Na jó, tegnap késő este láttam egy jó filmet, netflixes amúgy, de persze én máshol... Ez pedig a Kedves kisasszony (Mi querida señorita), ami egy 1971-es spanyol műegész újragondolása. Valami egészen hülye meghatározás szerint „romantikus dráma“, de arról nem tudom mi lehet, az ilyesmit, mint műfajt, rég Elfújta a szél, számomra legalább is, szerencsémre.
Hetvenegyben azért merész lehetett az eredeti, utólag senki nem is érti, hogyan csúszhatott át a Franco-rezsim cenzúráján, hisz a főszereplője egy interszexuális alak, aki egy darabig nőként él vidéken, mint Adela, varrogat és jóban van a szobalányával, aztán új életet kezd Madridban mint Paulo, és kissé összejön a vonatkozó szolgálóval.
Ebben az idei változatban Adela (Elisabeth Martínez) már eleve városi lány, de igen konvencionális környezetben. A családi régiségboltban dolgozik, hétvégén meg a római kaotikus vasárnapi iskolában hittanít, szóval az egész miliője konzervatív, mint egy kádéenpés szexboltos, ennek megfelelően, bár a hozzátartozók tudják, amit tudnak, csak nem beszélnek róla, elvégre amiről nem beszélünk, az nincs. Azzal meg nincs probléma, ami nincs, kivéve persze ha pénzről van szó, azzal az a gond, ha nincs.
Aztán egyszer csak a csajnak is leesik, hogy nem teljesen csaj, ami a nézőnek persze elve gyanús, mert a nőiessége furcsa maszkulinitással keveredik, de egy (nem kicsit megalázó) orvosi vizsgálat szembesíti azzal, miszerint némileg nemileg identitászavaros. És akkor elindul felfedezni magát, és bár nem férfiként él tovább, de nem is nőként, nekem legalább is így jön le a sztori.
Érdekes, hogy az 1971-es változatban José Luis López Vázquez, az egyik valaha volt leghíresebb spanyol filmszínész adta Adela karakterét, aki nőnek nem volt hiteles, dehát férfi volt, ellenben Elisabeth Martínez valóban interszexuális, szóval neki el is hisszük. Amúgy ő csak részben színésznő, nem hosszú a filmográfiája, talán szoftverfejlesztő vagy valami ilyesmi. És mikor egy interjúban kérdezték, hogy akkor ő most színésznő-e, azt mondta, hogy most már ja, így definiálja magát. És nyilván a színészetre vonatkozott a kérdés, hanem a nőségre.
Szóval ez egy érzékeny dráma egy még mindig érzékeny témáról (mert azt Martínez is elmondja abban az interjúban, hogy egyszerűbb elbújni, és mondjuk adni a meleget, mert azzal már tud mit kezdeni egy normális társadalom), remek képekkel, jó dialógusokkal, meg jó színészekkel. Ilyen nézhető darab, kicsit elgondolkodtató, de a kontextusa érdekesebb, mint maga a sajátos felnövéstörténet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése