Nevezéktan (alapvetés)

A tizenegyedik parancsolat lehetne az, hogy „Ne adj dolgoknak hülye nevet!” Persze lenne még tizenkettedik, tizenharmadik és így tovább, a környezetvédelemmel és a fiúzenekarokkal kapcsolatban is, meg más bolygók esetleges gyarmatosításáról, de egyelőre elég a hülye nevekkel foglalkozni, ad az elég melót önmagában.

Régen a dolgoknak persze nem volt nevük, őseink vagy menekültek valami elől vagy megették, ami egyikre sem volt alkalmas, azt eltüzelték a barlangban hideg ellen. Ennek a pár dolognak igazán felesleges lett volna nevet addni, elég volt észlelni, hogy esik, nem kellet tudni hozzá hogy magasnyomású ciklon vagy mediterrán légtömegek, ez már akkor is mindegy volt, csak minket zaklatnak vele folyamatosan. Ami meg tényleg fontos volt, azt lerajzolták a barlang falára, hogy a régészeknek legyen min örömködni, meg ugye a turisták a barlangrajzos bögréikkel.

Később a civilizáció nevű divathullám elhozta a nevek sokaságát,  menő lett a dolgoknak nevet adni, mintha a dolgok meg az emberek legalább is egyediek lennének, és nem mindenki tök egyformán próbálna egyéniség lenni, de az egyediség illúziója  miatt az elnevezések gyorsabban szaporodtak mint maguk a tárgyak, fogalmak meg a kis szőrös izék. Bezzeg őseink még nem gyúrtak az egyéniségre, egyformán voltak szőrösek, büdösek és egyöntetűen haltak meg harmincéves aggastyánként, ha addig el nem vitte őket a kardfogú sorscsapás.

Ma viszont minden marhaságnak nevet kell adni, ha valami tapizós telefonból kijön a bézs árnyalat (már maga az milyen, hogy bézs, hát ezeknek nem elég a sok régi jó szín, hogy piros, meg sárga, meg zöld? és mi a tököm az a magenta?), levendula illatban vagy alvinésamókusok alakú gombbal (mert csak egy van, de az is bézs), annak rögtön lesz külön neve, hogy Solaris XT300 vagy valami teljesen hasonlóan értelmetlen rendszám, csak hogy érezze a fogyasztó, ez nem a Polaris XJ200, ami tök béna, és csak az egészen reménytelen senkik járnak olyannal, kultúrember szégyelli elővenni a villamoson.

Mostanában sokszor hallom a szót, hogy emlékezetpolitika, ezt régen úgy hívtuk, hogy történelem, az emlékezetpolitika abban különbözik tőle, hogy hazudunk is. Vagy a hülye cégnevek, hogy Szupermega 2000 Szolgáltató Kft. Ugyanott Pianínó Eladó és hasonlók, nem is szólva a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről, nyilván a Ferihegy túl bizalmaskodó volt.

És akkor tegnap azt mondja arádió a fülemben, valami NB III-as focimeccs kapcsán, hogy játszott valami pécsi csapat, az ellenfél pedig a Békéscsaba 1912 Előre II., igen a békéscsaba-ezerkilencszáztizenkettő-előre-kettő (már ezeket is római számozzák, mint hogy dájhárd négy), úgy tűnik, minél alacsonyabb osztályú a csapat, annál hosszabb név kell, csak hogy látszon, azért még valakik, azért még ők verik a csalánt a sajátjukkal.

Azért egy szupermega káeftét beszerezhetnének névadó főszponzornak, az lenne az igazi, hátha nem férne ki a neve a békéscsbai helyi lap sportrovatában, átlógna a kolbászfesztiválos hírekbe is.

Persze őseinkenk még kolbászuk sem volt a barlangban, illetve nem olyan értelemben.

Gyerekkorom lexebb dalai (4.)

A Wikipedia szerint a Manowar egy heavy metal/power metal együttes, ebből a powert én sose értettem, de mostanában futottam bele néhány epigonjukba és rájöttem, a poewr metl az olyan, hogy gyorsak a dobok, néha orgonálunk, és mindig szemben állunk a szélgéppel, miként a közízléssel is.

Mert a köz ízlése szar, a köz az nyálas diszkózenét hallgat, zselézett hajú ficsúrokat poszterel a falra, a közt nem érdekli az őszinte, kőkemény metál (csak ha fényezés az autóján), köz le van nézve, a köz nem érti az olyan harcosokat, mint a Manowar, sőt a köz ha magyar, gúnyosan Manóvárnak ejti, direkt mer gonosz is a rossz ízlése mellé.

Ellenben a Manowar a kőkemény őszinte (vagy fordítva) , kompromisszummentes bőrnadrág és fejrázás, gitárszóló nagyterpeszben és velőtrázó sikoltozás, meg a balladisztikus nagyotmondás hősökről és csatákról, kardokról, vérről, testvériségről, vagyis Conan a barbár találkozása a gitártorzítóval a boncasztalon.

A Manowar annyira komolyan adja elő a kicsit vikinges, kicsit teutonos barbár harcos imidzset (sokzippzáras bőrdzsekire modernizálva), hogy nem lehet nem könnyesre röhögnie magát az embernek, pláne mikor a színpadról rendszeresen üvöltözik, hogy minden nyálas alak és faking pózőr hagyja el a faking termet. Pont ezek a tesztoszteron-túltengéses, bőrgatyás kigyúrt pasasok (arccal a szélgép felé ugyebár), akik valamikor harminc éve belemerevedtek egy pózba, és azóta sem tudnak kijönni a walhalla alakú babaházukból.

Na ja, mondjuk megvettem a jegyet drágán, de hirtelen ráövök, hogy ócska pózőr vagyok, nem pedig egy őszínte, kőkemény metálharcos, úgyhogy lelépek, elégetem a Manowar pólómat és  belépek inkább a helyi nyugdjasklub sakk-körébe. Hisz így megy ez.

Még régen, valamikor a múlt században olvastam egy tudósítást egy szaklapban a zenekar aktuális turnéjáról, ahol maga az újságíró is rácsodálkozott, hogy ezek az alakok a színpadon kívül is játszák a barbár harcost, ilyeneket (vagy hasonlókat) mondtak neki, hogy addig nem szállhat fel a turnébuszra, mg meg nem fogadja, hogy minden este meghág legalább egy némbert. Maguk a hős zenészek mondjuk inkább csak a sörösrekeszekkel folytattak küzdelmet, meg gyúrtak, akárhogy is jön össze a kettő.

A zenéjük viszont piszok jó. (Sok évig hordtam a farmerdzsekim vállán a fentebb látható ábrát, gondolom nem véletlenül.) Élvezetének titka az, hogy az ember vagy legyen tudatmódosult állpotban, vagy legalább ne tudjon angolul, mert így elkerülhető, hogy a műélvezet vinnyogva röhögésbe menjen át, amint egy korosodó, keleti-parti rocksztár arról énekel elérzékenyülve, hogy micsoda csatákat vívtak fívéreivel a véráztatta csatamezőn egykor, miközben a háttérben valaki vadul orgonál. Miközben nyilván csak a sarki bárban harcoltak az alkohollal és a csirkeszárnyakkal, Sanders ezredes alatt.

De ha ki tudjuk kapcsolni a hót komolyan előadott rekordbárgyú szövegeket,  a zenei élmény garantalált, dalaik különösen ajánlottak kanmurikhoz, focihuliganizmushoz, gyorshajtáshoz valamint a National Geographic nézéséhez, feltéve ha a gazella ellenében az oroszlánnak drukkolunk.

NOSzF

Ma van november hetedike, ami a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, ami persze hülyén hangzik, de az egészről egy Julián Gergely nevű naptárkészítő tehet, aki megfeledkezett az oroszokról, forradalmi helyzetben pláne.

De kezdjük az elején:

Eleinet dínók voltak mindenfelé, aztán jött egy nagy aszteroida és kihaltak vagy madarak lettek később. Felemelkedtek viszont az emlősök, lemásztak a ffáról, és lettek az emberek a hatodik napon (szimbolikusan persze), akik föltalálták a kőbaltát, a kőlándzsát és a légvédelmi ballisztikus kőrakétát, majd nekiálltak háborúzni.

A háborúkat időnként úgynevezett civilizációs fejlődési szakaszokkal tagolták, legfőképp hogy még jobb fegyvereket találjanak fel, majd folytatták a mészárlást és az elnyomást, a két kedvenc foglalatosságukat, és közben kizsákmányolták a gyengébbeket, elvégre mindig az elnyomottak fizették a mészárlásokat, míg le nem mészárolták őket.

Néha ebből elege lett az elnyomottaknak, és maguk kezdtek mészárlásba valamint spontán fosztogatásba, és hívták mindezt forradalomnak. Ilyen forradalom volt az Angol Polgári, a Nagy Francia, a 48-49-es És Szabadságharc. (A forradalmak sajátja egyébként a helycsere, abszolutizmus helyett jakobinus diktatúra, avagy onnantól más mondja meg kit kell mészárolni, más áll a lószerszám rosszabbik végén. Fülkeforr mondhatnánk, de minek.)

És ilyen forradalom volt a NOSzF is Oroszországban, ahol egyfelől leváltották a cárt másik oroszok, másfelől meg elsajátították Vlagyimir Alekszejevics Guzman szentpétervári posztókereskedő boltját és likvid tőkéjét, barátságos fegyveresek, életveszélyes fenyegetés által. És hívták ezt forradalomnak, a cárt később egyébként kivégezték (az ilyesmit ritkán élik túl az uralkodók), a Guzmanok sorsáról nincs további információ.

A forradalom a saját mitológiája szerint úgy kezdődött, hog az Auróra nevű patyomkinpáncélos lőtte a Téli Palotát, ami ettől aztán képtárrá alakult, a hatalmat meg némi belső villongások után átvette Vlagyimir Iljics Lennon (őt aztán New Yorkban lőtte le egy őrült, Dakotában), akitől aztán a fia, Sztálin örökölte a trónt (ő bajszos volt és orgonakészítő), de aztán meghalt, amitől viszont nem lett forradalom.

Lennont a Vörös Téren (oroszul Red Square) állványozták fel balzsammal múmiázva, Sztálint elkarmolták ugyanott, csak később.

És a Beatles soha többé nem állt össze, nagyon sok pénzért sem. Erre emlékezünk november heteikén, ami ma van, ezen a borús októberi napon.

A világ végéig

Tegnap belenéztem az Armageddon című bazári moziba (mentségemül hoznám fel tisztelt bíróság, hogy fájt a torkom meg a fejem, már amennyiben a torkom nem a fejem része, ebben bizonytalan vagyok), persze csak az elejébe, mikor a Brúszvilisz le akarja lőni a Benefleket, mert az vicces.

Ma meg jön szembe egy cikk, hogy mekkora aszteroida is kellene az emberiség kiirtásához (egy 96 kilométer átmérőjű elég lenne, bár az állítólag bazi nagy), szóval valami van a levegőben, ha mázlink van nem egy tűzforró kődarab, vagy amiből az ilyesmit csinálják.

Nem mintha ellenemre lenne az emberiség kihalása, igazán kaphatnának már egy rendes esélyt a delfinek, csak az egész olyan macerás. Ha nem pont rám esik a kő, és nem ér ide egy szökőár az Adriáról, akkor jön a nukleáris tél, mindent szürke hamu borít majd mi meg ölre megyünk az utolsó  raklap rizseslecsó-konzervért, és közben egyáltalán nem lesz térerő.

Ez a Medmexes vergődés meg a francnak sem hiányzik, arra meg ugye nincs esély hogy túléljem. (Saját személyiségtipológiám szerint én egy passzív optimista vagyok, azaz jellemzően nem csinálok semmit, csak várom, hogy a dolgok maguktól jóra forduljanak. De világvége esetén ez nem igazán várható el, talán ezért hívjuk világvégének.)

Pedig ha túlélném kiderülne, hogy akkor most tényleg a Medmexet játszuk újra, vagy simán jön a következő kőkorszak, eseteg az ide küldött aszteroida nyomában jön majd az inváziós hadsereg? Hogy a kis szürke emberkék vagy a Dalekek, az mindegy is, a vontkozó sci-fi forgtókönyvek szerint z emberiség maradéka nagyrészt rabszolga lesz, kisebb részben pedig állat- azaz emberkertekben mutogatják majd unatkozó, ám rendkívűl csápos kisiskolásoknak.

Persze én nem szeretném, ha jönnének az idegenek, azok biztos gusztustlanok, (pont mint a mostanában sokat sztárolt hétpettyes katica, ami alulról nézve igen undorítóan csótányszerű, csak a szárnyfedői csinálnak neki jó marketinget) meg jobban érdekelne, hogy mire lenne képes a pár túlélő ember, az állatvilágról nem is beszélve. Mivé evolválódna a rengeteg szobakutya pár ezer év alatt,mi lenne a sok fifikéből, ha a posztapokalipszis világában kellene túlélnie, már ha egyáltalán lenne esélyük.

Van az a szubkultúra, ahol népszerű az elmélet, miszerint az  emberi civilizáció már többször elpusztult és többször újra kivirágzott, bár szerintem ez hülyeség. Egyfelől hol vannak a fosszíliák (bár olvastam már olyan szélsőkeresztény elméletet, mely szerint a dínócsontokat is csak Isten rakta a földbe, amolyan rejtvényként, meg hogy ne legyen olyan üres a föld belül), másfelől meg miféle civilizáció lenne az, amelyik kihal egyszer, mondjuk kétszer és még mindig nem tanul belőle, büszkén kihal harmadszor meg negyedszer is, ahelyett, hogy kitalálna valami aszteroida-elhárító gőzparittyát vagy  mindent hárító erőteret.

Az ilyen civilizációk nyilván azzal vannnak elfoglalva, hogy egymást gyilkolják, kinek a törzsi totetmje a menőbb, kinek a nyelve régebbi vagy kinek a kajái kevésbé büdösek, és hogy pontosan melyik patak vagy földút is a határ a nyelvek, totemek és szagok között, melynek adott oldalán csak egyvalaki lehet a kingkong, és csak ő finghatja a passzátszelet.

És mivel az emberiség javarészt ilyen kérdések körüli csatazajban tölti az idejét, és vezetői nemhogy a saját törzsükön nem látnak túl, de a szomszéd klánt is kitagadnák a törzsből, csak a megfelelő aszteroida kérdése a tömeges kihalás. És hát meg is érdemeljük, sőt a vonatkozó vulgárpesszimista elképzelés szerint, nem is érdemes újjáépíteni, mert egy nekünk tényleg minek? Jöjjenek a kis szürke emberkék, esetleg a delfinek. Brúszvilisz meg maradjon a fenekén, a végén még megment minket a hülyéje.

És most egy kis könyvajánló: Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked Leibowitz!

A legjobb posztapokaliptikus regény amit valaha olvastam, először bő huszonöt évvel ezelőtt (negyed század távlatából is köszönet Áginak), mostanában került a kezembe, és le se tettem, míg egy szuszra ugyebár.

A sztori annyi, hogy egy sivatagi kolostorban szerzetesek éldegélnek bizonytalan idővel egy mindent letaroló atomháború után, és próbálják átmenteni a múlt tudását, amiből persze eg szót sem értenek. De a civilizáció azért lassan feltápázkodik, lesz újra távíró, meg robbanómotor. Meg atomfegyver...

Hát igen, lehet hogy aszteroida sem kell.

Két perc gyűlölet

A gyűlölet alapvető emberi érzelem, lelki és szociális szükséglet valamint hatalmi váltópénz, mondhatni a társadalom kovásza és emésztőnedve. Gyűlölni fontos, de gyűlölni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. Mert érdemes.

Az elfojott gyűlölet ugyanis eleve nem jó, fülfájást és székrekedést okozhat, szélsőséges esetben lábköröm-rákot, az ember körzeti álllatorvosnak vagy egy önkormányzati cég felügyelőbizottsági tagjának képzelheti magát tőle, igaz ezek a hallucinációk kúraszerű rumfogyasztással enyhíthetők.

A gyűlöletet tehát ki kell engedni, ki kell élni, de sajnos manapság erre kevés intézményes lehetőség kínálkozik. Nincsenek már nyilvános kivégzések, sehol egy jó kis diktatúra, ami megmndja, hogy most a zsidókat, most a reformátusokat, most meg a baptista fogorvosokat kell gyűlölni. A migránsozás persze ígéretesnek látszik, megvan a két alapelem, vagyis eleve idegen szóval jelöljük őket, plusz a többség sosem találkozik velük (így aztán bármit állíthatnak róluk), de önmagában kevés.

A magukra hagyott állampolgárok így kénytelenek gyűlölni a fura fejű nőt, aki csak a pénztárnál kezdi keresni a tárcáját, hogy aztán másfél kiló aprót borítson a földre, mikor megvan, vagy a pasit, aki pont előttük áll a sorban a postán, és csak az utolsó pillanatban ránt elő egy iktatókönyvet meg hetven ajánlott levelet, vagy épp a szomszédot, aki az Evangélikus bábfesztivált bömböltei egész este a Pax tévén.

Ilen esetekben a gyűlölet spontán és azonnali, nincs ideje megérnie, mint egy jóféle, palackozott rasszizmusnak, és a többi sorban állóval/szomszéddal is csak alkalmi, múlékony koalíciók köttetnek, hogy aztán az épp csak koncentrálódó gyűlöletenergia pocsékba menjen.

Ezért aztán egészen valószínűtlen dolgokat is célba vehetünk. Lehet gyűlölni a tavaszt, mert idióta madarak üvöltöznek a fákon, a nyaralást, mert minek utazunk annnyit valahová, ahol még kibírhatatlanabb a kánikula és érthetetlen nyelveken brekegnek körülöttünk, vagy a csokifagyit, mer’ miért néz már ki úgy, mint egy kupac fagyott szar?

Az ilyesmi edzésnek nem rossz, de nélkülözi a rendszerességet.

És mivel a szánalmas és lapos migránsozáson kívül nincs semmi központilag felkínált, össznépi gyűlölnivaló, kénytelenek vagyunk egyéni fejlesztő programokat kidolgozni, már csak a kondíció és a miheztartás végett.

Én például a szobanövényeken kezdem, engesztelhetetlen gyűlöletemmel már öngyilkosságba kergettem egy hibiszkuszt (az csak rágalom, hogy túlöntöztem), és gyakran nézek megvetően az ékszerteknősre (aki azonban csak bambán néz vissza, és időnként a „kaját!” testtartásba merevedik). de igazi, szívből jövő gyűlöletet egyelőre csak az időjárás és a helyi buszmenetrend iránt tudok táplálni, igaz ez már közösségi élményhez is vezethet, mert szerintem sokan vannak ezzel így.

A hely, ahol ott se voltak

Egy francia kisvárosban úgy döntött a vezetés, hogy változatlanul fenntartaja a födönkívüliek landolását tiltó helyi rendeletét. Nagyon helyes amúgy, náluk már 1954 óta nem szállhat le E.T. (aminek nagy előnye, hogy nem is akar hazatelefonálni, az azért pörgetné valaki számláját), földönkívüliek ne mászkáljanak csak úgy fel-alá a Földön,  menjenek el szépen egy X–akták castingra és kérjenek munkavállalói vízumot, vagyy simán vegyenek letelepedési kötvényt, amíg még lehet.

Egyébként nyilván kamu az egész, azt mindenki tudja, hogy a földönkívüliek mindig Amerikában szállnak le, valami isten háta mögötti sivatagos placcon, vagyis nyilván nem azért jönnek, hogy kapcsolatba lépjenek velünk, inkább csak napozni meg lazulni akarnak egy kicsit, távol a világ zajától. Mi eléggé kiesünk a Tejút fősodrából, de New York vagy London még így is túl zajos, ezért zuhannak le a kis szürke izék mindig valahol a világ végén. Akik egy nagyváros közepén landolnak, azokra rögtön nyissunk tüzet, mert biztos gyarmatosítani akarnak, minket meg elhurcolni szexrabszolgáknak, ha pechünk van, a háziállataik számára...

A polgármester egyébként elismeri, hogy a rendelet hülyeség, de leglább híres lesz tőle a városuk, (bár én nem tudom leírni a nevét se, vagyis tőlem ne várjanak túl nagy marketinget) mondjuk ezt pont nem értem. Turisták rohamozzák folyamatosan, hogy ez az a hely, ahol még sosem szállt le egy repülő csészealj sem, de legalább tilos is nekik? Aztán fényképeznek szerteszét, hogy itt sem landolt UFO, ott sem raboltak el senkit, és nézzétek, ott meg nincs gabonakör, persze hülyén is festene egy tó közepén. A helyi étteremben meg kint a tábla, hogy ennél az asztalnál nem ült soha Brad Pitt, aki eddig még a környéken sem járt. (Bár Pesten ez lassan működne: „Ez az egyetlen kávézó, ahol még nem fotózták le Harrisson Fordot!”) Pont mint egy Rejtő-regény, ahol a végén a garnizonban mindenkinek van becsületrendje, csak annak a szerencsétlennek nem, ekinek tényleg kellene.

Vagyis a város (Châteauneuf-du-Pape, persze csak bemásoltam) ami arról híres, hogy nem akar híres lenni, pontosabban hogy úgy csinál mintha nem akarna híres lenni csak hogy híres legyen, alapjában érdektelen. Laknak benne kábé 2200-an, vagyis inkább falu,van benne egy chateau bortermeléssel, (de melyik faluban nincs?), fokhagymaszag meg nyilván franciák, hosszúkás kenyerekkel és fura szegú sajtokkal, franciául beszélő rokonokkal.

www.beyond.fr

És sok kíváncsi turistával egyyütt én sem fogok soha Châteauneuf-du-Pape-be utazni (isten áldja a ctrl+C-t!). Egyrészt már régóta sejtem, hogy nem vagyok földönívüli, így meg nem lenne benne semmi kihívás, másrészt meg össszesen annyit tudok franciául, hogy danke, így viszont könnyen földönkívülinek néznének, és más sem hiányzik, mint egy könnyű esti lincselés egy francia porfészekben, vagy a helyi fogda, ami persze pont olyan lehet, mint A csendőr és a... filmekben, vagyis folytonosan egy kicsi kopasz őrmester hisztizik benne, fejhangon.

Akkor már inkább maradok itthon, a mi városunk is arról híres, hogy nem híres, nálunk tiltani sem kell az ufóleszállást, itt normális ufó eleve nem akar leszállni, meg amúgy sem találna parkolóhelyet. És  ha mégis, egyfolytában azzal zaklatnák, hogy klubkártya, szupersop kártya va-e?, pontokat gyűjtöd?, adhatom nagyobb üdítővel?, hagymával mehet?, ajánlhatom ezt a...?, gondolkodtál már az élet értelmén?, illetve az örök legjobb: nem kamuzok főnök, piára kell.

És már indulnának is vissza, legfeljebb megállnának kicsit Châteauneuf-du-Pape-ben, csak hogy bosszantsák a helyieket.

News-feed-back

Az Apple összehatjható telefonon dolgozik. Ennyi a szikár hír, csak nem értem, nekem már volt összahajtható telefonom, csak egyszer elmentem úszni úgy, hogy a zsebemben maradt, és ezt nem élte túl, mondjuk nem is vártam tőle.

Persze értem, biztos valami tapizós okostelefon, aminek a képernyője is összehajtható, bár minek, úgy például nem látszik, és egészen nehéz tapizni, bár nyilván nagyon menő lesz majd, ahogy vihogó szakközepes (izé, szakgimnáziumos vagy mi) csajok hajtogatják a buszon. Az igazán menők meg hajtogatnak a telefonból kishajót, papírrepülőt vagy pikacsut, esetleg megkenik lekvárral és feltekerik, megszórják leheletnyi porcukorral és csodálkoznak, hogy ennek ellenére sem ehető.

Amúgy pokolba a telefonokkal, én az az őskövület vagyok aki leginkább csak telefonálásra használja, az érdekes az, hogy ma az a hír, hogy milyen telefont fejleszt egy cég, az az esemény, hogy egy pasi egy színpadon szaladdgál egy telefonnal és fejmikrofonba vizionálja a jövőt, a tinédzserek meg nem sztárvórz vagy gánzenrózesz jegyekért állnak sorba egész éjjel, hanem ájfonért. Az még oké, hogy valakik valami kulturális tartalomért rajonganak, de az nekem már fura, hogy pusztán a technológiáért, ami hordoza. Mintha mi a nyolcvanas évek végén lélegzet visszafojtva vártuk volna, hogy kijöjjön az új TDK 90 perces, krómdioxiodos kazetta („Hármas csomagban lesz érted, hármas csomagban bazmeg!”), hogy aztán majd vegyünk rá valami zenét, hogy az norvég belezős metál vagy az iminimiszeminimi (juvapsuvaminimi) lesz-e, az igazából másodlagos.

Persze nem így történt, mert ugyan számított, kinek menőbb a kétkazettás rádiósmagnója, de olyan fontos nem volt, az sokkal inkább, hogy kinek van meg a Dead Kennedys koncertlemez (kásás hangzással, nyolcadik másolatban), mert ilyet addig tényleg nem hallottunk, viszont biztosak voltunk benne, hogy ettől majd nemsoká kitör a forradalom, mi meg lázadásból addig sem hordunk iskolaköpenyt. (És nem kóstolunk meg több szagos radírt, belátva, hogy egyiknek sincs íze, de ez egy másik sztori.)

És kissé csalódtunk, hogy nem emelkedtek barikádok a Füredi csomópontnál, meg szerte a lakótelepen, aztán csalódtunk, hogy nem tört ki az atomháború, ami után medmexként kezdhettük volna újra mindent, csalódtunk, hogy a tanáraink nem veszik észre páratlan és szikrázó tehetségünket (később bosszúból tanárok lettünk), aztán rájöttünk hogy a folyamatos csalódás másik neve felnőtté válás. Fenébe...

De itt csak azt akarom mondani, hogy ez a mai technofilia nekem sok, és nem, nem akarok visszamenni a barlangba, a fára vagy az egyetemi kollégiumba (ezek nagyjából egyformán primitív, kezdetleges élőhelyek), még tabletem is van, de nem érdekel különösebben a dizájn, nekem elég ha nem a fülemmel kell gépelnem, ha látni akarom a monitort, nem érdekel a teljesítmény (nem is tudom, mennyi az annyi), a laptopom legyen arra jó amire használom (és az nem olyan sok), nem áll szándékomban hatalmas gépigény mellett, nagy felbontásban, multiplayer módban etnikai tisztogatásba kezdeni egy virtuális polgárháborúban.

Valamint nem töltök le filmeket (tölt le nekem más, ha kell, mondjuk akkor is ha nem), nem tárolok terabájtnyi szuperhős-sorozatot a merevlemezen,nem vagyok kocka, gömb, tetraéder, nem kutatok idegen civilizációk után, összeesküvés-elméleteket csak viccből terjesztek, én még a fényképeimet is nagyon lusta vagyok rendszerezni, minimál-júzer vagyok, menjen az a gép, a többivel meg hagyjanak békén. (Mellékszál: évek óta van egy remek videokamerám – ha már nem a telefonomban hordom – legalább kétszer vittem is magammal utazás alkalmából, ebből egyszer használtam is.)

Vagyis az nekem nem hír, hogy milyen új kütyü jön ki, én nem tudom az egyik telefont megkülönböztetni a másiktól, és pár éven belül a harmadik laptopomat használva elmondhatom, hogy nekem aztán tök egyformák. Pedig három különböző gyártó, és három különböző évjárat, bár gondolom ez utóbbi nem pont úgy működik, mint a boroknál. („A 2014-es Dell-ek igazán jók, érezni bennük a sok napsütést meg a kínai szalagmunkások holdújévi prémiumát, de a 2015-ös évjárat nem tudta kifutni magát, nem sikerült összeérnie az új generációs processzorral, furcsa helyeken melegszik és kissé égett bakelit aromájú.)

A hírek nekem még mindig egyfelől a politikai hazugságok, másfelől meg a lelőtte/megfojtotta/halálra gázolta jellegű rémítések. Kis színes lehet egy fimbemutató, egy sporteredmény (de csak ha amerikaai foci, forma-1 vagy rögbi, ebben a sorrendben), egy híresség halála (jó ez nem kis színes, ez nagy színtelen), viszont nem hír az új telefon,  az új autó a hány lóerővel, a kétfejú csirkét szült az opossszum vagy hogy ufók rabolták el lagzilajcsi auráját.

Azaz esetemben egy hajtogatható telefon az lagzilakójcsi aurája (kozsó orrszőre, akárki válása etc.), legalább is ennyi hírértéke, és már ez is sok. Hisz közben Amerikában verik a négereket, mint azt a Szaabad Nép is megírta...

Z-faktor

Maradva az ünnepeknél: én helovínkor endivajnának akartam öltözni, de túl ijesztőnek találtam, és így megint agyevő zombinak maszkíroztam magam,aztán lefeküdtem ludni. De az is lehet, hogy nem, csak valahogy éjszaka alakultam át, mindenesetre reggel (mit reggel, hajnal) négykor egy agyevő zombi nézett vissza a tükörből, mint hajnali négykor rendesen, teljesen mindegy, hogy helovín van, húsvét, karácsony, pünkösd vagy szeplőtelen mennybemenetel (janmastami, divali, nrishima-caturdasi, csak hogy én is értsem), hajnali négykor minden esetben megijedek a tükörképemtől, de a medvével ellentétben nem bújhatok vissza a barlangomba. Pedig rám férne, nagyjából hatig még összealudnék mgamnak eg emberi arcot.

De nem lehet, menni kell dolgozni. Ha meg nem dolgozom épp, mégis ekkor kelek, akkor valami pályaudvarra vagy reptérre kell kivonszolnom földi maradványaim, aminek kétségtelen előnye, hogy előbb utóbb leroskadhatok valami ülésbe, és bátran horkolhatok a világra. (Fütyülni sosem tudtam.)

Mindez persze arról jutott eszembe, hogy a négynapos hétvége után ma megint munkanap, és a felfedezés sokadszor, hogy a munka nemhogy nem nemesít, de egyenesen egy vérben forgó szemű élőhalottá tesz, ami halottak napja alkalmából legfeljebb félsiker, éreztem is reggel, hog ez nem az én napom.

Mert lehet, hogy menő, ha úgy festek mint akinek Tim Burton rendezte a fejét egy különösen meredek éjszka után, de nekem ezzel a fejjel emberek közé kell mennem, és a 23-as buszon úgy tűnik, mindenki más viszonylag normálisan fest, a korai keléstől legfeljebb néhányan ásítoznak, én meg össze akarok esni, és aludni, mindegy hol, akármeddig, csak karót ne vágjanak a szívembe. Igen tudom, azt nem zombik, hanem vámpírok ellen szokták, de nem biztos az utastársak ilyen műveltek.

Végül nem lett gond, egy darabban eljutottam az objektumig, persze lehet, hogy csak az ünnep miatt megengedőbb mindenki a zombikkal szemben, esetleg találgatták, ki lehet a rémes maszk mögött. Jobban belegondolva felesleges is lett volna endivajnának öltözni, amúgy sem volt kaszinó a jelmezkölcsönzőben, kedvezményes állami hitellel és felhúzható tévékettővel.

Ünnepmenedzsment

Remek cikkbe botlottam ma is, nem nehéz az ilyesmi, a botlás mármint, elég kinyitni a laptopot az interinformációs szupernet sztrádára, és máris. Most például arról adnának nekem tanácsot, mire figyeljek, ha hitelből úsznám meg a karácsonyt.

Már ez is szép, ez az úszás, a karácsony elvégre nem holmi ünnep, mint a hülyegyerekek gondolják, kemény munka az, a túlélés próbája, harc a homokozóban az élet nagy játszóterén, ahol mindenki fél, hogy ő ássa ki a kutyaszart. Így aztán semmi elmélkedés, semmi ünnepi hangulat, csak sorbanállás, ajándékozás, konyhában idegösszeomlás, mert igenis a mi felfújható kisjézusunk sokkal nagyobb lesz, mint a szomszédé, az a jó kisjézus, amelyik nagy. És nem betlehemet állítunk, koszos egy falu volt az, nyújorkot legalább, abban lesz az Empájer Sztét Jászol, ahová jöhetnek a háromszáz királyok.

Egy ilyen nagyvolumenű, stratégiai célok mentén megvalósított karácsony-projekt menedzseléséhez magától értetődő módon nem feltétlenül elég a rendelkezésre álló likvid tőke, a hitel-finanszírozás tehát igenis fontos kérdés. Mert nem úgy van az, hogy addig nyújtózkodunk amíg a takaró, hanem hogy beugrom a nagybőgőbe, kerül amibe kerül. És hát sokba kerül, a tizenkét éves Chivas Regal nem két fillér, és még fel is kell ütni kólával, és  bár az íbéjen olcsó a homár, de nagy a felár, ha nem jó a romlott is.

És nem, nem jó a kis ajándék szívből, kit érdekel a szív a henteseken meg a kardiológusokon kívül, toronyóra kell lánccal, Halálcsillag kivehető Dartvéderrel, ferrari modell 1:1-es méretarányban, színre fújt Helókittivel, ha bele is döglik a cashflow.

Mert az ünnep lényege az, hogy látszik, világít, zenél és több köbméter szemetet, valamint hosszan tartó rosszullétet és családi konfliktusokat termel. Ennek szerves része az adósság, ha a végén még nincs jelzálog a házunkon, nem is volt jó a buli, kultúrember minimum lapostévét vesz mindenkinek, hitelre, valamint tétre, helyre, befutóra.

A karácsony a szeretet ünnepe, várjuk a télapót és pénzügyi tanácsadót, szenteste jobban teljesítünk, a nagy szeretetünneptől kidagadnak nyakunkon az erek, de megússzuk csak azért is, nem fog ki rajtunk holmi karácsony, itt aztán ünnepi áhítat lesz, ha beledöglünk is!

Imakommandó (Épp felhúztam magam...)

Olvasom, hogy imalánc indult orbánviktorért, naponta kell elmondani valami felvidéki plébános által költött imát a felcsúti ramszeszért, hogy segítsék a Brüsszel elleni harcában.

Hát először is: Brüsszel még mindig egy város (és nem mellesleg az EU mellett a NATO központja is, szóval én nem kezdenék ki vele), és értem, hogy itt simán az unió szimbóluma, de ki az az agyhalott barom, aki saját ma ellen visel háborút, ha már az EU mi is vagyunk? És ki az a barom, aki ezért még imádkoztatni is karja az istenadta népet?

Mert másodszor: szánalmas az a katolikus plébános, aki a nemzeti/törzsi totemeket imádja, miközben katolikusnak, azaz egyetemesnek nevezi magát és egyházát, alapvetően elvéti a sorrendet, megadja a császárnak amit, és részéről itt vége is. Nyilván a lélekben felhőtlenül migránsozó hívek pásztora ő, a szakadékba vezeti a nyájat, de azok addig is boldogan bégetnek, egy  korrupt és hataloméhes politikusért, nem mellesleg.

A Svejkben írja azt Hasek, hogy vezérekért imádkozni micsoda ócska képmutatás is az egyház (bármelyik) részéről. Minden fél úgy tesz, mintha Isten egy tábornok lenne az ő stábjában, akinek dolga gondoskodni a győzelemről, a másik oldal letiprásáról. Na ez a mostani is ugyanebben a dicstelen szellemben született, amelyben a papság áldást kér a fegyverekre. (Lásd Gyalog Galopp: hajítsd el a szent kézigránátot az ellenség felé, ki - mivel nem kedves szívemnek - megdöglend.)

Maga a szöveg amúgy semmi különös, segítse isten, meg védje, meg áldja, a szokásos ráolvasások, a baj a kontextussal van, agresszív hatalmasoknak maximum a lelki üdvéért kellene imádkozni, az rájuk férne, de azért, hogy csak így tovább méltóságos uram, mennyei támogatással, az azért egy kicsit erős. Meg egy szabadkőművesező plébános valahogy nem hiteles, az evangélium terjesztése nem egyenlő az összeesküvés elméletekkel, az meg hogy a kereszténységet a liberálisoktól kell védeni, akkora baromság, hogy fal adja a másikat. Ott a plébánián tetszettek már hallani arról, hogy lelkiismereti- meg vallásszabadság? Ami a liberális demokráciáknak sajátja, a diktatúráknak meg valahogy pont nem. (Persze lehet, hogy úgy van a klérus egy rész ezzel, mint maga a felcsúti, aki egy őszinte pillanatában csak elmondta, hogy neki nem a diktatúrával volt baja, csak azokkal, akik vezették. Ja, ha csak úgy nem: a diktatúra addig rossz, míg nem én vagyok a diktátor.)

Aki buta az lehetőleg maradjon csöndben és ne égesse magát nyilvánosan, ha pap, pláne nem.

Imalánc, baszod.

Gyerekkorom lexebb dalai (3.)

Billly Idol (na jó, eredetileg William Michael Abert Broad) már megint egy olyan fazon, akit én tinédzserként amerikainak hittem, aztán kiderült, hogy ő is angol, Stanmore-ban született, ami egy londoni külváros. Mondjuk ez a külvárosias jelleg hősünk munkásságán is látszik (sziruppal leöntve persze, már amennyiben egy fogalmat le lehet önteni), én meg nagyjából annyit tudok, hogy arra van a Stanmore College, de gondolom oda nem járt.

Billy régivágású punknak indult, a helyi Sex Pistols divízió kemény magjának igazgatótanácsi elnökeként, aztán persze lett saját zenekara a Generation X, aminek csak a neve a híres, a zenéjük elég semmilyen volt, de legalább jól kiegészítette röhejes kinézetüket. Amit Johnny Rotten esetében még nézhettünk vagány és spontán külsőnek (nem volt az, nekik is előbb volt stylistjuk mint saját zenéjük), az náluk már csak majomkodás, de hát tartalom és forma egysége legalább érvényesült.

Aztán jött Bálvány Vili szólókarrierje (fordítsuk csak le a nevet, mert egyfelől előbb-utóbb mindenkiről kiderül hogy magyar származású, másfelől meg hátha leszivárog ide is a szlovák nyelvtörvény, hisz ahogy látom, igény az volna rá), ahol már végre levethette a punkok lázadáskényszerét, és elmerülhetett az amerikanizált, végtelenül prosztó popzenében meg a vicces-macsó grimaszok próbálgatásában. Ő lett a plasztik kemény csávó, a zselézett hajú, pedikűrözött rebellis, a magukat rockernek képzelő kertvárosi, középosztálybeli tinédzserek azonnal oldódó szerepmodellje. Egy igazi zenei pankrátor, hisz kábé annyira volt komolyan vehető, mint a hülye jelmezes  kamu-verekedők, és pont úgy tudott pofákat vágni (meg a tükör előtt pózolni nyilván), a zenéjét meg egyértelműen a söröshordós házibulikra optimalizálták. Nem volt művész soha egy percig sem, csak szórakoztatóipari termék valahonnan az erős középszer környékéről, mégis lehetett kedvelni.

Egyfelől mert az ember ifjúkorában még tényleg járt sörözős házibulikba, és ott tényleg jót tettek a hangulatnak az olyan slágerek, mint a Rebel Yell meg a furcsán maszturbatív hangulatú Dancing With Myself, és amikor az ember fia próbált bevágódni az aktuális Krisztánál vagy Vikinél, erős eszmei hátországot jelentett a rádiós magnóból üvöltő Billy Idol.

Most visszahallgatva a régi számokat (a nyolcvanas évekből meg a kilencvenesek elejéről) még most is tetszenek,persze csak úgy mint mondjuk a mekis kaja, hogy néha igazán jól esik, csak ne kelljen mindennap ezt enni, mert hamar megunom. De most, jajj de jól estek.

Meg egyáltalán, nem kell mindenkinek Mozartnak lennie, vagy mindig Mozartot hallgatnia, vagy Mozart-kuglit ennie, kell Bálvány Vili is, a Requiem amúgy sem illik egy buliba, nehéz vele csajozni, meg szarul szól a rádiós magnóból, de az autóban is viszonylag kevesen hallgatják a Goldberg-variációkat Bachtól. Ide kérem ZZ Top kell, Ramones, meg például ez itt:

Vagy mondjuk ez:

Literatura vulgaris

Bobdilen kapcsán megint mindenki az irodalomról beszél, mert a nóbeldííj az nóbeldíj, nincs még egy díj ilyen csak az oszkár, (tényleg Bobdilen mér' nem inkább oszkárdíjat kapott, van akkora színész, mint költő), szóval terítéken az irodalom, játék és muzsika tíz percben. És ilyenkor jönnek a menetrendszerű, csak épp húsz éve lejárt jópofaságok, hogy majd az irodalom visszavág. Irodalmi lépegetőkkel persze, azok hozzák az irodalmi rohamosztagosokat, de ez már valóban kínos.

Az irodalom az lassan olyan nálunk, mint a foci meg a politika, senkit sem érdekel, de mindenki ért hozzá, és ha esemény van mindeni beszél is róla az ő szájával neki. Bobdilen előtt akkor volt főtéma amikor meghalt Eszterházy, akkor is mindenki gyorsan guglizott valami frappáns idézetet (én nem, be kell vallanom sosem szerettem az írásait, nálam Spíró a kedvenc magyar), pólóra nyomta az arcát, déslászlót szaxofonozott bánatában, ironikus hangsúllyal kérte a trappistát a boltban, de a könyvtárba azért nem mászott el egy kötetért, hogy mégis mitől, és miért ennyire, ha már.

Mert az irodalom csak egy eseményorientált, valami kitüntetés, halál vagy náci/komcsi múlt botránya kell ahhoz, hogy áttörje a a villalakók, a migránsok és a rezsicsökkentés falanszterét, de akkor sem mindig sikerül, mert jön egy hatelemis zsírfejű államtitkár és azt mondja hogy a migránsok elveszik a magyarok rezsicsökkentését. Esetleg faszhelikopterezik közben, hogy üzenjen Brüsszelnek, majd elmegy Dubaiba síelni.

És persze ő is azt gondolja, hogy az irodalom az a könyvek, ami könyv az irodalom, havas henrik "Most jövök Párizsból, szar volt a homár, na és?" című keményborítós  könyve az már fajsúlyos, szemben a Sexpír nevű hülyén kinéző angol vékony kis paperback köteteivel, férfiember azt nyilván nem veszi komolyan. És ha bemegy egy könyvesboltba (nem megy be, de ha) azt látja, hogy tényleg igaza van, hisz előre, a kiemelt helyre, rögtön a vicces nyakkendők, plüssállatok és a a könyvesbolt saját márkás(!) borai közé havashenriket raknak meg vujitytvrtkót ("Pokoli rántották - a nutellástól a macskakajásig") meg misztikus tinihorrort. Ez utóbbi olyan, hogy a főszereplők középiskolás vámpírok okostelefonnal, meg szerelmesek, a szerző meg próbál laza és trendi lenni, de azért láthatóan sokat tipródik magában ("a fenébe, még nem bazmegelek elég jól"), így a szöveget egy NASA által fejlesztett titkos szoftver írja, a borítót meg reklámpszichológusok tervezik, álruhában.

Salman Rhusdie, Julian Barnes vagy Dragomán György meg valahol egy hátsó sarokban, illetve nem ők, csak a könyveik, de hiába, akinek nem volt mostanában egy jó kis szexbotránya, nilvános részeg randalírozása vagy legalább hajbeültetése, az írjon misztikus tinihorrort, ha valódi irodalomnak akar látszani. Vagy szakácskönvet.

Időző időzóna

Már megint azzal rémítgetnek, hogy óraátállítás lesz, pedig nemrég találtam meg azt a pontot a tévé tetején, ahonnan nem esik le a rohadt óra, még jó hogy nem lapos tévém van, mert azon csak az első kakukkolásig maradna meg, aztán egyensúlyából kibillenve repülne a búsuló juhász népies műkerámia után.

És mivel művelt vagyok, és lépcsőház szerte híresen intelligens, tudom, hogy az óraátállítás nem azt jelenti, hogy máshová kell tenni a bajor naiv népművészet stílusában fröccsöntött kakukkos órát (alpesi bunker légvédelmi ágyúval és kolbászos bőrnadrággal), hanem csak a mutatókat kell valamerre böködni, amitől azok ugyanabba az irányba mennek tovább (az óramutató járása szerint, azaz balra), csak lassabban vagy gyorsabban, böködése válogatja.

És ettől most épp nyerünk egy órát, csak én nem veszem majd észre, mert hajnali háromkor még alszom, nem tűnik fel hogy most nyertem egy órát kettőig, reggel meg már hiába keresem, hol lehet átvenni a nyeremény órát. Olyan lehet ez, mint a fogtündér, a tejfogad nappal marad egy almában, de ez meg állandó éjszakai műszakos, és bár amerikai filmek szerint egy negyeddollárost hagy a párnád alatt, én ilyet sosem tapasztaltam, bár egy tengerparti nyaraláson egyszer találtam tíz drachmát, az ágy alatt, de ha úgy vesszük az is a párna alatt volt, csak jóval.

De a nyeremény óra az fel sem tűnik, pedig azt olvastam, hogy hetekre kibillenti a lelki egyensúlyunkat, de szerintem ez hülyeség, egy londoni hétvégénél pár nap különbséggel van egy huszonöt meg egy huszonhárom órás napom, és fel sem tűnik, nem a Holdra megyek, ahol már három nap az időeltolódás, de egy órától még nem lesz jetlegem. De ha ekkora gond, állítsuk csak fél órával arrébb a helyi időt, így aztán senki máséval nem egyezne a miénk, mi meg jót röhögnénk, ahogy idegösszeroppanást kapnak a menetrendtervezők, meg a kamionosok búgó hangú dzsípieszei.

Vagy legyen egyenesen nyugati, keleti meg középső időzóna az országon belül, hogy Debrecenben meg Szombathelyen is pont délben legyen a legmagasabban a Nap, és az országon belül utazva is többször kelljen mondjuk tizenhét perccel odébb állítani óráinkat. És így tovább...

A legnagyobb a közös többszörös a végtelen, mint az köztudott.

Porno politicus

Az elmúlt két nap egyértelműen legnagyobb története a pesti pornófurgon, ami japánok üzemeltetnek, egyszerű kétkezi pornósok dugnak benne folyton, miközben (hála az egy irányba átlátható üvegfalaknak) a háttérben gyanútlan járókelők sétálnak, buszra várnak vagy miséről jönnek. esetleg próbálnak benézni, mitől is mozog az egész. És hát a japán pornőfilmesek szerint nincs is annál menőbb mint özv. Lada Béláné érdeklődő tekintete, harminc centire valami Rocky nevű pornósztár farkától, akit (amelyet) épp leszop egy szilikonmellű festett szőke. Esetleg egy festett mellű szilikonszőke, de a lényeg a sok bambuló járókelő, aki nem is tudja, hogy épp egy análpornóban statisztál.

Ez akkora sztori, hogy még az is elmarad mögötte, hogy rogánantal (fedőneve: AntiLop) produkálta minden idők egyik legszánalmasabb sajtótájékoztatóját, amin úgy festett, mint aki egy pár hét alatt tíz évet öregedett, vagy mint akinek patkányméreggel ütötték fel a kokainját, esetleg a japán pornómobilban töltötte az utolsó heteket. A mosott szar kinézete mindenesetre némi elégtétellel tölti el a magamfajta rosszindulatú alakokat, a kárörvendés hiénáit, de tényleg jó látni, ahogy ennek a közpénzhörcsögnek végre egyszer kicsúszik a lába alól a talaj, ahogy neki most rossz saját magának lennie. Nem kétséges, hogy megpróbál még talpra állni, de most földre vitték és rászámoltak, bár gyanús, hogy ezért a Népszabadsággal fizetett a nagyérdemű közönség.

És akkor most ide egy kis vidám zene:

És pont erről jut eszembe, hogy lehetne ska-pornó is, ahol pont ilyen zenére kellene megdolgozniuk egymást a szereplőknek, ott aztán az izzadtság lenne a leggyakoribb testnedv, és a fáradtságtól lihegnének.

És miért ne lehet ilyen, úgyis annyiféle pornó van, miközben a legtöbben nincs is szex, hisz a pornográfia tágabban értve az, amikor valami öncélúan egyetlen dologra fókuszál, sok háborús film például egyszerűen csak fegyver-pornó, Gordon Ramsay meg kaja-pornó, a harcore, mocskos szájú változatból. A magyar kormány működése meg simán csak hatalom-pornó, pőrén az arcunka tolva mindent, van benne szado-mazo (lásd  a meggyötört rogánantalt) meg elélvezés nagytotálban (lásd a vadalmaként vigyorgó lázárjánost a csütörtöki verbális autodaféin).

Itt már sunnyogás sincs, mindent megnézhetünk olyan közelről, ahonnan már csak gusztustalan tud lenni, aki sunnyog az gyenge, itt már telibe mehet anál brutál, az "én ezt is megtehetem" lendületével.

De a hagyományos értelemben vett pornó is nagyon unalmas, csak rövid távon érdekel bárkit, bár egy ismerős ismerőse egyszer igazán őszinte volt egy állásinterjún, vagy csak részeg, vagy épp túl letargikus, de mikor megkérdezték tőle - tájékozódó jelleggel - mi a kedven filmes műfaja, simán benyögte, hogy a cselekményes pornó

Intermezzo: egy másik ismerős meg úgy úszta meg a katonaságot (talán Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai, esetleg a Svejk által ihletve), hogy egy átmulatott éjszaka után rém gyűrötten jelent meg a sorozáson, majd a végén, mikor a sorozóbizottság megkérdezte, van-e valami kérdése, előrehajolt, és rekedt, kissé remegő hangon annyit kérdezett: "És mikor kapunk fegyvert?" Kirúgták, naná. (Svejk egyébként hasonló helyzetben kijelentette, hogy semmire sem vágyik jobban mint a császért szolgálni, lehetőleg az első vonalban és alig várja már, mire a katonaorvosok összenéztek, hogy ez hülye. Untauglich, natürlich.)

A magyar politika, meg az a keverés, amit kormányzás helyett művelnek azonban nem cselekményes, senki sem játssza el már, hogy csak pizzát hozott, vagy a medencét akarja megtisztítani, itt egyből durbbele van, előjáték nélkül, a motivációja pedig mindenkinek ugyanaz. Igazából jó lenne, ha e helyett valami erotikus filmre hajaznának, mert az  alap ott is adott, de nem csak azzal foglalkoznak, és az egész sztori tart valahová. Nem csak simán meghágják az embert, mint ezek itt minket, mindannyiunkat.

Életformák

Van abban valami határozott, ahogy a reggeli joghurtom megmozdul a pohárban, és határozottan rám akar támadni, pedig csak tegnap járt le a szavatossága (ami, mint tudjuk, elve túlbiztosított), és hát a joghurt eleve romlott tej, szóval mire föl itt neki megromolni.

Másfelől persze a joghurt, amit veszek, olcsó fajta, így lehet hogy nem tej, hanem ügyesen álcázott kőolajszármazék, mondjuk ez esetben végleg nem értem, mitől romlik meg, ha már a földben elállt pár millió évig az alapanyag, ne a hűtőmben sértődjön már meg attól, hogy egy polcon van a savanyú káposztával, pláne mert az utóbbi tényleg szagmentes dobozban van, vagy vált létformát, én már két nap után sem merem kinyitni. Egy sértődött joghurt mellé tényleg nem hiányzik egy agresszív káposzta, inkább rendelek pizzát, a hűtőt meg csendben eladom, féláron de azzal a feltétellel, hogy fizetés előtt tilos kinyitni.

Mindegy is, már csak a tartós tejben bízom, az hőkezelt, avagy teljesen halott, élőflórás izéket meg vegyen az, aki állatkertet akar, nekem még mindig itt a teknős, az termel elég gázt és guánót, esetleg ráengedem a menekülni készülő szójapástétomra, ha már az is olyan mint egy magyaros focimeccs, alig van belőle vissza egy kevés mikor penészedni kezd,miként mindig az utolsó percben kapunk egy végzetes gólt.

Lehet, hogy valamiféle száraztáp-vegánnak kéne állnom, puffasztott rizst ennék pörkölt tökmaggal, desszertnek meg diót és aszalt dinnyét, akkor semmitől nem kellene félnem, a hűtőtől sem. De a joghurtos részleget elkerülném a szupermarkecben, kávét azt vennék, mert ha az ördög nem alszik, én sem.

Vagy simán egy sivatagban kellene élnem, gyökereken, hogy a gyökérről miért rogánantal jut eszembe nem tudom, nyilván mert  remetelakomba limuzinnal hozatnám a megfelelő minőségű, primőr gyökeret Nevadából, a puritán kormányzás jegyében.

Vagy nem, akkor inkább zaklasson egy joghurt.

Forra Dalom

Nézem a tegnapi "ünnep" képeit videóit, de például a Kossuth téren nem látok semmi emelkedettséget, egy a miniszterelnök, egykori fiatal reménység helyett egy gonosz arcú kövér öregember ordibál a színpadról, ostobaságokat. Hangerővel  nyomul, egy diktátor gesztusaival, távol a tömegtől, távol a valóságtól.

Nem is foglalkoztam sokat az ünneppel, ünnepeljen akit érdekel 56, engem nem, annyi közöm van hozzá, mint a mohácsi vészhez, és ezt most teljes szociológusi komolyságommal mondom. (A kifejtéshez most nincs kedvem, elég annyi, hoy nem ráz fel, nem lelkesít, Kádár Jánost köszönhetjük neki, de őt is minek.)

Így inkább operatív krumplihámozásba kezdtem volna a műveleti területen (konyha), az ebéd iránti igény eszkalálódása alkalmából, mikor rájöttem, hogy a fagyasztott hasábburgonyát viszonylag nehéz hámozni, de legalább felesleges, ezért tömegoszlatásra rendszeresített serpenyőbe helyeztem őket (azokat) sün alakzatban, preventív célzattal (későbbi sütés).

Elvégre ma van a gyurcsánytakarodj tizedik évfordulója (ne ehhez már  van közöm, ez már a én világom), a neonácinak látszó békés tüntetők és az amatőr, de legalább agresszív rendőrök körmérkőzésének cetenáriuma, milleniuma, vagy minek hívják a tizediket. (Asszem centenárium, a millenium az a falcon.)

Mint már észrevételeztem, nálunk is van egy tank a fő utcán, szerintem minden rendes városban van egy tank a fő utcán, nyilván így kívánják emelni az ünnep fényét, elvégre semmi sem melengeti jobban a lelket egy T-34-esnnél. Legfeljebb az a gulág-barak, ami kicsivel arrébb van, meg a sok informatív plakát a lámpaoszlopkon, amiket persze a kutya sem olvas, mert vagy informálódik az ember, és átesik egy padon, vagy nem és elüti egy bringás. (A sétálóutcán száguldozókkal szemben egyébként indokolt lenne a tank, bár szerintem nincs megtöltve.)

De mint ahogy a nemzeti ünnepek általában hidegen hagynak, ez most pláne, ha már volt képe vasárnapra esni (és a vasárnap nem ugrott félre előle, aljas módon persze), és ho van már a nirvána, nem a zenekar persze, az amúgy is túl volt értékelve, pedig nem forradalmi volt, csak betépett.

Munkaszünet helyett

Holnap lesz a holnaplesza évfordulója, valamint forr a dalom és szabadságharc, hogy üzenjük brüsszelnek, csak az egésznek semmi értelme, mi magyarok büszkén szarunk bármilyen évfordulóra, ha hétvégére esik, az ünnep igazi értelme hogy nem kell dolgozni, de most.

Mi lenne ha húsvéthétfő is vasárnapra esne? Nem locsolna senki nyilván, legfeljebb szobanövényt, nem mintha az baj lenne. Vagy szilveszter péntek tizenharmadikára? Mennyi kéményseprőnek kellene lencsefőzeléket ennie rántott fekete macskával sokáig, hogy szerencsés legyen az év, legalább februárig?

Én viszont dolgozom ma is, pénzéhes vagyok na, luxuskiadásaim vannak, mint a villanyszámla, erre harácsolok, este sátáni kacajjal számolom a húszforintosokat, és vasárnap is friss zsemlét reggelizek, mint egy gróf. Mások meg a híd alatt ugye.

Nem is tudom mi lesz velem a következő, négy napos hétvégén, négy napig mit lehet csinálni itthon, lehet-e valamit egyáltalán. Talán főzök, az nagyon kretatívnak tűnik a tévében, csinálok  lilahagymát sóval, meg kézműves túrót zacskóból, teljes kiőrlésű vajjal. Lesz kóla is, a pácoláshoz.

Esténként meg flexelni fogok, mondjuk csak kábé tudom, mit jelent, de a szomszéd is csinálja, minden vasárnap reggel, gondoltam majd bevállalom az estéket, ne legyen már az a süket csönd, a hajnali diszkóbalesetek nem töltik ki hézagmentesen a hétvégéket.

Lehet persze olvasni is, de a könyvek általában vastagok és indokolatlanul kevés bennük a kép, amiben meg van sok, azt már mind a kettőt kiolvastam.

Vagyis nem nagy gáz, hogy a nagy októberi forradalom vasárnap lesz megtartva, így legalább nem gond mit csináljon az ember a felesleges szabadnapján, de fenyegetően közeleg a karácsony, meg a szabadságnak csúfolt munkanélküliség, esetleg, csak hogy ne üljek itthon, elmegyek havat lapátolni. Helsinkibe.

Tank

Október huszonharmadika közeledik, jeles dátum ez, hat nappal később jön anyám születésnapja, gondolom ezért áll egy T-34-es tank a főutcán. Vagy nem, anyám szerintem egy Twingót vezet, tankot nem igen bár a twingója zöld, ha nem is a háborús értelemben.

De jut eszembe, lehet, hogy ez volt az a tank, amit annak idején kiállítottak a cseri parkban, pár légvédelmi ágyú meg egy kibelezett MIG-19-es kíséretében. A tankba be lehetett mászni, sötét volt bent, büdös és bokáig értek a csikkek, ellentétben a vadászgéppel, aminek pilótafülkéjében (pláne miután lelopták a kabintetőt) világos volt. Meg büdös, és bokáig értek a csikkek.

Azon gondolkodtam kissé, ki is jár dohányozni egy tankba, de rájöttem senki, ezt egyszerűen hamutartónak használták a simpsonos galeri tagjai, végül is egy tank akkora, hogy jó eséllyel nem telik meg. Még előtte elvontatják a főutcára ötvenhatos díszletnek, pedig inkább a hetvenes évek tanúja, csikkekkel, pémobillal, kósza dugásokkal együtt, szimatszatyor, kétdekás császárkörte, rettenetes barkók, nagy idők tanúja, naná.

Ötvenhat kapcsán valóban csak ennyire jut energia, lehet díszleteket emelni, de már a múlt sem a régi, ezek a mostani senkik ünnepelnének évek múlva, a millenium is akkor volt, mikorra elkészült a szoborcsoport.

A Vajdahunyad vára mit keres Pesten, én mit keresek ezen a bolygón. Ahol egy kretén lesz az amerikai elnök, miközben tök ráérek. 

Pedig remek diktatúrát vezetnék be, ha rossz napom van, mindig az Operettszínház betiltásáról fantáziálok, legális lenne a fű, és vonalas a telefon, ha valaki hívni akar, várjon meg. De ne tankkal.

No Bel

Olvasom, hogy Dylan kapta az irodalmi nóbelt (állítólag rövid ó, de egy ekkora díjnak nem lehet ilyen rossz hejesírása). A Dylan Thomas egyébként rég megérdemelte már. A Bob. Mondtam is, nem tudtam róla, hogy énekelt, pedig láttam a sírját londonban, egészen a vesztminszterben van, temetve mármint. Költőnek az volt, költött, én is emlékszek pár versére csak most nem jutnak eszembe. 

A világ nem bírja a költőket, mosónő az anyjuk, meghalnak a szabadságért, szifiliszt kapnak meg kevés honoráriumot, nekik térkép e táj, vagy ha nem, el vannak hurcolva, végleg. A maradék költők lakótelepen laknak, közértes élményeiket formálják lírává, érettségi bizottságokban töltik a középkorukat, de legalább egyszer Jesolóban félpanzió.

Nekik kellene a nóbeldíj, a Dylan Thomas bob, az nem szorul rá, elég híres, elég gazdag, igen öreg már, minek neki a sokmillió svéd korona, nem csoda hogy bujkál előle. (Egy svéd koronával ellennék, hordanám meg minden, de sokmillió az olyan, hogy a huszonhármas busz sem tudna bekanyarodni, akkor meg hogy megyek dolgozni?)

Amúgy amíg Salman Rhusdie nem kapja meg a díjat, viccnek tekintem az egészet. (Kurt Vonnegut és John Updike sem kapta meg, Anthony Burgess sem, csak hogy a kedvenc angol nyelvű szerzőimet emlegessem), szóval a svéd akadémikusok vagy igyanak kevesebbet, vagy olvassanak jobbakat, de valaamit tegyenek már.

Nobody

Új sportágam a nobody building, a semmi ötven árnyalata, a senkivé válás  művészete, felszívódás a világlélekben, kilépés a szamszarából káromkodva, önként kőként újjászületni, csak szobor ne legyek, eggyé válni a mindenséggel ha kell doppinggal, a mindenségnél  csak nem kell pohárba pisilni, szerintem a mindenség úgyis tudja mit fogyasztunk.

Avagy én még egyszer nem kérdezek meg eladónak látszó tárgyat az obiban, mikor ragasztót keresve megzavarom meditációját, belépek az aurájába, és megoldhatatlan filozófiai (egyszerre ontológiai és episztemiológiai) kérdés elé állítom: Ragasztó he? Merre? (Beszélem a helyi nyelvet.)

Ő viszont faáruban nyomul, fához meg nem kell ragasztó, meg ő aztán el nem mozdul a faáruk mellől, a kávét is faáruból készíti  reggel. Felvetem, tanító jelleggel, hogy fához való ragasztót keresek, ezért kérdezem őt, bár (mondjuk láttam, hogy feltűnően unatkozik is), de nem hallja, ő már máshol jár, álmában egy fából mennyországban van, minden csupa fáking, meg fák jú nekem, de nem tőle. Még jó.

De tényleg nem lát többé, elméjét elboríotta az üresség akarása, én meg hagyom.

Sőt

Az ősz azért van hogy színek, na de ez a kurva eső, én nem szeretek vizes lenni csak a fürdőben (szoba vagy termál) meg a strandon, lángossal.

Minden amit az őszben szeretek az épp nincs benne (rajta, neki, bele), már az ősz sem a régi, az indián vénasszonyok után jönne a kockás sál a parkban, fényképezővel a sárga-vörös leveleket, de most minden főleg barna, vizes és cuppog. És akkor én most ezeknek mossak ablakot?

Két főútvonal kereszteződésében az eső ablakból sem romantikus, vizes aszfalt, vizes beton, na és? Vizes emberek sáros buszokra várnak, rájönnek, hogy nem létezik vízálló cipő. Sötétben reggelizünk, keserűn a kávét, mire fel cukrozzuk már, rohadt soká lesz még a karácsony, de akkor a legtöbb a sötétség délben.

Halloween nem ijeszt meg, mindenszentek esetleg, de nekünk semmi sem szent, halottak napja, na ja, halott az van bőven, halottból mondhatni jó volt az idei felhozatal, mécsesekkel ünnepeljük a hosszú hétvégét, emlékül.

Csak ne essen.

Dilemmák

Endivajna Felesége tímeának fánkozója úgy viszonyul a rogánantali értelemben vett helikopterezéshez, mint az érvénytelenség az Új Egységhez, vagyis ki nem szarja le? Létünk és működésünk lényege  a leszarás, megkívántam még egy megyét, annyit is érek, enyém. Csajom hatmilliárdot keres alapítványomnál, anyja takarítja íróasztalomat, bankelnöki minimálbérért. Valamiből élni kell, ha én is.

És ott a hacienda, két igazgatósági tagság, három felügyelőbizottság, meg is van a medencefűtés, pornót már csak azért forgatnak ott, mert nézhetem.

Bentlim van sofőrrel (leszarom hogy írják, megtehetem), kaviárt utálom, friss zsemlét eszek vajjal reggelire, zsemle lijonból (mondtam, leszarom), vaj koppenhágából, magángép tiszta veszteség, ha csak a földön áll, pilótát is minek fizetem bazmeg?

Menő a táskám, öltönyöm, tudod mennyibe kerül, hogy ne látsszon mennyibe kerül?

És ne nézzél így, jártam egyetemre, tudod mennyi kontaktot gyűjtöttem ott? Névjegykártyák bazmeg, nem volt nagyon más, faszbuk, ilyenek bazmeg. Kontakt volt, telószám, rilésön, mekiben dumálunk, plakátolás, fidelitász, meg kormányzás, navracsics bazmeg, navracsics.

Most meg holnap jönnek beszerelni a fejtámlafűtést, jön a tél, lefagy a nyakam, megérdemlem, azért lesz kis délafrika, szánsziti junó, ott lazulnak a menők.

Jövőre focicsapatom lesz, nem nagy, összehozok tizenfaszom embert, már jöhet a projekt, stadionépítés, hatos metró, űrkikötő rákospalotán, bármi bazmeg, bármi összejön.

Gyerek megy egyetemre, gondolom okszford, csak el ne kurvuljon, itthon meg a cégcsoport, önkormányzat, jön három közbeszerzés, pálinkafesztivál, kétharmados szavazás, fölavatni a kurva szobrot, szentistván, szentlászló, szenfaszomtuggya, azt se tudom hol áll, ez meg okszford. Nem is tudok angolul bazmeg, hogy ír majd haza?

Szar ez a világ, én mondom, régen bezzeg két pofon aztán, ma meg ezek a táposok, mind. Elmegy okszfordba, másikat nem dughatom, másik dugni akar, száz millát kéne lenyúlni, és tiszta ideg vagyok. Most akkor ezt hogy?

(József Attila parafrázis: Valami nagy-nagy tüzet kéne nyitni!)

Abcúg latinok

Namost, kutya halott, népszabadság úgyszint. Kutyát gyászolom, újságot nem, az csak hiányzik. Próbáltam elvonatkoztatni az ebtől (nem megy, naná nem, de próbálkozni még ér), dolgozom, mint állat, meg egészen valószínűtlen rádióműsorokat hallgatok mp3-ban, ma valami leszbikus műsort a tilosról, annyi maradt meg, hogy gender diszfória, meg faszfóbiás leszbikusok de hiba lennék szociológ, erre nem bírtam figyelni.

Aztán jött valami műsor helyett sok zene. Latin jazz. Aminél én kevés) műfajt utálok jobban (oké, a magyar nótát meg az operettet azt betiltanám), eleve gyűlöletes számomra "latin zene", az elborult, égő szemű flamenco-gitárosoktól a nagyseggű popdívákig. Na ez valami jazz-prünytögéssel az olyan, hogy kedvem lenne lerohanni tőle egy kisebb posztszovjet köztársaságot.

Amúgy mit adtak nekünk a latin országok? Csak úgy a XX. században? Olaszok, spanyolok, portugálok, chileiek, argentinok? Katonai diktatúrákat! Tábornoki ruhás, napszemüveges El Presidenték (jó, a Duce kivétel, ő kövér is volt), szar zene, halálos húsételek. riói karnevál. Menjen a fenébe mind, maradok az angolszász kultúránál.

Napi gyűlölet-perceinket hallották, én értem mindenki érzékenységét csak nem érdekel, és a német kultúrával s jöjjön senki, mert két két világháborúért még nem elég bűnhődés az Oktoberfest. Csak kínos. Francia csigák, ehhh...

(Legközelebb megírom, miért gyűlöljük a svédeket, és az ő tegezős bútorboltjukat. Mindenért amúgy. Vive L'Anarchie!)

2000 - 2016

Meghalt a kutyám. Hiányzik nagyon.

Über alles...

Az elmúlt napokban mást sem hallottam a rádióban, mint a vasárnapi, fasiszta uszításként performált fideszkampány, egyszersmind választási főpróba (ún. „népszavazás”) értelmezéseit, olyan értelmezési verseny alakult ki az értelmezési horizontok diskurzus-mezőiben, hogy a „politikai elemzőnek” nevezett, madárbélből jósoló értelmezők egy hete amfetaminokon élnek, és stúdiókban alszanak. Én meg unom az értelmezéseiket.

Mondjuk a felcsúti kisgömböctől többre számítottam, azt vártam, hogy előáll majd egy ilyen „egyrészt-másrészt” dumával, hogy hát igen, nem lett érvényes, de hát mennyien szavaztak mellettük. Ez is csúsztatás lett volna, hisz pofára estek, de nagyszerű győzelemről szónokolni akkora pofátlanság, hogy ha tiszteletre nem is méltó, de már majdnem imponál. Kár, hogy felcsúti egy praktizáló pszichopata, Döbrögibe oltott Joker a Kárpát-medencei Gothamből, innen nézve mondjuk örüljünk, hogy megúsztuk győzelmi tűzijátékkal, hisz közénk is lövethetett volna.

De legalább már tudom, hogy nem vagyok magyar, hanem hazátlan, valamint hazaáruló (bár utóbbi kettő között azért érzek némi ellentmondást, de hát a jobboldali véleményvezérek is olyanok, hogy nem tudja a bayer, mit csinál a zsolt), ismét kiderült, hogy alig több mint hárommillió magyar van a nyolcmillió választópolgár között, Budapest meg bűnös város, még jó hogy már nem a Demszky van, most menekülhetne páncélvonattal a nemzeti érzelmű motorosok elől.

A nemmagyarnak levés egyébként igen megnyugtató állapot, nem kell utálni a szomszédokat, nem fáj Trianon, elnéző félmosollyal lehet túllépni az ákos-nemcsák károly-endivajna kulturális Bemuda-háromszögön, és  nyugodtan lehet a bélyeggyűjteményemre koncentrálnom, meg a mindennapi hülyeségekre. A nagy nemzeti sorskérdéseken aggódjon más, én rendelek egy pizzát és Olsen-banda filmeket nézek (megvan az összes!), a sírt hol nemzet süllyed el majd mások állják körül.

A mai hülyeség amúgy a juhbőr. Valami rádióműsorban vagy podcasten ütötte meg a fülemet, hogy folyton a juhbőrt emlegetik, hogy az akkor most jó vagy nem , illetve helyes volt-e betiltani, kell-e nekünk egyáltalán a juhbőr, meg máshol hogy vált be. A juhbőr. Aztán félretolva a krumplisalátát kezdem jobban figyelni, és megvilágosodtam. A juhbőr az az Uber, nagyjából angolosan ejtve, csak mi itt a német kultúrkör peremén inkább űbereztünk, a szittyábbak ubereztek, bár kétségtelenül a juhbőrnek van a legtöbb értelme, bár így utólag már mindegy.

Na ez, ez a kérdés sokkal érdekesebb, mint a népsavazás értelmezési versenye, meg a nemzethy hőbörgés, viszont egyáltalán nem fontos. Komolytalan, mint maga az élet.

Gyerekkorom lexebb dalai (2.)

A Carter the Unstopable Sex Machine 1987-ben indult Lambeth-ből, dél-Londonból, és igazából egy duó. A Megállíthatatlan Szexgép két pasi, az egyik énekel és gitározik, a másik gitározik és vokálozik, a dob meg a basszus gépről megy. Ez persze nem szándékosan alakult így, hőseink játszottak valami indie-bandában (Jamie Wednesday, ha jól emlékszem), de aztán egy jótékonysági fellépésen csak ketten jelentek meg, Jim Bob (eredeti nevén Jim Morrison, nem csoda ha nem ezt használta) és Fruitbat, aztán így maradtak.

Érdekes, a távoli kilencvenes években róluk is azt gondoltam (a Napalm Death-hez hasonlóan), hogy amerikaiak, amik ugye nem, és határozottan egy zenekarnak gondoltam őket, úgyhogy elég fura volt, mikor először láttam egy koncertvideójukat, ahol elöl két kretén ugrál, hátul meg nincs dobos. De a zene meg a szöveg kellemesen punkos volt, az a szó hogy indie-rock meg pont nem jelentett semmit nekem, de remekül lehett rá ugrálni bulikban, meg menetelni a parkban, bár a zene ilyenkor csak a fejemben szólt, de legalább is nem valószínű, hogy kihallatszott volna.

A Carter USM-ben az a jó, hogy ők már/még semmilyen generációhoz nem tartoztak, nem ültek semmilyen trenden, igazából divatba sem jöttek soha, de ahhoz meg pont elég népszerűek voltak, hogy hozzám is eljusson a zenéjük, meg olyan menő helyeken lépjenek fel, mint a londoni Brixton Academy. (Ami előtt jajj hányszor elmentem már, de belülről egyszer sem láttam, ehhez mondjuk alkalom kellet volna, meg pénz, meg szemfül, mer szemfülesnek kell lenni, ha az ember jegyet akar szerezni oda valamelyik kedvencére. Meg a valamelyik kedvenc pont akkor játsszon ott, amikor én Londonban vagyok, mert repülőjeggyel megfejelve még akkor sem fizetném ki a belépőt, ha a Beatles lép fel a klónozott John Lennon meg a reinkarnálódott George Harrison részvételével, nekem meg lenne rá pénzem. Egyszerűen túl nagy macera lenne, meg pazarlásnak érezné smucig énem. Pláne most, hogy egyszerre két lilahagymát is vettem, és épp újratervezem a költségvetést.)

De az utóbbi idők leghosszabb zárójele után azért ideszúrok két klasszikust, a művelt közönség épülésére és egyszersmind okulására, művészetpedagógiai célzattal:

Spontán kialakuló ováció, szűnni nem akaró taps, virágeső, függöny.

Karrierterv

A náthám egyik napról a másikra annyit javult, hogy már kifejezetten jól vagyok, ismét bebizonyosodott, hogy betegségre legjobb gyógymód a panaszkodás, legalább is esetemben, a nyilvános panaszkodás meg pláne. Innentől kezdve tudatosabban használom majd terápiás eszköznek, ha minden jól megy, nemsokára már a fogszuvasodást és a lúdtalpat is tudom majd kezelni így, bár azokhoz a sima panaszkodás talán kevés lesz, ott komolyabb siránkozást kell majd bevetni. (Az igazán velőtrázó siránkozás szódabikarbónával kombinálva a rákot és a csúnyaságot is gyógyítja, mint az köztudott.)

Ha beválik, majd lesz saját tévéműsorom is, ahol mint távgyógyító, tisztánlátó és csakratisztító fogok működni 980 HUF/perc plusz áfa, de a sok szélhámossal ellentétben én egy komoly Kajmán-szigeteki cég hátterével, és garanciával rendelek majd, aki bizonyítja, hogy koszos maradt a csakrája vagy nem látok tisztán, az visszakapja a pénzét (mínusz kezelési költség). Akinek meg továbbra is fáj a dereka, az vagy nem koncentrált eléggé, mikor küldtem az ufóenergiát, vagy nem siránkozott elég intenzíven, vagy nem is fáj neki, csak úgy érzi.

És hát magasan képzett is vagyok, nem úgy mint a kóklerek, három diplomám is van, az egyiket például az Olajban Főtt Szent János Nehézipari főiskolán szereztem hímzés-makramé szakon, estin. (A másik kettő ennek hitelesített fénymásolata.) Plusz megnyerően antiszociális a személyiségem, empátiám csak a beteg kutyákra terjed ki, viszont az anyagiakat illetően különösen mohó vagyok, tehát mind emberileg, mind szakmailag kimagaslok a tévés látnokok, jósok és gyógyítók mezőnyéből.

Már csak egy jó művésznév kell, én a Merlinre gondoltam, ha még nem foglalt (szerintem ritka név felénk, eddig még egy Kovács-, Szabó-,  vagy Slézinger Merlinnel sem találkoztam, meg a Hókuszpók azért gagyi lenne), esetleg Merlin Paracelsus, a latin mindig bizalomgerjesztően hat ilyen gyógyítós dolgoknál. Felmerült még, hogy csak valami rejtélyes monogrammal jelöljem magam, az első ötlet az LG volt, de rájöttem, hogy az már foglalt, én is a tévémen láttam, meg a telefonomon. Meg a porszívón... (Jut eszembe: Merlin Elektrolux? Ez olyan romantikus-ipariforradalmas hangzású, bár ezt is egy porszívón láttam, ami viszont már nem működik, sőt ki  is dobtam, tehát mégsem jó a rezgése az aurájának a frekvenciáján, vagy valami ilyesmi.)

És ha van név, eltökéltség meg műsoridő, már csak egy csomó gyertya kell (teamécses nem jó, az amatőröknek való), mindenféle kristály izék meg esetleg egy kígyó, ha az nem lenne olcsón, viszem a teknősöm, az is hüllő és költséghatékony.

Ha bejön a vállalkozás, sokkal több pénzem lesz, mint amennyi most sincs, veszek majd császárzsemlét a sima helyett, meg az új vízórákat is ki tudom majd fizetni. Vizet persze onnantól nem használok majd (legalább is itthon, majd a munkahelyemen zuhanyzok és a teszkóba járok vécére), nem leszek hülye koptatni a drága pénzen beszereltetett szép új mérőórákat. Még elkopnak itt nekem.

Dátha bárbegind

Most úgy lettem náthás, hogy nem is tettem érte semmit, rétegesen öltöztem, sok vitamint vittem be  - a szobába, pezsgőtabletta formátumban. Na jó, ettem gyümölcsöt is sokat, az almára tej például remek elalvás ellen, tíz perccel az ébresztőórát is beelőzve már száguldok a vécé felé. De most nem ez a gond.

Hanem, hogy taknyos vagyok, de nagyon, a takonytól meg ideges leszek és nem kapok levegőt, vagy ideges leszek, mert nem kapok levegőt, de szörcsögve és idegesen már aludni sem tudok rendesen, reggelente nagy erőfeszítés haló poraimat elvonszolni a munkahelyre, és érdekes módon ott már jobban vagyok, mondjuk kapok levegőt. Viszont két eldugult orrlyukkal már nehéz enni, mert hol veszek levegőt, a gyógyszertárban meg nincs intravénás sajtos szendvics, biztos kemény drognak számít és illegális.

És lehet hogy úgy kaptam el valakitől, pedig alapvetően kerülöm az embereket, mert vagy bámulnak, vagy beszélnek a szájukkal, szaguk van vagy hülyén néznek ki, rossz a kedvük, az ízlésük a humoruk, szórólapokat és  kórokozókat terjesztenek, izzadnak és focit néznek a tévében, egyszóval rémes népek mind. De ha már dolgozom, vásárolok, közlekedem és magánéletem is van, kénytelen vagyok emberekkel érintkezni, plusz ugye a kutya, aki elve egy négy lábú baktériumtenyészet, ráadásul mostanában gyanúsan tüsszög.

Ezzel együtt is a párom a gyanúsított, szerinte is tőle kaptam el, úgyhogy most inkább csak ő sétál az ebbel az esőben, ezzel jól előkészítve a szervezetét a visszafertőzésre, elvégre milyen ősz is lenne ez, ha  tetszőleges pillanatban legalább egyikünknek nem nem lenne tele a feje gusztustalan trutymóval.

A népművészet ifjú mesterei

Szerencsére érvénytelen lett a népuszítás, több mint tízmilliárdba fájt ez nekünk, és ugyanott tartunk, mint előtte. A pártvezér és kancellár ugyanis kijelentette, hogy bármi lesz, ők majd alkotnak róla törvényt, na most ezt mindenféle szavazósdi, meg a fent említett milliárdok nélkül is megtehették volna, ergo: szarnak ők a menekültkérdésre, el kellet terelni a figyelmet a szocik boltbezárós népszavazási kezdeményezéséről, arról, hogy kormányzás helyett csak a magánbirodalmaikat építgetik, és ha már így esett. haveri cégeknek lecsorgott pár milliárd, hisz egy, csak egy reklámcég van szerte a világon, a rogán szomszédjáé.

Viszont legalább született egy új népművészeti ág. Eddig volt a fafaragás, a hímzés, a köcsögkészítés meg a nohaborral gajdolás, de most erősen felsorakozott az érvénytelen szavazás. A választási bigottság szerint ugyan törvényellenes lefotózni a szavazólapot, de ez faszság, hisz mindenkinek joga van dokumentálni, sőt közhírré tenni a saját választását, jogellenes csak az lenne, ha máséval tenné. (A választási bigottok szerint egyébként vasárnap felcsúti kisvasutat fényképezni is törvénytelen, meg a Kossuth téren gyülekezni, még jó, hogy a jeles testületet már senki nem veszi komolyan, szóval tiltsák be a napnyugtát is, attól még sötét lesz.)

Az interhálón megjelenő műalkotások a szigorú-fenyítőtől a viccesen át a pornográfig terjednek, magam, ha nem undorodtam volna a szavazókörbe való elfáradástól, az utóbbit választottam volna, mint azt már megírtam. De hát nem mentem, egyébként is folyik az orrom, fáj a torkom, vagy a torkom folyik, mert az orrom már fáj a dörgöléstől, az ember ne legyen párkapcsolatban, mert elkapja az ilyen könnyű lefolyású takonyrohamot, amibe nem hal bele, de aludni vacakul lehet tőle.

De a népsavazás eredménytelensége jól esik kamillateával, a legjobbak meg azok a népművészek, akik kisollóval kivágták az igen és nem köröket tartalmazó részt, hogy akkor ebből csináljon nemet a tisztelt kormánypárti/rosszabbikos szavazatszámláló kolléga. Ezüstérmes a szavazólapból kishajót hajtogatás, és a dobogóra felfért még a lap mellé kisesszét mellékelő versenyző, aki politikai credóját és egyben leendő akadémiai székfoglalójának vázlatát szánta olvasnivalóul a feltehetően unatkozó bizottságnak. Mondjuk valami pornóképet még mellékelhetett volna hozzá, a művészi totalitás jegyében, de majd legközelebb. És egyelőre (szerencsére) nem érkezett hír arról, hogy bárki is beleszart volna a borítékba, amely performansz az akcionalista művészet kontextusában erős gesztusnak számítana, de ezt tényleg nem kívánjuk egyetlen szavazatszámlálónk, még a fideszkádéenpéseknek sem.

Napi konteó

A reggeli kutyaséta (mert reggelente nem sétáltatom, ő sétál én meg várok rá) közben vettem észre egy nagy narancssárga busz a közeli templom mellett parkolni. Ez amúgy normális, a templom mellett régen egy buszmegálló volt, úgyhogy turistabuszok most is használják, hétvégente meg mindenféle ifjúsági focicsapatok várnak ott a buszukra. Ilyen ananászfejű, bazmegeik közé néha szavakat is beszúró, rikító tréningruhás, földre köpködős suttyók, igazán részei már az utcaképnek, az XXL  méretű, kopaszodó és nagyon fülbevalós fociapukákkal együtt.

Ma azonban (mivel nem pont arra sétáltunk) csak a buszt láttam messzebbről, és mivel ma van az általam bojkottált fasisztoid tömeghisztéria (és haveroknak milliárdos üzlet) jelmezes főpróbája, leánykori nevén népszavazás, rögtön valami összeesküvés-elmélet ugrott be. Narancssárga busz, ja értjük, a katolikus templom előtt, na persze, a fideszkádéenpé ötödik hadoszlopa, reggeli mise alatt na kikre várhat, persze tudjuk, viszi majd szavazni a templomos rend Néni Különítményét, körjárat jelleggel.

Aztán visszafelé épp elhúzott mellettem z illető busz, és jól látszott, hogy odabenn ananászfejű suttyók bazmegelnek önfeledten, köpködni gondolom nem köpködtek, arra a legtöbb buszsofőr egyértelmű terrorral reagál.

Az azért jellemző, hogy nekem - ha azért inkább viccből is, de - rögön valami konteó jut eszembe, agyatlanná hiszterizált kis geopolitikai realitásunkban, miszerint ország (is lehetett volna).

De ez az ötödik hadoszlop azért nem alaptalan. A vonatkozó Szent Margit templom (igazi Kádár-rendszerben épült, torony nélküli formátlan hodály, amit azóta körbevett a lakótelep)  homlokzatára régen az volt kiírva, hogy: "Szent Margit könyörögj érettünk!" Ma meg, talán valamikor a kilencvenes évek végétől az, hogy: "Árpádházi Szent Margit könyörögj magyar nemzetedért!"

Vagyis a R.kat. egyháznak már megint nem megy az egyetemesség, azaz a katolicizmus, már megint egy  tizenkilencedik századi nemzet-konstrukciót lelkesedik körbe, mint valami törzsi totemet. Szerintem egy katolikus ne legyen nacionalista, az nálam nem fér össze (mondjuk nem is vagyok katolikus), az a szerencsétlen Margit mag hadd könyörögjön csak mindenkiért, a szentek nekem ne válogassanak.

Gyerekkorom lexebb dalai (1.)

A Napalm Death volt ifjúkorom egyik nagy felfedezése, mert hamvas ártatlanságomban jó darabig azt hittem, hogy a Slayer a világ legkeményebb bandája, aki náluk durvább zenét játszik az nincs is. Pedig van. Erre akkor eszméltem rá, mikor a kezembe került a Napalmhalál egy sokadszorra másolt kazettája, akkor még azt hittem, épp a sok másolástól ilyen zajos, de rá kellett jönnöm, hogy a zaj egy része már  maga a zene, az alkotói szándék manifesztációja.

Valamiért sokáig azt hittem amerikaiak (efféle aljasságot kultúrált európaiakból nem néztem ki, leszámítva a norvégokat), de kiderült hogy Birminghami pasik alapították Birminghamben, nyilván valahol a város karcosabbik felén, asszem arrafelé nem nehéz ilyet találni. Műfajilag egyébként grindcore-nak minősítik őket, bár a kultúra ezen tájain úgy hemzsegnek az ilyen megjelölések, hogy igazából semmi értelmük, meg hát a bandák is változnak (a Voivod valami hasonló zajzenétől jutott el a Pink Floyd pszichedelikusabb oldaláig), a Napalm Death valami anarcho-punknak indult, meg volt hardcore, szerintem meg death metál, ha már a  nevük ugye.

Az ND amúgy mára egy igazi brand, állócsillag egy sajátos szubkultúra komor egén, de a zenészek azok nagy számban jöttek mentek, nem mintha ez különösebben hallatszana a produkción. Mert az olyan, mintha egy gyomorba rúgás után a  belső szerveid a füleiden akarnának távozni, persze csak élőben, lemezről meg a jútyúbról a hatás már egyáltalán nem ilyen elementáris, azok leginkább dallamok, meg egyéb kispolgári szarságok hallgatására alkalmasak.

Barney Greenway az énekes (???) negyvenhét évesen pont úgy néz ki, mint egy pub pultosa, esetleg egy telefonszerelő, de közben nyilván űrlény, mert a hang, amit a zajzenei háttér előtt kiad magából csak erős kételyekkel tekinthető emberinek. A többiek mondjuk rendes metál arcok, egyre nagyobb szőrzettel takarják a ráncokat és terelik el a figyelmet a sörhasról, sikeretlenül amúgy. (Tom Araya a Slayer frontembere a legijesztőbb példa, ő valahol félúton van egy sorozatgyilkos mikulás, meg a gödörből épp kihúzott szaddám husszein között.)

A Napalm Death a az egyik legkövetkezetesebb zenekar a saját műfajában (bennfentesül ezt szcénának hívják, de minek), kiérlelt esztétikai koncepcióját következetesen érvényesíti lemezről lemezre, magas művészi színvonalon, a kortárs kultúra aktuális trendjeitől függetlenül.

Műveik végtelenül kidolgozott, finoman cizellált kis három perces kirohanások, melyek gyengéden, kézenfogva vezetik a hallgatóságot  az erkölcsi tanulság és a valódi katarzis felé, miközben visszafordíthatatlan halláskárosodást okoznak, és letépik az ember fejét. Okulásul!