A Hegy-frakció gerillái

A Magyar Hang szerint a Kádéenpé nevű „párt“ (ami ugye a felcsútista-népuralmista összetartás klerikális tagozata csupán) pánikban van, mind a hat tagjával és nyolcfős elnökségével együtt (amúgy tudja fene, de valahogy így képzelem a szervezetüket), mert kisebb lesz a frakciójuk, mintha egyáltalán kijárna nekik. Mert a Dagadt azt mondta, hogy neki nem azok kellenek a parlamentbe, akik listán bejutottak, úgyhogy mindenki szépen meg lesz kérve egy pofánverés által, hogy önként, de nem dalolva mondjon le (aki „dalol“, azt megbosszulják), hogy a lista hátsóbb helyezettjei legyenek majd a bukott vezér mindhalálig fegyverhordozói, maximum négy évre.

De nem ez a poén, ez csak a vergődés részükről, mert még hisznek a szeretet az összefogás és a nemzeti megmaradás erejében, de a lap azt is tudni véli, hogy válságtanácskozott is a párt (s külön Semjén Zsolt), és azt döntötték, hogy a katolikus egyházat maguk mögé állítva próbálnak ellentartani a Felcsútok Géniuszának. Mondjuk ezt rögtön nem értem, Semmilyen Zsót már réges-rég deklarálta, hogy ők a Római Kaotikus egyház lándzsahegye (nyilván mert az egyház egy támadó alakulat, persze szigorúan krisztusi alapon), márpedig ha ők a hegy, akkor az eklézsia eleve mögöttük van. És nem támadja őket hátba, mert ők a lándzsa- vagy dárdahegy, amivel támadhatna.

Viszont most nem a mindjárt eljövendő új kormányzatnak akarnak ellentartanai, hanem ez eddigi vezénylő csillaguknak, akit az egekbe magasztaltak, de hát egy világnézeti, álkeresztény párttól miért várná el bárki az elvi alapúságot?

Ugyanakkor a Kádéenpé tagság-vezetősége azzal győzködi a katolikus papokat, hogy az elkövetkező években a plébániák köré kell megszervezni „az ellenállás kis szigeteit”. Aha, egyház és állam szétválasztása? Hát, plébániai gerillapartizánokkal az nehéz lesz, nem mintha az egyház eddig távol tartotta volna magát a nyílt politikai propagandától, de azt hittem, most hogy már nem várhatnak extra koncot a hatalomnak nyalástól, inkább eltartott kisujjal hátralépnek egyet, vissza a dúsan aranyozott barokk díszleteik közé. Aztán akkor merészkednek a közéletbe, ha tényleg van valami rendes humanitárius projektjük (ha már a Vatikán szerint igenis van társadalmi küldetésük, csak épp nem a hatalmi politika terepén), és esélyük, hogy ne a Kádéenpé lándzsanyele legyenek.

De ezen rohadt sokat kell majd dolgozniuk.

p.s. Jut eszembe, ezeknek a harcosoknak elvileg nyolc-kilenc fős frakciójuk lesz, azaz nagyobb, mint az Ő Hazájuk fasisztoidjainak, ami azért vicc, hisz nincs mérhető támogatottságuk, szemben a mégis csak hat százalék fölé futott másikakkal.

A Bikában szülött veszélyes

Ma Bika csillagjegy van, bármit is jelentsen ez, nekem Buszjegyem van, de a gugli szerint ez fontos a mai kedd szempontjából, hogy holnap is Bika lesz-e azt nem tudom, mióta nem olvasok horoszpókokat vízöntő sem vagyok igazán, visszaszoktam a teára. Ami vízből van, de teából is, és ettől már máshogy hívjuk! (Hülye egy nyelv az emberi. A Bikában szülöttekre (WTF???) jellemző a józan ész és az anyagi biztonságra való törekvés. Nos, a törekvés rám is jellemző, nem olyan nagyon-nagyon, de biztos ezért nem is vagyok sikeres benne. Persze az anyagi biztonság meg a józan ész valószínűleg feltételezi egymást, de hogy az ok-okozati viszony visszafelé is működik-e, azt nem tudom. Praktikusan ez annyit jelentene, hogy a józan ész hiányában szegény lesz az ember, a csóróságba meg bele elmeroggyan, ellenben aki eleve hülye volt, az még lehet gazdag, meg amerikai elnök, aki viszont deprivált, az eleve nem lehet okos, mert ha az lenne, lenne rá pénze! Legalább is valahogy így képzelem, de az előző mondat szerint nem lehetek hozzá elég józan. Ész.

livenation.hu

Ellenben ma van James Newell Osterberg Jr. születésnapja, aki az Iggy Pop mozgalmi néven ismert, pont mint John Lennon, aki eredetileg Lenin volt, aki meg eredetileg Uljanov. Pop bácsi igazából Rock, de azt kisajátította valami pankrátorból lett kínos akciófilm-bohóc (az akciófilmek túlnyomó többsége eleve kínos), és mint zenei művész ivott, drogozott, balhézott eleget, de ezeket később (és nyilván időben) abbahagyta, különben nem ma lenne egy híján nyolcvan. Jesszus, van olyan, aki 1947-ben született, és nem történelemkönyv a lapjain? (Mondjuk ha megcseréljük az utolsó két számot, csak mert az olyan orwelli művelet (1948-ban írta az 1984-et) kijön a 74, ami már az én születési évem, mondjuk érzem is magamon a fosszilizálódás jeleit.)

Iggy anatómiai rejtély, egyesek szerint az a titka, hogy még idejekorán, úgy az ötvenes éveiben mumifikálta magát, és azóta sokkal lassabban romlik, pedig nem is tartják üveg alatt temperálva, a British Museum óegyiptomi részlegén.

Ezt a komoly, kézzel írt, névtelen összeesküvés-elméletet erősíti az is, hogy az alábbi, 1986-os felvételen még teljesen máshogy néz ki, és nem azért, mert fele enyyi idős volt, hanem mert akkoriban még nem formaldehid folyt az ereiben, és nem nitroglicerinnel itta a reggeli kávéját.

A dísztelen polgártalan

Pityinger Szánalmas László igen igen beledőlt a keserűségbe, mivel az ő szeretett Nyolcadik Józsefkerület Városában a tiszás Bódis Kriszta lett a választás egyéni győztese. Erre a Dopeman néven futó P.Sz. László, úgy is mint egy digitális-kínos polgári kör alapítója aztat ejtette ki az ő száján, hogy „Visszaadom a díszpolgárságomat, bazmeg.“ Amivel többek szerint az a gond, hogy nem is díszpolgára a kerületnek. Mondjuk nem is polgár, legalább is a szó citoyen (a közösségért felelősséget vállaló, öntudatos állampolgár) értelmében, hogy burzsoának mennyire burzsoá, azt meg tudja a fene, de a NER azért jól fizethetett a közelmúltban.

A művészneve és az egyik legnagyobb slágere ugyanakkor magáért beszél, hiszen a dopeman az amerikai szlengben simán drogárust jelent (a nagy, teljesen széthorváthlacizott "drogellenes" kormányháború kellős közepette), a néhai slágerének meg az a címe és refrénje, hogy "Megyünk lopni!" Amihez innen is gratulálunk, a lopás egy elterjed életmód-variáns és egyben rendszerszint pártprogram (volt, mondhatjuk egyelőre), drogozni viszont szerintem nem szokott, elég nagy barom ő szerek nélkül is, a türhőséget megoldja a szervezet belső erőforrásokból.

Bódis Kriszta ellenben író, pszichológus, dokumentumfilmes, és a már 15 éve vezeti a Van Helyed Alapítványt, ami hátrányos helyzetű gyerekek oktatásával, felzárkóztatásával és integrációjával foglalkozik Ózdon és környékén. Ez valami olyasmi, amint a Nép Egyszerű Dópmenje sose csinált, eljátszotta a lakótelepi gengszterreppert, a spontán népvezért és a prosztó buddhista panellámát egyaránt, időnként váltogatva a szerepeket, de a világ az nem ment tőle előrébb, egy fél centit sem.

És akkor ez az alak van kiakadva, hogy egy rendes ember nyert Józsefvárosban (tényleg, egy időben én is laktam ott, asszem bírtam), aztán kurva gyorsan kioszt magának egy díszpolgári címet, csak hogy bazmegelve fenyegetőzhessen a visszaadásával. Hát, gondolom pánik van most a városházán, hogy mi lesz így velük, de én bízom benne, hogy a kerület vezetői azért majd túlteszik magukat a sokkon, és szép csendben elengedik a szélbe Pityinger nertárs-pajtást. 

Jut eszembe, volt ő már egyszer régen "alternatív köztársasági elnök" is, de a Szatyor Fing minőséget csak mára érte el igazán.

A Puzsér instája.pontkom

Néhai fiatal sráckoromból

Pont ma harmincnégy éve volt a londoni Wembley Stadionban (a régiben, ami még nem egy űrkikötőre hasonlított) a Freddie Mercury-emlékkoncert, amit néha ma is újranézek, valamint megvan VHS-en, DVD-n és interneten, de vágyom rá gramofonlemezen is.

Valójában ez volt az utolsó Queen-koncert is egyben, ahol az első részben mindneféle gyüttment zenekarok, ilyen Metallica, meg Guns'N'Roses, meg David Bowie, aki nem volt zenekar, de vitt magával egyet, meg csomó másik nagyon híres zenélő zenélt, volt aki Queen-feldolgozásokat (is). Aztán a második részben a maradék Queen, azaz a banda háromnegyede sztárvendég vendégénekesekkel (pl. George Michael, Seal, Paul Young, Annie Lennox, Lisa Stansfield, David Bowie, Robert Plant, Axl Rose) saját számaikat játszotta. 

Ezzel lett vége, John Deacon a basszusgitáros nem sokkal később be is jelentette, hogy részéről ennyi volt, azt meg hogy Brian May és Roger Taylor még mindig nyomul Queen néven, épp nem tudom kikkel kiegészülve, azt én már nem számolom a zenekar történetéhez. Az csak két öreg fószer projektje, akik nem bírnak meglenni némi reflektorfény nélkül, így elinflálják a saját, amúgy jelentős életművük által megtámasztott renoméjukat. Szánalmas.

De az a kilencvenkettes koncert még felemelő volt, akkora finálé, hogy tényleg ott kellett volna abbahagyni, és csinálni szólólemezeket, vagy akár egy másik bandát. Brian May mindig is a világ egyik legjobb rockgitárosa volt, egyszer láttam élőben is a szólólemezével turnézni, ahol Cozy Powell (Balck Sabbath, Raibow) dobolt, és Roger Glover (Deep Purple) basszusozott, ilyeneket csinálhatott volna még. (Amúgy előtte is volt már egy EP-e Brian May & Friend címkével, a Starfleet project, ahol Eddie Van Halen társaságában örömzenélt kissé.)

Igazából csak azt nem értem, hogy az egész galaktikus-stadionos nagyfelhajtást miért pont Adolf Hitler születésnapjára időzítették? Itt természetesen nem Adolf Lu Hitler Marak indiai politikusra gondolok, bár az ő születésnapja is április 20. (Véletlen? Nyilván nem.)

A Bálvány, az imádás meg a karma

Dídzsé Jeszi (állítólag Zsolt) interjút adott a hajdúpéter-alakú abszurd médiaviccnek, nagyjából egy óra hosszat, de senkinek nem ajánlom a megtekintését. A faszi teljesen kész van már, a vallási őrület és a vezérrajongás mentén próbálja hajlítani a valóságot, de az meg épp egy hete jött szembe vele, és lám, neki is feleakkora lett az arca tőle. Hajdúval ketten pont úgy néztek ki, mint kér hirtelen megörgedett óvodás, akiket egyenesen a homokozólapát mellől küldenek épp nyugdíjba.

Amúgy a szokásos bullshit volt a disputa lényege, Putyin-felszopás, a leendő kormányzat lekicsinylése, még egy kis Putyin-kényeztetés, de a gaz független média sem méltatta sokra ezeket, ők is rendre az utolsó részt emelték ki, amiben az ennél sokkal rosszabb sorsra érdemes, 54 éves középső csoportos megfejtette a felcsútista választási vereség mélyebb, spirituális gyökerét.

E szerint amikor a Dagadt Indiában tuktukozott a Tik-Tokon, meglátogatta valamelyik hindu istenség templomát, és ottani szokás szerint ajándékot is vitt. Ezzel tudtán kívül bálványimádást követett el, „...és kaput nyitott a szellemvilág felé, a gonosz szellemek felé, ami ezáltal beengedte őket az ő életébe, és hiába volt ő Isten kiválasztottja Magyarország irányítására, és kapott egy óriási lehetőséget, és isten tényleg a tenyerén hordozta, ott ő beengedett...“

Vagyis Ártunk és Ormányunk azért esett pofára a választásokon, mert karma! Ja nem, az ilyen hindu izé, akkor gondviselés! Vagy gond-nem-viselés, miszerint isten a tenyerén hordozta a pártvezér és kancellárt, de féltékeny lett mittudomén Ganésára vagy Rámára, és levette róla a kezét. Nyilván a másikat, mert az egyikben hordozta, persze a fene tudja egy mindenható entitásnak hány keze van (kétszer végtelen, nyilván), speciel a hinduknál nem ritka a négy vagy hat, a lényeg a páros szám, a szimmetria miatt.

Ja, és fontos adalék, hogy az Ószövetség Istene büntette a vezért, aki ezek szerint nem ugyanaz, mint az a másik szövetségi alak, és kétségtelenül ő a féltékenyebb? Egy az isten, de szövetségenként? Ehhez képest a hinduk egy jelentős része inkább monoteista, amennyiben szerintük is egy isten van csak, aki - mivel mindenható - végtelen sok alakban képes megjelenni, akár egyszerre is. Innentől meg Ráma ugyanaz, mint az ószövetségi arc, és lényegében mindegy, hol és melyik templomban faragnak neki képmást, konkrétan vagy csak szimbolikusan.

Persze Dídzsé nertárs spirituálisa olyan magasan áll, hogy én csak elképedve nézem idelentről, ahogy épp bálványimádásban marasztalja el imádott bálványát.

p.s. Erre mi az első komment a jutyúbon az alatta? Nos: „Ha Isten velünk, ki ellenünk! Erős vár a mi Istenünk! „ Ebből amúgy két dolog is következik:

1.) A néni, aki írta, protestáns, ezen belül valószínűleg evangélikus, de azok mintha nem szoktak volna túl sokat sátánozni, inkább a római kaotikusok, ahová Jeszi faszi önbevallja magát sorolni. Én egyébként sem állnék le lelkesedni egy ekkora hülyének, valójában minden teológiai megfontolástól függetlenül.

2.) Még mindig ott tartunk, mint az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborúban, legalább is Jaroslav Hasek szerint, aki a Svejkben arról ír, hogy a mindenféle tábori lelkészek úgy beszélnek az istenükről, mintha az valami tábornok lenne az ő hadseregükben. Így aztán ki ellenük, leszámítva persze a józan észt.

Utánlövés

A nagy kérdés az, hogy jó lesz-e egy prosztó, altestileg fixált vígjáték attól, hogy beveszik Sacha Baron Cohent? Aki mégis csak a műfaj királya, mert jobb napjain akkorát tud csavarni az egészen, hogy időnként már-már intellektuális lesz, miközben görbe tükröt tart a társadalmi-kulturális bla-bla-bla...

Nos, nem lesz jó, néha Cohen is túltolja a saját filmjeiben a kaki-pisi-fing vonalat, nem ritkán öncélúan, csak mert élvezi  a közönség megbotránkozását, ha meg csak plakátarcnak kell, akkor mindegy is, hogy ott van-e, vagy helyette lemegy sajtért a sarki teszkóba.

A film, amit elszenvedtem délután angolul a Balls Up címre hallgat, ahol a balls nem a labdák, hanem golyók, avagy a herék megnevezése, mert egy kretén feltalál egy óvszert, ami a heréket is takarja, is innen jön a szekunderszégyen-teljes magyar  cím: Bele a tököm! (Jó, ezt még egyszer nem írom le.) El is kéne adni a forradalmiatlan cuccot, jön a marketingesnek tök (khm...) hiteltelen Mark Whalberg, és megdumálják a brazil fene tudja kiket miniszteriálisan, hogy legyen a cégük az óvszerével az ottani fodbal világkupa-bajnokság egyik főszponzora.

De szerencsére innentől leszakadunk a herékről (úgy nagyjából) és jön a fodbal, meg egy sajnálatos eset egy meccsen, ami után fél Brazília a főszereplő páros vérét akarja inni, és akkor az egész átmegy valami üldözüs-menekülős akció-vígjátékba. Amiről nem tud nem eszembe jutni a már emlegetett Mr. Cohen überaltesti de rém szórakoztató filmje, az Agyas és agyatlan, abban is véletlenül pont fodbal-vb van, de előtte még Mark Strong heréi (meg több vödör elefántsperma, és dugulásig szart klotyó, ahogy az egy Cambridge-ben diplomázott művésztől elvárható), és ez itt valójában annak a filmnek a fogyatékos kisöccse. Csak nincsenek benne terroristák világösszeesküvés-üzemmódban, de vannak dühös brazil szurkolók akik meg akarják ölni az az Azonosulhatatlan Párost, mert a favelákban nem tudják, hogy a fodbal nem ér ennyit, mert akinek nincs semmije, az legalább gólt akar látni az argentinok ellen. (A kokainbáró Cohen meg nem, ő bulizni akar és drogot csempésztetni, csak hogy újra előkerüljön az óvszer-téma, ha már kokainkereskedőnek tanult az egyetemen, Mississipiben.)

Taplónak tapló, de nincs benne semmi áttételes kultúrkritika, mondjuk nem is csoda, az egyik Farelly fivér a rendezőként elkövető, a Peter, aki olyan korszakos remekműveket alkotott, mint a Dumb és Dumber, vagy a Dub és Dumber kettyó, esetleg a Movie 43. 

Úgyhogy ez a műegész is olyan, hogy nem fáj, ha beleszalad az ember egy napos hétvégi délutánon, de nem  marad belőle egy másodpernyi emlék sem pár nappal későbbre, a kulturális seb, amit okoz, nyolc napon belül gyógyul. Akár többször is, bár normális ember ezt nem akarja még egyszer, mert bár egy újszülöttnek minden vicc új, de csak neki.

p.s. Oké, azért az nem olyan rossz, mikor a bekokainozott aligátor szívrohamot kap futás közben... No meg Borat bírná ezt az arcot:

Életveszélyben lehet a népszerű fájdalomcsillapító

Napok óta nem olvasok Zorigót, na jó eddig se olvastam, csak néztem, olvasni már hosszú évek óta nincs mit rajta, ahogy már nemrég is összeesküvés-elmélkedtem, szerintem a „cikkeik“ egy számottevő részét mesterséges unintelligenciával íratják, ha már úgysincs szerzője jóformán egyiknek se.

Most viszont kíváncsi lettem, egy héttel az Armageddon után eljátsszák-e Kamaszukát a Kincs, ami nincs című gagyi filmklasszikusból? A japán katonát, aki valahol 1980 környékén még egyedül harcolja a második világháborút a kis szigeten, ahol anno még a törzsfőnökasszonyt is megdugta.

Nos, nem nagyon küzdenek már, rutinból, levezető jelleggel van még kis magyarpéterezés, de semmi nem elég döbbenetes, elképesztő, ezveszélyes!, vagy drámai a címlaphoz, mondhatni a Zorigó rezignáltan brekeg tovább, nem a lendület csak az évtizedes rutin viszi már. Nincs már „háborúba viszik a fiainkat“ sikoltozás, fura mód eltűntek az ukrán kémek, a századosok és oknyomozó újságírók is csak három hétig voltak sátánian hazaáruló közellensége, mára már hirtelen felindulásból sem érdekesek.

Így aztán a mai, vasárnap reggeli főcímek megoszlása  a következő:

- Súlyos figyelmeztetés: egy gyakori hiánybetegség növelheti az Alzheimer-kór kockázatát

- Hihetetlen! Elvitték az Ötöslottó rekordösszegű főnyereményét

- Ősi titokra derült fény: elveszett világ rejtőzött az Északi-tenger mélyén

- Életveszélyben lehet Lukasenko - megrázó hír érkezett

- A népszerű fájdalomcsillapítók más gyógyszerrel keveredve halálos méreggé válnak

- Veszélybe került Palvin Barbi élete – a férje fegyvert rántott

- A véletlen felfedezés, amely örökre megváltoztatta a pszichiátriát

És akkor két tiszapérteres magyarhír, csak hogy az olvasók érezzék azért az élet súlyát, egyúttal jelzéséként, hogy Balatonfüreden azért vannak még harcoló hírtévés egységek:

- Magyar Péter szakértői már a megszorításokat készítik elő?

- Tiszás fizikai inzultus a HírTV stábja ellen: elfajult a helyzet Balatonfüreden

A bombasztikus címekről persze nem bírnak leszokni, súlyos, hihetetlen, életveszélyes, halálos, pont mint egy tévékettes híradó, ahol az első negyed óra garantáltan az, hogy megölte, halálra gázolta, lezuhant, valamint leégett, összedőlt és csak aztán süllyedt el...

Azt hiszem ilyenkor, a vesztes háború után (hisz a kampányt annak élték (éltették?) meg) népszerű fájdalomcsillapító a bulvár-katasztrófaturizmus, hogy örülj paraszt, te még élsz, épp sört reggelizel parizerrel, míg másokat a villájukban halálosan fenyegetnek, meghalnak egy karambolban vagy épp nyernek a lottón, és igen, ez utóbbi veled is megeshet! valamint ufók, fénylények és ősi titkok, bármi, csak ne kellejen még mindig azon nyekeregni, hol kúrta el  zsarnok, nem kicsit, nagyon.

Az erre való zorigós médiarekació meg annyi, hogy semmit előre, kettőt hátra.

Mert valahogy még mindig nem érnek címlapot filmkritikák, nagyinterjúk, helyszíni tudósítások, saját készítésű videók, ilynek ugyanis láthatóan nincsenek, úgyhogy marad az üres, unalmas (mert üres) bulvár formagyakorlatok szigorúan monoton sora, csak engem például még mindig nem érdekel, hogy ki a frász az a Palvin Barbi, és főleg nem, hogy rántotta fegyverét a mire a kedves férje.

A böhömök alkonya

Vidnyánszky Attila bement az ATV-be, ahova a Dagadt is többször, innentől az egy vállalható terep kis segédeinek, bár ha így haladunk, lesz még a Partizánban is, az a legújabb gyóntatófülke kognitívan disszonáns felcsútistáknak. 

És előadta a maga ceterum censeóját, miszerint „Én úgy gondolom, hogy azok az erők munkálkodnak most is, akik 1965-ben felrobbantották a Nemzetit”. Mert ilyenek ezek az erők mind! És hogy mégis kicsodák? Bárkik, akik nem ők, mert akik nem ők azok senkik, ezért csak rombolni tudnak, meg amúgy szeretnek is, hisz az olyan melengetően sátáni.

Vidnyánszky Böhömke most csalódott, de utólag is egy hős, aki „ellenszélben“ költötte a bármennyi állami pénzt, ja hogy a színházi szakma egy jelentős szelete utálta? Á, azok csak irigyek voltak művészi nagyságára, de mindenek előtt féktelen függetlenségére, amivel bátran kiállt az önkényuralom mellett. Mert udvari kultúrpápának lenni nem szégyen, csak szemfülesség, ha a hatalom pénzzel és pozícióval traktál, fogadd el nyugodtan, nyalj ben neki a meleg sza..., mindegy, a kritikusaidra meg sértődj meg, csak így maradhatsz igazán autonóm. Az igazi lázadó művész az ellen lázad, amit a hatalom mond neki, de Böhömke  a fene se tudja mi ellen lázad, már túl az jó ízlésen, meg az elemi szolidaritáson.

Tényleg, megvan még valakinek az a békamenetes-margitszigetes dadaista performansz, amit ez a színházi istenkirály rendezőként leművelt? Elrettentő!

Hát, arról nagyjából konszenzus van, hogy egykor egy jó rendező volt, kissé sziruposan látomásos, de kétségtelenül kreatív, aztán nem is olyan lassan belerohadt a hatalom ölébe, ami meg jellemzően nem használ a művészi minőségnek. Polgárpukkasztóból egy pukkancs lett, Lúdas Matyiból Döbrögi, szabad alkotóból a rezsim kápója, mikor mint szar, elvált a májtól. (Na, másodikra csak megjött az sz-betűs.)

És ma ott tart, mondjuk az SZFE szétkúrása kapcsán, hogy:

„- A módszer nem lehetett volna más?

- De, de, de. Lehetett volna más, de nem volt fogadókészség a másik oldalon.“

Hiába no, mindig az a fránya másik oldal a hibás. Biztos mert nem elég keresztényi, hiszen ha kap egy kurva nagy pofont, nem tartja oda a másik orcáját is, mert nincs benne fogadókészség. 

Aha, az életben mindig minden területen van (mert kell hogy legyen) egyik oldal és másik oldal, ha ezek a böhömkék nem tudnak oldalazni, elveszítik tájokozódóképességüket a létezésben. Egy a szekér, egy a tábor, a világ fekete vagy fehér, a szürkéket észre sem veszik.

Valamint megtudtuk ettől a jelentős jellembajnoktól, hogy ma is Marx és Engels felelős például a trágár beszédért, de én ezen a ponton feladtam... 

Nyilván nem vagyok az oldalán, tehát csak a másikon lehetek, és jobban belegondolva egyszer tényleg vittem virágot Marx sírjára a Highgate temetőbe, amilyen egy tömeggyilkos bolsevik vagyok, enyhe trockista elhajlással, mióta olvastam Marx gazdasági-filozófiai kéziratait, még 1844-ből. De nem vagyok trágár, bazmeg!

p.s. Jut eszembe, tegnap írtam egy szösszenetet a lelépő  kaszinóminiszter kapcsán, most meg ez a Böhömke, de ha lehet, nem tervezek sorozatot az efféle arcokról. (Ha nem lehet nem tervezni, esetleg írok még párat.) Csak valahogy naponta jönnek ki a fényre ezek a rezsimszolga figurák, akik előadják, hogy ők nem helyezkedő csinovnyikok, hanem komolyan mindig is hittek a szeretet és az összefogás erejében, a polgári-keresztény népben-nemzetben gondolkodást úgyszólván már az anyatejjel is, és ugyan voltak hibák, néhány kolléga elvtársnál, de ők nem hibáztak, úgyhogy ne öntsük ki már a fürdővizes gyerekkel együtt őket is! Annyi nyalnivaló hátsó adódhat egy új rezsimnél is, különben is, a kisnyilasoknak is meg lett bocsátva.  Ez azért irritáló, na.

Hófekete és a hétfejű dimenzió

Pont a múltkor írtam valami lekicsinylőt a Daily Mail című brit bulvárizéről, erre kiderül, hogy már-már tudományos szaklap, aminek az a kritériuma, hogy nem értem, és ez zavar. Ez a két tényező már definiálja a tudományt, esetleg az áltudományt, de ha nem értem, nem tudom melyikről van szó. Tudósnak igen alsópolcos voltam, akkor is, mikor még próbálkozta vele.

Erre most a Dájli Májli a leiratkozhatatlan hírlevelében zaklat egy cikkel, hogy talán szlovák tudósok előálltak egy elmélettel, miszerint az az univerzum, amiben lakunk, igazából hét dimenziós. Eddig négy volt, miszerint fel, le, előre meg hátra, meg az idő (ám az csak előre, meg oldalt halad), de van még három, csak épp azt nem érzékeljük, nem tudjuk elképzelni, de az valószínű, hogy egymásba csavarodnak, mikor elpárolognak a fekete lyukak, és csak a csavarodás marad belőlük. Mert a csavarodásban van a vitamin... izé, az információ, ami a kvantumfizikai szerint nem tud eltűnni, hiszen az anyag meg az energia (amik ugyanazok, lényegileg) is csak információk, és a mindenféle törvények szerint megmaradnak, avagy egymásba alakulnak, így információ sem vész el, legfeljebb átalakul. 

Ha tehát a fekete lyukak annyira összezuhannak a traumától, hogy elfogyott egykori belőlük a hidrogén, hogy aztán semmi nem jut ki belőlük, de később lassan mégis elpárolognak, akkor hova lesz az információ, amit elnyeltek? Nos, belecsavarodik a negyediktől a hetedikig tartó dimenziókba, és lehet, hogy ettől már nincs is a mi univerzumukban, legalább is nincs elérhetősége, se egy telefonszám, se egy ímélcím, ami egy információtól azért elég váratlan húzás.

De ha ez van, akkor a különböző univerzumok információkat cserélnek, ez viszont már maga a kommunikáció, csak szavak vagy vicces emojik helyett sötét anyaggal. Ugyanis a sötét anyag (ami arról ismert, hogy nem látjuk, de ki tudjuk számolni)  egy másik univerzum fekete lyukaiból is kialakulhat. E tekintetben nem is akkora baj, hogy nem látjuk, elvégre ki kíváncsi egy fekete lyukból kicsavarodó sötét anyagra? Mindenki foglalkozzon csak a sajátjával! És ne panaszkodjon, hogy a gondolatkísérletekkel dolgozó, elméleti természettudomány unalmas! Hiszen tök érthetetlen, de nagyon okosnak hangzik, már-már költészet. Egyszer ismertem egy matematikust, aki szerint a matek eleve művészet, csak sajnos az iskolában nem az ének- vagy a rajz-, hanem a technikatanárok tanítják, pedig egy differenciálegyenlet nem madáretető, hanem vonósnégyes.

Hát ja, a világ bonyolult. Nekem például régi kínzó kérdésem, hogy ha összesen négy alapíz van, azaz édes, sós, keserű és savanyú (az „unamit“ én nem számolom), akkor mi a mentolos? Na?

(Abból a párhuzamos univerzumból csavarodhatott ide, ahol viszont nem ismerik a savanyút, mert az náluk a csípős, meg a kékeszöld keveréke...)

Tartalékoshelyettes márnemkatona

Szalay Bob ügyvezető honhadügyvédelmi miniszter is kénytelen lesz újra egyszerű, kaszinókoncesszió-birtokossá válni, de legalább nem kell többet katonásdit játszania. Szarul állt neki amúgy, ahogy eljátszotta a Horthy-rendszerből ittfelejtett dzsentrit, aki a vitézi címre hajt bocskaiban, és azzal pózol, miszerint ő akkora katonadinasztiából származik, hogy már a nagymamája is huszártiszt volt! Vagy lefeküdt egy huszártisztte, vagy látott már huszártisztet, mindegy is, senki nem tehet a felmenőiről, de épp ezért nem is kell azt gondolnia, hogy a hivatásrendek  genetikusan öröklődnek. Hiszen jellemzően nem azért lesz valaki mondjuk katolikus pap, mert már az apja is az volt, sőt a nagyapja is!

Szalay elvtárs azonban igazi katonásdit játszó kretén, aki a róla szóló wikipédia oldal szerint Magyarország 17. legbefolyásosabb embere! Pontosabban volt a múlt hét végéig, és szerintem főleg szerinte, tuti hogy a többi nárcisztikus baromhoz hasonlóan vagy közvetlenül ő írta magáról a wiki-oldalt, vagy személyesen felügyelte, ahogy valamelyik szolgálója felszopja őt benne. Általa.

Ilyen családi bekötöttségekkel áll elő, hogy például „Anyai nagyanyjának fivére Némethy Bertalan (1911–2002) magyar lovastiszt, díjugrató és kiképző tréner, a modern kori lovaglás egyik legkiemelkedőbb egyénisége, egyben az amerikai lovassport megreformálója volt.“ Innen már egyenesen következik hogy Kristóf Bob Rovniczky, a maga agrárfőiskolai diplomájával volt már londoni nagykövet (az egy nagyon mezőgazdasági terület, a Hyde Park például kurva nagy és teli van növénnyel), fegyvergyáros, kaszinós, és ugye hadvédelmi honügyminiszter is. Minek alkalmából lett belőle tartalékos őrnagy, ami mindenképp szerénységre vall, hiszen Novák ex-kösságelnökasszony férje pár hét alatt az alezredesig vitte papíron, a tartalékos zászlóaljban persze. 

Most meg az a hír, hogy Bob állítólag lemondott a tartalékosságáról, ami vagy azt jelenti, hogy utóvéd-jellegű gerillaharcra rendezkedik be a frontvonalban, vagy inkább mégis azt, hogy vett egy tök jó lakást Dubajban, és onnan nehéz tartalékolni a magyar hadseregbe. Pedig tevékenysége főleg sajtótájékoztatókban merült ki (Kérdezni tilos, a kérdezőket titkosítjuk komposztálás előtt!), ezt tolhatná bárhonnan, ahol szép a naplemente háttérnek.

De így legalább nem küldheti majd a fura nevű utóda, a Ruszin-Rémusz Romulusz megdögleni Donbaszba, pedig azt ígérte be mindenkinek a felcsútista szekta, de most Donbasz rábaszott, nem megy oda ez a genetikusan is nyalka, lovassport-megreformáló leszármazott! 

papaigabor.wordpress.com

Csak a Gond van bármivel

Van ez a közkeletű angol rövidítés, a csomó másik között, hogy FOMO, azaz Fear Of Missing Out, a félelem attól, hogy kimaradunk valamiből. Tipikus poszt-posztmodern, FWP (First World Problem), hogy annyit lógunk a neten olyan folyamatosan, hogy fontosnak kezdjük érezni a megannyi lényegtelen szarságot, amiből aztán már nem akarunk kimaradni, ha már az életünkből úgyis.

Rutinszerűen görgetem lefelé a híroldalakat, a vállalhatót és az ócska propagandistát egyaránt (és hogy melyik melyik, azt nyilván én mondom meg magamnak, elvégre jóban vagyunk néha), ami lefelé tartva stílszerűen egyre több olyan „hírességet“ (magyarul. celeb) tartalmaz, akikről nem hogy nem tudom kicsodák, de mélységesen nem is érdekel. Hogy a floridai Barbie-hamisító maffia feje melyik körömlakk- és hajfesték-influenszer csajra féltékeny, az tipikus SEP (Someone Else's Problem - másvalaki problémája), nem érdekel, nem érint, és alapvetően nem is zavar, csak kikerülöm, mint kutyaszart a járdán.

Mostanában azonban FOMO helyett egyre inkább FOGI van bennem, ez pedig a Fear Of Getting Involved, vagyis a félelem attól, hogy belevonódom valamibe, amibe nem akarok. (Mondjuk ezt a betűszót most találtam ki, de az biztos, hogy ez is csak egyfajta FOS, ami meg Fear Of Something) ezért van, hogy rohadt ritkán nézek sorozatokat, mert az első két rész után még érdekelni kezd, mi lesz az egész vége a harmadik évad nyolcadik epizódjában, mikor mind meghalnak majd.

És rá kellett jönnöm, hogy nem csak azért nem olvasok bele ezekbe a „hírekbe“, mert nem érdekelnek, de kifejezetten tartok tőle, hogy esetleg érdekelni kezdenek, nyilván nem azért, mert fontosak, hanem csak mert kényszeres vagyok.

Példamondat(ok): „Új álompár születik? Kendall Jenner és Jacob Elordi egymásba habarodtak a Coachellán“.

Na, az hogy a Coachella mi, azt még pontosan tudom, mert vagy egy zenei-művészeti popfesztivál, vagy egy Ella nevű tréner, aki aztán vagy edző, vagy pénzért árul sikerrecepteket MLM-alapon,  ugyanakkor az álompár egyik tagjáról sem sejtem, ki a frász lehet. De nem érzem, hogy ettől hiányosabb lenne az életvilágom, viszont szeretném, ha így maradna, mert amitől tartok az a Gond!

Ez nagybetűs Gond (eredetiben: Sorge) Marin Heideggernél valahogy az emberi létezés alapstruktúráját jelenti, ami összeköti a múltunkat a jövőnkkel, mert az ember az olyan, hogy gondoskodik a saját világáról (előre tekint, és hátrafelé számot vet), egyfajta részvétel, mint a dolgokkal való gondoskodás (Besorgen) és a másokkal való törődés (Fürsorge) egysége. Vagy valami ilyesmi, Heideggert sosem értettem igazán, a magam részéről inkább Wittgenstein-es voltam mindig is.

De az biztos, hogy szerintem az ideális élet nekem az, mikor egy lakókocsiban élek a város szélén, és nem kell törődnöm azzal, elfelejtettem-e befizetni a villanyszámlát, mikor kell adatot egyeztetni az internet-szolgáltatónál, lejárt-e a személyim, ellenben sokat olvasok, és valaki teljesen önzetlenül sok pénzt fizet nekem ezért.

Komolyan nem értem, hogy lehet úgy élni, hogy az embernek például autója meg nyaralója van, és folyton azon kell pörögnie, hogy olajszint, téligumi, műszaki vizsga, tankolni kéne az autómosóban, miközben Zamárdiban sem gereblyézi össze magát az avar a a ház mögött, aminek vagy befizette a helyi adóját, vagy már tavaly sem.

Arról van szó, hogy egyszerűen nem akarok túl sok dologgal foglalkozni, így is alig van időm a sok felesleges izére, amit viszont élvezek. A hasznos és aprólékos dolgok viszont fárasztanak, kivéve ha valamelyik mániámról van szó, mint a bélyegek, amik nem hasznosak ugyan, de felettébb aprólékosan lehet velük naphosszat babrálni. De bármikor félretehetők, nem csönget be miattuk a végrehajtó vagy a házmester,  már ha a kettő nem ugyanaz. Szóval tartok tőle, hogy időnként belevonódom dolgokba, pedig a dolgok alapvetően arra valók, hogy szemléljük őket, de csak ha érdekelnek.

Napi epeömlés, avagy a fegyverükhöz kapnak-e, ha meghallják a kultúra szót?

Van ez a szép kifejezés, hogy „véleménybuborék“, de angolul ugyanezt a jelenséget jobban hívják, ott „echo chamber“, azaz visszhangkamra,  egy olyan kommunikációs és pszichés mellékvágányra menés, ahol az egységsugarú rajongó kizárólag a sajátjához hasonló véleményekkel találkozik, a nyilvánosságnak abban a vékony szeletében, amihez egyáltalán hozzáfér. (Többek közt, mert máshoz nem is akar hozzáférni, kinek hiányzik az a sok egyfelől-másfelől?) Ez megerősíti őt világképében, ami így egyre inkább hiedelemrendszerré válik, mert alapja a hit, és bár baromság ahogy van, de van benne egyfajta kitekert rendszer. Amúgy minden rendes összeesküvés-elmélet pont így épül fel, hogy logikus(nak látszó módon) levezethető, vannak benne (egyoldalúan válogatott) tények, csak épp az egész egyben egy ordas nagy kamu.

Ám a hitet ez nem zavarja meg, a hívő hinni akar abban, hogy ő a jó (igaz, helyes, gazdaságos, napfényes) oldalon áll, elvégre kinek kell a kognitív disszonancia, pláne mert egy ronda idegen szó is, olyan belvárosiasan bölcsészkedő. A hívő, főleg ha igazi, hardcore szektás, nem hagyja magát zavartatni a tényektől, hisz tények nincsenek is egyáltalán, csak nagy elbeszélések a világról. Amikből az övé helyes, a többiek meg hazudnak, mert vagy hülyék vagy gonoszok, vagy mindkettők.

Így aztán jönnek is a konteók a közélet nagy elbeszéléseivel kapcsolatban is, hogy például:

„Hétfő óta mondom, hogy ipari méretű csalás történt!

Az eredmény STIMMEL, csakhogy a Fidesz NYERT!

Kedves Németh Balázs!

Erről NYILVÁN a Fidesz IS TUD!

Azaz!

MI EZ A KUSSOLÁS A RÉSZÜKRŐL??????????

MI FOLYIK ITT?????

Vannak tippjeim ahogy gondolom másoknak is, csak itt a libsik miatt nem írja le az ember.“

Igen már megint Mandinert olvastam, éhgyomorra, de már a kávé után, és már megint nem érdekeltek a cikkeik, én a kommentszekcióért járok oda, az ehhez hasonló állatorvosi lovakért. Hogy az illető Fotelharcosok Klubja-tag miért tart a liberálisoktól a Mandin, az mondjuk nem teljesen világos, de van az a közkeletű narratíva (basszus, már megint leírtam a Szót...), hogy ha a fidesz utódpártja nyerésben van, akkor hazafi, de ha nem, akkor gyanúsan befeküdt a zsidó világösszeesküvésnek, mondhatni szándékosan vesztett, mikor hagyta csalni a kitudja tuggyukkiket? Nem látom én már át ezt az egészet, arról lehet szó talán, hogy ha veszít a Párt, akit eddig tűzzel-vassal védett, akkor nem ő tett rossz lóra (a visszhangkamrája sokszorosan felerősíti, hogy kurvára igaza van), inkább a Párton belüli árulók puccsolták meg az egészet. Kognitív disszonancia feloldva, jöhet a kulturált érvelés.

Főleg akkor, ha valaki felveti, esetleg mégsem volt csalás, nem volt árulás, egyszerűen a többségnek elege lett a rezsimből. De mivel ilyesmi abban a zárt világban nem fordulhat elő, egy másik kolléga ugyanabból a kamrából rögtön megérveli, miért nem igaz, hogy nem is volt csalás:

„Takarodj a redvás kurva anyádba, te globalista hazaáruló eszdéeszes takonygerincű kazár csicskaszar. Jól fizet a soros, hogy van időd bennünket, hazaszerető patrióta magyarokat köpködni?? Miért nem a redvás globalista tetü fajtád oldalain kommentelsz, te hazaáruló szar??

(...)

Gusztustalan hazaáruló férgek vagytok. Hányingerem van tőletek. „

Kemény mint a kád széle, de legalább nem lehet rá érdemben reagálni, így egy újabb győzelem kipipálva, hiszen a hányingerre már nincs mivel tromfolni, legfeljebb azzal, hogy másnak meg agyvérzése van ettől, de akkor ugye pont nem fog kommenteket írni az intenzívről. 

Küldetés teljesítve, szorgos népünk győzni fog! Egy Patrióta mindig békés, eleve csak visszaköp.

pinterest.com

Erőszakosan szuicid (Egy önharcos klubtag felemelő elbukása)

Dr. Szájhar Mónika nem készült léleksebésznek, egyszerű, kétkezi öngyilkos szeretett volna lenni, mint az anyja, aki már az óvodában felkötötte magát a mászókára. Így aztán nem is szült gyereket, Mónika mindig csodálkozott azon, hogy lehet akkor ő? Az apja szerint egyenesen az Erőből született, univerzálisan, azaz az anyja nem volt az anyja, csak lett volna, ha nem talál rá időben hivatására, az önakasztásra, így valójában mindenki az anyja, többszörösen is, hiszen a Láma dalai is megmondják, hogy mind rokonok vagyunk a reinkarnáció miatt, és mindannyian több ezerszer voltunk már egymás anyja.

Az apja amúgy a Kisnaccsád Magazin archívumának halálozási rovatában talált rá a muterre, és rögtön tudta, ha ez az ötéves kiscsaj felnőtt volna valaha, ő lett volna a gyereke anyja (és lehet, hogy lesz még, úgy nagyjából a 23. században, mert akkor keresztezi legközelebb a Halley-üstökös a Mars házának képletét, a Jupiter felől kicsit balra), így aztán ő is lett, szellemi síkon, az meg csak puszta véletlen, hogy Gertrúdra, a Félig Teli borbár pultosára és kidobónőjére hasonlít.

Mónika hagyta, hogy a szomszédukban működő bálnafeldolgozó üzemi pszichiátere lebeszélje a mászókáról, pedig erősen élt benne a majdnem anyja sorsszerűsége, de ötéves korára már kiment a divatból a karma, egy csúszdára felkötni magát meg rém kínos lett volna. Plusz ennyi idősen lehetetlen volt rendes fegyverhez jutnia, a vizipisztoly nem igazán vált be, és bár egyszer a vonat alá feküdt, de az átment felette. Így lett végül jogász, bár kis híján mégse, mert az egyetemen szembesült vele, hogy nincs is nálunk halálbüntetés, azaz egész rohadt jog legizgalmasabb része hiányzik! Pedig már eltervezte, hogy egy állami hóhér lesz a férje, aki rajta gyakorol majd. De az álmok főleg arra valók, hogy azok is maradjanak, ez annyira régi mondás lehetett a Szájhar családban, hogy konkrétan már senkitől sem lehetett hallani. 

Mónika a diploma után kis híján Mónira változtatta a nevét, miszerint őt ne becézgesse senki a Főügyészségen, ahova kávézni járt, de egy kollégája szólt, hogy esetében a Móni lenne a becézés, amilyen hülye egy nyelv ez a finnugor.

Egyébként egy ügyvédi irodába ment volna dolgozni, de ott bojtárt akartak belőle csinálni, márpedig esze ágában sem volt párosujjú patásokkal foglalkozni, mint a disznó vagy a lúd, így jogtanácsos lett a maffiánál, a Ciccolovato-klán Pénzmosási és Fegyvercsempészeti Főigazgatóságán. A szervezett bűnözés hamar elvarázsolta, annyi erőszakot, mint akkoriban, még sosem látott, pedig többször is megnézte a Tengerparti szerelmek hálójában című romantikus westernt, amiből már húsz perc is kínzásnak számított, legalább is a Genfi Egyezmény szerint.

Élvezte, ahogy a fiúk ólmosbottal verik véresre egymást, mikor nem tudják eldönteni, ki üljön legközelebb a zenegéphez a fedőtevékenységként működtetett bárjukban. Az efféle, nyolc napon túl gyógyuló cívódások felidézték benne elfojtott szuicid hajlamainak emlékét, és immár nosztalgikusan gondolt arra szemét vonatra, ami nem fejezte le, pedig közvetlenül utána még nagyon bántotta az dolog. Mert ugye ha az élet szar, és a végén meghalunk, akkor minek várunk addig? Innen nézve már az egész leszámolós-pénzbehajtós-kivégzős bandaháborút igazi jóemberkedésnek látta, mert aki fiatalon meghal bele, az egyrészt nem él hosszan szarul, másrészt meg addig is legalább mozgalmasan tölti a hátralévő időt. Mindenkinek így kéne élnie, aztán halnia, és a világ sokkal boldogabb hely lenne -ez valódi életfilozófiává érett benne.

És pont eme gondolat mentén helyezkedett el később egy lelkisegély-vonalnál, először csak hétvégente, aztán már 7/24-ben mobilról bármikor, nem emelt díjasan, hogy igenis rábeszélje az embereket az erőszakos, lehetőleg fájdalmas halálra (hisz ha előtte fáj, még klasszabb meghalni végre), de ha az nem ment, akkor legalább az egyik felére, vagyis az erőszakra.  Ezt rendszerint azért nem mondta  el a klienseinek, de maga a közvetett öngyilkosság eszközének tartotta a másokba fegyveresen belekötést, aminél a leghatékonyabb a rendőrökbe, a szervezett bűnözőkbe, vagy e kettő metszetébe való belekötés volt, ízléstől függően lebuzizással, anyádismegvoltozással, illetve kibelezlekezéssel feldobva.

Egy lelkisegélyes kollégája (civilben sírásó és pálinka-sommelier) meg is jegyezte, hogy Mónika tisztára olyan, mint akit nem is anya szült, erre mondta hogy dehogynem, csak nem úgy, hanem az óvodás túlvilágról manifesztálta őt a kis Lujza (vagy Gréta, a faterja már nem emlékezett a névre, csak a halálhírre). Az Erőből, ami a testek közötti kölcsönhatás mértékét jellemző fizikai mennyiség, amely megváltoztatja a testek mozgásállapotát vagy alakját, bár hogy ő maga hogy jött ki ebből az nem volt tiszta. De mindegy is, az Erő a mindent átható vektormennyiség, és ez olyan szakszerűan hangzott még az apja szájából is, hogy biztosan tudományosan igaz! Valami Newton (biztos Olivia Newton-John) törvénybe is foglalta azt, márpedig ő mint jogi diplomás izé... nos, jogász, sokat adott a törvényekre, még ha néha tett is rájuk.

Miután annyira sikeres lett a lelkisegély-szakmában, hogy a hozzá fordulóknak már több mint kétharmada  nyolc napon belül halálozott el, kezdett magára valódi léleksebészként tekinteni, akit nem zavar, ha fröccsen a vér, vagy mélyre kell a vágni, a lényeg a trancsírozás. Buddhistábban ez úgy hangzott (kényesebb kliensek esetén), hogy a lényeg az Út maga, a megérkezés már csak véres hab a torkán.

Igazából persze a megérkezéseket szerette a legjobban, és csak évekkel később tűnt fel neki, hogy annyira élvezi a halálba dumálni a többieket, hogy közben maga teljesen elfelejtett öngyilkosnak lenni. Ott ált, negyvenhét évesen, idegesítően élve, és átérezte önfeláldozásának súlyát. De ez van - gondolta - a küldetés az küldetés, ha én halnék meg, az a sok jóravaló ember lehet hogy nem, ezzel a rémes gondolattal viszont nem lehet élni. Izé... halni.

Ilyen az, mikor a kígyó a saját farkába harap, de annyira, hogy a végére lenyeli saját magát.

Jelentésnáciság

Néztem valami beszélgetést valamelyik tévében, ahol a műsorvezető, kérdező, interjúkészítő épp vitázott és személyeskedett, és azt mondta, hogy ő ezt jobban tudja, mert már 1823 óta „riporter“. Nekem meg tele van a tököm hócipője azzal, hogy minden tévés beszélő fej riporterezi saját magát, pedig a riporter az kicsit magyarosabb kifejezéssel: tudósító. Az meg olyan, hogy kimegy a stúdióból. Aztán forgat egy anyagot (úgynevezett tudósítást), vagy bejelentkezik élőben onnan, ahol árvíz van, háború vagy járványhelyzet, vagy csak az Oszkár-gálára vonulnak be semmirekellő celebek, akik nagyon örülnek maguknak.  És ha mázlija van, tud közben egy-két interjút is összecsapni. Mondjuk a víznek árjával.

De aki a stúdióra sminkelt fejével alákérdez, cseszeget, esetleg semmibe vesz valaki vele szemben ülőt, az nem riporter, mivel az interjú nem riport, akkor se, ha amúgy minőségi munka. Más műfaj a kettő. („Adtam egy riportot“ - mondja a fogalmatlan, aki csak kérdésekre válaszolt. Brrr...) És ha valaki már a múlt században is sajtóvonalon bomlasztott, akkor tudhatná ezt, mert különben azt kell mondanom, elvesztegetett évtizedek voltak azok. (Mint nekem, aki harminc éve nem tud tökéletes palancsintát sütni, csak olyat, ami még épp ehető, vagy akinek középiskola óta nem sikerült megkedvelnie Ibsent, a jazzt, a bármivel töltött halat, a porszívózást vagy a rántott Mars-szeletet. Ja, meg a fodbalt.)

Biztos a korral jár, de mostanában kezdek „nyelvtannáci“ lenni, és már ezt a kifejezést is idézőjelek közé teszem, mert fogalmakat keverni nem a szűkebben vett nyelvtan kérdése, nincs köze a ragozáshoz, a tárgyesethez, a többes számhoz, ez szemantikai, avagy jelentéstani probléma, tehát inkább „jelentésnáci“ lennék. Nem az aki nácikat jelent (fel), nem ismerek személyesen nácikat, valahogy kerülnek, biztos mert nem egy kő alatt lakunk, hanem az a kötözködő alak, aki szereti jelentésüknek megfelelően használni a szavakat, már csak az érthetőség kedvéért is. Meg túl sok német társadalomtudóst olvasott, a németek olyan elvágólagosan definiálnak mindent, az utolsó igekötőig.

Egyébként ha elvesztik a szavak a jelentésüket, és ez nem egy organikus változás, akkor jellemzően elveszik a jelentésüket, gyakran a hatalmasok, akiknek érdekük a bármiféle kretén újbeszél, mint a „Nemzeti együttműködés“ vagy a „békepártiság“ esetében. De ilyen „az Éjjel-Nappal Dugunk sztárja“, pedig csak párszor tűnt fel valami minden alatti takonyban, vagy a „mém“ kizárólag mint hülye kép vicceskedő szövegel. Na, ez utóbbiért mondjuk kár volt egy teljes könyvet írnia Richard Dawkins-nak (Az önző gén, 1976), ahol még utánzással terjedő, önreprodukáló kulturális mintázatokról volt szó, mint a gondolatok, divatok, slágerek vagy szlengek, ha már a nyelvnél tartok.

(Az megvan, hogy például a pszichiátria nem is ismer olyat, hogy szociopátia? A szociopata is csak egyfajta pszichopata, aki antiszociális, ezért lelkiismeretlenül átgázol másokon, de az ilyet szociopatának igazából csak a sajtó hívja. Meg én, de a jelentésnáciság lényege pont az, hogy egy szó jelent-e valamit, és ha nem, akkor mit, azt majd én mondom meg!)

Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár, egy tudósításban lehet interjú is, de egy interjú önmagában nem lesz tudósítás. Valamint egy fecske nem csinál nyarat, de több fecske már legalább is jelzi annak közeledtét, mikor leszarja az ember fejét. (Fontos természettudományos kérdés amúgy, hogy mi az a fehér rész a madárszarban? Nos, az is madárszar, mint ezt korábban már biztos kifejtettem.)

És akkor valami nagyon más. ezt még hétfő reggel kellett volna ideszúrnom, de tudtomon kívül csütörtököt mondtam magamnak, azért jó lesz ez ma is, talán nem először:

A hétköz eljövendő mindennapisága

Oké, én már akkor hallgattam a hírtévés-rádiós Paláver című betelefonálós munkáslevelező-rovatot, mikor ott mindenki nagyon el volt alélva attól, hogy ez itt minden világok legjobbika, a vezénylő tábornokuk parancsnoksága alatt. De mióta megbukott a főnök, a korábbinál is szürreálisabb az egész, számomra tehát bűnösebb élvezet. (És tényleg, az a kifejezés hogy nem jutott eszembe az elmúlt években, hogy „parancsnoksága alatt“? Pedig milyen jól írja le az elmúlt bő másfél évtizedet.)

A nevezett műsorban egyébként az az érdekes, hogy a betelefonáló, „fusztlált“ rajongók nem azon lamentálnak nagy búsan, hogy mégis hol baszta el Ártunk és Ormányunk, hanem hogy előttünk az Armageddon, az Utolsó Napokat éljük, ők tényleg csatlakoztak már a Sehova Tanúi egyházhoz.

Ha pedig hibást keresnek, akkor ott vannak a Tiszára szavazó nyugdíjasok, akik felvették a tizenharmadik, meg a tizenhárom és egynegyedik havi nyugdíjukat, aztán a választófülkében hátba szúrták a Dagadtat, a tollal nyilván, az ő kezükben nekik. Meg ugye ott vannak a fiatalok. Azok nem igazi szavazók, azokat csak megvezették az interneten vagy hol, és tessék mondani, akkor ez így érvényes? Amúgy a szüleik is hibásak bennük, azok is ilyen örömükben utcán üvöltözősek. És a kedvenc idézet tegnapról:

„És hol vannak az értelmiségek? (...) Egyáltalán, nem is értem ezeket az értelmiségeket. Ezt tanulták az egyetemeken? Meg a jogon? Ez a banda egy csőcselék, össze-vissza hazudozik, csak Brüsszelnek akar megfelelni. Amikor már mindent elvontak, akkor magához tér ez az értelmiség???“ - háborog a néni, aki ott se volt, mikor mások az egyetemeken...

Nos, én mint néhai értelmiség valóban csőcseléknek érzem magam, lumpenpanel-proletárnak, egy élő fába is csomót kereső alaknak, aki még korsóval jár a kútra, de megtörten. És szerintem magamhoz vagyok térve, például nem látom messiásnak a leendő pártfőtitkár-miniszterelnököt, igazából aggódom, mennyire bír majd ellenállni a túlhatalom csábításának, hiszem a hatalom eleve eltorzítja a jellemet, a korlátlan hatalom meg korlátlan mértékben. Valójában abban lehet bízni, hogy az arc van annyira populista, hogy nem megy szembe a nemrég kifejezett egyértelmű népakarattal, de ha szembe megy, az a nép már újra megtanult utcára menni. MP úgy hivatkozik magára, hogy The Man, ami nem kis egomániát jelez, de legyen, szerény és introvertált embereknek nem való a politikusi szerep.

Rájuk szavaztam ja, de ha bénák lesznek, hazudósak, zsarnokoskodók, lopósak, nepotisták, korruptak illetve lehozzák ezek bármelyik kombinációját, csúnyákat fogok gondolni róluk, amiket majd ide is írok. Nem vagyok rajongója egyetlen párnak sem, eszméim túl elvontak a napi földharcot vívó hatalomtechnikusokhoz képest, szavazatom jobbára pragmatikus (a kisebbik rossz, ugyebár), de jó volt bukni látni ezeket a felcsútista rohadékokat, ez kétségtelen.

Kampányüzemmód OFF (igyekszem kevesebb direktben politikai izét idetolni), jönnek a dolgos vagy dologtalan hétköznapok, de a hangsúly azon van, hogy hétköz! Meg hogy vagy.

p.s. Attól meg kissé letört vagyok, mikor sírós hangú nyugdíjasok telefonálnak be, hogy mi lesz most, ha nem lesz ez a "draga, tündéri kormány" (sic!) csak mert a sátáni ellenzék elcsalta a választást. amit a kormány rendezett meg, mint végrehajtó hatalom. Nagy az isten állatkerteje, de nekünk a látógatóknak kellene lennünk benne...

Forgó köpönyegek és lelkiismeret-relativizálás

Az elmúlt két napban, elkezdek a felcsútista megmondóemberek (képviselők, propagandisták, katonaság, népség, csőcselék) járni a Partizánba, pedig eddig a hazaárulózástól sem idegenkedve lenézték, összebrüsszel-gyurcsánozták aztat a médiákot, de most akkorát vettek vissza az arcukból, hogy már alig látszanak. Pócsjános, a Párt egyik legirrítatívabb pöcse is elkezdte előadni az intellektuális úriembert, az egyrészt-másrészt világában élő empatát, minta nem ő lett volna az egyik legszánalmasabb bunkó a rezsim kampányában, akinek tényleg az volt az egyetlen relatív előnye, hogy nem volt expilcit mód agresszív, csak egy ostoba, éjsötét farok, ami persze kurvaanyázás nélkül is komolyan ember alatti teljesítmény.

Szerinte amúgy a sok nem rájuk szavazó volt a „fusztlált“ (ez olyami lehet, mint a futszál, csak kosárlabdával focizzák), mert a Párt mindent jól elrendezett, főleg magának persze, de aki nem csatlakozott haszonélvezni, az ne picsogjon. Mindekinek lehetősége volt rendszerlakájjá válni, még a tehetség sem volt feltétel, meg a tudás, meg ilyen belvárosi szarok, szóval esélyegyenlőség volt, akárki megláthassa! Aki nem élt vele, az meg rászavazott a kreténre, aki azért lett politikus, mert elhagyta a felesége, de gyáva volt ráállni a heroinra. Így aztán hiába lett „olcsóbb a benzin ára“ (ez egy igazi alsópolcos felcsútizmus, hogy lement az ár ára), elbukták a győzelmet, azaz nem vesztettek, hanem elbukták a győzelmet, ezt így kell pártszerűen mondani, mivel a győzelem a zsebükbe volt már, a fél országgal együtt. Az ezüst is szépen csillog, ha van belőle pár kiló egy svájci trezorban.

A választás azon ment el a beszélő fejek szerint, hogy az emberek, különösen szegény buta fiatalok, unták a zsarnokságot, gondolták kipróbálnának valami mást, pedig a kommentelők szerint nem unták őket, hanem utálták, ami azért nem csak stílusbeli különbség. Mikor a deákdániel alakú sokat látott szakértő is elment gyónni, az is úgy volt vele, hogy a kormányzás kurva jó volt, csak ő volt naiv, mert elhitte mikor azt skandálta neki a másik kitartott kolléga, hogy a „kutatásai“ alapján tényleg toronymagasan vezetett a felcsútista szekta. Az összes választópolgár szempontjából alig hatvan százalék volt a támogatottság, de a biztos választók körében már száztíz, és hát abban az adatban meg lehetett bízni. Hiszen ha kicsit felül is mérték, hát istenem, de ha húsz százalékot tévedtek, az még mindig kilencven. Esetleg százharminc! Szóval optimisták voltak, főleg ezért osztották az észt  lenéző-kioktató vonalon, hogy mindenki hülye, csak ők a helikopterek, mert nekik olyan módszertanuk van, hogy attól éjjel kettőkor is felkel a Nap.

Furcsák ezek a figurák, hirtelen mindegyik olyan közlékeny lesz, és nem, soha sem volt egyik sem pártszolgálatos karaktergyilkos, csak hittek a Rendszerben (na ja, az Eszmében nem hihettek, azt nem főztek a karmelita menzán a virsli mellé), és rossz volt a módszertanuk. De röpke pár hónap alatt majd jól kielemzik, mi volt a baj, mibe is buktak bele. Pedig egyszerű: Arrogáns, lopós, hatalommániás faszok voltak mostanáig, bár erről nem tehetnek ősapáik, de ha lehet, unokáik se boruljanak le, hol sírjaik domborulnak majd. Ha már évtizedek viszonylatában játsszák a „Térdre magyar!“ című népies műdalt az istenadta népnek. Ezen azért olyan sok elemeznivaló nincs, nem kell zsarnokságot építgetni, azt meg is vagyunk azzal a lelkiismerettel.

Bonyolult állat a tehén, de én jó pénzért megfejtem!