Lefelé

Valami kormányzati pártférfi beszólt a jobb híján népvezér és pártja programjára, hogy ezek a mocskok a Tiszából, ezek nem hogy nem építenének új stadionokat, de lebontanák az eddigieket is, mert nem szeretik a fodbalt, és amúgy is fel voltak mentve tesiből. És eleve utálnak mindent, ami Magyar (jó, hát kivéve a jobb híján népvezért), márpedig a fodbal nagyon magyar, nagyon hagyományosan az, mint a nyereg alatt puhított hátrafelé nyilazás, meg a halálfejes cseresznyepálinka véreshurkával. És ennek megfelelően starétigiai ágazata a fene tudja pontosan mindek. De kurva fontos, na!

Én meg utánanéztem, hogy is állunk stratégiailag, mondjuk válogatott szinten, a honnan kellene visszabontással. Nos, 1966 óta, tehát az elmúlt hatvan évben, a magyar hangerijen fodbalválogatott négyszer is kijutott a világ bajnokságára. 66-ban még negyeddöntőt játszottak (bármi is legyen az) aztán még háromszor a csoportmeccseknél véreztek el. De azért az nem rossz egy nagy hagyománytól, egyben nemzetgazdaságilag fontosan kiemelt ágazattól, hogy tizenöt VB-ből négyen(!) is ott voltak.

Amit csak egy kicsit árnyal, hogy ugyanazen időszak alatt hatszor jártak emberek a Holdon.Hét kísérletből, hisz volt az az Apollo 13 is. Ráadásul régebben nem jártak ott, mint ugherese válogatott a Copa de Világon.

Hogy ezt hova lehetne visszabontani az nem teljesen világos. Viszont az már egyértelmű, hogy egy VB-re kijutni, az nem szarral gurigázás, az kérem komolyabb dolog mint elmenni a Holdra, sőt annál is komolyabb, mint visszajönni onnan. A rendes hegymászók tudják, hogy mikor fölérnek a csúcsra, az kevesebb, mint az út fele, mert totál kimerülve biztonságosan ereszkedni, az néha nagyobb kihívás. Nos, a magyar fodbalistákból válogatott válogatott úgy nagyjából a szigorúan nagybetűvel írt Aranycsapat óta van lejtmenetben (amennyire az a statisztikákból látszik, mert a statisztikához értek, a labdakergetés meg nem érdekel amúgy), és hát hosszú az út lefelé. De szigorúan Nélkülem. Tőlem aztán sóval hinthetik be az egészet, de borsot ne pazaroljanak rá, azért Kolumbusz egy komplett kontinenst fedezett fel véletlenül.

Ahol viszont valami egészen mást értenek fodbal alatt:

arnoldzwicky.org

Törzsi gyúlás

Fú Enberek, megvolt a szombati tegnapon a háborúellensség is, és az van, hogy háború még mindig, viszont teljesen be vagyok tojva, hisz bár magabiztosan vezet a Párt, de ha mégsem, Brüsszel elviszi a pénzünket Ukrajnába, hogy az ukránok a mi pénzükből öljék meg a fiainkat a fronton (mondjuk akkor az orosz oldalon kellene lenniük, amiben persze van racionalitás, csak nincs), még szerencse, hogy geopolitikai-taktikai okokból nincs gyerekem. Se.

Ha mindenki követte volna a példámat a szaporodási semmittevésben, most nem lenne ekkora a veszély, ha nincsenek fiaiank a lányaink mellett, senkit nem lehetne elvinni a háborús veszéllyel fenyegetésbe, plusz kihalnánk végre, és nem hiányoznánk senkinek, leszámítva minket, de kihalva már ez sem egy nyomós érv a maradásra.

Amúgy a Felcsútok Géniusza feltalálta a stand-up tragedy műfaját, talán még senkit nem láttam ilyen őszinte gyűlölettel elkeseredni a színpadon, szóval van abban valami alapvető művészi teljesítmény, ha valaki egyszerre tud félelmet kelteni és rettegni, fenyegetőzni és bizalmat kérni, hitelesség helyett pusztán a vakhitre játszva. Jó, mondjuk máshogy nem is működbe ez a fajta duplagondol-alapú orwelli újbeszél. 

Mert ugye Brüsszel a fújj gonosz, hisz fegyverkezik, és készül valami rémes forgatókönyvre is, mi ellenben - pár perccel később - már remekül tökös egy ország vagyunk, mert fegyverkezünk, és készülünk akár egy ukrán támadásra is. Hiszen Ukrajna ellenség, ezt eddig így azért nem mondta ki, dehát kurvul... izé, durvul a kampány. A kurvulás már rég megvolt.

Ő már az igazság utáni világban van, ahol semmi sem igaz vagy hamis, helyes vagy helytelen, ellenben mindig minden pont olyan (és mindig is úgy volt) ahogy abban a pillanatban állítja, a legfőbb argumentum pedig annyi, hogy: Csak!

Ez egy szigorúan monoton növekvő, egységsugarú, egyszerű, de nem érthető világ. Mert szimplán nincs mit érteni rajta, mert az igazság utániság nyilván túl van már aa racionalitáson is. Amolyan Wittgenstein-parafrázisként: „Amit nem lehet elmagyarázni, arról kiabálni kell!“ Tőmondatokban főleg. 

És ezt aztán mindenféle jöttment kultúrantropológusok valószínűleg a „szélsőséges törzsiség“ fogalmával írnák le, ha lenne ennek bármi értelme.

A kampány a törzsfőnök-főtáltost hozza elő a Dagadtból, törzsi gyűléseket tart. Nem a háború ellen, a háború vonatkozásában ezek annyit számítanak mint lepkefing a tornádóban, ha nem lenn épp háború, akkor a cigányok, zsidók, ügyvédek, árdrágítók, ellenforradalmárok, meg a jó öreg Brüsszel ellen menne a hergelés, pontosabban akkor csak ellenük. De háborús retorikával, na persze.

Fázistorlódás

Tegnap délután úgy voltam vele, hogy fenébe, már megint vasárnap, holnap egy újabb reménytelen hétfő (mert hétvégén a reménytelenség amúgy pihen), erre leesett, hogy szombat van. Naná, gondoltam, ha vasárnap lenne, már nem lenne! Elvégre  hétfő délelőttre ígértem egy cikket, aminek írása még csak az első fázisában tartott, ami az ötlettelen tépelődés.

További fázisok:

- Az ötlettelenségre rágörcsölés: Azaz hogy a fenébe van az, hogy semmi, de semmi nem jut eszembe, pedig adott a téma, azon nem kell agyalni, de azon belül szabadon szárnyalhatok bármiről.

- Halvány ötletbe kapaszkodás: Na, ez jó lesz, ebből ki lehet hozni valamit, csak tudnám hogy mit? 

- Kísérlet egy vázlat összedobására: Minden esetre leírok három-négy alcímet, azokra már csak fel tudok húzni valamit!

- Vázlat elvetése: Á, baromság az egész, ez így még szájbarágós okoskodásnak is béna lesz.

- A vázlat szükségességének elvetése: Mondjuk pont valami szájbarágós okoskodást várnak tőlem, úgyhogy elkezdek írni, azt' majd csak megy valamerre a szöveg.

- Ideologizálás: Na, tényleg megy ez... És akkor hívjuk most ezt spontán, avagy automatikus írásnak, az eleve igen szakszerűen hangzik.

Mindez persze csak totális ihlethiány, kreatív kiszáradás és/vagy kétoldali írásundor esetén van, alapból csak az ötleten görcsölök, ha az megvan, öt perc alatt összeáll a fejemben a nagyjábólja, a többi meg jön írás közben. Olyan ez az esetemben, mint a főzés, hogy csak nekiállni nehéz, aztán már majdnem élvezem. Főleg persze azt, ha valami végre kész van, és nincs már dolgom vele.

Nem bírom, ha dolgom van a dolgokkal.

Télimpia

Láttam olvasni a hírekben, hogy most van a mostantól téli olimpia. Az van, hogy nekem már a nyári sem tűnik föl, de arról hallok ha jön, erről meg semmit, ezeknek a taljánoknak tényleg meg kell nyitnia, igen giccsesen persze, hogy egyáltalán észrevegye az ingerküszöböm.

És akkor még a politika kapcsán mondogatja mindenki, hogy micsoda véleménybuborékokban élünk. Miközben az én érdeklődésbuborékjaim sokkal gránitszilárdságúbbak, mert közéletileg azért járok szörnyülködni a kormányhitű médiába, de a fodbaleredmények, az aktuális háztáji popsztárok, a tévés vetélkedők és a vietnami fúziós konyha teljesen elmennek mellettem, annyira nem érdekelnek. 

Az meg igen, hogy keretezi a narratívákat a Párt propagandája, bár egyszer már elhatároztam, hogy ha egy műsorban/podcast-ben bármilyen szerkezetben felbukkan, „a narratíva (át)keretezése“, azonnal elkapcsolok. De ettől még mondjuk Mandinert olvasgatni az olyan mint állatkertbe menni, hogy jé, de fura izék ezek itt, van ami érdekes, van ami ismerős, van amitől undorodom, mondjuk cuki az nincs a Mandin, de néha felküzdik magukat a neutralitásig, hogy legalább nem visszataszító, amit egy-egy téma kapcsán épp művelnek.

Nade, sport. Az ugye alapból nem érdekel már egy ideje, a téli sportok meg különösen nem. A műlesiklás meg az óriásműlesiklás különbségét annyira sem tudom, mint az angol meg az ausztrál rögbiét, sőt az sem világos honnan ismerek olyan hülye szavakat, hogy „óriásműlesiklás“. Mi az az óriásműle? Mert a siklást azt értem, de az óriásműle az valami nagyon németesen hangzó izé, én valami bazi nagy, fából készült, belülről kárpitozott és markánsan fűszerezett természeti képződménynek képzelem, fürdővendégeknek... (Hisz arról szó sem lehet, hogy itt óriások siklanak le műn, annak semmi értelme.)

Az olimpiákról meg azt tudom, hogy olyan doppingmeghajtású versenyesemények (régiesen: sport), amiket pár évente két kínosan giccses „ünnepség“ közt rendeznek jobb híján, gondolom mert nyitóbevonulás után hetekig tart lebontani a díszleteket, aztán felépíteni az újakat és elpróbálni a záró kivonulást. Addig is a felvonulók kérték futnak, úsznak, illetve ez esetbe boboznak (azt régebben néztem néha), meg síelnek lefelé illetve vízszintesen, de felfelé valamiért soha. És ezt tényleg hosszan ki kell nyújtani, pedig egyszerűbb lenne, ha mondjuk a sílövők eleve a műkorcsolyázókra lőnének, mielőtt elgázolják őket szánkóval, vagy ha a kettes meg négyes bob helyett harminckettes és hatvannégyes lenne, és sokkal kevesebb lecsúszásból megoldhatnák az egészet.

Ez kicsit emlékeztet arra az ötletemre, hogy a Kaposvár-Dombóvár személyvonatok késéseit úgy lehetne a legegyszerűbben kiküszöbölni, ha a vonatok eleve Kaposváról Dombóvárig érnének. Így nem kellene mozdony se, az ember felszállna itt az utolsó kocsiba, és előre menne az elsőbe, ott meg leszállna Dombóváron, és ha mázlija van, jegy sem kell, mert egy ilyen hosszú vonaton nem biztos hogy az utazási sétaidő alatt belefut a kalauzba egyáltalán.

Szóval érdemes lenne elgondolkodni, összesen hány bobos tudja egymás mögött végigülni a pályát, hátha van annyi induló, és akkor nem kell bob sem, ami eredetileg persze biztos robert, csak jó ideje lebecsülik már.

Minden esetre a legcsekélyebb érdeklődés nélkül várom a híreket, hogy általam nem ismert sportszakmai szakágakban miféle egzotikus vadidegenek nem jutottak a döntőbe már megint, épp mint a legutóbbi Télimpián, amit ott rendeztek, abban a városban... nna.

Nézni azért nem fogom, mindennek van határa, plusz rengeteg jó horror a neten!

blog.teachersource.com

p.s. Jut eszembe, egyszer (kétszer) láttam az Eddie, a sas című filmes műegészt, az egészen télimpiás tematikájú, plusz valós történet alapján trúsztori, szóval az is érhet valami kreditek a kontextusban.

Az utolsó és az utolsó előtti császár egyben

Ma lenne kereken 120 éves Pu Ji (uralkodói nevén Hszüan-T'ung), Kína utolsó császára, a Csing-dinasztiából, aki szédületes uralkodói karriert futott be. Három évesen lett császár, miután meghalt elhunyni a nagybátyja, az előző császár, de hat évesen már le is mondatták a trónról az aktuális forradalmárok. Mondjuk addig is az apja volt a tényleges régens, vagyis hat évesen úgy mehetett volna nyugdíjba, hogy még csak császárkodnia sem igazán kellett, máris mehetett volna mondjuk Európába, mint nyugalmazott császár, és koncentrálhatott volna arra, hogy megtanuljon rendesen írni-olvasni, meg késsel-villával is enni, ha már Nyugat.

telex.hu

E helyett 26 évesen újra munkába kellet állnia, mint a japánok által katonailag tákolt bábállam. Mandzsukuo köztársasági elnöke, majd 1934-45 közt császára. Abban legalább már volt praxisa. Dolga mondjuk itt se sok akadt, kirakati bábu volt nagyjából, sok rendjellel, hatalom nélkül, de mikor ennek is vége lett, ő a kommunista Kína állampolgáraként találta magát, ahelyett hogy (mint az Fülig Jimmy mondaná) Lózan Cseleszbe ment volna filmsztárokkal hetyegni. Vagy Londonba, arrafelé mindig is értékelték az emigráns uralkodókat.

Ő ellenben, immár középkorúként (és nem mellesleg öt év szovjet fogság után) a Mao Ce-tung féle kínai átképzést élvezte ideológiailag, mintegy kilenc éven át, egy börtönben, hogy aztán úgy 1959-ben szabaduljon. Kellet neki császárkodni ugyebár, három évesen azért több esze lehetett volna máshová születni! 

Így hát átnevelték, császártalanították, és lett belőle valami kertészféle, később könyvtáros, 67-ben pedig meghalt, szigorúan csak az után hogy megírta az önéletrajzát. Amit nagyon régen olvastam is, pedig vaskos, sokszor unalmas egy könyv (tényleg, ezzel az életúttal vártam volna valami felzaklatóbbat, de fazon annyira konfuciánus volt, hogy ez eleve nem működhetett), és a napokban újra a kezembe került.

És anno láttam Bertolucci róla szóló filmjét is a könyvből, Az utolsó császárt, az is vaskos volt és unalmas, de ez sem volt meglepő. Bertolucci a nagyon látványos, nagyon felületesen mély,  és rém érdektelen filmek mestere volt. Két filmen aludtam el moziban életemben, az egyik Az utolsó tangó Párizsban volt pont tőle, a másikra nem emlékszem. És egyszer majdnem a Titanicon, de abban nem volt benne Pu Ji, legalább is nem feltűnően.

A magukhoz térés névtelensége

Tiszta izgalomban vagyok már attól, hogy ma is lesz háború! Ellenes gyűlés! Részemről igazából még a múlt hétre vártam a háború végét, szarul is vagyok most a háborútól, bár többek szerint az csak simán a melegfront, ami váratlanul ért, miközben az ukrán frontra figyeltem a háború végét. Erre itt a déldunántúlon  csapott le egy meleg(!) front, miközben hetero vagyok, nem csoda hogy egész nap szédültem és kávéztam tőle. És vadakat terelő juhász!

Ráadásul ma szombaton gyűl az éji vad, úgy értem Szombathelyen, szerintem valamikor nappal, de mindenképpen ellenesen. Nálunk már volt ilyen gyűlés a helyi sportcsarnok arénájában, és az anyira háborúellenes volt, hogy a helyi ingyenes reklám- és pártlap azzal van tele. Ez mondjuk nem nagy teljesítmény, hiszen az egész úgy nyolc oldal, abból négy eleve hirdetés, egy ilyen kis színeses (nagy fotó, kevés szöveg ahogy a felcsútista polgármester átad, felavat, gratulál, tájékoztat, valamint méltat), meg van még két oldal propi. Ez olyan szerény üvöltve lelkesedés, hogy hirtelen lett a postaládámba egy másik ingyenes helyi lap is, abban csak ezzel van tele. Mint az a Borsó különszám, amiben kizárólag atomvillanás volt meg rettegő bárkik.

Őszintén szólva ez így kicsit unalmas, nem is mertem megfejteni a keresztrejtvényt belőle, hátha a vezér valami döbbenetesen kemény üzenete Brüsszelnek a megfejtés, azt meg nem bírná már a keringésem, három kávé után. De muszáj volt, harcolni kell a melegfronton, akkor is ha rosszul alszom tőle már előre!

Minden esetre majd elleni hangulatban háborúzom a gyűlés nézését, elvégre Szombathely fontos város, négy évig jártam oda,abba az iskolába. Amelyik ott van a patak mellett, a szemben lévő parton, és ki van rá írva valami. Na, ott jól éreztem ott magam, és néha másokat is. Ezért fontos a béke, háborúban sokkal szarabb  lett volna bulizni és közben okosnak képzelni magamat. Ha ágyúznak, máris lőttek az egész hangulatnak...

- O -

Azért vannak biztató jelek. Tegnap délután például címlapos főcím volt a Zorigón, hogy „Döbbenetes bejelentést tett Zelenszkij és Donald Tusk – nem térünk magunkhoz“ - íja nyilván a Névtelen Propagandisták Szakszervezeti  Egységfrontja, innen a többes szám alsó személy, ohne szerző. Az viszont tényleg remek, hogy nem térnek magukhoz, üdvös lenne ha ez immár így maradna. Nem arról van szó persze, hogy essen kómába az összes zorigós, de ha a médiaperszónájuk, azaz a névtelenségbe burkolózó, a nyilvánosság számára ócska szövegeket gyártó része az énüknek lehasadna, bele az eszméletlenségbe, és nem térne magához többet, az valószínűleg a mentális egészségünknek is jót tenne. Az övéknek meg pláne.

Hiszen karmikusan elég szar lehet naponta annyi aljas ostobaságot lapátolni a netre, ami még számomra is látszik, pedig a minden alatti médiaizéjüket csakis védőfelszerelésben nyitom meg. (Praktikusan lekapom a szemüvegem, elég nekem a néhány főcím, aztán eldöntöm, jó-e a vérnyomásom ahhoz, hogy valamelyikbe bele is olvassak.)

De ma úgy tűnik,  a Rejtőzködő Szerzők magukhoz tértek, baszki ezek szerint már magukról is hazudnak. 

Lehet hogy mégis megfejtem azt a keresztrejtvényt abban a kettes számú ingyenes újságban. Jobb szembenézni az ilyesmivel, amíg még magamnál vagyok.

Oh, minő kifinomult unalom!

Írnám, hogy eleve nem nézek kosztümös filmeket, de ez nyilvánvaló marhaság lenne. Minden film kosztümös, hiszen a szereplők jellemzően nem a saját ruhájukat hordják a kamera előtt. Esetleg a pornó lehetne a nem kosztümös, de egy rendes, cselekményes pornó is úgy kezdődik a nagyfarkú Johhny mosógép-szerelőnek van öltözve, csak hogy a mosógépnek később is lehessen dramaturgiai jelentősége.

Kosztümösnek azt hívják jobb híján, hogy cilinderes-zsakettes pasik lassan udvarolnak abroncsszoknyás, szalagos kalapos kisasszonyoknak egy arisztokrata udvarházának szépen nyírt parkjának. Esetleg hogy a három testőr, aki négyen van, köpenyben kardoznak a szemük sem áll jókkal, csak mert nekik sokkal nagyobb réz övcsatjuk van a buggyos nadrágjuk felett. (Jó, hát a három testőrös filmeket nagykanállal fogyasztottam egy időben, aztán ráálltam az eredeti Dumas-regényekre, és még mindig nem voltam tizenöt, de filmeket aztán nem néztem már a témában. Egész a közelmúltig, mikor a franciák végre nekiálltak újra filmre tenni ezeket a sztorikat, azt azért már nem bírtam kihagyni.)

És mindeme hosszaskodás csak azért kellett ide, mert a magam számára is meglepő módon megnéztem az Emma című 2020-as, sokak által kosztümösnek mondottat, ahol tényleg egy udvarházban meg a parkban próbálnak házasodni, a házasságot megúszni, házasságot törni, illetve házasságszédelegni. De nyilván így ment ez a 19. századi Angliában, tudja fene, én legkorábban is a huszadik század végiben jártam, és bár láttam ott belülről igazi, I. Erzsébet korából felejtett kastélyt, de ott senki nem bonyolódott szerelmi háromszögbe, gondolom turisták előtt azért az kínos lett volna.

Jane Austen regényeket meg ugye nem olvasok, halványan rémlik ugyan az Üvöltő szelek, ami Austen egyetlen, Emily Brontë álnéven írt könyve, amit persze később, főleg a sok hülye személy- meg helynév miatt nagyon letagadott.

Sőt Jane Austen filmfeldolgozásait se néztem, tekintettel a rossz (értsd: unalmas) értelemben vett kosztümösségükre, pedig az anno Petra mellett jelentős kihívás volt, de álltam a sarat a vártán, vagy mit.

Nos ennek a filmnek, meg gondolom a regénynek sincs szoros értelemben vett története, legfeljebb cselekménye van, ami nem ugyanaz. Mert bálok, fogadások, séták, vacsorák, ábrándozások váltják egymást, de az egész balhé nem tart sehová, már azon a befejésen kívül, amit az ember gyanútlan fogyasztóként is pontosan tud az elején. („Mikó megymá férjhő? He?“) Mert a kora huszonéves, tehát férjhez adandó úrikisasszony nem akar férjhez meni, de unja magát, úgyhogy a szerencsétlenebb sorsú másik sorsát egyengetné, míg ő maga ugye férjhez nem megy, mert ezt a sztorit ismerjük már a A makrancos hölgy, a Sok hűhó semmiért meg biztos még valami harmadik Sexpír által.

Mia Goth végig úgy fest, mint egy pszichopata játékbaba, amit aranyosnak szántak, csak kapott egy furcsa árnyalatot a feje, Anya Taylor-Joy pedig olyan mint egy folyton meglepett Terminátor, akit visszaküldtek a jövőből, csak elfelejtettek szólni neki, mi is lenne a dolga. Így lesz jobb híján amatőr kerítő, hiszen a házasság mégis hülyén hangzik annak, aki élő szövet a fémvázon.

(Bill Nighy pedig pont úgy néz ki, mint egy kiöregedett, ex-heroinista rocksztár, aki unja a sok kamarazenére menüettezést. Meg ezt a filmet...)

Ja, én is untam, a két színésznőt persze lehet megnyugtatóan bambulni egy darabig, de ez az egész messze-messze van a galaxisomtól, mondjuk ha jönne egy becsapódni vágyó kisbolygó, vagy legalább átugrana a Loch Ness szörnye, de így tényleg csak azért néztem meg, mert a háttértévémben ez ment, én meg nem találtam a távkapcsolót. Nem fájt persze a film, csakhogy ez esetben épp ez a bajom vele.

Egyetlen mentsége, hogy az egész olyan mint egy mozgó festmény, bár részemről ezt a rokokóból a klasszicizmusba épp átcsapó látványvilágot leginkább puzzle-formátumban kedvelem, illetve világhírű képtárak falain, jó messze tőlem.

p.s. Csak a végére jöttem rá, hogy az Emma rendezője Autumn de Wilde, akinek korábban egy filmjét sem láttam, ami azért lehetett, mert ez volt az első. Mármint nagyjátékfilm, amúgy fotósként és videoklip-rendezőként ismertebb. De nekem onnan volt ismerős a neve, hogy ő Arrow de Wilde anyja, aki viszont az egyik kedvenc zenekarom, a Starcrawler énekesnője és vezető exhibicionistája. Egy szimpatikus őrült.

Kijáró Rockklub

„Exkluzív felvételek: rocksztároknak kijáró fogadtatást kapott Orbán Viktor a Mandiner Klubestjén“ - írja a Mandiner, hisz ki más írná, ők a Párt egyik hivatalos ordibátora, ami még az alapból aljas propaganda-üzeneteket is jól fel tudja hangosítani. Pénzért persze, de úgy van ez, hogy ha az ember elég sokat uszít juttatásokért, akkor maga is kezdi komolyan venni a nagy löttyös indulatokat, elvégre kognitív disszonancia is van a világon, amit egy idő után kurvára le kell redukálni.

Szóval a Dagadt a mandinereseknél A Rocksztár, mit mondjak, szar lehet nekik, ha csak ez jut, bár gondolom vele csomagban van a Mándoki Lezli meg az Ákosh, akik szintén nagy rocksztárnak járnak ki. Márhogy fogadtatva. Persze a fogadtatás a lényeg, meg a fogadtatással statuálás, ez esetben a pártvezér és kancellár iránti indokolatlan rajongás statuálása, ami fontos, mert van egy csomó másik esemény az országban, ahol a Felcsútok Géniuszát inkább kutyaszarral dobálná meg az mélyúri közönség, az ötórai gabonapálinka mellől.

Amúgy mi frász az exkluzív abban, hogy egy nyilvános eseményről kitesznek képeket a szervezők, miután kitették videón az egészet a jutyúbra? Ilyen alapon a tévécsatornák tele vannak exkluzív reklámokkal, hiszen pont azt a kutyafing-oldót, pont azon a sokadlagos ismétléscsatornán csak az én tévém közvetíti az egész lépcsőházban, csak most, de nekem sem, mert én addig kimegyek vécére.

Szóval alapvetően jókat szórakozok azon, milyen görcsösen sztárolják hűbérurukat a propagandaipari betanított munkások, mondjuk az elmúlt bő másfél évtizedben nagyjából ez az egyetlen szórakoztató vonásuk. Jó, hát van a dologban egy nagy adag szekunder szégyen, de mondjuk Ricky Gervais meg Sacha Baron Cohen színre lépése óta (The Office/ Borat - ha valakinek nagyon véletlenül nincsenek meg) ez már a fősodratú humor bevett eszköze.

A döbrögi kolhozelnök meg nyilván örül a sztárolásnak, a koleszterin mellett az élteti leginkább. Ehhez képest tökéletesen mindegy miket hadovált össze a teltházú, Várkert Bazár nevű sportcsarnoknak is nagyon kicsiben, elvégre mindig pont ugyanazt a három-öt baromságot mantrázza, ráadásul nem is targetálva. Azaz nem célozza meg az aktuális közönségét, az úgyis csak mindig ugyanannak a homogén masszának egy-egy reprezentatív szelete. Mert őt élőben látni ostobaságokat össze-vissza beszélni, az csak a kiválasztottaknak jár, az dicsőség és jutalom dolga. 

Ez legközelebb már benne lesz az úttörők tizenkét pontjában is, rögtön az után, hogy „Az úttörő mindig népben-nemzetben gondolkodva, keresztény lózungokkal küzd a nemzetközi imperializmus ellen, a testvéri Fidelitász oldalán, valamint szél a szárnyai alatt!“ (Majd valahogy nyilván beleveszik digitális harcolást a körökben is.)

Csak még nem küldték meg a leendő kis pionyírok formaruhájának és részletes mozgósításának terveit a moszkvai hírszerzők...

Úgyhogy addig marad a Várkertben rocksztárnak levés, valamint fogadás jobbról, bejárat hátul.

Jé, hazudnak!

Tegnap két viccesen szánalmasan rémes mozzanata is volt a tévesen még mindig (makacsul!) közéletnek nevezett hazai szardobálásnak. (Nem, ezek már rég nem sárral...) Azt is eddig is tudtuk, hogy a fidesz utódpártja nem kifejezetten az igazmondó juhászok felülreprezentáltságáról híres, de minimum az utóbbi huszonöt évben már arról ismerni meg felénk, ha a politikus hazudik, hogy mozog a szája.

Úgyhogy két gyöngyszem tegnapról:

No. 1.: Lázár. J. wannabe földesúr és lelkében iparbáró szerint ő onnan tudta, hogy szervezett bűnözőket szerveztek a tiszások szervezni az ő fantasztikus lakossági magamutogatására, még Gyöngyösön, hogy hát a rendőrség hivatalból igazoltatta a hangosan elégedetlenkedőket. Aztán meg Pintér S. terhelt, nyugdíjas nagyvállalkozó, ám még aktív miközehozzáügyi miniszter átadta az adatokat a Felcsútok Géniuszának, mert ez akkora bűnügy, hogy a kormányra tartozik. Ami pedig a kormányra tartozik az a Pártra is... illetve dehogy, az Lázár J.-re is, mert ő is a kormány, ha nem is olyan mértékben, mint a Dagadt.

Erre asz illetékes megyei Heves Rend Őrkapitányság kiad egy nyilatkozatot, hogy ottan és akkor bizony a rendőrség senkit nem igazoltatott. 

Milyen meglepő! Egy ilyen komoly miniszter hazudik? Aha. Pedig korábban még milyen szépen üvöltözött a mikrofonba arról, hogy bűnözőket küldtek rá a másik bűnözők, tényleg tök hangos volt aztán. Nyitott szájjal. Igen, abba az erdőbe.

No. 2.: Van ez a Pócs J. nevű gyakorló nárcisztikus alak, aki láthatóan sokkal jobban szeret tiktokos meg fészbukos videókban szerepelni, mint amennyire egyáltalán képes rá, de lelkesedése okán kétségtelenül az egyik legjelentősebb hazai online trash-celeb. (Már sokan várják, mikor tesz ki olyan videót, amint real time-ban hányásig iszik szőlőkaró-pálinkát hagymás vérre, vagy kihívás jelleggel egy teljes órán át Kantot olvas komolyabb agyvérzés nélkül.)

Na, ez a közpolitikai médiatényező többek között azt delirálta egy videójában, hogy Gyöngyösön fizetett emberek zavarták meg Lázár J. ama fergeteges fórumát, ahol később tiszások vertek meg egy Rácz R. nevű férfit, valami faluból. Hogy aztán az illető falu alpolgármestere szóljon, hogy nem, a csávót az ő rokonai verték meg, csak ilyen kis elszámolási vita volt, hogy kinek kellett volna vinnie a könyvklubra a teasüteményt. Hogy ki volt a. Soros.

És mivel az illető szerint ő ezt már azelőtt közülte Pócs J. parlamenti szavazógép és elszabadult propagandaágyúval, hogy az belekiabált az internetbe, Pócs nem szimplán tévedett, hanem hazudott egy jót ő is, hátha már csak pont ennyi hiányzik a Haza fényre derüléséhez.

De ki a faszom az a Tisza P., akit folyton emlegetnek, hogy felbujtotta azokat, akiről nem is tudhatják, hogy kik, a mennyire büntetett előéletükkel?

Durvul a kampány, na.

A szentek nekivonulása

Ma van Gatyarohasztó Szentségtelen Boldog Jeromos emléknapja az apokrif egyház  1926-os naptárában. Ilyenkor - régi szokás szerint - az egyház hívei hülyén néznek maguk elé, hogy ki a fene lehett az a Jeromos, később pedig fahéjas szilvapudingról ábrándoznak az erkélyen, napnyugtáig. (Erkély hiányában pedig arról, hogy egyszer olyanjuk is lesz. Szilvás persze.)

De ez van, a vallási hagyományok lényege, hogy látszólag ne legyen az égvilágon semmi értelmük, mert így korholó nézéssel lehet neheztelni a másikra, hogy az micsoda egy büdös bunkó, még a szilva szimbolikáját sem ismeri, nem is beszélve a közösen hülyén nézés gyakorlatának spirituális mélységéről. Pedig a szilva nagyon is szimbolikus, még gombócpálinkát is lehet főzni belőle, de az csak Bejgliszentelőkor szoktak, mindig a Szomorúság Aratása előtt.

Az apokrif egyházban a szentek tiszteleténél csak szentek nem ismeret a fontosabb, így a gyülekezet tagjainak nem lesz kisebbrendűségi érzésük, elvégre mindenki, akit ismernek, az hozzájuk hasonló pitiáner alak, szégyellni való kis stiklikkel, de hát írva vagyon, hogy az Úr Jah a maga képére teremtette az embert, nyilván mikor épp nem volt rendes munkája. Akkor meg mit jönnek itt a szentek, hogy ők mennyivel jobbak?

Gatyarohasztó Szentségtelen Boldog Jeromos például pont abban volt jó, amit eposzi jelzője is sugall, ugyanis a hézagos feljegyzések szerint egyfelől meleg volt, mint a kályha, másfelől sosem váltott alsónadrágot, ami - mivel egy alapvetően női bányászkommunában nőtt föl a Belvárosban - nem is bírt volna túl nagy jelentőséggel. Nem volt rá igény. De legalább tiszteletre méltó se volt, így soha fel sem merült a szentté avatása, ettől viszont szinte automatikusan járt neki az emléknap az egyházi kalendáriumban, mint bárkinek, aki nem érdemelte ki az égvilágon semmivel.

Kis szépséghibának tűnik, hogy ugyanaznap még 13 657 Szentségtelen emlékét is ápolni kellene, ami persze fizikailag kivitelezhetetetlen, de hát így megy ez, ha egy vallási üzlet egyszer beindul. Jeromos amúgy benne van a maiak közül a 78 legnépszerűbben, ami nagy dicsőség, hiszen az apokrifoknál a 78 szent szám, csak már senki sem tudja, pontosan miért is.

Minden esetre a parancsolatnak megfelelően nem csinálnak neki faragott képet, minek is, mikor még az 1930-as évekből maradt fent róla egy egyházilag is elismert, fekete-fehér pornófilm. A története kanonikus változata szerint természetesen forgatás után ugyanazt a gatyát vette vissza.

E-k

Bírom mikor a mindenféle portálikus bulvártartalmak belém szegezik a kérdés kétségét, hogy például vegyszerből vagy vitaminból van több az almában? Nos, először is almából van több a hűtőmben, mint körtéből, mert körte az egyáltalán nincs benne, de alma néha. (Ez olyasmi, hogy ha egyedül vagyok az autós kocsiban, mindig Dankó rádiót hallgatok, ami mondjuk így sem egy gyakori dolog, tekintettel arra, hogy soha nem is volt autóm. De még kocsim se!)

Az almában pedig nyilván vegyszerből van több, hisz eleve ezt akarja sugallni a kérdés, és tudja fene, de szerintem a vitaminok is vegyszerek. Amennyiben van kémiai képletük nekik, akkor is ha nem pont ezeken szólítják egymást. Az megvan hogy C₆H₈O₆? Ez lenne az aszkorbinsav, közönségesen a C-vitamin, a vegyszer amiből több van az almában, mint napban a kolbász. A kerítésből.

Magának az almának persze nincs képlete, esetleg felmerülhet az Al, de az meg alumínium, ami nem ehető. Vagyis nem érdemes megenni, eddig még senki sem járt jól vele, állítólag pocsék íze van, még sok hagymával is.

A másik kedvencem, mikor valami kaját azzal reklámoznak, hogy „E-szám mentes“. Ami persze részben hülyeség, csak azt akarják mondani vele, esetleg, hogy nincsenek benne külön adalékanyagok, csak az alap hozzávalók. De természetes módon az almában például van egy csomó E300, ami még mindig a C-vitamin, de van benne például E101 is, ami meg a B kettő.

Egy darabig a rozskenyeremre is azt írták, hogy E-szám mentes, de akkor csak egy zacskó biolisztet árulnának ezen a néven, most már az a szöveg, hogy nincs benne adalékanyag. Ennek előnye, hogy hátha, hátrány viszont, hogy két nap alatt zöldül bele a csomagolásába, úgyhogy eleve megy a fagyasztóba, hogy onnan majd szeletenként vegyem elő. Mert tartósító az tényleg nincs benne (pedig esetleg engem is tartósítana kissé), de a fagyasztás az működik, ráadásul abban a szóban, hogy FAGYASZTÓ, szintén nincs E. 

Ami megnyugtatóan a mentesség benyomását kelti. 

Bár jobban belegondolva a hűtőm a fagyasztóval az Zanussi márkájú, avagy eredetét tekintve olasz, olaszul pedig a fagyasztó az CONGELATORE, rögtön kér E-vel.

Akkor most mégis kezdjek aggódni?

..ha a gyümölcs nem génmódosított, mi van a muslincával?

zöldpolc.hu

Kádár Alíz

Ma van pont 78 évesnek lenni Vincent Damon Furnier, azaz mozgalmi nevén Lenin, izé... Alice Cooper, a röhejesen horroros nemmetál poprock pápai félistene, aki - zenéjéhez hasonlóan - kemény, mint a gumicukor, sokkoló, mint egy kosztümös vígjáték, és nem mellesleg népszerű, mint aki kis híján indokoltan az.

Még mint egészen kis csecsemő született Detroit-ben, később soha sem akart orvos lenni, és ezt a szándékát következetesen végig is vitte, művészileg pedig az volt az első jelentős teljesítménye, hogy maga Frank Zappa fedezte fel. Máig nem pontosan tisztázott, hogy Alice Cooper akkor most ő vagy így hívják a zenekarát is, illetve hogy ő-e a saját zenekara, vagy mindez egyszerre igaz? 

(A nevet egyébként egy ősi japán démon-szamurájtól vette, aki megszállta egy skót kádárinas lányát, és angolosított. Vincent-re.)

Az viszont tudható, hogy mivel a faterja valami prédikátor volt, és ennek megfelelő szellemben nevelték, maga is vallásos, csak nem szereti,, ha ez látszik rajta. Amúgy egységsugarú, típusos poprocksztár, aki élete egy szakaszára nemigen emlékszik, pontosabban csak arra a gyakori kínzó kérdésre, hogy mi ez a motelszoba körülötte a hol, hogy került oda, és hogyhogy nem marad egy kurva korty viszki sem tegnapról, pedig kellene, és gőze sincs, hogy honnan tud szerezni?

Így aztán pályafutása lehanyatlott, de csak hogy a kilencvenes években legyen nagy kambekk, egy ideje meg jobbára nyugdíjas, aki persze nem bír nem szerepelni, az utolsó lemeze 2023-as keltezésű, és még mindeg nem a templomi kórusban énekel.

Tizenévesen a Raise Your Fist and Yell című albumát ronggyá hallgattam, de egy jó ideje már nem. Elvégre ronggyá van. Ennek ellenére feldolgozásokban még tud érdekes lenni zenéje, mint annyi más kortársáé. Ha már egyszer ő jobban öregedett, mint az én ízlésem, amire még mindig érkeznek frissítések...

Bérgyilkolni hasznos, de fújj

A bérgyilkosos filmek mindig érdekesek, mert viszonylag kevés bérgyilkost ismerünk személyesen, legalábbis én egyik néhai ismerősömről sem gondolom, hogy ezzel foglalkozott volna valaha. (A csempészet azért más lapra tartozik, meg füvet árulni is.) Így maradnak a filmek, ahol az egész mocsoknak azért van valami romantikája, és ugye a bérgyilkossal empatizálni eleve afféle bűnös élvezet.

Ez annyira úgy van, hogy magam még a John Wick-filmekbe is belenéztem, pedig az egészet évekig kerültem, hát... ilyen egyszer szódával elmegy, túlrajzolt darabok, ráadásul az egész eredetileg egy bosszúfilm, csak kap egy vajszínű árnyalatot attól, hogy mindenféle pszichopata bérkibelezők itt úgy működnek, mint a Hegylakó halhatatlanjai, hogy vannak tiltott hegyek, ahol bérölni nem szabad, mert az embert kizárják a szakszervezetből, vagy honnan. 

És pont ez, ami nem hiányzik a tegnap végigszenvedett darabból, ugyanis a szánalmas módon Gyagyás bagázs (???) magyar című (eredetiben sem jobb: Riff-Raff - bármi is legyen ez) darab a maga módján azért próbál hiteles és naturalisztikus lenni. (Ja, azért naturalistának nem mondanám, azt csak elbábozza.) - Közben meg utánanéztem, a riff-raff az kábé csőcselélet, söpredéket jelent, néha tényleg nagyon hülye nyelv ez az angol.

Igazából a cím ellenére csak azért vettem rá magam erre a műegészre, mert főszerepekben van benne Bill Murray, Ed Harris és Jennifer Coolidge, ők meg nagyon szar filmekben nemigen szoktak. Ez se az, csak valami közepesen utánérzése a fene tudja mi mindennek. Két kiöregedett bérgyilkost ad itt Murray meg Harris, előbbi bosszúból ki akarja nyírni az utóbbit, pedig az már visszavonult a szakmától, és próbál jelentős korkülönbséggel is jó férj meg nevelőapa lenni a második felesége oldalán. Egy kábé magányos erdei házban, hol máshol, egyszer már igazán leszámolhatnának egymással a barázdált arcúak egy hatodik emeleti, másfél szobás panelben is, annak is meglenne a maga sajátos festőisége...

És ebbe az erdei házba beesik a nyugger gyilkos volt felesége (Coolidge) meg az elhidegült felnőtt fia a terhes csajával, hogy aztán együtt várják meg a szükségszerűen megérkező másik, pszichopata nyuggert, hogy a néző kapjon végre némi jól megérdemelt vérfürdőt.

Műfajilag a cucc mondjuk, hogy véres fekete komédia, csak annak elég sematikus, minden kiszámítható benne, mindenki meghal, aki megérdemli, bár ez összesen néhány szereplő esetén azért nem lesz túl nagy mészárlás, a drámaiság minimális, a humor visszafogott, mintha csak Tarantino vagy Guy Ritchie rendezte volna véletlenül, egy szalvétára írt forgatókönyv alapján, csatak másnaposan.

Ezzel együtt nem lesz nézhetetlen, egyfelől mert a színészek azért hozzák a kötelezőt, másfelől meg határozottan van atmoszférája az egésznek. Nem túl mellbevágó vagy eredeti, de legalább azért atmoszféra. És hát a bűnös élvezet-faktor.

Mert mikor azt látjuk, hogy egy igazi szemétládának pépesre verik a koponyáját egy hamutartóval, abban van valami elégtétel, amikor meg bérgyilkosok nyírják ki egymást, abban valami megnyugtató. Hogy nem kell ide Gondviselés, megoldják ezt ők maguknak.

Mindezzel együtt a le nem írom még egyszer a címét egy súlytalan, felejthető film. Nem fáj, de nyomot sem hagy.

Mind meghalunk mind!

A Zindex egyre meredekebben zorigósodik, ma reggel például az jött szembe, hogy „Kiszivárgott a titkos terv, tényleg háborúba mehet a NATO Oroszországgal“. Érdekes módon, mikor kattintottam, már az volt cikk címe, miszerint: „Megelégelte a NATO az ukrajnai háborút, kész a terv az európai csapatok bevetésére Ukrajnában“.

Sosem értettem, egy egy ilyen zsurnalisztikai remekműnek mi a frászért kell két cím, pontosabban tudtam, csak nem sejtetettem. A címlapra megy valami ütősen kattintásvadász, belülre meg egy tényszerűbb. De itt ez sincs, csak hörgik hogy HÁ-BO-RRRÚÚ, ami közismerten az a hely, ahová a Brüsszel visz minket, de pillanataokon belül, már tegnapelőtt ám!

Miközben a szomorú helyzet az, hogy ha lesz H-ra Ború, akkor azt Vlagyimir Vlagyimirovics Diktátorov elvtársnak lesz köszönhető, mint ahogy jelenleg zajló, népirtó jellegű Kivéreztetéses Katonai Művelet is tőle különleges.

A zindexes frászt ránkhozás egyébként így kezdődik: „Ukrajna nyugati szövetségeivel egy háromfázisú biztonsági garanciatervet dolgoztak ki, amely egy jövőbeli tűzszünet megsértése esetén koordinált katonai válaszlépést is kilátás elé helyez.“

Hogy miképpen helyezik „kilátás elé“ a mit, az nekem sem teljesen világos, pedig szövegértésben régebben jó voltam (többek által jónak mondott).

Azért aztán csak-csak kiderül, hogy a három fázis az olyan, hogy először is kell egy tűzszünet. Amit ha a ruszkik megszegnek - amire igen jó az esély - akkor elsőre jön a diplomáciai fejcsóválás, ha az nem hat, az ukrán hadsereg aktivizálja magát, és ha az sem elég, a nyugati szövetségesek célzottan odacsapnak. Ami persze nem háború, csak a tűzszünet betartatása. A tűzszünet meg a háborúnak ha nem is az ellentéte (az a béke), de már nem egy nyílt konfliktus, csak a hamu alatt izzó parázs, amit ott is kell tartani.

Ez azért nagyon nem az, hogy akkor a NATO kész tervekkel  megy nemsoká háborúba Oroszország ellen. Bármennyire is kényelmes aljasság ez az interpretáció a Párt számára, így a viharos kampány idején. Persze nyilván erről szól az egész, hogy a Zindex a hatalom alfele körül sertepertélve, időnként benyal a meleg szarig. (Már bocs.)

Hull a rigó a fáról, most jövök a konyhából

Találtam reggel az erkélyen egy döglött feketerigót. Gondoltam én, hogy nem kellene feketekávét innom felkelés után karmikusan, elvégre magamhoz képest kialudtan éreztem magam, és ez nagy szó, nekem már régóta alapbeállításom a folyamatos alváshiány, ami kellemetlen, frusztráló (Néha fél éjszaka azon stresszelek, miért nem alszom már? Hát mert stresszelek!), valamint egészségtelen. Ja, és fárasztó.

De ma kialudtan ébredtem, bár kissé szomorúan, mert véletlenül jókat álmodtam, és akkor szembe jön a világ, hogy ja, ez még mindig én vagyok és pont itt, a fenébe is... De egy kávé jól jön ilyenkor, a rigó az erélyre halva meg nem. Nem elszomorít, azon már túl vagyok, a rigók még hozzánk képest is korán halnak, ami nem szomorú, hanem természetes. Ellenben az erély ablakán láttam valami elkenődést, meg egy-két tollpihét. És igen, tegnap eset meg mintha valami csattanást hallottam volna afelől, de gondoltam csak valami hülye autós megint úgy teszi kettesbe a szuzukit, hogy közben a fékbe lép. (Gőzöm sincs, van-e ennek értelme, életembe nem tudtam autót vezetni, de ez így igazán szakbarbáratlanszerűen hangzik.)

Ilyen csattanás volt már korábban is, ugyanezekkel a nyomokkal, de akkor pont odanézve a fotelből még láttam elrepülni a madarat. Utólag belegondolva, lehet hogy ő kicsit arrébb halt meg, vagy később éhen, mert már nem ment úgy a repülés.

Ez meg szar érzés. Elvégre a madarak voltak itt előbb, a hülye emberek csak pár évtizede kúrták ide ezt a kádárista lakótelepet. De mi vagyunk az uralkodó faj, azt' annyi. Nettó bionácik vogymuk, meg szeretünk üvegen kinézni, a madár pedig jön este fény felé, és csattan.

És ennek fényében az sem felemelő, hogy egyszer olvastam egy statisztikát, miszerint csak a mi éghajlati övünkben egy átlagember hány tucat pókot nyel le életében. (Muslicákról szó se essék...) Elvégre a pókokkal semmi bajom, amíg tiszteletben tartjuk egymás territóriumait.

És itt jön a másik rémes aspektus, a territórium. Alapvetően zsigerileg irtózom minden rovartól, de a múltkor is hagytam a szekrény mellett a sarokban a pókhálót, hisz arra nem járok, be se férnék, másfelől meg ha ő kivégzi a szobába betévedő többi nem minden bogár rovart, az részemről egy jó deal. De nem tartanék tarantulát, vagy ilyesmi.

A távolságtartás  a lényeg. 

A nem rovar élő állatokkal semmi bajom, most is van teknősöm ugye, volt már kutyám, az tök rendben, ám a döglött állatokkal, de a döglött emberekkel sem tudok mit kezdeni. (Igen ha az állat nem halott hanem döglött, akkor az ember is, elvégre attól, hogy mi csinálunk atomfegyvert meg klímaváltozást meg  mulatós zenét, attól még biológiailag állatok vagyunk lenni.)

És a döglötthalott állat az rémes, évekig vega voltam, de ma is a májkém meg a parizer a legdurvább amit megveszek a boltban, azokon látszik a legkevésbé, hogy korábban még járkáltak alkatrészeiből van turmixolva.

De mikor látok egy szűk utcában egy gázolt macskát, szétloccsant koponyával, kifordult belekkel, akkor inkább visszafordulok, mert a mellette (közelében) elmenés helyett, inkább kerülök egy párhuzamos utca felé, hisz annak statisztikailag csekély az esélye, hogy ott is legyen valami hasonló.

Így a rigó az erkélyen az tetemileg úgy járt, hogy a felmosó nyelével, még elég messziről és lendületből, lepöcköltem. 

Nem egy viking temetés, de neki ennyi jutott. Ha Radzsasztánban születik újjá mosónőként, ahhoz azért jár majd egy rendes hamvasztás. (Brrr... most elképzeltem, milyen lett volna, ha rendezek egyet rigó bácsinak - ja igen, hím volt - az erkélyen. Mert onnan már csak egy lépés a Disznópörzsölés a Füredi csomópontban című népszínmű...)

Egy, két, házas

Február kettő az AI szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, egyúttal a karácsonyi ünnepkör lezárása. Akkor most két kérdésköröm van:

1. Szedjem le így több, mint négy év után a karácsonyfát? De akkor mi lesz helyette nappali sarkában? Sír, hol nemzet süllyed el, vagy rút szibarita váz? (Mert a magyarságteljesítményem ugyan maximum hármas alá, de szemüveggel azért még látható, szemüvegem meg van.)

2. Van itthon gyertya, szerintem indokolatlanul sok is. Szóval akkor most jön valami néni, nagy mosollyal az arcán, hogy ő itt szentelni fog? Mert ha nem marad sokáig, és hoz valami aprósüteményt, tőlem akár, csak ne délelőtt, mert boltba meg postára megyek. Tényleg, ha van ott is gyertya (a boltban gondolom van, ilyen szuper markec), oda is megy szentelni?

Persze lehet, hogy indokolatlan az egész aggodalmam, mert nem vagyok római kaotikus. Görög kaotikus se, bár az őseim családfámon van leágazva görög szál, meg párszor nyaraltam is arra. 

És állítólag ez a görög-római kaotikusoknál a szerzetesek világnapja is, na szerzeteseket azokat pont ismerek többet is. Igaz, mind krisnás, szóval lehet, hogy ők konkrétan ezt az egyházi világnapot nem tartják.

De egyébként is, ha valaki szerzetes, annak mindennap a szerzetesek napja van, legalább is így képzelem. Vagy szoktak a szerzetesek is szabadságra menni? Hogy helló főnök, akkor én most kivennék két hetet, leugrom a gyerekekkel Horvátba, úgyis olyan ritkán látnak!

Oké, gonosz vagyok und szarkasztikus, de inkább csak az utóbbi. Mikor például kisiskolás voltam, egy darabig azt hittem hogy a tanárok az iskolában laknak (nem voltam egy különösebb elmebajnok), azaz napi huszonnégy órában tanárok. Otthon is, tehát az iskolában laknak.

És innen jön a kérdés, hogy a szerzetes az vajon 7/24-ben az, vagy néha elmegy a Balatonra kicsit lelazulni. Mert a papok szoktak, ismertem tényleges katolikus papot, aki minden nyáron egy hétre lelépett egy-egy európai városba, civilben turistáskodni. És akkor a gyerekek otthon maradtak a nagyival, a felesége meg vele ment,.

Na igen, ő előbb volt házas, aztán lett görög katolikus pap.

(És akkor ide nyilvánvalóan Judas Priest illik, de legyen akkor már feldolgozás:)