Katonavezénylési megoldások

Katonákat vezényelhetnek az állami épületek őrzésére, hogy több rendőr járőrözhessen - írja a HVG, hát tudja fene. Itt a közelben van egy laktanya, és mikor legutóbb arra jártam, egy civil biztonsági cég feketeruhásai őrizték a kapukat. Szóval hogyha nem telik katonákra a laktanyák őrzéséhez, akkor honnan lesz ember a minisztériumok elé?

Ráadásul a katonák ugye békeidőben nem sokat csinálhatnak egy városi terepen, legfeljebb szépen menetelhetnek, elvágólag és csillogó tekintette, minden más a gyakorlótérre tartozik. Ha meg valakik ledobják az atomot, akkor mindegy is, ki vigyáz a romokra.

Valahogy ebben az országban rendszeres, hogy emberek mást csinálnak, mint amit kellene. A covid-járvány idején szemészeket küldtek a járványosztályra, egy filozófus kollégám egyszer etikettet tanított, mert valaki összekeverte az etikával, arról a srácról nem is beszélve, aki mérlegképes könyvelőként kristálycukrot csomagolt minimálbérért.

Vagy megvannak a kórházakat igazgató rendőrök? 

(Plusz szerintem van ebben az országban egy csomó kretén, aki azt hiszi, ha jogászdiplomát szerez, már mindenhez is ért. Pedig ismertem többet, aki tök hülye volt a szociológiához meg a társadalomkutatáshoz, de e témákban is osztotta az észt. Pedig nem is voltak politikusok, akik néha leszállnak a pócsjánosi szintre, aki vízvezeték-szerelőből lett a Jászságban helyi Döbrögi, és innentől kezdve ő is értett a bármihez. A hatalom korrumpál, illetve elkurvásít.)

Ám a mai kedvenc hírem az, hogy V. Mihály, Rákoscsaba (XVII. kerület) fideszes önkormányzati képviselője kiakadt azon, hogy egy iskola kerítését színesre festették. És nem ám egy színnel, hanem többel, tisztára szívárványos hatást kelt a dolog. Ami a szegény hülye képviselő szerint  „félreérthetetlenül »egyfajta« üzenetet sugall minden nap, minden reggel és délután a szivárványhoz hasonló kerítés látványa az érkező gyermekek és szüleik számára”.

Vagyis ettől tuti megbuzulnak, nézni is rossz: 

444.hu

Hogy csak a gyerekek, vagy visszamenőleges hatállyal a szüleik is az nem tiszta, de az ugye köztudott hogy a szivárvány látványától homoleszbikus lesz bárki, csak elég sokáig kell a kerítést nézni. Jó, ehhez azért kell egy nem csekély szellemi leárnyékoltság, de hát a Pride-al is az volt a gond, hogy a melegek látványtól bemelegszik a szegény gyerek. Ott sem volt világos, hogy a menetnek hány százalék buzit kell ehhez tartalmazni, hiszen  heterók is vonultak számosan, leginkább szolidaritásból.

Mert ugye mi van, ha egy gyanútlan gyerek teljesen indokolatnaul, épp egy csoportnyi hetero láttán jön rá, hogy ő bizony a saját nemével akar majd dugni? Ha elég nagy lesz hozzá...

Ez tényleg az a kommunikáció, amin csak röhögni lehet. De persze lenne megoldás, nem V. Mihály problémájára, hanem az iskolák szivárványtól megvédésére. Oda is katonákat kellene kivezényelni (sőt, katonaiskolásokat), akik a festékes dobozokkal érkező szülőket elhajtják a fenébe. Esetleg a légierős is be lehetne vetni...

Nyekerg és értetlen

Most akkor nyekeregni fogok a világ állásának azon részéről, ami jutyúb közéleti tartalmait jelenti.

Nagy fogyasztója lennék a politikai tartalmaknak, már tinédzserként is az voltam, persze még nyomtatott sajtóval. Egy ideje meg a jutyúb, csak mostanában inkább idegesítenek csatornák, mint bármikor korábban.

Ma reggel például belenéztem a Magyarország kedvenc reggeli műsora című dologba (Molnár Áron és harcostársai elővezetésében)és csak pár percig bírtam. A röhögcsélés eleve idegesített, és a második vagy harmadik ócska szóviccnél meg lelőttem a cuccot, nekem ez már nagyon óvodás. Bár a szóviccbűnözésben néha én is benne vagyok, de most fáj a hátam és ettől keveset alszom, szóval lehet, hogy ezért kisebb a toleranciám. Jobban belegondolva persze már a múltkor is idegesített.

De akkor belenéztem a Dolgunk van kültéri podcastba (Magyar Dávid meg az a másik szakállas), és igen , lelőttem a néhányadik ócska szóvicc után.

Aztán már bele se néztem a Jólvanezígybe, mert láttam Egri Viktort, aki jó fej, de nekem már túladagolásom van a közéleti prédikációiból, valahogy mindenhol ő jön szembe. Puzsért meg már jó ideje elviselhetetlennek tartom, nem is nézem az Önkényes mérvadót, ha benne van, igaz Horváth Oszkár is inkább indulatos már, mint okos (jó, nyilván csak a megszólalásaiban), azt meg én nem bírom. Nemrég nem bírom de ez egy hosszabb folyamat volt. A nem bírásig eljutás.

Most kérdem én ki a felelős ezért? már túl azon, hogy egy válogatós sznob barom vagyok, aki nosztalgiával gondol vissza az értelmiségi múltjára. De én neveket akarok hallani a sajátomon kívül is, ha már én is nevesítettem, hogy kikből lett elegem éppen.

Vagy eleve ezek azok a nevek?

p.s. Viszont a jutyúbon van sok hangoskönyv meg zene. Tényleg, egyre több zenét hallgatok, pedig egy ideig szinte alig, ritkán avagy esetileg.  Mstanában meg sokat, bár az ízlésem radiklaizálódik, ez épphogy belefér, hiszen majdnem pop:

Hát, fáj

Van az a mondás, hogy ötven fölött ha úgy ébred az ember, hogy nem fáj semmilye, akkor halott. Hát, én minden jel szerint még élek. Mondjuk a hétvégém a hátfájás köré szerveződött, még szerencse, hogy amúgy sem terveztem egyéb programot.

De az furcsa, hogy fáj ha ülök, kicsit fáj ha fekszek, és nem fáj ha állok. De ki bír folyton állni?

És állva nem bírok írni.

Miközben eszembe jutott, hogy Hemingway is állva írt, valami első világháborús sebesülés miatt, az írógépe egy megfelelő magasságra szerelt polcon volt. Ezt Moldova György kubai riportkönyvében olvastam anno, úgyhogy feltettem a laptopot a könyvespolcra, hátha írok egy nagyregényt. Bár ehhez kevés a türelmem, mindig is csodálkoztam, hogy képes valaki ilyen hosszú szövegeken dolgozni, sokáig. (Helló Petra!)

Asszem inkább írok egy szonettet, hátha újra megjön a kedvem a költészethez. Mármint az olvasásához...

A feleslegesség értelmetlen felemlegetésének feleslegessége

Avagy ha az embereknek Lego Star Wars kell, akkor Lego Star Warsot kapnak a pofájukba, különben valaki a fegyveréhez kap, ha meghallja a kultúra szót.

Miszerint újabb indok az emberiség tömeges kipusztulásának indokoltságára.

Mert van annyira sokat emlegetett mitológiája gyerekkoromnak a Star Wars (különös tekintettel a Birodalmi Jedi visszavág a csillagoknak című műalkotásra), hogy egy bizonyos, mondjuk 10 év körül életszakaszomban éppen egy Darh Vader meg egy E.T. figurára vágytam, mondjuk ebből az egyik meg is lett. Nem Vader, naná. 

De akkoriban kezdtem megszeretni a legózást, leginkább azért, mert volt már (karácsonyról születésnapra egyre több) legóm, és bár előbb építettem belőle szélmalmot, mint csillagrombolót, de nem sokkal előbb! (F14-15-ös vadászgépekben is jó voltam, ha lehet ennyire szerénytelen. Amúgy lehetek.)

De az akkor és azóta sem jutott eszembe, hogy a sztárvórszozás meg a legózás az egy univerzumban lenne található, leginkább azért, mert nem. Úgyhogy bár egy-két villanásnyi ideig volt szerencsém SW animációs sorozatokhoz, de a legósat bottal piszkálva se jutott volna eszembe megnézni. A bele.

Erre a minap unalmamban, mintegy véletlen beleléptem, és nem éretettem. (Jó, hát utáltam is, de egy okoskodó senki vagyok, aki könnyen gyűlöli azt, amit nem ért. Ehhez képest csak utálkozom néha, de azt akár izzó gyűlölettel is.)

Mert a Lego-figurák lényege, hogy bénák, iszonyúan bénák. De egy kockákig egyszerüsített, kubista világba beleillenek, ahogy a remek vadászgépeim pilótafülkéibe is. Mert arra vanna kitalálva. 

De az a 3D-animáció, amivel egy ilyen sorozatot, kisfilmet kurva drágán megcsinálnak, az pont nem azért van, hogy egy eleve absztrakt fizikai játékvalóságot modellezzenek vele, hanem hogy a valós(nak érzékelt) valósághoz hasonló színvonalon valamit, amit addig csak elképzelni tudtunk volna. Nade aki halálcsillagosat akart legózni, az legózott magának olyat, otthon a négy fal között, de nem vágyott rá, hogy a tévében/moziban is azt nézze, hogyan rajzoltak a kompjúterükkel nekik valami hülyék Lego-világot, az „igazi“ SW helyére.

Most komolyan, ez attól kellene jó legyen, hogy direkt nem 

rajzolnak Yodának kezet, bár megtehetnék?

Vagyis ha már animáció, akkor legyenek hétfejű sárkányok, élethűen hámló pikkelyekkel, de ne butítsák vissza az egészet néhány szellemes, de primitív játékfiguráig.

Ez olyan mint pont a Háborúzó Csillagokban a fénykard: Van egy mindent lebíró technológiád, és arra használod, hogy a klasszikus vívást is félretéve, össze-vissza csapkodj vele. Ennél az is értelmesebb lenne, hogy van fény-zsebkésed, ami meg is süti a kolbászt, miközben szeleteled vele.

De ha némely diznis-hálivúdi arcoknak be van akadva a Lego, akkor csináljanak igazi legóval egy rendes stop-motion animációt, ahol az egész környezet legóból van megépítve, és egyedileg tervezet lefigurák mozognak benne, na abban lenne kraft. De a Lego Star Wars az olyan, hogy csinálsz magadnak egy fénykardot, és azzal vágod ki papírból a South Park figuráit.  (Aztán beszkenneled, aztán animálod a laptopodon, csak hogy érezd a technológia súlyát.)

Ez úgy értelmetlen, hogy felesleges. Miként azért értelmetlen szólni, hogy értelmetlen, mert felesleges. A közönség vágyja ezt, és ezt kapja, mondjuk meg is érdemli, aki.

(Az egész persze abból a premisszából indul ki, hogy aminek értelme van, az eleve nem lehet felesleges, miközben mikor valaki direkt az értelmetlenre vágyik, akkor az sem az. Vagy valami ilyesmi, utólag nem csoda, hogy középhosszú hezitálás után végül szociológia szakra mentem filozófia helyett. Így filozófialilag nem vagyok képzett, kicsit sznob, de súlyosan alulolvasott.)

Egy kis Lego azért jól jönne...

Sokkoló kergülés, villantás nélkül

A Zindex zorigósodása a rezsimváltás után is megállíthatatlannak tűnik, egy délelőtti főcímlapos főcím főleg:

„ Szoboszlai az évszázad góljával sokkolt, az angol sajtó teljesen megkergült!“

,

Ha ez a Szoboszlói ciciket is villantott volna (nyilván valaki másét), akkor már teljesen a gödör alján üvöltene boldogan a szebb napokat látott portál. És arról értekezne, hogy a Szoborfainak sportmenhez illően formás segge van hozzá. Mint a Milói Dávidnak a michelangelói képtárban!

Nade. Hogy sokkolt, az még oké, de hogy az évszázad gólja??? Magam nem értek a fodbalhoz ami nem érdekel, de úgy sejtem, lesznek még fodbalmérkőzések az évszázad visszalévő, közel háromnegyed részében, és talán nem túl nagy merészség megjövendölni, hogy lesznek még azokon is gólok. Szóval - ahogy az írás mondja - ne ítélj, hogy ne itassanak le előre a medvebőrön! 

Mondjuk még nem olvastam a horoszkópot, hogy lesz-e világvége a hétvége előtt, vagy fordítva (ttőle egévtéh a egévgáliv e-szel), szóval lehet, hogy innentől nem lesz több fodbalmérkőzés egyáltalán, de akkor meg vissza kell nézni rohadt sok régebbit, mert lehet hogy az évezred gólja volt... Már ha a kettő ez esetben nem ugyanaz, de lehet hogy igen, akkor viszont a harmadik évezredé előre is, ne legyünk kicsinyesek! Feltéve, hogy a világvége után (alkalmából) lesz-e még min visszanézni a miket.

Az angol sajtó (szerintem a britre gondolt a költő) meg már rég meg van kergülve, legalább is ez a benyomása az embernek, ha például Daily Mailt-t olvas, amit én nagyon ritkán teszek, mert az az ottani bulvárgödör egyik zászlóshajója, ez meg a nap képzavara. (Úgy néz ki, mint sötétség a mélyből.)

De azért vannak arra decens lapok is, amik nem kergülnek, egy Guardian például csak igen ritkán, de a Zindex meg olyan, hogy magából indul ki tőlünk, és nálunk már nincsenek. Van a bulvármocsok, a félbulvár-szutyok meg szekértábor-alapú drukkermédia, ilyen Times meg hasonlók tán sose voltak. (Vagy igen, nem vagyok egy sajtótörténész, de az elmúlt harmincöt évből legalább huszonötre emlékszem. Akkor nemigen, könnyű is volt a véleménybuborékokban élni, mint ahogy még ma sem olyan nehéz, csak komolyabb elszánást igényel.)

p.s. Ennek semmi köze semmihez, de olvastam, hogy ma van Karl Dönitz német (Harmadik Birodalmi) főtengernagy 135. születésnapja, aki arról is híres (már a főtenegeri nagyságán túl), hogy Hitler öngyilkossága után mintegy három hétig még ő volt a kancellár, Adolf fajtárs utóda. És ehhez képest, a nürnbergi per után kapott gyenge tíz évet (miközben pl. Hess fajtárs élete végéig börtönben rohadt), aztán az 1956-os szabadulása után még 1980-ig elkertészkedett, írt pár könyvet (önéletrajzot naná), mondjuk legalább nem lett ünnepelt sztár, mint Wernher von Braun Amerikában, az Apollo-program kapcsán.

Nem biztos, hogy náci volt, de a nácikat szolgálni pont ugyanolyan bűn, ehhez képest Dönitz is olcsón megúszta azt, hogy Hitler egyik főkutyája volt.

Így megy ez.

Nemlogi kuss

A fidesz utódpártjának parlamenterei (akik ott parlamennek az országgyűlésben) a tökéletes posztmodern politikát tolják, a bármi mehet (anything goes) jegyében, amitől vicces, igazából szánalmas önellentmondásokat csinálnak ki magukból. 

Egy klaszikus szillogizmus keretében ez így néz ki:

1. Nagyobbik premissza , avagy főtétel: Ez a kormány illegtitm, minden döntése illegitim, mert kívül áll az alkotmányosságon. Nem is kell alávetni magunkat (őket magukat) a kormánytöbbség döntéseinek.

2. Kisebbik premissza, miszerint altétel: Ezért tök mindegy mit mond, dönt, ígér a kormányminiszter-elnök, vagy bármelyik tiszás illegitim, nem kell vele foglalkozni.

3. Így aztán mással se foglalkoznak a felcsútista kapuőrök hadállásaikban, csak hogy mit mond a főminiszter-elnökdiktátor, és alvezérei. Mondjuk jobb híján, mert saját elképzeléseik nincsenek az ország sorsát illetően, már túl azon, hogy ukránok, gyarmatosítás, hazaárulás, sorosbrüsszel. Csak ez programnak nemhogy kevés, de egyáltalán nem az.

Na ja, szillogizmusnak ez nem igazán működőképes, mert a kiindulásból nem következik a működésük, az valamiféle alternatíva-állítás lenne, de ahhoz ész és szándék kéne, nem elég pusztán a jól szabott öltönybe csomagolt sértett hisztizés. (Az a kibaszott nép, hát volt pofája kiszavazni őket a hatalomból, a fülkeforradalmár illiberális kánaánistákat! A jótevőiket! Erre most fülke forr a világ...)

Mindez csak a minapi, gyerekvédelmi ügy kapcsán elharapózott adokkapokról jutott eszembe, de eszembe juthatott volna szinte bármiről. Mert kábé ennyire képesek, távol bármiféle józanságtól vagy racionalitástól, mint egy bekúrt kocsmai hőbörgő... nos, hőbörögnek. És közben arról delirálnak, hogy MP és kormány nem is kormányoz, csak kommunikál. 

Merthogy a felcsútisták utolsó hadoszlopának másik kedvenc művelete, hogy centire pontosan felmondják mindazt a sok szemétséget, amit az elmúlt ciklusokban leműveltek, aztán az egészet a jelenlegi rezsimre kenik. (Nem mindig, de nagyrészt indokolatlanul.) Például a Dagadt már hosszú évek óta nem kormányzott egyáltalán mire megbukott, csak világpolitikust játszott itthon, sértődött óvodást külföldön, és nyomatta az egyujjas agyú propagandát, tényleges cselekvések helyett. Most meg ha a kormány tesz valamit bármilyen ügyben, már megy is a szirénázás, hogy de csak azért csinálják, hogy aztán jól kommunikálhassanak róla, vele, általa. Aha, bagoly mondja verébnek, hogy nem is volt taggyűlés a magángépen, és a hajad is már milyen. (Nagyjából ennyire releváns a posztfideszes verbális abúzus.) j

Egyébként nem rossz elv, a klasszikus vasútmozdonyos példa, miszerint több gőzt a kerekekre, és kevesebbet a sípra, ha már eddig fordítva csinálták.

A valóság után futó tahó (Torrente 6.: Az elnöki ügy)

Jut eszembe, eszembe jutott, hogy ha már tegnap érintőlegesen hivatkoztam José Luis Torrente kitalált karakterére, idén kijött egy új Torrente -film, sorrendben a hatodik. És minthogy a múltkor megtaláltam egy videómegosztón, most meg is néztem.

Egyrésztmásrészt: Pont olyan mint az előző öt, ami kellemes komfortérzetet biztosít, és közben sokkal politikusabb, ha már a címszereplő volt rendőr ez alkalommal politikusnak áll. Nyilván a korrupció vonalán megvezetve, mert ő nem csak egy bunkó, de ostoba is, akit könnyű beetetni, de végül persze kimászik a bajból, csak hogy ne legyenek teljesen boldogtalanok a lelki szegények.

Santiago Segura még mindig hézagmentesen hozza a rasszista korrupt taplóállatot („Lassan több itt a kínai, mint az ember!“), aki így tökéletesen alkalmas kortárs politikusnak. És talán itt botlik egyet a koncepció, ugyanis a Trampli Donáld (és megannyi epigonja) viszonylatában José Luis már nem is annyira karikatúra, mint inkább látlelet. Amikor botrányt csinál a tévévitán (és rekordnézettséget), már csak az hiányzik a dumájából, hogy a a bevándorlók megeszik a kutyákat, megeszik a macskákat, megeszik a háziállatainkat! (Cserébe van benne egy paródia-Trump, mintha nem önmaga paródiája lenne a sárgafejű.)

filmek.hu

Aztán csodálkozik, mikor szembe jön vele a politikai korrektség elvárásrendszere, nem érti, nem szereti, de az őt szerződtető kis szélsőjobbos pártnak pont megfelel, mint a nép hangja, akinek ami a szívén és a nadrágjában (meg a whiskyspoharában), az a száján.

És nem tudom mennyire csavar, de hősünk itt az elnökségért indul, mintha Spanyolország nem lenne királyság. Santiagio Segura biztos republikánus... (Néha azért miniszterelnököt mondanak, de máskor államfőt, lehet, hogy csak a szinkron következetlen, vagy ez eredetiben is szándékosan zavaros.)

Mert itt van azért egy nem túl eredeti, de hatásos politikakritika, miszerint a mai arcok annyira a mindennapoktól elszakad egoista úrhatnámok, hogy hozzájuk képest egy prosztó, a külvárosi csehóból kukázott futóbolond a hiteles karakter, az önazonos jelölt. 

Nekem a Torrente a 21. század Olsen bandája, mert az még bájosan bumfordi, nagyon kispolgári burleszk volt, ez meg ugyanaz taknyos, bunkó, trágár és undormányos változatban, pont amennyire már nem vagyunk túl optimisták a világ állást illetően. Még annyira sem, mint 1970-80-as évek Dániájában. Ilyen értelemben Torrente korunk hőse. Korunk hőse ugyanis antihős, vagy mert vagy pitiáner hedonista, vagy magától elszállt kőgazdag tech-guru, de leginkább ennek keveréke (lásd Maszk Élon esetét).

Torrente lehet akár az európai, kései Al Bundy-klón, alkoholista beütéssel, de lehet, hogy ez csak azért jutott eszembe, mert Csuja Imre mindkettejük szinkronja, kábé ugyanazokkal a manírokkal. Gondolom van neki ez a suttyó kisember hangja, ami prímán illik az efféle karakterekhez, és igazából jobban áll a fülemnek, mint Seguro eredeti orgánuma. (Ez a Woody Allen - Kern András eset újrajátszása.)

Rutinból összedobott film ez, de legalább szórakoztató, mint rendesen.

Csak semmi buzuluás, a buzulás az nuku!

Nádasdy Ádámnak  emléktáblát állítand a XIII. lipótvárosi önkormányzás (und Angyalföld), ami szép gesztus, én jelentős részben Nádasdy miatt sajnálom, hogy nem lettem nyelvész. A közelmúltban elhalálozott családja azt akarta, hogy a táblán az szerepeljen: „Tanár, Nyelvész, Költő, Műfordító – Aki sokat tett a melegek méltóságáért”. Na, ez  utóbbi mondat nem került rá, elvégre egy komoly kerületi önkori nem buzizhat:

„Önkormányzatunk általánosságban nem támogatja, hogy az általa állított emléktáblákon a személy származására, nemi identitására vagy vallási hovatartozására utaló szöveg jelenjen meg”

Most akkor képzeljünk el egy Martin Luther King emléktáblát, amire nem írják rá, hogy a fazon fekete volt, hisz a bőrszín nem számít, mindannyian kékek vagyunk, legfeljebb van aki sötétékék, mások meg világoskékek. Mohandász Karamcsand Gandhi (a közismert Mahatma) meg indiai? Ki hitte volna, ezzel a névvel mások Croydonban árulnak metróbérletet meg falafelt, a Chepstow Road környékén.

Merthogy Nádasdy Ádám melegjogi aktivista is volt, de annyira, hogy magára csak mint buzira hivatkozott („Én nem vagyok LMBTQ, csak egyszerű buzi vagyok.”), amivel a maga részéről és eszközeivel hatástalanítani akarta a szó megbélyegző jellegét. Nyelvészként mintegy visszafoglalni. (Jut eszembe: Megvan valakinek a Shop Stop 2. (igazából Clerks2) című mozgóképből az, hogy „küszöbmajom“? Ha nincs, tessék bepótolni, igen jó film.)

Vagyis  a buziság fontos identitásleme volt, olyasmi, amit nyilvánossá is tett, szóval nem kéne eltartott kisujja egyrésztmásrészteznie a helyi ispánoknak.

konyvesmagazin.hu

Aztat írja egy kommenter, hogy „Vèleményem szerint a munkássága az érték nem az irányultsága!“ Ami baromság, egy közéletileg is aktív művésznek a közéleti aktivizmusa is a munkássága része. John Lennon esetében se jutna eszébe senkinek, hogy akkor innentől ne hallgassuk a Working Class Hero című dalát, mert az annyira politikus, ráadásul antikapitalista. (Mondjuk a dagadtéknak ez eszébe juthatna, Lennon az ő agyrémeik szerint egy pre-neokomunista volt, nekik kortársai közül nyilván Ry Orbison jön be. Ami csak azért jutott eszembe, mert már nem emlékszem ki mondta, de ha nincs a punk, meg inkluzíve a Sex Pistols, a rockzene en bloc olyan lenne, mint Roy Orbison. Zakós-nyakkendős érzelmeskedő izé.)

Asszem mára elég ennyi zárójel meg popkulturális utalás (remélem a címbéli Torrente-idézet is ismerős), lassan ihatóvá hűl  a kávém, kint meg kisütött az a rohadék Nap.

Relatív bábszínház

Tegnap délután minden közéleti hír arról szólt, hogy miket szóltak be egymásnak a parlamentben közepesnél kisebb jelentőségű politikusok, meg a kormány (a nép, a demokratikus többség, és a felgyűrt ingujjasok) nevében a főminiszter.

Most épp a gyerekvédelem kapcsán ment a médiának közügyekkel foglalkozást játszás, de hétfő volt, és hétfőn mindig ez a műsor, erre gyúrnak pálinkával és szobabiciklivel egész hétvégén a honatyák-anyák. Hogy épp a Duna vízállása, a gyerekverő pedofilok vagy a EU-támogatások inflációs hatása a téma, az szinte mindegy.

Egyik oldalon elmondják, mennyi rémséges szörnyűség történt az előző rezsim alatt, a másikon meg hogy milyen sokkal mégnagyobb szörnyűségek fognak történni, mindjárt tegnap akár, aztán az egész átvált a Ki a nagyobb bunkó? népies műdalfesztiválba, pedig már az is taszító, amit előtte performálnak.

Én pedig eredetileg egy saját zsírjában sült szociológus vagyok, engem a konkrét döntések érdekelnek, és még inkább azok társadalmi hatásai, az már sokkal kevésbé, hogy a parlamenti bábszínházban hány kanyarral és milyen vérig sértésekkel jutnak el odáig. Mert ahol kétharmad van (ott kétharmad van, mondja a költő aki mindent kétszer mond, kétszer mond), szóval ott bábszínház van főleg az országnak gyűlésében, és nem valódi diskurzus, nagyjából ezt látjuk most is. A politikusok pártfüggetlenül látszani vágyását és ezért nagyot mondani akarását, az aznapi tizenöt perc hírnevükért tekerést. (Mondjuk abban semmi ráció, ha ebben a kretén, ovis versenyben a miniszterelnök diktálja az iramot, ez csak eleinte volt egy kicsit vicces, de már középtávon is fárasztóvá lett.) Ez a sokat emlegetett „abszolút filmszínház“, része, gondolom, ami nekem nem fáj, csak nagy ívben elkerülöm.

Mert egy filmszínházban, ami mozi, az a jó (már ha túllépünk azon, hogy kurva drága a jegy), hogy én döntöm el, bemegyek-e filmet nézni, vagy csak azért járok arra, mert a plázában ingyenes a pisilés.

Részemről az utóbbi.

Szokásos ázsiai pirított bosszú

A szörnyfiú (Hwayi: A Monster Boy - 2013) címszereplője igazából simán csak Hwayi, szörnynek annyiban szörnyű, hogy öt lelketlen gengszter neveli fel, a Naplopók, akik egyszerű kétkezi emberrabló-zsaroló-bérgyilkosok, akik a saját anyjukat is röptében feldolgoznák sztéknek, ha valaki eleget fizetne érte. Amúgy is élvezik ha embereket kínozhatnak, annál már csak azt jobban, ha a végén különös kegyetlenséggel, mondjuk eláshatják élve, de igen sebesülten. (Elvégre kár a golyóért, az sincs ingyen!)

Na most ebbe a közegbe szocializálódik Hwayi, aki iskolába se jár, a faterjai mindegyike egy-egy, bűnözéshez elengedhetetlen terület szakértője, úgyhogy elég ha ők okítják a mindennapi kenyérre, vagy hogy kell ezt mondani, szóval hogy miként kell embereket rabolni, kínozni és leginkább legyilkolni. Az első saját emberölésénél még remeg kicsit a srác keze, de azért megcsinálja, az csak egy későbbi fejlemény, hogy az igazi apját küldte pokolra.

És innentől indul a szokásos (teszem hozzá gyorsan: szokásosan jó) koreai bosszúfilm, ami ugyan csavarosságban nem ér fel Park Chan-wook klasszikus bosszú-trilógiájához, de nagyjából annyira sötét, valamint naturalisztikusan erőszakos, és van benne kellő mennyiségű melodrámázás, hogy indokoltnak érezzük a könnyeknek csikorgatását és fogaknak hullatását.

A generál európai nézőt (mint engem) kissé összezavarja a sok koreai név, meg hogy majdnem minden színésznőben azt a másikat véli felfedezni, aki abban a bosszús filmben volt egyszerre cuki, és jéghideg hentes und mészáros, mármint gengszterileg. De elég sok film után, már nem okoz ez sem akkora gondot, legfeljebb eltöpreng az ember, hogy ha állítólag az ázsiaiak minket látnak tök egyformának, akkor ki itt a hülye a merre? Mert ezekben a filmekben nekem csak a csajok egyformák, de lehet, hogy ez szándékos, mondhatni koncepció, vagy csak ennyire egyfelé húz a tájjellegű szépségideál...

A bosszúfilmnek tényleg annyi csak a trükkje, hogy:

1. A főszereplő legyen nagyon-nagyon motivált a bosszúra (jellemzően némi családirtás okán), és közben semmiképp se legyen Charles Bronson vagy Steven Segal, mert belőlük soha többet egy fél percet se!

2. A bosszú legyen kíméletlen és felettébb véres, különben nem elégíti ki az egyszeri néző magasfokú és finoman cizellált morális elvárásait, miszerint ne csak meghaljon egy-egy mocskos geci, de szenvedjen is a rohadékja, miközben a saját vérébe fullad!

3. A bosszúálló főhős akkor se érezze jól magát, ha körülötte már mindenki halott. Mert a hullák közt van olyan, akit ép meg akart menteni, meg amúgy neki is szörnyeteggé kellett züllenie, hogy más szörnyeket kiirtson, szóval a happy end mint olyan, eleve felejtős. Kis elégtétel-érzés azért nyilván belefér, de szigorúan tragikus felhangokkal.

Nos, a Szörnyfiúban mindez megvan, amitől egyfelől kicsit sablonos a cucc, másfelől pedig - épp ezért - otthonos, már amennyiben valaki bírja, mikor egy erősen felindult alak egy kalapáccsal rendezi át a rosszfiúk arcvonásait. Bár az speciel az Oldboyban volt...

Közléskényszer másnap

Sétálok hazafelé a kirobbanóan őszies, szikrázó, nyálkás szürkeségben (amit pont így szeretek), és egy nem szomszédos ház egyik alsó erkélyén üvölt egy alak, főleg arról mennyire bebaszott tegnap a kollégákkal, amitől akkorát hányt, hogy haverja majdnem felhívta a Guinness Rekordok Könyvét. Csak annyira részeg volt ő is, hogy nem találta meg a telefon elejét, ami később tévétávirányítónak bizonyult. Ráadásul - gondolom - nem Guinnesst ittak, avagy nem biztos, hogy hitelesítették volna a rekordot, különös tekintettel arra, hogy volt-e benne elég répa?

Ja igen, a figura egy telefonba üvöltött, de tényleg ügyelt rá közben, hogy a Petőfi János - Arany Sándor utca határolta társasházi lakóingatlanokban mindenki hallhassa, akit érdekel. Én meg nem ott lakom, csak arra jöttem hazafelé, mondjuk engem nem is érdekelt. Annak nyilván van valami igen tudományos pszichopatológiája, hogy valaki miért csak üvöltve tud telefonálni, mindig kihangosítva a  másikat is, és szigorúan csak nyilvános térben. Gyerekkorában biztos nem vettek neki kismacskát, vagy igen, csak az megetette a hörcsögét, vagy esetleg az „apu iszik, anyu öl“ családi körben nőtt fel, ha már Arany Sándor írt ilyen verset költeni, neki meg trauma-alapú közléskényszere van 

Meg az sem világos, hogy valakinek miért buli az, hogy tegnap nagyon részeg volt valahol, valakikkel? Az egy tegnapi buli múlt időben, de másnap már - másnaposan - normális ember nem nosztalgiázik rajta. Inni, betépni, kefélni, autót lopni vagy ejtőernyővel ugrani a negyvenkettes buszról, az mind olyan cselekvés, hogy a pillanat megélésére irányul, amit nem másnapos büszkeséggel kell a világ arcába kiáltani, hanem vagy gyorsan elfelejteni (elfojtással küzdeni meg a szégyennel és/vagy félelemmel), vagy ha bejött, törekedni a bűnismétlésre, amíg még lehet.

De a külvilágot szórakoztatni próbálni azzal, milyen következményekkel szórakoztunk mi magunk valahol máshol valamikor, na annak semi értelme. Művészi önkifejezésnek kevés, a berúgás maga hőstettnek szánalmas, emlékek meg úgyse nagyon maradtak, legalább is az ordibáló arc arról nem kommunikált, csinált-e szelfit a pöcséről, vagy simán csak lefénymásolta?

De az erélyen ordibálás engem egy unalmas délutános sem szórakoztat.

p.s. Van az a régi Queen szám, a Let Me Entertain You, ami magyarul Hadd szórakoztassalak, bár egy ismerősöm évekig úgy gondolta, hogy Szórakoztass el engem. Ja, a magyarban ez a műveltető szerkezet nem igazán őshonos, nehezebben értjük, hogy ki csinálja kivel a mit, no meg mivel? (Persze ha a szexre gondolt volna a költő, akkor optimális esetben mindegy is, mert mindkét fél jól szórakozik, de a vonatkozó dal a show-business keretrendszerében értelmezi a szórakoztatást. Pedig tizenhárom évesen, gyérebb angoltudással én  miket hallottam ebbe bele...)

Nem tudom, de már unom

Tegnap érthetetlen módon már megint vásárnap volt, a forma-egy megint egyformán unalmasra sikerült (a forma kettő az jó volt szokás szerint), úgyhogy lehet kicsit a bulvármédián nyekeregni, mert azzal az a baj, hogy kikerülheti az ember (nem veszi, nem kattintja, nem néz oda), de olyan mint a reklám (sőt, túlnyomó részben pont az), hogy bekúszik a bőrünk alá, a tudatalattinkba, meg még valahová biztos, ami valami alatti, csak hogy háromszor verje rajtunk a Lúdas Matyit vissza. (Mondjuk a bulvár az eleve minden alatti, a felettes énemre ezért jön rá tőle a sikongató lábrázás, majdnem mindig gyakran.)

Kora délután, a héten az utolsón, bekapcsolom a laptopot, és ezt olvasom:

„Könnyes szemekkel engedte el kislánya kezét Csuti: így telt az első iskolai nap“ - ez amúgy Blikk, nem olvasom természetesen, de a májkroszoftos böngésző hírhányó algoritmusa szerint ez engem érdekelhet. Egy frászt! Még mindig nem tudom ki a fasz Csuti (és hogy hívják), de még mindig nem érdekel, ellenben a Blikk és minden hasonszemét szerkesztőségét be kéne szántani, aztán atombombával behinteni a romokat, hogy írmagjuk se írhasson úgynevezett „cikkeket“ ebben az évszázadban már.

Mert nekem semmi közöm ismeretlen ismert emberek magánéletéhez, de el bírom képzelni hogy Csutora bácsinak nem is volt könnyes a szeme, csak így szokás lekommunikálni (milyen szép szó ez is!), hogy ő nem csak híres (értsd: vannak róla hírek, bulvármédiailag), de érző szívű is, aki mély apai érzülettel szív. Valamit biztos.

Ez az „engedte el a kezét“ amúgy is aljas, ezt olyankor szokták bulvárhírni, ha valaki ismeretlen hírességnek meghalt az anyja, hát istenem, tíz évvel ezelőtt, de neki még mindig fáj emlékezni, és kerek évfordulókon lehet híreket könnyezni belőle, mert két temus reklám közé azért csak oda kell kúrni valami relenvánsnak látszani próbáló tartalmat. Úgynevezett „hírt“. Azaz előbb vegyél bluetooth-os csavarhúzót rézfaszú bagoly alakú nyéllel, aztán merengj el, hogy Csutka meg a kislánya, jajj ha meghalok, és végül rendelj nyaralónak is alkalmas atombunkert, vidám nyári színekben!

Egy mondat a zsarnoktól

Megvolt a kötcsei szélsőjobbos (régebben: „polgári“) piknik, ami nem az, csak egy seregszemle-alakú összetartás a Pártmaradék híveinek, ami idén különösen vérszegény harci kürtöléssé fajult, már amenyit tudni lehet róla, kiszivárogtatás-alapon. A Dagadt ezek szerint elmondott egy beszédet, amit az elmúlt öt évben (tízben) bármikor elmondhatott volna, ami szépen mutatja, hogy tényleg nincs köze a világ álláshoz, de már nem is érdekli, ő már beleöregedett a saját konspiratív buborékjába, ő már onnan akar a történelemkönyvekbe halni. Mondjuk valószínű, hogy nem a legfényesebb lapjaira fog, de így jár az, aki csak fejben nagy államférfi, de három lépésről már egy hisztis, nyugdíjas óvodás, szektavezér aszcendenssel.

A sajtóban is idézett idei tételmondata:

„Vége az újkommunistákkal szembeni türelmi időnek. Felvesszük a kesztyűt és harcolunk!”

Aha. Eddig tehát türelmes volt. Valamint szerény, végtelenül szerény, és egyáltalán nem egy harcos. Sosem beszélt háborús metaforákban, sosem rémisztegetett háborúval, mindig a párbeszéd híve volt, és mindenkivel szóba állt a józan, racionális párbeszéd reményében. Egy kibaszott krisztusi alkat volt, na!

De most elszakadt a cérna, itt akkora diktatúra épült föl tavaszól őszig, amekkorát ő sem tudott (bár szeretett) volna ácsolni (ha már az említett korábbi szerepmodellje a szakmájára nézve ács), de egy-két dolgot nem értek világosan:

- Ha ez itt egy Rákosi-rendszer 2.0, akkor miért újkommunisták a mostani kormánypártiak? úgy értem, kik voltak mondjuk Horn meg Pozsgay elvtársék, az egykor öndefiníciója szerint is kommunista Párt elhajló reformszárnya, akiket azért 90 után is lehetett teli szájjal komcsizni. A posztfideszes MP legfeljebb neojobbosból lett poszt-újkommunista, ha már mindenáron rajta van a definíciós kényszer. (Nincs.)

- Tessék mondani, akkor a nagy-nagy békepártiság az teljesen kuka? Mert a kampányban harcoltak, most harcolnak, de már huszonöt éve is nagyon-nagyon harcolni tetszettek lenni az akkor még nem annyira öreg, de már részben téeszelnök-alakú bácsinak? (Amúgy erre van egy megfejtésem: A „béketábor“ az valóban komancs projekt volt, már pont Rákosiékkal kezdve is, „békaharc“ ugyebár, de ők most annyira nem új kommunisták, hogy tesznek a békére, ezt most 

Ihr Kampf, írnám ha gonosz lennék, de miért is ne? Egy ellenség, mint szerénytelen énem?)

- Ha a mostani kormány gyarmatot csinál Agyarországból, mert a gyarmattartó Brüsszel kápója, akkor kis volt aki nagyrészt letárgyalta a EU-hoz (Brüsszel leánykori nevéhez) való csatlakozást, úgy az ezredforduló környékén? És ki volt kurvára sértődött, mert egy másik Péter nevű miniszterelnök írhatta alá a csatlakozási szerződést, a Felcsútok Géniusza helyett érdemtelenül? (Aki nem mellesleg egy még nem poszt- újkommunista volt, bár a fogalmi keretek itt tényleg zavarosak...)

A Dagadt annak a modellje a jelenlegi többség számára, hogy milyen politikusokat nem akarnak a hatalomban látni. És nem az a baj vele, hogy vezér, egy führerduce, azokra mindig van igény itt Kelet-Európa táján, minél keletebben, annál inkább, hanem hogy egy hiteltelken bohóccá zülesztette magát. De ez elkerülhetetlen volt, a félőrült szektavezéreken mindig is röhögtek a szektán kívüliek (legfeljebb kínjukban, ha a szekta épp uralkodni akart rajtuk), de röhögtek, mert ez az adekvát reakció a hisztis pöcsfejekre.

p.s. A führerség legnagyobb hibájának rákfenéje, hogy a vezér definitíve nem tud hibázni, az a valóság szövetének felfeslése lenne. Így nem meglelpő hogy a korábbi orbánfő centire ott folytatja, ahol abbahagyta korábban, olyan nincs a földön és a az ég alatt (ha a kettő véletlenül nem ugyanaz lenne), hogy ő valamit rosszul csinált, csinál, vagy csinálni fog lenni.

Ehhez képest MP: „Megígértem, hogy fogok hibázni. Betartottam? Be.“

Oké, ez is a látványkormányzás része, a lazacsávózós-belemenős stíl, de eggyel máris beljebb vagyunk vele.

Tömeges kihalás megint

Tegnap este eztet láttam olvasni a Zindex címlapján, hogy: „Drámai figyelmeztetés az elszabaduló AI miatt, akár 2030-ra kipusztulhat az emberiség“. Hát igen, annyira közel a vég, hogy innentől szabad háttal kezdeni mondatot, és nem javít ki senki, hogy az nem "háttal“, hanem „menetiránnyal szemben“. 

A Zindex meg még mindig identitászavaros, mostanában leginkább a politikailag mindenfelé rúgó, kattintásvadász bulvárban utazik, kettővel a Zorigó fölé pozicionálva magát, amennyiben nem tol csöcsöket és harminc ével ezelőtti légikatasztrófákat a címlapon.

De legalább nem AI írja a mesterséges intelligenciák cikkeit, bár az emberiség pár éven belüli kipusztulásáról pont annak kéne! Elvégre egy embernek  miféle rálátása lehet a témára? Az emberek sok ezer év alatt sem tudták eldönteni, hogy van-e nekik halhatatlan lelkük (hallható van, többen hallják e pillanatban is a fejükben), és van-e a léleknek egy túlvilág, ami aztán vagy kórház, vagy szanatórium vagy elfekvő? Legrosszabb esetben egy autókölcsönző, ahol nem adják vissza a kauciót...

Így aztán egy ember nem is tud válaszolni arra a kérdésre, hogy rossz lesz-e neki kihalni, mert ha a nirvána a jelen élet alternatívája, az sokaknak tetszene, ha a pokol, az nem annyira, de ha a mennyek országa az elég jó lenne. Főleg a ha a nagy vallásoknak egyszerre van igaza, mert akkor a hindu félistenek a Valhallában vedelik Mohameddel a mézsört, mert pont azt nem tiltja egyikük tanítása sem, és ehetnek hozzá rántott varázsgombát rizzsel, mert az kóser, halal és ahimsza egyszerre. (Odinék meg stikában tesznek félre maguknak véreshurkát.)

Szóval ha a földi világ egy siralomvölgy, az égi meg szexésdrogésrakendroll, akkor pusztuljunk ki gyorsan, talán 2030-ig sem kellene várni, mert kinek hiányozna még egy ilyen választási kampány, mint amit épp hogy túléltünk.

Így utólag nem is értem, hogy a Teminátor című dokumentumfilm-sorozatban miért tekert folyton a sok hülye, hogy megakadályozzák a gépek népirtását. Egyrészt mert az emberek elszúrták, csináltak maguknál hatékonyabb gyilkoló szerkezeteket, ez is egyfajta evolúció ugyebár, azzal meg nem lehet szembe menni. Másrészt annyira szar lett a helyzetük, hogy egy fapados (izé, diszkont) túlvilág is vonzó lehetett ahhoz képest, de még az örök nagy semmi is, a kis büdös valamilyük viszonylatában.

Mondták a dél-amerikai indiánok is, hogy de ők nem akarnak keresztények lenni egy sosem látott király uralma alatt, azt mire mentek vele? Vagy a dínók?  Hogy őket kerüljék el mindenféle aszteroidák, na ja! 

Hozzájuk képest mi még jól állunk, mert ha a mesterséges intelligencia evolúciója tényleg a Skynet irányába megy el, akkor mi nem mondhatjuk, hogy nekünk semmi közünk hozzá, velünk a kiirtás kérem csak megtörténik. Legalább tudjuk a miérteket, ha már hováról eleve fogalmunk sincs.

Tehát most jöhet a géprombolás, terminátoros alapon, vagy a kivonulás a civilizációból, bár utóbbit nem ajánlja egy brit tudós sem, Hiszen aki erdei remete lesz, azt valamivel később irtják ki a mesterséges AI-ok, tehát annyival tovább kell aszott bogyókon éheznie, és unalmában azon töprengenie, hogy mi az a fehér rész a madárszarban? (Kurt Vonnegut válasza: az is madárszar!) Na, ezért nem érdemes menekülni  technológiai evolúció elől.

És ki tudja? Hátha van túlvilág is, kínai éttermekkel, olcsó piával és családbarát nyitvatartással. (Öt év múlva okosabbak leszünk. Halottan persze.)