filmekből merít ihletet.)

Elsőre kicsit zavaros a felállás, mert az ukrán fronton épp az oroszok az  új németek (ezt Gé Gergely, a Dagadt személye körüli miniszter is kénytelen volt elismerni az esedékes Ormányinfón), de a pártvezér és kancellár szerint nekünk Ukrajna az ellenségünk, tehát logikusan a nácikkal vagyunk. Akik fejbelövik aput, bár ruszkik. Itt most akkor mindenki hülye, vagy valaki porcukorral ütötte fel a kokainjukat?

A disszonancia egyféleképp oldható fel: Brüsszel a náci. Nem neonáci, náci! A harmadikbirodalmi értelemben.  Brüsszel hitlerista, mondjuk ki végre őszintén! És mivel Ukrajnával háborúpárti, az ukránok is nácik, pont ahogy Vlagyimir Vlagyimirovics Diktátorov elvtárs is megmondta már évekkel ezelőtt. Aki egyébként a barátunk, de ha Brüsszelbe visznek minket háborúval, muszáj lesz lelövetnie a cuki, sosemvolt kislányok kitalált apukáit.

Kemény világban élünk, a nemzetközi helyzet nem habostorta, hanem aki másnak vermet ás.

p.s. És a békepárti békekormány által leuralt nagyon békés köz állami média a béke jegyében kicsit sem akarja behozni a háborút a nappalinkba, épp csak annyira, hogy még jobban vágyjuk a békét. Ezt dobta elém az imént a jutyúb:

Kétarc-harc a szigeten

A Segítség! (eredetiben: Send Help, pedig pont segítséget nemigen küld senki) egy furcsa thriller-horror, mert ilyen filmen ennyit még nem röhögtem. Most vagy az van, hogy végleg kifordult a humorérzékem, vagy ez már a rendező, Sam Raimi szándéka szerint is ilyen, gondolom az utóbbi, elvégre a baginacsán és hasonlókon nem tudok röhögni, vagyis a humorom még okés.

Van ebben a filmben egy irodai patkány, Linda (Rachel McAdams) meg a nepo-baby, tenyérbemászó főnöke, Bradley (Dylan O'Brien ), aki a rossz értelemben patkányabb nála. A csaj valami Nagy Gonosz Cégnél afféle stratégiai elemző, vagy mi, a főnök meg az előző nagyfőnök fia, és nagyjából ebből áll az összes teljesítménye is. Viszont ő, meg a Linda helyett főnöknek kinevezett haverja folyton megalázzák a nőt, aki, miután a magángépük egy lakatlan(nak gondolt) szigeten lezuhan, végre kezébe veszi a sorsát. Meg a fasziét, mert csak ketten élték túl az egészet, utóbbi ráadásul sebesült is, miközben Linda titokban profi túlélő. (Na jó, nem annyira titokban, anno jelentkezett Survivor című izébe is.)

Úgyhogy a kettejük közti hatalmi dinamika csinál egy nagy hátraarcot (tényleg, lehet kicsit is?), nem is egyszer, de alapvetően a csaj lesz az új főnök. Időnként persze megpróbálják megmérgezni egymást, plusz van még szikláról lelökött barátnő, meghalni hagyott egykori férj, meg golfütővel agyonverés, csak hogy lehetőleg McAdams művésznő minél többször lehessen fülig véres. A természetes szépség ugyebár, ha már eleve nem félt egy kicsit tolakodó, de kisebbrendűségi érzéssel küzdő tramplit játszani.

Ilyen volt, ilyen lett...

A humorfaktor meg abból jön, hogy szigeten Linda mintha kezdene belezúgni Bradley-be, ez persze afféle Héja-nász az avaron (írta Ady Endre verse), aki viszont, miután felépül kissé a sérüléséből, kezdi úgy érezni, hogy akkor most már ő a sziget helytartója, újra ő ül a kapitányi székben. És kapja is a leckéket a nőtől, hogy itt mennyire mások a szabályok, mint otthon, az irodaház sokadik emeletének biztonságában. Ahol Linda lóg ki a maga topis megjelenésével az öltönyös yuppie-k céges világából, de itt meg a pasi nem menne semmire a jól szabott Armanijával. Viszont a csaj simán eljátssza, hogy kiheréli a polipméreggel lezsibbasztott fickót, pont mint a Cukorfalat című műegészben Ellen Page a pedofotóst. Hát igen, van humora mindkettőnek, nagyon fekete humora, de van.

Hogy aztán ez az egész miről akar szólni, a személyközi dominancia-küzdelmeken túl, azt tudja fene, úgyhogy főleg azokról. Meg hogy senki sem fekete-fehér, itt például a végére már szinte sajnálja az ember a főgenya senkiházit, és semmiképp nem futna össze Lindával, egy napfényes sikátorban sem.

Én mondjuk pont erre a kimenetelre számítottam, mert egy középhaladó mizantróp lennék, így nem lepett meg, hogy csajból a végére egy igazi golfklubos rohadék lesz (ha már amúgy is átment pszichopatába), Bradley-ből meg pépes állagúra vert hulla, utóbbinak addigra amúgy se maradt már lelke. Miként - zsák a foltjának igenis kivájja a szemét alapon - Linda is megszabadul a sajátjától, a világ pedig csak megvonja a vállát, hogy ja, így megy ez.

Egyenváltó Áram

Ma van Bon Scott (avagy Ronald Belford Scott) halálának évfordulója, aki idén lenne nyolcvan éves, ehhez képest pont 46 éve halottként ünnepli a születésnapjait.

Ha valakinek nincs meg, ő volt az AC/DC eredeti énekese, egy nettó zseni, és mint számos hozzá hasonló arc, mindenféle szerekkel élő hullazsák-várományos. Ehhez képest több, mint 33 évig húzta, miközben mondjuk Sid Vicious a Sex Pistolsból a huszonkettőt se várta meg, igaz ő heroint tolt, Ronald meg főleg piát.

Úgyhogy nem sokan lepődtek meg, mikor a valahol dél-Londonban parkoló autójában találták meg a hullája holttestét, immár tetemként, és bár eleinte drogtúladagolásra gondoltak, mint halálokra, de később kiderült, hogy az is volt. Amennyiben a whisky meg a gin keménydrog, és hát az, legfeljebb legális, így nem kellett letartóztatni a dílerét a közeli kisbolt eladójának személyében.

Mostanában hajlamos vagyok azt gondolni, hogy például az Iron Maiden akkor volt a legjobb, mikor még Paul DiAnno volt az énekes (vagyis az első két lemezen), a Metallica a fekete album előtt volt  a csúcson (főleg az első két lemezen), a Queen meg az első két lemezével rakott le akkora teljesítményt, amire aztán csak az utolsóval volt újra képes.

Az Acé/Per/Décé esetében azonban atipikus módon a harmadik lemez (Dirty Deeds Done Dirt Cheap) a legjobb, azon is Bon Scott énekel, mint még másik hat albumon. De az a harmadik, az mestermű.

Neofeudál lokál

Kakadu Péter nergazdasági külminiszter, és  a Beperellek a Gecibe Klub tiszteletbeli ügyvezetője szerint, ők a mindenféle akkugyárak ügyében azért nem tartottak lakónépességi fórumokat, mert de igen is tárgyaltak a helyiekkel. Akik természetesen a „helyiek vezetői“, ilyen felcsútista polgármesterek és egyéni képviselők, velük nagyon komolyan tárgyaltak, hogy például „Figyelj Gézám, itt akkugyár lesz, te meg kussolsz, mert jövőre már nem a fiad cége nyeri az összes közbeszerzést, baszod!“

Hát igen, egy polgármesternél helyibb nincs is, ő maga esszenciálisan A Hely. Aki vele beszél, az összes helyivel beszél, miként a nép itala 12 éves Glenfiddich whisky, amit választott képviselőin keresztül fogyaszt.

Ezt amúgy egyre több bürgermájszter gondolja így, különösen ha már ciklusok óta ő a kiskakas a lokális szemétdombon, és nagyjából természetesnek veszi, hogy mára már csak szerény személye kukorékolhat.

Ezt egyesek úgy írják le, hogy maffiaállam, az uniós pénzből maguknak épített vendégházak világa, ahol az omerta, azaz a hallgatás törvénye egy szigorú bólogatási záradékkal is kiegészül, cserébe viszont mindenki lehet döbrögi a falu/város határán belül. Sőt, ez az elvárt hozzáállás, mert kell a pénz meg az erőt mutatás,  a Párt számára főleg.

Szerintem viszont ez tényleg inkább egyfajta neofeudalizmus, foszladozó demokratikus díszletek között előadva. (Persze lehet, hogy a maffia is feudális, olyat még nem csináltam...) A főhatalom arroganciája lecsorog a helyi szintre is, pláne ha a kiskirályok az országos hatalmasságot érzik a hátuk mögött.

Érdekes módon a neofeudalizmust legtöbbször afféle globalizmus-kritikaként adják elő, miszerint lényege az a társadalmi-gazdasági helyzet, hogy a 21. századi kapitalizmus, főleg a technológiai szörnycégek és a globális pénzügyi rendszer működésével, a középkori hűbéri rendszerre hasonlító struktúrává alakul át. 

Ebben a modellben már nincs igazi, piaci alapú verseny, a hatalom keveseké, de az koncentráltan (mert a hatalomból pénz lesz, a pénzből újabb hatalom, a kettőből meg hübrisz, amit csak még több hatalommal, azaz még több pénzzel lehet etetni. Jóllakatni nem, soha egyetlen diktátor sem érezte azt, hogy neki már elég hatalma van. Miközben a társadalom többsége növekvő kiszolgáltatottságban él, de felülről nézve nem elég nagy kiszolgáltatottságban.

Na most, nekünk ebből a neofeudál világból is van saját, hátsóudvari, provinciális változatunk, ahol az egyetlen szuverén, a fő-fő hűbérúr tényleg minden látszólagos autonómia eredője. Esetében nem a pénz okoz hatlmat, hanem a hatalom pénzt, azaz máshonnan indul az öngerjesztő mókuskerék, de vége ugyanaz: egyre több hatalom egyre több pénzzel olajozva. (Mondjuk a ruszkik felé tekintve, szó szerint is.)

A pártvezér és kancellár a komplett államot igyekszik hűbéresei hálózatává tenni, nem is sikertelenül, ezt meg ugye „mélyállamnak“ szokták hívni, nem is indokolatlanul. És a demokrácia lerohadó díszletei helyén már elkezdték építgetni azt a másikat, azt a régit. De tényleg, gondolta valaki mondjuk harminc éve, hogy mára megint főispánok állnak vármegyék élén? (Várjuk már a szolgabírókat meg csendőröket, mert egy rendes deresre húzás nélkülük nem megy.)

És akkor a Dagadt lemenőinek milliárdossá tétele se nagyon értelmezhető másként, mint dinasztiaépítésként, pedig az már Amerikának, a bazi nagy demokrácia hazájának is különösen undorító vonása, hogy például a Kennedy-klán hogy játssza el évtizedek óta a legócskább szappanoperát. Olyat, amit az óceánnak ezen a felén csak a brit királyi család tud, ők a szánalmas, jobbára pitiáner senkik, aranyozott feudális díszletek közé ragadva. A Dagadt meg nem kapta meg a Sándor-palotát, pedig 98-02 között még magának újíttatta fel.

Én meg már a rendszerváltás környékén, úgy 15-16 évesen sem értettem, mi a faszt keres egy korona egy köztársaság címerében rajta? Nos, ezt itt, amit körülöttünk építgetnek méltóságos uramék.

karengphelan.wordpress.com

A béke, vagy az élet értelmei?

Holnap ülésezik a washingtoni Amerika Grétegen-ben a Béketanács, Trampli Donáld ENSZ-re sértődős projektje, aminek annyi a lényege, hogy benne legyen a nevében a béke (a Nobel-díj nem lehet, az jogvédett), és a sárgafejű, óvodás pszichopata legyen az örökös elnöke. Ha már az egybesült államoké nem lehet, pedig személyében ő maga a mindent lebíró akarat ostobasága.

És mivel a Dagadt ájultan és érdekből rajongója a jenkik wannabe királyának, természetesen ott lesz, főleg mert a hozzájuk képest normális állam- és kormányfők meg nem, azaz nem kell kínosan éreznie magát, akolmeleg lesz ott, akárki meglássa. Ezt régen elvtársias légkörnek hívták, csak nekik nincsenek elveik. Mondjuk a néhai elvtársaknak se nagyon voltak.

És a kormányhitű propagandisták élcsapata már megint menni Amerika, de ezúttal nem a döbrögivel egy gépen, mert bár a tavalyi osztálykirándulás alkalmával magukkal töltötték meg a sajtót, csak épp a magyar lakónépesség túl nagy része röhögött a gyorsan mémesedő Kegyencjáraton. És egyben szörnyülködött azon a túlmozgásos seggnyaláson, amit a főnök kis udvaroncai ottan elővezettek.

Így a kurvuló kampány véghajrájának elejének fokozódása idején (mikor rágyúrnak a bizonytalanokra), már nem merték bevállalni azt a kínosság faktort. Így a kormánymédia-ipari szegény gazdagok kisebb létszámban és külön hozzák el nekünk Amerikát. Ez utóbbi nem vicc, így reklámozzák küldetésüket, mely jelentőségében minimum a normandiai partraszállással vetekszik. Vagy a náci űrprogrammal.

Pedig az egész béketanácskodás nem több, mint Trampli új játszótere, ami kábé annyira lesz komoly szervezet, mint A Lovagok Akik Azt Mondják, Ni! Ha Donáld kacsa már nem lesz az élők sorában, vagy legalább fél lábbal még a demencia innenső partján, az egésznek se súlya, se jelentősége nem lesz már, igazából most sincs (mondom, játszótér, elvan vele Elnő Kúr), csak az ENSZ-ben nem veszik komolyan Tramplit, meg az olyan túl demokratikus (mellesleg: egy fenét!), úgyhogy feltalálta magának azt a sakkot, amiben ő van mindkét színnel, bárhová léphet, és körülötte mindenki neki szurkol, de lelkesen ám!

Jó, hát van ez így néha. Én például szerintem korunk legnagyobb gondolkodója vagyok, és egyben a magamnak alapított  Főtudományos Bölcseleti Nagyonakadémia örökös (később: poszt-humusz) elnök-vezérigazgatója, tagsága, önkéntese és székhelye is egyben.

Ebben a minőségemben jöttem rá kikutatni az élet értelmét, természetesen sikerrel. Van belőle minimum hat. Az élet egyik értelme egyébként a jellemtelenségünkkel szembe nem nézés képességének kiművelése, elsősorban az önkényes képmutatás kontextusában. A többi ötöt majd az egyházi tagozatom hozza nyilvánosságra, de csakis minimum aranyfokozatú támogatóknak. Életértelmenként egymilliárd dollár a tarifa, melyet természetes a rászorulóknak ajánlok fel, elsőként rögtön magamnak, mert igen szarul állok a milliárdokkal. Egy sincs.

(És elébe menve a nemtelen támadásoknak, közlöm, hogy soha nem kábítószereztem, ez szemenszedett hazug rágalom, egyszerűen csak ismerek olyan személyeket, akik már voltak olyan buliban, ahol drogot fogyasztottam.)

Béke!

Mindenki húzzon?

„Mindenki húzzon zoknit a cipőjére, ónos eső is lehet“ - írja az Internet. Nem értem, nálunkfelénk nem lesz ónos eső, megmondta a javasasszony is a hetedikről, márpedig a hét fontos szám (törpék, vezérek, fejű sárkányok, pecsétes titkok, hetedhét országok, hetedik napi megpihenés, hétpróbás gazemberek), aki ott lakik arra hallgatni kell!

A meteorológiai valamilyen intézet szerint se lesz ón, se nem eső, egyáltalán, látott már valaki olyat, hogy vizes ón (vegyjele: H2OSn) esik a fentről? Az már valami bibliai csapás lenne (hétből egy csapás!), de az időjárás szerintem nem olvas vallásos könyveket.

Ha viszont minden égi jel ellenére lesz ónos eső, én nem húzok zoknit a cipőmre. Egyfelől mert szerintem a jeges flaszter úgy is csúszik, de feleslegesen lesz koszos a zokni, és ha elcsúszok eléggé, nagyon fognak majd röhögni a mentősök, mert az még csak-csak elmegy, hogy a Szupermen meg a hasonlók kívül hordják az alsógatyájukat, nade egy pár zoknit? (Tényleg, Szupermen szokott zokni? Vagy megoldja lézeres tekintettel?)

És az sem mellékes, hogy a zoknijaim jellemzően nem mennek rá a cipőimre, mert a cipő az olyan különös egy jószág, hogy kívülről nagyobb mint belülről, a zokni meg a belsejéhez van tervezve, ami hordás esetén egyúttal a lában is.

Felmerülhet még a kapca alkalmazása, de arról csak felületesen sejtem, mi is lehetett. („A kapca eredetileg a csizmába vagy bakancsba húzott lábfejre tekert vászon- vagy posztódarab, amely a zoknit helyettesítette, melegen tartva és védve a lábat.“)

Azaz tekerhetjük rongyba is a cipőt, a rongy jellemzően olyasmi, amiért nem kár (kivéve ha ezer pénzegységet jelent), de akkor már tekerjük be a fejünket inkább, így ha pofára esünk, legalább nem lesz véraláfutásos az arcunk. Plusz igen harciasan divatosak lehetünk, valahol az 1970-es évek végén:

(A fegyver ugyan ónos eső ellen nem jó, de legalább nem is mer kiröhögni senki!)

starwars.com

Melyik miért is nem?

Komolyan rámjön a sikongató lábrázás, ha ilyen címekkel találkozom, mint ez: „Íme az 5 legjobb intellektuális film, amin még napok múlva is gondolkodni fogsz“. 

Tudja fene, nem érdekel, hogy egy film mennyire intellektuális, eleve nem tudom hova tenni ezt a jelzőt, ebben a kontextusban, az nem baj, ha kicsit még gondolkodom rajta, de az pont lehet a drámaisága, a dramturgiai csavarok vagy a nem mindennapi karakterek miatt. Intellektuálisan meg borzoljon fel valami súlyos szakirodalom, mozgóképes esetben egy rendesen az agyamba taposó dokumentumfilm, a játékfilm az legyen zsigeri dráma, főleg érzelmi atomcsapás, aztán ráérünk intellektualizálni. Má ha van ilyen ige egyáltalán... (Még mindig nincs macskám és rendetlen íróasztalom, szóval nem igazán vagyok intelligens a vonatkozó bulváréletmódkodás szerint.)

Viszont az Port cikke szerinti öt filmet sem tudom hova tenni, egyiken sem gondolkodtam napok múlva is. Se.

- A remény rabjait őszintén szólva untam, már a könyvben sem volt elég intekllektuális (vagy csak nekem volt magas az okossága), Stephen King ennél sokkal jobbakat is írt, de soha nem az elmélkedés volt az erőssége, hanem a hihetetlenül plasztikus leírások, az atmoszféra, meg többdimenziós karakterek. Akik ha okoskodni kezdenek, egyből átmennek a saját paródiájukba, nyilván  szerzői szándéknak megfelelően. (Min a Rémkoppantókban Jim Gardener, a részeges költő, aki főleg piásan szeret okoskodni, de annak meg rendszerint sírás lesz a vége.) Szóval a film nekem lassú, kissé lapos, és nem értem, mitől lett ilyen galkatikus kultstátusza?

- A Good Will Hunting egy nyálas, nem kicsit szájbarágós tanmese, ennél giccsesebb már csak a Holt költők társasága bírt lenni, valamiért Robin Williams mindkettőben benne volt, jó, mondjuk a Halászkirály legendájában is, ami viszont súlyos, és emlékezetes.

- A Vissza a jövőbe nem rossz, bár számomra a harmadik rész nézhetetlen, a második a legjobb, na de az, hogy mindenféle rajongók hosszan képesek agyalni az időparadoxonokon, még nem teszi „intellektuálissá“, ennyi erővel az a Terminátor is az. Jó, kicsit tényleg.  Amúgy ha már ez kell, akkor a 12 majom inkább. (És jut eszembe, az is egy Terry Gilliam-film, mint a Halászkirály is.)

- A Forrest Gump megint csak egy felvéstörténeti tanmese (vagy felnövésetlenségi, örökgyerek-roadmovie), de a valóságtól annyira elemelt, hogy tényleg mese, aminek nincs igazi referenciája az életünkre, mondjuk nem is várjuk el. De mi a frásztól intellektuális? A rengeteg popkulturális utalástól? Mert ha, akkor megyek és ledoktorálok a Britney Spears-dalszövegek kozmológiai ismeretelméletéből.

- Az Eredet meg nemtom milyen, nem bírtam végignézni, főleg mert nem érdekel, hogy a rendező álmodja a lepkét, a lepke a szereplőket, vagy a szereplők a rendezőt, mi meg a filmet. Az ilyesmi nem egyszerűen hidegen hagy, de minősített esetben még idegesít is, pont mint szinte bármelyik akciófilm, a porcukor a káposztás tésztán vagy a háborúval házaló békeharcos.

De ha már mindenképp ki akarok izzadni magamból néhány intellektuális filmet (akar a fene, legfeljebb a címüket), akkor ilyen lehet Az őslakó, A Stalker meg a Solaris Andrej Tarkovszkijtól (és jut eszembe, bármely könyv Stanislaw Lem-től), és ha már sci-fi, akkor az Ex Machina. Kábé.

Stalker. (Igen nagyon intel-aktuális, bármikor.)

Megbízhatóan érvénytelen

Már alig figyelek a politikai közvéleménykutatásokra, egyrészt mert a mérés nem csak a kvantummechanikában számít beavatkozásnak is, másrészt meg a fene se ismeri az egyes cégek módszertanát, anélkül meg tudja fene, hogy az eredményeik merre billennek: inkább megbízhatóak, vagy inkább érvényesek. (Mert ez egy ilyen libikóka, de itt már írtam róla.)

Nemrég viszont Mrázá Gaszton Sámuel, a sajátos Nézőpont mindenügyi vezetője, elmesélte, hogy náluk azért vezet folyton és nagy fölénnyel a fidesz utódpártja, mert ha valaki nem mondja meg kire szavazna, hogy tudja-e hogy kire szavazna, illetve hogy elmenne-e egyáltalán szavazni a nem tudja még kire, nos, azt is besorolják valami pártzászló alá, elvégre nekik vannak nagyon ravasz, kerülőutas kérdéseik, amikkel lebuktatják, a rohadt kis nemválaszolót.

Gondolom ilyenekről lehet szó, hogy ha valaki vallásos, fontos neki a család, és a nyolcvanas években járt a pesti jogi karra, akkor tuti felcsútista, elvégre konzervatív, tehát jobboldali. (Még tutibb ha a fiát orbánviktornak nevezi el, ezt legálisan megteheti, hiszen az Orbán is egy adható keresztnév, azaz Szabó Géza fia lehet Szabó Orbán Viktor akár, de ha lány, még át lehet műttetni az óvodai ballagása előtt. Ez esetben a nemi tranzíciónak Jobbszélső a csillagjegye, patrióta aszcendenssel, szóval genderes a téma, de semmi buzulás!)

Ezzel a megközelítéssel azért van pár baj:

- Az első annyi, hogy a nem tudja/ nem válaszol válasz az pont annyit jelent, hogy mi sem tudjuk. És mivel én még azt sem tudom, mik lehetnek azok a csodafegyver-alakú, kerülőutas kérdések, nem tudom a Párt folyamatos és jelentős vezetésének kommunikálást másnak tekinteni, mint sok pénzért seggnyalásnak. És alig púderezett propagandának, amit nyilván egyfajta önbeteljesítő jóslatnak szánnak.

- Mert (és másodikként) az efféle „mérési eredmények“ nem igazán tartoznak a klasszikus kutatásmódszertan eszközkészletébe, lehet persze ilyet csinálni (meg érvelni az érvényessége mellett), csak akkor az illető cég nem közvéleménykutatóként működik, hanem mondjuk kormányzati jósdaként. A Nézőpont meg pont az.

- Már csak azért is, és ez lenne a harmadik gondom, mert ha a ravaszkodós mellékérdezésekkel be is tudják lőni a válaszadók mondjuk, hogy politikai értékrendjét (amilye sokaknak eleve nincs is, csak valami konfúz információgomolygásuk a világ dolgairól), azt nem lehet ráhúzni egy-egy pártra. Azaz arra, hogy akkor most az illető rájuk fog szavazni, ha egyáltalán fog bárkire is.

Mert tegyük fel, hogy valakit besorolnak konzervatívnak. Ettől lenne felcsútista szavazó? Miközben az illető szekta három dolog biztosan nem: nem jobboldali, nem konzervatív és nem keresztény. Ja, és nem polgári, de ez innentől már természetes. Az állami Párt jó ideje már nem bír semmiféle ideológiával, elvégre a populizmus nem eszme vagy értékrend, csak natúr hatalomtechnikai hozzáállás. Mikor megnézik, mi érdekli az embereket, és egyes kérdésekben mik a legelterjedtebb vélemények, majd elkezdik teli szájjal azokat óbégatni, legalább is adott a héten/hónapban. Mert ha következő időszakban fordul a szélirány, akkor utólag is mindig is homlokegyenest az ellenkezőjét képviselték. (Régebben a Dagadt is mondta, hogy az olaj keletről jön, de szabadság mindig nyugatról, most meg az EU-val háborúzik, főleg vidéki sportcsarnokokban, törzsi gyűléseken szónokolva.)

Vagyis Nézőpont elvtárséknak akár helyes is lehet a választókkal kapcsolatos percepciójuk, ám ha a pártokkal kapcsolatos nem az, mehet a kukába az egész „kutatásuk“. Márpedig ha komolyan azt gondolják, hogy a tiszapárt baloldali, a posztfidesz meg konzervatív, akkor csak egy alternatív valóságról mesélnek. Ami szánalmas, röhejes vagy dühítő, időjárási frontoktól függően.

Ezzel nyilván maguk is tisztában vannak, de van az a pénz meg befolyással fontoskodás, amiért a tudomány meg a szakmaiság le van szarva. 

Ezért meséljenek másnak, bennem még van valahol egy kissé eltemetett szociológus.

Napi jelentőség

A kedd igazán nagyon spirituális nap, erre figyelmeztetett valaki a fészbukon, kellett nekem minek mentem oda, de erre a hétre letudva a közösségi (magyarul: szósöl) média. Miután az ismeretlen szektatag közölte, hogy isten szeret engem, nem tudtam, hogy melyik, mert bár minden monoteista vallás arról beszél, hogy csak egy isten van, de mindegyikükét máshogy hívják, máshogy néz ki ábrázolva (ha egyáltalán), és mást tart bűnnek meg jóságnak. 

A sokféle egyisten egyik megnyilvánulása nyilván Tyr (vagy Tiw) a vikingek norvég hadistene, akinek a nevéből állítólag az angolul kedd, vagyis a Tuesday származik, innen már lehet sejteni melyik nap rendel. Valamiért a kedd nem kellett másnak, mert ugye a keresztények istene vasárnap ügyeletes, a zsidóké szombaton, a muszlimoké pénteken, a buddhistáknak meg nincs, ezért ők csütörtököt mondanak. Ami a hinduknál főleg Visnué, de neki a jó a szerda (Budhvar) is, mert a védikus asztrológiában az  a Merkúr bolygó napja, annak uralkodó istensége pedig maga Visnu. Valamelyik, mert legalább három Visnu-formát ismer a hagyomány (Káranodakasájí-Visnu, Garbhodakasájí-Visnu, Ksírodakasájí-Visnu), úgyhogy tudnak 0-24-ben, három műszakban is uralkodni. De ha mind beteg, Ganésa veszi át a szerdát. (A hét többi napján egyébként a visnuk inkább mint a tudás és értelem forrásai működnek, de szerdán főleg nem, ezért vagyok olyankor annyira tufa.)

Ja, és a hétfő a germánoknál Luna, azaz a Hold istenségének napja, ebben legalább nem vesznek össze a hindukkal, mert náluk Csandra, aki gyanúsan ugyanaz. Ateistáknál meg természetesen Garfield macska a hétfő ügyeletese, csak utálja.

Ez a kedd meg amúgy a Marshoz kapcsolódik, ezért van ilyenkor egy hadisten szolgálatban, és többek szerint ilyenkor különösen hasznos lehet edzeni meg harcművészelni. Na, menjenek a fenébe! 

Játszik még az új projektek indítása, az akadályok leküzdése, és a nehéz beszélgetések. Ezt mondjuk már nem értem, pedig csak holnap leszek tompa, de nekem egy átlagos pénteken, egy mindennapi beszélgetés is akadályleküzdés lehet, főleg ha valami idegennel kell beszélnem, pláne ha telefonon. Ugyanis három dologtól félek igazán: a nagytestű ragadozóktól, a magasságtól, és az ügyfélszolgálatoktól. De majd csütörtökön meglátogatok egyet, és ez az az új projekt, amire már ma el kell kezdenem készülni. Mert az ügyintézés elszántságot, acélos jellemet, és türelmet egyaránt igényel, nekem meg rendszerint egyszerre csak egy megy ezekből.

Azért próbálok optimista maradni, mert utána a péntek már ilyen: