Mi van akkor, ha az ember gyerekként egy UFO-s halálszektában (halálufó-kultuszban, ufókultusz-halálban), szóval egy ilyen, a hippiség, a vallási őrület és az öngyilkos hajlam határán egyensúlyozó közösségben szocializálódik, de aztán normális embernek próbálja gondolni magát? Csakhogy meghívót kap (ő meg a tesója) egy „Felemelkedésnek“ nevezett rituálrendezvényre, ahol most vagy öngyilkosok leszenek a szektatagok, és aztán jönnek az űrlények, vagy fordítva, de mindenképp valami bizarr elragadtatásra számít a néző, és nem alaptalanul.
Az egyik tesó nem is menne, részéről örül, hogy már nincsenek benne ebben a kollektív pszichózisban, a másiknak meg szép emlékei vannak gyerekkorából, hogy milyen kedves emberek vannak ott, és most direkt videóüzennek nekik.
Na, itt kezdődik a 2017-es A végtelen, egy kellemesen elborult mondjuk hogy sci-fi, természetfelettivel, időhurokkal, miazmással.
És a két testvér elég hamar külön úton indul el. Justin, a szekptikus gyanakvó, de ő már régebben is csúnyákat mondott Árkádia Tábor futóbolondjairól, Aaron viszont jól érzi magát a régi környezetben, ami nyilván annyira mennyei egy hely, hogy a régi ismerősök bő tíz év alatt sem öregedtek egy percet sem. (Spoiler: többen azért nem, mert meghaltak. Valójában már többször is, és újra meg újra, mert ez valamiképp szórakoztatja a titokzatos, és nyilván nagyon galaktikus meg mindenfelé dimenzionális entitást, aki vagy akik intézik ezt az egészet. Az időhurok tényleg gyakori toposza a műfajnak, és benne van az az alapvető morális dilemma, hogy de mégis ki a fenének kell az örök élet, ha az abból áll, hogy rendszeresen meg kell halni, hogy aztán pár héttel vagy hónappal korábban folytatódjon/kezdődjön újra a ciklus? Vagy csak pár órával, mint az egyik fuguránál, akinek mindössze három óránként jön a halál meg az újjászületés, azaz neki három óra az élet, de az folyton, így például soha nem alszik, és nem megy sehova. És még jól jár ahhoz képest, akinek öt másodperc a ciklusideje...)
És itt tényleg a végsőkig mennek az alkotók. Mert mindenkinek van saját örök ciklusa (ami azért maga a pokol) és minden időhurok abban csúcsosodik ki (fordul meg), hogy az illető meghal elhunyni az entitás által, de ez szerintük (na jó, egy részük szerint) nem akkora baj, mert a halál egy szent rituálé, aztán úgyis visszaugranak egy kezdőpontra. Hogy még jó sokszor haljanak meg, nagy szentségességükben, akár egy örökkévalóságig. Na de pár percenként elhalálozni?
creepyshake.com
És a film egyik pszichológiai felhorgadása éppen az, hogy mennyire kell már nyomorultnak lenni, mennyire kell utálni a saját életed, hogy ahhoz képest ez az örökélet-halál egy jó opció lehessen, mert legalább a régi haverokkal csinálod? És nyilván van olyan privát nyomorúság, amelynek ez tényleg alternatívája, legalább is az egyén számára, akinek már mindegy, csak élhessen egy kicsit sokszor, mielőtt gyakran meghal.
Persze az minden rendes teológiának nagy dilemmája, hogy akkor mi is van azzal az örökkévalósággal. Tényleg olyan remek dolog? És egyáltalán, mi számít annak? Igazából nem tudjuk elképzelni a végtelent, és bár elsőre az is jól hangozhat, hogy egy örökkévalóságig majd mennyei felhőkön legelészünk, de ez pont ekkora eséllyel lehet valamiféle rémálom. Ahol a nyomorult lélek egy borostyánba zárt szúnyog, aki pechjére élt, él, és élni fog, csak változtatni nem tud semmin. Brrr...
Szóval ez ilyen filozofikus sci-fi, minimál költségvetésű, kézműves termék (ezért is muszáj filozofikusnak lennie, hogy valami legyen benne, ha már nincsenek űrszörnyek, vagy világvége), valójában két arc, Justin Benson és Aaron Moorhead alkotása, akik írták, rendezték és főszereplik a cuccot. Ja, ők a filmbéli Justin és Aaron, milyen meglepő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése