Egyszer csak szembe jött valami filmes portálon, hogy van új hupikék törpés film (nem törpikézem, ezeket a nyálas, kretén gnómokat becézgesse az, akinek már eljött a második gyerekkor), ami nyilván a francot se érdekli, de az vicces volt, hogy „történelmi“ filmnek titulálták. Hát, nyilván van az a mennyiségű tudatmódosító, hogy a Gyűrűkúrát is történelmi dokumentumnak érzékeli az egyszeri felhasználó, de egy végtelenül giccses ócskasághoz nyilván már nagyobb adag keménydrog kell. Először, hogy meg tudja nézni, akinek ez a fura ötlete támad, a többi meg már csak a nem szándékolt következmény.
De akkor történelmi a Star Wars is, elvégre réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban is voltak már nácik, nindzsa kereszteslovagok, simlis cowboyok és a piszkos tizenkettő, szóval sokminden, amiket történelmi filmekből ismerünk. Mint például az Iron Sky, ahol a maradék nácik a Holdra mennek bázisolni, későbbi inváziós céllal, de a sztárvórzok elmagyarázzák, hogy eleve már abból a messzi-messziből ugyebár, szóval az űr nekik természetes közegük, a fejükben is az van.
Ja, az egésszel csak azt akartam mondani, hogy a Kék Hupik nem játszanak, gyerekkoromban is utáltam ezeket a rajzfilmeket. Ellenben megnéztem a 2020-as brit, mondjuk hogy dramedyt, A Wellington festmény címűt. (Eredetiben csak annyi: The Duke.) Mert anglomán vagyok, meg a műfaja miatt, meg mert csak. Ja, meg Jim Broadbent a főszereplő.
Kempton Bunton (Broadbent) egy munkásosztálybeli faszi, valahol a hatvanas évek elején Newcastle-ben, aki nagyon súlyos bűnöző, hisz ingyen nézi a tévét, nem fizet elő rá. És mivel nem hajlandó utólag fizetni (miután „transzformátorjeleket“ fognak a tévérendőrök, vagy kik), lecsukják majdnem két hétre, de büszkén leüli. Aztán elkezd kampányolni, hogy nehogymár fizetni kelljen a BBC-ért, mikor az eleve az istenadta nép adójából működik.
És ennek keretében, a későbbi vádak szerint ellop egy Goya festményt a londoni National Gallery-ből, ami Wellington hercegének arcképe. (Akinek amúgy, a közhiedelmmel ellentétben a Wellington nem a neve volt, mert Sir Arthur Wellesley-nek hívták, aki Wellington hercege volt. Duke of...) Sőt a keretet is ellopja a rohadék, pedig az szép, aranyozottan giccses! És ezzel zsarolja aztán a hatóságokat, hogy visszaadja, ha legalább a nyugdíjasoknak nem kell fizetni a tévéért.
Aztán kirúgják a taxitársaságtól, ahol sofőrködött, mert szegényeket meg háborús veteránokat hajlandó ingyen fuvarozni, a fizető utasokkal meg beszélgetni akar a mocsok, plusz ugye börtönben is volt a tévédíj miatt, szóval sötét és megbízhatatlan alak. (Aki ráadásul folyton ír, bár a firkálmányai nem kellenek sem a lapoknak, sem a tévének, pedig mindenhol próbálkozik, mint afféle egyszemélyes kulturális- und szociális forradalmárféle.)
Ellenben rendkívül vicces. Így miközben a film egész miliője a hatvanas évek elejének fojtogató, bigott és tekintélyelvű brit világát idézi meg, egy nagyon kispolgári (munkásosztálybeli) nézőpontból, igen szórakoztató is. Jim Broadbent megint nagyot megy, pont mint a három évvel későbbi Harold Fry valószínűtlen utazása című, műfajilag hasonszőrűben, a felesége meg itt Helen Mirren, ami önmagáért beszél, ő a tőről metszett régimódi feleség, a város csóró végéről.
És közben a háttér - részben - a korabeli london, néha archív felvételekkel megidézve, de néha tényleg beszerveznek mondjuk a Trafalgar térre régi buszokat és taxikat, meg rémesen öltözött statisztákat. Nekem meg az ilyesmi tetszik. Miként az is, hogy tele van társadalmi meg szociálpszichológiai kérdésekkel: Meddig tart a demokratikus, polgári aktivizmus, és honnantól öncélú kekeckedés? Magánügy-e a gyász, avagy ki lehet írni magunkból, hogy aztán mások is olvashassák? Egy formálisan monarchiában lehet-e valódi átjárás a társadalmi osztályok között, egyáltalán, lehetnének-e simán csak rétegek a tizenkilencedik századi osztályok helyett? Ilyen, és ehhez hasonló problémák bukkannak elő, de persze ez egy afféle fekete komédia, szóval csak a felszínt kapargatja ezek kapcsán, de legalább kapargatja. Mondjuk mást nem is nagyon tehetne, elvégre megtörtént események alapján íródott a forgatókönyv.
Az egész egyébként úgy kezdődik, hogy Kempton Bunton a bíroság előtt áll a Goya-festmény tulajdonviszonyának önkényes átrendezése miatt és (spoiler) mint később kiderül, ártatlanul, de ezt a hatóságok nem akarják nagy dobra verni, hisz azzal megint csak felületet adnának a kispolgári lázadónak. Márpedig egy demokratikus, de mégis tekintélyelvű világban jobb a hatalomnak, ha mindenki kussol ahol van, és nem pattog, mint holmi civil aktivista. Nos, ez a mai nagybritánokra már persze nem igaz, de amit itthon látok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése