Szakács, a látványkonyhamalac

Ma reggel az Szakács István nevű agyban nem nagy felcsútista közrajongót rendőrök vegzálták, miszerint házkutatás, aztán bevitték kihallgatni. Na igen, így jár az, aki azzal fenyegetőzik nyilvánosan, hogy ha a pszichopata diktátor-miniszterelnök (admirális-generális) el meri vitetni a bárhová a felcsúti döbrögit, akkor ő azonnal félmillió ember élén megy kiszabadítani bárhonnan, mint Táncsicsot anno. Ez a szerencsétlen egyujjas agyú bejelentkezett a Lázadók Szövetsége nevében a gonosz Galaktikus Birodalom ellen, aztán komcsi diktatúrát kiáltott, mikor megkérdezték hivatalosan is, hogy de ezt mégis hogy gondolta? 

Nyilván nem egy Luke Skywalker a csávó, de nem is egy Che Guevara, például nem nézem ki belőle azt az orvoosi diplomát, ami előbbinek megvolt. Igazából semmilyen diplomát nem nézek ki belőle, bár hozzá hasonló agyhalottakhoz azért volt már szerencsém még oktató koromban, vágtam is ki ilyet szigorlatról.

Szóval nem szimpatikus a vele szembeni rendőri erődemonstráció, valahogy nem polgári, ez a figura nem valami súlyos bűnöző (ha kiderül, hogy de, akkor viszont mikor mennek a nála nagyobb vadakhoz?), csak súlyosan tahó, de szólásszabadság esetén szabad tahónak lenni. Meg a tahókat semmibe venni is, és főleg kiröhögni, hiszen az ilyen harci párthörcsögök attól borulnak ki a legjobban, ha kinevetik az ő igen nagy forradalmi hevületüket. Nekem meg a legszebb öröm a kár.  (Jut eszembe, a felidézett Ernesto Guevara például nem volt nevetséges. Fanatikus volt, és nem mindig egy gentleman, de ő meg is halt az eszméiért, ami okán legalább komolyan vehető történelmi alak. Sz István meg ugye...)

Pottyondi Edina szerint az arc félkegyelmű. Szerintem nem. Maximum negyed. Innentől meg tényleg nincs jó hangulata annak, hogy mentálisan roggyant „influenszerekre“ egyszerre több rendőr csönget rá reggel hétkor, hogy jó reggelt, volt már magánál házkutatás? Nem? Akkor jó hírünk van, hoztunk egyet!

Pláne mert a felcsútista szekta, ami lassan a kemény magig leolvadt már, legújabban épp a mártírpózban véli megtalálni a politikai túlélés esélyét, boldogan és teli torokból üvöltik, hogy a csúnya, csúnya Másikak őket itt báncsák, pedig csak a demokráciát (jogállamot, szólásszabadságot, meg szatyor fingnyi dolgokat) védenek a Védvonalon, mint afféle utolsó akcióhősok a globálkommunista liberálbolsevik áradattal szemben. Kibaszott nagy hősök na, maguktól is, nem kell nekik gyártani hozzá a kereteket. 

És egyáltalán, úgy kellene csinálni, mint egy gőzmozdony esetén, hogy több gőzt a kerekekre, és kevesebbet a sípra. Ez a hülye csak síp, de annak sem leghangosabb.

Törzsi játékok

Anthony Hopkins kitett egy felrobbant az internetet a valahová posztolva, amiben azt írja egy képe alá, hogy ők mind győztesek vannak, erre egy angol válogatottas fodbalmez van rajta viselve. Ettől kaptak agyfaszt a kommentelők, hogy azonnal vegye le Anglia mezét, hiszen ő walesi! (Miközben a kolumbiai származású feleségén mexikói felső látható, de az nem baj, ő eleve ilyen latinó, nem rendes kocsmai angol.)

Vagyis AH-nak nincs joga annak szurkolni, akinek akar, akkor sem ha a walesiek nem vesznek részt a világbajnoki kupán, elvégre a szurkoló az nem csak úgy lesz magától, annak születni kell, mint csigának az autópálya jó oldalára. Van persze szabad akarat is, de azért ne essünk túlzásokba!

Mindig is sejtettem amúgy, hogy a fodbal alapvetően nem sportverseny (annak túl korrupt), nem szórakoztatóipar (annak túl unalmas) hanem identitáspolitika, mégpedig törzsi-vérségi alapon. Blood and Honour, mondhatni, pedig a mániákus fodbalszurkolók közt szerintem még az angoloknál is erősen alulreprezentáltak a náci skinhead-ek, ugyanakkor rendes kispolgári kisvállalkozókból is előjön az utcai harcos néha, ha mindenféle jöttment skótok meg svédek drukkolnak az angoloknak. Nyilván csak azért, mert utálják őket, és ez a Valhhallából is látszik, onnan büntetik a nem fajtiszta szurkolójó válogatottakat. A dánok, meg norvégok, mert a Valhallában az ő halott felmenőik laknak.

Még szerencse, hogy egészen kicsit sem érdekel a fodbal, így aztán egészen vegyesen európai felmenőbben annak nem drukkolok, akiknek csak nem akarok, persze ha valamenyire érdekelne az egész, szerintem én is angoloknak. Ám ez teljesen hipotetikus, nem tudok olyan esetet elképzelni, hogy komoly mentális válság nélkül megússzak egy fodbalmeccs-megtekintést, pláne mert látom magam előtt a riasztó példákat. Mi mindent tesz az ember személyiségével, ha ha holmi labdakergető csapatok korrupció-meghajtású összetűzései révén egyszer csak a késő-paleolitikumban találja magát, ahol létkérdés a másik törzs erőszakos lealázása, a sóval behintés előtt.

Rendes ember szerintem autóversenyt néz, ahol kurva drága járművekben primadonnára hangolt sportgépek kergetik egymást unalmasan, két személyi edzős gyűrés meg gasztroenterológiai konzultáció közt, figyelve a verseny közbeni hidratálásra. (Istenem, mikor még James Hunt másnaposan megivott egy fél doboz cigit, és elszívott egy liter kávét, aztán megnyerte az F1-es világbajokságot... Jól emlékszem rá, két éves voltam.)

valahol.fészbuk

Dö Sztárz

A nap híre még az első kávé előtt kétségtelenül ez:

„Újabb részletek: Széphalmi Juliska elárulta, hogy miért csalta meg Sánta Lacit“

Elvégre a hír olyan információ, aminek újdonságértéke van, márpedig annyira rohadtul fogalmam sincs, kik ezek az alakok, hogy egyáltalán nem is érdekel, tehát nekem róluk minden vicc új. Főleg az újabb részletek, annak fényében, hogy a régebbieket sem tudom, sőt a részletekhez képest még nagy vonalakban sem.

Ja persze, a hírértékhez kellene a relevancia is, azaz hogy valamennyire fontos (is) legyen nekem az infó, de mivel nem empatizálok az ismeretlen, ám sánta Lacival (innen is jobbulást, avagy fuss Forrest, fuss!), ez mégsem hír. Amúgy is, Juliska nyilván Jancsival csalta meg a mozgásában kihívással küzdőt, miután nem sütötte meg őket az orrprotézissel élő boszorkány, pedig beleettek a házába. (Kis közbevetés: Ezért hülyeség mézeskalácsból házat építeni, egyrészt drága, másrészt meg legyen kolbászból a kerítés, és akkor azt eszik, a házat meg békén hagyják.)

Dehát ilyen a bulvár, arra játszik, hogy nem akarsz semmiből kimaradni (dehogynem, részemről a dolgok nagy részéből szívesen), és a magad tájékozatlanságának tekinted, hogy gúzüd sincs Juliskáról, hogy honnan fúj, mint szél. De két Glamour-napok reklám közé kell valami tartalomnak látszó semmi, hogy ahhoz képest látszon valaminek a hirdetés, miszerint abban legalább van információ arról, hogy Glamour-napok lesznek vanni! (Azok mik lehetnek, te jó ég...)

De ezzel a FOMO-alapú (Fear Of Missing Out) bevonódáskényszerrel vigyázni kell, mert az ember nagyon könnyen valami furcsa státuszban találhatja magát, mint valami teljesen lényegtelen szutyok „rajongója“. Például ez is hírnek van eladva, hogy: „Nagy bejelentést tett a TV2 a Dancing with the Starsról, dúlnak-fúlnak a rajongók“. 

Na most, el tud valaki képzelni valaki mást (hát, magát talán mégsem), hogy az illető valami két reklám közé ékelt táncikálós műsor rajongója? Denszigvid Dösztárz poszterek vanna a szobájában tele, álmatlanul forgolódik napokig, hogy mikor jön már a következő Dösztárz, és hogy VV Dodó továbbjut-e már a tangónál, vagy csacsacsáznia is kell, mielőtt elhagyja a Bigvaló Bradörvillát? Vagy az egy másik Denszingvid?

Nem jó az ilyesmire rákattanni, az ember akkor már inkább toljon intravénás keménydrogot (őszinte, kőkemény rock mellé), de ha ahhoz gyáva, még mindig ott van a szusi, a vasútmodellezés, a kocogás vagy az alvás, kis szerencsével egyik kapcsán sem fog találkozni Sántahalmi Juliskával, ami önmagában jelentős  lépés valamiféle életminőség irányába. 

p.s. A "hírben" említettek nyilván valami jelentéktelen műsor "sztárjai", hisz a kertévés szleng szerint,  aki egyszer volt már képernyőn valamiben, onnantól ő a annak a műsornak a sztárja. De addig is boldogok a lelki szegények. jut eszembe, egyikükről már legutóbb se tudtam, ki lehet, úgyhogy szerencsére nem fejlődöm, az én koromban már nem kéne.

És akkor eljött a nap...

Nem, nem kapcsoltam oda, hosszú évek óta nem teszek ilyet, úgyhogy ez is hírportálokon jött szembe, egyszerre az összesen:

Mivel nem nézem, nem tudom biztosan kijelenteni, de könnyel lehet, hogy ez az M1 "hírcsatorna"' elmúlt évtizedének legjobb műsora, legalább is sokan várták már a premierjét, elvégre nálunk történelmileg az adásszüneteknek is volt mindig mérhető nézettsége (plusz nemrég egy fél ország várta hogy mi lesz majd abban az üres szobában a coming soon, de ettől persze még nem kapcsolok oda. Ha már úgyis ennyi a műsor, és ezt közvetítik máshol is...

Minden esetre a sokak által valamiért még mindig "közmédiának" hívott pártszolgálatos propagandagyárral nagyon mást nem lehetett tenni, az ilyenekkel nem beszélgetni kell a jövőről, a terveikről, hanem ki kell ütni egy őket sokkolóval, aztán elküldeni nyaralni egy csendes de jól őrzött szanatóriumba, és közben találni valaki mást, akinek még nem ment agyára a hűbéri alapú szervilizmus.

De persze ettől sem maradok velük, hisz nem is voltam velük, a maradás esetemben az, hogy ezentúl sem nézek feléjük,és egyáltalán, kik azok akikkel nekem lennem kellene?

A "közmédia" pedig optimális esetben nem át- hanem megalakul, újra. Azaz jó ideje nincs már, de talán lehet. Majd meglátják mások.

Csak részben kuka, de részben másé

„Ne a gyerekeken verjék le a bosszút” – Szülők tucatjai aggódnak az MCC jövőjéért

A párbeszédet egy aggódó erdélyi szülő nyílt levele indította el.

Eztet írja a Mandiner, ahol most a maradék betűipari szakmunkások igen aggódnak a az egyre inkább terebélyesedő diktatúra miatt. Magam már napok óta a Rákosi-korszakban érzem magam, hiszen például 1952 júliusában is pont nyár volt, madarak üvöltöztek a fák ágain, a fagyi megfizethetetlenül drága volt, és a Moszkvából atomfegyverekkel fenyegették a világot (addigra már pont volt nekik), szóval egy az egyben az a mocskos kommenista elnyomás volt, mint napjainkban. Mínusz internet.

Így aztán erősen aggódom a Matiász Korvinusz Kollégiumért (tényleg, mi a frásztól MCC, he?), mert abból a gyanúsan értelmiségi műhelyből olyan jó kis janicsárképzőt és kifizetőhelyet varázsoltak a Dagadték, hogy még Amerikából is a csodájára jártak, fejenként alig pár tízezer dollár plusz szállás-útiköltségért. 

Jó, hát fény ettől kissé megkopott, de én még találkoztam olyan korábbi emcécéssel, aki szerint színvonalas volt a cucc, és ha nem is teljesen, de jobbára ideológiamentes. Mostanra mondjuk már nem az, de ettől még nem kell beszántani, ahogy nem is szántják be. Hiszen nem magát a kollégiumot szüntetik meg, csak azt a közhasznúnak hazudott párthasznú vagyonkezelő alapítványt, amibe irdatlan közpénzeket szerveztek ki. Ezt valami olyasmi lehet, hogy ha itt nálunk hirtelen megszűnne a társasház, mint tulajdonosi jogi szerkezet, attól a házat  még nem bontanák le, nem kellene másik kunyhót keresnem, ami nem a negyediken van, ha néha fáj a lábam.

Ettől persze egy Mandiner-alakú vonalas propiportálnak még hisztiznie kell, főleg mert ők is az, MCC tulajdonában vannak lenni, úgyhogy az állam mint alapító nevében az alapítvány felől fellépő kormány belepofázhat a jövőjükbe. Ez persze így volt eddig is, csak az még az a kormány volt, melynek alfelét annyi pénzért nyalták, hogy ettől már élvezték is. Most meg visszanyal a fagyi? Nem, ez még képzavarnak is rémes...

Tetszik amúgy a felháborodás megfogalmazása, bár ez a „leverni a bosszút“ biztos valami erdélyizmus, azért hangzik nekem furán, ha már népnemzeti-jobbos kötelezvényként rögtön megtört szívű erdélyi édesanyákat kell magunk előtt látnunk, akik a távolian szomszédos anyaországba szakad, egyetemista kisgyerekekért aggódnak, akiket nyilván elrabol a koldusmaffia, ha nem lesz nekik már külön vagyonkezelő a kollégiumuk mögött. L, hogy ősztől már szemetet sem viszik majd el, és meghalnak mind kőszáli leprában.

De hát mi más várhattunk? Mint egy láthatóan képben lévő, elemző hajlamú kommentelő tűpontosan megállapította. „A tiszarnak mindent elborító agymosó propagandára van szüksége, a vérkomcsi diktatúrája kiépítéséhez.“ Ehhez amúgy fel tudok ajánlani néhány alapvető szakirodalmat, amik még az ötvenes évekből maradtak a nagyszüleim szekrényében, de ezek szerint újra aktuálisak. Megvan például Sztálintól A leninizmus kérdései, meg A pártmunka fogyatékosságairól s a trockista és egyéb kétkulacsosok felszámolását célzó rendszabályokról című kötet, mindkettő jó állapotú, megsárgult darab, korszerű mondanivalóval.

Minden esetre majd még a jövő héten utánakérdezek, hogy egyébként társasház vagyunk-e még, vagy már szuverén lakások laza konföderációja, mert akkor ennek szellemében viszem le a szemetet. A szomszéd lépcsőház kukájába.

Azért a jelszavak maradhatnak...

(valahol.fészbuk)

Világcsoki Napünnep

Ma van a csokoládé világnapja, és Pédia Wiktória szerint „Ünneplésére a csokoládéfogyasztás jellemző“. Milyen meglepő! De tényleg, a munka ünnepét például munkaszüneti nappal ünnepeljük, a római kaotikus egyházban a nagypéntek az egyetlen nap, mikor nincs mise, a hinduknál szinte minden ünnep böjttel kezdődik, nemzeti ünnepeinken pedig igazi nemzetmegosztó autodafék keretében pártoskodik minden jelentős és teljesen jelentéktelen politikus. Avagy az igazi ünnep- vagy emléknap az olyan, hogy valami nincs, valamit nem csinálunk, vagy sokkal kevésbé. Ezen az alapon pedig a csokoládés világ napján pont nem kéne csokit enni, hanem mondjuk sósperecet üres kávéval, csak hogy érezzük a súlyát, milyen is, mikor az élet kakaót ad, de nem csinálhatunk belőle limonádét... vagy valami ilyesmi, lehet, hogy eredetileg citromos csokival van szólva a mondás.

De azt is megtudtam, hogy „ az étcsokoládé napját január 10-én, a tejcsokoládé napját július 28-án, a fehér csokoládé napját szeptember 22-én és a csokoládéval bevont akármi napját december 16-án“ ünneplik valakik. Azaz a mai alkalom a Csokoládés Ökumené Napja, bár az nem teljesen világos, mikor is volt az egyházszakadás, de az valószínű, hogy tejcsokoládés szekta vált ki az étcsokoládésból, hiszen az nyilván egy későbbi fejlemény, hogy tejet is lehet a cuccba tenni. És akkor hozzájuk képest is elhajlók a fehércsokisták. 

Vagyis: az étcsokis mozgalom az ortodoxiát képviseli, a tejcsokis a belőle kiszakadt református szárny, a fehér csoki követői meg rasszisták, mert szeptember 22-én az Orrszarvúak Világnapja lenne igazából, de ezek nem csak a fehér- , de általában is az emberi felsőbbrendűséget hirdetik, biztos mert még sosem jött nekik szembe egy orrszarvú. Akkor szerényebbek lennének...

A Csokival Bevont Akármi hívei viszont teológiailag szinkretisták, csokizmusnak álcázott üzleti érdekek képviselői, mert nekik mindegy, hogy pálcikás jégkrém vagy fánk, csak legyen mögötte egy multicég, aki fizeti a bevonat-guruk magángépeit.

saját.én (Brighton, 2014)

A csokoládé egyébként 1550 körül jelent meg Európában, állítólag pont ma, de igazából már senki sem emlékszik rá, mert a szemtanúk túl sokat ittak a 16. században, rumot főleg, aminek aztán lett jelentősége  csoki vonatkozásában is. Így eshet meg, hogy feljegyzések szerint a szintén ekkortájt, a taljánoknál megjelent első fagylaltok gyümölcsösek voltak, maximum vaníliásak (a vanília is 1510 után jelenik meg a kontinensen), de ha valaki komolyan veszi a dialektikus csokizmus ideológiáját, az nem csak hiszi, de tudja is, hogy az első fagyi is csokis volt, ez úgyszólván történelmi szükségszerűség. Mert a kakaó a tézis, a tej az antitézis, és e kettő első szintézise csakis a csokifagyi lehetett, jóval a édesipari-forradalommal megjelenő tejcsoki előtt.

Persze a csokifagyi eleinte még a munkásosztály édessége volt, de a modern gyáripar  kialakulása után, a 18. század végére már csak választott képviselőin keresztül fogyaszthatta, és nagyjából az 1800-as évek első negyedétől számítjuk az édesipari szakszervezetek betagozódását a szervezett bűnözésbe („barna galléros korszak“), amikor is a burzsoázia elkezdte kisajátítani a csokit, pusztán saját élvezetére. Azóta is a bonbonok korát éljük, ahol a minőségi trüffel a szűk elit időtöltése, míg az egyszerű embereknek meg kell elégedniük a lila tehenes pótszerekkel, amik egyharmad csokitartalom mellett kétharmadnyi marketingből állnak, de aki nem evett még mást, annak ez a csoki.

Szóval a nemzetvilágözi-nap alkalmából pont ilyeneket nem kell enni, mindenki keressen otthon valami lekvárt, mielőtt még kiderül, hogy teszem azt a ribizlinek is évfordulója van, és azt sem lehet ma enni sajttal.

Viktoriánus Girl Power Light

Vannak a filmek, amiket kábé egy-két színész miatt néz meg az ember, feltéve ha a témája nem túl sematikusan unalmasan érdektelen. Na, ilyen volt most a 2019-es Léghajósok (The Aeronauts), amit egyfelől a Felicity Jones - Eddie Redmayne páros miatt tekintettem által (ők voltak a Stephen Hawking életrajzi film, A mindenség elmélete főszereplői is), másrészt meg a környezet és a téma, azaz a viktoriánus Anglia und a repülés is elvállalhatónak tűnt.

Van valami igazságmag a sztoriban, a filmbeli James Glaisher (Redmayne) a meteorológia egyik atyja tényleg létezett, és tényleg rekordot állított fel azzal, hogy több mint 11 ezer méterre emelkedett léggömbbel, hogy a légrétegeket élesben tanulmányozza, de valójában egy pasi volt a pilótája, nem pedig a finomutalásféleképpen Amelia Wren-nek hívott Felicity Jones. (Aki később meghalt, miután ellopta a Halálcsillag tervrajzait egy másik galaxisban, láttam az erről szóló dokumentumfilmet. Szóval itt még a Galaktikus Birodalom előtt vagyunk, Palpatine helyett Viktória a királynő, de Albert herceg már pont halott, mivel 1862-t írunk...)

A csaj neve azért érdekes, mert olyan, mint a Marilyn Manson, hogy két személyből van összerakva. Az Amelia az nyilván Amelia Earhart a világ valaha leghíresebb eltűnt pilótanője okán van, a Wren meg lehet Sir Christopher Wren, a londoni Szent Pál katedrális építésze, aki ugyanakkor híres csillagász is volt, plusz a brit akadémia, a Royal Society egyik alapítója, márpedig Glaisher ennek a tagja volt, és nagyrészt a híres greenwichi obszervatóriumban dolgozott, ami meg szerepel a filmben is.

Szóval van az egészben valami a viktoriánus szüfrazsett-mozgalomból, miszerint Ms. Wren, a tériszonyt nélkülöző bevállalós özvegy (kiderül az is, hogy lett az a tudomány oltárán) a korabeli girl power-ikon, aki ugyan a tudományba be sem teheti harisnyás lábát, de léggömbbel nagyon tud és mer repülni, ha már nem bírta kivárni, míg bő negyven évvel később feltalálják a használható merevszárnyú repülőt. Ja, az unokájának maximum.

Szóval a páratlan páros rekordot repül magasságilag, és közben beszélgetnek, ami önmagában elég érdekes, tekintettel a másfél évszázaddal ezelőtti brit etikettre, de azért egy teljes filmet elvileg nem lehet kitölteni azzal, hogy két ember ül egy léggömb kosarában, és feszélyezi egymást. Így aztán tele van visszaemlékezésekkel a film, hogy ki hogy jutott pont ide, a fagyásos-oxigénhiányos életveszélybe, mert azért vannak kis kaliberű, ám potenciálisan halálos kihívások is a helyzetben.

Azért túlélik, de ezt amúgy is előre tudjuk, úgyhogy a Léghajósok kalandfilmnek elég vékony lenne, kamaradrámának viszont nagyon működik, plusz fantasztikus látvány, ahogy mondjuk a felhők között felülről nézik a szivárványt. Kár, hogy én viszont súlyosan tériszonyos vagyok, én nézni sem bírom, mikor több kilométer magasban Amelia a köteleken lengedez, mondjuk pont ezért nem bírtam végig azt a filmet sem, amiben két csaj ragad valami több száz méter magas torony tetején, egy zsebkendőnyi  vasrácson... Brrr, a címe sem jut eszembe... (Közben utánanéztem, a címe Fall, avagy Zuhanás, 2022-es, és a cselekmény helyszíne egy 600 méter magas rádiótorony, főleg felső része.)

A léggömbös hajósok nem egy akciófilm, nem is katasztrófa, kalandnak meg kaland ugyan, de a fotelből félálomban fogyasztható módon, úgyhogy marad a kissé társadalomkritikus dráma, mint nem műfaj csak jelleg, ami szerencsére nem tol a képünkbe valami lebutított feminizmust, csak szimpatikus és erős női karaktert, ennyit meg megér a történelemhamisítása. Amúgy sem valós történet, csak az alapján filmesített, nem szájbarágós tanmese.

Túl hideg a meleg

Mikor tegnap reggel hatkor kinéztem az ablakon, sőt még nyolckor is (igazából rendszeres, hogy naponta többször is kinézek), embereket láttam az utcán, hosszúnadrágban! Márpedig egy jó hétig ilyet soha többé nem láttam, kivéve mikor menetrend szerint közlekedve időnként áthaladt a Füredi csomóponton Csöves Zuzu, aki foglalkozására nézve is az. Átutazó. Ő nyilván egyszer annyira fázott, hogy azóta sem tud átmelegedni, főleg mióta egyre olcsóbb és egyre gyengébb szeszeket iszik. Így aztán negyven fokban is susogós tréningalsóhoz húzott kapucnis pulcsit, és nem foglalkozott vele, hogy neki itt most össze kéne esnie a hőgutától. Valójában kívülről nézve minden napja úgy telik, hogy úgysem jut el a következő utcasarokig, de egy másfél óra múlva már visszafelé jön, és még mindig nem tudja honnan.

A melegben nyilván az a rossz, hogy nem elég hideg, de ha enyhül az idő, akkor az a baj, hogy mi ez huszonkét fok baszki, július van, vagy mi a rohadás! Már megvettük az új gumimatracot, erre kiszárad a Velencei-tó? Miért nem esik már végre, az erkély muskátlijai most kértek menedékjogot a fürdőszobában! Már megint esik? Miközben háromezer a sajtos-lekváros lángos? Ilyenek.

Szerencsétlen nagybritánokkal kapcsolatban van az a közkeletű képzet, hogy ha nem jut eszükbe semmi téma, mindig tudnak az időjárásról beszélgetni, pontosabban arra panaszkodni, hogy mi ez a pötyörgés, ők rendes esőre számítottak, és akkor most ezért cipelik egész nap az ernyőt? (Ez amúgy nekem is többször bejött arrafelé...) Ehhez képest mi viszont nem csak a sokmillió meteorológus országa vagyunk, hanem a sokmillió fodbaledzőé, politikai elemzőé, baleseti helyszínelőé és filmkritikusé is (és ezek külön-külön is mind tudják a tuti pörköltreceptet), jobban belegondolva nem is értem, hogy férünk el egy ennyire kis helyen, egy relatíve közepes népsűrűség mellett?

Feltehetően úgy, hogy az időjárás eleve ritkítja a népességet, de még inkább átrendezi. A minapi hőhullámnak volt vagy másfél ezer halálos áldozata Európában, ez lenne a ritkítás, a negyven fok árnyékban miatt ugyanakkor sokkal kevesebben vannak az utcán, ettől többen a lakásokban, vagyis még mindig sokan vagyunk filmkritikusok, de kevés négyzetméterre koncentrálva, és kevésbé láthatóan. (Ilyenkor amúgy az emberek ritkábban viszik le a szemetet, ettől kevesebb a kukázó, kivéve persze Csöves Zuzut, és ezzel megint csak kevesebben vannak az utcán, a lakásokban viszont sűrűbb a rohadó krumplihéjszag. Is.)

Az ideális időjárás mindig az, amit az ember álmában beállít a Nagy Égi Légkondin, azaz huszonhárom-huszonöt fok, enyhén fátyolfelhős napsütés, virágszag és madárcsicsergés (és semmiképp nem madárszag virágcsicserrel), langyosan őszies tavasznyári eső, de csak ha nem akarunk faszenet grillezni a kertben rummal, bár ha van rum, az esőtől elázni már nem is akkora szám. Minden ettől kicsit is eltérő leosztás már szar időnek számít, főleg mert a természet is olyan hülyén találta ki magát, hogy sosincsenek egyszerre őszi színek tömény virágillattal, egy pálmafás tengerpart síparadicsomában. Biztos ezért vannak viszont all inclusive szállodák, hogy valahol azért lehessen az ember egyszerre dinamikusan lusta, biztonságosan kalandvágyó, takarékosan luxizó, jóllakot, részeg, kalandvágyó, intellektuális, kifinomult sötét tahó, aki felé akkor is műmosolyt küld a személyzet, ha most hányt bele a lift melletti padlóvázába. Mondjuk ez inkább Csöves kolléga életideálja lenne, ha lenne értelmezhető élete.

Trampliságok (The Art of Unscrupulous Psychopathy)

Tegnap volt a Függetlenség napja, valamelyik mozicsatornán, nyilván nem bírták kihagyni Tom Cruise születésnapját, hiszen ő van a Született július 4-én DVD-borítóján, ami miatt eleve meg se néztem. A nagynemzeti ünnepélyből a sors fintora miatt elnök Trampli Donáld persze egy saját maga párti politikai gyűlést csinált, ahol az alattvalók hódolhattak nagysága előtt, a szabadság és egyenlőség jegyében nyilván. Mondjuk senki nem is várt mást. (Főleg miután nemrég Elnő Kúr nyolcvanadik születésnapját félmeztelen,  tetovált férfiak kocsmai verekedésével ünnepelték a Fehér házban, ezt hívják MMA-nak, mintha (harc)művészet lenne a másik lenületből vesén rúgása.)

Trampli tata egy önimádó pszichopata, egy durván műveletlen bunkó vén fasz, aki bemegy az étterembe, a disznószaros csizmába bújtatott csülkeit felteszi az asztalra (és közben boldogan üvöltözik, hogy nézzétek bunkók, milyen gyönyörű csizmáim vannak, és milyen jól állnak a csodálatos lábaimon!), aztán a falhoz vágja a metszett üvegpoharat, hogy rendes amerikai hazafi csakis papírpohárból iszik zérókólát, szívószállal bazmeg ti tahók!

És akkor ő  most ünnepli annak a szabadságnak a szimbolikus 250. évfordulóját (hisz szemben a világképével, emberek voltak már szabadok a nagy amerikai USA előtt is), de főleg saját magát. Valamelyik hírportálon már úgy jött le például Zelenszkij telefonjának híre, hogy az ukrán elnök gratulált Donáld kacsának, nyilván mert az ő érdeme az amerikai függetlenségi háború megnyerése (békét teremtett már akkor is, na), plusz igazán fantasztikus teljesítmény, hogy háromszáz évesen még mindig megveri golfban a magánklubja bármelyik labdaszedőjét, de ha mégsem, megvereti a biztonságiakkal. Ilyen jó kondiban van!

washingtonpost.com

Ez a pöcsfej most épp Európát oktatja ki, hogy ha menekülteket fogadunk be a harmadik világból, akkor harmadik világ leszünk, ja persze, Bécs is akkora no-go zóna már, hogy hidzsábban jár a villamos, és arab rendőrök védik a török bűnözőket az osztrák nyugdíjasoktól. Az USA bezzeg sosem volt bevándorlóország, csak épp bevándorlók alapították, hogy később sokan vándorolhassanak még be, de Trampli még épp időben lett elnök (az nem világos, hogy tavaly, vagy még 2017-ben), nehogy már mindenféle alakok csak úgy odamehessenek. Ezentúl. (Az arc amúgy nem simán bunkó, hanem közveszélyesen hülye. A az infláció növekedését például így kommentálta nemrég: „Imádom. Nagyszerűek ezek a számok. Tudják mit? Tényleg imádom az inflációt.“ Ja, nekem is van valahol a fiókban egy-két százmilliárd pengős bankjegy, azt a templom egere hozzám képest középosztálybeli.)

És ugye akkora békepárti, hogy van neki Nobel-díja is róla, bár nem az ő nevére kiállítva, bár lehet, hogy azóta rávésette. Iránban is mekkora békét háborúzott már össze! Jó, hát eredetileg arról volt szó, megdöntik az 1979 óta nyomuló iszalmista diktatúrát, de az egyik Ajatollah helyett csak egy másikat sikerült hadrendbe állítani dinasztikus alapon, azaz a korábbi fiát. A rohadék fater, a Hamenei temetéséből meg pont most lesz Irán legnagyobb eseménye, egy többnapos harci gyászfesztivál, totalitariánus elnyomó aszcendenssel.

Ellenben „a hadsereg éjszakai akciók során több millió hordó olajat vitt el Iránból“, amit inkább nem képzelnék el. Jenki katonák hordókat gurítanak az éj leple alatt, de több milliót egyszerre, szóval kapkodnak, mert mindjárt felkel a Nap, és akkor mi lesz, ha látszik ahogy gurítanak?

A demokrácia kétségtelen hátránya, hogy minden társadalom mindig pont eggyel rosszabb vezetőket választ, mint amit megérdemelne, de ha eleve nem érdemel sokat, mert nem csak nyomokban tartalmaz korlátolt bunkókat, akkor pont ilyen rémes lehet a végeredmény. Pont mint nálunk, azaz bizonyos tekintetben az elmúlt évtizedekben nemcsak utolértük Amerikát, de mi voltunk a Follow Me-autó a bazi nagy csillagsávos Boeing előtt, hogy hé ti ott, így kell szétkúrni egy államot! (Igen, Gyurbán és Orcsány  által.)

Szélmalom-hámozás

Látszik, hogy a Zorigótól is kirúgták leépíteni (vagy lerúgták kiépíteni) a szerkesztőségnek nevezett kocsma törzsközönségének egy jelentékeny részét, pedig nekem eddig is gyanús volt, hogy a méltán anonim „szerzők“ egy része eleve AI. Így már nincs senki, aki igazán ízesen tudna diktatúrázni azért, mert a kormány kihajítja a NER szemétdombjának olyan koronaékszereit (na tessék, képzavarban még én is jobb vagyok!), mint a Szuterénvédelmi Hivatalt vagy az MCC orbánnyaló szekcióját, akár Mandinerestül. (Utóbbi persze hiányozna, mindig jó valaki másokhoz képest okosnak éreznem magam...)

Most az jött szembe a Zorigó címlapján, hogy: „Sokba kerülhet Magyar Péter szélmalomharca a vármegyei rendszer ellen“. Ezzel több sebből vérzés is van:

1. A szélmalomharc az olyan, hogy reménytelen. Nem sikerülhet. A vármegyéket visszanevezni viszont tényleg egy tollvonás, akkor is ha a Dagadt maradék Sancho Panzájára ettől rájön a sikongató lábrázás.

2. Vármegyének hívni a megyéket, und főispánnak a megyei kormánymegbízottakat nem rendszer. Csak két kifejezés használata két másik helyett. A rendszer egyelőre ugyanaz marad, például hogy a megyei önkormányzatoknak kurvára semmi értelme, azok már csak a régebbi használt elvtársak kádertemetői, semmi munka jó pénzért alapon. Na ezt mondjuk tényleg be kéne szántani végre. (Amúgy az ellentmondás ténye még Névtelen Origó Aladár szerző fejében is megképződik: „...hazánk kivezeti a vármegyei és a főispán rendszert és visszatér a megyék és kormánybiztosok elnevezéshez.“)

3. Ugyanakkor ha MP a megyei rendszert is meg akarja - majd egyszer később - reformálni, az nem ellene megy valaminek, hanem egy értelmesebb (mondjuk reginonális) működés felé, a reform, a változtatás nem szükségszerűen valami borzasztó romboló dolog, hogy minden ilyet annak lásson valaki, ahhoz a szó legprimitívebb értelmében kell konzervatívnak lenni. Vagyis bigottnak.

Az amúgy is terhelt közigazgatásra aggatott neofeudális, hamis aranyozású karácsonyfadíszeket, mint a főispánozás, pedig igen is ki kell vágni macskát szarni, bár fene se tudja, abban mi a jó. A macskaszarásban.

Senki nem lát minket

Az emberek nagy része úgy él, mintha valaki folyton figyelné mit csinál, mit szeretne, mit gondol. Egyesek valami istenben lelik meg a minden létezést biztosító leskelődőt, mint George Berkeley, aki még a 18. században volt püspök és sajátosan empirista filozófus. Ugyanis nála a tapasztalatiság azt jelentette, hogy mivel csak a saját elménkben lévő ideákhoz férhetünk hozzá, magához a kézzelfogható külvilághoz soha, így a külvilág nem létezik, abban az értelemben, hogy kő, papír, olló, és mindenféle anyagi dolog. Csak ideák vannak, így számunkra csak az létezik, amit elgondolunk, érzékelünk, hogy mégis van egy tudatunktól független világ, az azért lehet, mert egy isten folyamatosan (és univerzálisan) érzékeli, tapasztalja azt is, amit mi éppen nem. Azaz a fa a közeli erdőben számomra nem létezik, hisz nem látom, de elfogadhatom hogy van, mert az isten most is látja, mikor én arra se járok. (Ez volt az "Esse est percipi" elve, vagyis hogy létezni annyi, mint érzékelve lenni. Avagy van külvilág, csak értelmetlen azt anyagi dolognak tekinteni, mert az is csak ideák halmaza, ám ezek az ideák egy isten tudatában gomolyognak lenni.)

És ez kicsit tényleg arról szól, amiről sok vallás eleve, hogy mi emberek valamiért fontosak vagyunk, az isten nem csak folyamatosan sasolja a létezést (és az attól lesz az, ami), de abban minket speciel a  maga képére ugyebár, tehát mi lehetünk a teremtés csúcsa, a Figyelemreméltóak kasztja.

Aztán ha valaki nem hisz istenben (valamilyen istenben vagy istenségekben), még mindig barkácsolhat magának valami saját modellt, hogy miért is számítunk olyan nagyon, miért is muszáj, hogy valaki vagy valakik figyeljen(ek) minket. Ilyenkor jönnek az ufós idegenek, ahol nem istenek vannak de zűrlények,  bár egyesek szerint e két kategória igazából egy. Ők lennének mondjuk a Csillagkapu-szekta, ahol az ősi istenek vagy hódító galaktikus hadurak, vagy egy eltévedt csillagközi expedíció hajótöröttjei, de mindenképp olyan arcok, akiket a korabeli ókoriak istennek néztek, ha már a kívülállók számára, a technológia egy bizonyos fejlettségi szint felett már nem különböztethető meg a csodától.

Ezzel csak az a gond, hogy a Csillagkapu-narratívában nem is vagyunk fontosak, csak erőforrások egy fejlettebb civilizációnak (ha nem is annyira szélsőségesen, mint a Mátrixban), márpedig kulturálisan „az idegenek köztünk járnak"-paradigma, igenis arról szól, hogy vagyunk annyira érdekesek, hogy valakik a szomszéd galaxisból direkt ide jöjjenek. Fodbalmeccseket nézni, zombivá kísérletezni az embereket, és aztán gyarmatosítani az egész kuplerájt, persze szigorúan csak az után, hogy lerombolták a Fehér Házat, ha már ez a bolygó egyenlő Észak-Amerika azon felével, amelyik nem Kanada.

A múltkor láttam egy dokumentumbeszélgetést az interneten (ott lehet utánakeresni), amiben arról volt szó, hogy vannak ezek az idegenek, akik félig hüllők, félig meg szíjájé-ügynökök, és nem is biztos, hogy az űrből jöttek, ők egyszerűen csak egy másik értelmes faj itt a Földön (már előttünk itt voltak), de titokban. és figyelnek minket, mert ez a kultúrájuk alapja, hogy csak csendben, csak a háttérből! A figyelés a lényeg, mert abból jön a fontosságérzet, akit figyelnek az a számít, tehát minket figyelnek, mert toporzékolva számítani akarunk.

valahol.instagram

Nekem meg az jutott erről eszembe, hogy a szociológia egyik alapítója, Max Weber a társadalmi cselekvést tartotta tudománya elsődleges tárgyának. A társadalmi cselekvés meg az egyén olyan cselekvése, amit egy vagy több, valós vagy kitalált másokra tekintettel végez. Azaz társadalmi minden tettünk, amit úgy teszünk, hogy közben érezzük magunkon valaki más tekintetét (akkor is, ha nincs ott senki), és a közösség meg a társadalom ezekből a cselekvésekből épül.

Vagyis ha egyszer csak elkezdenénk úgy működni, hogy bármit megtehetünk, ha épp nem lát minket senki (így is sok mindent megteszünk ilyenkor, de korántsem mindent) akkor jönne a kaotikus végítélet, vagy mi. A szétesés. De mivel társas lények vagyunk, és belénk szocializált létmódunk a megfigyeltség, alapvető szükségletünk, hogy igenis figyeljenek ránk. Így járnak a társas lények.

Hogy kell nekik egy istenkép-alapú felvilág (szellemek, ősatyák, az angyalok összes kara), de ha abban már nem tudnak hinni, a mítoszok komolyságában, akkor jöhetnek az űridegenek akár, mindegy csak valaki legyen odakint, odafent, odabárhol.

Talán mert egyfolytában egyedül lenni nem csak személyesen nem jó, de a nagy civilizáció szintjén sem, mert akkor felmerül a kínzó kérdés: ha nincs isten, de még ufók sem repkednek felettünk, akkor most egyedül vagyunk? Ez rémes gondolat, az ember igen rosszat álmodik tőle, valahol a Fermi-paradoxon mentén (mert az univerzum bizony hallgatag egy fajta, igazából csend van körülöttünk), hiszen ha kellően egyedül vagyunk (azaz lehetnek mások, csak térben és időben felfoghatatlanul kurva messze), akkor lehet, hogy az élet a Földön csak egy véletlen, egy kozmikus statisztikai hibahatár-karcolás. 

Mint mikor Alexander Fleming egy londoni kórház laborjában kint felejtette a baktériumtenyészeteit az asztalon, azok megpenészedtek, és ettől fel lett fedezve a penicilin, mint az első antibiotikum. Szerencsés véletlen. De az emberek egy jelentős részének valahogy nehéz elfogadnia, hogy könnyen lehet, mi is csak egy kint felejtett petricsészében lettünk, avagy az életnek nincs értelme vagy magasztos célja, az élet csak egy puszta tény, a millióból az egyszer esete. Az intelligencia meg a milliószor milliárdból egyszeré. Ami lehetne fantaszikus is, de a többség inkább lehangolónak látná.

Még szerencse, hogy én egy szkeptikus-anarchoid nemmaterialista vagyok, azaz tudja fene alapon agnosztikus, aminek viszont igazán kellemes következménye, hogy nem kell aggódnom az Élet Értelmén, a Jó és Rossz makroszintű viszonyán, a túlvilági képzeteken, el lehet engedni az egészet egy tőmondattal: Majd meglátjuk! (vö. „Úgy akarom, ahogy lesz!“)

Hogy pont idáig hogy asszociáltam magam már megint, mondjuk Berkeley-től, azt tudja fene, biztos a flow-hoz van köze, de azt meg nem értjük, csak belekerülünk...

p.s. Idegenek persze szerintem is vannak, például rajtam kívül mindenki idegen nekem (pedig szerény  az önismeretem, mert ismerhetném magam, csak nem akarom), bár nyilván nem azonos léptékben. Viszont egyszer láttam üveg alatt Scott kapitány, a felfedező naplóját (igazából kétszer, de a másodszorra is pont olyan volt), és ő találkozott idegenekkel, mikor elindult egy expedícióval megfelfedezni a Keleti Sarkot. De az idegenek már teljesen meg voltak fagyva rég, így nem sokat beszélgettek. Ami fura, márhogy megfagytak, hiszen az űrből jöttek, az űrben pedig sokkal hidegebb van, mint a Keleti meg a Nyugati Sarkokon egybevéve, csak teljesen másképp! Így nem tudtak alkalmazkodni hozzá, és halálra fagyták magukat az utolsó falat fűtőelemekért, mielőtt elhunytak.

De többek szerint addig is figyeltek minket jól.

A másnapos Szuper és a bolygóközi buli

Megnéztem egy nemszupehősfilm-alakú, bár elsőre annak látszó izét, eredetileg csak azért pillantva bele, hogy lássam, tényleg pontosan milyen szar is egy ilyen franchise aktuálisan. Erre végignéztem a Supergirlt, részben afféle bűnös élvezetként, de kicsit azért is mert helyenként nem is volt rossz. Ehhez nyilván az kellett, hogy ne legyen igazi szuperhősfilm, még külsőségeiben sem. Mikor például a klasszikusan köpenyes-jólfésült Superman videotelefonált az itt főszereplő unkahúgának, az olyan kínos volt, hogy elbújtam a fotel mögé visítani. Ekkor jöttem rá, hogy ez baj ezekkel a rém primitív képregényes adaptációkkal, hogy kínosak, de nagyon. Ez viszont lényegében egy űrwestern, hülyén kinéző, ám látványosan összeverhető űrlényekkel, meg egy huszonpár évesen is kiégett főszereplővel, aki vagy részeg, vagy másnapos, de mindig pont bajban van.

Kara, avagy a szupergörl, egy félisteni képességekkel rendelkező, ám ide-oda csapódó identitászavaros alkesz csaj, aki nem szeret a Földön lenni kényszerű emigrációban, így aztán főleg az űrben mászkál, lehetőleg vörös napokat keresve. Mert ugyan félisteni szörnypofozó-képessége kifejezetten a sárga napok fényétől  jár a csúcsra, de olyankor nem hat rá a whisky, márpedig űrszörnyeket pofozni ő jól  bekarmolva szeret.

A sztorira nem mennék rá, egyszerűen egyik lepukkant bolygóról a másiktra mennek, valami bosszú okán, hülyécske, sematikus főgonoszt üldözve, aki krómozott roncstelepnek van öltözve (plusz meg kell meneti Kara kutyáját, nyilván egy anti-John Wick -től), közben meg sok a bunyó, az ármány és  a cinikus beszólás. A gyerekkoromban is utált Superman filmekből ismerős, az alsógatyát kívül hordó köpenyes repkedő alak szerencsére nem túl gyakran tűnik fel, a film kétharmada így inkább a Galaxis őrzőit idézi (az egyetlen általam is elviselhető szuperképregényhősös mozgókép, de csak a cinizmusa okán), enyhe Star Wars-beütéssel, de rém gagyi kinézettel. Viszont legalább elég sötét, nem csak fizikailag.

Olvasom, hogy ez a film igazából nagyot zakózott az amerikai mozipénztáraknál, ez nyilván természetes, ha már egyszer nekem, ha nem is tetszett kifejezetten, de némileg bejött. Úgy értem elszórakoztatott. Márpedig definitíve gyűlölöm a szuperhősős bármiféle hitványságokat, egyszerűen negyven éve voltam utoljára tizenkét éves, és képregényeket se nem olvasok, se nem nézek filmen, egyszerűen nem nekem valók már ezek az „univerzumok“  a maguk bugyuta, indokolatlanul gyerekes műmitológiájukkal.

Ha kihagyták volna Szuperment, ellenben találtak volna egy rendes forgatókönyvírót meg rendezőt, még jó is lehetett volna a cucc (a főszereplő Milly Alcock-on nem múlt volna), de ez filmipari darab, arccal a bevétel felé, szóval egy bevállalósabb, műfajilag önkritikus változat feltehetően még nagyobbat hasalt volna a kasszánál.

Kéne már egy rendes független filmművész, aki egy ilyet megcsinál, mint mikor Jim Jarmusch összehozott egy nettó zombifilmet (A holtak nem halnak meg). Ezzel itt ugyanis tényleg az a baj, hogy lehetne jó is, ha nem lenne elsődleges szempont a profitmaximalizálás. Pedig a látványvilága egy videojátéké kábé, az nem kerülhet olyan eszetlen összegbe, azaz kibírná egy független produkció is. Hollywood mondjuk kevésbé a neki mutatott görbe tükröt, de az annál jobb lenne a nézőknek. Esetleg nekem is, bár nem tervezek részokni a műfajra, amíg nem látok egy igazán fekete komédiát, ahol mondjuk az elvonón lévő Batman egy pókemberes pizsamában vetődik ki a rehab ablakából (soha nem süt ki a Nap!), mert még józanul is úgy tudja, hogy képes repülni...

p.s. Tényleg, miért gondolják azt a szuperképregényes hősök, hogy verekedve harcolni mindig egy lobogó köpennyel a hátukon érdemes? nem látszanak tőle Dart Vadernek (neki is minek?), a kiívül hordott alsó vagy a miniszoknya mellett meg különösen röhejesen fest.

Politikai túlélet

Egy kevésbé frekventált igeforrásból a mai nemszent lecke:

"A külföldi titkosszolgálati hadjárattal megvalósított puccsal hatalomra juttatott gyarmati adminisztráció kis főnépbiztosa maga is áldozat, parlamenti őrjöngései által is bizonyítottan súlyosan beteg ember, akinek pszichopata személyisége nemcsak megmákonyozott szektahíveiben korbácsol fel vérgőzös, gyilkos vágyakat, hanem maga is egyre primitívebb proletártempóba süllyedve mocskolja a nála különbeket. Tankönyvi tünet, hogy nincs benne belátás, empátia, tisztelet, egyszóval semmi olyasmi, ami a civilizált, egészséges embert emberré teszi. Ez az intellektuálisan jelentéktelen, erkölcsileg rothadt bukott NER-lovag abban leli egyetlen örömét, hogy habzó gyűlölettel válogatás nélkül sérteget és rágalmaz bárkit, aki épp útjába kerül. Természetes, hogy az ilyen ember szabályt, törvényt nem ismerve önkényuralomra tör. Ezt a típust nevezi Hamvas Béla hivatásos gonosztevőnek"

Tűéles látlelet. Nem feltétlenül a jelenlegi miniszterelnökről, Jobbhíjánnépvezér Péterről, hanem azokról a sötét összeesküvés-elméletekről, amik a demokratás (milyenes?) szerzők fejében gomolyfelhősödnek, hogy efféle mentális záporok zivatarozzanak belőlük.

Amúgy MP tényleg egy nárcisztikus-túlmozgásos alak, aki az elődjéhez hasonlóan élvezi a konfliktusokat, bár a Felcsútok Géniusza a vége felé már nem élvezte, csak benne maradt a maga kavarta viharban. Igazából konfliktuskerülő lett, amennyiben kizárólag a saját lakáj-alakú, betanított sajtómunkásainak nyilatkozott, előre megbeszélt „kérdésekre“ „válaszolva“, amikor meg beleszállt például az ellene tüntetőkbe, rögtön elvesztette az önkontrollt. A komfortzóna elhagyását már rég nem bírta akkorra a Vezér.

Az új führer jól söpör pedig inkább cinikus-alázó üzemmódban működik, mintsem habzó szájjjal gyűlölne (miközben ez sem egy államférfi tempója), de speciel belátás, empátia, tisztelet pont az elődjében nem volt egyáltalán. Ő csak az erőt tisztelte, az meg nála volt, tehát valójában saját magán kívül lenézett mindenkit.

Számomra a legviccesebb a külföldi titkosszolgálatozás, ami maga a kognitív disszonancia redukciója. Mert arról van szó, hogy a felcsúti a tökéletes politikus, az ideáltipikus államférfi maga, aki ennek megfelelően tévedhetetlen,  a hívei számára napról napra az a dogma, amit ex cathedra kinyilatkoztat. Akkor is, ha az épp homlokegyenest az ellenkezője annak, amit előző héten mondott. Ha tehát egy ekkora formátumú orákulum veszít a választáson, az nem lehet az ő hibája, de még bizalmi embereié sem (hiszen jól választotta ki őket), így legfeljebb a másodvonal a hibás, de még sokkal inkább a gaz, és szükségképpen külső ellenség. A titkosszolgálatok, na. A „hadjáratukkal“. 

Erre persze nincs bizonyíték, hisz attól titkosak ezek a sötétben bujkáló, ellenfülke-forradalmár szolgálatok, sőt az az igazi bizonyíték, hogy nincs bizonyíték! Ha lenne, nem lennének elég titkosak a hadműveletek, tehát elég eredményesek sem, márpedig a tiszás kétharmad maga az eredmény, tehát a bizonyíték hiánya a titkosság létének bizonyítéka, az a gyanús, ami nem is látszik!

Érdekes az is, hogy amikor nyert a későbbi Hatalmi Főpárt, akkor a választási eredmény (fülke)forradalom volt, de ha nem, akkor puccs. Ez ennyire egyszerű. (Az megvan még, hogy meccs addig tart, míg nem nyer a Dagadt? Maga mondta.)

A világ vagy fekete vagy fehér, a szürkének nemhogy ötven árnyalata nincs, de mi frász az a szürke egyáltalán? Vagy kurva nagy szuverenitás van, vagy gyarmat vagyunk, a kettő közt nincs átmenet, aki szerint igen, az maga is vagy gyarmatosító, vagy azok szolgája, pont.

Az efféle gondolkodás tényleg kétbites, az egyik politikai oldal szép, okos, hazaszerető és mindenek felett tehetségesen alkalmas, a másik ugyanez szorozva mínusz eggyel, azaz sátánian gonosz, inkompetens, betegesen hazaáruló mocsadék. Ennek megfelelően a szépek és okosak győzelme mintegy történelmi szükségszerűség, míg a másikaknak a bukása az, csak idő kérdése az egész. Történelmileg meg évtizedek sem számítanak nagy időnek, csak ki kell várni a Nagy Időket, az újra mindenképp eljövő aranykort, melynek prófétája már közöttünk jár, csak a megvezetett tömegek nem ismerték fel elég sokszor (elég sokáig) benne az isteni karizmát. Így egy félkész művet hagyott maga után, de be lesz az fejezve, és nagy béke lészen, ha kő kövön nem marad, akkor is!

És most mondja valaki, hogy a posztfideszesség nem egy szektalét. Angyali küldetésekkel és ördögi megszállottságokkal, ahol az Armageddon nem csak egy középszar film, hanem a közélet érvényes olvasta. (vö. Pilhál tata a Magyar Nemzetben: „Teszem hozzá, a vágy a háborúskodásra sosem belülről jön. Manipuláció. Az ördögöt kell keresni mögötte.“ És nem, nem Vlagyimir Vlagyimirovicsra gondol közben. Hanem az EU-ra, ami mögött a Sátán áll, gondolom így rendesen szarvakkal meg patákkal, és háborús gerjedelmében Szaddam Husszeint dugja hátulról, ahogy azt a South Park című dokumentumsorozatban is láthattuk. Az ördögözést afféle ultima ratio-nak szánják, a nagy végső érvnek, deigazából az érvek ordító hiányáról szól.)

p.s. Persze bizonyos helyzetekben igen kényelmetlen a szektalét, olyan kínos, viszketeg érzés (és nem, nálam nem árad a Tisza, ez a mostani bagázs nekem az előző döbrögi-rezsimhez képest felüdülés, persze ezen még javíthatnak):

Bang

Nem feltétlenül néznék meg egy filmet, aminek az a címe, hogy Bang Bang, mert az vagy valami akciófilm, vagy egy ölős-baszós gengszterrománc. De erről a Vincent Grashaw által rendezett, 2024-es darabról valahol jókat olvastam, úgyhogy ha már elém dobta egy filmmegosztó oldal, belenéztem. Nos, pont az ízlésem szerint való műegész, egy igazi súlyos dráma Detroit egy karcos kertvárosából, ahol repedezik a járda aszfaltja, ritkás a napsütés, a valóság szürke, a képzelet meg ritkán jár arra.

Itt kolbászol a visszavonult bokszoló, Bernard "Bang Bang" Rozyski, akinek még családja is volt egykor, és  unokája felbukkanása apropóján nekiáll jóvátenni múltbéli hibáit. Legalább is megpróbálja.

Tim Blake Nelson olyan hitelesen nyers, cinikus és felettébb lepusztult a címszerepben, hogy elsőre meglepődik a néző, hogy tud járni. Ugyanis a bevezetőben egy kerekesszékkel közlekedik (és esik hanyatt), aztán mikor nincs rámpa egy lépcsőnél, feláll, és felviszi maga a széket, aztán visszaül. Mert az ő világa egyszerű, minek menni ha lehet gurulni is, a kecsapos szendvics lehet főétel, a múlt utólag szépnek tűnik, a jelen semmilyen, jövő meg nincs, de azért csak kiderül, hogy a személyiség a mindenen túllevés után is mehet még valamerre. Nem klasszikus fejlődéstörténet a Bang Bang, de nem is egy műfaji film. Túllép az unalomig ismételt sport- és gengszterfilmes kliséken, a cselekmény legtöbb fordulatára tényleg nem számítunk.

Nem vidám darab, bár vannak megmosolyogtató pillanatai, de Grashaw láthatóan nem akart egy fekete komédiát csinálni a sztoriból, marad a hatvanas évek óta ismert munkásnegyed-esztétika huszonegyedik századi változata, miközben maga a főhős élhetne akár az 1960-as években is, a mentalitása, az ízlése, az élethez való általános hozzáállása már nagyon nem újvilági. 

Bernard egy tüskés alak, az elhidegült lánya meg vele is az („ - ...hé Jen, büszke vagyok rád! - Baszódj meg!“), ehhez képest van akkora hírneve régről, hogy a világ alapvetően barátságos vele, például a fiatal rendőrcsaj, akik lemeszeli lejárt jogsival (és talán kissé piásan is), de nem letartóztatja, hanem hazafuvarozza. Aztán kiderül, hogy még testvére is van, az unokájával meg kezd szinte családi kapcsolatba kerülni, amennyiben nála lakik, ő meg bokszolni tanítja. Rosszul amúgy, hisz sosem volt edző, meg is lesz a következménye az amatőrizmusának, de egy roncs világban amúgy sem ér épnek maradni.

Ez így lehetne valami nyúlós-nyálas melodráma is, könnyfakasztó aszcendenssel, de a sztori végig a földön marad, nem akar ránk erőltetni nem létező erkölcsi tanulságokat. Mert olyanokat az élet csak néha és nyomokban tartalmaz, ez itt meg egy realista darab, költőisége abban áll, hogy kerülni igyekszik a költőiséget. Tényleg mintha egy Charles Bukowski-novellát olvasna az ember, arra sokkal jobban hasonlít, mint az 1930-as évek francia költői realista filmjeire, mert nem akar semmi sorsszerűséget láttatni emberek társadalomperemi sodródásában. Csak rögzíti azt. A Bang Bang így olyan messze van a Rocky-filmektől, ammenyire csak bír, szerencsére.

Ez olyan újranézhető cucc, pusztán kellő időtáv kell hozzá, mert nem egy látványfilm, de tipikusan az, ami megbízhatóan nem dob fel egy esős szombat délutánt.

A stílus meg a tartalom

A parlament még mindig egy Maunika Só, legalább is első pillantásra, miközben igenis történnek érdemi dolgok, azon túl is, hogy szegény hülye Némethbalázs (sziklaszilárd rés ő a fecsútista pajzson) sokaknak csinált kedvet újraolvasni a Micimackót. Például a Szuterénitás Védelmi Hatósághivatal beszántása, élén a verbális Gest Apóval, valami Lánczi nevű andrással, vagy - román meg talán horvát mintára - az afféle magyar korrupcióellenes ügyészségként működő vagyonvisszaszerzési és mindenféle hivatal felállításának megkezdése. (Ja, a románok is úgy csinálták 2013 körül, hogy lett egy párhuzamos ügyészség, hogy az addigi korrupt társaságtól függetlenül mehessenek utána magának a korrupciónak, hisz a részben érintettektől ez mégsem lett volna életszerű. Az akkori vezetője ennek az új szervnek, Laura Codruța Kövesi meg azóta uniós szinten viszi ugyanezt a projektet.)

De ami látszik a magyar ország gyűléséből, az a fecsegő felszín, az alig burkolt kurvaanyázás (asszem ez a trógerezés funkciója, az alig burkolás), ahol épp a néhai kormánypárt roncsaiba kapaszkodó képviselők próbálják eljátszani az európai értelemben vett keresztény-polgári konzervatívot, akik kibaszottul meg vannak sértve, ha visszakapják azt a stílust, amit másfél évtized távlatában oly nagy kedvvel gyakoroltak az akkori parlamenti kisebbségen. Pedig csak a stílust, a tartalom sokkal enyhébb, mert a lopást ugyan lopásnak nevezik a kormányerők, de például nem tagadnak ki a nemzetből senkit, nem hazaárulózank le mindenkit, akik nem ők, ami már egy minőségi lépés egy későbbi, normálisabb diskurzus felé. És például a csicska szót maga a Dagadt vitte be az országos gyűlésbe, midőn lecsicskapártozta az akkori Jobbikot, ha valaki még emlékszik rá. A Jobbikra. (Jut eszembe, a brit parlamentben alap az szókimondó stíl, amint itthon még hüledezünk, nem véletlen, hogy a londoni alsóházban a két egymással szemben ülő oldal közt elvileg éppen két kardhossz és egy lépés a távolság, szimbolikusan jelezve, hogy itt csak szóban lehet párbajozni.)

infostart.hu

És erre a folytonos egymásba menésre persze nem lehet hosszú távú politikát építeni (politikai kommunikációt mondjuk igen, csak nem ízléses), de a hangsúly a hosszú távon van. Most még jogos és indokolt  a fecsútista orbanoidok képébe tolni az eddigi rendszer bűneit, visszanyalatni velük a fagyit, de mondjuk ősztől azért lehetne valóban polgáribb a hangütés, addig meg az van, hogy a nertársak házhoz mentek a lófaszért, tessenek ló képet vágni hozzá:

telex.hu

Esős hőesés

Navégre mavégre huszonegy fokban esett, reggel hatkor bőven még, én meg vidámabban ébredtem egy szinte már normális alvás után, hogy hurrá, nem süt a kurva Nap! Állítólag persze süt, sőt mindig, csak nem mindig ránk, meg nem mindig a felhők között, de ilyen úgynevezett „tényekkel“ nem kell megzavarni helyi lokalitásomat, a négy falam közt csak én tudóskodhatok, engem meg a természettudomány főleg a Star Wars keretrendszerében sem érdekel. (Bár tegyük hozzá, a Sztárvórz szociológiailag is egy fércmű, innen látszik hogy mese.)

Most viszont egészen megkönnyebbülten üvöltöznek a madarak a betondzsungel nem beton fáin, mennék én is az Aldiba saját márkás joghurtért, de csütörtököt mondok, mert csütörtöktől van a mindig akció, ilyenkor nénik gázolnak bal vesén a bevásárlókocsijukkal, mert szerintük nekik van elsőbbségük velem, a kosaras gyalogossal szemben. (Ehhez képest viszont húsz perccel később szemrebbenés nélkül lépnek a hetvenegyes busz elé nem a zebrán, elvégre a busznak van féke, de ők a sajátjukat otthon felejtették, az éjjeliszekrényen van az olvasószemüveg mellett. Persze lehet, hogy ez csak fake news, a szomszéd Manyika által fékhíresztelve.)

Úgyhogy az akciós időjárás miatt csak holnap lesz joghurt, és ki tudja, hátha lesz most zabpehely is hozzá, csak azt nem mindig lehet kapni, magam a nemzetközi (ez annyit jelent, hogy amerikai) cukros kukoricapehely-lobbit sejtem mögötte. Az Aldi meg német, szóval érzem kiéleződni a transzatlanti lapítottgabona-hidegháborút, de én ettől még eleve nem veszek olyan pelyhet (pehelyet?), aminek színe van, ráadásul többféle is. Van itthon málnalekvár, a magok miatt az is ropogós édesség, részemről ez kipipálva. 

Na, röviden ennyit arról, hogy ma, Sarlós Boldogasszony illetve a vizitáció ünnepén a Hold a Vízöntőben van, és csupa jó fényszög látható az égen. Meg felhő, végre. (És a görögkatolikusoknál ez a Legszentebb Istenszülő drága köntösének elhelyezése Vlachernében, itt helyben meg Joghurtmentes Nap De Kávét Hozott Anyám.)