A külvilág veszélyes, értem?

A Corina egy bájos film. Ez általában egy rémesen degradáló jelző, mert arra utal, hogy a vonatkozó műegész kicsit bugyuta, kicsit virágillatú, kicsit nyálas, némileg szájbarágós, de nem fáj, csak ha be kell vallani, hogy jól esett nézni. Mert nem elég sötéten és nagyszabásúan drámai, csak egy kis ember kis életének kis története. És akkor még bájos is, bazmeg!

Ennek a típusnak modellértékű darabja az Amélie csodálatos élete, amit az elmúlt huszonöt évben többször újra megzenésítettek már, a „helyes, de furcsa lány furcsa dolgokat csinál a saját világából kiindulva“ paradigma mentén.

Ennek a tavalyi mexikói darabnak is furcsa címszereplője, ő éppenséggel agorafóbiás, avagy napi küzdelem kilépnie a házból, ahol lakik, még szerencse, hogy a komplett életét be tudta rendezni egy néhány utca által határolt területen, ahol a lakása, a munkahelye, az orvosa, meg a boltok vannak, ahol mindent megvehet. Így is gyomorgörcsöt kap minden reggel, számolja a lépéseit a veszélyes külvilágban (és tényleg, a háta mögött pont elgázol valakit egy autó), aztán pánikrohamot kap a sarki kávézó-szendvicsezőben, mert új eladó áll a pult mögött, ráadásul pasi.

A huszonéves Amélie, akarom mondani Corina élete (valahol az ezredforduló környékén) amúgy az eleve elrendelés tipikus esete, amennyiben az egyik felmenője író volt a másik könyvtáros, ő meg egy könyvkiadóban dolgozik, naná, hogy az erotikus regények stíluskorrektoraként. Ha már minimálisak az emberi kapcsolatai.

És az anyja egy gyerekkori trauma miatt nem hagyta el a házat, a kislány ezért mindig csak annyira távolodhatott  el onnan, ha kiment játszani, hogy még látszon az ablakból. Tulajdonképpen tanult agorafóbiája van, ami enyhébb változatban időnként én is csinálok.

És hát agorafóbiásnak lenni Guadalajarában, egy agglomerációval együtt ötmilliós városban elég kellemetlen, miközben persze előnyös is, mert minden szolgáltatás megvan egy kupacban. Ez esetben egy négy utca határolta kisebb területen. (Ez nálam is működik, egy sokkal kisebb városban, több bolt, posta, orvos, gyógyszertár, anyámék - mind kevesebb, mint tíz perc sétára. De mondjuk a kórházig vagy a vasútállomásig menni, az már túra.) És az előkészítés utáni kötelező bonyadalom abban áll, hogy Corinának saját hibájából és munkaügyben, el kell hagynia életterét, ami számára halálos veszély. Hisz nyilván elgázolja egy villamossal menekülő drogfutár, véletlenül lelövik egy bandaháborúban, ráadásul a rendőrök, de ha mégsem, akkor agyrohamot és szívvérzést kap az idegtől, hogy de ez bármikor megtörténhet. Mert nagy csoda hogy él, amitől aztán mindjárt mégsem. 

De meg kell mentenie a saját meg kollégái munkahelyét, ha már írói álmokat dédelgetve megváltoztatta a kiadó legsikeresebb könyvsorozatának befejezését. Úgyhogy meg kell találnia az amúgy rejtőzködő, szintén kissé fura írónőt, ebben pedig segítségére van Carlos a szenvicskávézóból, elvégre minden ilyen film a Hős(nő) külső és belső utazása (jellemfejlődés emberek, meg személyiség!), kettő az egyben alapon, meg holmi álmok álmodása. És persze kötelező egy Önzetlen Segítő, a románc viszont opcionális.

Nekem meg erről a 2017-es Világot látok jut eszembe, ahol Dakota Fanning az autista csaj, aki írt egy Star Trek-regény, mint hardcore rajongó, és aki elindul vele a veszélyes külvilágba, hogy valami hollywoodi izére odaérjen vele. Road movie ez is, az is, sok nehézséggel, Corinának már attól vérzik az orra, hogy autóval mennek valahová, de azért hősiesen, bár rettegve bámul ki a szélvédőn.

Naian González Norvind tökéletes a címszerepben, mert furcsa, bájos és úgy sérülékeny, hogy ha kell igen erős. (Na ja, Amélie-effektus, ennek lehetne már valami orvosi neve is, mert az esztétikai az, hogy giccs. Csakhogy kedvelhető giccs, mert ilyen is van, ha jóval ritkábban is, mint ahogy olimpiákat rendeznek.) 

Az egészet meg dramedynek, avagy tragikomédiának próbálják eladni, de nem az, mert bár időnként tényleg lehet nevetni rajta, de ez inkább egy felnőttmese, a kifejezés nem-pornó értelmében. De én még egyszer le nem írom, hogy bájos... Fenébe.

Ideo-térképológia

„Oroszország és Grönland összemegy, Afrika megnő, ha a világ eleget tesz egy új ENSZ-határozatnak“ - hangzatos egy cím, és egyből ugorjunk is túl azon, hogy a világ általában tojik az ENSZ-határozatokra (miként mondjuk a pápai enciklikákra is), mert a az ENSZ-nek pont annyi taktikai atomfegyvere van, mint a Vatikánnak. Úgyhogy inkább csak szorgalmaz a határozataival:

„Az afrikai kezdeményezésre megszavazott határozat értelmében szorgalmazzák, hogy az országok hagyják el a 16. századi, Mercator-típusú világtérképet, és helyette az úgynevezett Equal Earth-vetületet helyezzék előtérbe.“

Azért látszik, hogy Afrika egy egyenlő területű vetületen  nem lenn igazán nagyobb,

 de Európához meg Észak-Amerikához képest feltétlenül. (fészbuk.pont.kom)

De az vicces, hogy épp most épp ez bír probléma lenni, amolyan árnyékbokszolás jelleggel, hogy Afrika (őt nem ismerek, gondolom Afrika Irén, jutyúber és gasztroblogger lehet az, csak nem követem) meg van sértődve, hogy az európaiak által kitalált világtérképeken kisebbnek tűnik, minta amekkora bajban van rendszerint. (Mondjuk a gyarmatosítások idején ez zsugorított Afrika is igen kellett azoknak az európaiaknak. Hiába kicsinyítette le Gerardus Mercator flamand földrajztudós, még a 16. században.)

Ez farokméregetés. De most komolyan, a 21. században még ott tartunk, hogy kinek az országa (birodalma, hűbérbirtoka, felhőkarcolója, rovásírásos kopjafája) látszik nagyobbnak egy térképen???

Értem én, hogy mediatizált az egész valóságunk, hogy lenni túl sokszor csak annyi, hogy látszani, de a főd az főd, az nem lesz kisebb a térképvetület torzító hatásától, attól függetlenül pont ugyanannyi gabonát zabálnak fel rajta a kártevők, éppen ugyanannyi olaj nincs alatta, és pont annyi koncessziós autópályát lehet ráaszfaltozni, túlárazva. A látszás ehhez képest alig számít.

Az Tramplisztán (az Egybesült Állatok) persze ellen szavazott, mert szerinte ez ideológiailag terhelt ügy, hisz az afrikaiak a gyarmati örökség rémes voltára hivatkoznak. Na ja, de ők ideológiailag még fokozottabban fixáltak, az megvan, hogy az Ontario-tó mostantól Amerika-tó, legalább is Washingtonban, miként a Mexikói-öböl is Amerikai-öböl egy ideje, papíron? És most akkor ki csinál ideológiai kérdést a térképészetből?

Az ideológia az amúgy olyan, hogy tudja hajlítani a tudatot, és ezen keresztül a valóságérzékelésünket, de magát a fizikai valóságot egyáltalán nem. 

(vö. A tornádó nem azért repítette Dorothyt Kansasból egyenesen Óz birodalmába, mert az ottani puritánok nem imádkoztak eleget ellene, hanem mert felfelé  áramló meleg és nedves levegő létrehozott egy szupercellát, aztán a változó szélirány vagy sebesség miatt egy mezociklon alakult ki a felhőn belül. Na.)

A szerethetetlen szív

Úgy értem, akit nem szeretnek, az megszívja. Merthogy:

„Bóka János szerint a Fidesz 2030-ra egy „szerethető, választható” polgári-konzervatív alternatíva felépítésén dolgozik.“

Ez igen elvtársak, ez már valami! Ugyan lassan harminc éve etetitek a híveiteket azzal, hogy polgáriak vagytok, konzervatívak, miközben a fidesz jelenlegi utódpártja leginkább a populista szélsőjobbos hőbörgés értelmezési keretében írható le. Valójában a populizmus az egyetlen konstans elem a néhai Hatalmi Főpárt teljes történetében, azt a vezér egészen a közelmúltig mindig érzete, hogy mit akar hallani a nép hangja, és visszhangozta is, két kupica kolbász közt, mint a nép egyszerű gyermeke. (Akinek csak a családtagjaiból lett milliárdos, de ő puritán, mint magánrepülőn a rákkoktél száraz pezsgő nélkül.)

Valójában az van, hogy nagyon kevesen szeretik őket (leginkább csak a főnököt, meg azt a három arcot, akihez nevet is tudnak kapcsolni a rajongók - de Bóka elvtárs például nincs köztük), jóval többen voltak lojálisak hozzájuk szimpla érdekből (magasról szarva mondjuk a konzervativizmusra, amit  pártelit nyomokban sem tartalmazott), a fél ország meg rég utálta ezt a társaságot, mint izzadt hónaljú konyhásnéni az alapvető higiéniát.

És egyelőre nem az a kérdés, hogy szerethető lesz-e a felcsútista szekta majd 2030-ban, hanem az, hogy lesz-e még egyáltalán, vagy a Dagadt elgyurcsányosodik, miközben a pártból lesz még kettő másik. A néhai Fidesz amúgy is túlélte magát, hisz az égvilágon semmi köze sincs az egykori rendszerváltó mozgalomhoz,  már személyekben sem, az akkor Zorbán vagy Dajcs simán pofán köpné a mostanit , az újabb évjáratú janicsárok meg eleve nem hittek soha semmiben, a hatalom és a pénz egymásba fordíthatóságának közgeometriai tételén kívül.

OV mondjuk érdekből köpne, hisz épp nagyon liberális  volt, de ahogy a kígyók a bőrüket vedlik le időnként, ő a világnézeteit, meg a énje egy-egy szeletét, ami maradt, az meg csak a hatalom puszta akarása, de abból önmagában még nem lesz egy komplex személyiség. Neki se sikerült ilyet összehoznia.

Minden esetre a egykor erős und hatalmas(kodó) harci alakzat ellenzékben nyekergése egy közepesen érdektelen szappanopera, bár azon tényleg bírok még röhögni, mikor hótt komolyan kimondja valamelyik droid, hogy polgári. Meg hogy konzervatív.

(Szerintem nagy részüknek gőze sincs, hogy ki volt és miket írt mondjuk Edmund Burke vagy Michael Oakeshott, csak hogy két angolt mondjak. Roger Scruton-ról, a harmadik britről talán már hallottak, mert csak pár éve hunyt elhalni, meg valami szellemi thinktankot már elneveztek róla. Bár nyilván vannak még, akik keverik a pirított kenyérkockával, csak az Cruton, miközben egyáltalán nem Roger.)

papaigabor.wordpress.com

___________________________________________________________________

Ma van a kereken nyolcvan éves lenne Freddie Mercury napja, de nagyon nincs mit mondani róla. Elvégre tíz éve megírtam, hogy ma hetven, azaz lenne hetven, öt éve meg ugyanezt hetvenötben, de ilyeneket ma már le nem írok, mert odalesz az önbecsülésem, úgy szakmailag mint emberileg. Elvégre ma nyolcvan! És tíz év múlva majd meglátjuk!

Nyolcvan évesnek lenni az szerintem sok, negyvenötnek (mikor meghalt) meg kevés, én a kettő közé lőném le... azaz be magam (nem lőném le magam, szerintem még belőve sem), úgyhogy a negyvenöt már megvolt, a nyolcvanig meg úgyse menetelek.

Amúgy mindenki hallgasson, Queen-t, de csak ha szereti, hiszen én se hallgatok magyarnótát vagy operettet, de még az ún. elektronikus tánczenéről is az jut eszembe, hogy kibaszottul idegesít.

Etikett kezdőknek

A minap tegnap... nem, az előtte minap, a boltban megszólítottam az épp árufeltöltő, céges pólós humaoidot, hogy merre találom a vitaminyos pezsgőtablettákat? (A pezsgőtabletták a vitaminok Trianyonnya.) Valahogy úgy, hogy bocsánat, de merre találom a vitaminyos pezsgőtablettákat?

Amire lassan, egy meggyötört pedagógus elfojtott agressziójával azt reagálta, hogy „Először is jó napot!“ Márhogy nem köszöntem neki.

Pedig de. A „bocsánat“ ugyanis nem egyszerűen elnézéskérés, hanem (az angol „excuse me“ analógiájára) másodlagosan megszólítás is. Jó napot mondjuk valóban nem kívántam a fazonnak, de nem is állt szándékomban. Ugyanis fogalmam sincs ki ő, már túl azon hogy a névtáblája szerint Gábor, azaz nem ismerem, nem tudom, hogy ha ismerném, kedvelném-e, és kívánnék-e neki jó napot? Lehet hogy a szememben utálatos egy alak lenne, a piszkos kis húzásaival, ahogy kihasználja mások jóindulatát, és hugyozás után sem mos kezet, szóval ha mindezt tudnám róla, elképzelhető, hogy kifejezetten szar napot kívánnék neki. 

És egyáltalán, elég lett volna annyit mondania, hogy valami furcsa okból a dezodorok feletti polcon, a zabpehely és az akciós pacalos sör között, aztán nyugodtan árufeltölthetett volna tovább. De valahogy sokakban megvan az a népnevelői attitűd, amitől én meg legszívesebben egy nehéz tárggyal verném fejbe, ha nem undorodnék az erőszaktól, és nem fájna épp a derekam.

Persze a csávó semmi sem volt ahhoz a csajhoz képest, akivel évekig szembesültem az egyik kisboltban. Ő konkrétan gyűlölte az embereket, ennek megfelelően bánt a vevőkkel is, és csak azért maradhatott ott évekig, mert náluk volt a legolcsóbb Bier márkájú sör, a féldecis szilva, meg a frissen  kapszulázott kávé, kis műanyag pohárban, plusz nem zavarták el a bolt előtt fogyasztó törzsközönséget, csak ha már politizáltak is, úgy a harmadik kör után.

És hírek, pontosabban egy másik boltos csaj szerint Undorka (asszem Noémi) a tulaj lánya, szóval az ő döntése volt, hogy akkor most innentől Birmingham-ben építi tovább korán megfeneklett a karrierjét, az online lábfetisiszta-iparban.

Annál rosszabb a tényeknek

Mostanában kezdek vérről metszett, tőbeli (vagy fordítva) kekec lenni, de persze csak magamban, kivéve mikor ilyeneket írok, mint ez. Mert ahogy öregszem, egyre jobban zavar, mikor azzal cseszik el az időmet bármiféle tartalomkészítők (hivatásosok és lelketlen amatőrök, mindegy), hogy mondjuk a jutyúbos videóikat elsősorban a képzelt sármjukra alapozzák, a tudás meg várjon, később esetleg sorra kerül. 

Reggeli mellé hallgattam egy podcast-megmondást, amit időnként fogyasztok (Nyílt Levelek csatorna), ahol egy ügyvéd meg egy újságíró okoskodja össze magát, és általában jókat mondanak, ha újat ritkán is. De. Van bennük is bőven resztli meg hibaszázalék, redundancia és semmitmondás (ez a kettő talán ugyanaz), amit magamban nem mindig tolerálok.

Az újságíró arctól olyanokat hallottam, hogy az ENSZ fontos, van sok tagállama, több mint száz! Jóval több, gondoltam, de utánanéztem, hogy aktuálisan 193. Miközben a „több, mint száz“ hallatán azért inkább úgy száztízig gondolkodunk. Viszont legalább jól tudta Unger Anna nevét,. (Akiről eddig nem hallott ami közélettel foglalkozó sajtómunkásként legalább is fura, az illetővel én is láttam több interjút az elmúlt években, meg olvastam is tőle ezt-azt, de én persze csak mezei szociológus vagyok, egy ideje már az is csak hobbiból.)

Ámde. Miután Ungert - helyesen - leungerannázta a fazon, az ügyvéd kijavította, hogy az Ungár(!), lesz szíves helyesen használni, mert majd a kommentelők jól kiosztják érte. Bravó! Ezt a felkészültséget mindig nagyra értékelem, hogy csinálnak egy műsort a jutyúbra, ahol egy-egy téma kapcsán megvallják, hogy ehhez nem igazán értenek, de legalább utána se néztek.

És ez elég általános. Egy csomó podcast-alakú csatornán működik úgy, hogy a készítő-szereplő szerkesztő-műsorvezető wannabe influenszerek azt hiszik, a kamerába beszéléstől rögtön szakértői is lesznek egy-egy témának, a kamerába beszélés mintegy helyettesíti azt a félpercnyi google-keresést und olvasást, amit én például el szoktam követni. Mert önmagában attól, hogy szavakat írok egymás mögé, időnként szándékosan zárójelbe téve a nyelvtant (mert az olyan kreatív), nemhogy nem leszek okos, de nem is érzem magam annak. Márpedig az annak érzés az fontos,  identitásom egyik alapeleme, hogy valaha értelmiségi voltam, és hátha maradt még belőlem valami.

És néha szembe jön egy-egy ehhez hasonló mondat: „Nem is tudom pontosan hogy volt ez, de talán azt mondta az akkori miniszter, hogy bassza meg mindenki a teliholdat, mondom nem biztos hogy így volt, de majd úgyis megírjátok kommentben."

Na, ekkor már lépek is arrébb, nincs nekem időm ilyenekre. Oké, a közösségi média az elvileg interaktív, de ha ha valaki nem szándékosan provokatív, hogy ezzel is valamiféle diskurzust indukáljon a kommentmezőben, hanem simán csak lusta volt utánanézni bárminek, akkor nekem erre nincs időm.

Van egy olyan csatorna, amit egy ideje nagyon kerülök (kegyeleti okokból mégsem írom ide, hogy a Mi ez az ország? az), mert az, hogy egy csávó előveszi a hírek leglerágottabb csontjait, aztán random mond rá három közhelyet, meg valami, a fentebb idézett (kitalált) mondathoz hasonlót, az már mélyen nem érdekel.

És igen, értem én, hogy sokaknak ez csak afféle hobbi, a rendes főállásuk mellett, de én se teszem ki a fészbukra a repülőmakettjeimet, vagy a kedvenc bélyegeim, amit meg idehányok, abba igyekszem nem túl sok marhaságot belevinni. A tények tekintetében, avagy vonatkozásában. A többi hülyeség persze, de remekül szórakozom tőle.

p.s. Az Unger-Ungár esetről jutott eszembe, hogy az ügyvédarc szerintem, Unger Annát Ungár Anyjával keverte, de az meg Schmidt Mária néni,  (ha az Ungár az a Péter), néhai történész és kortárs közéleti felháborító, összeesküvés-elméleti propagátor, valamint egykori közpénzszivattyú.

A vég kezdetének vége

476-ban állítólag ma, azaz 1550 éve  Odoaker germán hadvezér elfoglalta Ravennát, ami nem köztudott módon, de Nyugatrómai Birodalom fővárosa volt. Odoaker persze tudta, mint akkoriban sokan mások is, de ma már úgy vagyunk vele, hogy egy ilyen nevű birodalom főváros Róma lehett. Pontosabban Nyugat-Róma (mondjuk a mai Trastevere, ami annyira óvárosi, hogy kis híján ókori, de semmiképp sem pesti Lipótváros, pedig az is egy 13. kerület), mert Róma keleti fele nyilván a bizánci Konstantinápoly fővárosa volt, Isztanbul álnéven.

De jöttek a germánok, és onnantól mindez már nem volt érdekes, hisz vége lett a birodalomnak, miként utolsó császár, Romulus Augustus uralkodásának, és ezzel az ókornak is. azért az nem semmi, ha az én uralkodásomnak vége lesz (az ötven négyzetméteres birodalom felett) az biztos nem lesz korszakhatár, rólam biztos nem fog drámát (tragikomédiát) írni Friedrich Dürrenmatt, mint Romulus Augustusról.

Főleg mert lassan harminchat éve halottként híres író.

Pedig tizen-, meg kora huszonéveskémt A nagy Romulus volt a kedvenc darabom, nem függetlenül attól a kaposvári előadástól, aminek még Eörsi István volt a dramaturgja,  Mohácsi János a rendezője, és én kábé ötször láttam. Egyszer akkor, mikor épp élőben közvetítette az egyetlen tévé, az állami, a haveromnál meg be volt állítva a videó, hogy amíg mi élőben nézzük, az vegye fel a közvetítést.

Bezerédi Zoltán volt címszereplő, Odoaker meg Kulka János, ő mondjuk majdnem hősi halált halt az egyik általam látott előadásban, mikor centikkel a feje mellett zúgott el egy magasról esni induló kisebb reflektor. De Kulka csak egy másodpercre zökkent ki a szerepből, aztán visszaált a flegma, kissé értelmiségi, és felettébb ballonkabátos fővezér karakterébe. (Igen modern felfogású előadás volt, egy drámaibb csúcsponton még az is elhangzott benne, hogy bazmeg.

Nagy idők voltak, na. Bukott birodalommal meg épp jól álltunk, csak épp szovjet viszonylatban.

A tartalmatlanság birodalma visszavág

Minden lapnak leáldozik egyszer, pláne ha az illető dolog nem is igazi újság, csak valami nyomdaipari félreértés, Ilyen volt a Ripost címre hallgató néhai hulladék, ami 2016 és 2021 között napilapként, majd 2022-ig Ripost7 néven hetente megjelenő bulvárlapként végzett szellemi környezetszennyezést. Azóta csak egy „hírportál“ legalább is szerényen így definiálja magát. És a szerénység indokolt is, mert hírek mondjuk nincsenek rajta benne.

Ha jól tévedek, eddig még sosem néztem bele, de többen határozottan állítják, hogy az idei választásokig nettó felcsútista propagandát nyomott, a z egymondatos, beszaratós fajtából. (Innen nézve nem csoda, ha nem néztem rá olvasni.)

Most viszont megnéztem magamnak, és elcsodálkozék! Ez egy adag teszkó gazdaságos Méltánytalan Aranka néni a földszint háromból, rózsamintás otthonkában, sütőrumtól boldogan.

Mert a teljes tartalom nagyjából három kategóriába sorolható, úgymint:

- Sütireceptek, amik egy részét soha senki nem készíti el, mert ha van meggybefőtt a spájzben, ki vesződik drága fügével?

- Szépség- und divattippek, azaz vagy bézs színű blézert húzol lila tornacipőhöz, vagy ki ne tedd a lábad az utcára te gennyes proli! Hajad is már milyen!

- Celebhírek, ismert amerikai, és ismeretlen magyar alakokról, az érdektelenség teljes spektrumán. („Lillát nem egyedül találtam az ágyban” – Sokkoló, mit látott Visváder Tamás“ Hát, lehet sokkoló, de ki a fasz az V. Tamás, és mennyiben terhelt?)

Némi keresgélés után azért meglett a „politik“ rovat is, ahol érdekes autóbalesetekről, ellopott lóról, holtan összeeső sportolóról lehet olvasni, valamint egy fasziról, aki majdnem megfulladt egy szendvicstől, de végül mégis az életet választotta. És ezek közé eldugva soha nem látott fotók a poszt-fidesz legutóbbi pártkongresszusáról, de nem kattintottam, mert nem zavar, hogy üres az életem a lélegzetelállító fotók nélkül, amiken öltönyös emberek szomorúan szónokolnak. Az életet meg, miként a teát, üresen szeretem.

De nagyon nem mindegy az üresség minősége, úgyhogy ebben az ötéves tervben már nem biztos hogy még egyszer ripostra tévedek. Pontosabban legfeljebb tévedek, de a szándékosság árnyéka nem vetülhet rám.

Túlárazott arcképmutatás

„Donald Trump mintegy száz év után az első hivatalban lévő amerikai elnök lett, akinek az arca megjelenik az ország fizetőeszközén: az amerikai pénzverde (US Mint) szerdán dobta piacra az 1 dolláros emlékérmét, amelyen Trump portréja (...) látható.“ -írja a médiás internet.

Ez aztán a nárcisztikus, egomán, kihaénnem basszátok meg-mentalitás állatorvosi lovának iskolapéldája. És egyben Akhilleusz-sarka, mert ugye Trampli bácsi egy fejlövést simán túlélne, ott nincsen sérülékeny része.

Én érteni vélem: Donáld kacsa uralgó király akar lenni, mert az eleve sok mindenre jó. Például rajta lehet a feje ( a „csodálatos hajával“ együtt) a minden pénzeken (nem csak holmi emlékérmek fejvagyírásán), és elnevezhet magáról dolgokat (aktuálisan a Hormuzi-szorost akarja). Mint ahogy a turisták által tévesen Big Ben éven emlegetett londoni tornyot is II. Erzsébet toronynak hívták, már Bözse anyó életében is, valami jubileuma alkalmából. (A Big Ben egyébként a toronyban lévő legnagyobb harang.)

Királynak lenni egy alkotmányos monarchiában kurva jó, pénz, paloták, no meg a pin... szóval hogy minden van, főleg aranyozva, de felelősség nemigen, akin jól áll a frakk/nagyestélyi és tud szépen integetni, az már alkalmas is.

Ebbe persze a fehér házi pszichopata nyilván nem gondol bele, annyira felületes egy senki, hogy tényleg csak a barokkosan giccses hintókat meg a hülye ruhás díszőrséget látja, de azt már nem fogja át a tudata, hogy hatalma egy modern nyugati uralkodónak nincs. Márpedig ő a dús aranyozás mellett a mások csicskáztatását (avagy az önmagáért való, és úgy is használt hatalmat) szereti, meg saját magát, amint másokat csicskáztat egy aranyozott íróasztal mögül.

Viszont a királykodásnak kétségtelen előnye, hogy nem kell választásokkal vesződni, a talpnyalás élete végéig garantált. Meg a bulvárlapos címoldalak, a briteknél például a a komplett királyi család egy végtelenített szappanopera, és a palotában teljes ellátással luxuslakásért azzal kell fizetni a belső körnek, hogy róluk aztán bármit megírhatnak. Mondjuk Tramplinak ezzel nem lenne nagy gondja, a lényeg hogy címlapon legyen, ha negatív kontextusban, legfeljebb perelnek az ügyvédjei, az meg újabb címlapokat hoz. Mint a pofája a közel két és fél dollárét árult egydollároson.

insta.pont.kom

Posztapokaliptikus posztfilm

Egy világjárvány a világ népességének nagy részét elpusztította. A világ itt persze az USA,  ami határos két másik naprendszerrel, mint Mexikó és Kanada, bár utóbbi félig usás. És hát abban a kurva Amerikában a társadalmat minden második filmben megtizedeli egy járvány. Ezeknek egy részében zombikká tizedeli, akik a maradék embereket eszik, akiket meg nem esznek meg, azok jól elbújva éhen halnak egy rejtekhelyen, mert nem eszik meg egymást.

A Kutya csillagkép (The Dog Stars) című új Ridley Scott filmben nincsenek zombikok,  de van posztapokaliptikus bestseller mozgóképre álmodása, lassan, és némileg unalmasan. Egyesek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy egzisztencialista művészfilm egy öreg mestertől, de igazából egyik sem stimmel. 

Oké Scott már meglehetősen 88 éves, más ilyenkor minimum tíz éve halott, de nagymester művész sose volt, igényes (időnként művészkedős) közönségfilmeket csinált. Persze az Alien jó volt (nekem a Prometheus is), meg a Blade Runner, de ő csinálta a 1492 – A Paradicsom meghódítása és a Gladiátor című lassan, epikusan hömpölygő látványfilm-borzalmakat is, teljesen feleslegesen.

Ez a csillagépes kései munka meg igazi kamaradráma, csak sok külső helyszínnel, de az hogy a szereplőknek elég szar, és időnként kiborulnak ( a háttérben mélabús gitárfutamok szólnak emlékképek alatt), még nem teszi egzisztencialistává a cuccot. Oké, a pilóta meg az exkatona szorong a döntései lehetséges súlya miatt, egy részben elpusztult világban, de akkor a Terminátor is egzisztencialista dráma. (Mondjuk annak valóban van egy ilyen olvasata - mondja a huszonegy éves énem, aki a T2-ről tartott referátumot még a fősulin, a filmes szakirányon.)

Szóval ebben a filmben van egy arc, aki tényleg pilóta benne, meg egy öreg háborús veterán (valamelyik háborúból, 2035 van), akik egy kihalt reptéren húzzák meg magukat, kólát isznak a babkonzervre, és lelövik az idegeneket. A pilóta időnként elmegy kólát meg babkonzervet  fosztogatni a közeli kihalt városba, de miután hall a rádióban egy másik túlélőt, aki nő, hirtelen felindulásból elindul megkeresni. (Na ja, benzín, lőszer és kaja van dögivel, dögös csak meg egy se.) És aztán belebotlik egy nőbe meg az apjába, és lészen nagy bonyadalma neki szerelmileg is, de a sztori igazából nem tudott különösebben lekötni. 

Például mert rohadt lassú, de nem azért, hogy jó alaposan felrajzolja a karaktereket, a köztük lévő viszonyt meg a környezetet, ezekről pont nem tudunk meg semmit, a „túl vagyunk már mindenen“ hangulat meg önmagában nem köt le. És nem csak lassú, de nem megy semerre sem, biztos ezt egy helyben topogást lehet egzisztenciális válságnak benézni, amiben pszichológiai szempontból persze van valami, csak ez a film nem pszichologizál, csak mélynek akart, amúgy kétdimenziós karaktereket állít sormintába a Hős útja mentén. Vannak hegyi szektások, fiatal suttyók bandába verődve (ilyen tetovált törzsi szkínhedek), de igazából csak porosodó díszletek mind, mondanivaló nélkül. Kifakult, egykor színes karácsonyfaégők, akiket tűzijátéknak akarnak ábrázolni.

(Asszem itt abba is hagynám az okoskodó, ám hülye hasonlatokat.)

Minden bajával együtt a Kutya csillagkép teljesen nézhető, csak nem kell túl sokat várni tőle, de a színészek jók (Jacob Elordi, Josh Brolin, Margaret Qualley), az irodalmi alapanyagról (Peter Heller azonos címűje) semmit sem tudok, de hogy a forgatókönyv egy fércmű, az tuti.

A film maga viszont szép (ami ez esetben kissé degradáló egy jelző), és felettébb érzelmeskedő, ami nem tesz jót neki, pláne a ha főszereplő eleve inkább egy akcióhős-karakter, de hangulata az van neki. Sajnos főleg csak az van ebben a romantikázós Mad Max Light-ban, miközben a medmexet eleve ki nem állhattam soha.

A fokozhatatlanság és a laposság-hatás

Nem kéne a parlamenti ellenzéknek rögtön az elején ellőnie az összes üres, de kicseszettül nagyhangú frázisát, mert mit fognak mondani jövőre? Vagy két év múlva? Ha már most Rákosi-rendszer van (csaxólok, akkor az előző rezsim lett volna a nyilas-náci bábkormányzás? Ha már történelmi analógiák ugyebár...), akkor mi lesz itt 2028-ban? Terrorbolygó, Darth Vader, Alien-invázió, zombiapokalipszis?

Szerintem azt úgy szokták, hogy a nagyon vagy kevésbé hazug, de rendszerint aljas indokból elkövetett politikai (hatalomtechnikai) kampányokat a fokozatosság elvével építik fel. Azaz mondanak rosszakat az ellenfélről, de nem tekintik egyből elsöprendő ellenségnek, nem vizionálnak ávós diktatúrát, vagy szent inkvizíciót eretnekégetésekkel, és rendszerint nemzethalál fenyegetését is későbbre tartogatják. Csak hogy legyen hova fokozni az idegbe jövést, mert a tiszteletlen közönség ingerküszöbe hamar az égbe emelkedik, és utána már hiába diktatúráznak. Ha senkiért nem jön a fekete autó, nem rendeznek sátánista orgiát egy templomban sem, és a rohadék miniszterelnök még mindig nem akarja háborúba küldeni legjobb fiainkat (pedig abból micsoda kampányt lehetne legózni, te jó ég!), akkor elég hamar eljön a vállvonogatás fázisa. Hogy ja, diktatúra, a Dagadt megmondta hogy az van, na és?

Mint az egyszeri mandineres kommentelő írta: „A jelenlegi hazaáruló bábkormány elzavarása után a Terror Háza falán egy új tablón a jelenleg NVVH néven létrehozott magyar GESTAPO vezetőinek, besúgóinak és pribékjeinek a fényképei és életrajza lesz látható.“ (Vagy egy másik: „(Hány)Unger Anna majd visszaalakíttatja kihallgató - kínzó hellyé az Andrássy út 60-at. Ezt se lesz elfelejtve.“)

Na, innen nincs hová srófolni. Ha egy még fel sem állt hivatal eleve Gestapo, aminek besúgói és pribékjei lesznek (ez már előre biztos!), akkor mi lesz, ha a rendőrség mondjuk feloszlat egy tüntetés? (Jó, tudom hogy gyurcsányozás, de az meg már a döglött bomba kategória, húsz év alatt annyi mindenki volt már a gyurcsányi rendőrterror egyenes ági leszármazottja, hogy attól még Soros Gyuri bácsi is félrenyelné a vitaminos oxigénpalackját.)

Szóval ahogy egyszer teljesen más kontextusban a felcsúti is mondotta:  „nicht ugribugri“ , azaz a mocskos propaganda is csak akkor hatásos (már túl azon, hogy minden határon túl legyen mocskos), ha fokozatosan építkezik, és mindig van egy még erősebb mondása. De a hazai propagandisták - tartótisztjeik hadálláspontjától függetlenül - ehhez is ostobák, és csak néznek hülyén, hogy de tényleg atomháború lesz, ha nyer a gaz ellen! És mivel nyert, már van is, nem látjátok parasztok?

p.s. A nicht ugribugri egyébként Moldova György A pénz szaga című kamionos riportkönyvében szerepel, régebben olvastam párszor, de nemrég letöltöttem hangoskönyvben újrahallgatni. Nos, abban van egy anekdota, mely szerint egy külföldön járó magyar kamionsofőr lapostetűt szed össze kurvázás által, majd nem létező német nyelvtudásával,  a bolhaport ajánló patikussal így próbálja megosztani a probléma lényegét: „Nicht ugribugri, hanem langsam spazieren!”

p.p.s. A Télapó meg a Gestapó rokonok? Nekem gyanús ez a rossz gyerekek listázásása...

A kor nem fontos, a kórkép inkább

A jobbra tolódott influenszerek rendre azt influenszálják (bár nincs ilyen magyar ige, ennek csak a ragozása stimmel), hogy az aktuális miniszterelnök túl fiatal és túl tapasztalatlan, és ezt kompenzálja túlmozgással, a lényeg hogy legyen benne valami túl-kezdetű. (Teszik mindezt persze szigorúan csak azután, hogy megfutották a kötelező diktatúrázós-pszichopatázós köröket, pedig diktatúra nincs, ahogy nem volt az elmúltizenhat évben sem, bár a Dagadt nyilván arrafelé menetelt, csak ebben a kurva EU-ban ez nem volt amolyan moszkvai mintára kivitelezhető.)

És hát van olyan, hogy valaki még nem volt valami, így aztán először csinálja, gondolom a mindeféle exmega-mandínerfonos arcoknak se mondta azt a valamelyik felmenőjük, hogy Danika még ne üljön a bilire, nincs még benne gyakorlata, amúgy is megszoktuk már a szaros pelenkákat. Amivel csak azt akarom mondani, hogy valahol mindent elkell kezdeni. A Felcsútok Géniusz például volt már miniszterelnök 1998 előtt? Na ugye! Neki is megvolt az életében az első kormányülés, miként az első hat feles szilva, az első saját kezű kolbász, vagy az első fodbalakadémija.

És csak az összevetés miatt: Orbán V. 35, Gyurcsány F. meg  43 évesen lett miniszterelnök (MP 45), de vannak külföldi példák is ráadásul női példák: Jacinda Ardern (Új-Zéland) 37, Mette Frederiksen (Dánia) 41, Sanna Marin (Finnország) 34, Kaja Kallas (Észtország) 44. Hirtelen ennyi jutott eszembe, ők mind fiatalabban és először lettek főminiszterek.

Ahogy az idős kor nem érdem csak állapot, a relatív fiatalság sem versenyelőny, leszámítva a párszáz méteres síkfutást, aminél egyes hazai hatalomtechnikusok mentőautóval hagynák el a pályát, dehát a politika nem kíván fizikumot. Aljas, érdekből szemétkedő, szociopátiás egy műfaj (felénk különösen), de a nagyjából tisztességesnek és jobbára megbízhatónak látszáson túl nem kell hozzá Cooper-teszt, kötélmászás vagy szekrényugrás. (Ha kellene, F.D. Roosevelt vagy W. Churchill sosem lett volna államfőnök, még az egyébként hisztis, de különben toleráns angolszászoknál sem.)

Ha mindig minden munkahelyen, minden pozícióban releváns tapasztalatot várnának el az új alkalmazottaktól, akkor soha sem dolgozna senki, főleg a sehol, mert pályakezdő munkanélküliként öregedne meg mindenki. Ha nincs tapasztalata nerm veszik fel, terhát nem lesz tapasztalata. Ez 22-es ördögi kör csapdája.

(Mellékszál: Az eredeti 22-es csapdája, Joseph Heller elővezetésében az volt, hogy a második világháborús bombázótisztet csak akkor szerelik le, ha őrült, de aki azt állítja/tudja magáról hogy őrült, az nyilván nem az, hisz megvan a józan belátása az őrület felismerésére, vagy érdekből megjátszására. Amivel azt akarta mondani a költő, hogy ez így patthelyzet, mert aki felismeri a háború értelmetlenségét, és húzna el onnan, az abszolút épeszű, így nem szerelhetik le.)

Vagyis maradjon a suszter a lórinál, a felcsútista influenzás meg a diktatúrázásnál, azzal nem lehet mellényúlni.

A Starling lány (avagy ámen, a bárány vére által...)

Ez 2023-as dráma egy igazán rémes, felettébb bigott kereszténykedő közösségben játszódik. Nem igazán keresztény (persze tudja fene), de itt nincs szeretet, csak bűnök vannak, bűnhődések, átnevelő táborok és állandó sátánnal riogatás. A film elején, a lelkipásztor egyik gyülekezeti hőbörgésén egy kamaszfiúnak kell nyilvánosan bocsánatot kérnie ördögi tettéért, merthogy pornót(!) nézett az interneten(!) a pokolfajzat. Ezért aztán ment is táborozós agymosásra, hogy teljesen megbánja azt is, hogy valaha tudta, mi a fasz az a pornó?

A főszereplő Jem Starling 17 éves, és szintén tart a Sátántól, mikor egyszer maszturbál, és megijed hogy rajtakapják, akut imádkozásba fog, mert nem akar elkárhozni. Az ő világában - mindenki más számára természetes az elrendezett (kényszer)házasság, mert aki sok gyereket szül annak, akibe fél percig se volt szerelmes, az az Úr munkáját végzi, márhogy a házimunka mellett. De Jem egyre nehezebben jön ki ezzel az élettel, ahol minden apró részletet a gyülekezet, meg annak prófétáló-pszichopata vezetője szabályoz. Így például nem táncolhat csak úgy, a maga örömére. (Tételmondat a filmből: „És mi van, ha egy női vezető aláírja nekünk, hogy a mozdulatok megfelelőek, és istenközpontúak?)

Ráadásul belezúg a lelkész nála idősebb, és főleg nős fiába, úgyhogy már két halálos bűne van: nem akarja, hogy feloszlassák a gyülekezeti tánccsoportot (pedig az túl világias, és a házimunka rovására megy), valamint a tiltott románc ugye. Márpedig bigottéknál egy darab, még csak nem is halálos bűn is égbe kiáltó átnevelő tábort kíván. Jem meg inkább lelép, de ez már a szori vége, addig sokat lehet álmélkodni azon, mit tesz a valláskárosultakkal a fanatizmus. (A fanatizmus eleve szar dolog, politikában, hobbiban, bármiben, az már a függőség kategóriája, Paul, Jem faterja is iszik és imádkozik egyszerre, ha már a zenészi karrierjét feladta a szektáért...)

A film  kényelmetlenül pontosan ábrázolja, hogyan fonódik össze a vakhit, a bűntudat és a mérgező felnőtt-gyerek hatalmi dinamika, ahol van a nagybetűs Isten, a szülők meg az ő prófétái és a mennyei seregek fegyelmező zászlóaljának ordítozó káplárjai egyszerre.

A Starling lány jó kis nyomasztó kamaradarab, torkon ragadja az embert, de nem drámázza túl a sztorit, nincs benne görög sorstragédia. Miként az életben is csak kisebb-nagyobb tragédiák vannak, amikből gyakran a kisebbeket éljük meg jobb naponak, pont mint ebben a műegészben. Mert mindenki neurotikus, mindenki kényszeres, csak van aki az aktuális közössége normái szerint az, és akkor ő a jó elvtárs, a komoly hívő, a sztahanovista utcai harcos, akit nem érdekel mit kompenzál, amíg a vállát veregetik. 

A konfliktus onnan indul, miként itt is, hogy valakinek feltűnik, hogy van élet a sajátján kívül is, amibe ha kitagadnák a mostani vállveregetők, ott már középtávon is jobban érezné magát. Önkifejezés, önmegvalósítás, önértékelés - talán ez lenne az a háromság, ami nem szent, de nem kell mindig ájtatosan az égre nézni miatta (például ezért találták fel a tükröt), és akkor élni is lehet csak úgy, a minden áron valamifelé törekevést félretéve.

A film legnagyobb erőssége amúgy a két főszereplő, Jem (Eliza Scanlen) és Owen (Lewis Pullman), akik a normalitást, vagy legalább is a normalitás felé mozdulást képviselik a zárt osztályként működő szektában. És jók a színészek, jók a képek, kicsit nyálas a zene, de szerencsére van elég csend, és nem akarják mgyorsan lezavarni a történetet. Ez nyilván sokaknak túl lassú, de én Tarkovszkij-filmeken lettem sznob, úgyhogy nekem bejön.

Máma már másvilág

Tényleg, a tanévkezdés rendszeresen a média-bullshit márnemuborka-szezonja, akkora közhelyekkel okoskodnak szövegipari betanított munkások igen energikusan, hogy azzal egy erőművet meg lehetne hajtani. 

Például: „Az iskolakezdés a gyerekek és a szülők mindennapjait is átalakítja: visszatér a reggeli rohanás és a nagyobb forgalom, a rendőrség pedig fokozott óvatosságra figyelmezteti az autósokat. „ (Zorigó, amúgy.) Ki hinné? Az iskolat belepofázik a mindennapokba? Ez nekem új, magam diákként észre se vettem a különbséget a július meg az október között, én ősszel is eleve nyolckor keltem, majd elmentem rövidnagrában biciklizni, délután a három testőrős trilógiát olvastam (bár néha átugrottam a kardozős részeket), és vártam, mikor megyünk nyaralni. Jó, hát októbertől még elég sokat kellett várni, de a lényeg az volt, hogy ne essek ki a minennapi rutinból, holmi iskola által.

Ennek érdekében egyébként gyakran kellett betegnek lenni, én beszedtem minden influenzát, mert a biciklizni ugyan nem lehetett vele, de lehetett naphosszat tévézni testnevelés meg matek helyett. Egy hétnyi, eleinte lázasan heverés után jellemzően friss voltam és kisimult, és lehetett várni a karácsonyt. (Mindig szerettem volna megismerni egy Karácsony Szilveszter nevű arcot, mert érdekelt, milyen érzés lehet, ha az ember a téli szünetről van elnevezve?)

Az iskolakezdés kapcsán amúgy sok fontos dolgot megtudtam, amik főleg azért fontosak mert nem tapasztalhatom meg azokat, hisz nem vagyok gyerek, nincs gyerekem, iskolát se látok, mert kitakarja az a panelház balra.

Szóval, praktikus tudnivalók:

- Béka Endre kösságelnök szerint az oktatás szellemisége alapozza meg a nemzet jövőjét, ezért a pedagógusok munkája stratégiai fontosságú, hiszen nemcsak tudást adnak át, hanem példát mutatnak, bátorítják a gyerekeket. - Ez tényleg nagy dolog, az én általános iskolás koromban a pedagógusok nem átadták a tudást, jobbára csak számonkérték a tankönyvfelmondást, és bár lehet, hogy ők bátorításnak élték meg a katonás fegyelmezést, de mi nem.

- A tanév kezdetével ismét sok gyerek közlekedik reggelente az utcákon, ezért a rendőrség külön felhívta az autósok figyelmét a fokozott óvatosságra. Az első napokban a diákok közül sokan még nem szoktak vissza a nyári szünet után az iskolai ritmushoz. - Amiből az következik, hogy a diákok annyira hülyék (na ja, még csak most járnak iskolába), hogy teljesen máshogy közlekednek iskolaidőben, mint a szünetben, gondolom érdemes lenne megkutatni, hogy mennyire viszonyulnák másképp a gyalogátkelőkhöz kedden, mint csütörtökön?

Ja, és az autósok is hülyék, mert külön szólni kel nekik, hogy iskolások lesznek reggel az utcákon sokan. (Erre mondjuk megoldás lenne a három műszakos iskola, akkor egyszerre sokkal kevesebben mennének arra.)

- A tökéletes uzsonnásdoboz négy alkotóeleme: 25% fehérje és úgynevezett hasznos zsír, például mogyoró- vagy mandulavaj, csicseriborsó vagy más hüvelyes, avokádó, olajos magvak. 50 % nyers zöldség és gyümölcs, meg 25 % lassan felszívódó szénhidrát, teljes kiőrlésű gabona, például teljes kiőrlésű kenyér vagy tortilla - Hol él az, aki ezt írta? Itt a lakótelepen biztos nem, itt még az Aldiban se nagyon kapni avokádót, a mandulavajról szerintem senki nem hallott, a teljes kiőrlésú bármi meg kurva drága. Nyilván a tonhalas-avokádós tortilla baromi jó, és utána egy kis mézes gránátalma, ellenben a parizeres zsemle sokkal életszerűbb.

A többi jótanácsra már nem vesztegetek időt, mert az tényleg orbitális, hogy a szülők beszéljenek a gyereknek pozitívan az iskoláról! De mégis, mire fel? A szülők szignifikáns többsége utálta az iskolát (és volt is rá oka), különösen az általánost (a közép már jobb buli), maga a közoktatás egy fegyelmező zászlóalj szellemisége mentén működik ma is, bár talán egy fokkal már jobb, mint az én generációmnak volt.

De az igazi felszabadulás nekem a négy év főiskola meg utána az öt év egyetem volt, amivel egyúttal túlszárnyaltam a nyolc évnyi nyomorúságos általános iskolát. Nyilván csak ezért csináltam.

Őszies

Állítólag szeptember elsején kezdődik az ősz, mármint naptárilag, a gyakorlatban az egész hónap egy későnyár, talán tavalyelőtt volt, hogy október elején mezítláb-szandál-térdnadrág szettben mentem a boltba. és leizzadtam, pedig volt rajtam napszemüveg is! Úgyhogy az ősz ilyenkor az időjárásból nem szok látszani, hanem abból, hogy kezdődik az iskola, olcsóbb a szállás a vízparton (még olcsóbb, ha már víz sincs kiszáradva a partközelben), valamint a mólt században még azt tanultuk az iskolába (már aki élt akkor és járt olyanba), hogy a szeptember az ősz, és pont. Amit onnan is lehet tudni, hogy kezdődik az iskola (ezt nem értettem, az iskola augusztusban is ott volt a sarkon, több sarkon is több iskola), tát vége nyári szünetnek, tehát vége a nyárnak, mert őszi szünet akkoriban még nem volt. 

Állítólag az október is ősz, bár a november már ingadozik, mint a középparaszt, de  XII. Pártkongresszus határozata szerint az még ősz, valamint a szocializmus építése szempontjából is fontos időszak.

Ehhez képest ma reggel nyolckor kőkemény 19 fok volt, esőre álló idő, utóbbinak mondjuk nem dőltem be, a múltkor is akkora vihar közeledett, hogy egy csepp eső sem lett belőle, de pár órával később már összejött árnyékban 37 fok, azaz hőemelkedés.

De most határozottan esőre állt, ami abból is látszott hogy Gizi, a környékbeli hajléktalan (mert ők is laknak valahol, csak nem egy konkrét helyrajzi számon, hanem egy egész városrészben), egy kokakólás napernyővel közlekedett. És ahhoz képest, hogy túl volt már a fél reggelin (fél kifli, fél gallon karcos fehér) értékelendő józansággal még nem nyitotta ki. (Persze lehet, hogy eleve az alatt aludt, és reggel csak sátrat bontott, esténként is ritkán van olyan kondícióban, hogy beengedjék a szállóra.)

De nem esett. Legfeljebb a vérnyomásom, ami érthető, a tegnapi kánikula után a mai szerény, ám kellemes időjárás okán csak annyi volt kérdés, hogy mennyire szédülök épp, az nem hogy egyáltalán-e?

Most meg kisütött a Nap, hogy rohadna meg...

(Azért van remény a borulásra be, odafent felhők közlekednek.)

Ön- és közvezető

„Talán nem is kell többé autót vennünk, ha a kormány tervei beválnak“ - olvasom, és elönt a nyugalom. Eddig ugyanis nagy hiánynak éreztem, hogy életemben nem vettem még autót, ráadásul nem is terveztem ilyesmit soha. Jó, hát pénzem se lett volna rá soha, most meg pláne nem, de éreztem valami kimondatlan elvárást a környezetem részéről (valamiért főleg keddenként), hogy vegyek már autót, a fenébe is, autó nélkül az ember csak hitvány gyalogos, aki egy gázolásnak eleve csak a rossz végére kerülhet. 

Autót amúgy is igen ritkán használok, olyankor valaki elvisz vele valahová, mert vezetni sem tudok, legfeljebb áramot, de legalább nem szállok be a benzinpénzbe. Esetleg egy kihűlt fél lángossal, de azt nehéz betuszkolni a tankba, és hátha később még éhes leszek. (Plusz egyesek szerint a lángos nem tesz jót a motornak, pedig szerintem de, és én értek hozzá, mert egy műszaki szakközépből menekültem bölcsésznek. Arról van szó, hogy egy rendes piacos-strandos lángos annyi olajban úszik magába szívva, hogy az kifejezetten jót tesz egy motornak, különben miért árulnának sült krumpli a mekik autós ablakainál is? Az nem emberi fogyasztásra való, főleg ha kihűlt.)

Egyébként a kormány valamelyik nem jut eszembe minisztere szerint nemsoká azért nem kell venni majd autót, mert lesz fasza robottaxi-szolgáltatás, olyan önvezető autókkal, hogy a félreugró okosfal adja a másikat. Szerintem pedig azokat a taxikat is meg kell venni valakinek, ritka az olyan autógyár, amelyik ajándékba adja azokat. Legfeljebb arról lehet szó, hogy az önvezető autók öntudatra ébrednek, és megszöknek a gyártelepről, de nem biztos, hogy egyből egy taxitársasághoz önvezetnek robotszolgának. ha már öntudatra ugye...

Szerintem az autókat kellene eleve elfelejteni, mert az autók arra valók (az a nembéli lényegük), hogy menjenek valahová, pontosabban vigyenek el embereket, akik valahová akarnak menni. De igazából lassan ott tartunk, hogy teljesen felesleges bárhová is menni, mert kint meleg van, kosz, más emberek és a végén úgyis vissza kell jönni bárhonnan, mert nem akarjuk a boltban, a postán, az exünknél vagy az adóhivatal ügyfélszolgálatán lelakni a hátralévő életünket.

Amúgy repülőre is minek ülni? Vannak már drónok, azok elrepülnek helyettünk bárhová, ott csinálnak cuki nyaralós képeket, hazafelé meg az AI-uk már rájuk is fotosoppolja a képünket, de a nyaralós videókat majd itthon csinálja meg az okoshűtőnk, amelyik kis teszi a netre, mikor tejet rendel a fészbukon.

A vége természetesen valamiféle önvezető világ lesz, ahová nem kell már az ember, de a gépek megtartják majd nagy részünket háziállatnak, elvégre környezetevédő lesz az algoritmusuk, mi meg a veszélyeztetett faj, egyénileg nem annyira veszélyeztetett, de lustán nyugis példányai.

Kétséges skandináv krimi

A skandináv krimiknek van valami fura aurája a popkultúrában, avagy az ilyesmit a félművelt közönség eleve minőségi cuccnak tekinti. Én nem  tudom, nem olvasok krimiket, nem kötnek le, utoljára valami nyaralás alkalmával fogyasztottam el egyet, mert nem volt kéznél már más olvasnivaló.

De a Kétség című idei dán film (igazából A titkos nő) alig két óra volt az életemből, ennyit megért, mert ha nem is remekmű, de kellemesen nézhető darab, kevés halászfaluval, fjordokkal, rejtéllyel. Na jó, a rejtély a tizenötödik percben már nem az, sosem volt igazán, negyed óra alatt még csak arcról ismertük a főszereplőt, mikor kiderült, hogy ő nem ő (bár nőnek nő), de máshogy hívták eredetileg. Mert még két éve totál amnéziásan találtak rá valami hajón, aztán azt hitték hogy Louise Andersen, a z embercsempészett prosti, ő meg nem vitatta, úgysem emlékezett magára. Úgyhogy elvezetgette a fene se tudja akkor kinek a kávézóját egy norvég szigeten, nyilván dánul, mert az amnéziások ritkán felejtenek el úgy majdnem mindent, hogy közben véletlenül megtanulnak egy nyelvet. Esetleg elve tudott norvégul, de akkor is fura, ha nem veszi észre, hogy nem az anyanyelve. (Mert a film Hidra szigetén indul, ahol norvégok laknak, mintegy hatszázan, jobbára norvégul.) És hova lett az igazi Louise, he? (Oké, ezt mondjuk az illetékes rendőrnő is felteszi magának, csak hogy maradjon azért rejtély későbbre is. ettől még nem hardcore krimi a cucc, inkább idegileg felcsesződős thriller, de abból pont egy középfajú, szombat délutánra való, szép képekkel.)

És akkor egy nap, a filmnek már abban a bizonyos első negyed órájában ki is derül, hogy Louise igazából Helene Söderberg, egy gazdag nő egy gazdag családból, akinek valahol Dániában van egy gazdag férje meg egy elidegenedett kisfia, a szigeti halászfaluban meg egy vőlegénye, és akkor jöhet a konfliktus!

De nem jön, nem igazán, pontosabban semmi új. Eleinte lelkizős drámázás van inkább, aztán a szokásos thriller-klisék, amiket már láttam párszor, például abban a filmben, aminek nem jut eszembe a címe, de volt benne Kolinförsz, mint csúnya bácsi. Megvan: Amnézia! (Nehéz szó, idegenes.) Itt is a csúnya rossz férj a hunyó, aki összeesküszik a mindenki ellen, sok pénzért, valamint a szervezett bűnözés keretrendszerében, és senki nem szúrja ki, kivéve az összes nézőt, már akik nem súlyosan retardáltak, de azok a Mikulásban is hisznek, aki fogtündért hoz ajándékba húsvétkor. Vagyis a főrossznak már a szeme sem áll jól, plusz egy nagy és nagyon rideg házban éli az északi film noir-ok hangulatát, nyilvánvaló, hogy a nő menekült előle, de mindenki pechjére nem halt meg egy véletlen öngyilkosságban, mikor a hídról leugrás közben hátba lőtte magát.

A kétséges titkos nőnek van egy határozott hangulata, ettől lesz elég nézhető, de a karakterei sekélyek mint manapság kortárs Balaton, a sztori meg tényleg a kliséket halmoz sablonokra, viszont legalább rendesen meg van csinálva. Amolyan jómunkásember-film, és mint ilyen, egyszer használatos, ha nincs jobb dolga az embernek, és/vagy lusta nekiállni porszívózni. Erős négyes alá, főleg a külalak miatt.

Ravasz, részben sikeres, és nagyjából minek

Géza szerint a biológiai hadviselés ott kezdődik, hogy az embernek büdös a szája. Ehhez persze a fogmosás teljes zárójelbe tétele önmagában kevés, rá kell dolgozni fokhagymával és halálfejes törköllyel, amit aztán hónaljszőrbe izzadással érdemes keretezni, és így ajtót nyitva a gázóraleolvasónak (lehetőleg egy szál fürdőköpenyben), amaz máris elkezd úgy emlékezni, hogy nem is vagyunk otthon, majd visszajön két-három hónap múlva, talán.

Kicsit olyan volt ez Géza esetében, mint a hidegháború idején a kölcsönös elrettentés doktrinája. Annak az volt a lényege, hogy a jenkik meg a ruszkik is annyi atombomba-rakétát táraztak be, hogy ha az egyik megtámadja a másikat, a végén mindketten beledöglenek, azaz egy ilyen nekibuzdulásnak eleve nem lehetett volna győztese. Az elrettentett gázóra-leolvasó (fizetési felszólítást hozó postás) sem nyerhetett, de Gézának se engedték ettől a hátralékát, győztes tehát tényleg nem volt, de vesztes se. A közszolgáltatások nem omlottak össze attól, hogy valaki a Fekvehányás utca 8/b-ből lógott kéthavi szemétdíjjal, Géza meg folyton vidám volt a törkölytől, de annyira, hogy egyszer még brokkolis pizzát is rendelt, pedig mindig felhúzta magát azon, hogy a szögletes dobozba kerek tésztát tesznek. (Elvárta volna, hogy ha már kifizette, legyen tele az a doboz, bazmeg!) Ezzel együtt a brokkolis feltét extra fokhagymával jót tett a régóta gondosan növesztett szájszagának.

A gondok akkor kezdődtek, mikor kitalálta, hogy ezzel a módszerrel nem csak számlákat megúszni lehetne, hanem bevásárolni is. Az első  kísérlet elég kudarcosra sikeredett, amennyiben a lépcsőház aljában őrszobázó körzeti megbízott zavarta vissza a liftbe, hogy fürdőköpenyben nem mehet ki az utcára, már úgy erkölcsrendészeti szempontból, de közben olyan kolbászos izzadságszagot árasztott, hogy Géza átértékelte magában az életét. Kolbász ugyan nem volt otthon, de húzott egy farmert, egy lábgomba-mintás tornacipőt, és úgy ment le a Száraztészta Is Kapható Csirkeboltba, hogy majd meglátja, kell-e e fizetnie, mikor a sliccében matatva kezdi keresni a készpénzt?

De nem látta meg. Bizonytalan idővel később a sürgősségin ébredt, orvosilag jegelt, sötétlilára duzzadt herezúzódással, és felrémlett neki, hogy Irén a boltból régebben teniszezett, de csak miután eltiltották a versenyszerű kick-boxtól, ismétlődő és indokolatlan durvaság miatt. De hát ki emlékszik ilyen apróságokra fél liter házipálinka után, amitől ugyan leestek a legyek is a csipkefüggönyről, de úgy tűnik mégsem jó a fejlettebb életformák ellen.

Mondjuk a kórházban elég jó cuccokat kezdtek belétolni, fájdalomcsillapító fedőnéven, a Tibiék meg hoztak be hozzá vermutot szörpös üvegben, és nikotinos tapasszal felütött szilvalekvárt, úgyhogy a hangulata töretlen maradt az ispotályban is, arról meg úgyis rég lemondott, hogy valaha még dugjon. 

Úgyhogy most itt tart, mint aki kiugrott tizedikről, de a hatodik magasságában még bíztatja magát, hogy eddig minden rendben. Hiszen nincs az a díjbeszedő, aki megtalálná őt az első emelet hatos kórteremben. Például mert nem tudja a TAJ-számát, de persze más se, beleértve a kórháziakat, úgyhogy majd valami álruhában kell kiosonnia, halottnak tettetve magát lehetőleg. Ez lesz a megtévesztő biológiai hadviselés emelt szintje, csak Tibiékél legyen otthon olyan újraélesztős fiblirrátor, az amelyik tisztára két kis vasalónak néz ki.