A feleslegesség értelmetlen felemlegetésének feleslegessége

Avagy ha az embereknek Lego Star Wars kell, akkor Lego Star Warsot kapnak a pofájukba, különben valaki a fegyveréhez kap, ha meghallja a kultúra szót.

Miszerint újabb indok az emberiség tömeges kipusztulásának indokoltságára.

Mert van annyira sokat emlegetett mitológiája gyerekkoromnak a Star Wars (különös tekintettel a Birodalmi Jedi visszavág a csillagoknak című műalkotásra), hogy egy bizonyos, mondjuk 10 év körül életszakaszomban éppen egy Darh Vader meg egy E.T. figurára vágytam, mondjuk ebből az egyik meg is lett. Nem Vader, naná. 

De akkoriban kezdtem megszeretni a legózást, leginkább azért, mert volt már (karácsonyról születésnapra egyre több) legóm, és bár előbb építettem belőle szélmalmot, mint csillagrombolót, de nem sokkal előbb! (F14-15-ös vadászgépekben is jó voltam, ha lehet ennyire szerénytelen. Amúgy lehetek.)

De az akkor és azóta sem jutott eszembe, hogy a sztárvórszozás meg a legózás az egy univerzumban lenne található, leginkább azért, mert nem. Úgyhogy bár egy-két villanásnyi ideig volt szerencsém SW animációs sorozatokhoz, de a legósat bottal piszkálva se jutott volna eszembe megnézni. A bele.

Erre a minap unalmamban, mintegy véletlen beleléptem, és nem éretettem. (Jó, hát utáltam is, de egy okoskodó senki vagyok, aki könnyen gyűlöli azt, amit nem ért. Ehhez képest csak utálkozom néha, de azt akár izzó gyűlölettel is.)

Mert a Lego-figurák lényege, hogy bénák, iszonyúan bénák. De egy kockákig egyszerüsített, kubista világba beleillenek, ahogy a remek vadászgépeim pilótafülkéibe is. Mert arra vanna kitalálva. 

De az a 3D-animáció, amivel egy ilyen sorozatot, kisfilmet kurva drágán megcsinálnak, az pont nem azért van, hogy egy eleve absztrakt fizikai játékvalóságot modellezzenek vele, hanem hogy a valós(nak érzékelt) valósághoz hasonló színvonalon valamit, amit addig csak elképzelni tudtunk volna. Nade aki halálcsillagosat akart legózni, az legózott magának olyat, otthon a négy fal között, de nem vágyott rá, hogy a tévében/moziban is azt nézze, hogyan rajzoltak a kompjúterükkel nekik valami hülyék Lego-világot, az „igazi“ SW helyére.

Most komolyan, ez attól kellene jó legyen, hogy direkt nem 

rajzolnak Yodának kezet, bár megtehetnék?

Vagyis ha már animáció, akkor legyenek hétfejű sárkányok, élethűen hámló pikkelyekkel, de ne butítsák vissza az egészet néhány szellemes, de primitív játékfiguráig.

Ez olyan mint pont a Háborúzó Csillagokban a fénykard: Van egy mindent lebíró technológiád, és arra használod, hogy a klasszikus vívást is félretéve, össze-vissza csapkodj vele. Ennél az is értelmesebb lenne, hogy van fény-zsebkésed, ami meg is süti a kolbászt, miközben szeleteled vele.

De ha némely diznis-hálivúdi arcoknak be van akadva a Lego, akkor csináljanak igazi legóval egy rendes stop-motion animációt, ahol az egész környezet legóból van megépítve, és egyedileg tervezet lefigurák mozognak benne, na abban lenne kraft. De a Lego Star Wars az olyan, hogy csinálsz magadnak egy fénykardot, és azzal vágod ki papírból a South Park figuráit.  (Aztán beszkenneled, aztán animálod a laptopodon, csak hogy érezd a technológia súlyát.)

Ez úgy értelmetlen, hogy felesleges. Miként azért értelmetlen szólni, hogy értelmetlen, mert felesleges. A közönség vágyja ezt, és ezt kapja, mondjuk meg is érdemli, aki.

(Az egész persze abból a premisszából indul ki, hogy aminek értelme van, az eleve nem lehet felesleges, miközben mikor valaki direkt az értelmetlenre vágyik, akkor az sem az. Vagy valami ilyesmi, utólag nem csoda, hogy középhosszú hezitálás után végül szociológia szakra mentem filozófia helyett. Így filozófialilag nem vagyok képzett, kicsit sznob, de súlyosan alulolvasott.)

Egy kis Lego azért jól jönne...

Sokkoló kergülés, villantás nélkül

A Zindex zorigósodása a rezsimváltás után is megállíthatatlannak tűnik, egy délelőtti főcímlapos főcím főleg:

„ Szoboszlai az évszázad góljával sokkolt, az angol sajtó teljesen megkergült!“

,

Ha ez a Szoboszlói ciciket is villantott volna (nyilván valaki másét), akkor már teljesen a gödör alján üvöltene boldogan a szebb napokat látott portál. És arról értekezne, hogy a Szoborfainak sportmenhez illően formás segge van hozzá. Mint a Milói Dávidnak a michelangelói képtárban!

Nade. Hogy sokkolt, az még oké, de hogy az évszázad gólja??? Magam nem értek a fodbalhoz ami nem érdekel, de úgy sejtem, lesznek még fodbalmérkőzések az évszázad visszalévő, közel háromnegyed részében, és talán nem túl nagy merészség megjövendölni, hogy lesznek még azokon is gólok. Szóval - ahogy az írás mondja - ne ítélj, hogy ne itassanak le előre a medvebőrön! 

Mondjuk még nem olvastam a horoszkópot, hogy lesz-e világvége a hétvége előtt, vagy fordítva (ttőle egévtéh a egévgáliv e-szel), szóval lehet, hogy innentől nem lesz több fodbalmérkőzés egyáltalán, de akkor meg vissza kell nézni rohadt sok régebbit, mert lehet hogy az évezred gólja volt... Már ha a kettő ez esetben nem ugyanaz, de lehet hogy igen, akkor viszont a harmadik évezredé előre is, ne legyünk kicsinyesek! Feltéve, hogy a világvége után (alkalmából) lesz-e még min visszanézni a miket.

Az angol sajtó (szerintem a britre gondolt a költő) meg már rég meg van kergülve, legalább is ez a benyomása az embernek, ha például Daily Mailt-t olvas, amit én nagyon ritkán teszek, mert az az ottani bulvárgödör egyik zászlóshajója, ez meg a nap képzavara. (Úgy néz ki, mint sötétség a mélyből.)

De azért vannak arra decens lapok is, amik nem kergülnek, egy Guardian például csak igen ritkán, de a Zindex meg olyan, hogy magából indul ki tőlünk, és nálunk már nincsenek. Van a bulvármocsok, a félbulvár-szutyok meg szekértábor-alapú drukkermédia, ilyen Times meg hasonlók tán sose voltak. (Vagy igen, nem vagyok egy sajtótörténész, de az elmúlt harmincöt évből legalább huszonötre emlékszem. Akkor nemigen, könnyű is volt a véleménybuborékokban élni, mint ahogy még ma sem olyan nehéz, csak komolyabb elszánást igényel.)

p.s. Ennek semmi köze semmihez, de olvastam, hogy ma van Karl Dönitz német (Harmadik Birodalmi) főtengernagy 135. születésnapja, aki arról is híres (már a főtenegeri nagyságán túl), hogy Hitler öngyilkossága után mintegy három hétig még ő volt a kancellár, Adolf fajtárs utóda. És ehhez képest, a nürnbergi per után kapott gyenge tíz évet (miközben pl. Hess fajtárs élete végéig börtönben rohadt), aztán az 1956-os szabadulása után még 1980-ig elkertészkedett, írt pár könyvet (önéletrajzot naná), mondjuk legalább nem lett ünnepelt sztár, mint Wernher von Braun Amerikában, az Apollo-program kapcsán.

Nem biztos, hogy náci volt, de a nácikat szolgálni pont ugyanolyan bűn, ehhez képest Dönitz is olcsón megúszta azt, hogy Hitler egyik főkutyája volt.

Így megy ez.

Nemlogi kuss

A fidesz utódpártjának parlamenterei (akik ott parlamennek az országgyűlésben) a tökéletes posztmodern politikát tolják, a bármi mehet (anything goes) jegyében, amitől vicces, igazából szánalmas önellentmondásokat csinálnak ki magukból. 

Egy klaszikus szillogizmus keretében ez így néz ki:

1. Nagyobbik premissza , avagy főtétel: Ez a kormány illegtitm, minden döntése illegitim, mert kívül áll az alkotmányosságon. Nem is kell alávetni magunkat (őket magukat) a kormánytöbbség döntéseinek.

2. Kisebbik premissza, miszerint altétel: Ezért tök mindegy mit mond, dönt, ígér a kormányminiszter-elnök, vagy bármelyik tiszás illegitim, nem kell vele foglalkozni.

3. Így aztán mással se foglalkoznak a felcsútista kapuőrök hadállásaikban, csak hogy mit mond a főminiszter-elnökdiktátor, és alvezérei. Mondjuk jobb híján, mert saját elképzeléseik nincsenek az ország sorsát illetően, már túl azon, hogy ukránok, gyarmatosítás, hazaárulás, sorosbrüsszel. Csak ez programnak nemhogy kevés, de egyáltalán nem az.

Na ja, szillogizmusnak ez nem igazán működőképes, mert a kiindulásból nem következik a működésük, az valamiféle alternatíva-állítás lenne, de ahhoz ész és szándék kéne, nem elég pusztán a jól szabott öltönybe csomagolt sértett hisztizés. (Az a kibaszott nép, hát volt pofája kiszavazni őket a hatalomból, a fülkeforradalmár illiberális kánaánistákat! A jótevőiket! Erre most fülke forr a világ...)

Mindez csak a minapi, gyerekvédelmi ügy kapcsán elharapózott adokkapokról jutott eszembe, de eszembe juthatott volna szinte bármiről. Mert kábé ennyire képesek, távol bármiféle józanságtól vagy racionalitástól, mint egy bekúrt kocsmai hőbörgő... nos, hőbörögnek. És közben arról delirálnak, hogy MP és kormány nem is kormányoz, csak kommunikál. 

Merthogy a felcsútisták utolsó hadoszlopának másik kedvenc művelete, hogy centire pontosan felmondják mindazt a sok szemétséget, amit az elmúlt ciklusokban leműveltek, aztán az egészet a jelenlegi rezsimre kenik. (Nem mindig, de nagyrészt indokolatlanul.) Például a Dagadt már hosszú évek óta nem kormányzott egyáltalán mire megbukott, csak világpolitikust játszott itthon, sértődött óvodást külföldön, és nyomatta az egyujjas agyú propagandát, tényleges cselekvések helyett. Most meg ha a kormány tesz valamit bármilyen ügyben, már megy is a szirénázás, hogy de csak azért csinálják, hogy aztán jól kommunikálhassanak róla, vele, általa. Aha, bagoly mondja verébnek, hogy nem is volt taggyűlés a magángépen, és a hajad is már milyen. (Nagyjából ennyire releváns a posztfideszes verbális abúzus.) j

Egyébként nem rossz elv, a klasszikus vasútmozdonyos példa, miszerint több gőzt a kerekekre, és kevesebbet a sípra, ha már eddig fordítva csinálták.

A valóság után futó tahó (Torrente 6.: Az elnöki ügy)

Jut eszembe, eszembe jutott, hogy ha már tegnap érintőlegesen hivatkoztam José Luis Torrente kitalált karakterére, idén kijött egy új Torrente -film, sorrendben a hatodik. És minthogy a múltkor megtaláltam egy videómegosztón, most meg is néztem.

Egyrésztmásrészt: Pont olyan mint az előző öt, ami kellemes komfortérzetet biztosít, és közben sokkal politikusabb, ha már a címszereplő volt rendőr ez alkalommal politikusnak áll. Nyilván a korrupció vonalán megvezetve, mert ő nem csak egy bunkó, de ostoba is, akit könnyű beetetni, de végül persze kimászik a bajból, csak hogy ne legyenek teljesen boldogtalanok a lelki szegények.

Santiago Segura még mindig hézagmentesen hozza a rasszista korrupt taplóállatot („Lassan több itt a kínai, mint az ember!“), aki így tökéletesen alkalmas kortárs politikusnak. És talán itt botlik egyet a koncepció, ugyanis a Trampli Donáld (és megannyi epigonja) viszonylatában José Luis már nem is annyira karikatúra, mint inkább látlelet. Amikor botrányt csinál a tévévitán (és rekordnézettséget), már csak az hiányzik a dumájából, hogy a a bevándorlók megeszik a kutyákat, megeszik a macskákat, megeszik a háziállatainkat! (Cserébe van benne egy paródia-Trump, mintha nem önmaga paródiája lenne a sárgafejű.)

filmek.hu

Aztán csodálkozik, mikor szembe jön vele a politikai korrektség elvárásrendszere, nem érti, nem szereti, de az őt szerződtető kis szélsőjobbos pártnak pont megfelel, mint a nép hangja, akinek ami a szívén és a nadrágjában (meg a whiskyspoharában), az a száján.

És nem tudom mennyire csavar, de hősünk itt az elnökségért indul, mintha Spanyolország nem lenne királyság. Santiagio Segura biztos republikánus... (Néha azért miniszterelnököt mondanak, de máskor államfőt, lehet, hogy csak a szinkron következetlen, vagy ez eredetiben is szándékosan zavaros.)

Mert itt van azért egy nem túl eredeti, de hatásos politikakritika, miszerint a mai arcok annyira a mindennapoktól elszakad egoista úrhatnámok, hogy hozzájuk képest egy prosztó, a külvárosi csehóból kukázott futóbolond a hiteles karakter, az önazonos jelölt. 

Nekem a Torrente a 21. század Olsen bandája, mert az még bájosan bumfordi, nagyon kispolgári burleszk volt, ez meg ugyanaz taknyos, bunkó, trágár és undormányos változatban, pont amennyire már nem vagyunk túl optimisták a világ állást illetően. Még annyira sem, mint 1970-80-as évek Dániájában. Ilyen értelemben Torrente korunk hőse. Korunk hőse ugyanis antihős, vagy mert vagy pitiáner hedonista, vagy magától elszállt kőgazdag tech-guru, de leginkább ennek keveréke (lásd Maszk Élon esetét).

Torrente lehet akár az európai, kései Al Bundy-klón, alkoholista beütéssel, de lehet, hogy ez csak azért jutott eszembe, mert Csuja Imre mindkettejük szinkronja, kábé ugyanazokkal a manírokkal. Gondolom van neki ez a suttyó kisember hangja, ami prímán illik az efféle karakterekhez, és igazából jobban áll a fülemnek, mint Seguro eredeti orgánuma. (Ez a Woody Allen - Kern András eset újrajátszása.)

Rutinból összedobott film ez, de legalább szórakoztató, mint rendesen.

Csak semmi buzuluás, a buzulás az nuku!

Nádasdy Ádámnak  emléktáblát állítand a XIII. lipótvárosi önkormányzás (und Angyalföld), ami szép gesztus, én jelentős részben Nádasdy miatt sajnálom, hogy nem lettem nyelvész. A közelmúltban elhalálozott családja azt akarta, hogy a táblán az szerepeljen: „Tanár, Nyelvész, Költő, Műfordító – Aki sokat tett a melegek méltóságáért”. Na, ez  utóbbi mondat nem került rá, elvégre egy komoly kerületi önkori nem buzizhat:

„Önkormányzatunk általánosságban nem támogatja, hogy az általa állított emléktáblákon a személy származására, nemi identitására vagy vallási hovatartozására utaló szöveg jelenjen meg”

Most akkor képzeljünk el egy Martin Luther King emléktáblát, amire nem írják rá, hogy a fazon fekete volt, hisz a bőrszín nem számít, mindannyian kékek vagyunk, legfeljebb van aki sötétékék, mások meg világoskékek. Mohandász Karamcsand Gandhi (a közismert Mahatma) meg indiai? Ki hitte volna, ezzel a névvel mások Croydonban árulnak metróbérletet meg falafelt, a Chepstow Road környékén.

Merthogy Nádasdy Ádám melegjogi aktivista is volt, de annyira, hogy magára csak mint buzira hivatkozott („Én nem vagyok LMBTQ, csak egyszerű buzi vagyok.”), amivel a maga részéről és eszközeivel hatástalanítani akarta a szó megbélyegző jellegét. Nyelvészként mintegy visszafoglalni. (Jut eszembe: Megvan valakinek a Shop Stop 2. (igazából Clerks2) című mozgóképből az, hogy „küszöbmajom“? Ha nincs, tessék bepótolni, igen jó film.)

Vagyis  a buziság fontos identitásleme volt, olyasmi, amit nyilvánossá is tett, szóval nem kéne eltartott kisujja egyrésztmásrészteznie a helyi ispánoknak.

konyvesmagazin.hu

Aztat írja egy kommenter, hogy „Vèleményem szerint a munkássága az érték nem az irányultsága!“ Ami baromság, egy közéletileg is aktív művésznek a közéleti aktivizmusa is a munkássága része. John Lennon esetében se jutna eszébe senkinek, hogy akkor innentől ne hallgassuk a Working Class Hero című dalát, mert az annyira politikus, ráadásul antikapitalista. (Mondjuk a dagadtéknak ez eszébe juthatna, Lennon az ő agyrémeik szerint egy pre-neokomunista volt, nekik kortársai közül nyilván Ry Orbison jön be. Ami csak azért jutott eszembe, mert már nem emlékszem ki mondta, de ha nincs a punk, meg inkluzíve a Sex Pistols, a rockzene en bloc olyan lenne, mint Roy Orbison. Zakós-nyakkendős érzelmeskedő izé.)

Asszem mára elég ennyi zárójel meg popkulturális utalás (remélem a címbéli Torrente-idézet is ismerős), lassan ihatóvá hűl  a kávém, kint meg kisütött az a rohadék Nap.

Relatív bábszínház

Tegnap délután minden közéleti hír arról szólt, hogy miket szóltak be egymásnak a parlamentben közepesnél kisebb jelentőségű politikusok, meg a kormány (a nép, a demokratikus többség, és a felgyűrt ingujjasok) nevében a főminiszter.

Most épp a gyerekvédelem kapcsán ment a médiának közügyekkel foglalkozást játszás, de hétfő volt, és hétfőn mindig ez a műsor, erre gyúrnak pálinkával és szobabiciklivel egész hétvégén a honatyák-anyák. Hogy épp a Duna vízállása, a gyerekverő pedofilok vagy a EU-támogatások inflációs hatása a téma, az szinte mindegy.

Egyik oldalon elmondják, mennyi rémséges szörnyűség történt az előző rezsim alatt, a másikon meg hogy milyen sokkal mégnagyobb szörnyűségek fognak történni, mindjárt tegnap akár, aztán az egész átvált a Ki a nagyobb bunkó? népies műdalfesztiválba, pedig már az is taszító, amit előtte performálnak.

Én pedig eredetileg egy saját zsírjában sült szociológus vagyok, engem a konkrét döntések érdekelnek, és még inkább azok társadalmi hatásai, az már sokkal kevésbé, hogy a parlamenti bábszínházban hány kanyarral és milyen vérig sértésekkel jutnak el odáig. Mert ahol kétharmad van (ott kétharmad van, mondja a költő aki mindent kétszer mond, kétszer mond), szóval ott bábszínház van főleg az országnak gyűlésében, és nem valódi diskurzus, nagyjából ezt látjuk most is. A politikusok pártfüggetlenül látszani vágyását és ezért nagyot mondani akarását, az aznapi tizenöt perc hírnevükért tekerést. (Mondjuk abban semmi ráció, ha ebben a kretén, ovis versenyben a miniszterelnök diktálja az iramot, ez csak eleinte volt egy kicsit vicces, de már középtávon is fárasztóvá lett.) Ez a sokat emlegetett „abszolút filmszínház“, része, gondolom, ami nekem nem fáj, csak nagy ívben elkerülöm.

Mert egy filmszínházban, ami mozi, az a jó (már ha túllépünk azon, hogy kurva drága a jegy), hogy én döntöm el, bemegyek-e filmet nézni, vagy csak azért járok arra, mert a plázában ingyenes a pisilés.

Részemről az utóbbi.

Szokásos ázsiai pirított bosszú

A szörnyfiú (Hwayi: A Monster Boy - 2013) címszereplője igazából simán csak Hwayi, szörnynek annyiban szörnyű, hogy öt lelketlen gengszter neveli fel, a Naplopók, akik egyszerű kétkezi emberrabló-zsaroló-bérgyilkosok, akik a saját anyjukat is röptében feldolgoznák sztéknek, ha valaki eleget fizetne érte. Amúgy is élvezik ha embereket kínozhatnak, annál már csak azt jobban, ha a végén különös kegyetlenséggel, mondjuk eláshatják élve, de igen sebesülten. (Elvégre kár a golyóért, az sincs ingyen!)

Na most ebbe a közegbe szocializálódik Hwayi, aki iskolába se jár, a faterjai mindegyike egy-egy, bűnözéshez elengedhetetlen terület szakértője, úgyhogy elég ha ők okítják a mindennapi kenyérre, vagy hogy kell ezt mondani, szóval hogy miként kell embereket rabolni, kínozni és leginkább legyilkolni. Az első saját emberölésénél még remeg kicsit a srác keze, de azért megcsinálja, az csak egy későbbi fejlemény, hogy az igazi apját küldte pokolra.

És innentől indul a szokásos (teszem hozzá gyorsan: szokásosan jó) koreai bosszúfilm, ami ugyan csavarosságban nem ér fel Park Chan-wook klasszikus bosszú-trilógiájához, de nagyjából annyira sötét, valamint naturalisztikusan erőszakos, és van benne kellő mennyiségű melodrámázás, hogy indokoltnak érezzük a könnyeknek csikorgatását és fogaknak hullatását.

A generál európai nézőt (mint engem) kissé összezavarja a sok koreai név, meg hogy majdnem minden színésznőben azt a másikat véli felfedezni, aki abban a bosszús filmben volt egyszerre cuki, és jéghideg hentes und mészáros, mármint gengszterileg. De elég sok film után, már nem okoz ez sem akkora gondot, legfeljebb eltöpreng az ember, hogy ha állítólag az ázsiaiak minket látnak tök egyformának, akkor ki itt a hülye a merre? Mert ezekben a filmekben nekem csak a csajok egyformák, de lehet, hogy ez szándékos, mondhatni koncepció, vagy csak ennyire egyfelé húz a tájjellegű szépségideál...

A bosszúfilmnek tényleg annyi csak a trükkje, hogy:

1. A főszereplő legyen nagyon-nagyon motivált a bosszúra (jellemzően némi családirtás okán), és közben semmiképp se legyen Charles Bronson vagy Steven Segal, mert belőlük soha többet egy fél percet se!

2. A bosszú legyen kíméletlen és felettébb véres, különben nem elégíti ki az egyszeri néző magasfokú és finoman cizellált morális elvárásait, miszerint ne csak meghaljon egy-egy mocskos geci, de szenvedjen is a rohadékja, miközben a saját vérébe fullad!

3. A bosszúálló főhős akkor se érezze jól magát, ha körülötte már mindenki halott. Mert a hullák közt van olyan, akit ép meg akart menteni, meg amúgy neki is szörnyeteggé kellett züllenie, hogy más szörnyeket kiirtson, szóval a happy end mint olyan, eleve felejtős. Kis elégtétel-érzés azért nyilván belefér, de szigorúan tragikus felhangokkal.

Nos, a Szörnyfiúban mindez megvan, amitől egyfelől kicsit sablonos a cucc, másfelől pedig - épp ezért - otthonos, már amennyiben valaki bírja, mikor egy erősen felindult alak egy kalapáccsal rendezi át a rosszfiúk arcvonásait. Bár az speciel az Oldboyban volt...

Közléskényszer másnap

Sétálok hazafelé a kirobbanóan őszies, szikrázó, nyálkás szürkeségben (amit pont így szeretek), és egy nem szomszédos ház egyik alsó erkélyén üvölt egy alak, főleg arról mennyire bebaszott tegnap a kollégákkal, amitől akkorát hányt, hogy haverja majdnem felhívta a Guinness Rekordok Könyvét. Csak annyira részeg volt ő is, hogy nem találta meg a telefon elejét, ami később tévétávirányítónak bizonyult. Ráadásul - gondolom - nem Guinnesst ittak, avagy nem biztos, hogy hitelesítették volna a rekordot, különös tekintettel arra, hogy volt-e benne elég répa?

Ja igen, a figura egy telefonba üvöltött, de tényleg ügyelt rá közben, hogy a Petőfi János - Arany Sándor utca határolta társasházi lakóingatlanokban mindenki hallhassa, akit érdekel. Én meg nem ott lakom, csak arra jöttem hazafelé, mondjuk engem nem is érdekelt. Annak nyilván van valami igen tudományos pszichopatológiája, hogy valaki miért csak üvöltve tud telefonálni, mindig kihangosítva a  másikat is, és szigorúan csak nyilvános térben. Gyerekkorában biztos nem vettek neki kismacskát, vagy igen, csak az megetette a hörcsögét, vagy esetleg az „apu iszik, anyu öl“ családi körben nőtt fel, ha már Arany Sándor írt ilyen verset költeni, neki meg trauma-alapú közléskényszere van 

Meg az sem világos, hogy valakinek miért buli az, hogy tegnap nagyon részeg volt valahol, valakikkel? Az egy tegnapi buli múlt időben, de másnap már - másnaposan - normális ember nem nosztalgiázik rajta. Inni, betépni, kefélni, autót lopni vagy ejtőernyővel ugrani a negyvenkettes buszról, az mind olyan cselekvés, hogy a pillanat megélésére irányul, amit nem másnapos büszkeséggel kell a világ arcába kiáltani, hanem vagy gyorsan elfelejteni (elfojtással küzdeni meg a szégyennel és/vagy félelemmel), vagy ha bejött, törekedni a bűnismétlésre, amíg még lehet.

De a külvilágot szórakoztatni próbálni azzal, milyen következményekkel szórakoztunk mi magunk valahol máshol valamikor, na annak semi értelme. Művészi önkifejezésnek kevés, a berúgás maga hőstettnek szánalmas, emlékek meg úgyse nagyon maradtak, legalább is az ordibáló arc arról nem kommunikált, csinált-e szelfit a pöcséről, vagy simán csak lefénymásolta?

De az erélyen ordibálás engem egy unalmas délutános sem szórakoztat.

p.s. Van az a régi Queen szám, a Let Me Entertain You, ami magyarul Hadd szórakoztassalak, bár egy ismerősöm évekig úgy gondolta, hogy Szórakoztass el engem. Ja, a magyarban ez a műveltető szerkezet nem igazán őshonos, nehezebben értjük, hogy ki csinálja kivel a mit, no meg mivel? (Persze ha a szexre gondolt volna a költő, akkor optimális esetben mindegy is, mert mindkét fél jól szórakozik, de a vonatkozó dal a show-business keretrendszerében értelmezi a szórakoztatást. Pedig tizenhárom évesen, gyérebb angoltudással én  miket hallottam ebbe bele...)

Nem tudom, de már unom

Tegnap érthetetlen módon már megint vásárnap volt, a forma-egy megint egyformán unalmasra sikerült (a forma kettő az jó volt szokás szerint), úgyhogy lehet kicsit a bulvármédián nyekeregni, mert azzal az a baj, hogy kikerülheti az ember (nem veszi, nem kattintja, nem néz oda), de olyan mint a reklám (sőt, túlnyomó részben pont az), hogy bekúszik a bőrünk alá, a tudatalattinkba, meg még valahová biztos, ami valami alatti, csak hogy háromszor verje rajtunk a Lúdas Matyit vissza. (Mondjuk a bulvár az eleve minden alatti, a felettes énemre ezért jön rá tőle a sikongató lábrázás, majdnem mindig gyakran.)

Kora délután, a héten az utolsón, bekapcsolom a laptopot, és ezt olvasom:

„Könnyes szemekkel engedte el kislánya kezét Csuti: így telt az első iskolai nap“ - ez amúgy Blikk, nem olvasom természetesen, de a májkroszoftos böngésző hírhányó algoritmusa szerint ez engem érdekelhet. Egy frászt! Még mindig nem tudom ki a fasz Csuti (és hogy hívják), de még mindig nem érdekel, ellenben a Blikk és minden hasonszemét szerkesztőségét be kéne szántani, aztán atombombával behinteni a romokat, hogy írmagjuk se írhasson úgynevezett „cikkeket“ ebben az évszázadban már.

Mert nekem semmi közöm ismeretlen ismert emberek magánéletéhez, de el bírom képzelni hogy Csutora bácsinak nem is volt könnyes a szeme, csak így szokás lekommunikálni (milyen szép szó ez is!), hogy ő nem csak híres (értsd: vannak róla hírek, bulvármédiailag), de érző szívű is, aki mély apai érzülettel szív. Valamit biztos.

Ez az „engedte el a kezét“ amúgy is aljas, ezt olyankor szokták bulvárhírni, ha valaki ismeretlen hírességnek meghalt az anyja, hát istenem, tíz évvel ezelőtt, de neki még mindig fáj emlékezni, és kerek évfordulókon lehet híreket könnyezni belőle, mert két temus reklám közé azért csak oda kell kúrni valami relenvánsnak látszani próbáló tartalmat. Úgynevezett „hírt“. Azaz előbb vegyél bluetooth-os csavarhúzót rézfaszú bagoly alakú nyéllel, aztán merengj el, hogy Csutka meg a kislánya, jajj ha meghalok, és végül rendelj nyaralónak is alkalmas atombunkert, vidám nyári színekben!

Egy mondat a zsarnoktól

Megvolt a kötcsei szélsőjobbos (régebben: „polgári“) piknik, ami nem az, csak egy seregszemle-alakú összetartás a Pártmaradék híveinek, ami idén különösen vérszegény harci kürtöléssé fajult, már amenyit tudni lehet róla, kiszivárogtatás-alapon. A Dagadt ezek szerint elmondott egy beszédet, amit az elmúlt öt évben (tízben) bármikor elmondhatott volna, ami szépen mutatja, hogy tényleg nincs köze a világ álláshoz, de már nem is érdekli, ő már beleöregedett a saját konspiratív buborékjába, ő már onnan akar a történelemkönyvekbe halni. Mondjuk valószínű, hogy nem a legfényesebb lapjaira fog, de így jár az, aki csak fejben nagy államférfi, de három lépésről már egy hisztis, nyugdíjas óvodás, szektavezér aszcendenssel.

A sajtóban is idézett idei tételmondata:

„Vége az újkommunistákkal szembeni türelmi időnek. Felvesszük a kesztyűt és harcolunk!”

Aha. Eddig tehát türelmes volt. Valamint szerény, végtelenül szerény, és egyáltalán nem egy harcos. Sosem beszélt háborús metaforákban, sosem rémisztegetett háborúval, mindig a párbeszéd híve volt, és mindenkivel szóba állt a józan, racionális párbeszéd reményében. Egy kibaszott krisztusi alkat volt, na!

De most elszakadt a cérna, itt akkora diktatúra épült föl tavaszól őszig, amekkorát ő sem tudott (bár szeretett) volna ácsolni (ha már az említett korábbi szerepmodellje a szakmájára nézve ács), de egy-két dolgot nem értek világosan:

- Ha ez itt egy Rákosi-rendszer 2.0, akkor miért újkommunisták a mostani kormánypártiak? úgy értem, kik voltak mondjuk Horn meg Pozsgay elvtársék, az egykor öndefiníciója szerint is kommunista Párt elhajló reformszárnya, akiket azért 90 után is lehetett teli szájjal komcsizni. A posztfideszes MP legfeljebb neojobbosból lett poszt-újkommunista, ha már mindenáron rajta van a definíciós kényszer. (Nincs.)

- Tessék mondani, akkor a nagy-nagy békepártiság az teljesen kuka? Mert a kampányban harcoltak, most harcolnak, de már huszonöt éve is nagyon-nagyon harcolni tetszettek lenni az akkor még nem annyira öreg, de már részben téeszelnök-alakú bácsinak? (Amúgy erre van egy megfejtésem: A „béketábor“ az valóban komancs projekt volt, már pont Rákosiékkal kezdve is, „békaharc“ ugyebár, de ők most annyira nem új kommunisták, hogy tesznek a békére, ezt most 

Ihr Kampf, írnám ha gonosz lennék, de miért is ne? Egy ellenség, mint szerénytelen énem?)

- Ha a mostani kormány gyarmatot csinál Agyarországból, mert a gyarmattartó Brüsszel kápója, akkor kis volt aki nagyrészt letárgyalta a EU-hoz (Brüsszel leánykori nevéhez) való csatlakozást, úgy az ezredforduló környékén? És ki volt kurvára sértődött, mert egy másik Péter nevű miniszterelnök írhatta alá a csatlakozási szerződést, a Felcsútok Géniusza helyett érdemtelenül? (Aki nem mellesleg egy még nem poszt- újkommunista volt, bár a fogalmi keretek itt tényleg zavarosak...)

A Dagadt annak a modellje a jelenlegi többség számára, hogy milyen politikusokat nem akarnak a hatalomban látni. És nem az a baj vele, hogy vezér, egy führerduce, azokra mindig van igény itt Kelet-Európa táján, minél keletebben, annál inkább, hanem hogy egy hiteltelken bohóccá zülesztette magát. De ez elkerülhetetlen volt, a félőrült szektavezéreken mindig is röhögtek a szektán kívüliek (legfeljebb kínjukban, ha a szekta épp uralkodni akart rajtuk), de röhögtek, mert ez az adekvát reakció a hisztis pöcsfejekre.

p.s. A führerség legnagyobb hibájának rákfenéje, hogy a vezér definitíve nem tud hibázni, az a valóság szövetének felfeslése lenne. Így nem meglelpő hogy a korábbi orbánfő centire ott folytatja, ahol abbahagyta korábban, olyan nincs a földön és a az ég alatt (ha a kettő véletlenül nem ugyanaz lenne), hogy ő valamit rosszul csinált, csinál, vagy csinálni fog lenni.

Ehhez képest MP: „Megígértem, hogy fogok hibázni. Betartottam? Be.“

Oké, ez is a látványkormányzás része, a lazacsávózós-belemenős stíl, de eggyel máris beljebb vagyunk vele.

Tömeges kihalás megint

Tegnap este eztet láttam olvasni a Zindex címlapján, hogy: „Drámai figyelmeztetés az elszabaduló AI miatt, akár 2030-ra kipusztulhat az emberiség“. Hát igen, annyira közel a vég, hogy innentől szabad háttal kezdeni mondatot, és nem javít ki senki, hogy az nem "háttal“, hanem „menetiránnyal szemben“. 

A Zindex meg még mindig identitászavaros, mostanában leginkább a politikailag mindenfelé rúgó, kattintásvadász bulvárban utazik, kettővel a Zorigó fölé pozicionálva magát, amennyiben nem tol csöcsöket és harminc ével ezelőtti légikatasztrófákat a címlapon.

De legalább nem AI írja a mesterséges intelligenciák cikkeit, bár az emberiség pár éven belüli kipusztulásáról pont annak kéne! Elvégre egy embernek  miféle rálátása lehet a témára? Az emberek sok ezer év alatt sem tudták eldönteni, hogy van-e nekik halhatatlan lelkük (hallható van, többen hallják e pillanatban is a fejükben), és van-e a léleknek egy túlvilág, ami aztán vagy kórház, vagy szanatórium vagy elfekvő? Legrosszabb esetben egy autókölcsönző, ahol nem adják vissza a kauciót...

Így aztán egy ember nem is tud válaszolni arra a kérdésre, hogy rossz lesz-e neki kihalni, mert ha a nirvána a jelen élet alternatívája, az sokaknak tetszene, ha a pokol, az nem annyira, de ha a mennyek országa az elég jó lenne. Főleg a ha a nagy vallásoknak egyszerre van igaza, mert akkor a hindu félistenek a Valhallában vedelik Mohameddel a mézsört, mert pont azt nem tiltja egyikük tanítása sem, és ehetnek hozzá rántott varázsgombát rizzsel, mert az kóser, halal és ahimsza egyszerre. (Odinék meg stikában tesznek félre maguknak véreshurkát.)

Szóval ha a földi világ egy siralomvölgy, az égi meg szexésdrogésrakendroll, akkor pusztuljunk ki gyorsan, talán 2030-ig sem kellene várni, mert kinek hiányozna még egy ilyen választási kampány, mint amit épp hogy túléltünk.

Így utólag nem is értem, hogy a Teminátor című dokumentumfilm-sorozatban miért tekert folyton a sok hülye, hogy megakadályozzák a gépek népirtását. Egyrészt mert az emberek elszúrták, csináltak maguknál hatékonyabb gyilkoló szerkezeteket, ez is egyfajta evolúció ugyebár, azzal meg nem lehet szembe menni. Másrészt annyira szar lett a helyzetük, hogy egy fapados (izé, diszkont) túlvilág is vonzó lehetett ahhoz képest, de még az örök nagy semmi is, a kis büdös valamilyük viszonylatában.

Mondták a dél-amerikai indiánok is, hogy de ők nem akarnak keresztények lenni egy sosem látott király uralma alatt, azt mire mentek vele? Vagy a dínók?  Hogy őket kerüljék el mindenféle aszteroidák, na ja! 

Hozzájuk képest mi még jól állunk, mert ha a mesterséges intelligencia evolúciója tényleg a Skynet irányába megy el, akkor mi nem mondhatjuk, hogy nekünk semmi közünk hozzá, velünk a kiirtás kérem csak megtörténik. Legalább tudjuk a miérteket, ha már hováról eleve fogalmunk sincs.

Tehát most jöhet a géprombolás, terminátoros alapon, vagy a kivonulás a civilizációból, bár utóbbit nem ajánlja egy brit tudós sem, Hiszen aki erdei remete lesz, azt valamivel később irtják ki a mesterséges AI-ok, tehát annyival tovább kell aszott bogyókon éheznie, és unalmában azon töprengenie, hogy mi az a fehér rész a madárszarban? (Kurt Vonnegut válasza: az is madárszar!) Na, ezért nem érdemes menekülni  technológiai evolúció elől.

És ki tudja? Hátha van túlvilág is, kínai éttermekkel, olcsó piával és családbarát nyitvatartással. (Öt év múlva okosabbak leszünk. Halottan persze.)

A minőség főleg korlátoltság kérdése

Mostanában egyre többször húzom fel magam a mindenféle jutyúbos filmes megmondósenkiken, akik olyanokat röfögnek áramvonalas mikrofonjaikba, hatpontos biztonsági öves gémerszékeikből, hogy nincs nekik idejük már arra, hogy megnézzenek mindenféle filmeket. Miközben épp abból próbálnak megélni, hogy különösebb felkészültség nélkül tolják az őszinte kőkemény hevimetált „kritikát“, mintha a műkritika annyiból állna, hogy van véleményük valamiről, ami közben megettek egy vödör popkornot, és nem félnek használni az olcsó ízlésítéleteiket.

A múltkor valami egységsugarú szakállas-bézbólsapkás fejtette ki, hogy ő megnézi ki a rendező, a forgatókönyvíró, melyik stúdió  tolja a projektet, és jó-e a trailer, aztán majd eldönti, hogy mikor dönti el, hogy megnézi-e a valaha? Tisztára mintha nem kultúrát fogyasztana (tömeggyártott popkultúrát persze, de mégis csak valamit), hanem mikrosütőt vagy ütvefúrót venne mozijegy helyett, a paraméterek meg a vásárlói értékelések alapján. Meg hogy milyen márkájú a a cucc, azaz milyen franchise következő tucatáruja a film. („ Marveles? Ugyan már, én DC-s vagyok, azon belül is Betmenes, nekem ne jöjjenek a Legó Pókemberrel!“ - efféléket nem fogyasztok, de jellemző, hogy tudok ilyeneket, hogy DC, meg hogy az nem csak Washington utóneve.)

Az ilyen arcok filmek alatt mindig a hollywoodi tucatárut értik, és ha a pókemberes szupermen előtt nem tolja arcukba a mozi az Cannes-ban díjazott norvég-izlandi kamaradráma előzetesét (márpedig nem tolja), akkor nem tudnak róla,  ami a plázamozin kívül film, az nem egyszerűen unalmas szar, az nincs is. Ha meg tudnak róla, előre tudják hogy nem tetszene nekik, tehát minek nézzenek bele?

Jó pár pótkaszt végigszenvedése után (na jó, háttérnek hallgattam csak) leszűrtem a legfontosabb alapelveket:

- A jó film a producerrel kezdődik, kivéve ha Disney-cucc, mert akkor eleve trágya. Aztán jön a rendező, a férfi főszereplő, és a plakát/trailer, ebből már eldönthető előre a minőség. (Akkor minek nézik meg egyáltalán?)

- A színésznők vagy csúnyácskák, vagy bűn rondák, de ha nem, akkor tehetségtelenek. (Ja, ez egy ilyen fiúöltöző szagú incel-fesztivál főleg.)

- Romantika ezért ne legyen benne, a romantika címkéje alatt pedig minden valóban emberinek ábrázolt érzelmet értenek. (Meghalt a nővéred leukémiában? Tizenöt éve nem beszéltél az apáddal, de már annyira demens, hogy nem is fogsz? Ugyan már,  ócska nyálaskodás, hagyjanak ezzel békén! Az érzelemhez elég a hősiesen nézés, a sátáni kacaj meg bociszemes pislogás.)

- A „filmelemzés“ alapja, kiindulópontja, sarokköve és quo vadisa, hogy mekkora költségvetésbe került az, hogy a hősies hősök felhőkarcolókkal verjenek szét dínók vezette repülő csészealjakat, és mekkora bevételt termelt ehhez képest a műalkotás az első hétvégén (a Box Office-on!), valamint világszerte? (Van e olyan ütős a látvány, hogy megérte-e vagy nem-e, hasít-e a 4D 5G-vel, de állatul?)

- Ja, igen: A magyar filmek ócskák. Az összes, pont. (Az európaiak néha nézhetők, csak ne művészkedjenek bazmeg, a művészet az nuku! No meg ne legyen bennük feminista-LMBTQ meleglobbis fekete büszkeség, vegán-woke felhangokkal, posztkolonalista keretben, fogyatékosokkal. Meg drámázás, a drámázás az nem elég akciódúsan látvány.)

Azért még beleférnek a Náci zombik, meg a Micimackó horror-változata, de ne legyen bennük autista lány, nagy szorongásokkal, csak ha gyorsan kibelezik és megeszik.

Asszem kedvem támad valami régebbi Wim Wenders-filmre. Legyen mondjuk A dolgok állása, egyenesen 1982-ből, ott egy pénztelenség miatt bajba került filmes stáb filozofálgat, miközben a rendező a lakókocsijában a maffia elől bujkáló pitiáner producert hajkurássza, fekete-fehérben persze, ám Los Angelesben. És szigorúan ufódínó-mentesen...

mafab.hu

Lovak közé

Fú enberek, életjellel jelentkezett a Dagadt! Aszongya visszatért, és bár kétségtelen, hogy A Birodalom visszavág jobb film lett anno, mint az első Új Sztárremény Vórz, de neki nincs birodalma, romjai vannak. Azokat áttúrni térhet vissza, visszavágás egyelőre nem lesz, a parlamenti frakciójuk szánalmas hülyékből áll, a diktatúrázásuk hiteltelen, a néhai főminisztersége csak a szektatagokban kelt nosztalgiát. Az általa vizionált ÚJ Tanácsköztársaság meg pillanatokon belül túléli a megjövendölt 133 napot, de úgy, hogy még kibaszott sortüzek se voltak, annyira nem akarnak terrorállamot csinálni ezek az új bénák. Ravaszak, nagyon ravaszak.

De azért olyat szól a felcsúti, hogy na akkor csapjunk a lovak közé, ami komoly vállalás az után, hogy már hónapokkal ezelőtt a lovak közé dobta a gyeplőt (midőn elment meccsekre Amerikába, meg jachton bebaszni a horvát tengerpartra), szóval most óvatosan kéne csapkodni. (Mert az álnépies mondás is úgy tartja, hogy nem ugyanaz csapba szarni, mint szarba csapni, mert egyik sem vonzó kép, de talán a csapkodás a rosszabb. Gyeplő nélküli lovak közé meg kifejezetten ellenjavallt. A lovak közé szarni.)

Úgyhogy engem lesz szíves kihagyni a lovak közé csapás többes szám első személyéből. Az ország lakónépességének ahhoz a jelentékeny százalékához tartozom, aki a visszatérésére magasról tojik (és nem a csapba, ahonnan olyan sok évig folyt az ő pitiáner de aljas propagandája), és szerintem is bíróság előtt a helye, melyhez lyó egészséget lés hasonló lyókat kívánok. (Göre Gábor biróúr stílusában, aki Lepénd községben volt a helyi Dagadt, Gárdonyi Géza történeteiben...)

A Nagy Őszi Mozgósításban persze van potenciál, például esély arra, hogy a Felcsútok Géniusza még mélyebbre ássa magát és utódpártját. Mert láttuk, úgy tavaly nyár óta, hogy minden nagy lovak közé csapós, ingujjfeltűrős nekirugaszkodása a sportcsarnok-turnéval, AI-videókkal meg a kínosan röhejes Digitálpolgári Harcos Klubkörökkel egyre kilátástalanabb helyzetbe lökte a szektát, meg a Vezér idegrendszerét. Aminek újraindításához tényleg sok déldalmát fügepálinkát kellett innia.

Ami viszont nem vitte közelebb a valóság nevű dologhoz, ő a saját fejében még mindig örökös főminiszter-népvezér elvtárs-pajtás, aki egyik kezével nyugdíjat emel a borlovagoknak és leviszi a műszálas otthonka áfáját Gizi néninek, a másikkal meg tankhadosztályon lovagol a Fehér Ház kertjében, és ötszáz évre visszamenőleg nem érti a nyugati világ történetét.

Pedig sosem volt nagy ember, a szó semmilyen értelmében sem (derékbőségben is tudunk nagyobbakat), csak kellően lelketlen akarnok volt, hatalommal, de a hatalom önmagában senkit nem tesz naggyá. Sőt, az emberek nagyobb része egy szörnyű féreg (ungeheueres Ungeziefer) lesz tőle, mint Gregor Samsa, csak nevezett irodalmi karakterrel ellentétben a valós személyeknél pontosan tudható a miért és a hogyan is. A hatalom simán keménydrog, amitől fejben erős lesz a használó és bátor, és igen hamar függő. És ritkán lesz jó vége. (Tényleg, az irodalom visszavág?)

A számvetés mint lelki helyzet...

...de nem mint versformáló erő Arany János kései költészetében. (Pedig ez volt az magyar érettségi dolgozatom, valahol a múlt században.) A számvetés itt leltár.

Mert voltam a héten Sopronban, Bécsi virslit leltározni, de Hamburgert ettem Linzerrel, elvégre nem turista voltam lenni, csak van néha ilyen alkalmi munka. És ennek keretében nem egész tíz órát töltöttem a város külterületén, éjjel,  Sopron nekem egy pláza-szerű izé, egy obi meg egy teszkó, plusz három körforgalom volt, de csak most, mert azért jártam már arra is, ahol város van, a szó hagyományos értelmében. Csak az régebben volt, most ebben a poszt-posztmodernben amúgy is az autópálya lehajtókkal övezett bevásárlós plázaövezet a város esszenciája, legalább is nálunk. Amerikai filmekben már harminc-negyven éve is az volt. Meg a kertváros, de tényleg ennyi.

Azt mondjuk máig nem teljesen értem, hogy valamely cégnek miért éri meg a hogyan, miszerint egy adag embert úgy 450 kilométert utaztat (oda-vissza összesen), egy háromszor akkora busszal, mint ahányan, és akkor egy rém egyszerű melót kell ott végezni, nagyjából annyi idő hosszában, amennyit a buszon ül a nem igazán tisztelt proletár. 

Az ilyesmi kalandnak unalmas, bár szeretek buszozni, szóval nekem megéri, idén is láttam a Balatont az ablakból, végighallgattam egy Thomas Mann-hangoskönyvet és tegnap egész nap zombi lehettem. Megalapozottan!

Mert két helyzetben biztos nem tudok aludni: ha nappal van, és buszon. (Vonaton, repülőn remekül beszunyálok, hajón nem, mert ott hányok helyette, de hajón épp ezért nagyon keveset utaztam, nekem a Fonyód-Badacsony táv az Onedin-életérzés maximuma.) Úgyhogy eleinte egy adag, taktikai atomcsapás léptékű kávéval mentem az éjszakában, aztán már simán csak zombiautoma-robotpilótával, és túl azon hogy alváshiányosan rohadtul szédülök, észrevettem, hogy a maradék szociális skilljeim is elvesznek tőle. Még szerencse, hogy a fejemben működő robotzombi azért képest udvarias csevegésre, de én akkor már nem ülök a pilótafülkében, fejben itthon ülök, és pizzát eszek.

Ja, egyébként a leltározás után, illetve következtében most minimum egypár hétig nem akarok gyerekruhát, plüssállatot és vákuumcsomagolt virslit látni. (Kutyatáp és rovarirtó jöhet, bár nem tudom, mit kezdenék velük.)

Jó, ennyire nem voolt durva... (reddit)

A mai nap jelentősége, és a levelező pásztorok

Szeptember 11. valamiről nevezetes, de nem jutott eszembe miről? Kicsit utánanézve aztán rájöttem, hogy  éppen 120 éve a spanyol püspöki kar pásztorlevélben ítélte el a polgári házasságkötést. (Egy nagyon komoly, géppel írt pásztorlevélben!) Pedig épp csak becsapódott a huszadik század, modernitás, szekularizáció, mifene, és a spanyol szoknyás agglegények pásztorleveleztek a társadalommal, miszerint a polgári házasság ördögtől való, mert aki polgárilag házasodik az apaeszentegyház jóváhagyása nélkül, az bűnben fog élni, szóval húst eszik majd böjt idején, színes magazinokat olvas, moziba jár és nem fizeti majd az egyházi tizedet. Ez utóbbi még a mozinál is jobban fáj, pedig egy durván hosszú, akár félórás némafilm is keményen odavág a kifinomult nyugati-keresztény kultúrkörnek. Ezek a végén még Jézusról is filmet forgatnak majd, vagy mi?

Persze érthető volt a püspökik kari aggodalma, mert szeptember 11-én történt, pont ma ötszáz évvel ezelőtt (ez 1526 lenne, ha jól számolom), hogy a törökök, akik már akkor sem voltak keresztények, pláne katolikusok, bevonultak Budára, ami viszont eléggé. Avagy szeptember 11. eleve annak az emléknapja, hogy muszlimok egy nyugati várost támadnak, szerencsére ilyen azóta nem fordult elő... Pedig rombolták eleget az egy ház tekintélyét, többen azóta már nyíltan ateisták, és könyveket is írnak róla!

Polgári házasság is van, ami rémes, egyesek eleve olyanhoz mennek hozzá, aki muszlim, és a pap össze se adná vele, az ilyenek gyerekeiből lesznek aztán terroristák, miután kiélősködték magukat a nyugati jóléti államon. Állítólag.

De azért van isteni gondigazság-szolgálatatásviselés is, mert 1971. szeptember 11-én pusztult el  Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet posztsztálin, aki a szovjetsége mellett polgári házasságban is bűnös volt, nem csoda, hogy ágyban párnák közt halt meg, ami tök megalázó, mert azt a harcmezőn kell, mondjuk Mohácskor.

Na, ők sem olvastak pásztorleveleket, már 25 éve sem...

(reddit.pont.kom)

Szolgálati ráállítás

Hát, ennek a semmilyen Zsótnak az ág is húzza a szegény emberét, vagy hogy szokták ezt népiesen írásban közmondani. Nem elég, hogy egy ellenszenves pöcs, egy gyakorlatilag nem létező párt elnöke (hiszen a Kádé Enpé a felcsútisták klerikális tagozata csupán), és kábé csak a sarki kocsmában veszi komolyan Ica a csapos, de ő is csak az elvárt borravaló miatt, szóval mindezek mellett a külföldi utódálamok titkosszolgálatai is tisztára rá voltak állva az elmúlt években. Mert ő „vitte“ a határon túli (de nem ám  frankfurti vagy londoni) magyarok ügyét, amiért őt nem szerették a környező országokban. Mondjuk itthon se szerette senki, ezért gondolhatták azt a kültitkos földi szolgálatok mellett a nemkatolikus pogány eretnekek is, hogy fogékony a kurvázásra. És ezért egy szekta ráállított egy kurvát, legalább is hazai szolgálati titkosak figyelmeztetése szerint. Mert a kurvázás nem csak sokba kerül és van nemibeteggondozói kockázata, de kompromitál is, ami egy nagy formátumú politikusnál kerülendő, de mégy semmilyen elvtárs őszánalamassága számára is kínos, ha már életvitelszerűan szájkeresztény a marhája. (Néha enyhe horogkeresztény beütéssel, ami szerintem még egy kurvánál is durvább.)

De ez van, Zsót annyira fontos  hasznos hülyéje a Római Kaotikus egy háznak, hogy szekták állnak rá ellene, mondja ezt amúgy egy kínosan szektaközeli pótkasztban. Ilyeneket szólva:

„...egy szekta rám állított egy kurvát, és volt egy rendezvény, ahol úgy volt, hogy ott vagyok. És szóltak, hogy ne menjek el, mert rám állították azt a hölgyet. Megjegyzem elnézve a hölgyet, úgy éreztem, kicsit alul vagyok értékelve.“

Az milyen keresztényi már, hogy egy mondatban lekurváz valakit, aztán „hölgynek“ titulálja, majd leocsmányozza, hiszen mennyire kell rondának lennie annak a nőnek, aki egy semjéni szintnek sem felel meg. Meg egyébként is, egy ekkora korszakos államfőfasznak luxuskurva jár, az istenit neki, csak hogy kontextusban maradjak...

És az milyen nagyon mélymagyar, hogy egy tagmondatban sem tudja összerakni az igeidőket. (...ahol úgy volt, hogy ott vagyok.)

No meg gőze sincs a gyanútlan hallgatónak/olvasónak, hogy akkor most titkosszolgák vagy szektás kurvák nyomultak-e rá e jellemférfira, vagy mindkettő, vagy maga se tudja, mit hazudott pár mondattal korábban. Csak hogy érezze a saját súlyát.

Pedig ki mennyire hülye, annyit is ér, ez legalább egy érvényesebb változata a lázárinfójánosi felháborításnak.