Elgurult frázisharc

Mindig megnyugtató, száraz, meleg érzés a békepárti-kormányhitű médiát olvasni, ahol a névtelen ám galamblelkű szerzők (tényleg, ezek azért névtelenek, mert ennyire szerények!) keresztényi békességgel írnak még olyan rút, anyagias dolgokról is, mint a gazdaság. A mai legbékésebb cím az, hogy „Macron ledobta az atombombát – ez történt“. 

Nos, az történt, hogy a francia elnök szerint az EU összekaphatná már magát, vagy a kínai gazdaság, meg a Trampli Donáld egomán őrülete lenyomja, mint a bélyeget. Vagyis egy határozottabb és egységesebb uniós gazdaságpolitikát sürgetett. Ez lett a Párt egyik szócsövében már az atombomba ledobása, a háborús ultima ratio, mivel eleve képtelenek leszakadni a Dagadt huszonéve puffogtatott harci metaforáiról. Nagy békepártiságukban persze.

Pedig fogalmazhatnának mondjuk butácska közmondásokban is, tekintettel a néplélekre és a zeitgeist korszellemére, annak is lenne húzása. Macron kapcsán például ez lenne a képes beszéd, amiben nincs atombomba és hadjárat, de tudjuk, hogy a fecske a Felcsútok melyik ormán fészkel: 

Egy fecske disznót győz, de sok lúd sem csinál nyarat! A ludak nem olyanok, ők a kertek alatt megfagynak. A fecske ellenben addig jár a kútra, míg maga esik bele! (És az onnantól az az ő kútja, nyilván.)

indianexpress.com

Szerencsétlen francia prezident meg nem is tudja, hogy már megint atomot dobott a Zorigó személyi állományának tudatalattijára, ő ilyen földhözragadt fazon: „Példaként említette a vegyipart, az autóipart és a gépgyártást, ahol szerinte mindössze tizennyolc hónap alatt „a feje tetejére állt” a helyzet.“

Most komolyan, hol van a gépgyártás a mindent vivő atomvillanáshoz képest? A gépgyártásnak nincs retorikai íve, szerényen névtelen hazai propagandistáknak kell felpimpelniük a mondanivalót, hogy üssön, mint Mike Tyson az első menetben. Frazeológia kérdése az egész, a propaganda frázisokból épül, az érvek itt feleslegesek

A macronos atombomba mellett a három másik vezető anyag a néhai hírportálon:

- Felháborító! A Politico publikálta az 5 lépéses Zelenszkij-tervet

- Elképesztő: a világ nagyhatalmai Budapestre látogatnak

- Őrületes hisztériát csapott Zelenszkij a béketárgyalás miatt – totál elgurult a gyógyszere

És basszus, ez valamikor még egy mértékadó  médium volt, csak aztán jöttek a nertársak és felzabálták.

A fenti címekből a felháborító amúgy az, amiről hónapok óta tárgyalnak, míg a felcsúti döbrögi a sarokban kiabálva duzzog; az elképesztő az, hogy majd jön a kínai meg az amerikai külügyminiszter, ők személyükben a világ összes nagyhatalma is egyben; egy elgurult gyógyszer miatt meg bárki hisztizne, nem? Utóbbi egyébként arról szól, hogy a ruszkik elsunnyognák az Abu-Dzabiban folytatott béketárgyalásokat. A moszkavi diktátor szóvivője „a tárgyalások keretében végzett munkát konstruktívnak, ugyanakkor rendkívül összetettnek nevezte“, vagyis húzzák az időt, és ebből az ukrán elnöknek elege lett. Meghát ugye a gyógyszere is hova tűnt?

Elhasználódó külsőségek

Vannak ezek a tipikus első világbeli problémák, hogy a vajas popcorn nem elég vajas ízű , a banán túl görbe, a sorozatok a tizedik évad után mind unalmasak, a Pornhubon meg néha akadozva fenekelik egymást a meztelen lányok. Valami ilyesmi lehet az is, amit a Zindex lök elénk, hogy ugyanis: „Az olimpián dobogós sportolók egymás után panaszkodnak érmeik minőségére“. A manóba is, ez micsoda válságtünet már! De tényleg, én is ismertem valakit, akinek azért ment tönkre a házassága, mert gagyi 14 karátos aranygyűrűt kapott a pasijától, pedig mindenki tudja, hogy 18 alatt nincs komoly kapcsolat.

Márpedig ha valaki kurva sok szponzori meg állami pénzből arra tette fel a komplett életét, hogy ő érjen le leggyorsabban a hegytetőről a völgybe, akkor az a minimum, hogy minőségi legyen az aranyérem, az ezüst az persze lehet valami gyérebb aranyból is, az már kit érdekel. (Nyilván azt, aki nyerte.) Ehhez képest az is lehet, hogy nem is színarany! Hát micsoda világ ez. Világ ez egyáltalán? Na ugye!

Ráadásul a cikk szerint többen is kifogásolták a közösségi médiában (az érmek mellett) a szalagok minőségét is. Fene tudja, nem olvastam ilyesféle panaszt, de el tudom képzelni, mikor valaki belesír a fészbukba, hogy "...sífutottam baszki tíz kilométert, elfáradtam, mint egy döglött ló, de nyertem, erre valami kínaipiacos szalagon akasztják a nyakamba az a randa érmet, ami már attól fémhulladéknak néz ki, hogy rám rakták. Majdnem hozzájuk vágtam bazmeg, hogy ez nektek olimpia? Ennél a nagymamám túrós rétese is magasztosabb, ez az ócska érem a szalaggal meg tűzijátékkel is szánalmas lenne. Apropó, hol a tűzijátékom, a fomaegyben azt is szoktak, meg bazi nagy vázákat osztani is. Itt meg? Pusztulat..."

Legalább is így képzelem, persze az egyetemi diplomaosztón én voltam talán az egyetlen, aki térdnadrágban vette át az oklevelét, de július eleje volt, rohadt meleg, én meg kétszáz kilométert nem fogok öltönyben buszozni.

És akkor még a hab a torkán:

„...a BBC kiemelte, hogy 2025 februárjáig összesen 220 kérés érkezett a 2024-es párizsi olimpiai játékokon szerzett érmek pótlására azok kopása, illetve elhasználódása miatt.“

Te jó ég, de mégis mire használják azokat giccses érmeket, hogy „elhasználódnak“?

Jut eszembe, nagyköveteket bekérettek már az ügyben, különféle fővárosokban?

p.s. Persze lehet, hogy az érmeknél is csak a "tervezett elavulás" jól ismert jelenségével találkozunk, azaz sz éremlobbi összefogott a szalaggyártókkal, és arra játszanak, hogy minden érmet legalább kétszer-háromszor kelljen újragyártani, mert az nekik profit és dicsőség is egyszerre. (Milyen szépen mutat majd az éves kimutatásban, hogy a Luigi Costello & HxianPing Érmeverde Korporésön csak idén 300% százalékkal növelte olipiaiérem-termelését...)

Hullahopp

Van abban valami morbidul vicces, mikor egy halálhírtadó cikk közepén ott egy hirdetés, amiben ilyen kerekes hullaszállító dobozt reklámoznak, amivel leginkább a kórházak folyosóin lehet találkozni, ahogy tolják az egykori emberből maradt anyagot a hullaházba.

Az még csak-csak, hogy ezt egy kórház vagy mentős szervezet online rendeli meg (bár nem valószínű), de hogy nem egy bulvárcikkbe szúrt reklám hatására, az tuti. De akkor kire céloznak a reklámmal? Valakinek kell ilyesmi otthonra, olyan tempóban hullik a háztartás? Vagy nem bízik benne, hogy a halottszállítók kellően higiénikus dobozt hoznak majd neki, és vesz sajátot, hogy majd abban? Persze lehet hogy vannak, akik direkt ilyet gyűjtenek. Elvégre motorokat gyűjteni is menő, de banális, bélyeget gyűjteni már  nem is menő, nade egy hullaszállító kocsi, pláne ha többféle is van a fészerben, az nagyon egyedi. Valamint gyanús, hogy a gyűjtő esetleg hullákat is gyűjt hozzá, azaz sorozatgyilkos, de önmagában ez még lehet egy ártatlan hobbi. Értelme szinte semmi, de ez a hobbi lényege, az önmagáért való hülyeség. meg hogy legyen drága, de az itt megvan:

Biztos ebben a műfajban is vannak kategóriák, hogy alapmodell, áramvonalas sportváltozat (ha valaki nagyon gyorsan akarja tolni - nekem pl. a porszívóm áramvonalas), terepjáró, igen kövér hullákhoz való XXL-es kocsi, meg az okos hullafurgon, ami szekennel, és mire a boncteremig érnek, már nyomtatja is három dében a halotti maszkot, kívánságra óegyiptomi vagy kora középkori stílusban. (Az Andy Warholos feláras!)

Van persze az egésznek egy közéleti megfejtése is. Miszerint olyan szarul áll az egészségügy, hogy maga a Nemháttér Hatalom tolja elénk az efféle hirdetéseket, csak hogy tudjuk, nem csak a halálunkig hanyagol el minket a rendszer, de még akkor is. Aki nem vesz magának hullakocsit, nem kap rétest estére, illetve lepedőbe csavarva fagyasztják majd le kutyakajának.

Legalább is elképzelhető, ha már bármi más is.

Explicit tartalomvigyázat

Vagyis trágár kissé, de ez van, ilyen lábbal keltem napok óta, meg a hatalomtechnikai propaganda eleve azon a szinten van, hogy nem zavar ha nem eltartott kisujjal írok róla. Ha ugye tartalomhoz a forma, akkor aktuális Ártunk és Ormányunk elénk hányt üzenetei igen durva formákat érdemelnek.

A Párt hatalomtechnikai lecsóba csapása ott kezdődik, hogy először is csinálnak valami orbitális disznóságot. Lásd: Teszünk mi a hatalmi ágak szétválasztására, rendeletileg kikormányozzunk magunkat a jogállamból, mikor folyamatban lévő pereket visszamenőlegesen szüntetünk meg, és egyébként is, ki a faszom az a Montesquieu? (Ha szarul állok a sakkban, kitalálom, hogy a bástya léphet átlósan is, sőt, már hat lépéssel ezelőtt is léphetett, szóval most én adtam mattot, mégiscsak.)

A tetteket azonban szavaknak is kell követniük, és innen jön kormánylázár-infós, meg zorigómandíneres halljakend-hadművelet, három fokozatban, gyorsuló hangerővel:

- Az első a magyarázkodás, mikor próbálnak érveket tákolni, nem mintha hinnének bennük, csak etetni kell a nyilvánosságot. Mag a híveket, 

hogy lám, az ő bölcs vezérük milyen fifikásan átlátja az összefüggések bármijét.

- A második a hülyeség/aljasság egyre hangosabban kiabálása, hogy nem nem igaz semmi, amit bárki más mond, ellenben az van hogy a tények velük vannak, így igen, kék fű és zöld az ég, legeljetek lóherét, vagy lófaszt se kaptok többet!

- A harmadik a kurvaanyázás.

És mikor a harmadik fázis életbe lép, az első automatikusan kiesik. Ha már csak az ellenség kurva anyját van (aki innentől ellenség), akkor már nincs mit magyarázni, a Sátán helytartója elleni küzdelem már nem igényli az argumentációt.

Példa, csak mert épp a nőképek változásáról írtam cikket:

1. „Mink kérem nem indítunk női asszonyállatokat a választásokon, sok dolguk van nekik a családban, nem rakunk rájuk még egy terhet, csak mer' rendesek vagyunk bazmeg! Tiszteljük a fehércselédek princípiumát, arról úgyse tudja senki, mi a frász lehet. Ja igen, adómentesség, nagyon adómenteség, az már semmi? He?“

2. „ Családbarát, értitek parasztok, csa-lád-ba-rát! Rombolják a családokat, de mi családbarát alapon támogatjuk a családokat, mert családbarátok vagyunk. Még egyszer mondom: családbarát a kormány, a Párt, csak mi, csak családbarát!“

3. „Mindenki más buzi! Drogos buzi! Bűnöző drogos pedofil buzi! Libárbolsevik náci, de csak mer' buzi!“

A kortárs kultúra egyik lényegi sajátossága az akceleráció, azaz hogy nem egyszerűan változik, hanem egyre gyorsabban változik. (Ez a gondolat is olyan rémesen, avíttasan kétezres évekbeli, ma már a szingularitás a menő.)

Ami ez esetben azt jelenti, hogy a propaganda is egyre gyorsabban, mondjuk egy hét helyett sokszor már egy-két napon belül eljut a harmadik fázisba, és ahogy kurvul a kampány, nyilván lesznek ebből még órák is. Már.

Vámpírkoktél

Vannak történetek, melyeket érdemes is időnként újra megfilmesíteni, és vannak, melyeket csak szoktak. A Drakula szerintem az előbbi, nekem nem hiányzott egy újabb Bram Stoker-feldolgozás, pláne ha annyir nem újszerű, mint az egykor szebb napokat látott Luc Besson változata. A kiégett francia azt nyilatkozta, hogy ő most aztán tényleg az eredeti regényt fogja filmre vinni, mert az nem egy gótikus horror, hanem egy szerelmi történet, csak Stoker idejében még nem volt mozi, az olvasók fantáziája meg a horrorelemekre gerjedt rá.

Ez így igen szép, de szerintem pont ugyanezzel a koncepcióval állt elő Francis Ford Coppola, még a kilencvenes évek elején, meg is csinálta a filmjét, ez a mostani meg gyakorlatilag annak egyfajta remake-je. Vizuálisan ötpercenként ugranak be az embernek az 1992-es film képei, ami nem lenne baj, csak minek? Az egy igen jó film a maga romantikus meseszerűségében, ez meg ugyanannak a fapadosabb kiadása. Miközben ugyanúgy menő a látvány, hátborzongatóan jó a zene, és rendesen lett összeválogatva a szereplőgárda, csak az egésznek nincs húzása.

Caleb Landry Jones nem rossz Drakula, nade Gary Oldmannal versenyez, és alulmarad, mert azért nem akkora művész, inkább csak sajátos fejszerkezete van, abból jön a karaktere minimum fele. Winona Ryder helyett pedig megkapjuk Zoë Bleu-t, aki feltűnően Rosanna Arquette-re hasonlít. (Ja, a lánya, mint kiderült.) Na, ő legalább nem azt a szende úrikisasszonyt hozza, amit már ununk, lényegében miatta érdemes végigülni a bő két órát, aminek vagy felében benne sincs.

Mert a történetet ismerjük, a szereplőket ismerjük, a korábbi változatokkal való folytonos összehasonlítást nem tudjuk elkerülni, Besson meg nem tud hozzátenni túl sok újat, elvégre ezt a cuccot már harmincpár éve is szerelmi történetként tolták elénk. Amit viszont hozzátesz, az azért nem annyira rossz.

Az egyik újítása, hogy ez alkalommal Drakula nem a viktoriánus Londonban vámpírol, hanem ugyanekkor Párizsban (a Nagy Franc Forr századik évfordulója táján), és ha már Franciaország, akkor ilyen vámpírhipnotikus megigézés helyett varázsparfümmel dolgozik. Na, itt megy át egy-egy jelent erejéig bohózatba az egész, ami önmagában nem lenne baj, de itt nagyon tájidegen. Kis különbség még, hogy a ügyeletes vámpírszakértő tisztet nem Van Helsingnek hívják, csak úgy hogy „a pap“, mert az (Christoph Waltz hozza a szokásost), de amúgy mindegy is.

Ebben a filmben több a vallási utalás, a tébolyda, fura kis lények, mag valamelyik porosz-francia háború talán, plusz ez már nyúl a Harry Potterből meg a Hegylakóból is, dehát ez van, ha már a posztmodernt is nosztalgiával emlegetjük.

Olyan régen olvastam a regényt, hogy már tudja fene, melyik verzió a szöveghűbb, még szerencse, hogy nem is érdekel.

Úgy voltam ezzel a Drakulával, mint a múltkori (Guillermo del Toro-féle) Frankenstein-nel. Hogy alapvetően nincs baj vele, csak nem értem, miért kellett időt és pénzt nem kímélve megcsinálni, ment-e ettől előrébb valami?

Az is lehet persze, hogy a 18 éves önmagam anno lelkesedett azért a filmért, amit ez itt túl sokban másol, így a 52 éves énem ezt már nem tudja szívből kedvelni. Avagy elvagyok én ezzel a változattal is, de lehetne már egy olyan, amiben Drakula - tudom is én - űrlény, nem halhatatlan, csak időutazó, esetleg ő volt Hasfelmetsző Jack is, valamint Hitler, vagy mint azt valami nagyon B-filmes műalkotásban tényleg meghúzták: Júdás a Jézus-sztoriból, csak hogy értelme legyen, miért is ragadt valahol az élet meg a halál közt félúton. Már túl a szerelmen, ami nekem azért ehhez kevés lenne.

Ez a film ellenben valahol az élvezetesség és a feleslegesség között ragadt be, ha valaki ki tudja kapcsolni a korábbi élmények emlékeit, teljesen jó darab, ha meg nem, akkor simán csak két óra, amit megint kitöltöttünk valamivel.

Lefelé

Valami kormányzati pártférfi beszólt a jobb híján népvezér és pártja programjára, hogy ezek a mocskok a Tiszából, ezek nem hogy nem építenének új stadionokat, de lebontanák az eddigieket is, mert nem szeretik a fodbalt, és amúgy is fel voltak mentve tesiből. És eleve utálnak mindent, ami Magyar (jó, hát kivéve a jobb híján népvezért), márpedig a fodbal nagyon magyar, nagyon hagyományosan az, mint a nyereg alatt puhított hátrafelé nyilazás, meg a halálfejes cseresznyepálinka véreshurkával. És ennek megfelelően starétigiai ágazata a fene tudja pontosan mindek. De kurva fontos, na!

Én meg utánanéztem, hogy is állunk stratégiailag, mondjuk válogatott szinten, a honnan kellene visszabontással. Nos, 1966 óta, tehát az elmúlt hatvan évben, a magyar hangerijen fodbalválogatott négyszer is kijutott a világ bajnokságára. 66-ban még negyeddöntőt játszottak (bármi is legyen az) aztán még háromszor a csoportmeccseknél véreztek el. De azért az nem rossz egy nagy hagyománytól, egyben nemzetgazdaságilag fontosan kiemelt ágazattól, hogy tizenöt VB-ből négyen(!) is ott voltak.

Amit csak egy kicsit árnyal, hogy ugyanazen időszak alatt hatszor jártak emberek a Holdon.Hét kísérletből, hisz volt az az Apollo 13 is. Ráadásul régebben nem jártak ott, mint ugherese válogatott a Copa de Világon.

Hogy ezt hova lehetne visszabontani az nem teljesen világos. Viszont az már egyértelmű, hogy egy VB-re kijutni, az nem szarral gurigázás, az kérem komolyabb dolog mint elmenni a Holdra, sőt annál is komolyabb, mint visszajönni onnan. A rendes hegymászók tudják, hogy mikor fölérnek a csúcsra, az kevesebb, mint az út fele, mert totál kimerülve biztonságosan ereszkedni, az néha nagyobb kihívás. Nos, a magyar fodbalistákból válogatott válogatott úgy nagyjából a szigorúan nagybetűvel írt Aranycsapat óta van lejtmenetben (amennyire az a statisztikákból látszik, mert a statisztikához értek, a labdakergetés meg nem érdekel amúgy), és hát hosszú az út lefelé. De szigorúan Nélkülem. Tőlem aztán sóval hinthetik be az egészet, de borsot ne pazaroljanak rá, azért Kolumbusz egy komplett kontinenst fedezett fel véletlenül.

Ahol viszont valami egészen mást értenek fodbal alatt:

arnoldzwicky.org

Törzsi gyúlás

Fú Enberek, megvolt a szombati tegnapon a háborúellensség is, és az van, hogy háború még mindig, viszont teljesen be vagyok tojva, hisz bár magabiztosan vezet a Párt, de ha mégsem, Brüsszel elviszi a pénzünket Ukrajnába, hogy az ukránok a mi pénzükből öljék meg a fiainkat a fronton (mondjuk akkor az orosz oldalon kellene lenniük, amiben persze van racionalitás, csak nincs), még szerencse, hogy geopolitikai-taktikai okokból nincs gyerekem. Se.

Ha mindenki követte volna a példámat a szaporodási semmittevésben, most nem lenne ekkora a veszély, ha nincsenek fiaiank a lányaink mellett, senkit nem lehetne elvinni a háborús veszéllyel fenyegetésbe, plusz kihalnánk végre, és nem hiányoznánk senkinek, leszámítva minket, de kihalva már ez sem egy nyomós érv a maradásra.

Amúgy a Felcsútok Géniusza feltalálta a stand-up tragedy műfaját, talán még senkit nem láttam ilyen őszinte gyűlölettel elkeseredni a színpadon, szóval van abban valami alapvető művészi teljesítmény, ha valaki egyszerre tud félelmet kelteni és rettegni, fenyegetőzni és bizalmat kérni, hitelesség helyett pusztán a vakhitre játszva. Jó, mondjuk máshogy nem is működbe ez a fajta duplagondol-alapú orwelli újbeszél. 

Mert ugye Brüsszel a fújj gonosz, hisz fegyverkezik, és készül valami rémes forgatókönyvre is, mi ellenben - pár perccel később - már remekül tökös egy ország vagyunk, mert fegyverkezünk, és készülünk akár egy ukrán támadásra is. Hiszen Ukrajna ellenség, ezt eddig így azért nem mondta ki, dehát kurvul... izé, durvul a kampány. A kurvulás már rég megvolt.

Ő már az igazság utáni világban van, ahol semmi sem igaz vagy hamis, helyes vagy helytelen, ellenben mindig minden pont olyan (és mindig is úgy volt) ahogy abban a pillanatban állítja, a legfőbb argumentum pedig annyi, hogy: Csak!

Ez egy szigorúan monoton növekvő, egységsugarú, egyszerű, de nem érthető világ. Mert szimplán nincs mit érteni rajta, mert az igazság utániság nyilván túl van már aa racionalitáson is. Amolyan Wittgenstein-parafrázisként: „Amit nem lehet elmagyarázni, arról kiabálni kell!“ Tőmondatokban főleg. 

És ezt aztán mindenféle jöttment kultúrantropológusok valószínűleg a „szélsőséges törzsiség“ fogalmával írnák le, ha lenne ennek bármi értelme.

A kampány a törzsfőnök-főtáltost hozza elő a Dagadtból, törzsi gyűléseket tart. Nem a háború ellen, a háború vonatkozásában ezek annyit számítanak mint lepkefing a tornádóban, ha nem lenn épp háború, akkor a cigányok, zsidók, ügyvédek, árdrágítók, ellenforradalmárok, meg a jó öreg Brüsszel ellen menne a hergelés, pontosabban akkor csak ellenük. De háborús retorikával, na persze.

Fázistorlódás

Tegnap délután úgy voltam vele, hogy fenébe, már megint vasárnap, holnap egy újabb reménytelen hétfő (mert hétvégén a reménytelenség amúgy pihen), erre leesett, hogy szombat van. Naná, gondoltam, ha vasárnap lenne, már nem lenne! Elvégre  hétfő délelőttre ígértem egy cikket, aminek írása még csak az első fázisában tartott, ami az ötlettelen tépelődés.

További fázisok:

- Az ötlettelenségre rágörcsölés: Azaz hogy a fenébe van az, hogy semmi, de semmi nem jut eszembe, pedig adott a téma, azon nem kell agyalni, de azon belül szabadon szárnyalhatok bármiről.

- Halvány ötletbe kapaszkodás: Na, ez jó lesz, ebből ki lehet hozni valamit, csak tudnám hogy mit? 

- Kísérlet egy vázlat összedobására: Minden esetre leírok három-négy alcímet, azokra már csak fel tudok húzni valamit!

- Vázlat elvetése: Á, baromság az egész, ez így még szájbarágós okoskodásnak is béna lesz.

- A vázlat szükségességének elvetése: Mondjuk pont valami szájbarágós okoskodást várnak tőlem, úgyhogy elkezdek írni, azt' majd csak megy valamerre a szöveg.

- Ideologizálás: Na, tényleg megy ez... És akkor hívjuk most ezt spontán, avagy automatikus írásnak, az eleve igen szakszerűen hangzik.

Mindez persze csak totális ihlethiány, kreatív kiszáradás és/vagy kétoldali írásundor esetén van, alapból csak az ötleten görcsölök, ha az megvan, öt perc alatt összeáll a fejemben a nagyjábólja, a többi meg jön írás közben. Olyan ez az esetemben, mint a főzés, hogy csak nekiállni nehéz, aztán már majdnem élvezem. Főleg persze azt, ha valami végre kész van, és nincs már dolgom vele.

Nem bírom, ha dolgom van a dolgokkal.

Télimpia

Láttam olvasni a hírekben, hogy most van a mostantól téli olimpia. Az van, hogy nekem már a nyári sem tűnik föl, de arról hallok ha jön, erről meg semmit, ezeknek a taljánoknak tényleg meg kell nyitnia, igen giccsesen persze, hogy egyáltalán észrevegye az ingerküszöböm.

És akkor még a politika kapcsán mondogatja mindenki, hogy micsoda véleménybuborékokban élünk. Miközben az én érdeklődésbuborékjaim sokkal gránitszilárdságúbbak, mert közéletileg azért járok szörnyülködni a kormányhitű médiába, de a fodbaleredmények, az aktuális háztáji popsztárok, a tévés vetélkedők és a vietnami fúziós konyha teljesen elmennek mellettem, annyira nem érdekelnek. 

Az meg igen, hogy keretezi a narratívákat a Párt propagandája, bár egyszer már elhatároztam, hogy ha egy műsorban/podcast-ben bármilyen szerkezetben felbukkan, „a narratíva (át)keretezése“, azonnal elkapcsolok. De ettől még mondjuk Mandinert olvasgatni az olyan mint állatkertbe menni, hogy jé, de fura izék ezek itt, van ami érdekes, van ami ismerős, van amitől undorodom, mondjuk cuki az nincs a Mandin, de néha felküzdik magukat a neutralitásig, hogy legalább nem visszataszító, amit egy-egy téma kapcsán épp művelnek.

Nade, sport. Az ugye alapból nem érdekel már egy ideje, a téli sportok meg különösen nem. A műlesiklás meg az óriásműlesiklás különbségét annyira sem tudom, mint az angol meg az ausztrál rögbiét, sőt az sem világos honnan ismerek olyan hülye szavakat, hogy „óriásműlesiklás“. Mi az az óriásműle? Mert a siklást azt értem, de az óriásműle az valami nagyon németesen hangzó izé, én valami bazi nagy, fából készült, belülről kárpitozott és markánsan fűszerezett természeti képződménynek képzelem, fürdővendégeknek... (Hisz arról szó sem lehet, hogy itt óriások siklanak le műn, annak semmi értelme.)

Az olimpiákról meg azt tudom, hogy olyan doppingmeghajtású versenyesemények (régiesen: sport), amiket pár évente két kínosan giccses „ünnepség“ közt rendeznek jobb híján, gondolom mert nyitóbevonulás után hetekig tart lebontani a díszleteket, aztán felépíteni az újakat és elpróbálni a záró kivonulást. Addig is a felvonulók kérték futnak, úsznak, illetve ez esetbe boboznak (azt régebben néztem néha), meg síelnek lefelé illetve vízszintesen, de felfelé valamiért soha. És ezt tényleg hosszan ki kell nyújtani, pedig egyszerűbb lenne, ha mondjuk a sílövők eleve a műkorcsolyázókra lőnének, mielőtt elgázolják őket szánkóval, vagy ha a kettes meg négyes bob helyett harminckettes és hatvannégyes lenne, és sokkal kevesebb lecsúszásból megoldhatnák az egészet.

Ez kicsit emlékeztet arra az ötletemre, hogy a Kaposvár-Dombóvár személyvonatok késéseit úgy lehetne a legegyszerűbben kiküszöbölni, ha a vonatok eleve Kaposváról Dombóvárig érnének. Így nem kellene mozdony se, az ember felszállna itt az utolsó kocsiba, és előre menne az elsőbe, ott meg leszállna Dombóváron, és ha mázlija van, jegy sem kell, mert egy ilyen hosszú vonaton nem biztos hogy az utazási sétaidő alatt belefut a kalauzba egyáltalán.

Szóval érdemes lenne elgondolkodni, összesen hány bobos tudja egymás mögött végigülni a pályát, hátha van annyi induló, és akkor nem kell bob sem, ami eredetileg persze biztos robert, csak jó ideje lebecsülik már.

Minden esetre a legcsekélyebb érdeklődés nélkül várom a híreket, hogy általam nem ismert sportszakmai szakágakban miféle egzotikus vadidegenek nem jutottak a döntőbe már megint, épp mint a legutóbbi Télimpián, amit ott rendeztek, abban a városban... nna.

Nézni azért nem fogom, mindennek van határa, plusz rengeteg jó horror a neten!

blog.teachersource.com

p.s. Jut eszembe, egyszer (kétszer) láttam az Eddie, a sas című filmes műegészt, az egészen télimpiás tematikájú, plusz valós történet alapján trúsztori, szóval az is érhet valami kreditek a kontextusban.

Az utolsó és az utolsó előtti császár egyben

Ma lenne kereken 120 éves Pu Ji (uralkodói nevén Hszüan-T'ung), Kína utolsó császára, a Csing-dinasztiából, aki szédületes uralkodói karriert futott be. Három évesen lett császár, miután meghalt elhunyni a nagybátyja, az előző császár, de hat évesen már le is mondatták a trónról az aktuális forradalmárok. Mondjuk addig is az apja volt a tényleges régens, vagyis hat évesen úgy mehetett volna nyugdíjba, hogy még csak császárkodnia sem igazán kellett, máris mehetett volna mondjuk Európába, mint nyugalmazott császár, és koncentrálhatott volna arra, hogy megtanuljon rendesen írni-olvasni, meg késsel-villával is enni, ha már Nyugat.

telex.hu

E helyett 26 évesen újra munkába kellet állnia, mint a japánok által katonailag tákolt bábállam. Mandzsukuo köztársasági elnöke, majd 1934-45 közt császára. Abban legalább már volt praxisa. Dolga mondjuk itt se sok akadt, kirakati bábu volt nagyjából, sok rendjellel, hatalom nélkül, de mikor ennek is vége lett, ő a kommunista Kína állampolgáraként találta magát, ahelyett hogy (mint az Fülig Jimmy mondaná) Lózan Cseleszbe ment volna filmsztárokkal hetyegni. Vagy Londonba, arrafelé mindig is értékelték az emigráns uralkodókat.

Ő ellenben, immár középkorúként (és nem mellesleg öt év szovjet fogság után) a Mao Ce-tung féle kínai átképzést élvezte ideológiailag, mintegy kilenc éven át, egy börtönben, hogy aztán úgy 1959-ben szabaduljon. Kellet neki császárkodni ugyebár, három évesen azért több esze lehetett volna máshová születni! 

Így hát átnevelték, császártalanították, és lett belőle valami kertészféle, később könyvtáros, 67-ben pedig meghalt, szigorúan csak az után hogy megírta az önéletrajzát. Amit nagyon régen olvastam is, pedig vaskos, sokszor unalmas egy könyv (tényleg, ezzel az életúttal vártam volna valami felzaklatóbbat, de fazon annyira konfuciánus volt, hogy ez eleve nem működhetett), és a napokban újra a kezembe került.

És anno láttam Bertolucci róla szóló filmjét is a könyvből, Az utolsó császárt, az is vaskos volt és unalmas, de ez sem volt meglepő. Bertolucci a nagyon látványos, nagyon felületesen mély,  és rém érdektelen filmek mestere volt. Két filmen aludtam el moziban életemben, az egyik Az utolsó tangó Párizsban volt pont tőle, a másikra nem emlékszem. És egyszer majdnem a Titanicon, de abban nem volt benne Pu Ji, legalább is nem feltűnően.

A magukhoz térés névtelensége

Tiszta izgalomban vagyok már attól, hogy ma is lesz háború! Ellenes gyűlés! Részemről igazából még a múlt hétre vártam a háború végét, szarul is vagyok most a háborútól, bár többek szerint az csak simán a melegfront, ami váratlanul ért, miközben az ukrán frontra figyeltem a háború végét. Erre itt a déldunántúlon  csapott le egy meleg(!) front, miközben hetero vagyok, nem csoda hogy egész nap szédültem és kávéztam tőle. És vadakat terelő juhász!

Ráadásul ma szombaton gyűl az éji vad, úgy értem Szombathelyen, szerintem valamikor nappal, de mindenképpen ellenesen. Nálunk már volt ilyen gyűlés a helyi sportcsarnok arénájában, és az anyira háborúellenes volt, hogy a helyi ingyenes reklám- és pártlap azzal van tele. Ez mondjuk nem nagy teljesítmény, hiszen az egész úgy nyolc oldal, abból négy eleve hirdetés, egy ilyen kis színeses (nagy fotó, kevés szöveg ahogy a felcsútista polgármester átad, felavat, gratulál, tájékoztat, valamint méltat), meg van még két oldal propi. Ez olyan szerény üvöltve lelkesedés, hogy hirtelen lett a postaládámba egy másik ingyenes helyi lap is, abban csak ezzel van tele. Mint az a Borsó különszám, amiben kizárólag atomvillanás volt meg rettegő bárkik.

Őszintén szólva ez így kicsit unalmas, nem is mertem megfejteni a keresztrejtvényt belőle, hátha a vezér valami döbbenetesen kemény üzenete Brüsszelnek a megfejtés, azt meg nem bírná már a keringésem, három kávé után. De muszáj volt, harcolni kell a melegfronton, akkor is ha rosszul alszom tőle már előre!

Minden esetre majd elleni hangulatban háborúzom a gyűlés nézését, elvégre Szombathely fontos város, négy évig jártam oda,abba az iskolába. Amelyik ott van a patak mellett, a szemben lévő parton, és ki van rá írva valami. Na, ott jól éreztem ott magam, és néha másokat is. Ezért fontos a béke, háborúban sokkal szarabb  lett volna bulizni és közben okosnak képzelni magamat. Ha ágyúznak, máris lőttek az egész hangulatnak...

- O -

Azért vannak biztató jelek. Tegnap délután például címlapos főcím volt a Zorigón, hogy „Döbbenetes bejelentést tett Zelenszkij és Donald Tusk – nem térünk magunkhoz“ - íja nyilván a Névtelen Propagandisták Szakszervezeti  Egységfrontja, innen a többes szám alsó személy, ohne szerző. Az viszont tényleg remek, hogy nem térnek magukhoz, üdvös lenne ha ez immár így maradna. Nem arról van szó persze, hogy essen kómába az összes zorigós, de ha a médiaperszónájuk, azaz a névtelenségbe burkolózó, a nyilvánosság számára ócska szövegeket gyártó része az énüknek lehasadna, bele az eszméletlenségbe, és nem térne magához többet, az valószínűleg a mentális egészségünknek is jót tenne. Az övéknek meg pláne.

Hiszen karmikusan elég szar lehet naponta annyi aljas ostobaságot lapátolni a netre, ami még számomra is látszik, pedig a minden alatti médiaizéjüket csakis védőfelszerelésben nyitom meg. (Praktikusan lekapom a szemüvegem, elég nekem a néhány főcím, aztán eldöntöm, jó-e a vérnyomásom ahhoz, hogy valamelyikbe bele is olvassak.)

De ma úgy tűnik,  a Rejtőzködő Szerzők magukhoz tértek, baszki ezek szerint már magukról is hazudnak. 

Lehet hogy mégis megfejtem azt a keresztrejtvényt abban a kettes számú ingyenes újságban. Jobb szembenézni az ilyesmivel, amíg még magamnál vagyok.

Oh, minő kifinomult unalom!

Írnám, hogy eleve nem nézek kosztümös filmeket, de ez nyilvánvaló marhaság lenne. Minden film kosztümös, hiszen a szereplők jellemzően nem a saját ruhájukat hordják a kamera előtt. Esetleg a pornó lehetne a nem kosztümös, de egy rendes, cselekményes pornó is úgy kezdődik a nagyfarkú Johhny mosógép-szerelőnek van öltözve, csak hogy a mosógépnek később is lehessen dramaturgiai jelentősége.

Kosztümösnek azt hívják jobb híján, hogy cilinderes-zsakettes pasik lassan udvarolnak abroncsszoknyás, szalagos kalapos kisasszonyoknak egy arisztokrata udvarházának szépen nyírt parkjának. Esetleg hogy a három testőr, aki négyen van, köpenyben kardoznak a szemük sem áll jókkal, csak mert nekik sokkal nagyobb réz övcsatjuk van a buggyos nadrágjuk felett. (Jó, hát a három testőrös filmeket nagykanállal fogyasztottam egy időben, aztán ráálltam az eredeti Dumas-regényekre, és még mindig nem voltam tizenöt, de filmeket aztán nem néztem már a témában. Egész a közelmúltig, mikor a franciák végre nekiálltak újra filmre tenni ezeket a sztorikat, azt azért már nem bírtam kihagyni.)

És mindeme hosszaskodás csak azért kellett ide, mert a magam számára is meglepő módon megnéztem az Emma című 2020-as, sokak által kosztümösnek mondottat, ahol tényleg egy udvarházban meg a parkban próbálnak házasodni, a házasságot megúszni, házasságot törni, illetve házasságszédelegni. De nyilván így ment ez a 19. századi Angliában, tudja fene, én legkorábban is a huszadik század végiben jártam, és bár láttam ott belülről igazi, I. Erzsébet korából felejtett kastélyt, de ott senki nem bonyolódott szerelmi háromszögbe, gondolom turisták előtt azért az kínos lett volna.

Jane Austen regényeket meg ugye nem olvasok, halványan rémlik ugyan az Üvöltő szelek, ami Austen egyetlen, Emily Brontë álnéven írt könyve, amit persze később, főleg a sok hülye személy- meg helynév miatt nagyon letagadott.

Sőt Jane Austen filmfeldolgozásait se néztem, tekintettel a rossz (értsd: unalmas) értelemben vett kosztümösségükre, pedig az anno Petra mellett jelentős kihívás volt, de álltam a sarat a vártán, vagy mit.

Nos ennek a filmnek, meg gondolom a regénynek sincs szoros értelemben vett története, legfeljebb cselekménye van, ami nem ugyanaz. Mert bálok, fogadások, séták, vacsorák, ábrándozások váltják egymást, de az egész balhé nem tart sehová, már azon a befejésen kívül, amit az ember gyanútlan fogyasztóként is pontosan tud az elején. („Mikó megymá férjhő? He?“) Mert a kora huszonéves, tehát férjhez adandó úrikisasszony nem akar férjhez meni, de unja magát, úgyhogy a szerencsétlenebb sorsú másik sorsát egyengetné, míg ő maga ugye férjhez nem megy, mert ezt a sztorit ismerjük már a A makrancos hölgy, a Sok hűhó semmiért meg biztos még valami harmadik Sexpír által.

Mia Goth végig úgy fest, mint egy pszichopata játékbaba, amit aranyosnak szántak, csak kapott egy furcsa árnyalatot a feje, Anya Taylor-Joy pedig olyan mint egy folyton meglepett Terminátor, akit visszaküldtek a jövőből, csak elfelejtettek szólni neki, mi is lenne a dolga. Így lesz jobb híján amatőr kerítő, hiszen a házasság mégis hülyén hangzik annak, aki élő szövet a fémvázon.

(Bill Nighy pedig pont úgy néz ki, mint egy kiöregedett, ex-heroinista rocksztár, aki unja a sok kamarazenére menüettezést. Meg ezt a filmet...)

Ja, én is untam, a két színésznőt persze lehet megnyugtatóan bambulni egy darabig, de ez az egész messze-messze van a galaxisomtól, mondjuk ha jönne egy becsapódni vágyó kisbolygó, vagy legalább átugrana a Loch Ness szörnye, de így tényleg csak azért néztem meg, mert a háttértévémben ez ment, én meg nem találtam a távkapcsolót. Nem fájt persze a film, csakhogy ez esetben épp ez a bajom vele.

Egyetlen mentsége, hogy az egész olyan mint egy mozgó festmény, bár részemről ezt a rokokóból a klasszicizmusba épp átcsapó látványvilágot leginkább puzzle-formátumban kedvelem, illetve világhírű képtárak falain, jó messze tőlem.

p.s. Csak a végére jöttem rá, hogy az Emma rendezője Autumn de Wilde, akinek korábban egy filmjét sem láttam, ami azért lehetett, mert ez volt az első. Mármint nagyjátékfilm, amúgy fotósként és videoklip-rendezőként ismertebb. De nekem onnan volt ismerős a neve, hogy ő Arrow de Wilde anyja, aki viszont az egyik kedvenc zenekarom, a Starcrawler énekesnője és vezető exhibicionistája. Egy szimpatikus őrült.

Kijáró Rockklub

„Exkluzív felvételek: rocksztároknak kijáró fogadtatást kapott Orbán Viktor a Mandiner Klubestjén“ - írja a Mandiner, hisz ki más írná, ők a Párt egyik hivatalos ordibátora, ami még az alapból aljas propaganda-üzeneteket is jól fel tudja hangosítani. Pénzért persze, de úgy van ez, hogy ha az ember elég sokat uszít juttatásokért, akkor maga is kezdi komolyan venni a nagy löttyös indulatokat, elvégre kognitív disszonancia is van a világon, amit egy idő után kurvára le kell redukálni.

Szóval a Dagadt a mandinereseknél A Rocksztár, mit mondjak, szar lehet nekik, ha csak ez jut, bár gondolom vele csomagban van a Mándoki Lezli meg az Ákosh, akik szintén nagy rocksztárnak járnak ki. Márhogy fogadtatva. Persze a fogadtatás a lényeg, meg a fogadtatással statuálás, ez esetben a pártvezér és kancellár iránti indokolatlan rajongás statuálása, ami fontos, mert van egy csomó másik esemény az országban, ahol a Felcsútok Géniuszát inkább kutyaszarral dobálná meg az mélyúri közönség, az ötórai gabonapálinka mellől.

Amúgy mi frász az exkluzív abban, hogy egy nyilvános eseményről kitesznek képeket a szervezők, miután kitették videón az egészet a jutyúbra? Ilyen alapon a tévécsatornák tele vannak exkluzív reklámokkal, hiszen pont azt a kutyafing-oldót, pont azon a sokadlagos ismétléscsatornán csak az én tévém közvetíti az egész lépcsőházban, csak most, de nekem sem, mert én addig kimegyek vécére.

Szóval alapvetően jókat szórakozok azon, milyen görcsösen sztárolják hűbérurukat a propagandaipari betanított munkások, mondjuk az elmúlt bő másfél évtizedben nagyjából ez az egyetlen szórakoztató vonásuk. Jó, hát van a dologban egy nagy adag szekunder szégyen, de mondjuk Ricky Gervais meg Sacha Baron Cohen színre lépése óta (The Office/ Borat - ha valakinek nagyon véletlenül nincsenek meg) ez már a fősodratú humor bevett eszköze.

A döbrögi kolhozelnök meg nyilván örül a sztárolásnak, a koleszterin mellett az élteti leginkább. Ehhez képest tökéletesen mindegy miket hadovált össze a teltházú, Várkert Bazár nevű sportcsarnoknak is nagyon kicsiben, elvégre mindig pont ugyanazt a három-öt baromságot mantrázza, ráadásul nem is targetálva. Azaz nem célozza meg az aktuális közönségét, az úgyis csak mindig ugyanannak a homogén masszának egy-egy reprezentatív szelete. Mert őt élőben látni ostobaságokat össze-vissza beszélni, az csak a kiválasztottaknak jár, az dicsőség és jutalom dolga. 

Ez legközelebb már benne lesz az úttörők tizenkét pontjában is, rögtön az után, hogy „Az úttörő mindig népben-nemzetben gondolkodva, keresztény lózungokkal küzd a nemzetközi imperializmus ellen, a testvéri Fidelitász oldalán, valamint szél a szárnyai alatt!“ (Majd valahogy nyilván beleveszik digitális harcolást a körökben is.)

Csak még nem küldték meg a leendő kis pionyírok formaruhájának és részletes mozgósításának terveit a moszkvai hírszerzők...

Úgyhogy addig marad a Várkertben rocksztárnak levés, valamint fogadás jobbról, bejárat hátul.

Jé, hazudnak!

Tegnap két viccesen szánalmasan rémes mozzanata is volt a tévesen még mindig (makacsul!) közéletnek nevezett hazai szardobálásnak. (Nem, ezek már rég nem sárral...) Azt is eddig is tudtuk, hogy a fidesz utódpártja nem kifejezetten az igazmondó juhászok felülreprezentáltságáról híres, de minimum az utóbbi huszonöt évben már arról ismerni meg felénk, ha a politikus hazudik, hogy mozog a szája.

Úgyhogy két gyöngyszem tegnapról:

No. 1.: Lázár. J. wannabe földesúr és lelkében iparbáró szerint ő onnan tudta, hogy szervezett bűnözőket szerveztek a tiszások szervezni az ő fantasztikus lakossági magamutogatására, még Gyöngyösön, hogy hát a rendőrség hivatalból igazoltatta a hangosan elégedetlenkedőket. Aztán meg Pintér S. terhelt, nyugdíjas nagyvállalkozó, ám még aktív miközehozzáügyi miniszter átadta az adatokat a Felcsútok Géniuszának, mert ez akkora bűnügy, hogy a kormányra tartozik. Ami pedig a kormányra tartozik az a Pártra is... illetve dehogy, az Lázár J.-re is, mert ő is a kormány, ha nem is olyan mértékben, mint a Dagadt.

Erre asz illetékes megyei Heves Rend Őrkapitányság kiad egy nyilatkozatot, hogy ottan és akkor bizony a rendőrség senkit nem igazoltatott. 

Milyen meglepő! Egy ilyen komoly miniszter hazudik? Aha. Pedig korábban még milyen szépen üvöltözött a mikrofonba arról, hogy bűnözőket küldtek rá a másik bűnözők, tényleg tök hangos volt aztán. Nyitott szájjal. Igen, abba az erdőbe.

No. 2.: Van ez a Pócs J. nevű gyakorló nárcisztikus alak, aki láthatóan sokkal jobban szeret tiktokos meg fészbukos videókban szerepelni, mint amennyire egyáltalán képes rá, de lelkesedése okán kétségtelenül az egyik legjelentősebb hazai online trash-celeb. (Már sokan várják, mikor tesz ki olyan videót, amint real time-ban hányásig iszik szőlőkaró-pálinkát hagymás vérre, vagy kihívás jelleggel egy teljes órán át Kantot olvas komolyabb agyvérzés nélkül.)

Na, ez a közpolitikai médiatényező többek között azt delirálta egy videójában, hogy Gyöngyösön fizetett emberek zavarták meg Lázár J. ama fergeteges fórumát, ahol később tiszások vertek meg egy Rácz R. nevű férfit, valami faluból. Hogy aztán az illető falu alpolgármestere szóljon, hogy nem, a csávót az ő rokonai verték meg, csak ilyen kis elszámolási vita volt, hogy kinek kellett volna vinnie a könyvklubra a teasüteményt. Hogy ki volt a. Soros.

És mivel az illető szerint ő ezt már azelőtt közülte Pócs J. parlamenti szavazógép és elszabadult propagandaágyúval, hogy az belekiabált az internetbe, Pócs nem szimplán tévedett, hanem hazudott egy jót ő is, hátha már csak pont ennyi hiányzik a Haza fényre derüléséhez.

De ki a faszom az a Tisza P., akit folyton emlegetnek, hogy felbujtotta azokat, akiről nem is tudhatják, hogy kik, a mennyire büntetett előéletükkel?

Durvul a kampány, na.

A szentek nekivonulása

Ma van Gatyarohasztó Szentségtelen Boldog Jeromos emléknapja az apokrif egyház  1926-os naptárában. Ilyenkor - régi szokás szerint - az egyház hívei hülyén néznek maguk elé, hogy ki a fene lehett az a Jeromos, később pedig fahéjas szilvapudingról ábrándoznak az erkélyen, napnyugtáig. (Erkély hiányában pedig arról, hogy egyszer olyanjuk is lesz. Szilvás persze.)

De ez van, a vallási hagyományok lényege, hogy látszólag ne legyen az égvilágon semmi értelmük, mert így korholó nézéssel lehet neheztelni a másikra, hogy az micsoda egy büdös bunkó, még a szilva szimbolikáját sem ismeri, nem is beszélve a közösen hülyén nézés gyakorlatának spirituális mélységéről. Pedig a szilva nagyon is szimbolikus, még gombócpálinkát is lehet főzni belőle, de az csak Bejgliszentelőkor szoktak, mindig a Szomorúság Aratása előtt.

Az apokrif egyházban a szentek tiszteleténél csak szentek nem ismeret a fontosabb, így a gyülekezet tagjainak nem lesz kisebbrendűségi érzésük, elvégre mindenki, akit ismernek, az hozzájuk hasonló pitiáner alak, szégyellni való kis stiklikkel, de hát írva vagyon, hogy az Úr Jah a maga képére teremtette az embert, nyilván mikor épp nem volt rendes munkája. Akkor meg mit jönnek itt a szentek, hogy ők mennyivel jobbak?

Gatyarohasztó Szentségtelen Boldog Jeromos például pont abban volt jó, amit eposzi jelzője is sugall, ugyanis a hézagos feljegyzések szerint egyfelől meleg volt, mint a kályha, másfelől sosem váltott alsónadrágot, ami - mivel egy alapvetően női bányászkommunában nőtt föl a Belvárosban - nem is bírt volna túl nagy jelentőséggel. Nem volt rá igény. De legalább tiszteletre méltó se volt, így soha fel sem merült a szentté avatása, ettől viszont szinte automatikusan járt neki az emléknap az egyházi kalendáriumban, mint bárkinek, aki nem érdemelte ki az égvilágon semmivel.

Kis szépséghibának tűnik, hogy ugyanaznap még 13 657 Szentségtelen emlékét is ápolni kellene, ami persze fizikailag kivitelezhetetetlen, de hát így megy ez, ha egy vallási üzlet egyszer beindul. Jeromos amúgy benne van a maiak közül a 78 legnépszerűbben, ami nagy dicsőség, hiszen az apokrifoknál a 78 szent szám, csak már senki sem tudja, pontosan miért is.

Minden esetre a parancsolatnak megfelelően nem csinálnak neki faragott képet, minek is, mikor még az 1930-as évekből maradt fent róla egy egyházilag is elismert, fekete-fehér pornófilm. A története kanonikus változata szerint természetesen forgatás után ugyanazt a gatyát vette vissza.

E-k

Bírom mikor a mindenféle portálikus bulvártartalmak belém szegezik a kérdés kétségét, hogy például vegyszerből vagy vitaminból van több az almában? Nos, először is almából van több a hűtőmben, mint körtéből, mert körte az egyáltalán nincs benne, de alma néha. (Ez olyasmi, hogy ha egyedül vagyok az autós kocsiban, mindig Dankó rádiót hallgatok, ami mondjuk így sem egy gyakori dolog, tekintettel arra, hogy soha nem is volt autóm. De még kocsim se!)

Az almában pedig nyilván vegyszerből van több, hisz eleve ezt akarja sugallni a kérdés, és tudja fene, de szerintem a vitaminok is vegyszerek. Amennyiben van kémiai képletük nekik, akkor is ha nem pont ezeken szólítják egymást. Az megvan hogy C₆H₈O₆? Ez lenne az aszkorbinsav, közönségesen a C-vitamin, a vegyszer amiből több van az almában, mint napban a kolbász. A kerítésből.

Magának az almának persze nincs képlete, esetleg felmerülhet az Al, de az meg alumínium, ami nem ehető. Vagyis nem érdemes megenni, eddig még senki sem járt jól vele, állítólag pocsék íze van, még sok hagymával is.

A másik kedvencem, mikor valami kaját azzal reklámoznak, hogy „E-szám mentes“. Ami persze részben hülyeség, csak azt akarják mondani vele, esetleg, hogy nincsenek benne külön adalékanyagok, csak az alap hozzávalók. De természetes módon az almában például van egy csomó E300, ami még mindig a C-vitamin, de van benne például E101 is, ami meg a B kettő.

Egy darabig a rozskenyeremre is azt írták, hogy E-szám mentes, de akkor csak egy zacskó biolisztet árulnának ezen a néven, most már az a szöveg, hogy nincs benne adalékanyag. Ennek előnye, hogy hátha, hátrány viszont, hogy két nap alatt zöldül bele a csomagolásába, úgyhogy eleve megy a fagyasztóba, hogy onnan majd szeletenként vegyem elő. Mert tartósító az tényleg nincs benne (pedig esetleg engem is tartósítana kissé), de a fagyasztás az működik, ráadásul abban a szóban, hogy FAGYASZTÓ, szintén nincs E. 

Ami megnyugtatóan a mentesség benyomását kelti. 

Bár jobban belegondolva a hűtőm a fagyasztóval az Zanussi márkájú, avagy eredetét tekintve olasz, olaszul pedig a fagyasztó az CONGELATORE, rögtön kér E-vel.

Akkor most mégis kezdjek aggódni?

..ha a gyümölcs nem génmódosított, mi van a muslincával?

zöldpolc.hu

Kádár Alíz

Ma van pont 78 évesnek lenni Vincent Damon Furnier, azaz mozgalmi nevén Lenin, izé... Alice Cooper, a röhejesen horroros nemmetál poprock pápai félistene, aki - zenéjéhez hasonlóan - kemény, mint a gumicukor, sokkoló, mint egy kosztümös vígjáték, és nem mellesleg népszerű, mint aki kis híján indokoltan az.

Még mint egészen kis csecsemő született Detroit-ben, később soha sem akart orvos lenni, és ezt a szándékát következetesen végig is vitte, művészileg pedig az volt az első jelentős teljesítménye, hogy maga Frank Zappa fedezte fel. Máig nem pontosan tisztázott, hogy Alice Cooper akkor most ő vagy így hívják a zenekarát is, illetve hogy ő-e a saját zenekara, vagy mindez egyszerre igaz? 

(A nevet egyébként egy ősi japán démon-szamurájtól vette, aki megszállta egy skót kádárinas lányát, és angolosított. Vincent-re.)

Az viszont tudható, hogy mivel a faterja valami prédikátor volt, és ennek megfelelő szellemben nevelték, maga is vallásos, csak nem szereti,, ha ez látszik rajta. Amúgy egységsugarú, típusos poprocksztár, aki élete egy szakaszára nemigen emlékszik, pontosabban csak arra a gyakori kínzó kérdésre, hogy mi ez a motelszoba körülötte a hol, hogy került oda, és hogyhogy nem marad egy kurva korty viszki sem tegnapról, pedig kellene, és gőze sincs, hogy honnan tud szerezni?

Így aztán pályafutása lehanyatlott, de csak hogy a kilencvenes években legyen nagy kambekk, egy ideje meg jobbára nyugdíjas, aki persze nem bír nem szerepelni, az utolsó lemeze 2023-as keltezésű, és még mindeg nem a templomi kórusban énekel.

Tizenévesen a Raise Your Fist and Yell című albumát ronggyá hallgattam, de egy jó ideje már nem. Elvégre ronggyá van. Ennek ellenére feldolgozásokban még tud érdekes lenni zenéje, mint annyi más kortársáé. Ha már egyszer ő jobban öregedett, mint az én ízlésem, amire még mindig érkeznek frissítések...