A mai nap rádobtam két és fél órát az életemből A Hail Mary-küldetés (Project Hail Mary) című sci-fire, ami egy kicsit a két évvel ezelőtti, Adam Sandler által meglepő mód nem elripacskodott Az űrhajós című opuszra emlékeztetett, legalább is úgy emlékszem. Mind a kettőben meg kellett menteni az emberiséget, legalább is ebben a maiban tuti, és volt bennük űrpók, akivel a magányos űrhajós haverkodott. Bár lehet, hogy Sandler karaktere csak képzelte az egészet, de itt a Rocky nevű űrpók, aki tényleg úgy festett mint egy ízeltlábú mérnök homokkőből, szóval ő nagyon valódi volt. Még a filmen kívül is, mert állítólag leginkább bábokkal oldották meg CGI helyett.
A film amúgy Andy Weir 2021-es regényéből készült, ő írta a A marsi című, általam igen kedvelt könyvet, amiből a közepesen unalmas Mentőexpedíciót mozizta össze az öreg és közepesen kiégett Ridley Scott. A Hail Mary-küldetés is jó könyv volt, a szokásosan rengeteg apró tudományos-technikai részlettel (mint afféle igazi hard sci-fi), pörgős humorral, ami a filmben is megvan, csak intellektuálisan gyengébb az alapanyagnál.
Itt a Ryan nevű goslingot kúrja fel az űrbe a nagy emberiségmentő nemzetközi internacionálé, nagyjából akarata ellenére, miután az eredeti legénység egy munkahelyi balesetben felrobban. Pontosabban őt pakoltatja be bekómálva a zűrhajóba a Nagy Űr Ügynökség kissé rideg modorú, de érző szívű vezetője (őt Sandra Hüller adja a szokásos enervált lendülettel, de neki elég látszania a vásznon ahhoz, hogy hatásosat alakítson).
Szóval az van, hogy vannak ilyen mitugrász mikorbák az űrből, akik csillagokat esznek, és feltűnik a tudósoknak, hogy a mi Napunknak is nekiálltak, és már túl vannak az előételen, amennyiben halványodik a fénye. Harminc év múlva meg majdnem mindenki halott lesz, aki nem tanul meg vízen és homokon élni, mármint táplálékként. Úgyhogy el kell expedíciózni a Tau Cetihez, mert annak nem halványodik a fénye, hátha ott a megoldás, ha már majdnem tudunk fénysebességgel utazni a a napevő kis rohadékok hajtóanyagként hasznosításával. Által.
Ott meg már egy ideje héderel az űrpók, aki saját expedíciója egyetlen túlélője, elvégre nekik valahol az Epszilon Eridani környékén ugyanez a bajuk, és akkor együtt megoldják, túl is élik, bár Gosling elvtárs már nem jön haza, de elküldi a fontos tudnivalókat meg mintákat, és megy kőpókokat tanítani relativitáselméletre. Mert azok addig úgy utaztak fényéveket, hogy nem hallottak Einstein-ről.
Szóval hepiend, érzelmek, könnyfakasztás és folytonos poénkodás az egész, a látvány jó, a zene jó, a színészek jók, a pók jó, az egész tényleg egy finom epres marhaszelet fokhagymás vaníliapudinggal, talán ezért is ettem ebédre lángost üresen...
Az egész talán mégis inkább a dramaturgiai ugrálástól jó, hisz a főszereplő az elején nem csak arra nem emlékszik hol van és hogy került oda, de arra sem, hogy ki a fene ő? Aztán szép lassan, flashback-ekből áll össze a sztori eleje, így mindig bír újat mondani. A baj csak az, hogy ha ez a film egy torta, akkor a regény egy komplett cukrászda, ahol a kávé is jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése