Áruházi rezignált

A nap félreolvasása az volt, hajnali délután egykor, egy álláshirdetésben, hogy „szarházi tanácsadó“. Értem én, hogy ez egy ilyen szakma, de ritkán szokták ennyire nyíltan bevállalni. Aztán olyan munkaköri feladatok voltak leírva oda le, hogy árufeltöltés meg pénztárgép kezelése, szóval kiderült, hogy „szakáruházi“ lesz az, de innentől már nem is érdekelt a dolog, ízlésemhez képest túl sok szakáruházban járok mostanság..

Meg hát nem vagyok egy tipikus szarházi, valójában még csak nem is jártam eddig Szarházán, esetleg álmomban, de jól tudok lapítani, mímelni és ha kell látványosan szenvedni, de ezek csak szükséges, ám önmagukban nem elégséges feltételei a szarháziságnak. Olyan ez mint a csiga meg az út túloldala, hogy oda születni kell! (Szarháza a szarháziaké!)

Vagy elég lehet sokat lenni a politikában. Most kezdem megint azt a korszakomat élni, hogy szarházok a politikára, túl gyakran tűnik öncélú cirkusznak az egész. Meg hát elég unalmas, szigorúan monoton módon monoton, hogy a minielnök naponta tesz valami bombasztikus bejelentést, ezt még az elődje se csinálta, neki csak a kis csicskái jelentették be hetente a harmadiktól-ötödikig világháborút, meg hogy a mostani új főnök mekkora hazát árul az ukránoknak. De az is kurva unalmas volt. Pontosabban afelé mozdult a felháborodás - ellenkezés - beletörődés - méla unalom tengelyen. Ez az ormányváltás óta annyiban változott, hogy a lelkesedés - gyors telítődés - ellenkezés vonalon jutok el az unott rezignáltságig. (Majdnem azt írtam, hogy a rezignált unalomig, de az tautológia lett volna másfajta unalmat nem tudok csinálni. Ellenben tudok nem unottan rezignált, azaz beletörődött lenni.)

A régigőzmozdonyos metaforával élve, több gőz kéne a kerekekre, kevesebb a sípra, nekem elég, ha a kormány csöndben zakatol pár hónapot, aztán a Jobbhíján Népvezér kiáll és egy lényegretörő kettő-négy-hat órás beszédben elmondja, hogy mit miért merre? És mennyire nagyon. 

De még mindig abszolút színházat filmeznek, ami nekem már nem köll, így csütörtökre vettem észre, hogy ezen a héten egy darab közéleti pótkesztet se hallgattam meg, talán háromba is belefogta, aztán pár perc után jött a sóhajtva legyintés, és kerestem egy hangoskönyvet. Most meg holnap reggelig buszozok kábé hét órát, úgyhogy töltök is le...

 

Nem vagyok tipikus a csillagokban

Szintet lépett a valaki algoritmusa, amennyiben már ímélben is kéretlenül zaklat, nyilván a kereséseim alapján. Nem tudom pontosan, melyik cég az a valaki, tőlem lehet a gugli vagy meta is, mindekttőnél van fiókom (bár utóbbit nem értem),de eddig csak a kereső vagy fészbuk tolta a képembe a vámpírvédelmi petícióktól meg a feminista kávétól  a délhindu ünnepeken át a vegán horoszkópig az összes felesleges, de legalább nem szórakoztató tartalmat, ám most már a postafiókomat is kezdi kikezdeni. (Szerintem a metabukfész lesz a hunyó, bár eddig a gugli volt annyira agresszív, hogy egyszer rákerestem egy konkrét könyvre, és utána hetekig minden felületen könyves hirdetésekkel bombázott.)

Mondjuk nem igazán érdekel, ez sem, csak folyton törlöm a sok marhaságot. Mert nem igazán érdekel senki insta-fiókja, ha véletlenül mégis,  majd odamegyek magam, nem számít, ha hivatkoznak rám valami cikkben, és a szociális munka világnapjához is annyi közöm van, hogy nincs.

De a héten már másodszor kaptam napi horoszkópot oda is, és tényleg van valami alapvető elhülyülés abban, hogy bele is olvasok. Persze az egész öt mondat, szóval nem A Karamazov testvérek, és ha már a valóság amúgy is részben maga a virtualitás, legalább összevetem magammal a női blikkes sztorimagazinok ideáltipikus Vízöntőjét. 

Mely kultúrkör online becsapódása szerint nekem ma:

- A munkahelyemen érdemes lesz egyetlen ígéretes elképzelésre összpontosítanom, és azt alaposan kidolgoznom. 

- Ugyanakkor a folyamatos információáradat helyett este válasszak valamilyen nyugodt, képernyőmentes elfoglaltságot.

Na most, a mai meló már megint éjszakai leltározás, ezúttal ugye Sopronban, ami pont ugyanolyan város, mint Dunaúj, legalább is az OBI felől nézve. Leltározás közben valóban érdemes egy dologra, a leltározásra összpontosítani, de nem ragaszkodom ahhoz, hogy alaposan kidolgozzam magam. Nekem elég csak szépen, nyugisan dolgozni, míg vége nem lesz végre, és akkor ebben már benne van az alaposság is.

De a képernyőmentesség és/vagy a nyugalom az nem lesz, egy érintőképernyőbe bámulok majd sokat, és éjfél környékétől már elég stresszes nem beájulnom. Az információáradat pedig folyamatos, bár szigorúan monoton,  a minap 537 pár kesztyűt számoltam össze, két polcnyi vegyes festék között. Azok is sokan voltam, és sértően össze-vissza.

A párkapcsolatom meg a csillagállások szerint akkor működik jól, ha nem akarom mindenáron megérteni a másik érzéseit. Nos, és jellemzően folyamatosan próbáltam, de általában magamét sem sikerült kristálytisztán, így legalább nincs gondom a párkapcsolatommal. 

Tényleg, ha a nekem postázott horoszkópom már ennyit se tud rólam, akkor ugye a másik négy, egyébként igen alaposan analitikus mondat is hülyeség?

fészbuk.pont.kom

Aki ott se voltni lett volna

Varga Judit elment a parlamentbe biztottságilag meghallgatódni (remélem megnézte Szentisten István koronáját is), mert van az a bizottság ami a végrehajtók rendszerszintű aljasságait vizsgálja, plusz az őhazákjukos főjellemférfinak is terepet ad a hazaffynak levéshez. 

Judit néni ugyebár igazságügyminiszter volt, ezt a pozíciót amúgy sose értettem, mert ahogy nem a környezetvédelmi miniszter védi öntestével a környezetet, egy bármely miniszternek is viszonylag ritkán van igaza. Gondolom a magassági szédülés miatt, a miniszterkedést olyan magas állami polcon űzik, ahonnan ritkán látszik a munka tulajdonképpeni tárgya. És nem mellesleg, a jogszolgáltatás igazságszolgáltatásnak hívni igazi vágykiteljesítő gondolkodás, többek közt mert a törvény betűje a napi használatban rendszeresen előzi a törvény szellemét. 

Nade, VJ az mondta (sok mindent mondott, de a mondatok kiragadása alapvető technikám a kontextusból), hogy ”Magyar Péter lenézett, amiért a hatalmat soha nem voltam hajlandó a saját céljaimra használni”. Amivel azt akarja mondani, hogy de mások meg igen? Abban a rendszerben, aminek nem csak része volt, de ő volt a jogügyi miniszter? Jó, ez nyilván túlzás, ezzel nem mondta azt, de azért jellemző, hogy :

 1. Mégis csak annak a wannabe diktátornak dolgozott, aki meg mi az hogy, nagyon is! Mármint használta a hatalmat saját céljaira, melyek közül az első persze maga a hatalom volt, mert az az igazi keménydrog, az önmegáért jó, ami nem eszköz, maga a cél. A “köz szolgálata” is lehetséges persze, de csak ha hatalmat okoz! 

2. Ő meg le volt nézve, mert nem lopott, és az őt bántotta, de közben meg arról delirált, hogy ő “szó szerint a falvédőről” lett miniszter, azt se tudta mi merre zajlott a hogyan. Tehát inkompetens volt, de parancsra cselekedett, és nem akart új embereket behozni, jó volt neki a régi, bejáratottan korrupt gárda. Ami innen nézve azt jelenti, hogy nem is volt neki valódi hatalma, amit így nehéz is lett volna a saját céljaira használnia. Egy kirakati báb volt főleg, ez kívülről is látszott, plusz ugye még le is volt nézve… 

Nekem meg az a kérdésem, hogy de mi közünk a magánéletéhez, az ne legyen már magyarázat baszki, hogy neki milyen volt a viszonya az akkori férjével, miközben az alá tartozó végrehajtói kar egyes arcai épp embereket tettek tönkre, mert csak, valamint pénzért és egymás seggét védve. Szép.

A szimptómának van csak neve

"Lombkoronasétányos polgármester: Egy erdő attól nem szűnik meg erdőnek lenni, hogy kivágják a fákat" 

Jók az efféle címek. Mármint az is, hogy F. Mihály a mikrotörténelem süllyesztőjében már annyira nem érdekes, hogy nincs neki neve, a falunak se, ő Lombkoronasétányos Polgármester, Lombkoronasétányfalváról nyilván. Persze a cikkben vannak nevek, ez egy 444-es cucc, de szimptomatikus, hogy teljesen érdektelenek. A mikor, a hol, a ki, már mind nem számít, a lombkoronasétány egy szimbóleum, egy modell, egy konkrét, jól felfogható eset egy rendszer illusztrálására, ahol absztrakt összegek tűntek a semmibe. (Hát igen, százmilliárd az százezer millió, ez még ebben a szar forintban is galaktikus lépték, miközben az ember egy lakótelepről próbálja érteni a világot.)

Ehhez képest már csak hab a torkán, hogy a már nem polgárjenő igazi filozófus, elképzelhető, hogy a tralfamadori értelemben. Mert mint az (Kurt Vonnegut regényiből) közismert, a Tralfamador lakói egyszerre látják az összes időpillataot, avagy nem az időben, hanem valahogy fölötte élnek. Perspektívából! Vagyis:

- Az erdő per pillanat nem erdő, de egy csomó más pillanatban az, úgyhogy ehhez képest elhanyagolható, hogy az idővonal egy pontján csak egy mező, egy indokolatlan fa felüljáróval. Ahonnan a kilátás pont olyan, mint három méterrel lejjebbről.

- Másfelől érdekes kérdés, hogy a fák kivágásától megszűnik e az erdő szubsztanciája ott, vagy a hely szellemeként tovább kísért, és ahogy fák nőnek ültetve, újrateremti magát. Mert ugye egy telepített erdő az elsősorban akarat és képzet, és csak másodsorban sok fa, meg a köztük rókázó vaddisznók.

Lehet azt gondolni, hogy tegnapi marhás-tejfölös lángos mára már jobbára csak némi elégetett energia a nagy körforgásban, meg egy adag szar a csatornarendszerben, de ha Lajos még emlékszik az ízére, hogy hmm... tejfölös marha, akkor az még lángos. Ha mára gyomorégése is lett tőle, akkor pláne. Ebben az értelemben az még hetekig lángos. Azaz ha a lombkorona nélküli sétányt elég sokáig emlegetjük, akkor az még meglesz majd, ha kinőttek a fák, de közben szétrohadt a kivágott fákból, valamint EU-s pénzből ácsolt gyalogos felüljáró. (És akkor lehet kezdeni elölről, miszerint kivágni a fákat, és ácsolni újat! A korrupció és hülyeség nem vész el, de nem is alakul át!)

Örökké nem lehet vége (csak rendszeresen)

Tizenöt éve ilyenkor pont világvége volt. Hiszen a 11.11.11 az egyszerűen nem lehetett más, az rosszabb volt, mint a holnaputáni Péntek13 lesz majd voltni. Mert az csak egy középvacak horrorfilm, ellenben 2011-ben e mai napon szintén péntek volt (véletlen? dehogy!), és kijött a 11/11/11 című horror, amit nem láttam, de csak mert annyira nem érdekel a fodbal, hogy három tizenegyest is képes vagyok kihagyni. Plusz kifogyott itthon a só meg az étolaj, de mind a kettő egyszerre (1-1 ugyebár), úgyhogy már nem mentem boltba, csak a világvége után. Gyors volt az átmenet, szerintem átaludtam, de többen is így voltak ezzel, például Petra sem tűnt megviseltnek szombaton, ha jól emlékszem. 

De hogy nincs só, nem nézek meg egy vacaknak ígérkező horrort, ezek mind egyértelműen a világvége szimptómái, ami végül persze gyorsan el is múlt, mert a maja naptár aszcendense még nem lépett a Hold házába, csak a Marséba, de némi toporgás után lábat törölt, így az Armageddon négy lovasa nem csapódott egy kisbolygóba, amitől ugye már a dínók is kihaltak még Apokalipszis-alsón… Helyette aztán 2012 december 12-én nem lett a következő világvége, mert addigra már senkit sem érdekelt, hisz köztudott, hogy aki nem halt bele az Y2K-ba, annál volt elég tartós tej, a negyedik világháborút meg csak tavalyra várták.

 Hogy aztán mikor lesz legközelebb világvége, az persze vitatott, a tudomány jelen állásának óvatos becslése szerint vagy az 1960-as évek óta holnapután (Heinz von Förster és társai által a Science magazinban közzétett matematikai „végítélet-egyenlet” alapján), de ha mégsem, akkor nagyjából húszmilliárd év múlva, annyi a biztos, hogy mindenképp péntekre esik majd. 

A lényeg, hogy rendszeresen legyen világvége. Mert a kutyák nem tudják, hogy az életük véges, ők körkörös időben működnek, az ember meg tudja, hogy meg fog halni, és ha neki vége lesz, az a minimum, hogy az egész kurva világnak is legyen szar napja! Egyszer minimum, de nem baj ha többször is, hisz akkor lehet rá rendszeresebben készülni. Mondjuk ha félévente lenne világvége, sokak számára kellő gyakorisággal lenne alkalom még egy üveg piára, még egy csík kokóra, még egy halálos fenyegetésre, ha már amúgy is globális és kikerülhetetlen a fenyegetés. Ehhez képest keveslem, hogy brit tudósok szerint az újkor kezdete óta csak úgy 230 komoly, súlyos és misztikus világvége jóslattal állt elő a nyugati kultúra. És ha körbenézünk, a világ még tisztára itt van! 

Arról van szó, hogy ha nekem van időbeosztásom, ilyen kezdet-vég tengelyen, akkor legyen a világnak is, az örökkévalóság hülyeség, mert elgondolhatatlan, azt tagolni kell világvégékkel. (Jut eszembe, a hinduk például pont ezt teszik, ott a teremtés nem egyszeri alkalom, hanem időnként kell, a világot teremtik mindenféle Visnu-formák, aztán elketyeg egy darabig, aztán összeomlik, hogy jöjjön egy újabb teremtés. Ez persze nem oldja meg az örökkévalóság-problémát, hiszen csak annyi van, hogy akkor a teremtés-fenntartás-pusztítás örök ciklusai lesznek végtelenek… Fenébe.)

Persze ettől még a saját életünkben simán lehet világvége, számunkra az egyetlen és megismételhetetlen, az élő adás varázsa, úgyhogy holnapután lesz egy, és kész, de ha nem, a jövő péntek is esélyes, kivéve mikor a hosszú hétvége miatt nincs péntek, mert olyankor szabadságon vagyunk. A világvége pedig kemény munka.

Az ismert dokumentumfilm színészei sem értik...

Besúgó és provokátrokon

"Már hetekkel az elfogása előtt levélben jelentkezett a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalnál Orbán Áron" - írja az újság, én meg nem értem, miféle zavart támad már megint abban a kurva Erőben? Van egy felől a pártvezér és már nem kancellár, aki szerint a nevezett hivatal egy ávéhá, egy totális diktatúra politikai rendőrsége, meg van az ő kevésbé képességes öcsikéje, aki ezekkel akar együttműködni? Besúgó lett volna a tesa?(Csak nem hagyták, mert egy totális pártállami diktatúra az olyan, hogy direkt nem akarja, hogy vele csak úgy együttműködjön valaki, ezek csak zsarolva szeretik az ilyesmit, az olyan száraz, selymes érzés a bikacsököt markoló kézen.)

De azt el kéne már dönteni a döbröginek, hogy akkor a csávó rokona-e, vagy csak véletlenül az anyjáéknál nőtt föl, mert ha mégis közeli fokon rokon, és mégis csak ávósok hurcolták el kínvallatásra, akkor tehetne valami együttérző gesztust. De ez az alak csak magával foglalkozik, hogy az öccsét azért basztatják, mert az ő fenséges, disznósajt-alakú személye a célpont. Vagyis ő számít, saját maga, és szerénytelen személye, mindenki más statiszta, vagy annyi se, csak kesztyűbáb.  De ha mondana valamit, hogy hisz az ártatlanságában, meg drukkol neki, az olyan keresztényi lenne, amit ő a szájával nagyon szokott szeretni kiabálni máskor, és csak néha eltorzult fejjel. Tíz esetből ugyan egyszer sem hitelesen keresztény felebarát ő, de legalább hatszor röhejesen kenetteljes, viszont ez az Bármi Áron ez nem is felebarátja, de egészen a testvére.

És a tesó nyilván nyakig belemászott valami közepesen szarul lepapírozott gazdasági bűnszervezetbe, az ilyennek meg családi állapottól függetlenül is letöltendő lehet a vége bárhol, nálunk mondjuk esetében eddig nem lehetett, de ma már új idők fújják az új dalok szeleit.

Viszont a Dagadtnak itt az alkalom, hogy jófej legyen, legalább a szerényebb képességű családtagjával (a többiekkel jó fej volt eddig is, százmilliárdok a tanúk rá), és elnézően megbocsásson a fekete báránynak, aki ugye kis híján együttműködött a diktatúrával. Csak nem tudott időben dubaji hotelszobát foglalni a vizzernél, pedig ott annyira jó a wifi, hogy sokkal jobban lehet onnan együttműködni, mint mondjuk Hatvan Plusz Áfa Pusztáról, ami egyébként is csak egy félkész téesz. (Ja utólag értjük is Döbrögi téeszelnök tempóját, kívül-belül, valamint sérelmünkre.)

Neustadt an der Donau

Tegnap voltam egy kicsit Dunaújvárosban, egy kicsit ma is, szerintem életemben először, de nem fog hiányozni az élmény. Dunaújváros leginkább úgy fest, mint egy OBI-parkoló egész kis részlete éjjel, persze lehet, hogy nagyobb parkoló, de nagy volt a köd. Belülről viszont tisztára olyan, mint egy OBI, mint bármelyik, amit eddig láttam. Oké, eleve iparvárosnak épült, de akkor is! Lehetne valami barokkosabb helyi sajátossága is azon túl, hogy ez a város, ahol először borult rám egy fél kiló stukkónak való gipsz, mert lyukas volt zacskó. 

Persze leltározni voltam a helyi OBI-ban, és ja éjjel, ilyen az, mikor Sopron egy zárás utáni Teszkó, Veszprém meg szintén egy OBI, tisztára mintha a szomszéd megyében lennék. Persze Sopront vagy Veszprémet láttam városként és világosban is, de ettől még vannak hasonló élményeim. Nekem Dover például két kihalt utca és egy McDonald's tojásrántottával, Udine egy buszparkoló, Macedónia a világ legundorítóbb gugolós vécéje, és a komplett Belgium egy szarszagú éjjeli benzinkút, csak mert a belgák már akkor is bőségesen trágyázva biogazdálkodtak valami autópálya mentén.

 Ez maga a munkalapú szelektív turizmus, mint mikor a neten fent vannak a világ legjobb filmjei, de a pornószkeccsek jobban mennek, de a közönség elmondhatja, hogy legalább mozgóképet fogyaszt. Vagy mikor a kecsapos palacsintát serpenyős pizzának hívjuk. Amúgy volt már olyan tervem, hogy egyszer elmegyek Londonba pár napra szigorúan egyedül, és végigutazom az összes metróvonalat, végállomástól az többi végállomásig. (Némelyik vonal elve kisebb hálózat az elágazásaival.)

Na, az igazán szelektív turizmus lett volna, de sosem jött össze, mondhatni szerencsére. Minden esetre csütörtök éjjel megnézem a soproni OBI-t is, hátha valami új és kreatív élmény lesz. Meg pont van még egy gipszmentes farmerom. Vagy elmegyek a helyi OBI-ba, az csak tíz perc gyalog, és nem muszáj éjjel. Bár ott már voltam sokszor, persze Londonban is, úgyhogy lehet, Belgiumban keresek egy macedón barkácshipermarketet.

p.s Régebbi elméletem, hogy ezért nem érdemes repülni. Miután minden valamirevaló reptér gyakorlatilag tök egyforma, elég kimenni a legközelebbire, kicsit idegeskedni, inni egy kávét/sört bazi drágán, aztán hazagurulni a bőrönddel. Sokkal olcsóbb, mint utazni is, az utazás élménye nagyrészt megvan, nekem meg egyébként is tériszony volt a jelem az óvodában. Körtés tériszony.

Képünk illusztráció a fészbukról, de

Dunaújvárost pont ilyennek láttam.

Kényszerpály-építés a minek

A Lego gyerekkoromban még egy kratív és értelmes hobbinak tűnt. Amennyiben az ember építhetett szinte bármit, én főleg csapásmérő harci repülőgépeket építettem, miután kinőttem a „szélmalom virágoskerttel“ korszakomból. Elég hamar. 

De tényleg az volt, hogy kaptam karácsonyra egy bazi nagy doboz Legót, mindenféle alkatrésszel, és kitaláltam, mit építsek jól. Ja, voltak már mindenféle tematikus készletek is (öcsémnek már volt direkt tűzoltósága, de abból is lehetett vadászgépet építeni, legfeljebb az ablakok megmaradtak egy későbbi szélmalomhoz), de nem az ment, hogy annyira specializáltak az alkatrészek, hogy gyakorlatilag azt építed, ami a dobozon vagy, vegy menj a fenébe, ha már irgalmatlan sok pénzért megvetted a Halálcsillagot, de mégis várkastélyt építenél. (Halálvárkastélyt természetesen.) 

Mondjuk nem is legózom már pár évtizede, pénzem sincs rá, meg minek is tenném, ha már nem annyira kreatív ténykedés, mint inkább üzleti alapú kényszerpálya, plusz gyűjtési mánia-generátor. De néha még meglepődöm, mikor a neten szembe jön egy-egy legós tartalom. Bár nemigen jön szembe, ismernek az algoritmusok, jobbára csak abban tévednek érdekelnek a cuki macskás videók, meg a horoszkópok. 

De most láttam a Jutyúbon egy legósvideós izét, amiben a Egyforma-Egyes versenyző pilóták (az aszfaltcsíkon!) sisakjai voltak prezentálva. Márhogy azokat lehet megépíteni legóból! Sisakokat baszki! (Ajánlom még a falazóblokkokat. Bár ha falat építünk belőle, amin egy kreatív graffiti van, máris feltaláltuk a kurva drága puzzle-t.) Az még csak-csak elmegy, ha valaki kicsi, vagy közepesen kicsi sisakokat gyűjt, de legóból? 

Hiába, minden nap látok egy újabb jelet, hogy az emberiség megérett a pusztulásra, ez a sisakos dolog, ez már majdnem olyan durva, mint a tasakos tejbegríz, amihez csak tejet kell önteni...

 

Napvilág

Ma van a tudomány világnapja, ami nagy dolog, nem fontos, de nagy. (A naptudomány világa fontosabb, de azzal kevesen foglalkoznak, nem is tudunk magunknak saját Napot csinálni. Kis betűvel sem.) Magam is foglalkoztam tudománnyal, de inkább fogyasztottam, mint csináltam, mondjuk ebből máig megmaradt annyi, hogy minden nap minimum két pohár tudományt beviszek, az egyik narancsos, a másik citromos, de egyformán tudományosak, mondhatni a tudomány viszi beléjük a pezsgést. (A kávé az nem tudomány, bármennyit is hókuszpóknak körülötte, az még csak nem is művészet, az popkultúra, igaz abból a fogyaszthatóbb.)

Mikor még a felsőoktatásban untattam jellemzően csekély számú közönségeket pénzért, ilyentájt kötelező minimum volt valami házi konferencián előadni, én pedig elővettem valamelyik állandó mániám, és bármikor letoltam róla fél órát. Valójában menne ma is, ha bárkit érdekelne. De a neokantiánus kultúrafelfogás, a kései Wittgenstein, vagy a módszertani individualizmus és kollektivizmus lényegi egysége eléggé rétegműfajok, mint a káposztás fagyi, vagy az etnikus poszt-sub-pop.

Egyesek szerint a tudomány egy része szellemi önkielégítés, ami persze igaz, de csak ha jól csinálják. Ha nem, az is unja aki csinálja. Jártam anno olyan egyetemi kurzusra, ahol komolyan felmerült bennem a kérdés, vajon az előadó alszik-e el hamarabb, vagy mi, de nem emlékszem a válaszra…

A tudomány nagy kérdései meg mindig filozófiaiak igazából, mostanában határozott gyanúm, hogy a kozmológia egy része az, mikor egy fizikusból kijön a filozófus, csak matekul filozofál, de hát végső soron a filozófia minden (nyugati értelemben vett) tudomány felettes énje, bár nem emlékszem, miért is. De egyszer már ellogikáztam magam idáig, ez tény.

Röviden

A közvélemény szerint a kutatóknál erősödött a Tisza (ez nem meglepő, esik), de esett a Felcsút (na, az a párt a Fodbal Akadémija mögött), és ezt néhányan nem értik, engem meg nem érdekel. De pont kommunikáltam valakivel, akit érdekel, hogy szerintem miért, ettől lett egy kevés véleményem, nos.

Az úgy van, hogy - szigorúan szerintem - nálunkfelénk akkor szoktak erősödni amúgy is erős pártok, ha tettrekésznek látszanak. Nem kell igazából csinálniuk semmit, elég a látszás. Az előző kormány például jól elvolt azzal, hogy nem kormányzott, de teli szájjal kommunikálta, milyen jól kormányoz. Ehhez a képest a mostani próbál kormányozni, és több-kevesebb sikerrel ahol fát vágnak, ott dől a fa, és Dömdödöm alászorul. Szóval bénáznak is, meg nem is (hoznak is ajándékot, meg nem is), de önmagában a dolgok csinálása pozitívan hat a népszerűségre. 

Pont mint a fodbalban: tizenhat nullra kikaptak a srácok veszíteni, de nagyot küzdöttek, voltak biztató jelek, és ha egyszer is betaláltak volna, most jobb lenne a gólarány. Még mindig nincsenek olyanok, hogy „mimagyarok“, de ha lennének, biztos értékelnék a törekvést, jobban az eredményeknél. Ez egyfajta pozitív pesszimizmus (hogy lehetne sokkal rosszabb), és egyúttal egy passzív optimizmus (avagy várjunk még, majd jobb lesz), utóbbi amúgy a saját személyiségemnek is alapértelmezett beállítása. 

A kormány aktív, a kormányfő főleg, meg jobban is fest mint az előző téeszelnök, ennyi elég a népszerűséghez. A felcsútista bagázs meg pont ugyanazt tolja, ha lehet egy fokkal még agresszívabban ostobán, amibe tavasszal belebukott, úgyhogy lassan a őhazákjukos lovasbandériummal lesznek versenyben az ellenzék vezető ereje címért.

Amihez jó egészséget kívánok! (A „Sok sikert!“ esetemben (tőlem) értelmezhetetlen lenne…)

A kultúra fertőz, és?

Vidnyánszky Attila szerint nemzetellenes bűn, hogy a kultúrán és a médián keresztül fertőztek meg sokakat. Szerintem meg Vidnyánszky Böhömke egy hülye, pontosabban belehülyült a valamilyen sajátlagos sértődöttségbe, miközben a hatalom ölében ülve játszotta az Elnyomott Nagy Művészt. És gyűrte maga alá szinte a komplett magyar színházi életet, pontosabban annak intézményesített részét. (Egyébként így megy ez, mert szerényen megjegyezném, hogy a kultúra maga egy fertőzés, legalább is van ilyen releváns nézőpont - nagyjából úgy hívják, hogy memetika.)

"...az elmúlt időszak legnagyobb, megbocsáthatatlan bűne Magyarország ellen az volt, hogy a kultúrán és a médián keresztül naponta azt sugallták a magyar fiataloknak: itt nem lehet élni, és külföldre kell menekülni." Ehhez képest viszont a fiatalok nagy része valamitől mégis itthon maradt (kalandvágyból, ja), és jól elküldte a picsába Böhömke bácsi kedvenc kormányát.

Most akkor vagy az van, hogy a fiatalok annyira hülyék, hogy már agymosni sem lehet őket (gondolom már agyuk sincs, csak fogyasztói ösztöneik), vagy azok a sugallók, a tuggyukkik (tudja a franc) voltak nagyon bénák. Így mondjuk nem tudom mi volt az említett bűnökben olyan nagyon legnagyobb und megbocsáthatatlan, plusz "időszakok" ritkán bűnöznek, az olyan emberi szokás. Már így a valóság nevű dologban.

Jó, hát nem kell rendszert keresni a meg nem értett művész pózába merevedő korábbi kegyenc őrületében, de Vidi bácsi tényleg kövérlászlói mélységekből nem érti a világot. És mivel nem érti, gyűlöli is kissé.

Amúgy a jutyúbos interjút képtelen voltam komolyabb idegi fájdalmak nélkül végigszenvedni, még jó, hogy a Zorigó a fenti  borongás után azért három pontban összefoglalta a magamfajta nemfiatalnak is a lényeget, miszerint:

1. A magyar ember alapvetően jókedvű, és ezt a pozitív életérzést mindenképpen vissza kell szerezni, függetlenül a nehézségektől. (Mert ugye most csak azok vannak, ávéhás diktatúra, liberálbolsevik lelkiterror, európai szovjetunió, miazmás.  Még szerencse, hogy emberünk hisz abban a hülyeségben, hogy létezik valahol tömegesen az ideáltipikus "magyar ember", és aki nem pont olyan alakú, az nem teljesen okésan magyar.)

2. Bármilyen helyzet adódik, az Úristen megóvja a nemzetet, így nincs ok a kishitűségre. (Én tényleg nem tudom, ezek milyen istenben hisznek, de amit például a nagy keresztény egyházak reklámoznak, az éppen hogy nem a nemzeteknek nevezett emberiség-darabkák mikormenedzselésével foglalkozik. Ha például a katolikus azt jelenti, "egyetemes", márpedig azt, akkor a nemzet  - mint nem univerzális kategória - max másod- vagy harmadlagos. Ha elsődleges lenne Úristen admirális-generálisnak, lennének még frankok vagy longobárdok, lenne Kurdisztán és mondjuk nem araboznák le a perzsákat a pap bácsik Mi meg sértődés helyett röhögnénk azon, ha valami hülye külföldi ugye Budapetet Bukaresttel... Tényleg, mi Idaho fővárosa? Elárulom. Boise, de csak azért tudom, mert ismerek onnan valakit. Ott bezzeg Idaho az idahóiaké!)

3. Bátran, egyenes gerinccel kell élni, mert az, amit a magyarság eddig elért és létrehozott, mindenkinek okot ad a büszkeségre – méghozzá az egész világgal szemben. (Az egyenes gerinccel élést Vidnyánszky már elbaszta, hűbéres rendszerkegyenc lett, és most, hogy buktak az urai, szarul érzi megát, dehát ilyen a szelaví, elvtárs! Az meg, hogy a világgal szemben kell büszkének lennünk bármire, akkora baromság, hogy a fal adja a másikat. Az ugyanis nem úgy van, hogy van a világ, meg vagyunk mi (kik is?), hanem hogy a világ része vagyunk, ha nem lennénk... nos, nem lennénk. Á, nem is habosítom tovább ezt a szellemi leárnyékoltságot.)

Az Ő Hazájuk teljes frakciója  épp állatira büszke

 a világ ellen, a parlament előtt (Reddit)

Azért a hármas ponthoz lenne még egy hihetetlenül nemzetellenes hozzáfűzésem: részemről nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok. Nincs is bajom vele: ez egyszerűen egy állapot, amibe beleszülettem és belenőttem, nem volt választásom, de nem is tettem érte az égvilágon semmit, egyszerűen így esett.

Amúgy nem vagyok büszke arra sem, hogy kék a szemem, hogy a füleim közt hordom a fejem, hogy férfi vagyok, hogy ritkul a hajam, hogy szeretem a paradicsomos spagettit, a fekete komédiákat és alapvetően egy függő személyiség vagyok. Még a diplomáimra sem vagyok büszke, utólag belegondolva azok is inkább csak megtörténtek velem.

De erre majd csak jövő hét végén alapítok vallást, addig még van némi munkám, és legalább egyszer ki kell porszívóznom.

p.s. Ja, még az első ponthoz: Már megint nem vagyok magyar ember (nem csak nem büszke rá), hiszen nem vagyok alapvetően jókedvű. Évtizedek óta élek már, és évtizedek óta vagyok egy alapvetően szorongó alak, aki néha jókedvű. Függetlenül amúgy a nemzetiségétől.

A három kicsivel több mint elég

Az újság szerint három különálló tó lehet a Balatonból 40 éven belül, ez tök jó, kár hogy már nem fogom megérni, legalább is itt nem. Az asztrológusom szerint már annyit elkúrtam a karmámon, hogy következő életemben maximum mosónő lehetek Radzsasztánban, már megint! Nem tudok tartósabban kitörni onnan, de majd legfeljebb kivándorlok Londonba, olcsó hoteleket takarítani, digitálisan. Minden esetre hiszek az asztrológusnak, ő egy komoly, nemzetközi szinten is körözött internetes csaló, szóval nem a levegőbe beszél.

Nade a Balaton. Olyan pofátlanul sekély, hogy teljesen felesleges ekkora felületűnek lennie, három kisebb tó sokkal gazdaságosabb és arányosabb lenne. Persze a fene tudja, ki lesz 40 év múlva a kormány, de már előre lehet irigyelni, hogy úgy kerül be a történelemkönyvek földrajzába, hogy ő 200%-al megnövelte a balatoni tavak számát. És mennyit lehet majd betonozni három tónál, körbe-körbe, belegondolni is csodás!

A Velencei-tó meg nem lesz, de minek is, eleve felesleges, Velencéből van már egy sokkal menőbb, és még az is milyen zsúfolt, túlárazott és felettébb koszlott bír lenni, akkor most el bírom képzelni milyen ez a hazai, fapados kiadás. Száraz, főleg. De gondolom nem véletlenül, bár azt nem tudom pontosan, hogy vannak a tavak a karmával. (Az megvan, hogy a folyók afféle félistenek, méghozzá nők, de tavakról még nem olvastam a gurumnál, főleg mert nem tudom, ki lehet az?)

Amúgy a tengerparton iszogatást leszámítva mindig is untam vízparton nyaralni, a Balaton itt van egy köpésre, azt‘ mégse hiányolom. Mondjuk én egy természetes vízben úszni szeretek, azt meg itt a közeli déli parton egyáltalán nem lehet, a térdig is alig érő vízben gyaloglás meg nem szórakoztat.

Igazából amíg vannak városok, és köztük vasútvonalak, én jól elvagyok tavak nélkül. Mondják, hogy a természet az nem, nade én homoki sapiens vagyok, szárazföldi létforma, és a magam urbánus elidegenedettségében már nagyon nem a természet része. A biológiai működésemből is csak annyi érdekel, hogy tudjak aludni, és ne legyen szorulásom. A többit megoldom mentális elfojtással.

Vérrel írt álhírek

A tegnap délutáni krakkói vérengzés kapcsán komoly, géppel írt névtelen feljelentések… izé, álhírek jelentek meg a lengyel közösségi szósölmédiában, hogy Tusk főkancellár már a néhai Wojciech Jaruzelski szellemével konzultál egy fekete misén, hogyan vezessen be rendkívüli állapotot, a németek szokás szerint világháborús támadásra készülnek Nawrocki kösságelnökúr meg erőszakosra őrült. Szóval háború lesz, meg harmadik világ, akárki meglássa, akár egyszerre is! 

Hát tudja fene, nekem ez tipikus ruszki dezinformációs cuccnak tűnik, mert a Kreml-ből nagyon szeretnének már valami komolyabb morális pánikot összehozni egy amúgy nagy és erős EU- és NATO-tagországban. Nálunk se volt rossz az ukránozós háborús pszichózis szítása (tényleg egy az egyben orosz forgatókönyv szerint), de nálunk nem jött be, plusz nem is vagyunk olyan Lengyelország-méretű középhatalmi izé. 

Plusz az ottani, Moszkával legalább is nem barátságtalan székjobb fújja a harci trombitát, hogy egyesek már nemrég is német katonákat láttak Varsóban, egyszerre többet is, ja fura az ilyesmi két katonai szövetségesnél. (Én egy időben rengeteg amerikai katonai konvojt láttam, elég volt kiállnom az erkélyre, de valahogy nem érzetem az amerikai katonai megszállást. Vagyis nem eléggé, hozzá lehetett jutni Dr. Pepper-höz, Erika tudott hozni a bázisról, de ennyi, meg volt valami csillagsávos alvós pólóm. Járt még itt Taszáron a Klinton, a Bill, de egyetlen értelmezhető kulturális súlyú New York-i punkzenekar sem, úgy meg mi értelme volt az egész megszállásnak?) 

Tényleg tipikus orosz módszer az elárasztásos támadás, mikor egyszerre sok ezer, egyfelé húzó üzenet fut gyakorlatilag az összes felületen, én a lengyelek helyében számítanék a rohamsisakos-németkatonás óriásplakátok feltűnésére, tűzfalanként három darabra, persze csak ha eléggé elhúzódik a válság, ami eredetileg az ottani alkotmánybíróság körül bontakozik ki épp, de egy bomlott agyú hentes és mészáros is jól jön ilyenkor. Hogy a lövöldözéshez volt-e közük a ruszkiknak, azt tudja fene, simán elképzelhető, hogy semmi, de ettől még kapóra jöhetett, már ha ők állnak az egész álhírkampány mögött. Ami azért esélyes.

Ez ugye megvan még mindenkinek a felcsútista kampányból?

(24.hu)

Egy másik élet (2025)

Párizsba épp beszökött a nyár, úgy két éve már, és vele az O‘Limpia nevű üzleti modell. És itt tengeti napjait Elizabeth, a kissé süket, nem igazán modell csaj, aki alapvetően lakáskiadással és depresszióval foglalkozik. Egyikkel sem túl lelkesen, de utóbbal nehéz is lenne. Ráadásul valami bevándorlóféle (aztán kiderül, hogy amerikai), mert a vízumjával is épp gondjai akadnak, és akkor ilyeneket kell hallgatnia a főnökétől, hogy „Sportolók vagytok, a lakáskiadás bajnokai!“, meg hogy miért nem mosolyog eleget az ügyfelekre. 

Így aztán Elizabeth iszik, főleg gyógyszert, és ahogy az egy efféle sztoriban az lenni szokott betoppan az életrébe a fura idegen, ez esetben egy szintén amerikai csávó, Elijah. Aki a kínosan idiótaságig laza, hiszen Kaliforniából jött, mindenért lelkesedik, bár nem sokat ért, de amúgy is a lelkesedés érdekli főleg. Elizabeth meg hiába utálja úgy generálisan a világot, a srác, meg annak haverjai kirángatják kis szürke buborékjából. Ahogy ez egy ilyen filmben kötelezően lenni szok. 

Meg a keserédes befejezés, amit szerencsére nem érzelmeskednek túl, mondjuk hogy jobb nem lesz Elizabethnek lenni, de némileg érthetőbb, ami meg már majdnem jobb.

 Igazából az a legnagyobb baj az Egy másik élettel, hogy sablonos, azaz kiszámítható, és könnyen lehetne az az ember érzése, hogy dehát látta már. Viszont nekem mégsem volt ilyenem (na jó, egy kicsit), főleg a film egészen egyedi hangulata miatt. Párizs itt nem az álmok városa, hanem egy elidegenítő hely, főleg a Limpia miatt, amitől tényleg egy közösségimédia-alapú vállalkozásnak tűnik az egész, miközben a főhős minden, csak nem közösségi.

Agathe Rousselle, mint Elizabeth tényleg nagyon jó, úgy tűnt, még semmiben nem láttam őt korábban, de legközelebb lehet húzónév. Most Alex Lawther volt az, aki ugyebár játszott a többször melegetett A kibaszott világ vége című brit dramedy-sorozatban, és a fura fazonokat még mindig jól hozza.

p.s. Közen utánanéztem, és kiderült, hogy Agathe Rousselle-t igenis láttam már egy főszerepben. Ő volt a Titán című, mndjuk hogy testhorror főszereplője, pár éve írtam is róla. Hiába, már a memóriám sem a régi, meg az a másik izé, ott arra...

A farkaskiabálás be nem jövése

Többfelől is találkoztam azzal a véleménnyel, hogy a Nemzetietlen Együttszarunkrátok Rendszere bukásában nagy szerepe volt annak, hogy a rendszerurak a végén már csak primitív félelmet tudtak árulni az istenadta népnek. Az meg ugy kell a francnak. Tényleg olyan ez, mint a mesebeli fiú, hogymire jött volna az a rohadt farkas, már senki nem vette komolyan mit nyekereg. Itt meg úgy jártak (a rendszer szempontjából) túl sokan, hogy egyszer csak feltűnt nekik, az tőmondatos, eltorzult fejjel szétkiabált propaganda-egyenmondatok alapvetően valóságidegenek, mert senki nem fog ránk atomot dobni, az ukránok nem az ellenségeink, a Putyin elvtárs meg mégis csak egy háborús bűnös tömeggyilkos. Und diktátor, natürlich. 

És mikor valaki már nem képest igazán félni attól, hogy jövő héten háborúba viszik őt, a fiát, az apját, a kutyáját, akkor már nem képes igazán félni attól sem, aki ezzel a baromsággal etetné. És onnantól minél inkább túltolják, radikalizálják az üzeneteket a hatalom emberei, annál nevetségesebbek lesznek. Márpedig túltolták, a sok AI-generált mocsok, mint a síró kislány fronton fejbe lőtt apukája már erősen  kontraproduktív volt. Vagy produktív, amennyiben segített a felcsútista rezsim bukásában. 

Ma reggel épp az volt egy hír, hogy megvan Kakadu Péter exkülminiszter is, meglepetésre ő is dubajozik épp, biztos máris annyi szabadsága jött össze a a kínai elvtársaknál, hogy lazít kicsit, feltöltődik, koktélozik, masszíroztat, vagyonkiment, ilyen szabadidős programokban van. És hát ő modellértékű esete annak, hogyan lesz a néhai Hatalmi Főpárt nagyhatalmú hercegéből egy nevetséges alak, aki már a hatalom sáncai mögött is játszotta a sértődékeny, túlkoros óvodást, azaz előbb vált nevetségessé (jóval előbb, és nagyon nevetségessé), minthogy bukott volna az elvtárs-pajtásaival együtt.

Mondjuk félelmet kelteni pont ő nem tudott, dehát így jár az, aki nagy komolynak látszani akarásában maga rajzolja meg önmaga karikatúráját. Ettől még rács mögött a helye, sok dologért, de ne számoljunk át mindent lélegeztetőgépekre, mint az aljas libsik... (Legyünk inkább aljatlanok, akiknek tehát mindig van lejjebb!)

Vagy zene

Már megint képbe kéne lennem ilyen zenékkel kapcsolatban, egyes ismerőseim nem értik, hogy az ízlésem sajátos, egyáltalán nem következetes, és miért is lenne az, ha egyszer ízlés? Valaki rám szólt, hogy mi az, hogy nem hallottam én még valakiről (nem tudom névről, nem hallottam még róla), pedig én már a Pusap Melltartó nevű zenekarról is? (Így ránézésből ja, hallottam róluk, tőlük, valamint kulturálisan, de nem tartom őket. Nyilván.) A zene az olyan, hogy magamtól nem hallgatom, csak néha, aztán vagy unom, vagy nem tetszik, vagy egy hétig bele vagyok zúgva.

 Nekem például nagy kedvencem amúgy az a híres skót dal, hogy Táráráttá-táráráttá Tárádámdiri Dámdiri Dámdiri Tárárá, csak nem bírom elviselni. Állítólag két egyforma fazon énekli, de én csak az Imagine Dragons nevű képzeletbeli sárkányoktól hallottam, úgy elég jó, csak ha nem.

A popzene eleve olyan, hogy attól pop, hogy népszerű, de én a nép vagyok, és hanem énszerű, akkor mit szeressek benne? Márpedig a pozene egy jelentős része nem énszerű, hogy mások mit bírnak, ez meg nekem nem fontos. Viszont felháborító, hogy mások nem szeretik amit én, a nép ugyebár! 

Szerintem például elképesztően jó a Skating Polly, és nem értem ha valaki nemhogy nem hallott róluk, de nem is ismeri. (Persze lehet, hogy e kettő összefügg, azaz én is főleg olyanokat ismerek, amikről hallottam már. De a hallás ne legyen már kritérium, ismerhessek már kedvelni olyanokat is, amikről még nem hallottam…) 

És vannak akik operába járnak, pedig van az a neten is, nekem nem kell, hogy valaki élőben játsszon, főleg mert a kedvenceim egy része már halott. Aki meg él, az se velem. (Aki megél az se belőlem.)

A pénzben kevésbé hiszek, mint a lélekben (pedig ugye...)

Volt nekem egy időben elég komolyan közöm a krisnásokhoz, egy ideje intézményesen nincs, a tanítások továbbra is érdekelnek, de már csak magamban, illetve egy másik, sokkal szimpatikusabb és kisebb kezdeményezés által. 

De ettől még nem vagyok elkényeztetve azzal, hogy krisnás (percízen: gaudiya vaisnava) tartalmakhoz hozzáférjek, olyanokhoz, amik nem a szent és sérthetetlen guru előtti földön csúszásról szólnak. Így hallgatok például ilyen Krisna-völgyi reggeli templomi leckéket, jutyúbon naná, és általában elvagyok velük, a főguru előtti csúszásmászáson már elengástalanul, de túllépek. 

Azon viszont ma nem tudtam túllépni, mikor a hazai egyik főember arról lelkesedett, hogy micsoda pénzügyi szakemberekkel dolgoznak majd együtt, meg miféle remek menedzsmentképzéseket tolnak majd a pesti (teológiai!) főiskolájukon… Na, itt eltoltam magamtól a cuccot. (Arra a főiskolára még régebben terveztem beiratkozni…)

Értem én, hogy egy ház (egyház?) az olyan, hogy menedzselni kell, meg hát ebből jönnek a pénzügyek, gondolom a római kaotikusoknál is vannak pénzügyi-befektetési menedzserek, csak legalább igyekeznek nem pont arra büszkének lenni. Hogy Kis-Rigú pispek úr ügynök volt, de ez nembaj, a tanácsadóla MBA-diplomás (Mater of Business Administration), úgyhogy minden nagyon fasza, enberek. Itt meg mintha a pénzmenedzsment lenne fontos. Mint a pénz önérték lenne, nem csereérték. 

Miközben a pénzt, bár gyakran afféle értékmérőnek tekintik, nem értékmérő, hisz nem mér semmilyen értéket. Mert ha mérne, mindig az lenne a jobb, ami drágább. Meg a szebb, az igazabb, a hasznosabb, az egészségesebb a bármiségesebb. De nyilván nem így van. 

A pénz inkább csak kifejez egyfajta csereértéket, eredetileg összemérhetetlen dolgok közt. A gombapörkölt jobb vagy az internet? Nyilván értelmetlen a kérdés, mert melyik kell jobban, éppen akkor? Az jobb, ott és akkor. De ez gazdaságilag már úgy csapódik le, hogy melyikért adok éppen többett? Plusz mobilgigabyte-okért fizetek inkább, vagy gombapörköltért, és mennyit? Ha erre van van egy aktuális válaszom, akkor már mér a pénz egy csereértéket.

(Basszus, egy közgazdász most szedne egészen apró darabokra, még szerencse hogy nem vagyok az, csak egy okoskodó marha, aki régen még olvasott Marxot, és majdnem filozófia szakra ment az egyetemen. Szakrament!) 

Szóval nekem egy ház, az gazdálkodjon a menedzsmenttel úgy a hátsó udvarban (but not in my backyard - ezt nem tudtam kihagyni) ahogy az neki kell, de ne ez legyen a középpont. Nálam attól lett vége azzal az egyházzal a kapcsolatomnak.

Hogy a világról mit gondolok, az már az én ügyem. Hogy lélekben marxista is vagyok, az is. Hülyén érzem magam, csak normálisnak.

Törzsi fogalmatlanságok

Aztat olvastam látni az internetes világhálón, hogy "Videón, ahogy Mussolinit élteti a Fradi-tábor Milánó főterén". Amúgy a híres dóm előtt, szépen alakzatban. Nem néztem meg a videót, elég volt fénykép, ahogy kedves, fekete dzsekis, javarészt kopasz emberek karlendítenek, de különösebben nem vágytam meghallgatni a Tutti, avanti, Benito Mussolini című örökzöldet, ami ugyan remek kis dal, de ezek biztos nem tudnak szépen énekelni. Kizárólag ezért nem hallgattam meg, tényleg.

Egyébként saját értelmezésükben nem is nácifasiszta módon karlendítettek, hanem a "szívtől az égig" (nemzetközileg aljasul félreértett) spirituális szimbolikáját gesztikulálták el, ezért kellett pont egy templom előtt. És ami igazán szívderítő, hogy Kubatov elvtárs felcsútista főfasznak szívet melengető volt, hogy behallatszott a mussolinis óbégatás, miközben a Milan vezetőivel ebédelt, tárgyalt, kurvázott, vagy ezek valamilyen kombinációját művelte.

Miközben ha ezt a stadionban művelik a fodbalért élő-haló (verő-hányó) fradisztikus sportemberek, a kedvenc csapatukat csúnyán megbüntetik, de egy főtéren már oké bunkó fasisztának lenni, a lényeg hogy ne verekedjenek botokkal, csak részegen üvöltsék a légtérbe baromságaikat.

Régebben nem értettem, miért kóborolnak ilyen hordák a fodbalcsatok körül, melyek tagjai egyenként még akár összetett mondatokra is képesek, de együtt már csak szubhumán elborzasztásra.

Nos, az van, hogy a mai profi fodbal nem sport, egyszerű üzleti vállalkozás, a show business része. Ennek megfelelően nem azért szaladgálnak komoly stáb által felspécizett humán sportgépek a pályán, mert szeretnek a jó levegőn egészségesen mozogni, hanem mert ez termeli a nagy bevételt, a szaladgálóknak is. Ugyanis ez egy "látványsport", tehát a szaladgálás nézőket okoz, ha eredményes még több nézőt (stadionban, tévében, fészbukon), a nézők pedig bevétel okoznak. Persze kell az eredmény, a lúzereket kiszelektálja a rendszer, de ekkor jön az alternatíva, amire a magyar fodbalklubok rendszerint rá is vanna szorulva. Mert ha nem jön az eredmény (nem eléggé, nem kellően gyakran) akkor ott van B-verziónak a törzsiség mint felkínált árucikk. A törzsi együvé tartozás, a hordaszellem, az együtt üvöltés identitásképző ereje. Az Mi-Ők viszonyrendszerben értelmezett egyszerű kis világ, ahol a Mi-hez tartás, avagy tartozás olcsón beszerezhető, és nem kell hozzá teljesítmény. Tényleg elég együtt vonyítani a többi sakállal, és máris van egy szilárd identitáspont bárki életében. Jó, hát a vonyítás, de az is jobb, mint a sarokban kuporogva kussolni.

A modern társadalmakat már a fiatal Marx, avagy a 19.század közepe óta szokás - többek közt - az elidegenedés fogalmával leírni, ehhez képest szurkolónak, rajongónak, szektahívőnek lenni feléleszt az emberben valami kellemesen atavisztikus (de rohadtul nem misztikus) törzsiséget. Vagy hordaiságot, ha a cucc még atavisztikusabb.

Ilyenkor lesz az ember például "vérbeli" fradista, aki szívében-lelkében az (agyában meg mindegy is mi), és aki akkor is kitart, ha a csapata túlfizetett senkijei épp szarul játszanak. Sőt, akkor főleg, mert becsületük a hűség... Tényleg, hol is hallottuk már ezt?

De igazából ezek az arcok nem nácik, csak találtak maguknak törzsi bálványt, azt imádják minden lehetséges módon, ha történetileg úgy alakul, éltetnék ők most Che Guevarát is, persze karlendítve, mert a szívtől az égig gesztusa minden törzsiséghez illik.

körkép.sk via hvg.hu

p.s. A 444 idézte ma Zorbán Balázsot, a Dagadt korábbi "politikai igazgatóját",  aki még mindig nem érti.

„Milánó, Piazza del Duomo. A Ferencváros magyar ultrái büszkén és méltósággal érkeztek az olasz városba, hogy támogassák csapatukat és emlékeztessék Európát arra, hogy van mit megvédenünk. Igazi hazafiak!

Nem fosztogattak. Nem gyújtogattak. Nem támadtak rendőrökre. Nem törtek össze autókat.

A pályán pedig történelmet írt a Ferencváros, 2–0-ra legyőzte a hétszeres BL-győztes AC Milant!”

Jó azt legalább megjegyezte, hogy legalább nem dobáltkl botokat és nem verekedtek kövekkel, ez milyen felemelő mégis! Innentől szerinte is rendben van. Avagy hiába épp EP-képviselő a fazon, ő fejben egy törzsi győlésben érzi magát. 

Így megy ez.

Főz, nemmos, takarít

Nekem csak késő este esett le olvasni, hogy „November 5-én tartják a férfiak vacsorafőzésének napját (National Men Make Dinner Day), amely minden évben november első csütörtökén van“. Én feltehetően épp csütörtököt mondtam, mert valószínű, hogy egy adag főtt (fagyasztóból kiolvasztott) zöldség leturmixolása krémlevesnek, az főzésnek számít-e? Vacsorának biztos, mert este volt, ettem is belőle, de a mikrózás-botmixer-forralás háromsága nálam még nem igazán főzés. 

Mint ahogy nem az a kenyérpírtás, akkor se, ha meg is vajazom a pirítóst, a lecsókonzerv felnyitása, a pizzarendelés, vagy gasztrorovatok nézegetése, de például a leveskockából sárga lébe tészta helyezése már megugorja a lécet. Vagy át. 

Amúgy meg a dinner az mifelénk az ebéd, csak a hülyenagolok esznek délben szendvicset kávéval, és sült valamit főtt másvalamivel vacsorára, úgyhogy mégiscsak megtartottam a jeles napot, akaratlanul. Ebédre leves volt leveskockából, és pizza, aminek én csináltam a tésztáját, na az főzés! (De például ananászt tenni a pizzára az nem főzés, az kreténség, nemrég ki is rúgtak valahonnan egy olasz szakácsot, mert ezt megtagadta. Persze az olaszok tudnak főzni, csak nem szeretnek, a franciák szeretnek, de nem tudnak, a németeknek és az angoloknak meg mindegy…) 

Állítólag van kapcsolat a főzés és mentális jóllét között, de szerintem ez baromság. A mentális jóllét a valamit csinálással függ össze, kivéve az ember erdei buddhista remete, mert akkor főleg azzal, hogy nagyon erősen nem csinál semmit (mert a meditáció nem valaminek a csinálása, hanem a csinálás elengedése). De hogy főzök, sétálok, takarítook, írok, az teljesen mindegy, mentálisan rendszerint szarul vagyok, csak már megszoktam. Na jó, az írás az rendszerint segít, a takarítás részben, a séta meg csak annyiban, hogy eljutok általa a boltba, és ettől nem halok éhen. Feltéve ha van pénzem, ami nincs mindig, ilyenkor kevesebbet is sétálok, de próbálok többet írni pénzért.

Megyek is.