A pankrációrul

Kezdjük ott, hogy nem nézek pankrációt. Ennek ellenére persze látok, mert amúgy sokat megy itthon a Viasat 6, és majd minden reklámszünetben benyomják az ostobábbnál ostobább promóikat. Úgyhogy nem szándékolt módon is látni lehet, milyen a pankráció világa. Röviden: ostoba, sivár és szánalmas.

Tizenöt évesen ugyanis még néztem pankrációt, ez egyfelől betudható életkori sajátosságnak, másfelől pedig akkoriban (a rendszerváltás) környékén, ez maga volt a szabadság szele, egy darab nyugat, mint a Mars csoki, a dobozos kóla meg a kínai büfé (kínai, mint Nyugat!). Viszont az nem egyszerűen nosztalgia, hogy akkor sokkal jobb volt, mert sok minden más is jobb volt, például a Kispál eredetibb (oké, már feloszlott, de a végére tényleg vacak lett), Antal Imre viccesebb (oké, meghalt, de…), Horvátország meg egzotikusabb (oké, polgárháború volt…).

Viszont a pankráció akkor még tényleg az volt, aminek kitalálták: cirkuszi látványosság. Színes, harsány, nagyon vicces kamu bunyó, egészen extrém figurákkal. Ma viszont az összes pankrátor tök egyforma: minden nő kurvásra sminkelt szilikonribanc, minden pasi tüskehajú, kigyúrt, agyonszolizott gyalogbunkó, aki olyanokat üvölt, hogy „széttéplek, megeszlek, szenvedni fogsz”, meg lángnyelveket tatováltat farpofáira. A régiek ezzel szemben néha voltak csak izmosak, de sokszor kövérek, óriások vagy törpék, szőrösek, kancsalok, idióták vagy tenyérbemászóak, szépfiúk vagy tohonya barmok – kiosztott szerepeik és kitalált karaktereik szerint. Ezek a mai beolajozott egyencsávók már csak egyszerűen sivárak, pont az a karneváli jelleg tűnt el, amiért tizenöt évesnél idősebbek is élvezhették olykor.

És ennél az amerikai szarnál is van lejjebb, a hazai szar az, naná. Valami elég hosszú előzetest, vagy mit, én is elcsíptem, na annál már tényleg a torkomon akadt a joghurt. Volt először is valami (állítólag ismert) nőszemély, egy két lábon járó implantátum-hirdetés, aki ilyeneket bírt mondani, hogy: búúúúú, meg hűűűűű, meg mondatokat is, de azoknál már lezárt a tűzfalam. Voltak még benne hángörijen pankrátorok (ja az egészet persze vresztlingnek hítták), a spektrum a külvárosi kocsmai verekedőtől addig a bölcsészformáig terjedt, aki nyilván hússzor látta a Harcosok Klubját, innen lett képzett. És míg a szereplők kedélyesen, doboz sörrel a kézben vették át a figurákat egy leppukkant pincében, kint a lepukkant grundon felállított szorító körül már gyülekezett mind a huszonhét rajongó, köztük a négyfős kemény meg, tizenkét éves átlagéletkorral. Hát, nyilván a jenkik sem a Madison Square Gardenben kezdték (és ahogy látom, ma már szerényebb helyeken működnek), de ez azért mégiscsak velőtrázóan semmilyen…

Az egész postot amúgy egy ma halott mondat indukálta: „Ez a pillanat azonnal klasszikussá vált” –mondták egy promóban az agyhalottak a zombi nézőknek. Mer’ itt tartanak.

Dizni Csenel

Tegnap délután megtekintettem két fél epizódot is egy-egy diznicseneles tinisorozatból (nem találtam a távirányítót, plusz lefagytam a döbbenettől, hiába, rég láttam már ilyet), és még mindig a hatása alatt vagyok. Az a giccses, debil művilág valami egészen elképesztó, ez az a műfaj, ami még egy agyhalott állapotán is képes rontani, hisz valószínűleg vegetatív szinten is rombol.

Az alapszabályok egyszerűnek tűnnek, ugyanis egy ilyen tinisorozatban:

-         minden kiscsaj cicamica (neonszínek, üveggyöngyök, opcionális sejpítés),

-         minden srác hülyegyerek-frizurás lazacsávó,

-         mindenki kertvárosban lakik, ahol nincs tél sem, de ha mégis az direkt vicces,

-         a csírák csak magánéletet élni járnak a suliba (a tanárok eleve lúzer, kardigános fazonok vagy könnyűvérű nőcskék), meg kajálni (dobozos tej, hamburger, műanyag zselé),

-         senkit nem látunk dolgozni, betegnek (ha valaki mégis náthás, az direkt vicces), plusz nincsenek szegények sem (vagy ha mégis, az direkt vicces),

-         senki nem hal meg (vagy ha mégis…)

-         a legtöbb (majdnem az összes) probléma a bulizás-randizás-naplóirás háromszögben helyezhető el,

-         nincs szex, utalásszinten is alig (vagy ha mégis..., de nincs mégis, egyszerűen no szex)

-         minden kis kretén autót akar, rosszabb esetben új autót, a régi már nem trendi,

-         minden főszereplő (ottani viszonylatban is) jómódú, frissen mosott és egészséges, vigyorog mint a vadalma és egy egyenletesen bevilágított tévéstúdióban él (meg az sem baj ha iker, erre valamiért különösen buknak a dizni kreatívnak kinevezett zombijai).

A tipikus diznis tinisorozat kis dózisban is beláthatatlan károkat képes okozni, ha énekelnek és zenére csoportosan gimnasztikáznak benne (ezt amúgy ők táncnak nevezik) még inkább. Annyira szar, hogy nem lehet nézni, de ez általannyira döbbenetes is, hogy ragadsz a képernyő előtt. A diznis tinisorozat egy látens tömegpusztító fegyver.

Üzletileg persze nyilván megéri, láttam én már rózsaszínre festett, hanamontánás alumínium vödröt is (gondolom hányáshoz szükséges), el bírom képzelni, hogy ezt is el lehet adni. Másnak.

A nemdolgozás művészete

Feltűnt, hogy a Gyárban jó néhányan (időnként) csak imitálják a munkát, miközben a semmittevést igyekeznek hihetetlenül fontos (plusz hatékony und eredményes) tevékenységnek láttatni. (Intermezzo: Miért emlékeztet engem mindez az intézményes politikára?) Tegnap én is erre kényszerültem, egyszerűen nem volt mit csinálnom, söprögetni meg már tényleg nem volt kedvem, meg nem is igen lett volna mit, szóval igyekeztem úgy tenni, mintha egy automata(!) gép kezelése rengeteg elfoglaltsággal járna. Pedig annyi az egész, hogy félóránként rá kell borítani egy adag szerelendő alkatrészt, meg ha néha elakad valahol, megigazítani. Úgyhogy volt alkalmam tapasztalatokat szerezni a nemdolgozás művészetében.

Az első fontos pont a helyszín, mert ha mégsem imitáljuk jól a nemdolgozást, legalább bújunk el egy nehezen belátható helyre, lehetőleg nagy és átlátszatlan tereptárgyak mögé. Ilyen lehet egy gép, egy kövér kolléga, egy nagy raktári polc, de ha egyik sincs, húzzunk öltönyt és nyakkendőt, szemlén lévő főnöknek álcázva magunkat. Ilyenkor még kávét is kaphatunk.

Ha viszont saját szerepünkben maradva óhajtunk munkavégzésre irányuló tevékenységet imitálni, alapvetően háromféle eszközkészletből választhatunk:

1. Hagyományos eszközök: kaja- és cigiszünet maximális kihasználása (ha nem dohányzunk, szokjunk rá!, a büfébe akkor menjünk, mikor várhatóan leghosszabb a sor), gyakori vécélátogatás (inkontinenciáról és/vagy hasmenésről való folytonos kárálással kombinálva) illetve szabotázs/géprombolás (majd nyugodt várakozás a soha meg nem érkező TMK-sokra).

2. Szofisztikált eszközök: egy azonosíthatatlan (de lehetőleg törött, kormos) alkatrész szorongatása, gondterhelt ábrázattal; dúlt arccal robogni a folyosókon (ez egyben sportos is, csak vigyázzunk, tíz percen belül ne robogjunk kétszer ugyanazon a folyosón, még valakinek feltűnik, hogy körbe járunk); elmélyült beszélgetés a szomszéddal,  valami szerszámot lóbálva (a téma a hétvégi meccs, de messziről szakmai konzultációnak látszik), egy részegysé többszöri szétszedése és gondos összerakása (fontos, hogy az illető egység jó legyen, így eséllyel működik, ha újra összerakjuk).

3. Extrém eszközök: sztrájk (Ezzel az a gond, hogy indok is kell hozzá…, illetve dehogy, manapság ez már nem gond.), vagy lassító hatású szintetikus drogok használata (ezekkel pillanatok alatt elillan a nyolc óra, és élményekben gazdagabban érhetünk haza).

Persze lehet direktebb módon is eljutni a nemdolgozáshoz. Igyunk meg egy üveg törkölyt, menjünk be a főnök (bármelyik) irodájába, csináljunk botrányt, és fél órán belül már nem kell dolgoznunk. Meg utána évekig ha pechünk van…

De ha ez túl radikális válasszuk a 2. pontnál felsoroltakat. A legegyszerűbb persze dolgozni, de ha ez önhibánkon kívül nem megy (és nem akarjuk, hogy ilyenkor pazaroltassák el velünk a maradék szabadságunkat), még mindig jobb serénynek és nehezen nélkülözhetőnek látszani.

p.s. Irodában persze minden könnyebb, a monitor előtt ülve bármikor látszhatunk szorgosnak, akkor is ha a farmunkat gondozzunk vagy csetelünk, ráadásul a legtöbb irodai játéknál eleve van főnök-gomb. A szerszámgépekre ezt még nem találták ki, valszeg meg kell várni a holografikus álcázás nagyipari elterjedését.

Szociomókus

A múlt hét végén a párom nekiállt szociológusnak lenni, avagy megejtette az első konzultációját Pécsen. Én pedig elkezdtem irigykedni és visszavágyni az egyetemre (szigorúan mint hallgató, a tanításhoz momentán annyi kedvem van, mint egy mandulaműtéthez, bár a fagyival együtt már abban is lehet valami vonzó), talán a tanulás maga hiányzik. Elvégre épp tíz éve végeztem Pesten, de utána is mindig volt mit tanulni (PhD, nyelv, miegyéb), és egy ideje ez tűnt el az életemből.

De ennél is jobban hiányzik a társaság, pontosabban a társalgás, mert a Gyárban legfeljebb arról ehet beszélgetni, hogy ki mit fogott a hétvégi horgászás alkalmával, mennyit kapált a keretben, vagy menyire rozsdás már az autója alváza. Meg hogy mennyire nem szeretnek olvasni, pontosabban nem szoktak, szóval elev kisem derülhet, hogy amúgy bejönne-e nékik. (Mert a félreértések elkerülése végett, a Metró, izé Metropol buszmegállói tanulmányozása még nem számít olvasásnak, legfeljebb szigorúan technikai értelemben, mármint hogy betűket szavakká olvasunk egybe a képek alatt. Mint ahogy –és ez itt most teljesen mellékszál- attól, mert minden második ember teszkós pontokért vett Fila-táskával/ hátizsákkal/ szütyővel/ akármivel nyomul az utcán, az még nem divat. Csak szegénységi bizonyítvány, illetve cinikus marketing, hisz a Fila-táska per pillanat azt jelenti: „én a teszkóban vásárolok”. Ügyes.)

De vissza a témához. Hiányzik az értelmes társalgás lehetősége, mondjuk az egyetemistaként oly sokat látogatott söröző-szemináriumok, mikor az órák előtt, után, és néha helyett üldögéltünk egy sarokasztalnál és kötetlen munkaidőben, hetente többször megváltottuk a világot. Eleinte persze  mindig olyan alaptémákat feszegettünk, hogy melyik tanár hülye, ki kivel kefél, és egyáltalán: hová tűnt Damon Hill? De aztán jött a szociológia, filozófia, meg persze az elkerülhetetlen politizálás, de ilyenkor néha többet lehetett tanulni mint a tömeges és jobbára unalmas előadásokon. Ez a menza-egyetem hiányzik, ami valahogy átszőtte a mindennapokat, és a kicsiben (egy-két kollégámmal) még oktató koromban is műveltem. Az igazán jó beszélgetéseket a langyos sörről lehetett megismerni, nem a vita heve miatt, csak mert bele se ittunk a nagy ívű érvelések közben. Na, én épp a langyos és majdnem teljesen buborékmentes sörre vágyom. Nem konkrétan nyilván, szimbolikusan (de ezt már hozzá kell tenni, mert a Gyárban nemigen értik a képes beszédet, úgyhogy néha már magamnak is túlmagyarázok, túlértelmezek dolgokat. Mint most is.)

Munkavédelmi Lábbeli és egyéb nyalánkságok

Tegnap (majd fél év után) végre kaptam munkaruhát, ráadásul hordanom is kell, legalább is egy darabig. Úgyhogy ma felvettem, meg a héten még biztos mindennap, mert lesz valami „szemle” bármit is jelentsen ez. Lehet, hogy díszszemle (dísz-zsemle?), és akkor feltétlenül indokolt az új ruha, ami egyébként is egy csodás otkotűr darab, valahol a Giorgio Armani, a Hugo Boss, a benzinkutas-viselet és a krumpliszsák által határolt négyszög közepéről..

Áll először is remek „vakond-nadrágja” típusú fájdalmaskék izéből, ami még nekem (!) is bő kissé, plusz eleve tíz centit kellett felhajtani belőle, de ez nem baj, állítólag a mosásban úgyis összemegy, már ha egyáltalán túléli a mosást. (Az enyémnél speciel az első begombolást sem élte túl az egyik gomblyuk, rögtön szakadt a varrás mellett, szóval ennyit a tartósságról. Mosni így persze nem merem majd, hordom míg lerohad rólam. Legalább mindig lesz helyem műszak után, hazafelé a buszon…)

Aztán van egy csodás felsőrész, egy valódi Mao-kabát, megy egy rabruha törvénytelen gyermeke, még jó hogy pufajkát nem adtak mellé (vagy gimnasztyorkát, bár a frász tudja mi is az, de valami pufajka-szerű, esetleg ugyanaz, vagy nem). Na, ezt hordani biztos nem fogom, durva pazarlás már legyártani is, a műhelyben ugyanis meleg van, mikor kint hideg (fűtésnek hívják a civilizáció e csodálatos vívmányát), az utcára meg mégiscsak jobb egy pulóver és/vagy kabát, ezt a izét csak szerzetesi (értsd: aszketikus) hajlamúaknak ajánlhatom.

De a legjobb a cipő, és ez esetben ez nem vicc, az tényleg jó. Amolyan olaj- és saválló, acélbetétes-fejberúgós munkáscsuka (nem bakancs, félcipő, csak páncélozott kiadásban), ami valószínűleg akkor is kibírna egy atomtámadást, ha a lábamból (nyilván a testem többi részével együtt) csak némi szenes csonttörmelék maradna. Meg persze jókor jön, ha munka közben mondjuk az ember lábára esik egy sorkapocs, némelyik 20-25 gramm is lehet, ami, lássuk be, valódi életveszélyt jelent, különösen ha több mint egy méter magasról esik a cipő orrára. A Gyár területén időnként feltűnő harci giliszták és vérrigók támadásairól már nem is beszélve…

Ettől meg persze hordom majd rendszeresen nadrág-cipő kombót (ha nem is mindig, hisz néha nem haza indulok munka után, hanem mondjuk ebédelni valahová, vagy könyvtárba, de ott nem érezném jól magam melóscuccban), mert a fene koptassa ezért a pénzért a saját ruháját. Öltözni pedig nem fogok odabenn, mert az öltöző lepusztult und büdös (tényleg van jószagú is?), meg szeretek a legelső busszal lelépni a környékről is, meg nincs lakatom a szekrényhez, meg nem is tudom hol lehet olyat venni, meg kell a fenének.

p.s.: Tizedékén voltam gyári kiránduláson a Sümeg-Tihany-Balatonfüred vonalon, de nem történt semmi különös. Pedig remekül mutatott volna egy olyasféle beszámoló, hogy „egy pocsolyarészeg esztergályos belehányt a hátizsákomba”, de nem volt ilyen. Az lehet, hogy esetleg a sajátjába hányt bele valaki, de a többség kijózanítóan, hmmm… józan volt. (Tudom, szóismétlés.) A Balaton meg ahogy van unalmas, kábé annyira izgis, mint Mágenheim Julcsi a Doktor útitársának. Szóval az összes magyartengerező menjen a fenébe, csak hogy az utóirat is a fenével végződjön.

Valótlan világ

Orbitális közhely, hogy manapság semmi sem valódi már, avagy egy művilág műtermékeivel kapcsolatban keltenek bennünk művágyakat, gonosz iparmágnások marketingesei bla-bla-bla. Ez így, önmagban már tényleg bárki könyökén jön ki (inclusive intelligens mosópor, meg az a török pasi, a Bifidusz effendi), én sem csodálkoztam sok éve, mikor feltűnt, hogy a sárga Fanta narancstartalma egy százalék, legfeljebb azon röhögtem, mikor a gyümölcstartalom megduplázásáról beszéltek a reklámban. (Lehet az már három százalék is, persze a ennek egy része eleve répa.) Meg a csalános samponon sem lepődtem meg, mármint hogy almaillatú, mert lehet, hogy tényleg van benne csalán, hiszen a szememet tényleg csípi Az már érdekesebb, hogy mi lenne, ha minden eredeti lenne. Nos, néhány lehetséges következmény:

-         Eltűnik az epres joghurt, illetve kaviár-árban mérik majd, ha nem lehet fakéregből és madárürülékből előállítani az eperaromát. De semmi baj, lesz majd cukorrépás joghurt, meg krumplis, de az újkrumpli idején azt is próbálják majd hamisítani.

-         Nem lesz internet, cédé, sőt a videó/magnókazetta sem, csak bakeliten terjed a zene, mert azt nem lehet otthon másolni, de legalább is macerás a nappaliban a lemezvágó szett. A könyvek okán pedig megszűnik a fénymásoló is, elvégre az eredeti az igazi!

-         A szappanokra csak annyi lesz írva: állati zsír tisztálkodási célra, a drágábbakba raknak egy kis levendulát, rozmaringot, pizzaszószt, de a többség natúran büdös lesz. Tisztít, de semmi illatosítás.

-         Az egyetemisták kétharmada a második évig sem jut el, sőt a többség már az első félév szemináriumi dolgozatainál elvérzik. Hisz nem tölthet le kész szövegeket a netről, ami ugye eleve nem is lesz.

-         Mobiltelefon lehet, de sms-ben továbbított hangulatjelek nem lehetnek, mert ugye az eredetiség… (Ugyan ezért blogok sem igen lesznek, a reciklikált gondolatok miatt.)

-         Az már szót is alig érdemel, hogy nem lesznek gyorskaják, szilikoncicák, sitcomok és bulvárlapok…

De ha csak a felesleges dolgok tűnnének el (az eredetiséget figyelmen kívül hagyva), akkor sem lenne orrszőrnyíró, elektromos fogkefe, egérpad, kertitörpe, kindertojás, fagyasztott kakaós csiga, Disney Chanel, Orbán Viktor, rágógumi, kétrétegű vécépapír, London Eye, 91-es busz, tejbegrízpor (csak tejet kell hozzáadni!), toalettkacsa, Havas Henrik, poháralátét, autóverseny, piszoár, öngyújtó, ajándékbolt, kalauz, energiaital*, kutyavécé, mézes pálinka, musical, élményfürdő, tévéjósok, reklámajándékok, Power Point, partidrogok, plazmatévé, szextelefon, zöld ketchup, Luxemburg, hajfesték, Norbi, benzinkúti shop, stewardess, futballhuliganizmus, kenyérpirító, Calgon, polgárháború, vállalati bulik, Valentin-nap, művirág, hegymászás, léböjtkúra, Fenyő Miklós, névjegykártya, nemesi cím, halálozási rovat, lovas szobrok, teleshop…

És így tovább, a lista tetszőlegesen folytatható, but we didn’t start the fire… 

*Amúgy sosem értettem miért van az összes energiaitalnak ugyanaz a vacak íze? Két lehetséges magyarázat adódik: 1: A Red Bullt (Toro Rosso, Krasznaja Bika, következő névjavaslatom: Scarlet Bull) másolja már mindenki, meg a hozzávalókból eleve adódik a szörnyű (tutti-frutti, jajj, hol itt a gyümölcs mind???) íz, vagy 2: Az összes többi is redbull, csak így úgy tűnik, mintha lenne választásunk.

Előemésztett Hazugságok Boltja

Az állásinterjúkon, no meg az önéletrajzokban azt várják el, hogy az ember hihetetlen mértékben feldicsérje magát, plusz lelkesedést mutasson egy olyan meló iránt, melyet nem is ismer (őszintén lelkesedni minimum három hónap után lehet, meg a szokásos próbaidő miatt ekkor érdemes). A valóság ezzel szemben az (legalább is az én esetemben), hogy a kötelezően elvárt közhelyek nagy része legtöbbször érintőlegesen sem igaz. Lássuk a típusmondatokat, cáfolatokkal:

1.  Szeretek és tudok is csapatban dolgozni. (Frászt, tudni tudok, de nem szeretek, adják ki a feladatot, én leülök egy csendes sarokba, és határidőre, evárt minőségben szállítom a végeredményt.)

2. Képes vagyok önállóan dolgozni. (De csak ha megmondják, mit is csináljak önállóan, és lehet közben kérdezni is.)

3. Jól kommunikálok. (Csak ne keljen túl sokat, most tényleg, mindent nekem kell elintéznem, és minden hülyével nekem kell beszélnem???)

4. Motivált vagyok. (Arra, hogy sokat keressek kevés munkával, azaz optimális legyen a lenyúlás/lógás hányados, legalább is számomra.)

5. Szeretek tanulni, szeretném képezni magam és szeretnék fejlődni. (De ha nem megy, ne erőltessük, elég a marha sok pénz is. Amúgy meg tanultam meg fejlődtem eleget, mert mire is van az egyetem? Lehetne már békén hagyni?)

6. Képes vagyok a cég érdekében tevékenykedni. (Rohadt kapitalista kizsákmányolók, dögöljetek meg a nevetek napján, éljen a forradalom. – Felkészül: „Akasszátok fel a királyokat”)

Etc, etc.

De most tényleg, azon túl, hogy elvárják a szabványszöveget, ugye nem hiszik el őket. Én pl. HR-csávóként lehet hogy jobban örülnék, valami ilyesminek, de legalább is értékelném:

„Én egy elég képzett, közepesen szorgalmas pali vagyok, aki már nem akar nagy tételben új dolgokat tanulni, de elég jól alkalmazkodik egy új munkahelyhez. Megbízhatóan dolgozom önállóan, nem lógok, és nem lógok feleslegesen a többiek nyakán, meg hamar átlátom a lényeges folyamatokat. Utálom a végtelenített értekezleteket, a rövid velősek jöhetnek. Nem vágyom csúcsfizetésre de szeretnék tisztességesen megélni. Nem pályázok senki helyére a cégen belül, de sokáig tervezek maradni, mert vagyok olyan kényelmes, szóval lehet rám hosszabb távon számítani.

Összegezve: áj em nát e szupermen, de ezért a pénzért az egyik legjobb, akit kaphatnak. Ráadásul nem lopok a munkahelyemről, de becsülettel beszállok a kávépénzbe. Még a vécét is lehúzom magam után!”

Mert talán mindenki tudja, hogy sehova nem szuperemberek kellenek, csak átlagosak, akik képesek működtetni dolgokat, úgy hogy közben nem tépik szék egymást, és nem alakítanak harcban álló törzseket (vagy birodalmi rohamosztagokat) a szervezeten belül. A többi már csak hab a torkán.

Cirkuszazegész világ

Pénteken cirkuszban voltam, illetve voltunk. Általában korlátlanul lelkesedem a cirkuszért, ez részemről nettó elfogultság, de ez esetben hiányérzetem volt. Mivel azonban tényleg elfogult vagyok, kiosztottam magamban néhány díjat a jeles társulat jeles előadásának. (Egyébként a Magyar Nemzeti Cirkuszról vagyon szó – bár az ügyes marketingen, a név gyors levédésén meg a sok piros-fehér-zöld díszleten túl mitől is nemzeti? És kell egyáltalán annak lennie?) Szóval az első díj a sorban:

-         A „Nemzeti” kifejezés legindokolatlanabb használatáért (felkészül: „Nemzeti Együttműködés Miaizéje”)

-         A legtöbb felesleges kutyaszereplőért – mert szépek a dalmaták, de mit csinálnak a porondon, mikor semmit?

-         A legráncosabb cirkuszi elefántért – aki állítólag egy all around sztár, egy nettó híresség, de hát Yoda is az…

-         A legkevésbé vicces bohócért – aki rossz vicceket ad elő, de legalább túl hosszan. (És ha majdnem vicces, akkor viszont nem eredeti.)

-         A második legbénább légtornász csajért – mert a legbénább nyilván az aki le is esik… (Amúgy: úristen, ez kivel bújt ágyba a szerződésért cserébe?)

-         A kontinens legsósabb pattogatott kukoricájáért – mert még ma (hétfőn) is van belőle, pedig pénteki…

És tegyük hozzá, az előadás jó volt, csak kekeckedem.

Viszont mivel a cirkuszt amúgy is sokak szerint meg kell újítani (szerintem mondjuk nem), meg hát egyre erősebb szempont a költségtakarékosság, be lehetne vezetni néhány apró változtatást. Ez arra is jó lenne, hogy a látványos, a merész és az intellektuális vonulat végre méltó módon egyesülhessen, egy-egy számon belül is.

Például lehetne egy hipnotizőr-gondolatolvasó bohóc, aki a trapézon lengve mutatna be kártyatrükköket. Ha közben még zenélne is, már csak egy állatidomárra lenne szükség a totális cirkuszhoz (a szó mindkét értelmében). Plusz a szomorú bohóc mintájára lehetne paranoid-skizofrén bohóc is( „Ne szójjak be magamnak, mert megbánom!”), az oroszlánidomár etethetné idomított nyulakkal az oroszlánjait, nyílt színen persze („Nyuszi, hopp!”), sőt lehetne növényidomár is, egy igazi gyümölcsszelídítő, aki hosszú évek trenírozásával ráveszi az őszibarackokat, hogy csináljanak úgy, mint a szilvák. Világszám lenne, az biztos. (Mint mondjuk a leopárdlekvár, de erről majd máskor.)

Meg lehetne olyan zsonglőr aki más, sokkal kisebb zsonglőrökkel zsonglőrködik, akik persze szintén zsonglőrködnek. Vagy egy tevén lovagló (tevegelő) majmon lovagló (majmolgó?) fehérgér.

Meg lehetne egy konferanszié végre, aki csak épp annyi r és m hangot használ, amennyit a normális magyar köznyelv megkíván. (Avagy ne legyen már mindig ez: „Hölgyeimmmm és urrrrraim, cirrrrrkuszunk bemmmmutatja….” etc.)

Összegezve:  a cirkusz eleve jó, de néha lehetne sokkal dadaistább is! A feldarabolt műlovarnőt elvarázsolni nem kell félnetek jó lesz.

Az unalomrul - gyári túlélési gyakorlatok

A gyárban való dolgozás legfőbb nehézsége az unalom. Mert mit is lehet csinálni nyolc órában, egy alapvetően monoton tevékenység közben, mely fizikailag félig, szellemileg viszont szinte egyáltalán nem vesz igénybe? Nos, két út is kínálkozik: az egyik a szintetikus kábítószerek valamely fajtája, ez azonban drága, könnyű lebukni vele és asszem nem negyven felé fogom kipróbálni őket, sőt egyáltalán nem fogom.(A munkásosztály hagyományosan amúgy is söröz, mint az köztudott. Plusz vasököl, de az ide most nem köll.) Így marad a másik lehetőség, az egyéni, fakultatív szórakozás szűk mezsgyéje, mely jobbára a rádió/mp3-lejátszó hallgatását jelenti, meg egészen rövid szövegek olvasását (azaz bármiét, amit öt percebe lehet sűríteni, ennyi jut két géphez rohangálás között).

A szövegek röviden elintézhetők: Örkény egypercesek, rövidebb újságcikkek, illetve bármi Bukowskitól, az ő „regényei” amúgy is csak egy-másfél oldalas töredékekből állnak.

A hallgatnivaló viszont már bonyolultabb ügy. Kezdetben hónapokkal ezelőtt) vala a Kossuth rádió, mert jobb, ha munka közben dumálnak a fülembe, mintha énekelnek, legalább is ezt hittem eleinte, és a kereskedelmi rádiók szóba sem jöhettek. Igazából most sem jöhetnek szóba a félanalfabéta, jópofáskodó műsorvezetőkkel meg a szar átlagpopjukkal, de a Kossuth is hallgathatatlanná vált. Az a kersztény-népnemzeti-bulvárjobbos (egyébként egyik sem, simán csak demagóg) szósz, amit a ki nem rúgott (és nyilván ki nem rúgható) maradék műsorkészítő előad, az jobban pusztítja az agysejteket, mint bármely tetszőleges popikon. Ráadásul mostanában a vérnyomásom sem alacsony, úgyhogy semmi szükségem ilyen mesterséges befolyásolásra, a fejem meg a ládák emelgetésétől is lehet vörös. Rádiók tehát kilőve, maradnak a hangoskönyvek.

Igazából sokáig meglehetős undorral viseltettem irántuk, hogy persze-persze, szegény vakoknak, meg elfoglalt kamionsofőröknek készülnek, higgye aki akarja: én tudom, hogy a lusta, műveletlen, könyvundorban szenvedő bunkók az igazi felvevőpiac, azok akik 66 Híres  regény-szerű szörnyszülötteket is fogyasztják. De lehet, hogy mégsem. Mert például most nekem is igen jól jön a sok netről letölthető hangoskönyv, múlt héten például e formában fogyasztottam el Verne Fekete indiák meg Tamási Áron Ábel Amerikában című regényeit, valamint a Kiválasztotatt Thomas Manntól. De volt már Karinthy, Jókai, Krúdy és Siclair Lewis is, és határozottan nem tűnik rossz ötletnek ezzel is eltölteni a munkaidőt. (Ha már a csavarozógépen nem jön be a net.) Ami azért is vicces, mert a munkáltatók a világon mindenhol azon küzdenek, hogy a dolgozók ne privát elfoglaltságaikkal töltsék ki munkaidejüket. De ez jellemzően kimerül abban, hogy letiltják a számítógépekről a közösségi oldalakat, a privát íméleket, meg a pornót. Ám azzal évezredek óta nem foglalkozik senki, hogy mit is dúdolnak a rabszolgák mondjuk nádvágás közben, pedig ez igazán privát elfoglaltság, és jól is van ez így. A mai rabszolgáknak ez a dúdolás, meg mesélés a  lejátszó, meg a rádió, és jobb esetben beszélgetés, vagy épp a hangoskönyv. A munkaerőmet ugyanis áruba bocsátom, mert muszáj, de a lelkem nem eladó, pláne nem ennyiért. Vagyis ha a munka agyatlanul monoton, fenntartom a jogot, hogy az agyam másra használjam közben.

P.s. A hangoskönyveknél egyébként az a jó, ha nem valami profi színész olvassa fel, mert azok kíméletlenül „játszanak” (ez főleg karikatúra-szerű hangsúlyozásban és kegyetlenségig fajuló hangutánzásban merül ki), sokkal jobb egy civil hang, aki néha téveszt, néha elakad, hallani ahogy lapoz és szünetet tart két oldal között, meg a nehezebb szavak előtt, pont mint mi, olvasás közben. Egyszóval ez az igazi, imádom.

És egyébként is: íme a munka termelés) és a művelődés egysége, szerencsére nem pont úgy, ahogy annak idején az elvtársak elképzelték.

Kedvenc versem - avagy: még ilyen is van

Gregory Corso: Házasság

Meg kéne házasodnom? Meg kéne javulnom?
Kápráztassam el a szomszédok lányát
bársonyruhámmal és faustus csuklyámmal?
Ne moziba vigyem hanem temetőbe
értekezzenek vele az Ullman-fürdőkádak meg a legújabb csaptelepek
előnyeiről
aztán kívánjam meg csókoljam meg a többi és a többi
ő meg mindent csak azt nem én meg tele megértéssel tudom miért
nem gurulok dühbe és nem ordítok rá Tapogass! Azt szeretem ha tapogatsz!
Ehelyett szépen összeölelkezünk
nekidőlünk egy vén megroggyant sírkőnek
és csillagokat számlálva duruzsolol neki egész éjszaka-

Mikor bemutat a szüleinek
egyenes hát, végleg megfésült haj, fojtogató nyakkendő,
üljek le összeszorított térdekkel harmadosztályú heverőjükre
és ne kérdezzem Merre van a fürdőszoba?
Hogy lehetnék más mint aki vagyok,
fiatal senki minden vágyam egy habfürdő-
Ó szörnyű is egy fiatal senkinek
kitéve közszemlére a család elé és a család ilyeneket gondol
Most látjuk először! Ez akarja a mi Mary Lounkat!
a tea meg a házisütemények után megkérdezik Mivel foglalkozik?
Most mondjam meg? Tetszenék-e nekik akkor?
Mondanák-e Na jó házasodjatok össze, elveszítjük a lányunkat
de kapunk helyette egy fiút-
Most kérdezzem meg Merre van a fürdőszoba?
Úristen, és az esküvő! Az egész család meg a család barátai
és csak egy maroknyi tarhás szakállas haver
azok is kizárólag a kajáért meg a piáért-
És a pap! Rám bámul mintha onanizálnék
és megkérdezi Óhajtod-e ezt a nőt
hites és törvényes feleségedül?
Én meg, reszkető térddel, hogy mit feleljek, azt mondom Zselatin!
Megcsókolom a menyasszonyt és azok a gennyes állatok veregetik
a hátamat:
Na fiú, most már testesül-lelkestül a tiéd! Hahaha!
és láthatod hogy a szemükben
valami obszcén nászéjszaka csillog-
Aztán lehetetlen rizsszemek és edénycsörgés meg cipőnyikorgás
Niagara! Csődület! Férjek! Feleségek! Virágok!
Mind kényelmes hotelekbe tódulunk
Mind ugyanazt csináljuk éjszaka
A közömbös portás tudja mi következik
A hallban lötyögők tudják amit tudnak
A fütyörésző liftkezelő tudja
A pislogó szobapincér tudja
Mindenki tudja! Esküszöm már ott tartok, hogy semmit sem csinálok!
Fennmaradok egész éjjel! Belebámulok a szállodaportás pofájába!
Visítozom: Francba a nászéjszakával! Francba a nászéjszakával!
ámokfutást rendezek ezekben a majdnem felülmúlhatatlan szobákban
nyasgem! Unom a banánt!
Élnék inkább a Niagara mélyén! egy sötét oduban a Zuhatag alatt
ott gubbasztanék Őrült Nászutazó
kiötölve a házasságtörés sohanemvolt módozatait, bigámia megszállottja
válás szentje-

De mégiscsak meg kéne házasodnom meg kéne javulnom
Milyen szép is volna hazamenni hozzá
megülni a tűz mellett a feleségem a konyhában
kötényben fiatalon és kedvesen a gyerekemmel a szíve alatt
és túláradó boldogsággal odaégeti a marhahúst
és sírva jön be hozzám és felkelek a nagy karosszékből
Azannya! A teremburáját! Tyű a kiskésit!
Istenem micsoda férj lenne belőlem! Bizony meg kéne házasodnom!
Annyi ugyanis a dolgom! többek közt be kell lopódznom Mr. Jones
házába késő éjszaka
és be kell temetnem a golfütőit az 1920-as norvég könyvekkel
Továbbá egy Rimbaud-képet akasztanom a fűnyírógépre
Továbbá teleragasztanom Tannu Tuva postabélyegeivel
az egész léckerítést
Továbbá ha Mrs. Kindhead gyűjteni jön
A Közös Kassza számára
elmarnom és fülébe súgnom Kedvezőtlen jelek gyülekeznek az égen!
Valamint ha a polgármester eljön a szavazatomért
Mikor hoznak törvényt a cápavadászok ellen?
És a tejesembernek egy cédulát hagynom az üvegben
Pingvinport, legyen szíves, hozzon egy kis pingvinport-

Mégis, ha megházasodnék és Connecticut és minden csupa hó
és lebabázik az asszony és én álmatlanul mint a rongy
éjszakákon át talpon, homlokomat a csöndes ablaknak támasztva,
mögöttem a múlttal
minden helyzetek legközönségessebbjében találom magam,
remegő ember
a felelősség súlyával a vállán és semmi hogy-oda-ne-rohanjak
semmi római arcélű smuzolás-
Az lenne csak a szép!
Cuclinak hoznék egy gumi Tacitust
Csörgőnek egy zsák törött Bach lemezt
Kiszögezném Della Francescát az ágyra
Ráhímezném a partedlire a görög ábécét
Járókának meg felépítenék egy födetlen Parthenont -

Nem, kétlem hogy ilyen családapa lenne belőlem,
se vidéki élet se hó se csöndes ablak
csak ez a tüzes büdös szűk New York
hát emeletnyire a föld felett, svábbogár a patkány a falban
elhízott birodalmi-német feleség sikoltozik a krumpli felett
Mer büdös neked a munka
És öt csöpögő orrú kölyök örök szerelemben Ciccamicával
És a szomszédok fogatlanok és kazal a hajuk
mint a 18-ik század izgága boszorkányainak
mind át akar jönni és nézni a tv-t
A háziúr a lakbért követeli
Fűszer és Gyarmatáru és Kék Láng Gáz és Elektromos Tartozékok
Szerelése
Lehetetlen hanyatt feküdni és álmodni telefon hóról
parkoló szellemekről -
Nem, nem házasodhatom meg soha nem házasodhatom meg!

De - tegyük fel ha elvennék egy szép
szívdöglesztő úrinőt
magasat és sápadtat elegáns fekete ruhában
hosszú fekete kesztyűben
egyik kezében cigarettaszipka
másik kezében egy pohár whisky
és egy műteremlakásban élnénk óriási ablakkal
ahonnan kilátás nyílik egész New Yorkra
tisztább napokon még távolabbra is
Nem, nem ismernék magamra elegáns börtönálom felestársa -

No, és a szerelem? Azt bizony elfelejtem
nem mintha alkalmatlan lennék rá
éppen csak fölöslegesnek tartom mint hogy cipőben járjak -
Soha nem akartam elvenni egy anyámforma lányt
És Ingrid Bergmann szóbe se jöhetett
És lehet hogy ma már akadna nekemvaló de az már biztos régen
férjhez ment
És a fiúkat nem szeretem és-
de mégiscsak kéne valaki!
Mi lesz ha 60 éves leszek és magányos
egyedül a bútorozott szobában húgyfoltokkal a gatyámon
és a világon mindenki házas! az egész világegyetem csak én nem!
Ó, tudom én ha volna egy valószínűtlen
amilyen valószínűtlen vagyok én
a házasság sem volna valószínűtlen -
Ahogy Ő várja magányos idegen ékkövei közt Egyiptomi kedvesét úgy várom én is - 2000 évet és az élet fürdővizét siratva.

Ócska sztereotípiák III/2. - avagy: III/3. már nem lesz, mert hülyén nézne ki...

5. A tihanyi visszhang: Mindent elismétel, amit a beszélgetőpartner mond, saját szövegként persze. („-Volt egy baleset a Farokkötő úton! – Ja, mondom volt egy baleset a Fenéktörő úton! – Nem Fenéktörő, Farokkötő. -Aszondom én is, Faroklövő, én mondtam, pont most” –hiába a visszhang sem teljesen pontos, csak úgy nagyjából halljuk bele a lényeget.) A visszhangok előfordulása: büfé, kocsma, resti, vonat, busz, vagy bárhol este tizenegy után.

6.A hivatalos: A lényeg: pontosságra törekvés a józan ésszel, és az alapvető nyelvi szokásokkal szemben. Klasszikusan a rendőr-postás-vasutas Bermuda-háromszögben fordult elő a legsűrűbben, de a közbeszédben (és a médiumokban) egy új faj vette át a vezető szerepet: a szóvivő. Minden említett közös jellemzője, hogy ”A hivatalos intézkedés megtörténtéről hatósági értesítés történt az érintettek részére”-típusú mondatok számítanak megszokottnak, mondhatnánk az üzemszerű működés jellemzőit mutatóknak. A szóvivők esetében (és mindegy, hogy a rendőrség vagy az állatkórház szóvivője nyilatkozik – Tényleg, minek mindennek szóvivő? Nem feltételezik, hogy egy adott ügyben kompetens ember esetleg beszélni is tud?), szóval esetükben úgy tűnik alapkövetelmény a monoton, felolvasottnak hangzó (nyilván betanult) szöveg, és ebből adódóan a kérdések megválaszolásának minimális esélye. De őszintén, miért is kérdez az a hülye újságíró? Nem elég neki a tájékoztatás?

7. A monomániás: A monomániás szituatív típus, vagyis helyzettől függ, mikor kattan be, és mikortól nem képse lehasadni az adott pillanatban számára legfontosabb témáról.

8. A mellélövő: Ő mindent majdnem jól használ, de a kis különbségek rendszeresen ellen vannak. Így aztán a konstruálból menstruál lesz, a múzeumból mauzóleum és (egy régi poént idézve) szerinte az Ave Caesar meg az Ave Maria rokonok. Aztán jöhet a kínos röhögés, meg a dilemma, hogy magyarázzuk-e meg  tévedését (nem Lenin, Lennon), vagy inkább hagyjuk rá, hogy oké a latte az nem tej, hanem egy kávé, csak hogy visszakössek az elejére.

Szóval ab ovo kibaszottul intreszting mindez. Centerum censeo: lájkolom.

Ócska sztereotípiák III.- avagy: "a latte az egy kávé, neem?"

Nos jöjjenek nyelvi, avagy beszélt szubkultúrák:

1. A trágár:  A trágár először is az ami. Vagyis hogy arról ismerszik meg, hogy mondatai kezdete a "faszom" kifejezés, a mondatvégi írásjel meg "bazmeg". Hogy kérdő, vagy kijelentő mondat, azt a bazmeg hangsúlya határozza meg. Ha egy darab bazmeg a mondat, akkor a mondatvégi írásjel természetesen felkiáltójellel értelmezendő. Amúgy a magyar trágár (félrészegen) hajlamos értekezni arról, miszerint a magyarok (esetleg nagy M-el) sokkal jobbak, sokszínűbbek, káromkodásilag, mint pl.a hülye angolok. Mert azoknak csak néhány négybetűs szó jut, nekünk bezzeg… Pedig az átlag hazai trágár nem lép túl a SZPGFP-paradigmán (sz.r, p.cs, g..i, f.sz, p.cs), legfeljebb több a lehetséges permutáció (gecipicsafaszköcsögszaralak etc.). És ami fontos: a trágár nem is tudja hogy az, ő csak spontánnak és őszintének gondolja magát. A lelki szegénység fel sem merül.

2. Az idegen: szakkifejezésekben beszél. Nem doktorál, píédzsdízik, témája a „ Konvergens lingvisztikai rendszerek emotív allokációja- Avagy: Az e és a betűk aránya József Attila szerelmi költészetében.” Nála strukturális szükségszerűség a kognitív recepció kritikája, legalább is tematikusan. Mert sztochasztikus a hozzáférés a jelentésekhez, és kontingens az értelmezés. Vagy nem… tuggyafene.

3. A trendi:  Lájkolja a kommenteket, minden ízi és kúl, vagy gáz (deaz nem angol hányás), mítingel, fészbukol, de nem beszél nyelvet. Annyiban nem idegen, hogy gőze sincs arról,  mit szövegel, de van fíling. Mert a fíling a lényeg, meg csetelés – a többi meg gádnóz – bár Isten tudja mit is jelent…

4. A nótaénekes: kicsi szívem, drága galambocskám…. (Mondja bárkinek a világban) Csak virágénekekben beszél, húszéves, és olyanokat ír, hogy: „kukoricaszártövében tutúúú,virágszálam rám tetkintett tuúúúúú”

Folytatás később…

Több fogoly nem lesz!

Karinthyt olvastam (Frigyest), az Így irtok ti!-t, és ugye van benne az a híres poén az Ady-fordítással, hogyan válik felismerhetetlenné a vers többszöri magyar-német-magyar oda-vissza fordítás által. (www.http://szemcsapda.puruttya.hu/bypost/2010/03/07/Karinthy_Frigyes_Muforditas)
Nos, én megpróbáltam a gugli fordítóján átküldeni angol-magyar viszonylatban, kétszer, és ez lett belőle:

A Tisza-parton (eredeti)

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?

Guglizott:

Tisza
Azért jöttem, hogy a parton a Gangesz,
Hol álmodtam déli artériák,
A szívem egy nagy harang-virág
És finom remegés: a hatalom.

Boom kutak, malmok vállalja mértéke
Desert , zaj, durva kezek
Vad csókok, Bambi, egy álom a kecske.
A folyó , amit keres?

Egyszóval éljenek a hóhér kecskék és a bamba Bambik.

És még egy klasszikus, szintén ferdítve:

Magyar láb-, hő-otthon!
Itt az ideje, most vagy soha!
Legyen rabszolgák, akár szabadok?
Ez a kérdés , úgy dönt!
Az Isten a magyarok
esküszöm
Esküszöm , hogy több fogoly
Nem lesz !

Foglyok volt jelen,
Damned ősök,
Ki ölte meg a vad,
Slave Föld nem tudott pihenni.
Az Isten a magyarok
esküszöm
Esküszöm , hogy több fogoly
Nem lesz !

Rascal sehol ember
Most nem mer meghalni
Kinek az élet drágább ruhákat,
Mint otthon az ő tiszteletére.
Az Isten a magyarok
esküszöm
Esküszöm , hogy több fogoly
Nem lesz !

Fényesebb a láncban, a kard,
Ékesíti a kart jobb
És még mindig viselni a láncokat!
Itt a régi fegyverek dunk!
Az Isten a magyarok
esküszöm
Esküszöm , hogy több fogoly
Nem lesz !

A magyar név megint szép lesz
Méltó a régi nagy hírt;
Mit rákentek a századok,
Mossa le a szégyen!
Az Isten a magyarok
esküszöm
Esküszöm , hogy több fogoly
Nem lesz !

Ahol sírok megduzzadnak,
Unokák , istentisztelet,
Imák és áldás
Szent neveinket mondani.
Az Isten a magyarok
esküszöm
Esküszöm , hogy több fogoly
Nem lesz !

Esküszöm, esküszöm ez tényleg jó, van egy olyan futurista, avantgárd húzása. Kár, hogy a pornolize nem megy...

Mai találatok

Ma valahogy a normálisnál is fogékonyabbnak éreztem magam az egyetemes emberi hülyeségre, így a délután folyamán úgyszólván bármi elszórakoztatott, lehet persze, hogy az is benne van: holnap (illetve a hét hátralévő részében) délutános leszek, vagyis nem kell négykor kelni. Éljen, hat előtt fel sem kelek!

Na szóval, a mai termés:

1. Kutyasétáltatás közben láttam egy hirdetést egy autó motorháztetején (már ez is milyen), miszerint „Célzott alakformálás”. És mellé egy lőlapot imitáló, szellemesnek gondolt embléma. Vagyis ha jól fejtem meg a marketingüzenetet, a célzott alakformálás azt jelenti, hogy valami lőfegyverrel leszaggatják rólunk a felesleget, formásra lőnek, remélhetőleg legalább helyi érzéstelenítés mellett. Az ilyenfajta radikális plasztikai sebészet (sebészet a „sebet okozás” értelmében) helyett nekem egy sokkal szofisztikáltabb ötletem lenne, szemléltetve valahogy így:

- Jó napot, olyan alakot szeretnék, mint a Brad Pittnek. Lenne rá lehetőség?

- Persze, reinkarnációval.

(Persze a Word nem ismeri a szofisztikált szót….)

2. Petra megint felcipelt mindenféle reklámújságot (na jó, lehet hogy csak egyet, de többet szokott), én viszont nemigen tudok mit kezdeni velük. Túl hamar kiolvasom őket, mert már előre ki vannak színezve…

3. Voltunk vacsorázni is a kedvenc pizzériánkban, és remek egyéb vendégeket láttunk und hallottunk. A szomszéd asztalnál két nő beszélgetett, és az egyik (nyilván valami közös ismerősükre, meg a főállású anyaságra célozva megjegyezte hogy: „XY megpályázta az anyaságot.” Ez így viszont az óvszer nélküli dugást jelenti, arra viszont elég eufemisztikus kifejezés. (Érdekes, Word kolléga az eufemisztikust nem húzza alá pirossal…)

4. És jött egy pasas (a naná, hogy szőke nőjével), akire a legtöbben a ’kigyúrt kopasz’ kifejezést használnák. Ez a legtöbbször indokolatlan, hisz a nagydarab kopaszok túlnyomó többsége egyszerűen kövér, azaz a testépítés csak az asztal mellett űzi, ez esetben azonban stimmelt. A fickó annyira kigyúrt, hogy valószínűleg évek óta nem tudta leengedni a kezét. Háború esetén, mint közkatona állandóan a fogdában ülne, mert képtelen lenne egy szabályos vigyázzállást bemutatni, a hóna alatt cipelt láthatatlan dinnyék miatt. Ráadásul, mint az ilyenek általában a homlokán hordja a napszemüvegét. Nem a szemén, hogy védje a nap ellen, vagy a feje tetejére feltolva, mert bejött az árnyékra, hanem pont a homlokán. Nyilván a sok gyúrástól/szteroidoktól megnyílt egy-két extra csakrája. Meg a harmadik szeme, de még elég új és érzékeny, hogy azt kell védeni, mindenek előtt.

A nagyonszőke nőjével amúgy valakiről beszélgettek. (Az emberi butaság egyik jó fokmérője lehet, hogy az igazán sötét emberek mindig csak valakiről beszélgetnek, mert ugye nincs miről. Filmek, könyvek, munka, utazás, egyáltalán: az élmények számukra közvetlenül nem hozzáférhető és kibeszélhetők, így diskurzusuk világa jobbára főnökökből, munkatársakból, haverokból, celebekből és egyebekből áll) De arról a valakiről is elég egysíkúan, gyakorlatilag mindketten ugyanazt ismételgették: „- De hát hogynézmáki, nemad magára. –Ja, tök kövér, hogynézmáki. - Ja én is mondom, tök kövér. –Mer nem ad magára, azér….” –és ez így ment hat-nyolc percen át, aztán szerencsére eljöttünk. Hát, boldogok a lelki szegények. Reméljük, legalább azok.

Sötétzöldek

Minap beszélgettem egy kollégámmal a vegetarianizmusról, ennek kapcsán képződött meg bennem az alábbi szöveg. (Vagyis. Mi lenne, ha nem az állatok, hanem a növények jogait védené valami militánsan radikális mozgalom? Avagy a régi poén: Védd a fákat, egyél hódot!)

Általában az Albán hozta a karfiolt a találkozókra. Igazából persze nem is volt albán, csak régebben érintőleg kedvelte Delhusza Dzson dalait, így ragadt rajta a név, de ma már nemigen bánja, megszokta asszem. (Kiugrott jogász volt amúgy, egy igazi Dr. Alban, aki a növényi jogokra specializálta magát, és bedolgozott több növényvédő szervezetnek is.) Aktív tagja volt összejöveteleinknek, csakúgy, mint a kemény mag többi tagja, azaz Lujdzsi a cukkinigondozó,  Nagy Böhöm az ipari alpinista és főzelékmentő, Guszti a fotoszintetizáló analitikus és Dzsó a Varánusz, aki informálisan a kolbászlobbit képviselte. Meg persze jómagam, Tapogató Ló. (Magamról szerényen csak annyit jegyeznék meg, hogy  én szerveztem a gabonatőzsde elleni bűzbomba-merényletet, meg a Büdöspusztai állami gazdaság konzervüzeme elleni támadást, ahol három raklap üveges zöldbabot szabadítottunk ki, hogy aztán méltó módon temethessük el (por)hüvelyeiket.)

Így együtt mi voltunk a Free Növények! – Anti-Vegán Front helyi csoportja, egy csapat elszánt és kíméletlen növényjogi aktivista. Nem ismertünk pardont, ott voltunk mindenhol, ahol a kiszolgáltatott zöldségek, gyümölcsök és gabonák mellett kellett kiállni. Csak húst ettünk és tejet ittunk (néha pipáztunk, jó hírünkre jól vigyáztunk), és őriztük a mozgalom titkos rítusait is. Ez amúgy főleg zöldségekhez imádkozást jelentett, szimbolikusan felszabadítva őket az emberi zsarnokság alól. Az imádandó zöldfélék közül rám a répa és petrezselyem jutott, ezeket mindig én tehettem az oltárra, hogy aztán felajánlhassam őket a Földanyának. (Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy újra elültettem őket, aztán lestem, hogy magukhoz térnek-e?)

De nem a rítus volt a lényeg, azt csak eszköznek tekintettük, hogy általa megacélozzuk elszántságunkat, melyet a véres hurka (rizs nélkül, extra vérrel) napi fogyasztása miatt már eleve magas szintűnek volt nevezhető.

Egyszer találkoztunk egy csávóval aki úgy nevezte magát, hogy a Nyulak Barátja, na őt nyilván jól megrugdostuk, más nem is járhat egy mocsadék répagyilkosnak. Aztán elindultunk megkeresni a nyulait, hogy jól megegyük őket, elvégre a Biblia szerint szemet fogért, vagy mi. (Nem emlékszem pontosan, valami van a szemfogakkal...)

Ezután indultunk meg a lejtőn, kiderült ugyanis, hogy a nyulas ürge valami magas állású mókus, így aztán kezdtek ránk szállni a zsaruk. Egy komolyabb céklatüntetés alkalmával megrépáztunk néhány mosdatlan állatvédő fasisztát, és erre bevarrták a mozgalom legjobbjait. Lujdzsinek pl. kukoricán kellett térdepelnie és csak spenótot kapott enni, Nagy Böhömre meg lenvászon inget adtak, hiába hivatkozott arra, hogy lelkiismereti okokból csak bőrruhát hordhat…

És így tovább…

Összevont nagymacskák

Leogepárduc.

Holnap szendvicset viszek, mert:

Ma  a büfében, pontosabban a büféből a műhely felé tartva mellém settenkedett egy pasas (a Gyár egy meghatározatlanul másik részéből), aki nyilván azt hitte, hogy ismer, pedig kapcsolatunk maximum abban állt idáig, hogy néha láttam a buszon. Nehéz is lett volna nem észrevenni, úgy fest a pali, mintha arcon öntötték volna egy vödör sóderrel, ehhez jön egy immár meghatározhatatlan színű (egykor talán bordó) munkásruha, meg valami penetráns fokhagymaszag a három darab sárga fog hátteréből. Mit mondjak, első pillanatban is megnyerő volt, mint egy vasúti baleset közelről. (Bár egy vasúti balesetnél legalább nem záporoz az ember arcába nyállal kevert parizer.)

Emberünk (régi ismeretségünkre tekintettel) rögtön in medias res indított, arról hadoválva, hogy milyen vacak dolog, hogy ő most itt csak segédmunkás, pedig régebben kamionsofőr volt, de hát kitették, idegi alapon. (Megjegyzés: az idegi alap feltehetően fagyállóval megbolondított szilvapálinkának dekódolandó.) És persze nem bírta kihagyni azt a hihetetlenül ócska poént, hogy „vezető állásban” volt. Ha még egyszer valaki ezzel jön nekem, lenyúlok a torkán és kitépem a beleit, sátáni kacaj kíséretében, naná.

Szóval előadta, hogy van egy ismerőse (vagy a rokona barátja élettársának az ismerőse, gádnóz), aki hegesztőmérnök (sic!), ő szerezte ezt az állást, de majd nemsoká megy a polgármesterhez, és kerít magának jobbat. Már látom a rejtői jelenetet, ahogy a polgármester csipesszel az orrán keblére öleli ,majd megkérdezi, hogy kér e valami alkoholt a hagyma mellé, esetleg egy főosztályvezetői állást a városháza Tántorgás és Cefreügyi Hivatalában. És akkor nem kell többé elviselnie kollégáját a Gézát „aki egy nagy köcsög, nekem elhiheted, érted?, már rég kirúgták volna érted? Csak a Jóska öccse, a Nagyjóskáé, tudod aki a Ilona férje, itt dolgozott, de már nem, a Jóska se nem, már rég, csak a köcsög öccse, érted? Etc…”

Miután látta, hogy már erősen próbálok lelépni, igyekezett lekerekíteni épületes diskurzusunkat, valahogy így:

-         Te mijóta dógozol itt?

-         Úgy négy hónapja.

-         És mi voltál előtte?

(És itt érzetem, hogy valami nagyon dadaistát kell szólnom, úgyhogy egy kicsivel előtte hallgatott podcast hatására (ezt most hosszú lenne kifejteni) ez csúszott ki a számon:)

-         Uborkasaláta.

A pasi talán még most is ott áll a gyárudvaron, és odabenn csikorognak a fogaskerekek…

P.S.  Egész nap valami dögletes szagot éreztem a műhelyben, kimondottan a gépek környékén. Lehet hogy valami döglött borz, görény, vombat vagy erszényes mókus bomlik csendben valamelyik alatt, ami valahol beszökött, és a csavarozógép alatt hagyta el a testét. Nem tudok bemászni mindegyik alá, úgyhogy ha ez a helyzet, reméljük gyorsan mumifikálódik, de erre ebben az őszies esős időben nem sok esély mutatkozik. Úgyhogy kellene szerezni egy elég éhes 8ezért elszánt) és különösen igénytelen keselyűt, amelyik ráadásul hajlandó a laposkúszásra is. Vagy beviszem a kutyát, ő igen jó a dögök begyűjtésében, kifinomult és érdeklődő, séta közben is megszaglász minden kavicsot, hátha pisilt rá valami üzenetet egy környékbeli kolléga.

Chinaski visszatér - avagy a kevés munka mellékterméke

Ma elég kevés tennivalóm volt munka közben, így jobb híján olvastam, egy műszak alatt csaknem végigolvastam egy Charles Bukowski kötete (Posta). Olyan jól elvoltam, hogy gyakorlatilag átszaladt fölöttem a nyolc óra, mondhatni kiestem az időből. És még mondja valaki, hogy a Gyár nem a művelődés terepe…

Viszont ihletet kapva a szerzőtől, elképzeltem, milyen lenne, ha irodalmi alteregója, Henry Chinaski nem melós lenne (minthogy az), hanem mondjuk egyetemi tanár, a maga keresetlen stílusában persze. Hát, talán valahogy így festene:

„Mikor a városba értem szakadt az eső, így még a tűző nap ellenére is bőrig áztam. Nem volt kedvem megkeresni a helyi egyetemet, mert elképesztően másnapos voltam az előző éjszakai Wittgenstein-olvasástól, no meg a keféléstől Mary-Louval, de azért valahogy összeszedtem magam.

Mikor végre beestem a campusra egyből a dékánhoz irányítottak. A dékán kicsi, kidolgozott izomzata ellenére is határozottan egérszerű figura volt, aki majd elveszett hatalmas íróasztala mögött. Arcáról a pozíciójára oly jellemző alattomosság sugárzott, nekem meg kedvem lett volna lehányni. A rohadt egzisztencialistája! De azért összeszedtem magam és a tőlem telhető legbehízelgőbb hangom szólítottam meg:

-         Helló uram, a nevem Henry Chinaski és munkát keresek. Nem vagyok válogatós, bármit elvállalok: filmesztétika, hermeneutika szeminárium, kani etika, mindegy, ha kell még büfés is leszek. Isteni a sajtos szendvicsem.

-         - Büfésnek nem vehetem fel, maga láthatóan részeg és bűzlik is. Örüljön, ha a filozófia tanszéken találunk magának helyet!

Erre idegesen rágyújtottam. A filozófia tanszék kemény hely volt, minden egyetemen, ahol eddig megfordultam.

-         Nem lehetne mégis valami szelídebb helyen kezdenem? – kérdeztem reménykedve.

-         Nem, vagy a filozófia vagy semmi. Legyen hálás ezért a lehetőségért is – felelte a dékán, papírjaimat lapozgatva- Holnap kezdhet, de legyen itt pontban kilenc negyvenháromkor, mi itt komolyan vesszük a munkaidőt. Ha késik, akár be se jöjjön!

-         Oké itt leszek – és már húztam is el. Elegem volt a dékán érdektelen pofájából, meg szarnom is kellett.

Hazafelé vettem egy fél liter olcsó whiskyt meg egy karton sört, előételként az ebédhez, aztán kiadó szoba után néztem. Találtam is egy patkányrágta lyukat 1647. utcában, de legalább olcsó volt. Ráadásul a szomszédban egy szemüveges csaj lakott. Nagy, fekete keretes, vastag lencséjűű szemüveget viselt az izgató lófogai felett, egyből begerjedtem tőle. Már régóta csak a szemüveges nők izgatnak fel, a kurváknak (már ha van rájuk pénzem) külön fizetek is azért, hogy tegyék fel közben, de a múltkor a lovin is egy Optikus nevű lóval nyertem 2 a 9-hez oddszal 450 dollárt. Egyszóval a pápaszem nálam már fél siker, este át is mentem a csajhoz a maradék piával, de nem volt otthon, így csak a lábtörlőjén maszturbáltam egyet, aztán csöndben behánytam a kulcslyukon.

Másnap persze elaludtam, így miután egy kis vécéillatosítóval helyettesítettem a mosakodást, rohantam új munkahelyemre. A tanszékvezető, valami Jensen, már az irodájában várt, patkányfogaival idegesen rágcsálva a redőnyt.

-         Hát most mit kezdjek én magával Chinaski? Az a hülye dékán ideküld nekem minden jöttment kretént, a héten maga a harmadik. Eh, mindegy, mit akar tanítani?

-         Komparatív episztemológiát semmiképp. Ha ilyen szarságot akar rám sózni, már itt sem vagyok!

-         Maga meg mire föl ilyen magabiztos? –kezdett vörösödni a tanszékvezető feje- Tökösebb fickókat is rúgtam már ki, magának sem muszáj megmelegíteni a székét. Azt tanít majd amit én mondok, itt nincs visszadumálás, ez nem az esztétika tanszék, a francba is! És borotválkozzon meg, rühellem a borostát!

-         Szakállat növesztek – feleltem kurtán és kimérten, de nem bírtam ki röhögés nélkül- Már húsz éve, szóval nem most fogom feladni.

-         Velem ne szórakozzon Chinaski! –Jensen feje már határozottan padlizsánszínűre váltott- Bortválkozik és kész!

-         Oké, borotválkozom – mondtam flegmán. Végül is nem érdekelt. Kellett az a rohadt meló, nem voltam abban a helyzetben hogy válogassak. Hisz csak egy doktori fokozatot bírtam összekaparni, azt is nyelvészetből, de hát mit tegyek, mindig is rühelltem a tudományt. Csak megélhetésnek tekintettem. Az igazi hivatásom a kocsmai filozofálás volt, de a válság elsodorta ezt a máskor jól jövedelmező elfoglaltságot. Így maradt a tanítás.

Már vagy egy éve voltam ki nem nevezett altanársegéd a filozófia tanszéken, mikor a dékán felajánlotta, hogy véglegesít. De addigra végleg elegem lett a sok neopozitivista seggfejből, akik mindig a legvacakabb melókat tolták rám. Elegem lett a hajnali nyolcórás kelésből, a másnaposan végigunatkozott eszmetörténet vizsgákból, meg a véget nem érő tanszéki értekezletekből, ahol csak kibaszott ásványvizet lehetett inni.

Úgyhogy mikor kézhez kaptam az esetleges véglegesítésemről szóló levelet, nyomban bementem a  főnökhöz, felkattintottam az öngyújtómat és szeme előtt elégettem.

-         Kész, kilépek.

-         Furcsa, már-már azt hittem magának mégis csak vannak ambíciói.

-         Aha, de nem a tudományban, robotoljon maguknak más. Én megyek a lovira zsokénak, úgyis az akartam lenni gyerekkoromtól kezdve.

-         De hát maga legalább száznyolcvan centi.

-         És??? Majd nem én leszek az, aki nyer.”

Nos, ilyesmi jön ki az emberből nyolcórányi Bukowski-olvasás után.

Ócska sztereotípiák II. – avagy a Londonba menő menők

A teljesség igénye nélkül, pusztán pár jellegzetes karakterre korlátozva.

1. A Luvnya: a Luvnya (mint általában az utcán, metróban, teszkóban és pótvizsga bizottság előtt) túlméretes karikafülbevalót, kurvás sminket, szörnyű ruhákat és tetovált pasikat hord, utazás esetén hullaszállító-méretű rózsaszín gurulós bőrönddel közlekedik. (Jut eszembe, idén már megállapítottam, hogy Londonban az év hangja az, ahogy a gurulós bőrönd csikorog a szakadozott flaszteron.) A Luvnya nem azért utazik mert érdeklik más helyek, hanem mert menő, trendi avagy kúl (hellokittys változatban: szupi), most épp London a menő, tehát oda tart. Mivel a lényeg a menőség ezt hangoztatni is kell. Ennek legjobb módja, hogy a reptérről húszpercenként hívja föl barátnőjét (aki szintén luvnya), és üvöltve közvetíti hogy: „Most voltam pisilni, már becsekkoltam, már itt vagyok a kapunál, csak a LONDONI gépre várok, teee, ez olyan uncsi, tök sokat kell várni, de hát mindegy, majd kibírom… „  etc. Aztán: „Majd Londonból csörgök, ha leszálltunk, a reptérről tudod…..” És nem zavarja, hogy a körülötte lévő százötven ember szintén ugyanarra a járatra vár, nekik tehát eleve felesleges a műsor. Londonban meg pláne, ott úgyse érti senki, ő meg nem tud angolul (csak annyit hogy szenkjú, meg kúl, meg cséncsmani).

A Luvnya nem jár múzeumba, bulituristának pozicionálja magát (a buli az parti, ő igazából nem bulizik, partizik a csajszikkal), odakinnt viszont a drága a belépő a partikra, nem is tudja merre vannak és a pia is drága, szóval a végén egy mellékutcai éjjelnappali előtt iszogat, és csodálkozik ha prostinak nézik.

2. Az amatőr: ő nem is akart utazni, nyerte az egészet, vagy kapta. Mindenben bizonytalan: London, oké az megvan, de milyen nyelven beszélnek ott, van-e arra euró? Eltéved a reptéren, svájci bicskával a zsebében akar felszállni a gépre, illetve dehogy akar, sosem repült még, és nem érez égető vágyat, hogy most kezdje el. De mikor már a gépen ül, muszáj nyugodtnak, lazának, már-már rutinosnak mutatnia magát, ne lássák már rajta, hogy. Persze látják, de főleg hallják a többiek, az amatőr ugyanis folyamatos közvetítéssel kompenzál: „Már gurulunk kifelé, nemsoká felszállunk, hú, már gyorsítunk is, már fenn is vagyunk, itt vannak a felhők stb.” És nem hagy  abba, ha jobbra fordulunk, közli hogy jobbra fordultunk, egyedül a légörvényeknél hallgat el, olyankor magában imádkozik a túlélésért, elvégre zuhanunk.

Lutonban Bedford, Gatwicken Brighton felé menő vonatra száll, aztán megállapítja, hogy London nem is olyan nagy szám…

3. Az anglomán: ő mindet tud, a repülőn bizalmasan beszélget a másodpilótával (aki csak  pisilni indult), a magyar sztyuvitól is angolul rendel Borsodit, a reptéren rezzenéstelen arccal vesz jegyet egy buszra, ami a következő két órát egy dugóban tölti, pedig tudhatná, hogy a vonatot az angolok találták fel. (Az autót meg a németek, szóval igazi anglomán eleve vonatozik. Ha igazi.)

A város térképe a fejében van, a metrótérkép viszont a zsebében, így legalább a föld alatt nem téved el. A kocsmában (bocsánat a pubban) „jó kis angol söröket” rendel, de senki nem szól neki, hogy a Guiness az ír, a Foster’s meg ausztrál. Viszont tudja hogy a szendvicset Lord Kardigánról nevezték el, és hogy VIII. Henrik a Towerba záratta Magna Chartát, valamint hogy a Buckingham palota a Három testőr egyik mellékszereplőjéről van elnevezve. Meg hogy Viktória családneve Albert, Waterloo valahol Észak-Angliában van, ott győzte le Nelson admirális Napóleont.

Ismertetőjele, hogy Lejcseszter szkveren jár, meg a Glócseszter ródnál száll le a metróról, de a vaterlú az vaterlú. Hisz kitűnően beszél angolul, kár, hogy a bunkó helyiek meg nem.

4. A rohamturista: négykor már rohanni kell a Natonal Galerybe, mert hatkor zár (tudja jól, hisz a repülőn három útikönyvet jegyzetelt ki, ne vesszen már kárba az a két óra), és ott 400 barokk festmény van beütemezve. Buszos városnézést választ, mindent lefényképez, és közben az útikönyvben pipál, neki jól jön, hogy ma már minden kamerán színes a kereső, így nem csak otthon derül ki, hogy a busz az piros, a taxi az fekete és hasonlók. A rohamturista nem sörözget, nem eszik étteremben és nem sétál parkokban, hisz minden egyes tétel legalább három látványosságtól veszi el az időt. De elmegy a csaptelep-múzeumba, és megörökíti a telefonfülkét, ahol John Lennon hányt kilencász-hatvankettőben, és királyi családos hamutartót vásárol. Nem dohányzik ugyan, de akciós volt, és olyan naggyon angolll….

Ócska sztereotípiák a Gyárból - avagy bevezetés egy tipológia vázlataiba

A kényszermunkás: ő azért dolgozik gyárban, mert csak ott van munka. Túl-, de inkább alulképzett, de semmiképp nem ért olyasvalamihez, amihez ott kellene. Alapesetben rosszkedvű kívülálló, csendes beletörődéssel várja hétvégét, a szabadságot, a nyugdíjat, ha szerencsésebb feltalálja magát, és megpróbál a társaság középpontja lenni. Ehhez általában a társaság hiányzik, a többi kényszermunkást ugyanis egyáltalán nem érdekli a wannabe bohóc és véleményvezér. A szája attól persze még nagy.

A kényszermunkás jellemzően nő (de létezik férfi változat is), középkorú, néhány felnövő gyerekkel. Annak idején a szakmunkásképzőben rakottszoknya-készítőnek tanult vagy dodótenyésztőnek, ám azóta már nincs kereslet a rakott szoknyára, a dodó meg simán kihalt, nincs már mit tenyészteni rajta. Így marad a gyár, a segédmunka és a minimálbér, de persze meg kell becsülnie magát, mert ötvenévesen hova mehet már?

A kényszermunkás láncdohányos és látens gépromboló.

A szaki: a szaki mindenhez ért, nem annyira oktatás, mint inkább többgenerációs tapasztalatok által. Neki már az apja, a nagyapja, sőt a Mikulásig minden felmenője valami gyárban dolgozott – na jó: az ipari forradalom előtt mondjuk piramisokat épített. Szakinak lenni nem könnyű: mindenhez érteni kell a hidegburkolástól az esztergáláson át a villanyszerelésig. A szakikat ugyanakkor nem célszerű a gyári menzára helyezni, csak tarhonyát tud főzni csípős kolbásszal és kisüstivel, illetve bármit ami ennek a háromnak a kombinációjából kihozható. Viszont bármilyen gépről, szerszámról azonnal megállapítja (sűrű fejcsóválások közepette), hogy miért nem javítható, hozzátéve, hogy megnézné ő azt a nyikhaj mérnököt, aki ilyen szart tervezett. (Mer’ egy mérnök csak hülye iskolákban meresztette a seggét évekig, ahelyett, hogy a gyakorlatban tanulta volna meg, amit. És itt súlyosabb esetben a „csínja-bínja” kifejezés is előkerül, pedig azt törvénnyel kellene már tiltani végre.)

A szaki a gyárban kezdett (egészen öreg szakik még „inasként”, mondják), és onnan is megy nyugdíjba, hogy aztán a családot szekálja a halálba, mikor kalapáccsal áll neki a konyhai lefolyó javításának, merthogy ő aztán ismeri a dolog minden csín….., de ezt hagyjuk is.

A Duracell-nyuszi: ez a típus már ért is valamit ahhoz, amit csinál, de ami ennél is súlyosabb: szereti is. A gépén egy titkos mappában esztergagépek fényképeit gyűjti (igen: meztelen esztergagépekét is), tízóraira gépzsíros kenyeret eszik lilahagymával, az óvodában franciakulcs volt a jele. Szerinte minden ami olajos és hangos az „fasza”, ami halk és ikebana-szerűen esztétikus az „béna”, aki meg nem műszaki érdeklődésű az minek is él. Volt katona és számos sztorija van róla, de nincsenek benne kurvák meg pia (mert nem iszik, csak havonta egy üveg sört, őt az adrenalin hajtja), csak tankok, páncélozott csapatszállítók meg toronyóra lánccal. Autófényezőkkel barátkozik, a szomszéd gyárból nősül, és ha eljön az ideje bakancsban temetik el, kedven fázisceruzája és szerszámosládája mellé. Esetleg belé.

Az elvetemült: Az elvetemült először is büdös. Ez nagyjából a ’teszek a világra’ attitűdjéből fakad, mely a munkára, a magánéletre a táplálkozásra és a személyes higiéniára egyaránt kiterjed. Olajos munkaruhában jár dolgozni (minek átöltözni, minek kimosni – úgyis koszos lesz), a belső zsebében laposüveg vodkával (csak a bejáratnál szondáztatnak, véletlenszerűen, a vodkát meg szerinte úgysem érzik meg rajta), a vécét csak dohányzásra használja. Ha véletlenül másra is, legalább nem húzza le. A büfében nagyokat böfög mert jobb kint mint bent, szakmai tudása jobbára káromkodásra és lopásra korlátozódik, de legalább otthon olcsó  megvan a lakásfelújítás. Hogy otthon mire kell ötven kiló (több hónap alatt hazahordott) tízes anyacsavar, az persze rejtély.

A diák: A diák úgy dolgozik a gyárban, hogy nem is. Ő csak diák, valami iroda szervezet ki oda, egy darabig van, aztán eltűnik. Legalább is elvileg. Misztikus titok fedi ugyanis, hogy hol a fenébe tanulhat az a diák, aki hétfőtől péntekig napi nyolc órában melózik, nincs diákigazolványa és sohasem készül semmilyen vizsgára. Immár évek óta létezik ebben a helyzetben, és nem is akar változtatni rajta.

A diák egyébként laza, jófej alak, legalább is így látja magát. A valóság ezzel szemben az, hogy szakadt, nagyszájú és ordenáré, ócska tetkói vannak és lenézi azokat, akikkel együtt dolgozik (mert ő sosem lenne ilyen helyen „állandóra”), pedig már beleragadt rég a gyár ragacsába, ráadásul a többi megalázottnál is kevesebb pénzért. A lazasága meg annyit jelent, hogy immár tíz éve próbál leérettségizni, de hát az a sok hülye tantárgy… (Mér’ nincsen csak kettő csak?)

A diák a leendő kényszermunkás, aki néha teszkós szatyorral jár dolgozni.

A következő alkalommal: ócska sztereotípiák a Londonba utazókról…