Egyszer nézhető, de egy bundáskenyér jobban esett volna

Már megint jajjnekem van, megtekintettem a nézését ennek az új Star Wars izének, csak mert hét évesen rákattantam a dologra, és sosem tudtam lejönni a szerről, pedig a filmek egyre szarabbak, a sorozatok kábé, az animációs cuccokból meg az egy darab mozifilmen kívül semmi nem érdekelt soha. 

Amikor ment a nagy feldicsérése a Mandalorian című (mégse írhatom azt, hogy "a The Mandalorian"...) évadokra osztott videojátéknak, már akkor fanyalogtam, mert én hamar meguntam az egészet, az "egy epizód, egy küldetés, egy űrszörny, aztán húzunk a következő pályára" tematika egyszerűen szánalmas. Mert kiszámítható, ezért szigorúan monoton növekvő módon untat, a drámaisága a nullához konvergál, a karaktereit papírból vágták ki, a westernt meg eleve nem bírom, márpedig ez az volt, akkor is, ha akciófilmes elemekkel ütötték föl. Jut eszembe, az akciófilmeket is utálom. Plusz nem volt benne semmi varázslat, attól, hogy menő sisakban, sugárpisztollyal mászkálsz a normandiai tengerparton (vagy valami hasonló helyen), attól az még csak a normandiai tengerpart.

Márpedig az ember a gyerekkori kedvenc műmitológiájától mégis csak varázslatot vár, elbűvölést meg ilyeneket, de a sorozatból mindez hiányzott.

Ebben a bébiyodás új műegészben azért próbálkoznak vele, de a siker maximum fél (az én örömöm meg kár), rosszabb pillanataiban már megint olyan, mintha azt kellene nézni, ahogy valami pizzafaló szoftverfejlesztő levideójátékozza a cselekményt, csak mert nem tud aludni. Márpedig - bár a Jutyúb tele van ilyen "végigjátszós" baromságokkal - soha nem nézném azt két órán át, ahogy valaki játszik. 

Jobb pillanataiban azért a filmbe már-már szorul némi drámaiság, de az alapképlet ugyanaz, amiért a sorozat is gyorsan lehanyatlott, hogy egyik küldetésből következik a másik mellékküldetés, mindig teljesíteni kell egy pályát, aztán lehet menni a következőre.

És nem, nem értem mitől lenne jó a főszereplő Pedro Pascal, aki szerintem csak hangját adja, mert az ikonikus sisakot talán egyszer veszi le, miközben sokan ájulnak be, hogy az arca nélkül is milyen jól hozza a karaktert... A bébiyoda meg nem cuki, hanem irritáló, Sigourney Weaver jó, csak felesleges, Pizza... izé, Jabba a Hutt fia meg minek? (A havas szakadékba zuhanó birodalmi lépegető volt a csúcspont, ami sokat elmond, hogy egy ilyen cuccba mennyire felesleges kvalitásos színészeket alkalmazni.)

Van az a kattanásom, hogy szeretek emberi történeteket látni a filmvászon helyetti laptopomon, de ebben még emberek is alig vannak, az animált űridegeneket meg tartsák meg maguknak. 

Azt hiszem, ezt a komplett Star Wars-frencsájzt a Dizni végre tényleg kivégezte, mert nehéz felfogni, hogy a mi a frászért kell filmet csinálni, ha az alkotóknak láthatóan az égvilágon semmi mondanivalója nincs vele. Pontosabban értem, életeben kell tartanai az "univerzumot" und kell a profit, főleg az kell nagyon, de ennek ettől még nem lesz értelme. 

Igazából persze egy fokkal jobban élveztem az egészet, mint amennyire most utálkozom, de ez az elején említett kattanás miatt van, és amekkora hülye bírok lenni rendszerint, megnézem majd a következő izét is, bármi legyen. Leszámítva, ha folytatják a Skeleton Crew című borzadályt, azt nem tudom megbocsátani, pedig végig se bírtam nézni. Ja tényleg, főleg azért nem...

Nagy Vével

Kocsis Máté szerint gyilkos terror árad, véres erőszakkal üldözik a Fidesz valamennyi szavazóját a választás óta, ezért megalapítják a Védvonalat - ez aztán a hír, magam is ismerek olyanokat, akik a felcsútista szektára és forradalami mozgalomra szavaztak, azóta is vörös terror keretében, véres erőszakkal üldözöm őket. Vagy üldözi egy-egy közös ismerős, hiszen Kocsis elvtársnak nyilván igaza van, ő nem szokott tévedni, márpedig szerinte az összes szavazójukat üldözik. 

Nemtom mi az a Védvonal, gondolom ilyen bunkerek géppuskafészkekkel a határban, hogy ha jön a Harmadik Ukrán Front, akkor legyen hol elég babkonzervet felhalmozni.

De javasolnám a Kárpát-Magyar Nagyhaza Gyepűparancsnokság megalapítását is, széljobbos háborús pszichózishoz az ilyesmi szinte nélkülözhetetlen, legalább is történelmi példák alapján. Hasznos mondjuk nem feltétlen lesz, de attól még kell, a Harcosok Klubja is milyen átütő sikerű frontvonalként tűnt el pillanatok alatt a semmiben. (Jó, nem mintha addig is nagyon valaminek látszott volna...)

A Védvonal (szigorúan Nagy Vével) révén „védelmet kapnak azok, akik bármilyen atrocitást elszenvedtek a politikai véleményük miatt, és akik bármi módon áldozatai lettek a tiszás erőszakhullámnak”. 

Nos igen, ez az erőszakhullám, ez egyenesen elviselhetetlen, én például a minap már ki sem mertem tenni a lábam a lakásból. Persze hasmenésem is volt, és olyankor néha perceim vannak a hátra a legközelebbi vécéig, de ugye mi mástól is lenne az embernek hasmenése, ha nem a brüsszelita liberális diktatúrától? Ami még azt se tudja, hogy én soha nem szavaztam a Dagadt pártjára (pedig 94 óta szavaztam mindig). Hát milyen diktatúra az ilyen? Ja persze, erőszakhullámos...

Pedig eddig azt hittem, itt most egy újhullámos diktatúra jön, én az olyasmit bírom, azaz nem baj ha túllép a punkon, csak ne lépjen túl nagyon, de legyen benne torzított gitár. 

A többi már csak részletkérdés, hogy például K. Máté víziója szerint elégtételt vesznek mindenkiért, meg fogják védeni a polgári oldal méltóságát, és véget vetnek „a liberális terrornak”. Aha, mert ők a polgári oldal, hát istenem, immár nyilas beütéssel, a liberálisok meg arról híresek, hogy a szabadsággal terrorizálnak mindenkit. Nagy mutatvány ám az, nekem például nem menne, de nekem ugye hasmenésem volt. Pár napja.

Kemény, mint a kád jobb széle

Aszonta a bukott főminiszter, a Felcsútok Néhai Géniusza, hoogy neki „napi igeforrás“ a Vadhajtások nevű náci blog. Aha, eddig se hitte el neki a többség, hogy akkora keresztény, mint Makó Jeruzsálemtől (pontosabban valami ilyesmit gondolt róla), de azért ez erős mondat volt. Nem a Biblia a napi „igeforrás“ hanem a bedezsolt alakú arc blogja. Amit ő persze szeret hírportálnak hívni, csak nem az, az emlegetett szerkesztőség nyilvánvalóan ő maga, valamint szerény személye. És bede nem nemonáci, ahogy tévesen titulálják, ő náci. Echte náci, mondhatni. Ha pedig a Dagadt naponta olvassa (amit Hiszia Piszi elvtárs azért vitat), akkor értjük, miért nem fogja át tudata a valóságot.

Jut eszembe, mi lett a „mindig a Dankó rádiót hallgatom“ dumával? A buzizsidózva cigányozó Faszpajtásokkal (bocs, a kulturált többség azért így nevezi) ez hogy fér össze. Basszus, már megint le kell írnom, hogy döbbenetes kognitív disszonancia? Ezt mondjuk Orwell még úgy hívta, hogy duplagondol (duoblethink), mikor az ember a hazugságokat (a sajátjait és/vagy másokét) a maga belső valóságává teszi, azaz jelen esetben tudja, hogy a dankórádiózás nem fér össze a faszpajtáskodással, csak nem gondolja. Mert nem akarja.

A kampányban még a Lázár elvtárs által vérig sértett cigányságnak akart gesztust tenni, ma meg a szélsőjobb szélének, hisz neki nem elvei vannak, hanem érdekei, ez volt a kormányzásának lényege is. Ezért volt, hogy bármikor képes volt ideológiai köpönyeget fordítani, most például látja, hogy a felcsútista kemény mag úgyis kitart mellette, de a szélsőségeseit elveszítheti, ezért most feléjük nácul egy kicsit. Ja, a hatalom, illetve annak mindennél jobban akarása ilyen ócska kis rohadékot csinál az amúgy sem acélos jellemű emberekből.

Csak azt felejti el, hogy bedezsolt a széljobbon is egy lenézett bohóc, a komoly Ő Hazájukos arcok egyszerűen lenézik, úgyhogy most biztos röhögve kérnek egy kávét, miszerint nyugodtan hajthatnak a felcsútista szavazókra, ők itt a veszélyesek, nem a pártvezér és márnem kancellár rájuk. 

Én mondjuk már ittam rá kávét, kettőt. Aztán meglátjuk.

Mjuzik kell?

Főztem spagettit a minap, de nem volt kedvem és fűszerem a bolognai szósszal bajlódni. Azt amúgy is úgy szeretem, ahogy anyám csinálja. Ellenben az üres tészta kiábrándító, úgyhogy rögtönöztem rá valami sárgaborsó-alapú, currys cuccot, és olyan jó lett, hogy felveszem az étlapra. Ez azt jelenti, hogy esetleg még az idén megcsinálom megpróbálni még egyszer.

De itt nem lehet megállni. A spagetti szinte bármivel elmegy, ha lesz kedvem, kísérletezem majd a csokis-tonhalas, a vaníliás káposztás, valamit a narancsos-műfenyős változatokkal is, attól függ mi lesz itthon hozzá, és mit nem fogyaszt a teknős, mert előle nem szoktam elenni dolgokat, kivéve ha a dolgok szardínia.

Az efféle főzés amúgy egy kényszerkreatív tevékenység, mint a maradék borsóleves leturmixolva és liszttel keverve, aztán megsütve lepénynek. Fura mód az is jó lett, mondjuk ha kellően éhes vagyok, bármiben észreveszem a jót, kivéve a szusiban, mert abban bármikor.  E tekintetben a kaja teljesen más mint a zene, az irodalom vagy a politika, azokban vannak olyan jelenségek, amikhez nem találok megfelelő hangulatot/állapotot, mondjuk az indiános regények sosem tetszettek, de jazz-rock is inkább csak irritál, ez utóbbira mondjuk tegnap jöttem rá. (Ezért nem is olvastam/hallgattam ilyesmit, ami innen nézve persze paradoxon: „- Szereted a szusit? - Á, nem. - És ettél már valaha? - Nem, elvégre nem szeretem...“)

És ennek megfelelően mondjuk Szentkirályi Szalamandra felcsútista „politikus“ akkor sem lenne szimpatikus, ha ő lenne az utolsó nő a Földön. Ez ilyen ízléskérdés.

Ízlésről vitatkozni persze lehet, csak nem érdemes, az olyan mint zokniban fürdeni, amit szintén lehet, de minek?

Az ízlés nem relatív, hanem abszolút, mellette viszont szubjektív. Ezért nem vitatható, Hiszen nem racionális, avagy ízlésítéletek mellett nem lehet igazából érvelni, legfeljebb kardoskodni, ami nagyon nem ugyanaz.

És innentől vicces, mikor valaki meg akar győzni arról, hogy a mjuzikel igenis egy értékes műfaj. (Innen jutott eszembe az egész, hogy valaki a minap megpróbálta.) Értékes műfajok sincsenek, egy műfaj nem lehet en bloc értékes, maximum egyes művek, ilyet meg speciel mjuzikelből csak párat tudok, operettből meg egyet sem, a balettban meg ugrálnak.

De akkor legyen meg távoli ismerősöm öröme, íme egy mjuzikel, amit bírok, csak mert elég elszállt:

(Ja, a kaja-vonal meg ott jön be, hogy a Rocky Horror Picture Show főszereplője Tim Curry. Persze nem sárgaborsóval. Ebben itt lent amúgy ő pont nincs is.)

A nem humoros iróniát is lehetne érteni, szándék kérdése az egész

Volt a napokban az a vihar a közéleti biliben, hogy a Puzsér és a Hasonszőrűek zenekar előadta az Önkényes Mérvadó című, egyre unalmasabb sit-down comedy műsorát, és ettől a Rémhírtévé szerkesztőiben eltört valami. Mert hogy a hazaáruló aszcendensű mocsadékok arról értekeztek, hogy akik a Felcsútra szavaztak, azokat ki kéne baszni az országból. Mindez persze irónia volt, szándéka szerint a NER-es propaganda görbe tükrű paródiája, de nyilván egy ilyen beszélgetésből mindig ki lehet vágni három olyan mondatot, amin  aztán fel lehet háborítani a törzsközönség kemény magját.

Na most, a puzséri produkció szar volt. Értem én a humort, az iróniát, csak ez rohadtul nem működött, magam tíz-tizenöt percig bírtam, és egyszer sem mosolyodtam el, kínos erőlködésnek éreztem az egészet, szánalmasnak, na. És ezen például lehetett volna háborogni, hogy a neristák paródiája egyszerűen vacak. Azért viszont akár lelkesedhettek is volna a rémhírtévések, hogy az egész igazából a gyorsan szektásodó tiszás keménymag egyfajta gúnyolása volt. Ócska, színvonaltalan, de gúnyolás!

Ehhez képest a felcsútista csatornán:

- Puzsér Róbert szerint akik a Fideszre szavaztak, azoknak nincs maradásuk ebben a hazában:

„Puzsér Róbert műsorában elhangzott az is, hogy addig nem tud a magyar nép egyesülni, ameddig „azokat a mocskokat, akik valaha a Fideszre szavaztak, el nem takarítjuk az országból.“

- Durva szavakkal estek neki a fideszes szavazóknak Puzsérék, most iróniára hivatkoznak:

„Gúnyolódásba kezdett Puzsér Róbert, miután a Hír Tv bemutatta, hogy arról beszéltek az egyik műsorában, hogy el kell takarítani azokat az országból, akik a Fideszre szavaztak. Ez a stílus a nézőknek sem tetszett, úgy azt írták: minősíthetetlen az adás.“

Baszki ezek most vagy tényleg nem értik az iróniát, vagy nem szeretik, vagy nem akarják érteni, nekem mindegy. De jól szórakoztam rajta, jobban mint a vacak szélsőközepes műsoron. Utóbbival meg egyébként az van, hogy ha az embernek nincs mondanivalója és ötlete, akkor nem muszáj műsort csinálni, a Jutyúb tisztára kibírja, ha néha egy-egy kimarad.

Néha én is kényszeresen írok ide, de mostanában már nem, csak ha tényleg van mondanivalóm a világ állásáról, vagy a depresszív szakasz helyett épp a mániásban vagyok közléskényszeres.

Döntsd a tabut, ne siránkozz!

Na jó, tegnap késő este láttam egy jó filmet, netflixes amúgy, de persze én máshol... Ez pedig   a Kedves kisasszony (Mi querida señorita), ami egy 1971-es spanyol műegész  újragondolása. Valami egészen hülye meghatározás szerint „romantikus dráma“, de arról nem tudom mi lehet, az ilyesmit, mint műfajt, rég Elfújta a szél, számomra legalább is, szerencsémre.

Hetvenegyben azért merész lehetett az eredeti, utólag senki nem is érti, hogyan csúszhatott át a Franco-rezsim cenzúráján, hisz a főszereplője egy interszexuális alak, aki egy darabig nőként él vidéken, mint Adela, varrogat és jóban van a szobalányával, aztán új életet kezd Madridban mint Paulo, és kissé összejön a vonatkozó szolgálóval. 

Ebben az idei változatban Adela (Elisabeth Martínez) már eleve városi lány, de igen konvencionális környezetben. A családi régiségboltban dolgozik, hétvégén meg a római kaotikus vasárnapi iskolában hittanít, szóval az egész miliője konzervatív, mint egy kádéenpés szexboltos, ennek megfelelően, bár a hozzátartozók tudják, amit tudnak, csak nem beszélnek róla, elvégre amiről nem beszélünk, az nincs. Azzal meg nincs probléma, ami nincs, kivéve persze ha pénzről van szó, azzal az a gond, ha nincs. 

Aztán egyszer csak a csajnak is leesik, hogy nem teljesen csaj, ami a nézőnek persze elve gyanús, mert a nőiessége furcsa maszkulinitással keveredik, de egy (nem kicsit megalázó) orvosi vizsgálat szembesíti azzal, miszerint némileg nemileg identitászavaros. És akkor elindul felfedezni magát, és bár nem férfiként él tovább, de nem is nőként, nekem legalább is így jön le a sztori. 

Érdekes, hogy az 1971-es változatban José Luis López Vázquez, az egyik valaha volt leghíresebb spanyol filmszínész adta Adela karakterét, aki nőnek nem volt hiteles, dehát férfi volt, ellenben Elisabeth Martínez valóban interszexuális, szóval neki el is hisszük. Amúgy ő csak részben színésznő, nem hosszú a filmográfiája, talán szoftverfejlesztő vagy valami ilyesmi. És mikor egy interjúban kérdezték, hogy akkor ő most színésznő-e, azt mondta, hogy most már ja, így definiálja magát. És nyilván a színészetre vonatkozott a kérdés, hanem a nőségre.

Szóval ez egy érzékeny dráma egy még mindig érzékeny témáról (mert azt Martínez is elmondja abban az interjúban, hogy egyszerűbb elbújni, és mondjuk adni a meleget, mert azzal már tud mit kezdeni egy normális társadalom), remek képekkel, jó dialógusokkal, meg jó színészekkel. Ilyen nézhető darab, kicsit elgondolkodtató, de a kontextusa érdekesebb, mint maga a sajátos felnövéstörténet.

Legyen már valami végre!

Még mindig próbálok hírfüggő lenni, egész héten próbáltam, ebben csak a megfázásos takonykór akadályozott némileg. Ámde nincsenek hírek, pontosabban annyi van, hogy nincs, az a hír az olyan, hogy meglehetősen kilóg a többi információ közül. Attól hír. De miután az új kormány még mindig valóságsó-üzemmódban pörög, napi tucatnyi "hírt" termelve, már nincs is mire reagálnom. Mármint úgy közéletileg.

Az újdonsült ellenzéki sajtóban sem akar hetente kitörni a világháború, legfeljebb annyi a hír, hogy nemsoká lemondhat a miniszterelnök. A brit. Ami persze kár, mert épp most megy a tévében, hogy Hugh Grant az, és pont a titkárnőjére hajt (lehet, hogy ezért kéne lemondania?), de mivel ő meg épp karrierje másodvirágzását éli, szerintem maradhat.

Szóval a hírportálokon csak kókadok (főleg tegnap, akkor lázas is voltam) a jutyúbon meg humoros hangoskönyveket fogyasztok, annyira érdektelenné vált a sok egyrészt-másrészt közéleti podcast, jó filmet meg nem láttam mostanában. Ja, és Pázmány Pétert olvasok, de csak mert bírom azt a barokkosan avíttas nyelvezetét, amikkel amúgy okosságokat írt. Már a maga keretrendszerében, mert ugye egy 16-17. századi ellenreformátor bíboros nem az én világom, csak bírom a stílusát. (Azzal a Sexpír nevű alakkal is gyakran így voltam, hogy a tanulságai már kevéssé érdekeltek, de az aranyjánosi jól átsült nyelvezetet, sok mártással leöntve, aztat bírtam.)

Persze mindez csak azt jelzi, hogy épp nincs hozzászólnivalóm a világ állásához, ha lesz majd szólok. És nincs különösebb közléskényszerem se, pedig a héten egyszer már a fészbukon is voltam, tizenöt percig minimum.

Jó, zenét néha még hallgatok, az alanti párosról például kiderült, hogy magyarok, rólam meg hogy vagyok azért annyira (minimálisan) hazafi, hogy ettől jobban tetszen, amit művelnek. Miközben saját jogon is, ugyebár...

Valami lassan eltörött bennük

Nos, turbulens időkben vagyunk élni, még közéletezek kicsit, aztán ráérek megírni, hogy Tufa bácsi,  a környéken közismert és méltán népszerűtlen kukázó, miként készíti a melegszendvicset a forró kukatetőn. (De tényleg, napfény, meg türelmes árnyékban szunyókálás kérdése az egész, és kész is a nem szándékolt, viszont újrahasznosított fogás.)

Ámde fogyasztanék híreket, hogy például mikor mond le Súlytalan Tamásbátyja, mert azért negyon más sansza nincs. (Én ezt a helyében, amiben soha nem akartam lenni, megtettem volna már vagy két hete...) És ja, igazan van az új felcsúista frakció frusztrált vezetőjének, Tamás bácsi ellen épp politikai támadás folyik, dehát ő a politikai egyik főszereplője (lenne), szóval ha már kurvának állt, ugye ne csodálkozzon ha baszogatják...

Ellenben ráhaladok a kedvenc Zorigómra, pedig ittam már kávét, csak mostanában nem tartok tőle, hogy felhúznak. Vagy nem különösebben. Úgyhogy nem aggódom a vérnyomásom pulzusszáma miatt. Meg egyébként is, van az egészben egy alapvető katasztrófaturizmus, azaz ki tudja meddig lehetnek még szolgalelkűen hülyék, láthatóan kezdik elengedni az egészet a Zorigó névtelen hősei, mint Origo, Origo, és Origo, utóbbit különösen kedveltem már régóta. (A Magyar Nemzetnél meg egy Munkatársunktól nevű szerző ír mindent, de persze lehet, hogy ez több ember, mondjuk Munkatársunktól Géza, Munkatársunktól Aranka, vagy esetleg Munkatársunktólné Origo Emma. Legalább is valahogy így képzelem.)

Ehhez képest a címlapon aggódnak kicsit a munkáspárti brit miniszterelnökért, aztán fodbal, fodbal és fodbal, oké hogy vasárnap reggel, de mintha azért közéletileg egy erős szombat lett volna itthon...

Hát igen, én is bizonytalan vagyok, hogy kezdjek-e mondatot háttal (vagy csakis szemből), és szeretek halogatva megúszásra játszani, ellenben nem műveltem soha kormánypropagandát pénzért, mondjuk talán szívből sem sokat.

Ellenben várom már a mondjuk hogy Partikulár című megújult Zorigót, sok csöccsel és fodballal, olvasni nem fogom, de a neve azért elég menően szakszerűen fog hangzani.

Napi disszonancia-megfejtés

Na, beiktatták a jobb híján népvezért főminiszterelnöknek, innentől lehet majd csesztetni, kezdem is. Nem bírok másfél órás politikai beszédeket hallgatni, akkor sem, ha fontosak, már úgy mérföldkőileg, mint ahogy nem bírtok többórás interjúkat meg sajtótájékoztatókat sem nézni. Itt kéne valami új skill a faszinak, valamikor a távoli múltban én is megtanultam húszperces konferencia-előadásokat tartani, a  másfél órás főiskolai előadásaimhoz képest, bár azokat aztán mindig elég szarnak is éreztem.

Plusz már így az elején akkora populistát alakított M. Péter, ami ízlésem ellen való, de ez még belefér, végül is az ő napja volt a mai. De remélem kormányozni nem úgy fog, hogy folyton a kamerákba mosolyog, minden esetre ha a hatékonyan bontja le az eddigi rohadt rendszert, én már alapvetően elégedett leszek.

És mivel a legszebb öröm a kár (akár), ha már söröm  nincs, afféle bűnös élvezetként Mandinert olvasgattam, még időben, mielőtt félig ki lesznek rúgva. A törzskommentelők természetesen vértolulást kaptak, például így: „Nem lesz nehéz dolga a Fidesznek ellenzékben, ez egy akkora mocskos tahó drogos komcsi állat, hogy óránként fogja feladni a magas labdát a Fidesznek. Ehhez képest Horn, Gyurcsány stb. a régi komcsik, csupa gentleman volt.“

Én hülye meg eddig úgy tudtam, pont tőlük, hogy Gyurcsány maga volt a patás ördög, egy idegbeteg, sötét alkoholkista, aki nem pancser volt, hanem a Gonosz személyesen, a Sötétség Hercege, akit a magyarság (bocs, mandínerül Magyarság) kiirtására idéztek meg démoni erők. (Hogy ehhez miért kellett innia, az mondjuk nem volt világos.)

Most meg gentleman, egy tőtől metszett úriember, persze csak ehhez képet, na de mégis! Az elvtársak utólag lassan szimpatikusak lesznek a nertársaknak? Döbbenetes kognitív disszonancia, írnám, ha nem jött volna divatba a kifejezés, pedig régebben írtam róla legalább két cikket. De a divatot rendszerint rühellem, ami népszerű az gyanús, és kicsit taszító - súgja a bennem lévő alanyi punk.

Lehet, hogy ez lesz a bajom az új főminiszterrel is?

Ja, és ne legyen egy háromperces hős, mindenkinek jobb lesz úgy.

p.s. Eszembe se jutott hirtelen, hogy ma volt Putyinisztán fővárosában a szokásos Győzelem Napi Parádé, ami valahogy szerényebbre sikerült, mint a korábbiak. Ja, győzelem az még mindig nem látszik az aktuális háborús horizontjukon, a tankokkal meg inkább nem a Vörös téren vonulgatnak, hanem a donbaszi fronton basznak az emberi jogokra velük. Általuk is.