Besúgó és provokátrokon

"Már hetekkel az elfogása előtt levélben jelentkezett a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalnál Orbán Áron" - írja az újság, én meg nem értem, miféle zavart támad már megint abban a kurva Erőben? Van egy felől a pártvezér és már nem kancellár, aki szerint a nevezett hivatal egy ávéhá, egy totális diktatúra politikai rendőrsége, meg van az ő kevésbé képességes öcsikéje, aki ezekkel akar együttműködni? Besúgó lett volna a tesa?(Csak nem hagyták, mert egy totális pártállami diktatúra az olyan, hogy direkt nem akarja, hogy vele csak úgy együttműködjön valaki, ezek csak zsarolva szeretik az ilyesmit, az olyan száraz, selymes érzés a bikacsököt markoló kézen.)

De azt el kéne már dönteni a döbröginek, hogy akkor a csávó rokona-e, vagy csak véletlenül az anyjáéknál nőtt föl, mert ha mégis közeli fokon rokon, és mégis csak ávósok hurcolták el kínvallatásra, akkor tehetne valami együttérző gesztust. De ez az alak csak magával foglalkozik, hogy az öccsét azért basztatják, mert az ő fenséges, disznósajt-alakú személye a célpont. Vagyis ő számít, saját maga, és szerénytelen személye, mindenki más statiszta, vagy annyi se, csak kesztyűbáb.  De ha mondana valamit, hogy hisz az ártatlanságában, meg drukkol neki, az olyan keresztényi lenne, amit ő a szájával nagyon szokott szeretni kiabálni máskor, és csak néha eltorzult fejjel. Tíz esetből ugyan egyszer sem hitelesen keresztény felebarát ő, de legalább hatszor röhejesen kenetteljes, viszont ez az Bármi Áron ez nem is felebarátja, de egészen a testvére.

És a tesó nyilván nyakig belemászott valami közepesen szarul lepapírozott gazdasági bűnszervezetbe, az ilyennek meg családi állapottól függetlenül is letöltendő lehet a vége bárhol, nálunk mondjuk esetében eddig nem lehetett, de ma már új idők fújják az új dalok szeleit.

Viszont a Dagadtnak itt az alkalom, hogy jófej legyen, legalább a szerényebb képességű családtagjával (a többiekkel jó fej volt eddig is, százmilliárdok a tanúk rá), és elnézően megbocsásson a fekete báránynak, aki ugye kis híján együttműködött a diktatúrával. Csak nem tudott időben dubaji hotelszobát foglalni a vizzernél, pedig ott annyira jó a wifi, hogy sokkal jobban lehet onnan együttműködni, mint mondjuk Hatvan Plusz Áfa Pusztáról, ami egyébként is csak egy félkész téesz. (Ja utólag értjük is Döbrögi téeszelnök tempóját, kívül-belül, valamint sérelmünkre.)

Neustadt an der Donau

Tegnap voltam egy kicsit Dunaújvárosban, egy kicsit ma is, szerintem életemben először, de nem fog hiányozni az élmény. Dunaújváros leginkább úgy fest, mint egy OBI-parkoló egész kis részlete éjjel, persze lehet, hogy nagyobb parkoló, de nagy volt a köd. Belülről viszont tisztára olyan, mint egy OBI, mint bármelyik, amit eddig láttam. Oké, eleve iparvárosnak épült, de akkor is! Lehetne valami barokkosabb helyi sajátossága is azon túl, hogy ez a város, ahol először borult rám egy fél kiló stukkónak való gipsz, mert lyukas volt zacskó. 

Persze leltározni voltam a helyi OBI-ban, és ja éjjel, ilyen az, mikor Sopron egy zárás utáni Teszkó, Veszprém meg szintén egy OBI, tisztára mintha a szomszéd megyében lennék. Persze Sopront vagy Veszprémet láttam városként és világosban is, de ettől még vannak hasonló élményeim. Nekem Dover például két kihalt utca és egy McDonald's tojásrántottával, Udine egy buszparkoló, Macedónia a világ legundorítóbb gugolós vécéje, és a komplett Belgium egy szarszagú éjjeli benzinkút, csak mert a belgák már akkor is bőségesen trágyázva biogazdálkodtak valami autópálya mentén.

 Ez maga a munkalapú szelektív turizmus, mint mikor a neten fent vannak a világ legjobb filmjei, de a pornószkeccsek jobban mennek, de a közönség elmondhatja, hogy legalább mozgóképet fogyaszt. Vagy mikor a kecsapos palacsintát serpenyős pizzának hívjuk. Amúgy volt már olyan tervem, hogy egyszer elmegyek Londonba pár napra szigorúan egyedül, és végigutazom az összes metróvonalat, végállomástól az többi végállomásig. (Némelyik vonal elve kisebb hálózat az elágazásaival.)

Na, az igazán szelektív turizmus lett volna, de sosem jött össze, mondhatni szerencsére. Minden esetre csütörtök éjjel megnézem a soproni OBI-t is, hátha valami új és kreatív élmény lesz. Meg pont van még egy gipszmentes farmerom. Vagy elmegyek a helyi OBI-ba, az csak tíz perc gyalog, és nem muszáj éjjel. Bár ott már voltam sokszor, persze Londonban is, úgyhogy lehet, Belgiumban keresek egy macedón barkácshipermarketet.

p.s Régebbi elméletem, hogy ezért nem érdemes repülni. Miután minden valamirevaló reptér gyakorlatilag tök egyforma, elég kimenni a legközelebbire, kicsit idegeskedni, inni egy kávét/sört bazi drágán, aztán hazagurulni a bőrönddel. Sokkal olcsóbb, mint utazni is, az utazás élménye nagyrészt megvan, nekem meg egyébként is tériszony volt a jelem az óvodában. Körtés tériszony.

Képünk illusztráció a fészbukról, de

Dunaújvárost pont ilyennek láttam.

Kényszerpály-építés a minek

A Lego gyerekkoromban még egy kratív és értelmes hobbinak tűnt. Amennyiben az ember építhetett szinte bármit, én főleg csapásmérő harci repülőgépeket építettem, miután kinőttem a „szélmalom virágoskerttel“ korszakomból. Elég hamar. 

De tényleg az volt, hogy kaptam karácsonyra egy bazi nagy doboz Legót, mindenféle alkatrésszel, és kitaláltam, mit építsek jól. Ja, voltak már mindenféle tematikus készletek is (öcsémnek már volt direkt tűzoltósága, de abból is lehetett vadászgépet építeni, legfeljebb az ablakok megmaradtak egy későbbi szélmalomhoz), de nem az ment, hogy annyira specializáltak az alkatrészek, hogy gyakorlatilag azt építed, ami a dobozon vagy, vegy menj a fenébe, ha már irgalmatlan sok pénzért megvetted a Halálcsillagot, de mégis várkastélyt építenél. (Halálvárkastélyt természetesen.) 

Mondjuk nem is legózom már pár évtizede, pénzem sincs rá, meg minek is tenném, ha már nem annyira kreatív ténykedés, mint inkább üzleti alapú kényszerpálya, plusz gyűjtési mánia-generátor. De néha még meglepődöm, mikor a neten szembe jön egy-egy legós tartalom. Bár nemigen jön szembe, ismernek az algoritmusok, jobbára csak abban tévednek érdekelnek a cuki macskás videók, meg a horoszkópok. 

De most láttam a Jutyúbon egy legósvideós izét, amiben a Egyforma-Egyes versenyző pilóták (az aszfaltcsíkon!) sisakjai voltak prezentálva. Márhogy azokat lehet megépíteni legóból! Sisakokat baszki! (Ajánlom még a falazóblokkokat. Bár ha falat építünk belőle, amin egy kreatív graffiti van, máris feltaláltuk a kurva drága puzzle-t.) Az még csak-csak elmegy, ha valaki kicsi, vagy közepesen kicsi sisakokat gyűjt, de legóból? 

Hiába, minden nap látok egy újabb jelet, hogy az emberiség megérett a pusztulásra, ez a sisakos dolog, ez már majdnem olyan durva, mint a tasakos tejbegríz, amihez csak tejet kell önteni...

 

Napvilág

Ma van a tudomány világnapja, ami nagy dolog, nem fontos, de nagy. (A naptudomány világa fontosabb, de azzal kevesen foglalkoznak, nem is tudunk magunknak saját Napot csinálni. Kis betűvel sem.) Magam is foglalkoztam tudománnyal, de inkább fogyasztottam, mint csináltam, mondjuk ebből máig megmaradt annyi, hogy minden nap minimum két pohár tudományt beviszek, az egyik narancsos, a másik citromos, de egyformán tudományosak, mondhatni a tudomány viszi beléjük a pezsgést. (A kávé az nem tudomány, bármennyit is hókuszpóknak körülötte, az még csak nem is művészet, az popkultúra, igaz abból a fogyaszthatóbb.)

Mikor még a felsőoktatásban untattam jellemzően csekély számú közönségeket pénzért, ilyentájt kötelező minimum volt valami házi konferencián előadni, én pedig elővettem valamelyik állandó mániám, és bármikor letoltam róla fél órát. Valójában menne ma is, ha bárkit érdekelne. De a neokantiánus kultúrafelfogás, a kései Wittgenstein, vagy a módszertani individualizmus és kollektivizmus lényegi egysége eléggé rétegműfajok, mint a káposztás fagyi, vagy az etnikus poszt-sub-pop.

Egyesek szerint a tudomány egy része szellemi önkielégítés, ami persze igaz, de csak ha jól csinálják. Ha nem, az is unja aki csinálja. Jártam anno olyan egyetemi kurzusra, ahol komolyan felmerült bennem a kérdés, vajon az előadó alszik-e el hamarabb, vagy mi, de nem emlékszem a válaszra…

A tudomány nagy kérdései meg mindig filozófiaiak igazából, mostanában határozott gyanúm, hogy a kozmológia egy része az, mikor egy fizikusból kijön a filozófus, csak matekul filozofál, de hát végső soron a filozófia minden (nyugati értelemben vett) tudomány felettes énje, bár nem emlékszem, miért is. De egyszer már ellogikáztam magam idáig, ez tény.

Röviden

A közvélemény szerint a kutatóknál erősödött a Tisza (ez nem meglepő, esik), de esett a Felcsút (na, az a párt a Fodbal Akadémija mögött), és ezt néhányan nem értik, engem meg nem érdekel. De pont kommunikáltam valakivel, akit érdekel, hogy szerintem miért, ettől lett egy kevés véleményem, nos.

Az úgy van, hogy - szigorúan szerintem - nálunkfelénk akkor szoktak erősödni amúgy is erős pártok, ha tettrekésznek látszanak. Nem kell igazából csinálniuk semmit, elég a látszás. Az előző kormány például jól elvolt azzal, hogy nem kormányzott, de teli szájjal kommunikálta, milyen jól kormányoz. Ehhez a képest a mostani próbál kormányozni, és több-kevesebb sikerrel ahol fát vágnak, ott dől a fa, és Dömdödöm alászorul. Szóval bénáznak is, meg nem is (hoznak is ajándékot, meg nem is), de önmagában a dolgok csinálása pozitívan hat a népszerűségre. 

Pont mint a fodbalban: tizenhat nullra kikaptak a srácok veszíteni, de nagyot küzdöttek, voltak biztató jelek, és ha egyszer is betaláltak volna, most jobb lenne a gólarány. Még mindig nincsenek olyanok, hogy „mimagyarok“, de ha lennének, biztos értékelnék a törekvést, jobban az eredményeknél. Ez egyfajta pozitív pesszimizmus (hogy lehetne sokkal rosszabb), és egyúttal egy passzív optimizmus (avagy várjunk még, majd jobb lesz), utóbbi amúgy a saját személyiségemnek is alapértelmezett beállítása. 

A kormány aktív, a kormányfő főleg, meg jobban is fest mint az előző téeszelnök, ennyi elég a népszerűséghez. A felcsútista bagázs meg pont ugyanazt tolja, ha lehet egy fokkal még agresszívabban ostobán, amibe tavasszal belebukott, úgyhogy lassan a őhazákjukos lovasbandériummal lesznek versenyben az ellenzék vezető ereje címért.

Amihez jó egészséget kívánok! (A „Sok sikert!“ esetemben (tőlem) értelmezhetetlen lenne…)

A kultúra fertőz, és?

Vidnyánszky Attila szerint nemzetellenes bűn, hogy a kultúrán és a médián keresztül fertőztek meg sokakat. Szerintem meg Vidnyánszky Böhömke egy hülye, pontosabban belehülyült a valamilyen sajátlagos sértődöttségbe, miközben a hatalom ölében ülve játszotta az Elnyomott Nagy Művészt. És gyűrte maga alá szinte a komplett magyar színházi életet, pontosabban annak intézményesített részét. (Egyébként így megy ez, mert szerényen megjegyezném, hogy a kultúra maga egy fertőzés, legalább is van ilyen releváns nézőpont - nagyjából úgy hívják, hogy memetika.)

"...az elmúlt időszak legnagyobb, megbocsáthatatlan bűne Magyarország ellen az volt, hogy a kultúrán és a médián keresztül naponta azt sugallták a magyar fiataloknak: itt nem lehet élni, és külföldre kell menekülni." Ehhez képest viszont a fiatalok nagy része valamitől mégis itthon maradt (kalandvágyból, ja), és jól elküldte a picsába Böhömke bácsi kedvenc kormányát.

Most akkor vagy az van, hogy a fiatalok annyira hülyék, hogy már agymosni sem lehet őket (gondolom már agyuk sincs, csak fogyasztói ösztöneik), vagy azok a sugallók, a tuggyukkik (tudja a franc) voltak nagyon bénák. Így mondjuk nem tudom mi volt az említett bűnökben olyan nagyon legnagyobb und megbocsáthatatlan, plusz "időszakok" ritkán bűnöznek, az olyan emberi szokás. Már így a valóság nevű dologban.

Jó, hát nem kell rendszert keresni a meg nem értett művész pózába merevedő korábbi kegyenc őrületében, de Vidi bácsi tényleg kövérlászlói mélységekből nem érti a világot. És mivel nem érti, gyűlöli is kissé.

Amúgy a jutyúbos interjút képtelen voltam komolyabb idegi fájdalmak nélkül végigszenvedni, még jó, hogy a Zorigó a fenti  borongás után azért három pontban összefoglalta a magamfajta nemfiatalnak is a lényeget, miszerint:

1. A magyar ember alapvetően jókedvű, és ezt a pozitív életérzést mindenképpen vissza kell szerezni, függetlenül a nehézségektől. (Mert ugye most csak azok vannak, ávéhás diktatúra, liberálbolsevik lelkiterror, európai szovjetunió, miazmás.  Még szerencse, hogy emberünk hisz abban a hülyeségben, hogy létezik valahol tömegesen az ideáltipikus "magyar ember", és aki nem pont olyan alakú, az nem teljesen okésan magyar.)

2. Bármilyen helyzet adódik, az Úristen megóvja a nemzetet, így nincs ok a kishitűségre. (Én tényleg nem tudom, ezek milyen istenben hisznek, de amit például a nagy keresztény egyházak reklámoznak, az éppen hogy nem a nemzeteknek nevezett emberiség-darabkák mikormenedzselésével foglalkozik. Ha például a katolikus azt jelenti, "egyetemes", márpedig azt, akkor a nemzet  - mint nem univerzális kategória - max másod- vagy harmadlagos. Ha elsődleges lenne Úristen admirális-generálisnak, lennének még frankok vagy longobárdok, lenne Kurdisztán és mondjuk nem araboznák le a perzsákat a pap bácsik Mi meg sértődés helyett röhögnénk azon, ha valami hülye külföldi ugye Budapetet Bukaresttel... Tényleg, mi Idaho fővárosa? Elárulom. Boise, de csak azért tudom, mert ismerek onnan valakit. Ott bezzeg Idaho az idahóiaké!)

3. Bátran, egyenes gerinccel kell élni, mert az, amit a magyarság eddig elért és létrehozott, mindenkinek okot ad a büszkeségre – méghozzá az egész világgal szemben. (Az egyenes gerinccel élést Vidnyánszky már elbaszta, hűbéres rendszerkegyenc lett, és most, hogy buktak az urai, szarul érzi megát, dehát ilyen a szelaví, elvtárs! Az meg, hogy a világgal szemben kell büszkének lennünk bármire, akkora baromság, hogy a fal adja a másikat. Az ugyanis nem úgy van, hogy van a világ, meg vagyunk mi (kik is?), hanem hogy a világ része vagyunk, ha nem lennénk... nos, nem lennénk. Á, nem is habosítom tovább ezt a szellemi leárnyékoltságot.)

Az Ő Hazájuk teljes frakciója  épp állatira büszke

 a világ ellen, a parlament előtt (Reddit)

Azért a hármas ponthoz lenne még egy hihetetlenül nemzetellenes hozzáfűzésem: részemről nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok. Nincs is bajom vele: ez egyszerűen egy állapot, amibe beleszülettem és belenőttem, nem volt választásom, de nem is tettem érte az égvilágon semmit, egyszerűen így esett.

Amúgy nem vagyok büszke arra sem, hogy kék a szemem, hogy a füleim közt hordom a fejem, hogy férfi vagyok, hogy ritkul a hajam, hogy szeretem a paradicsomos spagettit, a fekete komédiákat és alapvetően egy függő személyiség vagyok. Még a diplomáimra sem vagyok büszke, utólag belegondolva azok is inkább csak megtörténtek velem.

De erre majd csak jövő hét végén alapítok vallást, addig még van némi munkám, és legalább egyszer ki kell porszívóznom.

p.s. Ja, még az első ponthoz: Már megint nem vagyok magyar ember (nem csak nem büszke rá), hiszen nem vagyok alapvetően jókedvű. Évtizedek óta élek már, és évtizedek óta vagyok egy alapvetően szorongó alak, aki néha jókedvű. Függetlenül amúgy a nemzetiségétől.

A három kicsivel több mint elég

Az újság szerint három különálló tó lehet a Balatonból 40 éven belül, ez tök jó, kár hogy már nem fogom megérni, legalább is itt nem. Az asztrológusom szerint már annyit elkúrtam a karmámon, hogy következő életemben maximum mosónő lehetek Radzsasztánban, már megint! Nem tudok tartósabban kitörni onnan, de majd legfeljebb kivándorlok Londonba, olcsó hoteleket takarítani, digitálisan. Minden esetre hiszek az asztrológusnak, ő egy komoly, nemzetközi szinten is körözött internetes csaló, szóval nem a levegőbe beszél.

Nade a Balaton. Olyan pofátlanul sekély, hogy teljesen felesleges ekkora felületűnek lennie, három kisebb tó sokkal gazdaságosabb és arányosabb lenne. Persze a fene tudja, ki lesz 40 év múlva a kormány, de már előre lehet irigyelni, hogy úgy kerül be a történelemkönyvek földrajzába, hogy ő 200%-al megnövelte a balatoni tavak számát. És mennyit lehet majd betonozni három tónál, körbe-körbe, belegondolni is csodás!

A Velencei-tó meg nem lesz, de minek is, eleve felesleges, Velencéből van már egy sokkal menőbb, és még az is milyen zsúfolt, túlárazott és felettébb koszlott bír lenni, akkor most el bírom képzelni milyen ez a hazai, fapados kiadás. Száraz, főleg. De gondolom nem véletlenül, bár azt nem tudom pontosan, hogy vannak a tavak a karmával. (Az megvan, hogy a folyók afféle félistenek, méghozzá nők, de tavakról még nem olvastam a gurumnál, főleg mert nem tudom, ki lehet az?)

Amúgy a tengerparton iszogatást leszámítva mindig is untam vízparton nyaralni, a Balaton itt van egy köpésre, azt‘ mégse hiányolom. Mondjuk én egy természetes vízben úszni szeretek, azt meg itt a közeli déli parton egyáltalán nem lehet, a térdig is alig érő vízben gyaloglás meg nem szórakoztat.

Igazából amíg vannak városok, és köztük vasútvonalak, én jól elvagyok tavak nélkül. Mondják, hogy a természet az nem, nade én homoki sapiens vagyok, szárazföldi létforma, és a magam urbánus elidegenedettségében már nagyon nem a természet része. A biológiai működésemből is csak annyi érdekel, hogy tudjak aludni, és ne legyen szorulásom. A többit megoldom mentális elfojtással.

Vérrel írt álhírek

A tegnap délutáni krakkói vérengzés kapcsán komoly, géppel írt névtelen feljelentések… izé, álhírek jelentek meg a lengyel közösségi szósölmédiában, hogy Tusk főkancellár már a néhai Wojciech Jaruzelski szellemével konzultál egy fekete misén, hogyan vezessen be rendkívüli állapotot, a németek szokás szerint világháborús támadásra készülnek Nawrocki kösságelnökúr meg erőszakosra őrült. Szóval háború lesz, meg harmadik világ, akárki meglássa, akár egyszerre is! 

Hát tudja fene, nekem ez tipikus ruszki dezinformációs cuccnak tűnik, mert a Kreml-ből nagyon szeretnének már valami komolyabb morális pánikot összehozni egy amúgy nagy és erős EU- és NATO-tagországban. Nálunk se volt rossz az ukránozós háborús pszichózis szítása (tényleg egy az egyben orosz forgatókönyv szerint), de nálunk nem jött be, plusz nem is vagyunk olyan Lengyelország-méretű középhatalmi izé. 

Plusz az ottani, Moszkával legalább is nem barátságtalan székjobb fújja a harci trombitát, hogy egyesek már nemrég is német katonákat láttak Varsóban, egyszerre többet is, ja fura az ilyesmi két katonai szövetségesnél. (Én egy időben rengeteg amerikai katonai konvojt láttam, elég volt kiállnom az erkélyre, de valahogy nem érzetem az amerikai katonai megszállást. Vagyis nem eléggé, hozzá lehetett jutni Dr. Pepper-höz, Erika tudott hozni a bázisról, de ennyi, meg volt valami csillagsávos alvós pólóm. Járt még itt Taszáron a Klinton, a Bill, de egyetlen értelmezhető kulturális súlyú New York-i punkzenekar sem, úgy meg mi értelme volt az egész megszállásnak?) 

Tényleg tipikus orosz módszer az elárasztásos támadás, mikor egyszerre sok ezer, egyfelé húzó üzenet fut gyakorlatilag az összes felületen, én a lengyelek helyében számítanék a rohamsisakos-németkatonás óriásplakátok feltűnésére, tűzfalanként három darabra, persze csak ha eléggé elhúzódik a válság, ami eredetileg az ottani alkotmánybíróság körül bontakozik ki épp, de egy bomlott agyú hentes és mészáros is jól jön ilyenkor. Hogy a lövöldözéshez volt-e közük a ruszkiknak, azt tudja fene, simán elképzelhető, hogy semmi, de ettől még kapóra jöhetett, már ha ők állnak az egész álhírkampány mögött. Ami azért esélyes.

Ez ugye megvan még mindenkinek a felcsútista kampányból?

(24.hu)

Egy másik élet (2025)

Párizsba épp beszökött a nyár, úgy két éve már, és vele az O‘Limpia nevű üzleti modell. És itt tengeti napjait Elizabeth, a kissé süket, nem igazán modell csaj, aki alapvetően lakáskiadással és depresszióval foglalkozik. Egyikkel sem túl lelkesen, de utóbbal nehéz is lenne. Ráadásul valami bevándorlóféle (aztán kiderül, hogy amerikai), mert a vízumjával is épp gondjai akadnak, és akkor ilyeneket kell hallgatnia a főnökétől, hogy „Sportolók vagytok, a lakáskiadás bajnokai!“, meg hogy miért nem mosolyog eleget az ügyfelekre. 

Így aztán Elizabeth iszik, főleg gyógyszert, és ahogy az egy efféle sztoriban az lenni szokott betoppan az életrébe a fura idegen, ez esetben egy szintén amerikai csávó, Elijah. Aki a kínosan idiótaságig laza, hiszen Kaliforniából jött, mindenért lelkesedik, bár nem sokat ért, de amúgy is a lelkesedés érdekli főleg. Elizabeth meg hiába utálja úgy generálisan a világot, a srác, meg annak haverjai kirángatják kis szürke buborékjából. Ahogy ez egy ilyen filmben kötelezően lenni szok. 

Meg a keserédes befejezés, amit szerencsére nem érzelmeskednek túl, mondjuk hogy jobb nem lesz Elizabethnek lenni, de némileg érthetőbb, ami meg már majdnem jobb.

 Igazából az a legnagyobb baj az Egy másik élettel, hogy sablonos, azaz kiszámítható, és könnyen lehetne az az ember érzése, hogy dehát látta már. Viszont nekem mégsem volt ilyenem (na jó, egy kicsit), főleg a film egészen egyedi hangulata miatt. Párizs itt nem az álmok városa, hanem egy elidegenítő hely, főleg a Limpia miatt, amitől tényleg egy közösségimédia-alapú vállalkozásnak tűnik az egész, miközben a főhős minden, csak nem közösségi.

Agathe Rousselle, mint Elizabeth tényleg nagyon jó, úgy tűnt, még semmiben nem láttam őt korábban, de legközelebb lehet húzónév. Most Alex Lawther volt az, aki ugyebár játszott a többször melegetett A kibaszott világ vége című brit dramedy-sorozatban, és a fura fazonokat még mindig jól hozza.

p.s. Közen utánanéztem, és kiderült, hogy Agathe Rousselle-t igenis láttam már egy főszerepben. Ő volt a Titán című, mndjuk hogy testhorror főszereplője, pár éve írtam is róla. Hiába, már a memóriám sem a régi, meg az a másik izé, ott arra...

A farkaskiabálás be nem jövése

Többfelől is találkoztam azzal a véleménnyel, hogy a Nemzetietlen Együttszarunkrátok Rendszere bukásában nagy szerepe volt annak, hogy a rendszerurak a végén már csak primitív félelmet tudtak árulni az istenadta népnek. Az meg ugy kell a francnak. Tényleg olyan ez, mint a mesebeli fiú, hogymire jött volna az a rohadt farkas, már senki nem vette komolyan mit nyekereg. Itt meg úgy jártak (a rendszer szempontjából) túl sokan, hogy egyszer csak feltűnt nekik, az tőmondatos, eltorzult fejjel szétkiabált propaganda-egyenmondatok alapvetően valóságidegenek, mert senki nem fog ránk atomot dobni, az ukránok nem az ellenségeink, a Putyin elvtárs meg mégis csak egy háborús bűnös tömeggyilkos. Und diktátor, natürlich. 

És mikor valaki már nem képest igazán félni attól, hogy jövő héten háborúba viszik őt, a fiát, az apját, a kutyáját, akkor már nem képes igazán félni attól sem, aki ezzel a baromsággal etetné. És onnantól minél inkább túltolják, radikalizálják az üzeneteket a hatalom emberei, annál nevetségesebbek lesznek. Márpedig túltolták, a sok AI-generált mocsok, mint a síró kislány fronton fejbe lőtt apukája már erősen  kontraproduktív volt. Vagy produktív, amennyiben segített a felcsútista rezsim bukásában. 

Ma reggel épp az volt egy hír, hogy megvan Kakadu Péter exkülminiszter is, meglepetésre ő is dubajozik épp, biztos máris annyi szabadsága jött össze a a kínai elvtársaknál, hogy lazít kicsit, feltöltődik, koktélozik, masszíroztat, vagyonkiment, ilyen szabadidős programokban van. És hát ő modellértékű esete annak, hogyan lesz a néhai Hatalmi Főpárt nagyhatalmú hercegéből egy nevetséges alak, aki már a hatalom sáncai mögött is játszotta a sértődékeny, túlkoros óvodást, azaz előbb vált nevetségessé (jóval előbb, és nagyon nevetségessé), minthogy bukott volna az elvtárs-pajtásaival együtt.

Mondjuk félelmet kelteni pont ő nem tudott, dehát így jár az, aki nagy komolynak látszani akarásában maga rajzolja meg önmaga karikatúráját. Ettől még rács mögött a helye, sok dologért, de ne számoljunk át mindent lélegeztetőgépekre, mint az aljas libsik... (Legyünk inkább aljatlanok, akiknek tehát mindig van lejjebb!)

Vagy zene

Már megint képbe kéne lennem ilyen zenékkel kapcsolatban, egyes ismerőseim nem értik, hogy az ízlésem sajátos, egyáltalán nem következetes, és miért is lenne az, ha egyszer ízlés? Valaki rám szólt, hogy mi az, hogy nem hallottam én még valakiről (nem tudom névről, nem hallottam még róla), pedig én már a Pusap Melltartó nevű zenekarról is? (Így ránézésből ja, hallottam róluk, tőlük, valamint kulturálisan, de nem tartom őket. Nyilván.) A zene az olyan, hogy magamtól nem hallgatom, csak néha, aztán vagy unom, vagy nem tetszik, vagy egy hétig bele vagyok zúgva.

 Nekem például nagy kedvencem amúgy az a híres skót dal, hogy Táráráttá-táráráttá Tárádámdiri Dámdiri Dámdiri Tárárá, csak nem bírom elviselni. Állítólag két egyforma fazon énekli, de én csak az Imagine Dragons nevű képzeletbeli sárkányoktól hallottam, úgy elég jó, csak ha nem.

A popzene eleve olyan, hogy attól pop, hogy népszerű, de én a nép vagyok, és hanem énszerű, akkor mit szeressek benne? Márpedig a pozene egy jelentős része nem énszerű, hogy mások mit bírnak, ez meg nekem nem fontos. Viszont felháborító, hogy mások nem szeretik amit én, a nép ugyebár! 

Szerintem például elképesztően jó a Skating Polly, és nem értem ha valaki nemhogy nem hallott róluk, de nem is ismeri. (Persze lehet, hogy e kettő összefügg, azaz én is főleg olyanokat ismerek, amikről hallottam már. De a hallás ne legyen már kritérium, ismerhessek már kedvelni olyanokat is, amikről még nem hallottam…) 

És vannak akik operába járnak, pedig van az a neten is, nekem nem kell, hogy valaki élőben játsszon, főleg mert a kedvenceim egy része már halott. Aki meg él, az se velem. (Aki megél az se belőlem.)

A pénzben kevésbé hiszek, mint a lélekben (pedig ugye...)

Volt nekem egy időben elég komolyan közöm a krisnásokhoz, egy ideje intézményesen nincs, a tanítások továbbra is érdekelnek, de már csak magamban, illetve egy másik, sokkal szimpatikusabb és kisebb kezdeményezés által. 

De ettől még nem vagyok elkényeztetve azzal, hogy krisnás (percízen: gaudiya vaisnava) tartalmakhoz hozzáférjek, olyanokhoz, amik nem a szent és sérthetetlen guru előtti földön csúszásról szólnak. Így hallgatok például ilyen Krisna-völgyi reggeli templomi leckéket, jutyúbon naná, és általában elvagyok velük, a főguru előtti csúszásmászáson már elengástalanul, de túllépek. 

Azon viszont ma nem tudtam túllépni, mikor a hazai egyik főember arról lelkesedett, hogy micsoda pénzügyi szakemberekkel dolgoznak majd együtt, meg miféle remek menedzsmentképzéseket tolnak majd a pesti (teológiai!) főiskolájukon… Na, itt eltoltam magamtól a cuccot. (Arra a főiskolára még régebben terveztem beiratkozni…)

Értem én, hogy egy ház (egyház?) az olyan, hogy menedzselni kell, meg hát ebből jönnek a pénzügyek, gondolom a római kaotikusoknál is vannak pénzügyi-befektetési menedzserek, csak legalább igyekeznek nem pont arra büszkének lenni. Hogy Kis-Rigú pispek úr ügynök volt, de ez nembaj, a tanácsadóla MBA-diplomás (Mater of Business Administration), úgyhogy minden nagyon fasza, enberek. Itt meg mintha a pénzmenedzsment lenne fontos. Mint a pénz önérték lenne, nem csereérték. 

Miközben a pénzt, bár gyakran afféle értékmérőnek tekintik, nem értékmérő, hisz nem mér semmilyen értéket. Mert ha mérne, mindig az lenne a jobb, ami drágább. Meg a szebb, az igazabb, a hasznosabb, az egészségesebb a bármiségesebb. De nyilván nem így van. 

A pénz inkább csak kifejez egyfajta csereértéket, eredetileg összemérhetetlen dolgok közt. A gombapörkölt jobb vagy az internet? Nyilván értelmetlen a kérdés, mert melyik kell jobban, éppen akkor? Az jobb, ott és akkor. De ez gazdaságilag már úgy csapódik le, hogy melyikért adok éppen többett? Plusz mobilgigabyte-okért fizetek inkább, vagy gombapörköltért, és mennyit? Ha erre van van egy aktuális válaszom, akkor már mér a pénz egy csereértéket.

(Basszus, egy közgazdász most szedne egészen apró darabokra, még szerencse hogy nem vagyok az, csak egy okoskodó marha, aki régen még olvasott Marxot, és majdnem filozófia szakra ment az egyetemen. Szakrament!) 

Szóval nekem egy ház, az gazdálkodjon a menedzsmenttel úgy a hátsó udvarban (but not in my backyard - ezt nem tudtam kihagyni) ahogy az neki kell, de ne ez legyen a középpont. Nálam attól lett vége azzal az egyházzal a kapcsolatomnak.

Hogy a világról mit gondolok, az már az én ügyem. Hogy lélekben marxista is vagyok, az is. Hülyén érzem magam, csak normálisnak.

Törzsi fogalmatlanságok

Aztat olvastam látni az internetes világhálón, hogy "Videón, ahogy Mussolinit élteti a Fradi-tábor Milánó főterén". Amúgy a híres dóm előtt, szépen alakzatban. Nem néztem meg a videót, elég volt fénykép, ahogy kedves, fekete dzsekis, javarészt kopasz emberek karlendítenek, de különösebben nem vágytam meghallgatni a Tutti, avanti, Benito Mussolini című örökzöldet, ami ugyan remek kis dal, de ezek biztos nem tudnak szépen énekelni. Kizárólag ezért nem hallgattam meg, tényleg.

Egyébként saját értelmezésükben nem is nácifasiszta módon karlendítettek, hanem a "szívtől az égig" (nemzetközileg aljasul félreértett) spirituális szimbolikáját gesztikulálták el, ezért kellett pont egy templom előtt. És ami igazán szívderítő, hogy Kubatov elvtárs felcsútista főfasznak szívet melengető volt, hogy behallatszott a mussolinis óbégatás, miközben a Milan vezetőivel ebédelt, tárgyalt, kurvázott, vagy ezek valamilyen kombinációját művelte.

Miközben ha ezt a stadionban művelik a fodbalért élő-haló (verő-hányó) fradisztikus sportemberek, a kedvenc csapatukat csúnyán megbüntetik, de egy főtéren már oké bunkó fasisztának lenni, a lényeg hogy ne verekedjenek botokkal, csak részegen üvöltsék a légtérbe baromságaikat.

Régebben nem értettem, miért kóborolnak ilyen hordák a fodbalcsatok körül, melyek tagjai egyenként még akár összetett mondatokra is képesek, de együtt már csak szubhumán elborzasztásra.

Nos, az van, hogy a mai profi fodbal nem sport, egyszerű üzleti vállalkozás, a show business része. Ennek megfelelően nem azért szaladgálnak komoly stáb által felspécizett humán sportgépek a pályán, mert szeretnek a jó levegőn egészségesen mozogni, hanem mert ez termeli a nagy bevételt, a szaladgálóknak is. Ugyanis ez egy "látványsport", tehát a szaladgálás nézőket okoz, ha eredményes még több nézőt (stadionban, tévében, fészbukon), a nézők pedig bevétel okoznak. Persze kell az eredmény, a lúzereket kiszelektálja a rendszer, de ekkor jön az alternatíva, amire a magyar fodbalklubok rendszerint rá is vanna szorulva. Mert ha nem jön az eredmény (nem eléggé, nem kellően gyakran) akkor ott van B-verziónak a törzsiség mint felkínált árucikk. A törzsi együvé tartozás, a hordaszellem, az együtt üvöltés identitásképző ereje. Az Mi-Ők viszonyrendszerben értelmezett egyszerű kis világ, ahol a Mi-hez tartás, avagy tartozás olcsón beszerezhető, és nem kell hozzá teljesítmény. Tényleg elég együtt vonyítani a többi sakállal, és máris van egy szilárd identitáspont bárki életében. Jó, hát a vonyítás, de az is jobb, mint a sarokban kuporogva kussolni.

A modern társadalmakat már a fiatal Marx, avagy a 19.század közepe óta szokás - többek közt - az elidegenedés fogalmával leírni, ehhez képest szurkolónak, rajongónak, szektahívőnek lenni feléleszt az emberben valami kellemesen atavisztikus (de rohadtul nem misztikus) törzsiséget. Vagy hordaiságot, ha a cucc még atavisztikusabb.

Ilyenkor lesz az ember például "vérbeli" fradista, aki szívében-lelkében az (agyában meg mindegy is mi), és aki akkor is kitart, ha a csapata túlfizetett senkijei épp szarul játszanak. Sőt, akkor főleg, mert becsületük a hűség... Tényleg, hol is hallottuk már ezt?

De igazából ezek az arcok nem nácik, csak találtak maguknak törzsi bálványt, azt imádják minden lehetséges módon, ha történetileg úgy alakul, éltetnék ők most Che Guevarát is, persze karlendítve, mert a szívtől az égig gesztusa minden törzsiséghez illik.

körkép.sk via hvg.hu

p.s. A 444 idézte ma Zorbán Balázsot, a Dagadt korábbi "politikai igazgatóját",  aki még mindig nem érti.

„Milánó, Piazza del Duomo. A Ferencváros magyar ultrái büszkén és méltósággal érkeztek az olasz városba, hogy támogassák csapatukat és emlékeztessék Európát arra, hogy van mit megvédenünk. Igazi hazafiak!

Nem fosztogattak. Nem gyújtogattak. Nem támadtak rendőrökre. Nem törtek össze autókat.

A pályán pedig történelmet írt a Ferencváros, 2–0-ra legyőzte a hétszeres BL-győztes AC Milant!”

Jó azt legalább megjegyezte, hogy legalább nem dobáltkl botokat és nem verekedtek kövekkel, ez milyen felemelő mégis! Innentől szerinte is rendben van. Avagy hiába épp EP-képviselő a fazon, ő fejben egy törzsi győlésben érzi magát. 

Így megy ez.

Főz, nemmos, takarít

Nekem csak késő este esett le olvasni, hogy „November 5-én tartják a férfiak vacsorafőzésének napját (National Men Make Dinner Day), amely minden évben november első csütörtökén van“. Én feltehetően épp csütörtököt mondtam, mert valószínű, hogy egy adag főtt (fagyasztóból kiolvasztott) zöldség leturmixolása krémlevesnek, az főzésnek számít-e? Vacsorának biztos, mert este volt, ettem is belőle, de a mikrózás-botmixer-forralás háromsága nálam még nem igazán főzés. 

Mint ahogy nem az a kenyérpírtás, akkor se, ha meg is vajazom a pirítóst, a lecsókonzerv felnyitása, a pizzarendelés, vagy gasztrorovatok nézegetése, de például a leveskockából sárga lébe tészta helyezése már megugorja a lécet. Vagy át. 

Amúgy meg a dinner az mifelénk az ebéd, csak a hülyenagolok esznek délben szendvicset kávéval, és sült valamit főtt másvalamivel vacsorára, úgyhogy mégiscsak megtartottam a jeles napot, akaratlanul. Ebédre leves volt leveskockából, és pizza, aminek én csináltam a tésztáját, na az főzés! (De például ananászt tenni a pizzára az nem főzés, az kreténség, nemrég ki is rúgtak valahonnan egy olasz szakácsot, mert ezt megtagadta. Persze az olaszok tudnak főzni, csak nem szeretnek, a franciák szeretnek, de nem tudnak, a németeknek és az angoloknak meg mindegy…) 

Állítólag van kapcsolat a főzés és mentális jóllét között, de szerintem ez baromság. A mentális jóllét a valamit csinálással függ össze, kivéve az ember erdei buddhista remete, mert akkor főleg azzal, hogy nagyon erősen nem csinál semmit (mert a meditáció nem valaminek a csinálása, hanem a csinálás elengedése). De hogy főzök, sétálok, takarítook, írok, az teljesen mindegy, mentálisan rendszerint szarul vagyok, csak már megszoktam. Na jó, az írás az rendszerint segít, a takarítás részben, a séta meg csak annyiban, hogy eljutok általa a boltba, és ettől nem halok éhen. Feltéve ha van pénzem, ami nincs mindig, ilyenkor kevesebbet is sétálok, de próbálok többet írni pénzért.

Megyek is.

 

Baromi Barom

Akkora boomer vagyok, hogy atomot kéne rám dobni, ez nyilvánvaló, de nem tudok nem hangosan felröhögni általam egyáltalán nem ismert popipari bedolgozók hírein. Akik persze egy felröhögésen túl nem érdekelnek, miért is tenném? 

Az rendszeres, hogy a Zindex bulvársávjában beelőznek olyan hírek, mint hogy MC Curvabarby haján/ énekelésén/ pasiján/ angol kiejtésén vagy DJ Xarokrád-ról alkotottgyalázkodásán kiakadtak/befeszültek a kommentelők, ez a korábbi, még nem vérszegény Zorigón úgy jött volna le, hogy Curva „felrobbantotta az Internetet“ (opcionálisan popsit is villantott). 

De most minden határon belül (bár jó néhányon túl) röhejesnek találtam, amikor egy számomra nyilván ismeretlen énekesnőről írták, hogy egy tiktokos tiktakolása valami nyári koncerten megosztotta a valakiket. Ez idáig semmi, ez a szokásos, AI-generált bulvár-üzletmenet, még az se rázott meg, hogy az X-Faktor „mentora“, mert nem értem e kontextusban a kifejezést, de azt se, hogy IKSZ-Fucktor mi a vihartól lenne „tehetségkutató“, nem pedig éneklős trash-reality. Nyilván az a kategória, amit magamtól nem nézek, de nem tudok úgy médiát fogyasztani, hogy ne töröljenek képen fele, mint egy taknyos papírzsepivel. Mondom, ez idáig a szokásos business as usual üzletmenete (ja, a tautológiákban is lehet valami ironikus), de ami a „hírben“ aztán jött, attól félrenyeltem a zabkását: 

„A koncertvideó egyébként még június 18-án készült Solére nyárindító koncertjén a budapesti Pontoon nevű szórakozóhelyen. A felvételen az énekesnő a Sose halok meg című dalt adja elő, amit Ótvar Pestissel közösen adott ki.“ 

Solére egyébként Zsófia, csak hihetetlenül trendi akar lenni, de az nem biztos hogy könnyű, ha egy Ótvar Pestis nevű kollégával kollaborál. (Ótvar művész úr egyébként Patrik, direkt megnéztem a guglin, de ennél messzebb nem merészkedtem a munkásságában, engem már az se érdekel, aki Beton Hofi néven pogányindul. Vagy az két macska voltam, és álmomban játszottam egymással?) 

A hülye művésznevek bizony csak hülye művésznevek, az még nem teljesítmény, ha valaki fél- vagy egészen részegen kitalál egy efféle baromságot, aztán józanul is kitart mellette. Ez szimplán csak feltűnési viszketegség gonzó változata. (Ha már a gonzó-újságírás közismert alapelve, hogy beállva kell írni és józanul szerkeszteni, vagy fordítva, de valamelyik munkafolyamatnál fontos a mesterségesen módosított tudatállapot.) 

Ha most lennék maximum huszonhat (azért pont annyi, mert a kétszeresénél jár a számláló), és éppen underground hiphop-punk karrierbe akarnék kezdeni, és ragaszkodnék a monogramomhoz, lehetnék mondjuk Baszott Lélek. Pedig jó eséllyel csak Baromi Lapos lennék, többek kulturális sérelmére.

amazon.com

Az író, a gyűjtő, meg a pszichózis

Ma 21 éve halt meg elhunyi John Fowles angol író, aki már az első regényével világosan híres lett szerte, ez volt A lepkegyűjtő, eredetiben The Collector, ami kifejezőbb, mert bár a már pszicho-thrillernek nevezett, 1963-as regény főhőse eleinte valóban csak lepkéket gyűjtött, később egy csajjal kapcsolatos álmokat is, aztán magát a csajt.

Én ezt talán fősulis koromban olvastam először, legalább is 1989-esnek azonosítottam be a saját példányomat, és rémlik, hogy Szombathelyen vettem, bár feltehetően szerdán.

Ma már a hírekből is ismerünk ilyen történeteket, amiket a regényen a két főszereplő, Ferdinand és Miranda szemszögéből is megolvashatunk. Hogy ugyanis gátlásos kishivatalnok azt hiszi, beleszeretett a csajba, de meg se meri szólítani (és gyanús, hogy nem szerelmes, csak tényleg Gyűjtő, de egyesek szerint a szerelem is csak egy pszichózis), viszont mikor nyer a lottón, vesz egy vidéki házat és ott várja a lányt. Ami annyit jelent, hogy remek kis börtönpincét épít ki, aztán emberrablás, két hónapi fogság, a csaj meg meghal végül, talán tüdőgyulladásba. De hát ilyen a szerelem, Ferdinand csak várja, hogy a kis cafka most már tényleg szeressen belé, de segíteni nem is mer, inkább hagyja meghalni.

Mikor olvastam, még nem volt Natascha Kampusch-sztori, sem Josef Fritzl-családi fogvatartásos-vérfertőzős rémdráma (tényleg, miért mindkettő az osztrákoknál volt, ennyire nem üthetett be a Hitler-flash...), ez olyan megnyugtatóan beteg irodalom volt, mármint az volt a megnyugtató, hogy ez csak irodalom, egy kitalált történet.

Azóta persze sokkal durvább horrorfilmek jöttek szembe, mint mondjuk a Mártírok, amit soha többé nem akarok látni, vagy az a másik, aminek - szerencsére - nem jut eszembe a címe, de amiben a gyilkos a tinilányt becsomagolja a halott barátnője mellé egy hordóba, és úgy ássa el, még élve, egy oszló hulla mellé csomagolva. Mondjuk lehet, hogy ez utóbbi valami megtörtént esetet dolgoz fel, de eltolom magamtól a témát.

Ja, a művészet mindig rálicitál a valóságra, csak a rohadék valóság előbb-utóbb utoléri, Jules Verne például csak a huszonötödik századra tette a tévé feltalálását, de a totális háborút már jól saccolta arra a századra, amiben nem sokat élt már.

Fenébe, már megint kell valami vígjáték, talán egy korai Woody Allen, amiben még nem a frusztrált-depresszív egója a téma, csak úgy lehet röhögni rajta...

És jut eszembe, John Fowles épp idén lett volna száz éves, valamikor tavasszal, most csak stílszerűen a halála évfordul nekünk.

1926-2005 (maramarietta.com)

Nevek, nevek, nevek

Ma van Avarka, Bertolda, Filotea névnapja is, gondolom ezek női nevek, bár gyanús, hogy a Filotea az valami gyógynövény főzet inkább, bár el tudom képzelni macskának is. Nőstény macskának. (Ha a kandúr a hím, akkor a nőstény az a kandasszony?)

Mindig tetszenek ezek a fura nevek, de nem tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy a lányomat mondjuk Avarkának hívjam elnevezni. Ebben nyilván szerepe van annak, hogy nincs lányom, de macskám se, a teknősöm meg Teodóra igazából, a teofil meg magam vagyok, hisz bírom, kivéve mikor lekakája a szőnyeget.

Persze az Avarka gondolom az avarból jön, ami az évszaknak megfelelő ilyenkor, de az lenne a Ködös Esőke is, egyébként meg nem hiszem, hogy bármikor lett volna egy Szent Avarka, aki például  egy német zárdában halt mártírhalált 1942-ben, mikor nem akart Hitlerért imádkozni, és a keretlegények olyan csúnyát mondtak rá, hogy inkább kiugrott a pinceablakon. Az udvarra, de ott elütötte egy páncélautó.

Mert a római kaotikus naptárban néha ilyen fura történetek vannak,  Párizsi Szent Dénes például a lefejezése után a saját fejével a kezében sétált és prédikált, bár az nem tiszta, honnan jutott a hangszálaihoz levegő? Hogy csoda? Nem, olyanok nincsenek.

Most meg minden sajtómédia tele van nevekkel, tényleg ennyire volt jó ez az ügynökaktázás, hogy most mindenki lelkesen mazsoláz a nevek között, amitől egynéhány püspök is foghatja a fejét, bár nem biztos, hogy közben a szintén püspök foglalkozású Szent Dénes jut eszükbe.

Viszont nekem aztán tényleg mindegy, hogy már halott, nemsoká halott és majd egy kicsit később halott arcok közti ki volt ügynök, hisz saját maguk szerint soha senki nem jelentett, mindenkit csak belekényszerítettek, de ez pont olyan, hogy miként lehetett 800 ezer tagja az MSZMP-nek, mikor senki sem lépett be?

Úgyhogy maradnak a nevek, hogy nemá, a bankelnök meg a műsorvezető is? Meg a kora középkori későgótika valaha volt legszarabb dzsezzdobosa? Ez nem történelmi emlékezet egy virtuális panoptikum, egy freak-show, ez vásári kikiáltás. De legalább egy Herbatea lenne köztük... izé, Filo.