Senki nem lát minket

Az emberek nagy része úgy él, mintha valaki folyton figyelné mit csinál, mit szeretne, mit gondol. Egyesek valami istenben lelik meg a minden létezést biztosító leskelődőt, mint George Berkeley, aki még a 18. században volt püspök és sajátosan empirista filozófus. Ugyanis nála a tapasztalatiság azt jelentette, hogy mivel csak a saját elménkben lévő ideákhoz férhetünk hozzá, magához a kézzelfogható külvilághoz soha, így a külvilág nem létezik, abban az értelemben, hogy kő, papír, olló, és mindenféle anyagi dolog. Csak ideák vannak, így számunkra csak az létezik, amit elgondolunk, érzékelünk, hogy mégis van egy tudatunktól független világ, az azért lehet, mert egy isten folyamatosan (és univerzálisan) érzékeli, tapasztalja azt is, amit mi éppen nem. Azaz a fa a közeli erdőben számomra nem létezik, hisz nem látom, de elfogadhatom hogy van, mert az isten most is látja, mikor én arra se járok. (Ez volt az "Esse est percipi" elve, vagyis hogy létezni annyi, mint érzékelve lenni. Avagy van külvilág, csak értelmetlen azt anyagi dolognak tekinteni, mert az is csak ideák halmaza, ám ezek az ideák egy isten tudatában gomolyognak lenni.)

És ez kicsit tényleg arról szól, amiről sok vallás eleve, hogy mi emberek valamiért fontosak vagyunk, az isten nem csak folyamatosan sasolja a létezést (és az attól lesz az, ami), de abban minket speciel a  maga képére ugyebár, tehát mi lehetünk a teremtés csúcsa, a Figyelemreméltóak kasztja.

Aztán ha valaki nem hisz istenben (valamilyen istenben vagy istenségekben), még mindig barkácsolhat magának valami saját modellt, hogy miért is számítunk olyan nagyon, miért is muszáj, hogy valaki vagy valakik figyeljen(ek) minket. Ilyenkor jönnek az ufós idegenek, ahol nem istenek vannak de zűrlények,  bár egyesek szerint e két kategória igazából egy. Ők lennének mondjuk a Csillagkapu-szekta, ahol az ősi istenek vagy hódító galaktikus hadurak, vagy egy eltévedt csillagközi expedíció hajótöröttjei, de mindenképp olyan arcok, akiket a korabeli ókoriak istennek néztek, ha már a kívülállók számára, a technológia egy bizonyos fejlettségi szint felett már nem különböztethető meg a csodától.

Ezzel csak az a gond, hogy a Csillagkapu-narratívában nem is vagyunk fontosak, csak erőforrások egy fejlettebb civilizációnak (ha nem is annyira szélsőségesen, mint a Mátrixban), márpedig kulturálisan „az idegenek köztünk járnak"-paradigma, igenis arról szól, hogy vagyunk annyira érdekesek, hogy valakik a szomszéd galaxisból direkt ide jöjjenek. Fodbalmeccseket nézni, zombivá kísérletezni az embereket, és aztán gyarmatosítani az egész kuplerájt, persze szigorúan csak az után, hogy lerombolták a Fehér Házat, ha már ez a bolygó egyenlő Észak-Amerika azon felével, amelyik nem Kanada.

A múltkor láttam egy dokumentumbeszélgetést az interneten (ott lehet utánakeresni), amiben arról volt szó, hogy vannak ezek az idegenek, akik félig hüllők, félig meg szíjájé-ügynökök, és nem is biztos, hogy az űrből jöttek, ők egyszerűen csak egy másik értelmes faj itt a Földön (már előttünk itt voltak), de titokban. és figyelnek minket, mert ez a kultúrájuk alapja, hogy csak csendben, csak a háttérből! A figyelés a lényeg, mert abból jön a fontosságérzet, akit figyelnek az a számít, tehát minket figyelnek, mert toporzékolva számítani akarunk.

valahol.instagram

Nekem meg az jutott erről eszembe, hogy a szociológia egyik alapítója, Max Weber a társadalmi cselekvést tartotta tudománya elsődleges tárgyának. A társadalmi cselekvés meg az egyén olyan cselekvése, amit egy vagy több, valós vagy kitalált másokra tekintettel végez. Azaz társadalmi minden tettünk, amit úgy teszünk, hogy közben érezzük magunkon valaki más tekintetét (akkor is, ha nincs ott senki), és a közösség meg a társadalom ezekből a cselekvésekből épül.

Vagyis ha egyszer csak elkezdenénk úgy működni, hogy bármit megtehetünk, ha épp nem lát minket senki (így is sok mindent megteszünk ilyenkor, de korántsem mindent) akkor jönne a kaotikus végítélet, vagy mi. A szétesés. De mivel társas lények vagyunk, és belénk szocializált létmódunk a megfigyeltség, alapvető szükségletünk, hogy igenis figyeljenek ránk. Így járnak a társas lények.

Hogy kell nekik egy istenkép-alapú felvilág (szellemek, ősatyák, az angyalok összes kara), de ha abban már nem tudnak hinni, a mítoszok komolyságában, akkor jöhetnek az űridegenek akár, mindegy csak valaki legyen odakint, odafent, odabárhol.

Talán mert egyfolytában egyedül lenni nem csak személyesen nem jó, de a nagy civilizáció szintjén sem, mert akkor felmerül a kínzó kérdés: ha nincs isten, de még ufók sem repkednek felettünk, akkor most egyedül vagyunk? Ez rémes gondolat, az ember igen rosszat álmodik tőle, valahol a Fermi-paradoxon mentén (mert az univerzum bizony hallgatag egy fajta, igazából csend van körülöttünk), hiszen ha kellően egyedül vagyunk (azaz lehetnek mások, csak térben és időben felfoghatatlanul kurva messze), akkor lehet, hogy az élet a Földön csak egy véletlen, egy kozmikus statisztikai hibahatár-karcolás. 

Mint mikor Alexander Fleming egy londoni kórház laborjában kint felejtette a baktériumtenyészeteit az asztalon, azok megpenészedtek, és ettől fel lett fedezve a penicilin, mint az első antibiotikum. Szerencsés véletlen. De az emberek egy jelentős részének valahogy nehéz elfogadnia, hogy könnyen lehet, mi is csak egy kint felejtett petricsészében lettünk, avagy az életnek nincs értelme vagy magasztos célja, az élet csak egy puszta tény, a millióból az egyszer esete. Az intelligencia meg a milliószor milliárdból egyszeré. Ami lehetne fantaszikus is, de a többség inkább lehangolónak látná.

Még szerencse, hogy én egy szkeptikus-anarchoid nemmaterialista vagyok, azaz tudja fene alapon agnosztikus, aminek viszont igazán kellemes következménye, hogy nem kell aggódnom az Élet Értelmén, a Jó és Rossz makroszintű viszonyán, a túlvilági képzeteken, el lehet engedni az egészet egy tőmondattal: Majd meglátjuk! (vö. „Úgy akarom, ahogy lesz!“)

Hogy pont idáig hogy asszociáltam magam már megint, mondjuk Berkeley-től, azt tudja fene, biztos a flow-hoz van köze, de azt meg nem értjük, csak belekerülünk...

p.s. Idegenek persze szerintem is vannak, például rajtam kívül mindenki idegen nekem (pedig szerény  az önismeretem, mert ismerhetném magam, csak nem akarom), bár nyilván nem azonos léptékben. Viszont egyszer láttam üveg alatt Scott kapitány, a felfedező naplóját (igazából kétszer, de a másodszorra is pont olyan volt), és ő találkozott idegenekkel, mikor elindult egy expedícióval megfelfedezni a Keleti Sarkot. De az idegenek már teljesen meg voltak fagyva rég, így nem sokat beszélgettek. Ami fura, márhogy megfagytak, hiszen az űrből jöttek, az űrben pedig sokkal hidegebb van, mint a Keleti meg a Nyugati Sarkokon egybevéve, csak teljesen másképp! Így nem tudtak alkalmazkodni hozzá, és halálra fagyták magukat az utolsó falat fűtőelemekért, mielőtt elhunytak.

De többek szerint addig is figyeltek minket jól.

A másnapos Szuper és a bolygóközi buli

Megnéztem egy nemszupehősfilm-alakú, bár elsőre annak látszó izét, eredetileg csak azért pillantva bele, hogy lássam, tényleg pontosan milyen szar is egy ilyen franchise aktuálisan. Erre végignéztem a Supergirlt, részben afféle bűnös élvezetként, de kicsit azért is mert helyenként nem is volt rossz. Ehhez nyilván az kellett, hogy ne legyen igazi szuperhősfilm, még külsőségeiben sem. Mikor például a klasszikusan köpenyes-jólfésült Superman videotelefonált az itt főszereplő unkahúgának, az olyan kínos volt, hogy elbújtam a fotel mögé visítani. Ekkor jöttem rá, hogy ez baj ezekkel a rém primitív képregényes adaptációkkal, hogy kínosak, de nagyon. Ez viszont lényegében egy űrwestern, hülyén kinéző, ám látványosan összeverhető űrlényekkel, meg egy huszonpár évesen is kiégett főszereplővel, aki vagy részeg, vagy másnapos, de mindig pont bajban van.

Kara, avagy a szupergörl, egy félisteni képességekkel rendelkező, ám ide-oda csapódó identitászavaros alkesz csaj, aki nem szeret a Földön lenni kényszerű emigrációban, így aztán főleg az űrben mászkál, lehetőleg vörös napokat keresve. Mert ugyan félisteni szörnypofozó-képessége kifejezetten a sárga napok fényétől  jár a csúcsra, de olyankor nem hat rá a whisky, márpedig űrszörnyeket pofozni ő jól  bekarmolva szeret.

A sztorira nem mennék rá, egyszerűen egyik lepukkant bolygóról a másiktra mennek, valami bosszú okán, hülyécske, sematikus főgonoszt üldözve, aki krómozott roncstelepnek van öltözve (plusz meg kell meneti Kara kutyáját, nyilván egy anti-John Wick -től), közben meg sok a bunyó, az ármány és  a cinikus beszólás. A gyerekkoromban is utált Superman filmekből ismerős, az alsógatyát kívül hordó köpenyes repkedő alak szerencsére nem túl gyakran tűnik fel, a film kétharmada így inkább a Galaxis őrzőit idézi (az egyetlen általam is elviselhető szuperképregényhősös mozgókép, de csak a cinizmusa okán), enyhe Star Wars-beütéssel, de rém gagyi kinézettel. Viszont legalább elég sötét, nem csak fizikailag.

Olvasom, hogy ez a film igazából nagyot zakózott az amerikai mozipénztáraknál, ez nyilván természetes, ha már egyszer nekem, ha nem is tetszett kifejezetten, de némileg bejött. Úgy értem elszórakoztatott. Márpedig definitíve gyűlölöm a szuperhősős bármiféle hitványságokat, egyszerűen negyven éve voltam utoljára tizenkét éves, és képregényeket se nem olvasok, se nem nézek filmen, egyszerűen nem nekem valók már ezek az „univerzumok“  a maguk bugyuta, indokolatlanul gyerekes műmitológiájukkal.

Ha kihagyták volna Szuperment, ellenben találtak volna egy rendes forgatókönyvírót meg rendezőt, még jó is lehetett volna a cucc (a főszereplő Milly Alcock-on nem múlt volna), de ez filmipari darab, arccal a bevétel felé, szóval egy bevállalósabb, műfajilag önkritikus változat feltehetően még nagyobbat hasalt volna a kasszánál.

Kéne már egy rendes független filmművész, aki egy ilyet megcsinál, mint mikor Jim Jarmusch összehozott egy nettó zombifilmet (A holtak nem halnak meg). Ezzel itt ugyanis tényleg az a baj, hogy lehetne jó is, ha nem lenne elsődleges szempont a profitmaximalizálás. Pedig a látványvilága egy videojátéké kábé, az nem kerülhet olyan eszetlen összegbe, azaz kibírná egy független produkció is. Hollywood mondjuk kevésbé a neki mutatott görbe tükröt, de az annál jobb lenne a nézőknek. Esetleg nekem is, bár nem tervezek részokni a műfajra, amíg nem látok egy igazán fekete komédiát, ahol mondjuk az elvonón lévő Batman egy pókemberes pizsamában vetődik ki a rehab ablakából (soha nem süt ki a Nap!), mert még józanul is úgy tudja, hogy képes repülni...

p.s. Tényleg, miért gondolják azt a szuperképregényes hősök, hogy verekedve harcolni mindig egy lobogó köpennyel a hátukon érdemes? nem látszanak tőle Dart Vadernek (neki is minek?), a kiívül hordott alsó vagy a miniszoknya mellett meg különösen röhejesen fest.

Politikai túlélet

Egy kevésbé frekventált igeforrásból a mai nemszent lecke:

"A külföldi titkosszolgálati hadjárattal megvalósított puccsal hatalomra juttatott gyarmati adminisztráció kis főnépbiztosa maga is áldozat, parlamenti őrjöngései által is bizonyítottan súlyosan beteg ember, akinek pszichopata személyisége nemcsak megmákonyozott szektahíveiben korbácsol fel vérgőzös, gyilkos vágyakat, hanem maga is egyre primitívebb proletártempóba süllyedve mocskolja a nála különbeket. Tankönyvi tünet, hogy nincs benne belátás, empátia, tisztelet, egyszóval semmi olyasmi, ami a civilizált, egészséges embert emberré teszi. Ez az intellektuálisan jelentéktelen, erkölcsileg rothadt bukott NER-lovag abban leli egyetlen örömét, hogy habzó gyűlölettel válogatás nélkül sérteget és rágalmaz bárkit, aki épp útjába kerül. Természetes, hogy az ilyen ember szabályt, törvényt nem ismerve önkényuralomra tör. Ezt a típust nevezi Hamvas Béla hivatásos gonosztevőnek"

Tűéles látlelet. Nem feltétlenül a jelenlegi miniszterelnökről, Jobbhíjánnépvezér Péterről, hanem azokról a sötét összeesküvés-elméletekről, amik a demokratás (milyenes?) szerzők fejében gomolyfelhősödnek, hogy efféle mentális záporok zivatarozzanak belőlük.

Amúgy MP tényleg egy nárcisztikus-túlmozgásos alak, aki az elődjéhez hasonlóan élvezi a konfliktusokat, bár a Felcsútok Géniusza a vége felé már nem élvezte, csak benne maradt a maga kavarta viharban. Igazából konfliktuskerülő lett, amennyiben kizárólag a saját lakáj-alakú, betanított sajtómunkásainak nyilatkozott, előre megbeszélt „kérdésekre“ „válaszolva“, amikor meg beleszállt például az ellene tüntetőkbe, rögtön elvesztette az önkontrollt. A komfortzóna elhagyását már rég nem bírta akkorra a Vezér.

Az új führer jól söpör pedig inkább cinikus-alázó üzemmódban működik, mintsem habzó szájjjal gyűlölne (miközben ez sem egy államférfi tempója), de speciel belátás, empátia, tisztelet pont az elődjében nem volt egyáltalán. Ő csak az erőt tisztelte, az meg nála volt, tehát valójában saját magán kívül lenézett mindenkit.

Számomra a legviccesebb a külföldi titkosszolgálatozás, ami maga a kognitív disszonancia redukciója. Mert arról van szó, hogy a felcsúti a tökéletes politikus, az ideáltipikus államférfi maga, aki ennek megfelelően tévedhetetlen,  a hívei számára napról napra az a dogma, amit ex cathedra kinyilatkoztat. Akkor is, ha az épp homlokegyenest az ellenkezője annak, amit előző héten mondott. Ha tehát egy ekkora formátumú orákulum veszít a választáson, az nem lehet az ő hibája, de még bizalmi embereié sem (hiszen jól választotta ki őket), így legfeljebb a másodvonal a hibás, de még sokkal inkább a gaz, és szükségképpen külső ellenség. A titkosszolgálatok, na. A „hadjáratukkal“. 

Erre persze nincs bizonyíték, hisz attól titkosak ezek a sötétben bujkáló, ellenfülke-forradalmár szolgálatok, sőt az az igazi bizonyíték, hogy nincs bizonyíték! Ha lenne, nem lennének elég titkosak a hadműveletek, tehát elég eredményesek sem, márpedig a tiszás kétharmad maga az eredmény, tehát a bizonyíték hiánya a titkosság létének bizonyítéka, az a gyanús, ami nem is látszik!

Érdekes az is, hogy amikor nyert a későbbi Hatalmi Főpárt, akkor a választási eredmény (fülke)forradalom volt, de ha nem, akkor puccs. Ez ennyire egyszerű. (Az megvan még, hogy meccs addig tart, míg nem nyer a Dagadt? Maga mondta.)

A világ vagy fekete vagy fehér, a szürkének nemhogy ötven árnyalata nincs, de mi frász az a szürke egyáltalán? Vagy kurva nagy szuverenitás van, vagy gyarmat vagyunk, a kettő közt nincs átmenet, aki szerint igen, az maga is vagy gyarmatosító, vagy azok szolgája, pont.

Az efféle gondolkodás tényleg kétbites, az egyik politikai oldal szép, okos, hazaszerető és mindenek felett tehetségesen alkalmas, a másik ugyanez szorozva mínusz eggyel, azaz sátánian gonosz, inkompetens, betegesen hazaáruló mocsadék. Ennek megfelelően a szépek és okosak győzelme mintegy történelmi szükségszerűség, míg a másikaknak a bukása az, csak idő kérdése az egész. Történelmileg meg évtizedek sem számítanak nagy időnek, csak ki kell várni a Nagy Időket, az újra mindenképp eljövő aranykort, melynek prófétája már közöttünk jár, csak a megvezetett tömegek nem ismerték fel elég sokszor (elég sokáig) benne az isteni karizmát. Így egy félkész művet hagyott maga után, de be lesz az fejezve, és nagy béke lészen, ha kő kövön nem marad, akkor is!

És most mondja valaki, hogy a posztfideszesség nem egy szektalét. Angyali küldetésekkel és ördögi megszállottságokkal, ahol az Armageddon nem csak egy középszar film, hanem a közélet érvényes olvasta. (vö. Pilhál tata a Magyar Nemzetben: „Teszem hozzá, a vágy a háborúskodásra sosem belülről jön. Manipuláció. Az ördögöt kell keresni mögötte.“ És nem, nem Vlagyimir Vlagyimirovicsra gondol közben. Hanem az EU-ra, ami mögött a Sátán áll, gondolom így rendesen szarvakkal meg patákkal, és háborús gerjedelmében Szaddam Husszeint dugja hátulról, ahogy azt a South Park című dokumentumsorozatban is láthattuk. Az ördögözést afféle ultima ratio-nak szánják, a nagy végső érvnek, deigazából az érvek ordító hiányáról szól.)

p.s. Persze bizonyos helyzetekben igen kényelmetlen a szektalét, olyan kínos, viszketeg érzés (és nem, nálam nem árad a Tisza, ez a mostani bagázs nekem az előző döbrögi-rezsimhez képest felüdülés, persze ezen még javíthatnak):

Bang

Nem feltétlenül néznék meg egy filmet, aminek az a címe, hogy Bang Bang, mert az vagy valami akciófilm, vagy egy ölős-baszós gengszterrománc. De erről a Vincent Grashaw által rendezett, 2024-es darabról valahol jókat olvastam, úgyhogy ha már elém dobta egy filmmegosztó oldal, belenéztem. Nos, pont az ízlésem szerint való műegész, egy igazi súlyos dráma Detroit egy karcos kertvárosából, ahol repedezik a járda aszfaltja, ritkás a napsütés, a valóság szürke, a képzelet meg ritkán jár arra.

Itt kolbászol a visszavonult bokszoló, Bernard "Bang Bang" Rozyski, akinek még családja is volt egykor, és  unokája felbukkanása apropóján nekiáll jóvátenni múltbéli hibáit. Legalább is megpróbálja.

Tim Blake Nelson olyan hitelesen nyers, cinikus és felettébb lepusztult a címszerepben, hogy elsőre meglepődik a néző, hogy tud járni. Ugyanis a bevezetőben egy kerekesszékkel közlekedik (és esik hanyatt), aztán mikor nincs rámpa egy lépcsőnél, feláll, és felviszi maga a széket, aztán visszaül. Mert az ő világa egyszerű, minek menni ha lehet gurulni is, a kecsapos szendvics lehet főétel, a múlt utólag szépnek tűnik, a jelen semmilyen, jövő meg nincs, de azért csak kiderül, hogy a személyiség a mindenen túllevés után is mehet még valamerre. Nem klasszikus fejlődéstörténet a Bang Bang, de nem is egy műfaji film. Túllép az unalomig ismételt sport- és gengszterfilmes kliséken, a cselekmény legtöbb fordulatára tényleg nem számítunk.

Nem vidám darab, bár vannak megmosolyogtató pillanatai, de Grashaw láthatóan nem akart egy fekete komédiát csinálni a sztoriból, marad a hatvanas évek óta ismert munkásnegyed-esztétika huszonegyedik századi változata, miközben maga a főhős élhetne akár az 1960-as években is, a mentalitása, az ízlése, az élethez való általános hozzáállása már nagyon nem újvilági. 

Bernard egy tüskés alak, az elhidegült lánya meg vele is az („ - ...hé Jen, büszke vagyok rád! - Baszódj meg!“), ehhez képest van akkora hírneve régről, hogy a világ alapvetően barátságos vele, például a fiatal rendőrcsaj, akik lemeszeli lejárt jogsival (és talán kissé piásan is), de nem letartóztatja, hanem hazafuvarozza. Aztán kiderül, hogy még testvére is van, az unokájával meg kezd szinte családi kapcsolatba kerülni, amennyiben nála lakik, ő meg bokszolni tanítja. Rosszul amúgy, hisz sosem volt edző, meg is lesz a következménye az amatőrizmusának, de egy roncs világban amúgy sem ér épnek maradni.

Ez így lehetne valami nyúlós-nyálas melodráma is, könnyfakasztó aszcendenssel, de a sztori végig a földön marad, nem akar ránk erőltetni nem létező erkölcsi tanulságokat. Mert olyanokat az élet csak néha és nyomokban tartalmaz, ez itt meg egy realista darab, költőisége abban áll, hogy kerülni igyekszik a költőiséget. Tényleg mintha egy Charles Bukowski-novellát olvasna az ember, arra sokkal jobban hasonlít, mint az 1930-as évek francia költői realista filmjeire, mert nem akar semmi sorsszerűséget láttatni emberek társadalomperemi sodródásában. Csak rögzíti azt. A Bang Bang így olyan messze van a Rocky-filmektől, ammenyire csak bír, szerencsére.

Ez olyan újranézhető cucc, pusztán kellő időtáv kell hozzá, mert nem egy látványfilm, de tipikusan az, ami megbízhatóan nem dob fel egy esős szombat délutánt.

A stílus meg a tartalom

A parlament még mindig egy Maunika Só, legalább is első pillantásra, miközben igenis történnek érdemi dolgok, azon túl is, hogy szegény hülye Némethbalázs (sziklaszilárd rés ő a fecsútista pajzson) sokaknak csinált kedvet újraolvasni a Micimackót. Például a Szuterénitás Védelmi Hatósághivatal beszántása, élén a verbális Gest Apóval, valami Lánczi nevű andrással, vagy - román meg talán horvát mintára - az afféle magyar korrupcióellenes ügyészségként működő vagyonvisszaszerzési és mindenféle hivatal felállításának megkezdése. (Ja, a románok is úgy csinálták 2013 körül, hogy lett egy párhuzamos ügyészség, hogy az addigi korrupt társaságtól függetlenül mehessenek utána magának a korrupciónak, hisz a részben érintettektől ez mégsem lett volna életszerű. Az akkori vezetője ennek az új szervnek, Laura Codruța Kövesi meg azóta uniós szinten viszi ugyanezt a projektet.)

De ami látszik a magyar ország gyűléséből, az a fecsegő felszín, az alig burkolt kurvaanyázás (asszem ez a trógerezés funkciója, az alig burkolás), ahol épp a néhai kormánypárt roncsaiba kapaszkodó képviselők próbálják eljátszani az európai értelemben vett keresztény-polgári konzervatívot, akik kibaszottul meg vannak sértve, ha visszakapják azt a stílust, amit másfél évtized távlatában oly nagy kedvvel gyakoroltak az akkori parlamenti kisebbségen. Pedig csak a stílust, a tartalom sokkal enyhébb, mert a lopást ugyan lopásnak nevezik a kormányerők, de például nem tagadnak ki a nemzetből senkit, nem hazaárulózank le mindenkit, akik nem ők, ami már egy minőségi lépés egy későbbi, normálisabb diskurzus felé. És például a csicska szót maga a Dagadt vitte be az országos gyűlésbe, midőn lecsicskapártozta az akkori Jobbikot, ha valaki még emlékszik rá. A Jobbikra. (Jut eszembe, a brit parlamentben alap az szókimondó stíl, amint itthon még hüledezünk, nem véletlen, hogy a londoni alsóházban a két egymással szemben ülő oldal közt elvileg éppen két kardhossz és egy lépés a távolság, szimbolikusan jelezve, hogy itt csak szóban lehet párbajozni.)

infostart.hu

És erre a folytonos egymásba menésre persze nem lehet hosszú távú politikát építeni (politikai kommunikációt mondjuk igen, csak nem ízléses), de a hangsúly a hosszú távon van. Most még jogos és indokolt  a fecsútista orbanoidok képébe tolni az eddigi rendszer bűneit, visszanyalatni velük a fagyit, de mondjuk ősztől azért lehetne valóban polgáribb a hangütés, addig meg az van, hogy a nertársak házhoz mentek a lófaszért, tessenek ló képet vágni hozzá:

telex.hu

Esős hőesés

Navégre mavégre huszonegy fokban esett, reggel hatkor bőven még, én meg vidámabban ébredtem egy szinte már normális alvás után, hogy hurrá, nem süt a kurva Nap! Állítólag persze süt, sőt mindig, csak nem mindig ránk, meg nem mindig a felhők között, de ilyen úgynevezett „tényekkel“ nem kell megzavarni helyi lokalitásomat, a négy falam közt csak én tudóskodhatok, engem meg a természettudomány főleg a Star Wars keretrendszerében sem érdekel. (Bár tegyük hozzá, a Sztárvórz szociológiailag is egy fércmű, innen látszik hogy mese.)

Most viszont egészen megkönnyebbülten üvöltöznek a madarak a betondzsungel nem beton fáin, mennék én is az Aldiba saját márkás joghurtért, de csütörtököt mondok, mert csütörtöktől van a mindig akció, ilyenkor nénik gázolnak bal vesén a bevásárlókocsijukkal, mert szerintük nekik van elsőbbségük velem, a kosaras gyalogossal szemben. (Ehhez képest viszont húsz perccel később szemrebbenés nélkül lépnek a hetvenegyes busz elé nem a zebrán, elvégre a busznak van féke, de ők a sajátjukat otthon felejtették, az éjjeliszekrényen van az olvasószemüveg mellett. Persze lehet, hogy ez csak fake news, a szomszéd Manyika által fékhíresztelve.)

Úgyhogy az akciós időjárás miatt csak holnap lesz joghurt, és ki tudja, hátha lesz most zabpehely is hozzá, csak azt nem mindig lehet kapni, magam a nemzetközi (ez annyit jelent, hogy amerikai) cukros kukoricapehely-lobbit sejtem mögötte. Az Aldi meg német, szóval érzem kiéleződni a transzatlanti lapítottgabona-hidegháborút, de én ettől még eleve nem veszek olyan pelyhet (pehelyet?), aminek színe van, ráadásul többféle is. Van itthon málnalekvár, a magok miatt az is ropogós édesség, részemről ez kipipálva. 

Na, röviden ennyit arról, hogy ma, Sarlós Boldogasszony illetve a vizitáció ünnepén a Hold a Vízöntőben van, és csupa jó fényszög látható az égen. Meg felhő, végre. (És a görögkatolikusoknál ez a Legszentebb Istenszülő drága köntösének elhelyezése Vlachernében, itt helyben meg Joghurtmentes Nap De Kávét Hozott Anyám.)

A Repülő Kakadu Cirkusza

Péter exkülmininiszter, a méltán népszerű Rohamkakadu, tavaly alig több mint kétmilliárdért bérletetett magának magángépeket, hogy fontos ügyekben nyaljon változatos seggeket, az se volt baj, ha nem cirill betűseket. Azaz nem ennyiért repült, mert repül ő még sokat a légierő igen-igen nemkormánygépein is, ez csak az volt, mikor bérelt magának közpénzből, hisz nem repülhetett csak úgy biznisz klasszon, mint valami paraszt!

Ráadásul annyira szerény volt, plusz sietős, hogy még egy Budapest-Pozsony távolságot is repülte, oda-vissza tizennyolc millióért, és mint köztudott, ennyiből egy rendes vonatjegy se jött volna ki. A Holdig.

Egyszer meg elrepült New Yorkba, és onnan vonatozott Washingtonig, de a repülő üresen ment utána, nehogy kétszer egymás után is vonatoznia kelljen (azaz vissza Ne Yorkba), azt biztos nem bírta volna el a fontos államügyekben megfáradt, törékeny szervezete.

Ez volt maga a puritán kormányzás, a hazáért élés non plus ultrájának csimborasszója, mikor nem számított idő, nem számított erőfeszítés, de még a pénz sem számított, ha menni kellett a nemzet üdvéért, már ment is, szélben, esőben, hawaiiba, kerüljön bármennyibe is. Hát istenek, került. de csak mert a mocskos, pénzéhes légitársaságok nem pont akkor repülnek menetrend szerint oda, ahova e jeles államférfinak kedve támadt dolga lenni, ráadásul nem tartottak a fedélzeten pont olyan mogyorós csokit, amire jól csúszott a tölgyfahordóban érlelt, idei, szigorúan 3,47 decis Evian. Úgyhogy muszáj volt magángépezni elvtársak, mondjuk nem is lettem volna az imperialisták helyében, mikor ezt meglátták.

Tényleg ez jellembajnok (másképp fogalmazva: durván személyiségzavaros) farok mikor áll majd bíróság elé, mondjuk hogy a hűtlen kezelés fogalmát tisztázzák vele, egy tárgyalás keretében elbeszélgetve?

Egy úr a pokolban is úr, ő ott se lesz az...

(atlatszo.hu)

Kapcsolj le minket!

Mikor a napokban a napi középcsúcshőmérséklet volt a főhír-szereplő, a gazdasági és energikus miniszter aszonta, nem kéne annyi áramot locsolni a medencékbe kora esete, mert nem bírja a rendszer.

Erre a felcsútista trollok rögtön körlevelezni kezdtek kiáltványokat, hogy csak azért is mindenki kapcsoljon be mindent, ordító zenére flexeljen a hűtőben (hisz ha nem ordít, a flex mellett ne hallani), a légkondit meg nyitott ablak mellett állítsa jégcsap-fokozatra. Mert ezt követeli a Haza sorsa feletti aggódás, hogy ha kér valamit a hazaáruló kormány multiügyi minisztere, akkor a kurucos hevület rögtön Ugocsa non coronat, aztán majd hogy lehet röhögni a miniszter elvtárs pofákat vágásán, hogy most baj van, vehetünk áramot a nemzetközi tőzsdén, de ilyen gyorsan nem biztos hogy menni fog.

Pontosabban ha a kuruchülyék sikeresen járnak, akkor nem fogják látni, mert akkor áramszünet lesz a mi utcánkban, de övékben is, aztán főzheti az asszony  vasárnapi pörköltet valami büdös, zöldesbarna pépből, mert a mélyhűtő nem félreértelmezett hazaszeretettel működik.

Olyanok ezek a szerencsétlenek, mint a Júdeai Nemzeti Front (vagy melyik) öngyilkos kommandója (nyilván mindenkinek megvan a Brian élete), hogy támadó jelleggel hasbaszúrják magukat, aztán a vezetőjük azt hörgi haldoklás közben, hogy most aztán megmutattuk nekik!

Avagy az agyatlan hazaffyakh a nemzeti front, a kormány a rómaiak, a normalitás meg csöndben beájul a kuka mellett, mint én tegnap majdnem a 42 fokban, midőn vittem le a szemetet, pedig el lett az volna még idefent is kissé.

Ritkán

Ma jött csak szembe egy vicces Pride-utánlövés, a Femina című, csajosságegészségügyi index-melléküzemág termeléséből, hogy Jordán Adél „ritkán látott párjával“ volt a melegügyi felvonuláson prájdolni büszkén. Együtt tüncikéztek, na!

Ugyanakkor az van, hogy Jordán művésznő párja Székely Kriszta film- és színházrendező, und egy ideje már a meglehetősen jelentős Katona József Színház igazgatója, tehát nyilván ritkán látott. Az elődje például Máté Gábor volt a színház élén, őt is alig lehetett látni, kivéve mikor játszott, nyilatkozott, rendezett, interjút adott, valamint padlizsánt vett a zöldségesnél a piros hetes villamoson. Székely Kriszta is mindig teljesen láthatatlan a nyilvánosság számára, ha épp nem ad interjút, szólal föl valamilyen ügyben, esetleg alszik vagy vécén van. Ilyen az élet.

Ez meg olyan mintha azt mondanám, hogy szomszédom Ritkánlátott Eszter, akit tényleg ritkán látok (akkor viszont nem ismerem fel), mert kéthetente egyszer hagyom csak el a lakást, akkor is este tíz után, sötétben meg nem tudom elolvasni a névtáblát az ajtaján, ezért van, hogy költőivé hanyatlott fejemben az igazi vezetékneve. vagy szőke vagy barna, vagy valahol a kettő között, de azt határozottan tudom, hogy van haja, valamint a két füle közt hordja a fejét, csak ezt ritkán tudom látva ellenőrizni.

Fel se tudom hívni, mert nem tudom a telefonszámát, pedig szívesen megkínálnám a legújabb baracklekváros rántott spenótommal, amit fokhagymás aranygaluskával tálalok, döglöttpolip-ágyon.

Ezért mondjuk már verne Gyula, aki eleve egy francia gourmand volt. És ritkán látott, de akkor messzire.

www.nobleworkscards.com

Már megint a kommenterek

„Létezik, hogy ez az elmebeteg kommunista ukrán és brüsszeli ügynökkormány 4 évig hatalmon lesz? Mert ez a második Trianon.“

(kommentelő a Mandineren)

Mit lesz, az az hogy lesz, mi ez a liberálbolsi jövőidő kérem? Ez már most a második Trianon, nem az van, hogy új Trianon épül, hanem már omlik is ránk. Négy év alatt simán lesz még kettő, aminek a végére marad hat szittya Őhazákjukos képviselő a Kárpát-Magyar Nagyhaza gyepűjén, darutollas fövegben persze, és mindenki más ukrán kommunista lesz Brüszelből. És buzi! Mondjuk pont ezért halunk ki, hogy buzik leszünk egytől-egyig, átkozottak felmenőink, akik nagy bazmegeléssel köpnek le ránk az égi vadászmezők széléről.

Nagyjából idáig jutok viliágnézetileg, mikor még mindig vagy hat hete nincs itthon kávé, és kommenteket fogyasztok alacsony vérnyomás ellen. Jó, lehet hogy a hőteremburája alatt nem is kell koffeinnel feltolni a pulzusszámom, a Mandiner hamar múlik egy kis visszakézből (mandinerből) Philip K. Dick-olvasástól, most épp újra az esszéinél tartok, a Csúszkáló valóságokból.

Az ő világképe alapvetően hurrápesszimista, hogy a világ egy egészen kitekert, furcsa módon szar hely, de ez nem valami rendszerhiba, ez eleve ilyen, legfeljebb néha elhitetjük magunkkal, hogy van valami értelme a politikának, a gasztronómiának, az építészetnek vagy a kamarazenének.

- Először is baj van a valósággal, márhogy van-e, vagy e nem-e, avagy valóságos-e a valóság, , mármint valójában? Híres tézise szerint „a valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne”. Márpedig az ő regény- meg novellahősei rendre úgy járnak, hogy kicsit nem hisznek benne, és hirtelen valami egészen sivár, és néha ijesztő helyen találják magukat. (Nemrég pont valami ilyesmi jött szembe egy Neil Gaiman-novellában is, csak ott volt annyi remény, hogy azt idegen űrlények csinálták.)

- Ennek megfelelően az ember ritkán az, akinek hiszi magát, az identitásunk szabadon választott, csak kérdés, hogy ki választja nekünk. Én például nemmagyar hazaáruló vagyok, de ezt csak bizonyos sajtótermékek olvasásakor veszem észre, akik kíméletlenül leleplezik tévedéseim.

- Ez persze mindegy is, az ember is csak egy biológiai gép, köztünk meg Dick androidjai közt legfeljebb annyi a különbség, hogy az androidok néha emberségesebbek, hisz az igazi, őszinte gecizmust nem lehet programozni, annak szívből kell jönnie, az meg egy robotnak nincs.

- Így aztán az emberi társadalmak természetes állapota az elnyomás, a diktatúra sem rendszerhiba, mert szívből geci biorobotokkal csak így lehet bánni.

És akkor már az se olyan nagy gáz, hogy kint süt a Nap, ha a valóságok csúszkálnak, az is lehet, hogy mégis csak az a helyes világnézet, mely szerint: „ MP összejátszik az ukrán maffiával! Hitványságának következményeit a lakosságra akarja tolni. Ez a degenerált mini Hitler hamarabb felszámolja magát, mint bárki gondolná... a hazaáruló bolsevik csürhe egy ciklust sem húz ki.... „ 

Amiben nekem új információ, hogy ezek szerint az Ukrán Maffia (szerintem így kéne írni) sem akkora spíler.

Ez még nem a megvilágosodás, de dolgozom rajta, és kávéra gyűjtök.

Sármeleg

Fokozódik a hőségkánikula-kupola fokozódása, a harmadik világháború talán még zajlik, de a negyediket a napelemes jégkocka-készítő gépekért fogják vívni. Addig élünk, mint hal a sivatagban, csendben ráolvadunk az aszfaltra, ami szintén sivatag, de a homokkal ellentétben jobban tartja a hőt, nálam kora reggel is huszonhét fok volt a lakásban, mert a környéken sok az aszfalt a vasbeton ház körül. Számot és vályogot vetek azzal, hogy elmegyek sárembernek, azok valamit nagyon tudnak, és sok minden mást nagyon nem (vagy rosszul), de érdekesen alkalmazkodnak a környezetükhöz.

Sárembernek egyébként a Pápua Új-Guinea különösen isten háta mögötti részein élő Asaro törzset nevezik hívni, akik képeken igen híresek, de amúgy keveseket érdekelnek. Pedig a helyi szájhagyomány szerint a törzs ősei az Asaro folyó mentén menekültek ellenségeik elől (pontosabban rugalmas, taktikai elszakadást hajtottak végre épp) és a sárban fetrengve próbáltak elrejtőzni. Az ellenséges törzs meg a vastag sárréteget látva azt hitte, hogy valami pokoli lények, és akkor ők kezdtek rugalmasan elszakadni az üldözés ideájától. (Jó, ez is csak egy busójárás a pápuáknál, de nálunk is néphagyomány lett belőle!)

Azóta a törzsi jellegű férfiak tagjai a mindenféle rituálék alkalmából vastag, szürke agyagbevonatot követnek el magukra, és ijesztő, kézzel formázott agyagmaszkokat viselnek. Ezzel a démoni megjelenéssel szándékoznak távol tartani a rossz szellemeket és az ellenségeiket, bár gondolom a rossz szellemek is az ellenségeik. Persze egy démoni megjelenésnél tudja a franc.

gopapuanewguinea.com

Nos, szerintem egyszerűen csak túl meleg van ott, ahol törzseznek (törzsülnek) a pörzsölő napon, ezért van az időnkénti sárpakolás, meg a fazekas-kézműves jellegű feji árnyékolás. Lényegében vályogot vetnek magukra, és önmaguk kunyhói lesznek, a gonosz szellemek meg igényesebbek annál, minthogy sárkunyhóban lakjanak (így a törzstagok nem lesznek megszállottak), miközben  jó, mert nem őket süti meg a Nap, hanem a magukra húzott kvázi-falazatot.

Ehhez képest az én fekete(!) bézbólsapkám meg a johnlennonos napszemüvegem smafu, bármit is jeletnsen ez.

p.s. Utánanéztem: a smafu az az osztrák schmafu kifejezésből jön, ami meg  a francia Je m'en fous (ejtsd: zs'manfu) kifejezésből ered. Ennek jelentése a guglif ordító szerint: „Én vagyok a hülye“. Mondjuk ebben a melegben, tűző napon, fekete sapkában, jawohl!

Kedvencek menetelő temetője

Tegnap volt rohadt nagy névnap igen kicsiben, ahogy egy ismerősömnek írtam, I. Szent Rohadtnagy királyunk emlékére, és engem is így hívnak, bár semmi közöm hozzá, a szentségre se hajtok, ellenben egy névnapnak valóban semmi jelentősége, kábé akkora súlya van, mint egy (szatyor fingnak?) tetszőleges szerda délutánnak.

Ellenben tegnap volt a budapesti Pride Büszkeég Meleg, ebből főleg a büszkeség volt meg, meg a pokoli meleg, nyilván nomen est omen alapon. Meneteltek a patrióta Pat Riot amorf mozgalmi izéi is, nem teljesen világos okokból, nagyjából annyi lehetett, mint a tavalyi Büszke Pride esetében, hogy a kormány húzzon a picsába, lehetőleg már tegnap, csak ez a hazaffyas büszkeség nem volt olyan átütő. A másikon is kevesebben voltak, de most nem akartak a kormányzati betiltás ellen demonstrálni, azt meg tudja fene, ki az a Pat Riot, de nincs szép neve (riot: lázadás, zendülés, zavargás), úgy hogy Patrick (vagy Patricia) helyében nevet változtatnék, lehetne mondjuk Sematary, az legalább egy Ramones szám, egy Stephen King-horror filmváltozatában. De így aztán kulturális.

Én viszont újra rájöttem, miért most volt meglenni a Pride. Mert szombat volt. Ugyanis 1969-ben, június 28-án razziázott fenyegetőleg a New York-i rendőrzés a Greenwich Village negyedben található melegkocsmában, a Stonewall Inn-ben, amitől aztán az öntudatos melegek durván tüntetni kezdtek a homfób amerikai jogrendszer és hivatalok ellen. Na, erre emlékezve rendezik a Pride-okat szerte a mindenfelé ilyentájt. Az évforduló ugyan ma van, de vasárnap nem jó bulizni, ha hétfőn már dolga van az embernek, így lett tegnap szombat.

És persze angolul úgy hangzik az esemény, hogy: Stonewall Riots. Csak hogy kerek legyen.

Tényleg, már megint egy jenki eredetű emlékünnep-nap, mint a munkásmozgalomnak május elseje, ami meg az 1886-os chicagói nagy sztrájkra emlékezik. Ahol olyan felháborító dologért tüntettek is, mint a napi 8 órás munkaidő. A mocskos libsi munkások, akik biztos buzultak is meló helyett, erre kellett nekik a sztrájk, hogy legyen idejük egymással...

És akkor most mondja valaki, hogy nem függ össze mindennel minden. Bár I. Szent Rohadtnagy királyt még nem tudtam elhelyezni a Rendszerben...

Ez feldolgozás, de az eredeti Ramones-klip

valami rém kínos...

A Starcrawlert meg eleve bírom.