Ünnepibe jelentés

Kis médiahőbörgés, Zindex: „Négy nagy bejelentésre készül a kormány, ami az életünk minden területére kihat - Közlekedés, egészségügy, mindennapok, érkeznek az áttörések.“

Nem, kicsit sincs állott propagandaszaga egy ilyen címlapnak, friss és objektív mint kutyaszar a fűben, az is a mindennapok része, ha nem is áttörés, ha végül mégsem lépek bele.

Viszont az mindig a médiasemmitmondás csúcsának csimborasszója, ha az a bejelentés, hogy valakik nagy bejelentésre készülnek. Ennél már csak lenne metább, ha végül azt jelentené be Ártunk és Ormányunk, egymás után négyszer, hogy nemsoká bejelent hat fontos dolgot, a későbbi bejelentések bejelentéseiről, hogy mikor hol lehet majd várni, hogy.

És különösen szép az a népiesnek nem nevezhető motívum, hogy vannak egyfelől a dolgok, mint a közlekedés meg az egészségügy, és vannak ezekhez képest, mintegy külön szféraként a mindennapok.

Mert ami nem mindennapi, az lehet valami pozitív, hogy ünnep van vagy hurrá nyaralunk, esetleg valami letaglózó, hogy meghalt a valaki, és bankhitelt kell felvenni a koszorúra, de gondolom kampányidők kampánymondásokat kívánnak, szóval az ormányzat majd valami ünnepit jelent be, illetve minket ki a mindennapokból.

Hiszen közlekedni nem mindennapi, az ember szép tiszta ruhában, megfésülködve, és lelkét is ünneplőbe öltöztetve száll fel a villamosra, elvégre ilyesmi nem történik minden nap! (Ja, felénk tényleg nem, az egész városban nincs egy rohadt villamos, ami nagyobb lenne a HO-ás terepasztalok hozzávalóinál.) De már egy buszozás is feltölt bárkit lelkileg, és ha az ember jó helyre ül egy modernebb buszon, feltöltheti a telefonját is. Mert a közlekedés lényege az úton levés, mindegy hova megyünk, a nagyfeszültségű villanyvezetékekkel szabdalt, út menti szikkadt szántóföldek egy rabszállítóból is pont olyan szépek, mint egy Rolls-Royce hátsó üléséről. Vagyis semennyire. De pont ettől adnak lehetőséget egy belső utazásra, önmagunk felé... (Ez később majd falvédőre is hímezem, csak még ki kell guglizi, hogy Koeljó vagy az a másik-e?)

Orvoshoz menni szintén ünnep, várjuk is mindig a következő gyomortükrözést, foghúzást, és egyáltalán, én is emlékszem még arra, mikor gyerekkoromban nem is volt olyan szar lázasnak lenni, hisz azon a héten nem kellett iskolába menni, nézhettem a tévében az Onedin-család ismétlését. Meg olvashattam könyveket, amikben muskétások kardoznak, mert akkoriban még nem sejtettem, hogy a muskéta az igazából lőfegyver. De ez nem lázasan sem zavart volna.

Ez az egész annyira pozitív, hogy nekem már mindegy is milyen nem mindennapit jelentenek be, hisz a ház előtti egyik zebrán már kisütött a Nap, és a többinél sem esélytelen!

Nem látjuk menni

Tegnap volt két napja a háború. 

Kitörése négy éve.  Pontosabban az akkor már tíz éve lappangó konfliktus (vö. a Krím annektálása) felforrósodása.

És jellemző, hogy csak úgy emlegetjük: A háború. Mert a szomszédban dúl, ezért nem kell külön megnevezni, Ártunk és Ormányunk meg úgysem tud másról beszélni, nagy békességében. (Ja, a gazdaságról valahogy nagy a kuss, az egészségügy meg a szociális rendszer szót se érdemel, mondjuk utóbbi már csak nyomokban van, de az orosz olaj minden szót megér.)

A háború ellenben remek a Rettegj Magyar! kampány-zűrprogram tekintetének vonatkozásában, elvégre nehogy már hiába haljon meg az a rengeteg ember, hogy még csak egy jó kis cinikus-aljas fekete kampányt se hozzanak össze államférfiaink, az életük árán. Kár, hogy közben nem lehet beleszállni Vlagyimir  Vlagyimirovics elvtársba, még abban a nyomorult AI-videóban is valami német katona lő el idáig a második világháborúból, persze miért is ne, a propaganda szerint ebből a mostaniból lesz a harmadik. Vagy már van, a sokat látott szakértők is megosztottak a Birodalmi Nézőpont Intézetben. Mert nem egyformán gyakran nézik a moszkvai állami híradós eligazítást.

Pedig a háborús helyzet nagyon máshogy fest máshonnan nézve, miközben egy egyszerű dolog, mint a napfelkelte,  igen hasonló az erkélyen meg a parkban. A háború viszont bonyolult. Már túl azon hogy képmutató, véres, szabályokat el nem ismerő, azaz valami nagyon barlangi szinten emberi.

Lelkesnek kell lenni kölykök Moszkvában

(hvg.hu)

Nem igazán lelkes kijeviek, Nemmoszkvában

(24.hu)

Minden ellenkező híreszteléssel szemben, mi is benne vagyunk a háborúban. Elvégre a téeszelnök-alakúra öregedett pártvezér és kancellár kijelentette, hogy Ukrajna az ellenségünk, és mivel Ukrajna háborúban áll, ezért értelemszerűen velünk is. Mert az ellenség az ellenség, nem rivális, konkurens vagy másként gondolkodó, hanem valaki, akire lőni kell (mert lőni fog), úgyhogy egyelőre szimbolikusan, de így viselkednek a hazai ellenzékkel is.

Erre erősít rá Putyin elvtárs rendszeres, rituális körbenyalása, valamint a "Bot a küllők közt" paradigma alapbeállításként használata az EU-val kapcsolatban.

És maga a Felcsútok Géniusza is mondta a minap, hogy az ukránokkal "energiaháborút" vívunk épp, és gondolom a jelzős háború is háború, jelző csak azért kell hozzá, mert anélkül a másikra gondolnánk, amitől mindig békét akarnak a Párt vezetői, de mindenhol is. (Na jó, a vécén néha mást is akarnak, csak nem mindig megy könnyen.)

Persze ez a szájjal békét akarás nem kulminál érdemi tettekbe, nem is dolga az neki, ellenben ahogy még egy repülőgép sem maradt fent végleg, úgy egy háború sem tart örökké. (Ha lenne ilyen, nem tudnánk róla, hiszen az örökkévalóság többek szerint még tart, és sok van vissza belőle, addig még bármi másnak vége lehet egyszer.)

Így aztán, ha vége lesz, a felcsúti elmakoghatja, hogy ő ugye megmondta, addig akarta a békét, míg lett! Ha meg nem, majd lesz holnap, mert holnap is sokáig lesz még mindig, lásd az örökkévalóságot.

Szerintem meg földrengés lesz. Hogy pontosan hol és mikor, és milyen erős, azt majd megmondom, ha már olvastam róla, de hogy lesz, azt most is. Száz százalék, hogy igazam lesz egyszer.

Nem látom a háború végét, csak jönni.

Szakzsargonkvíz, avagy nyelvében él a sznob

Kényszeresen fogyasztok mindenféle kvízt, ami szembe jön a napi hírböngészés-kiábrándulás közben, csak hogy valamilyennek érezzem magam, okosnak főleg. A mai topik a zindexes díványon:

„Mit csinál az, aki manipulál? Idegenek szavak alapkvíze“

10-ből 10 lett, naná, elvégre alap, nekem meg felsőfokúm van öntudatból, és amúgy is egy közepesen művelt sznob vagyok, ennyit el is vártam magamtól. 

Értékelés: „Gratulálunk, téged nem lehet megvezetni az idegen szavakkal! Még azokat a kifejezéseknek is pontosan ismered a jelentését, amelyek másokat zavarba hoznak, igazán figyelemre méltó a szókincsed.“

Igen, hát a sz-betűs dolgaim figyelemre méltóak, mondjuk a szakácsművészetem, a szociológiai tudásom megkopott felületessége, a szerencsétlenségem és a szörnyű modorom egyaránt figyelemre méltó lenne, ha figyelne ezekre valaki, magamt is beleértve.

Ellenben ismeri a fene pontosan a jelentéseket, azon épp a múltkor gondolkodtam, hogy mondjam magyarul, hogy „szignifikáns“, már túl a szűk statisztikai értelmén, hogy most akkor jelentős, döntő, meghatározó vagy lényeges? Persze mindegy, a különbség nem releváns, van az az idegen szó is, hogy szinoníma, azt ilyenkor szokták bevetni, mint ismert költészeti rímképletet.

Ugyanakkor megpróbáltam a kvíz tíz kifejezését egyetlen mondatba foglalni, hátha kijön belőle valami igazi, bödönhangú semmitmondás, olyan asztal mellett értelmiségieskedő hangulat. Ennyi lett:

A szuverén hatalom szignifikáns precedensek mentén konzekvensen, redundáns üzenetekkel manipulálja a látens konszenzusokat, deficitessé téve azokat.

Nem vagyok benne biztos, hogy van-e ennek értelme, de ha mégsem, akkor az annyi, hogy a senkire nem figyelő hatalom mellébeszéléssel rombolja a hallgatólagos megegyezések lehetőségét is. Ja, mellébeszél. Mint én is ezzel a fenti mondattal.

liked.hu

Hogy ragozzuk a kukát?

Egyre gyakrabban veszem észre, hogy az emberek az utcán nem egyszerűen magukban beszélnek, hanem kifejezetten narrálják saját magukat. Mint a faszi a ház előtt, derékig az autója csomagtartójában, hangosan meséli a közeli fákon unatkozó madaraknak (mert remélem nem nekem, meg észre sem vesz), hogy „.. akurvaéletbe, kiborult ez a szar, micsináljak most ezzel?“

És úgyszólván méterekkel arrébb, a szemetesben turkáló fazon is az Élet nagy kérdésein tűnődik, miszerint el kellett volna hozni a múltkor azt a fél babakocsit, lám itt van hozzá pótkerék, de konyakot még mindig nem akar kidobni a sok lakótelepi burzsuj. „Mindegy, holnap veszek bort!“ -bíztatja magát, miközben a Nap is kisüt, és ettől a kettőtől máris lendületesebben kukáz tovább. (Vagy kukázik? A kuka ikes ige?)

Nem mellesleg nemigen tudok már úgy kilépni a lépcsőházból, hogy valaki ne ügyködne a közeli kukák valamelyikével, olyankor kicsit rosszul is érzem magam, hogy már megint csak konyhai hulladékot dobok ki, semmi újrahasznosíthatót, mert azt újrahasznosítom én, ha már én sem állok messze a katasztrófától anyagilag. Így én szemetet teszek a szemétbe,  bár a környéken is van olyan, aki újszerű állapotú túrabakancsot a tetejére. Biztos kinőtte. A 44-es méretet is.

(Amúgy várom már azt a nyilván  AI-alapú megoldást, például okosszemüvegre, ami feliratozza is a kéretlen narrációkat, amiket aztán le lehetne fordíttatni vele bármilyen nyelvre. Mert a latinul rohadtmocskoskurvázva, magányosan dohányzó szomszéd biztos vicces lenne. Még úgy is, hogy dohányozni nem lehet latinul, mert dohány csak Kolumbusz után lett itt, az Óvilágban is, mikor a latin már holt nyelv volt nagyjából.)

Géza meg a kisbolt előtt aszongya, mióta a sörösdoboz is ötven forintot ér, inkább üvegeset vesz, mert azt másnaposan, félálomban, hajnali tizenegykor is visszaviszi, dolgozik benne a több évtizedes rutin, de a dobozt olyankor automatikusan összegyűri, és utána már mindenképp kivágja a szemétbe, akkor is ha eszébe jut, hogy ez pénzt ért volna.

Viszont sosem beszél magában, ha mondanivalója van, komolyan odaképzel valakit Lajos mellé, hiszen csak neki dumálni felesleges, mert hiábavaló.

Császárság? Király!

Fura módon egy brit weboldalon jött szembe, hogy ma van Mátyás király születésnapja. Nekik persze Matthias Corvinus, mert a hülye angolok nem tudják hogy az egy kollégium, nem a király. Illetve bocs, Collegium, ez így magyaros!

Ha egy magyar királyt kell mondani, mindenkinek ez a Mátyás ugrik be először, szerintem a kanyarban, belső íven előzi Szentisten Istvánt is, persze csak azért, mert utóbbit nem Vikidál Gyula énekelte, a másikról meg népmesék szólnak, amik az Istvánról még mindig nem. Hogy álruhában járta az igazságot, a nép közé vegyülve csajozott, meg ilyenek, mintha legalább is valami „Alkalmi szeretőt keres a Gazda"-stílusú reality lett volna egy reneszánsz udvar, ha felénk. 

Pedig az illető uralkodó nem egy mesehős volt, bár kétségtelenül volt már benne valami a mai akarnok főpolitikusokból. Először is iszonyúan központosította az államot, kurva magas adókat vetett ki, miközben tekintetét birodalma határain túlra vetette, konkrétan német-római császár akart lenni minimum. (Ha lett volna már valami lóvontatta űrhajója, kellet volna neki a Hold is.) Azért csinált előremutató dolgokat is, például állandó hadsereget, könyvtárat meg általában is támogatta a civilizációs fejlődést.

kecskefeszek.net

Neki nem jött össze a császárság (nem vett időben Apple-részvényeket), más születésnaposnak meg igen, ugyanis a vonatkozó oldalon azt is olvastam, hogy ma van Naruhito japán császár 66. születésnapja. Ennél többet nem tudok róla, még jó, hogy nem is érdekel.

Az persze érdekes, hogy Mátyás egy császári címmel-trónnal felfelé bukott volna, Naruhito felmenői ellenben lefelé.

Mert a fater Akihito (aki még megvan, 92 éves), és főleg a nagyfater, Hirohito átélték a Harmadik Előtti Világháború végén, hogy az amerikaiak atombombákkal nyomatékosított kérésére végül is le kellett mondani a császárokat addig alapból megillető isteni rangjukról, és közölni, hogy ja, emberek vagyunk. Szoktunk enni, időnként muszáj aludnunk, kakálunk és szomorkodunk néha, mint bárki aki napi szerény tizenhat órában főzi a rizst egy külvárosi kajáldában. De oda azért nem járunk ám, ezentúl sem!

Szóval császárnak lenni nem is mindig jó buli, tessék megnézni a japáni arcok mellett mondjuk a nemrég emlegetett Napóleont, vagy a szintén nemrég Pu Ji-t, az utolsó kínai ilyen rangút. Meg római császárnak lenni se volt mindig egy életbiztosítás.

A legalább formálisan demokráciákban legalább nem végzik ki a bukott politikust (jó, merényletekkel azért tele volt a huszadik század is), de az biztos nem esik jól senkinek, mikor nyilvánosan kell elismernie, hogy nem, mégsem mindenható und tévedhetetlen. Pedig sosem volt az, legfeljebb egy arrogáns, hatalomszédült seggfej.

A kizárólagosság értelmetlensége

Este lefekvés előtt még tájékozódtam a világ dolgairól, hogy például „Karácsonyék Ukrajna mellé álltak a magyarok helyett“. Itt kicsit elbizonytalanodtam, hogy akkor több Karácsony is van, nem csak a decemberi? Mert ha van egy nyáron is, kérek majd egy felfújható krokodilt, szaloncukor ízűt, ha megoldható. Persze lehet hogy csak arra gondoltak a kormányhitű médiákok, hogy sok ukrán keleti ortodox módon keresztény, ha egyáltalán, így nekik januárban van Karácsony, de attól még meg lehet tartanai a decemberit is, a Karácsonynak szerintem ez nem számít. Miközben lehet, hogy simán csak a nálunk ünnep két napjára gondoltak, Karácsonyvasárnapra és Karácsonyhétfőre. De ők meg miért állnának bárki mellé? (Szelfizni, természetesen.)

De az is megeshet, hogy valami mélyebb, politikai jelentése van a címnek, tudja fene, a címnél tovább ritkán olvasok már. A többek által főpolgármesternek mondott alakra is gondolhattak, de ettől nem lesz érthetőbb az egész. Miért csak a kizáró vagy logikai kapcsolata lehetséges a melléállás kontextusában? Azaz hogy aki az ukránok mellé áll, az eláll az összes többi etikum mellől. Ha például én a Kriszta meg a Réka között állok, akkor melyikük mellett is?

Ilyen a hatalomtechnikai logika, hogy aki nincs velük, az vagy ellenük van, vagy nincs is egyáltalán, de az is-is az nem lehetséges, az ember igenis döntse el, hogy a műkorcsolyát szereti-e, vagy a káposztás tésztát? Én a másodikat, az elsőt annyira rühellem, mint az operettet, ami már majdnem a kulturális fekete lyuk számomra (az igazi persze a mulatós technó), miközben egyszerre kedvelem a sci-fit és a városi parkokat ősszel, valamint attól hogy Anthony Burgess-t olvasok, még lúdtalpas vagyok. És kékszemű, bár e két dolgot soha életemben nem tudtam összeegyeztetni magamban.

De nem is pörgök rajta, az ember egy sokféle állat, aki ráadásul minden más állatnál szituatívabb, azaz látszólag csak egy kissé különböző helyzetekben is fel tud venni nagyon más nézőpontokat és viselkedéseket. Szociálpszichológiául ezt úgy mondják, hogy egyszerre dolgozunk nagyon sokféle társas szereppel, mikor melyikre van épp szükség, azt toljuk előre, de a többi is működik.

A csorda-logika meg ennek nagyon emberi alapbeállításnak a tagadása, hogy egy, csakis egy vallás lehet az igaz; nincs olyan, hogy valaki nem drukkol egyik csapatnak se, de szívesen megnézne egy jó meccset; senki nem lehet empatikus egyszerre több csoporttal is; sőt,  eleve nem lehet vegetáriánus az, aki amúgy szereti a húst, csak kerüli. 

Pedig ezek mind lehetségesek, akinek a másik szükségképpen csak fekete vagy fehér lehet, átmenetek nélkül, az annak a másiknak az emberségét tagadja meg, miközben épp a sajátjából vetkőzik kifelé ezzel a sokszínűségtagadó nézőponttal. 

Amiből jön a Sicratman estében még szarkasztikusnak szánt „Kefíret eszel? Buzi-e vagy!“-paradigma, hogy egy-egy szokásból, véleményből, tulajdonságból kell megfejteni a másik egész életvilágát. Például: aki kefírt eszik az buzi, aki buzi az liberális, aki liberális az ateista, aki ateista az gonosz, aki gonosz az meg akar ölni, aki meg akar ölni, annak verjük be a pofáját - ergo: aki biokefírt vesz, az meg is fogja enni, tehát az ellenség.  Pont mintha ukrán lenne.

És ezt hívja nálunk a Hatalmi Gőg Pártja politikának. A közügyek meg le vannak szarva, a közügyekre egyszerűen túl kevesen szavaznak.

És mindezt egy kretén zorigós címből vezettem le magamban.  De legalább ennék egy jó káposztás tésztát, és végre majdnem értem, hogy mit jelent a „nyári Mikulás“, de felfújható krokodil mégse kell igazán.

p.s. Ja tényleg, a Karácsonyos cikk végül is arról szólt, hogy:  „Kedden lesz a 4. évfordulója annak, hogy kitört az ukrajnai háború, melynek megemlékezésére több eseményt is szerveznek Budapesten. Az egyik első volt ezek közül a vasárnap délután tartott „szolidaritási menet Ukrajnáért”...“

Botrányos, nem? Veszélyes!

A forradalom felfal, és önkényuralmat okoz

Ma van az 1848-as forradalom évfordulója. Nem márciusban, mert nem a pestié vagy a bécsié, hanem a párizsié, mikor a parizerek lázadtak fel forradalmilag Lajos Fülöp gyengécske királysága ellen. A király le is mondott, a királyság is, mert eljött a második köztársaság kora, de az egész mégis csak részsiker volt, mert ez a kor nem tartott túl sokáig, konkrétan csak az 1851 decemberi államcsínyig. Hiszen akkor Charles Louis Napoleon Bonaparte, annak a bizonyos Napóleonnak az unokaöccse, III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát. Pedig addig is ő volt a köztársasági elnök, de ugye ezzel névvel azért megkívánta a koronát. (Hiszen hogy nézett már az ki, hogy például a pesti lapok is csak Napóleon Lajosként emlegették. Ebből jöhetett Orwell Állatfarm című regényének kaposvári színpadi változatába - talán Eörsi István dramaturgi munkája révén - valamikor a rendszerváltás környékén, hogy a Napóleon nevű diktátordisznót Napólajos elvtársnak hívták.)

Szóval a forradalom nyomán létrejövő újabb köztársaság még rövidebb életű volt, mint az előző, ami 1792-1804 között volt hivatalos, de a második félidőben már az első Napóleon volt a diktátor (például mint első konzul), szóval adott volt a minta.

Nekem meg az egész onnan jutott eszembe, hogy nemrég a kezembe került Karl Marx egy szövege, a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája, amiben a harmadik Napólajos puccsát elemzi a nagybácsi Napóleon 1799-es hatalomátvételével párhuzamot vonva. Mondjuk pont nem ezért olvastam bele, huszonév után megint, csak Marx bácsinak sosem volt igazán kidolgozott elmélete a társadalmi osztályokról, adottnak vette (a maga tizenkilencedik századiságával), hogy mindenki tudja miről beszél. Viszont ebben a szövegben azért mégiscsak belemegy a témába, nyilván a forradalom és a reakció kontextusában. Ami meg rajtam kívül senkit sem érdekel a lépcsőházban, de talán a komplett lakótelepen sem.

De legalább a 48-as forradalom megihlette többek közt a magyarokat is, ez például ma már nem menne, a jelenlegi rezsim némi kockás lapon számolgatás után eldöntené, hogy a Habsburg császárnak, vagy az orosz cárnak adja meg előbb magát, nyilván az alapján, hogy melyik ígér több zabot a lovakba, és szükség esetére valami lakályos kastélyt egy festői szigeten...

p.s. A cím meg adja magát, ha már 2010-ben itten fülkeforradalom volt lenni. Várjuk az újabb fülkét, vagy annak hiányában a türk császárságot.

Időpocsékolás megkedveltetni magunkat

Ez a tömör életfilozófiája Johan Grande-nak, akit mindenki utál. Legalább is ez a vonatkozó, 2022-es norvég dramedy címe: Mindenki utálja Johant

Johan magának való figura a messzi északon, hobbija a robbantás, ami egyúttal családi hagyomány is, a Grande família tagjai sok nemzedék óta űzik az ipari/műszaki robbantások kreatív szakmáját, a főhős szülei például a világháború alatt hidakat robbantottak, hogy akadályozzák a németek előrenyomulását.  Aztán egy tengeri akna hatástalanítása közben egészen kis darabokra robbannak. Fel meg szét.

Innentől ugyebár nyilvánvaló, hogy a fiuknak is ez lesz a mániája, hiszen mindenki úgy van vele, hogy azzal szeret a legjobban foglalkozni, amiben látta a szüleit meghalni. Na jó, talán nem, de ez egy kissé kitekert fekete komédia, nem cinikus, csak felettébb ironikus, és igen szerethető, bár néhol érthetetlen. Mert nem vagyok norvég, nem szeretek robbantgatni (mondjuk lehet hogy tetszene, csak sose próbáltam), és bár biztos vannak akik utálnak, de korántsem mindenki. Eleve rengeteg ember van, aki nem is ismer, nincs mit utálnia bennem, így ha lenne komolyabb önismeretem, én utálhatnám magamat helyettük, de nincs.

Johant viszont különösen sokan utálják azután, hogy egy romantikus estén az életfogytig tolószékbe robbantja a kis híján barátnőjét, akivel így sok évvel később is elég problémás összejönnie. Pedig egy darabig Amerikában robbant fel dolgokat, amiket a jenkik lusták simán csak lebontani. Mikor azonban hazatér a szigetére, valahol 1974-ben, még mindig utálja mindenki, hiszen egy kis belterjes közösségben arra is pontosan emlékeznek, ha húsz évvel azelőtt véletlenül megittad valaki sörét a kocsmában. És gyűlölnek érte.

Igazából ez a film lehetne egy súlyos dráma, a hideg és kemény Észak mogorván erőszakos lakóinak többgenerációs sérelmei mentén, de sötét vígjátékként sokkal jobban működik.  És hát egy különc köré mindig könnyű ilyesmit építeni, még fogyatékosnak sem kell lennie az illetőnek, mint szerencsétlen Forrest Gump-nak, aki inkább elszenvedi, mint érti a világot, bár azt főleg viccesen.

Nos, Johann még  alakítani is tudná a sorsát, sőt akarja is, csak ezt a környezete nemigen hagyja neki, de ebből inkább valami groteszk születik, mint valami tragikus.

Van itt például templomi vakrandi (mert elvárás a szaporodás, amíg még megy), ahol meg ott van Solvor, a robbantott barátnő, akinek viszont nem megy. Így aztán Johan beszerez egy vietnámi barátnőt. Jó, hát közel húsz évvel később, és lényegében tévedésből, meg ideiglenesen, azt meg nem tudni, addig mit csinált, biztos robbantott sokat és elmélyülten. Később a szemét postást is, persze véletlenül, és ez még csak néhány bonyadalom. Viszont mondjuk pár évtizednyi börtönnel rögtön nagyokat lehet ugrani az időben, ami dramaturgiailag hasznos egy komplett életút filmesítésénél, mert szűk másfél óra az egész.

De így megy ez.

A Mindenki utálja Johant nálam egyértelműen tízből tízes film. Egyrészt mert eredeti, szerethetők a karakterek, a cselekmény egy percre sem ül le, elképesztenek a tájak, meg hát telitalálat a zenéje. (Nekem valami jobbára indokolatlan Transpotting-hangulatom lett tőle, elvégre az is egy keserédes dráma, felemás befejezéssel.)

Mindjárt meg is nézem még egyszer. Mert szép, és ezt egy filmről nem szoktam leírni, nem vagyok én Nőklapja, ezo-rovatom sincs, meg stílustanácsaim se vannak...

Erős mondatok

Erősen hülyék. Az ormánypárti államférfiak egyre nagyobb baromságokat beszélnek, egyre összefüggéstelenebbül, ebből látszik hogy választás jön. Meg ötvenötödik heti nyugdíj.

„Make kolbász gteat again!“ -mondotta volt Lázár J. miniszteriális az ő békéscsabai Nagy Háborús Gyűlésükön, a hely szellemétől ihletve, hiszen Békés Csaba híres kolbászkészítő volt az 1860-as években, aki rájött, hogy nem csak a disznó beleibe lehet tölteni a disznó többi részét, de fordítva is! Azaz tészér ibböt ónszid a intelöt ebieleb ónszid a, ez pedig már tisztára úgy hangzik, mint a török valamiféle szanszkrit dialektusában fogalmazott erkölcsfilozófiai szentencia.

De miért grét egen? Most nem grét a kolbász, vagy mi? És hogy lehetne erre finoman eltartott kisujjal azt reagálni, hogy aha, tegyétek a seggetekbe, de nagyon grét legyen ám? És nem kellene erőltetni ezt az angolt (ha már a kolbász nem sausage), lehetne akár az is, hogy „Lasst uns die Wurst wieder groß machen!“ (Nem tudok németül, ezt dobta a fordító. De szinte látom hallani, ahogy egy Waffen-SS egyenruhás ordítja, miközben tarkón lő egy AI-generálta adatcsomagot a sárban. Elvégre a nácik is szerették a grósze kolbászokat.)

Menczer elvtársnak meg annyira tetszett ez a fejbelövős propagandavideó, hogy ha rajta múlna, azt adná egész nap az állami tévé. De ez esetben én a törvény erejével kötelezném rá, hogy egész nap nézze is.

Tényleg, ezt a Lázár-Menczer-tengelyt nem lehetne hivatalosan is Undorikummá nyilvánítani? Fel kéne venni őket a Hazai Undorikumtárba, felléphetnének vele falunapokon, gengszterrepperek előzenekaraként, a rajongóik pedig meghívhatnák őket egy nyugtatóra ivásra. 

Ugyanezen a tegnapi kampánygyűlésen meg aszonta a Felcsútok Géniusza, hogy „Mi mindenre képesek vagyunk!“ Jelentem, ezt már jó ideje tudjuk, egyéb közlendő?

Mondjuk akad, például az a bölcsesség, miszerint „...ha kijött a zsákból a háború, nem tudod visszatuszkolni.” Oké, a háború tehát valami, amit zsákban tartanak. Mert érteném én a képes beszédet, ha ez az lenne, de ez kérem zagyvaság, Képzavar, ha már. Bár nem világos, hogy akkor ezt most azt jelenti-e, hogy ők még erre is képesek, vagy éppen azt, hogy nem képesek már értelmes mondatokra?

Erősekre igen, de csak azokra, az értelem már kihalt a szövegeikből.

A mindere képeses kijelentés kapcsán a kedvenc kommentem valahol az volt, miszerint találjuk ki, hogy ez akkor:

1. Ígéret volt, nem fenyegetés.

2. Fenyegetés volt, nem ígéret.

X. Mindkettő.

Tudja fene, úgyhogy ikszelek.

És hózik

Nagyon bírom ezt a hópánikot, amit minden egyes alkalommal prezentál a magyar állam, úgy infrastrukturálisan mint propagandisztikus szempontból. Mert évről évre kurvára meglepődnek, ha télen hó esik, és elég pár centi, hogy katasztrófa sújtotta övezetté váljon az ország. A minap (tegnap) már az volt a hír, hogy Nyugat-Magyarországon teljesen összeomlott a közúti meg a vasúti közlekedés is, mert hát ki gondolta volna, hogy februárban hó ugyebár. A február már tavasz, nem? Mintha eddig legalább is valami óceáni-szubtrópusi éghajlaton éltünk volna, csak a gonosz háttérufó-hatalmak áttolták a Kárpát-medencét a valamelyik sarktérítő közelébe, úgyhogy most nézünk hülyén, hogy jé, hóóó!

És a tényleges balfaszkodás mellett Ártunk és Ormányunk vadul kommunikálja, hogy ők aztán nagyon komolyan veszik a dolgok megtanácskozásának sürgős szükségességét, valamint tekintetében, miközben személyesen is kiveszik részüket a havazás jelentette háborús veszélyhelyzet hárításából el.

Ennek megfelelően azonnal Operatív Törzsi Gyűlést hirdetnek, szétivott fejű nyugdíjas rendőrök és miniszteriális csinovnyikok részvételével, mert a hóhelyzet operatív törzsiséget kíván, sok kávéval, meg büféebéddel a Karmelitában. És különben is, nálunk történelmileg minden problémát is sikerült már megoldani bizottságok alakításával!

Közben meg az olyan országos jelentőségű, egyúttal hihetetlen munkabírású emberei a Pártnak, mint mondjuk Miniszterné Alexandra, maga is lapátol havat egy amúgy már letakarított járdáról, mintegy kettő-három perc hosszúságban, amíg megvan a tiktokvideóhoz az anyag. Ilyen értelemben a hólapátolás a szezonális homokzsák-pakolás, azt majd a tavaszi árvizeknél, mikor már mindenki édesbús nosztalgiával gondol vissza, hogy milyen jól nézett ki az a szép fehér hó...

De most még az van, legalább is itt felénk, hogy az éjszaka a fák ágaira fagyott hó, nagy darabokban hullik alá esni az alant parkoló autókra, úgyhogy nagyjából tízpercenként szólal meg egy-egy Suzuki (a lakótelepi Jaguar) riasztója, ami szépen ellenpontozza a nagyjából ugyanennyi időnként felzúgó mentőszirénákat. Ilyet írni még Kurtág György se tudna, pedig ő éppen száz éves.

ma kora reggel

A legnagyobbnál is nagyobb

L. János miniszter foglalkozású tenyérbemászó szerint a Felcsútok Géniusza az ukránok legnagyobb ellenfele. (Mellette meg elismerésnek nevezte, hogy horthystának tartják, nos ez legyen a legnagyobb elismerés az életében, ha kérhetnénk...)

Viszont ha a Dagadt az ukránok legnagyobb (legádázabb, legtéeszelnök-alakúbb) ellefele, akkor már lényegileg az ellenségük, de hát ezt pont így ki is mondta nemrég. 

L. János helyében azért óvatosabban fogalmaznék, mert a világ többi része úgy tudja, hogy az a bizonyos legnagyobb ellenfél maga Putyin cárevics. Elvégre ő indított totális háborút Ukrajna ellen, szóval ha a felcsúti döbrögi nála is nagyobb akar lenni, akkor minimum atomot kell dobnia Kijevre. Mivel azonban atomfegyverünk nincs, legfeljebb a paksi atomerőművet dobhatná rájuk, ami szerintem elég nehezen mozdítható, de legalább ruszki technológia,  szóval nem lenne tájidegen. Nálunk meg a fél országban nem lenne áram, de ennyit megér, ha a mi főkormány-elnökminiszterünk lehet a legnagyobb ellenfél, nemzetközileg bárhol. (Az áram amúgy is a dekadens, halódó nyugat ópiumos mákonya, mi megleszünk nélküle, mikor leverjük a jurtánkat egy felgyújtott falu mellett, hisz lesz ott fény meg melegedés dögivel,  Meg dögök.)

Szóval Valgyimir Vlagyimirovics esetleg megsértődne, mert szeret ő is legnagyobb (legádázabb, legkágébésebb, legtöbbet botoxolt) ellenfél lenni, plusz neki van atomfegyvere, és a Dagadtnál valamivel megalapozottabb birodalmi álmai. És ugye látjuk, milyen az, ha besértődik, és van kéznél néhány hadosztály is. Azaz én a Párt államférfiai helyében nem provokálnám, az ukránok legnagyobb ellenfele dumával, az a pozíció már foglalt.

varosikurir.hu

Meg azzal is, hogy folyton a saját kis hatalomtechnikai machinációikat azonosítsák a magyarok érdekeivel, mintegy kitagadva nemzetből mindenkit, aki nem érti, miért ennyire aljas szemétládák, bel- és külföldön egyaránt?

L. János a szokásos Lézerinfón azt horgadta fel egy kérdésre: „Önök miért nem mellettünk szólnak az ukránokkal szemben. Ön asszonyom, miért áll az ukránok oldalára? Miért az ukránokat védi, amikor elzárják az olajcsapot Magyarországtól? Önnek, ha igaz magyar ember, akkor mellénk kellene állnia” (via 444)

Összegezve a tanulságokat: Aki igaz magyar ember, az Putyinabb Putyinnál, az az ukránok ellensége, valamint az ural-típusú ruszki olaj elkötelezett rajongója. aki nem ilyen az nyilván nem igaz, nem magyar, és bár lehet, hogy ember, de akkor már minek?

Kilenc vagy semmi

Nagy az isten állatkertje, és be van drogozva a vezetőség, de azért néha ledöbbenek meg. Most például kellett nekem Zindexet olvasgatni, az ezodívány-bulvársarokba olyasmit találtam, ami még engem is megviselt, pedig az emberi butaság online katalógusát naponta nézegetem.

Az volt a cím: „Ha ezzel a számmal végződik a születési éved, te más vagy, mint a többiek“ - ez a titokzatosan mást okozó szám amúgy a kilences.

Aha. Ezzel csak annyi a gond, hogy a statisztikai valószínűség alapján az emberek egytizedének kilencesre végződik a születési éve. Feltéve persze, ha ezzel a krisztuselőtt-krisztusután gergelynaptárral számolunk, mert mondjuk Indiában vagy Kínában eleve holdhónapokkal meg holdévekkel dolgoznak, a zsidók meg a szerintük teremtéstől kezdik a számolást, úgyhogy náluk 5786 van, ráadásul már tavaly szeptember óta. (Vagyis az izraelitákra nem mindig vonatkozik a kilences szerencse. Mert akik például 1999-ben születtek, még szeptember 11. előtt, azok a 5759-ik évben, tehát jól jártak, akik azonban már utána, azok 5760-ban lökődtek ki a szülőcsatornából. Mondhatni az őszi zsidók már nem különlegesek, miközben az a gój, aki idén csak szeptember közepe meg az év vége közt lesz 27 éves, az még mindig igen egyedei. Más.)

De tényleg, miben is áll ez a különlegesség? Nos, a kilencben születettek igen spéci energiákkal rendelkeznek, ami kell is, mert gyakran már gyermekkoruktól hordozzák a világ súlyát, nem nyomasztó teherként, hanem csendes felelősségként. Hangos felelősségként is lehet persze hordozni, mert a világ nehéz, érthető ha valaki azért néha jajgat, nade egy Kilences, az ennél sokkal öntudatosabb! Nagyon empatikusak, és szarul érzik magukat a világ igazságtalanságaitól (na ja, nekik kell hordozni a súlyát, a többiek meg a parton koktéloznak, ez ugye felettébb igazságtalan), ettől viszont pont jók nagy tanítóknak, mint a Dalai Láma, bár szerintem ő azt se tudja, pontosan hol is van az a Dala. (Jó, nekem meg Pécs a szülővárosom, de el tudnék tévedni benne.)

De a kedvencem mégis az a megállapítás, hogy a Kilencesek élete gyakran jelentős változásokon megy át. Hihetetlen! Eddig azt hittem, nagyjából mindenki így van ezzel, magam például jelentős változásnak éltem meg, hogy felnőttem, hogy lediplomáztam kétszer, hogy szerelmes lettem sokkal többször, és nem mindig reménytelenül, meg ilyenek. Erre kiderül, hogy ez a Kilencesek specifikuma, miközben én 74-es évjárat vagyok. Ami a zsidók szerint sem kilencesre végződő év (5734), de a buddhista naptárban is 2924. Fenébe, mindenképp Négyes vagyok...

Ám jut eszembe, mindenki más mint a többiek, ezért nem vagyunk klónok, programok a Mátrixban, vagy kormánypárti képviselők. Brit tudósok az ilyesmit a személyiség nevű izéből vezetik le.

Az értelem már messziről integet

Megkaptam ma a postaládámba a Nemzeti Petíciót, és igen megvidámodtam tőle (pedig tegnap eset rohadt lázas lettem, minden előjel nélkül), elvégre mégis csak szép dolog, hogy a Kormányelnök Miniszter Úr személyesen is levelezik velem, mert érdekli a véleményem, ami az övé. Szerinte.

Szerintem meg ha már ilyen szép és drága petíciókat leveleznek, azért tudhatnának magyarul, egy kicsit. Meg érteni is a nyelvet nekik.

Mert például a harmadik nemkérdés (hisz egy válaszlehetőség van mind a háromnál, ezt már ők sem merték „konzultációnak“ hívni) az, hogy:

„Nemet mondok a rezsiárak háború miatti emelésére“

Nos, elvtársak, ennek rohadtul semmi értelme. Mert:

1.) Magyarországon nincs háború, Agyarországban nyilván van, mert az Ormányzat folyton háborús metaforákban harcol Brüsszel, bizonyos cégek, a fél ország meg a józan ész ellen. De én nem lakok Agyarországban.

2.) Ha nemet mondok a háború miattira, akkor más okból emelhetik a „rezsiárakat“? Ha például a nem shakespeare-i értelemben vett Lőrinc barátnak új jacht kell, valami még nagyobb, akkor én szívesen fizetek többet a bankjának?

3.) És mik azok a rezsiárak? A rezsi valaminek a költsége, jellemzően egy otthon vagy vállalkozás nagyjából állandó költsége, de a költségeknek van ára? Ez olyan, mint amit  a múltkor halottam valami ellenzéki nagyeszűtől, hogy rohadjon meg a kormány, hát itt drágulnak az árak! Miközben az árak nem tudnak drágulni, de olcsóbbnak se lenni, mert az árnak nincs ára, az maga az ár. Ami emelkedhet vagy csökkenhet. Mint a rezsiköltség.

4.) És egyáltalán: Mégis mi a franc lesz, ha nemet mondok? Oké, a kormány nevében állampénzen levelez velem a Párt, de azért vannak kétségeim, hogy érdekli-e őket egyáltalán a véleményem, vagy csak a kurvulásba durvult kampány miatt van az egész?

Arra már ki sem térek, hogy a „petíció“ nevű ócska szórólap szerint velünk akarják a valakik megfizettetni az ukrán állam működését, egyedül csak velünk, bizony! Hülye belgák meg románok ezt is megúsznák.

Én persze minderre tudok nemet mondani, de nem fogok, mert nem akarok, a szemétben landol ez a nyomtatott levélszemét, aztán csinálok pirítóst, mert arra meg épp most nem tudok nemet mondani. Fokhagymásan.

Az övék mindig nagyobb valaha

A kormányhitű sajtó már kezdi a buzdítást a kicsit több, mint három hét múlva esedékes Seregek Szemléjére, amit már meg sem próbálnak március 15-i „ünnepségnek“ hazudni, kampányfelhorgadás lesz az, csak azért állami rendezvénynek keretezve, hogy szokás szerint a költségvetés állja majd a pártgyűlés számláját. Mint nagyjából mindig, az elmúlt lassan tizenhat évben.

A Korpásbajszú Felcsútista Gittegylet prominensei már hirdetik, hogy ez lesz minden idők legnagyobb Békemenete! Furcsa, eddig mindegyik ilyen vonulás minden idők legnagyobbja volt, tehát most már lassan ki kéne lógnia a tömegnek a naprendszerből.

Legutóbb, mikor október 23 ürügyén meneteltek béke, a legjóindulatúbb, de még szakszerű becslés szerint voltak kábé110 ezren (miközben félmilliót mondtak), és ha az volt minden idők legnagyobbja, akkor mi a frász volt 2014-ben, mikor tényleg több százezer volt az érvényes becslés? (Na mi volt? Egy másik évtized, a múlt köde, különben is, azt ők jobban tudják, hányan voltak, főleg ugye lélekben...)

De annyi biztos, hogy idén is el lesz mondva a Minden Idők-mantra, no meg az is, hogy az Ellenpárt vonulásán feleannyian sem voltak , ezt a főpárti propagandisták már előre tudják, miként azt is, hogy az ellenpártiaké „háborús menet“ lesz, hisz az volt legutóbb is. Ezt maga a pártvezér és kancellár is kimondta az ő szájával! És pont a háborússága miatt nem voltak majd azon soha túl sokan (mi itt a helyes igeidő?), hisz a Magyarok békét akarnak az ukrajnai háborúban meghalni! Vagy Ukrajnával akarnak háborúzni békéért. Mindegy, de menetelve, a menetelés a lényeg, meg a szeretet ereje.

p.s. És akkor egy szeretettől csöpögő komment a Mandiról: „KELL A BÉKEMENET!

Idióta, frusztrált szarlibsik vergődnek is rendesen, a hírtől agyvérzést kaptak!

Ezen ( is! ) fognak fanyalogni meg toporzékolni!...“

Asszem megvilágosodtam. Én most éppen fanyalgok és vergődök, mindjárt megyek toporzékolni is, mondjuk a konyhába, ott jól lehet. (Agyvérzésem már volt, mikor sok éve lefejeltem a flasztert, azt most kihagyom...)

Néha

Végre péntek, nem mintha számítana, de ma van a napja, mikor veszek joghurtot, mert elfogyott, valamint. Tegnap nem tudtam új személyit gyártatni a kormányokmány-irodaablakban, mert lefagyott a rendszerük, majd hétfőn hátha, addig is le vagyok fagyva magam is, mert nem teljesen biztos, hogy érvényes személyi igazolvány nélkül létezem-e egyáltalán? De hétfőtől biztos, mert amíg elkészül, kapok ideiglenest, amivel ideiglenesen vagyok majd lenni.

Amúgy nem értem a bürokráciát, de láthatóan a bürokraták se, így nem tudták megmondani, hogy a 2019-ben kiállított igazolvány miért járt le pár hete, mikor tíz évig érvényes? (Egyébként csak véletlenül néztem rá, mert kaptam választási értesítőt, amiben hangsúlyosan nyomatékosították, hogy kell valami érvényes okmány a savazáshoz. Is. Nekem meg jogsim sose volt, útlevelem meg rég nincs, mert utazni jellemzően elég a személyi. Oda pedig nem utazom, ahová külön útlevél kéne. Ez mondjuk addig nem nagy vállalás, míg nem utazom sehová, mint mostanság.)

Érdekes úgy sétálni az utcán, hogy én tudom, hogy szembe jövők nem tudják, hogy én nem igazán vagyok itt, legalább is nem tudnám bebizonyítani, hogy aki itt van, és akinek érzem magam úgy nagyjából, az pont én vagyok. Egy hatósági arcfelismerő szoftver persze a közel hét évvel ezelőtti igazolványképemben is felismerné azt a 64 éves Nagy-Kovácsi Margitnét (szül. Nagy Gézát), aki már tíz éve a szegedi Csillagban tölti életfogytiglani előzetes letartóztatását. Azaz jogosan vonnának felelősségre a rendőrök, hogy mit mászkálok én itt Kaposváron, az egyik Aldiban, mikor a börtönben mindjárt ebédosztás lesz, és az is a fegyház fokozatú büntetés része, hogy minden pénteken meg kell ennem a májkrémes tarhonyafőzeléket.

Néha persze az is jól esik, mert ha az vagyok, amit megeszek, akkor egyrészt az ipari májkrém kompatibilis  a személyiségemmel, másrészt meg ha eszem, akkor vagyok, és ha vagyok, akkor lehetek akár az a fazon is, aki a lejárt igazolványból néz vissza rám, ha már az arcfelismerőnek is ismerős, csak nem találja el, honnan.

Akkor most ki melyik oldalon náci?

A felcsútista Hatalmi Főpárt legújabb, még mindig a szeretet és az összefogás erejére építő kampányvieójában sírós kislány kérdezi a sírós anyját, hogy hol az apja, mikor jön már haza? Háborúba hurcolták naná, kellett nekünk a Nemfő De Áruló Pártra szavazni, pedig az már nevében is kész nomen est omen.

És a fatert kivégzés jelleggel fejbelövik, a fronton, ahol mindig ősz van, esik és sár. Egyszóval apa már nem jön haza, esetleg koporsóban, de csak ha nem túl drágább a tömegsírnál.

hvg.hu

A fenti képen viszont világosan látszik, hogy apucit annyira elhurcolták, hogy egyenesen a második világháborúba, mert a gonosz katona egy német, talán Wehrmacht, de kinézem belőle a SS-t is, az AI nem elég következetes az egyenruhákat illetően. (De jól láthatóan világháborús filmekből merít ihletet.)

Elsőre kicsit zavaros a felállás, mert az ukrán fronton épp az oroszok az  új németek (ezt Gé Gergely, a Dagadt személye körüli miniszter is kénytelen volt elismerni az esedékes Ormányinfón), de a pártvezér és kancellár szerint nekünk Ukrajna az ellenségünk, tehát logikusan a nácikkal vagyunk. Akik fejbelövik aput, bár ruszkik. Itt most akkor mindenki hülye, vagy valaki porcukorral ütötte fel a kokainjukat?

A disszonancia egyféleképp oldható fel: Brüsszel a náci. Nem neonáci, náci! A harmadikbirodalmi értelemben.  Brüsszel hitlerista, mondjuk ki végre őszintén! És mivel Ukrajnával háborúpárti, az ukránok is nácik, pont ahogy Vlagyimir Vlagyimirovics Diktátorov elvtárs is megmondta már évekkel ezelőtt. Aki egyébként a barátunk, de ha Brüsszelbe visznek minket háborúval, muszáj lesz lelövetnie a cuki, sosemvolt kislányok kitalált apukáit.

Kemény világban élünk, a nemzetközi helyzet nem habostorta, hanem aki másnak vermet ás.

p.s. És a békepárti békekormány által leuralt nagyon békés köz állami média a béke jegyében kicsit sem akarja behozni a háborút a nappalinkba, épp csak annyira, hogy még jobban vágyjuk a békét. Ezt dobta elém az imént a jutyúb:

Kétarc-harc a szigeten

A Segítség! (eredetiben: Send Help, pedig pont segítséget nemigen küld senki) egy furcsa thriller-horror, mert ilyen filmen ennyit még nem röhögtem. Most vagy az van, hogy végleg kifordult a humorérzékem, vagy ez már a rendező, Sam Raimi szándéka szerint is ilyen, gondolom az utóbbi, elvégre a baginacsán és hasonlókon nem tudok röhögni, vagyis a humorom még okés.

Van ebben a filmben egy irodai patkány, Linda (Rachel McAdams) meg a nepo-baby, tenyérbemászó főnöke, Bradley (Dylan O'Brien ), aki a rossz értelemben patkányabb nála. A csaj valami Nagy Gonosz Cégnél afféle stratégiai elemző, vagy mi, a főnök meg az előző nagyfőnök fia, és nagyjából ebből áll az összes teljesítménye is. Viszont ő, meg a Linda helyett főnöknek kinevezett haverja folyton megalázzák a nőt, aki, miután a magángépük egy lakatlan(nak gondolt) szigeten lezuhan, végre kezébe veszi a sorsát. Meg a fasziét, mert csak ketten élték túl az egészet, utóbbi ráadásul sebesült is, miközben Linda titokban profi túlélő. (Na jó, nem annyira titokban, anno jelentkezett Survivor című izébe is.)

Úgyhogy a kettejük közti hatalmi dinamika csinál egy nagy hátraarcot (tényleg, lehet kicsit is?), nem is egyszer, de alapvetően a csaj lesz az új főnök. Időnként persze megpróbálják megmérgezni egymást, plusz van még szikláról lelökött barátnő, meghalni hagyott egykori férj, meg golfütővel agyonverés, csak hogy lehetőleg McAdams művésznő minél többször lehessen fülig véres. A természetes szépség ugyebár, ha már eleve nem félt egy kicsit tolakodó, de kisebbrendűségi érzéssel küzdő tramplit játszani.

Ilyen volt, ilyen lett...

A humorfaktor meg abból jön, hogy szigeten Linda mintha kezdene belezúgni Bradley-be, ez persze afféle Héja-nász az avaron (írta Ady Endre verse), aki viszont, miután felépül kissé a sérüléséből, kezdi úgy érezni, hogy akkor most már ő a sziget helytartója, újra ő ül a kapitányi székben. És kapja is a leckéket a nőtől, hogy itt mennyire mások a szabályok, mint otthon, az irodaház sokadik emeletének biztonságában. Ahol Linda lóg ki a maga topis megjelenésével az öltönyös yuppie-k céges világából, de itt meg a pasi nem menne semmire a jól szabott Armanijával. Viszont a csaj simán eljátssza, hogy kiheréli a polipméreggel lezsibbasztott fickót, pont mint a Cukorfalat című műegészben Ellen Page a pedofotóst. Hát igen, van humora mindkettőnek, nagyon fekete humora, de van.

Hogy aztán ez az egész miről akar szólni, a személyközi dominancia-küzdelmeken túl, azt tudja fene, úgyhogy főleg azokról. Meg hogy senki sem fekete-fehér, itt például a végére már szinte sajnálja az ember a főgenya senkiházit, és semmiképp nem futna össze Lindával, egy napfényes sikátorban sem.

Én mondjuk pont erre a kimenetelre számítottam, mert egy középhaladó mizantróp lennék, így nem lepett meg, hogy csajból a végére egy igazi golfklubos rohadék lesz (ha már amúgy is átment pszichopatába), Bradley-ből meg pépes állagúra vert hulla, utóbbinak addigra amúgy se maradt már lelke. Miként - zsák a foltjának igenis kivájja a szemét alapon - Linda is megszabadul a sajátjától, a világ pedig csak megvonja a vállát, hogy ja, így megy ez.

Egyenváltó Áram

Ma van Bon Scott (avagy Ronald Belford Scott) halálának évfordulója, aki idén lenne nyolcvan éves, ehhez képest pont 46 éve halottként ünnepli a születésnapjait.

Ha valakinek nincs meg, ő volt az AC/DC eredeti énekese, egy nettó zseni, és mint számos hozzá hasonló arc, mindenféle szerekkel élő hullazsák-várományos. Ehhez képest több, mint 33 évig húzta, miközben mondjuk Sid Vicious a Sex Pistolsból a huszonkettőt se várta meg, igaz ő heroint tolt, Ronald meg főleg piát.

Úgyhogy nem sokan lepődtek meg, mikor a valahol dél-Londonban parkoló autójában találták meg a hullája holttestét, immár tetemként, és bár eleinte drogtúladagolásra gondoltak, mint halálokra, de később kiderült, hogy az is volt. Amennyiben a whisky meg a gin keménydrog, és hát az, legfeljebb legális, így nem kellett letartóztatni a dílerét a közeli kisbolt eladójának személyében.

Mostanában hajlamos vagyok azt gondolni, hogy például az Iron Maiden akkor volt a legjobb, mikor még Paul DiAnno volt az énekes (vagyis az első két lemezen), a Metallica a fekete album előtt volt  a csúcson (főleg az első két lemezen), a Queen meg az első két lemezével rakott le akkora teljesítményt, amire aztán csak az utolsóval volt újra képes.

Az Acé/Per/Décé esetében azonban atipikus módon a harmadik lemez (Dirty Deeds Done Dirt Cheap) a legjobb, azon is Bon Scott énekel, mint még másik hat albumon. De az a harmadik, az mestermű.