2026. június 1., hétfő

Rajongóknak mintha mise történt volna

Tegnap a főkeresztény helyettesértelmiségi szövetség talán egykori elnöke, valami római kaotikus papféle, szokása szerint misézett egyet a Dagadt donért, régi szokása ez neki, hogy a Főnöknek szülinapja van, ő pedig nyelvével illeti az alfelét. És hívja mindezt prédikációnak, pedig tényleg nem több sima seggnyalásnál, ami egy bármilyen keresztény paptól azért sok. Mondjuk egy hindunál nem lenne akkora ügy, azok ugye köztudottan bálványimádók, ami hülyeség, de ott legalább is a gurunak tényleg akkora személyi kultusza van, hogy a lába nyomát csókolgatják.

Ehhez képest érzi magát (már a teológiai vonatkozáson túl) civilizációsan is felsőbbrendűnek a nyugati kereszténység, ahol ugye nincs például bálványimádás, a mindenféle könnyező madonna szobrok előtt térdre borulni, az csak a kivételt erősítő szabályos rendszerhiba. Meg egy pártvezér és kancellárért imádkozni is, illetve O. Zoltán plebános szerint az nem, hiszen csinálja.

Én meg nem tudom, de évek óta nem, hogy most akkor szörnyülködjek vagy röhögjek ezen (pláne mert a Felcsútok Géniusza saját definíciója szerint református, csak ez nem látszik rajta kicsit sem), eddig inkább szörnyülködtem, ma már inkább csak röhögök. És röhögök a misére igyekvő rajongókon, akik szintén nagyon kereszténynek gondolják magukat, miközben a bálványukat imádják:

„Mert szeressük az Orbánviktort, ő a mi miniszterelnökünk, és ő is fog maradni örökké!“ 
„A háttérhatalom, ami... Londonban van a középpontja, az Soros is. Sajnos Soros nem a saját pénzéből, hanem a mi pénzünkből vertek meg minket.“
„- Mink nem a misére jöttünk, reformátusok vagyunk, nem vagyunk katolikusok!
 - Katolikus templomba jöttek reformátusként Orbánviktor miatt?
 - Máma a Zorbánról volt itt szó, a születésnapja van. (...) Ő a magyarságot próbálta a szolgálni az egész világban, de az, hogy a környezetében ilyen emberek felnőhettek, ez vérlázító...“

Nos, ezeket a rajongókat nem tudom sajnálni, ők nem helyből hülyék, hanem nekifutásból, tehát csak kinevetni lehet őket. Mert annyiszor hallottuk már mindenféle zsarnok kapcsán, hogy ő jó király volt, csak a gonosz tanácsadói megvezették, ha például Sztálin elvtárs tudott volna a Gulágokról, biztos nem hagyta volna! (De halottam ezt már rendes neonácitól Hitler és Auschwitz-Birkenau vonatkozásában is.)

Azért valahol szomorú persze, hogy túl sok ember tart itt fejben, de ők, az úgynevezett kemény mag, mindig is kisebbség voltak, és most ez igazán látványos, miután a nem elkötelezett felcsútista szavazók nagyobb része levált a Vezérről, és az kultuszáról, amit igazából sosem interiorizált, csak olyan kényelmes volt folyton ugyanazokat az arcokat látni fölényeskedni. (Mellékszál: az "interiorizált" azaz "belsővé tett" kifejezésre a helyesírás-ellenőrző javaslata: interrorizált. No comment.)

És az is aggasztó kissé, hogy egyelőre az új urak (és esetükben a hölgyek nem) szeretnek fölényeskedni, mert bár normálisabb elképzeléseik vannak az ország sorsát illetően (sőt, vannak elképzeléseik, a régieknek csak magukkal kapcsolatban voltak), de a stílus, ha nem is maga az ember, de egy idő után annak fog látszani, szóval az Arrogancia-expresszről előbb-utóbb le kell szállni. Inkább előbb, nehogy a végén az legyen, hogy pár év múlva a mostani Főnökért fognak hálaadó miséztetni a maradék rajongói...

52

Ma van Alanis Morissette születésnapja. Az ötvenkettedik, ami egyrészt azt jelenti, hogy ő is 1974-es, mint szerénytelen személyem, másrészt viszont hónapokkal fiatalabb nálam (Ez felháborító!), mert én januári vagyok, és rohadtul nem tudok énekelni, mert a zenei hallásom a nullához konvergál. De ennyit 1974-ről.

Alanis nem mellesleg kanadai, ami fontos, mindig az volt a benyomások, hogy a kanadaiak a jenkik normálisabb kiadásai, nagyhatalmi gőg (másképp "kiafaszagyerek"-mentalitás) nélkül, de a (már nem Brit) Nemzetközösség tagjaként, akik kulturálisan sem a hollywoodi kamugengszter-repperek. Plusz részben franciák, ami nálam pluszpont.  És kanadai Neil Young (Vej Ling szerint Niljang rinpócse), a Rush meg Sum 41.

Alanis Morissette tehát nem meglepő módon Ottawában született, mint egészen kicsi csecsemű, de később felnőtt, ami manapság már önmagában teljesítmény, pláne ha az ember huszonegy évesen kiadja minden idők globálisan a legnagyobb példányszámban eladott debütáló albumát, a Jagged Little Pill-t. Az ilyesmi után a poprock-sztárrá vált fiatalok rendszerint drogos alkoholisták lesznek, és 27 évesen meghalnak bele, csak hogy a világ is érezze sikerük nagyságának súlyát. Nos, vele nem ez történt, azóta is magasan jegyzett dalszerző und énekes. (Ja, és a legjobb albuma szerintem nem az első, ami valójában a harmadik volt, de az első kettő csak Kanadában jelent meg alig... Szóval az Under Rug Swept a legjobb, ami épp ezért nem söpörnék a szőnyeg alá, bár a címe ezt sugallja.)

És egyáltalán mellesleg, bár szerintem egyszer már valahol említettem, az egyik kedvenc filmemben, azaz Kevin Smith Dogma című darabjában ő játszotta Istent, és a hangjával lerobbantotta Ben Affleckék fejét, miután mezítláb táncolt egyet a füvön, a füvesek meg csak nézték. Ilyen sokoldalú tehetség, na! (És a legjobb értelemben lófejű, nekem az ilyesmi bejön.)

Ez meg mondjuk pont a Jagged Little Pill egyik dala, de az is tetszik: