Katonadolog

Voltam reggel orvosnál, meglepő módon alkalmas vagyok a jelenlegi munkámra, mert például szemüveges bírok lenni, rendben a vérnyomásom és nem vagyok süket. De a legviccesebb az volt, mikor a doktornő (Dr. Nő?) megkérdezte, hogy voltam-e katona. Merthogy életkoromból és őszülő szakállamból adódóan én még az a generáció vagyok, akinek kellett volna lennie.

De nem voltam, hála az égnek, meg  a pszichiáter néninek, aki megkérdezte, hogy úgy harminc felé, két diplomával akarok-e katonának menni? Szerintem ő sem gondolta komolyan a kérdést, elvégre ha az ember épp a helyi egyetemen tanít, ami ugye közismerten rettenetes munkatábor, direkt vágyik egy kis masírozásra, meg folyosó felmosásra, az alkoholista őrmesterek választékos társasági stílusának megismeréséről nem is szólva.

De én azt mondtam, hogy nem. Ha lehet nem lennék katona, mire a dokinő írt egy papírt, miszerint "C" kategóriás vagyok, azaz pszichológiailag nem alapból alkalmas, csak vészhelyzetben behívható.  (Azaz sorkatonának nem vagyok jó, de a katedrára termettem?) Vagyis ha a háború bekezdődik (vagy megkövetkezik? - már magyarból is nem vagyok elég olyan), akkor engem behívhatnak, és jó leszek mondjuk hadifogolynak. Ez a cékategória igazából HETL, azaz Háború Esetén Túsz Leszek, de háborúra mondjuk már nem számítunk egynéhány évtizede.

Persze az egész felmentés mögött volt egyfajta értelmiségi szolidaritás, a doki sem gondolta, hogy pedig de jól jönne nekem a seregben eltöltött hat-kilenc hónap, és milyen remekül érezném magam az egyetem helyett egy laktanyában.

És annak ellenére, hogy nem voltam katona, azért vannak fogalmaim arról, milyen egy laktanya (kedves nagyapám harmincpár évig volt hivatásos tiszt, és mindig óvott attól, nehogy én is az akarjak lenni), amit aztán most épp próbálok elkerülni a koleszban. 

Ez ugye egy középiskolai kollégium, ahol azért elvárás, hogy rendet tartsunk, meg hogy a srácok ne nőjenek a fejünkre, de próbálunk (a kollégáim is jól láthatóan) nem kaszárnyát csinálni belőle, hanem inkább segíteni nekik, amit aztán vagy hagynak, vagy nem. Eddigi csekély  tapasztalataim alapján amúgy inkább de.

Avagy végre van olyan melóm, amit kedvelek, amiben jól érzem magam, tényleg fura sok év után újra tanárszerepben lenni, meg hogy tanár úrnak szólítanak, de úgy tűnik gyorsan beleszokok. Lehet, hogy ez az én természetes létállapotom. A kollégium persze speciális eset, mert egyfelől itt azért lazább a kommunikáció tónusa, másfelől meg szigorú a napirend (ébresztő, takarodó, villanyoltás, szobaellenőrzés), és pont az a művészet, hogy de legyen laktanya vagy munkatábor barakkokkal, mi meg az őrök. Hál istennek nem is vagyunk.

Katona meg csak akkor lennék, ha lenne zenei tehetségem, tudnék skót dudán játszani, és masírozhatnék, de szigorúan zenére.

Pohárnyi dilemma

Láttam ma egy kissé megfáradt nőt a szomszéd ház előtt álldogálni, teljesen elveszettnek tűnt. Kezében egy jellegzetesen kocsmai fröccsös pohár, félig még tele, hogy azzal mit kezdjen, az még megvolt neki, de hogy melyik kocsmából is jött ki vele rágyújtani, az már nem. mert épp két, tipikus lakótelepi kocsma között egzisztált, nem pedig Földvár felé félúton, de mondjuk ezt talán még ő is sejtette.

Nem volt az a tipikus hajléktalan fazon, semmi kötélfüles szatyor teli mosdatlansággal, semmi kilátástalanság a tekintetében, csak a nettó zavar, hogy úristen akkor ezt a poharat én hova is vigyem vissza? És át lehet érezni a gondját, hiszen tényleg kínos lehet bemenni véletlenszerűen az egyikbe, és odaadni Ibolykának (vagy az a másikban a pultos, aki dolgozik?), hogy aztán az először hülyén, majd megvetően nézzen vissza, miszerint itt ugyan nem jártál, aztán jöjjön a lekurvázás, a megalázás-szubrutin részeként.

Mivel épp a buszra vártam, megnézhettem mi lett a dilemmás helyzet vége: hősünk letette a poharat maga mellé a járdára, a fal mellé (miután gondosan elnyomta benne a csikket), és beállt ő is a megállóba, mint aki tényleg buszra vár, és soha nem is járt a valamelyik kocsmába benne, ádehogy of course.

Én meg arra gondoltam, ez valóban szellemes megoldás, a gordiuszi kolombusz tojása kreatív átvágása, azaz ha a pohárba nyomja el az ember a csikket, már nem kérdés, hogy hova vigye vissza, mert így ugye sehova, ezzel a gesztussal mintegy megszabadult a dilemmától. Az a megoldás, hogy nincs megoldás, hogy innentől már nem lehet megoldás, szarjunk bele nyugodtan, mást úgysem tehetünk. (És most tényleg megállom, hogy a politika jusson minderről eszembe, vagy megannyi munkahely szerte káeurópában.)

És még jó is, hogy a szarjunkbele-mentalitásban a szar csak szimbolikus, elvégre mégis csak jobb a csikk a pohárban, mint a... És hát  nyílt utcán azért mégis csak bizarr lett volna.

Meg persze az is eszembe jutott, hogy én bizony pia nélkül is képes vagyok arra, hogy hülyén nézzek magam elé, és a hülyén nézések egy jelentős része arról szól, hogy mi ez az izé itt az asztalomon, és mit is kellene nekem ezzel tennem, vagy hova raktam azt az izét, amiről tudom, hogy direkt azért raktam a valahová, hogy biztos megtaláljam. Már csak azt kellene tudni, hogy hol van az ott.

Vagyis jellemzően azt tudom a dolgokról hogy mik, vagy hogy hol vannak, a kettőt együtt ritkán, de a mégis, még mindig marad a kérdés, hogy de mire is való?

A bizonytalan kocsmaközi nőnek legalább lehet kifogása (hogy ugye az a fröccsös pohár eredetileg tele volt, és lehet hogy nem először), én már legfeljebb csak a diplomáimat lobogtathatom, hogy okos vagyok ám, csak nem látszik. mindenesetre hordok szemüveget, az jól jön az okosnak látszáshoz...

Kutyabaj

Mostanában lett egy új kedvenc tévéműsorom, ami az általam általában művelt háttértévézéshez ideális. Ez pedig a Paul O'Grady és kutyái című sorozat a Viaszat Nécsörön, amiben a brit tévés muki (és nyilvános kutyabolond) a Battersea-nál lévő londoni állatmenhely kutyáiért lelkesedik, illetve követi sorsukat, miközben lelkesedik. Persze a happy end igényel némi drámát is, így néha meghalnak a filmezett kutyák, néha meg a kamera előtt operálják őket,de  legalább szólnak, hogy aki nem bírja, vagy mondjuk épp eszik a tévé előtt az ne nézzen oda. És ez hasznos figyelmeztetés, én a múltkor épp szendvicset fogyasztottam, mikor egy yorkshire terriernek kiműtötték a le nem szállt heréit, a sajt viszont kezdett felszállni bennem.

Amúgy a sorozatot elnézve arra jutottam, hogy tényleg irigylem a britek problémáit, amikor megengedhetik maguknak, hogy a kutyák körül forogjon az életük. Mármint olyan embereknek is, akiknek magyar megfelelői (hasonló munkával), azon aggódnak, miből fizetik ki a villanyszámlát és előre köszön nekik az akciós művirsli a boltban.

Persze a kutyákokról gondoskodni kell, nekem is volt kutyákom (akiről e helyütt is többször megemlékeztem már), és én is úgy voltam vele ha szarul ment az élet nevű üzlet, hogy elvagyok a margarinos zsemlével, de neki kell rendes kaja, mert nekem még van családom, vannak barátaim, de ő tényleg csak rám számíthat.

Mondjuk most is jó lenne a számlák helyett azon aggódni, hogy mitől olyan kedvetlen a kutya, vagy miért annyira morcos a fikusz, mikor pedig rendesen öntözöm. (Még guanós tápoldatot is kap rendszeresen, mert olyan rendes vagyok, hogy a szobanövényeknek megveszem a madárszar-alapú finomságot is.

O'Grady sorozata egyébként erősen addiktív, ami akkor probléma, ha a öt-hat epizód van egymás után, mert olyankor nem lehet elkapcsolni. Közben meg lassan kutyamérgezése lesz az embernek, a túladagolt cukiság pusztítja az agysejteket, meg addig sem lehet valami rendes ölős-baszós zombifilmet nézni, ami amúgy a filmművészet csúcsa, csak fejen kell állni hozzá. Hogy annak lássuk.

De a kutyamérgezésre megoldást is kínál a csatorna, hisz a kutyás blokk után rendszerint jönnek a cicamentők, a britek láthatóan ügyelnek az egyensúlyra. Hiába na,régi demokrácia.

Fék nyúz

Volt a hétvégén az az emlékezetes eset, mikor egy motorversenyen az egyik arc azt gondolta, hogy ő mégse nem versenyző, hanem inkább gladiátor, így aztán minden csel ér, például az is, hogy átnyúl a mellette versenyezni próbáló pasas motorjához, és meghúzza annak a fékjét neki. Mert behúzott fékű riválist könnyebb előzni, ráadásul ha esik egy hatalmasat és még a nyakát is kitöri, bosszút sem tud állni. A közönség meg biztos szereti az ilyet - gondolhatta antihősünk - elvégre a nép az vért akar látni, meg cirkusztkenyret (ez valami római mondás lehet, elvégre a fékező, a Fenati nevű olasz, azaz a rómaiak leszármazottja), márpedig a véres kenyér elég nagy cirkusz... izé, a véres cirkusz a kenyérnél is jobb. Mint egy falat gladiátor.

Persze a motorversenyzők eleve nem normálisak, ők szeretnek egy kurva gyorsan száguldó kétkerekű bizonytalanságon félni, vagy csak szeretik hogy nem is félnek rajta, de egy kerékkel biztos kevesebb van nekik. Pontosabban kettővel, mert az igazi persze az autóverseny, hisz van a Forma-1, meg egy csomó más jó kis sorozat amik nem 1 Formák, bár egy szempontból a négykerekű versenyzés szórakoztató faktora kisebb.

Hisz egy autóversenyző legfeljebb az öklét tudja rázni (meg kifütyüléseket generálni a sisakrádióba), de a motoros az akár lábbal is dolgozhat, és nem csak a verseny utáni ötórai kocsmai verekedésben.

Ökölrázás láthatóan itt is van, viszont figyelemreméltó a lábmunka. És antihősünk is ugyanaz, csak egy kategóriával lejjebb, itt még látványosabban van jelen az utcai harcos stílus, ami a Moto3 és a Moto 2 között már kicsit megkopott.

Talán nem is baj, hogy jó eséllyel ez volt az utolsó motorversenye, mert egyrészt így nem okoz több életveszélyes helyzetet (bár a közutakon még bármi lehet, nem is beszélve valami jó kis maffia-leszámolásról), másfelől a MotoGP-re esetleg végleg kiveszett volna belőle ez a tűz, és a rohadék ellenfeleknek legfeljebb az anyját emlegette volna, persze negatív értelemben. Az meg ugye nem túl látványos.

Csillagok. Közöd?

Most olvastam, hogy a NASA kutatója szerint régebben a Vénusz meg a Mars is kék bolygó volt, ami remek hír a múltnak, de ma már nem igen érdemes átköltözni egyikre sem. A Vénusz például durva üvegházhatást senyvedett el az elmúlt 800 millió évben, mert persze senki sem szólt a vénusziaknak, hogy nem kéne annyi műanyagot gyártani a hamburgerek csomagolásához. Én régebben mondjuk gondolkodtam azon, hogy el kellene költöznöm valahova messze, de ha már mentem volna, akkor nem csak ide a szomszéd bolygókig. Persze mindegy is, 800 millió éve még alig voltam óvodás, az űrutazástól meg tériszonyom van a hányingerek szünetében, úgyhogy inkább maradtam. Meg amúgy is csak olyan bolygóra költöznék ahol nincsenek dzsedik, mert rohadtul unom már az álszent képüket a tévében is, és arról ugye semmilyen bizonyítékunk sincs, hogy a Vénuszon nem élnek dzsedik, vagy mondjuk ilyen kéken vibráló néhai dzsedik.

Bár a tévében most épp egy olyan messzi-messzi galaxisba utaznak a kényszer-űrturisták, ahol láthatóan nincsenek csuhások az erőben (ez amúgy az Interstellar, magyarul Csillagok között című film, amit mindig lelkesen kezdek el nézni, hogy aztán rájöjjek, mennyire unom az egészet), ettől az nem lesz sokkal jobb hely. Ennyi erővel költöztethetnék az emberiséget a Marsra is, vagy esetleg mégsem, mert jobban belegondolva a filmbéli probléma épp az, hogy a Föld úgy nagyjából kezd egy élhetetlen sivataggá  válni, szóval ehhez felesleges a Marsig repülni. (A Vénuszon legalább lehetne főzni egy jó húslevest a kevésbé kedvelt útitársakból, úgyszólván a másodperc töredéke alatt, de több százmillió évnyi üvegházhatás az mégsem egy szalagavató pezsgőkoktéllal.)

Igazából felesleges bárhová repülni, megnézni hogy vannak-e rajtunk kívül értelmes lények valahol a közelben, azon persze el lehet gondolkodni, hogy ennek mennyi az esélye, de ez maradhat nyugodtam sci-fi. Ha a Marson milliárd évekkel ezelőtt voltak is valamiféle primitív egysejtűek, attól én még nem fogom jobban szeretni a parizert, de a lehetőségről meg annak következményeiről való elmélkedés játéknak kétségtelenül jó.

És mivel holnap amúgy is nyilatkoznom kell, milyen szakkört indítanék, azt hiszem tényleg maradok az egyetlen épkézláb ötletemnél, azaz hogy a sci-fi lenne a téma. Pontosabban azok a filozófiai (na persze a srácoknak nem így fogom hívni) problémák amiket a jó sci-fi felvet, azok a tudományos tények amik mögötte állnak, meg a az a jövő- és emberkép amiket közvetíthet. 

Hogy például tényleg miért nem szálltak még le a helyi főtéren az ufókok, és miért nem is várható ez az elkövetkező újjászületésünkben sem, micsoda logikai bukfencekkel jár az időutazás, és hogy a Doktor (ki a fene?) aki szerteszét utazhat a galaxisban, valamint az időben is, miért mindig napjaink Londonjában kavar.

Vagyis lenne egy kis okoskodás a sci-fi mint tematika sajátosságairól, hogy mi is a fantasy meg az űropera, és miben más az igazi tudományos fantasztikum. Nem akarok fizikuskodni, de tényleg érdekes, hogy mi is van a sci-fi mögött. Asszem valami ilyen címe is lesz a projektnek, poszt fentebb olvasható címét mégsem adhatom neki.

Hideg pizza, meleg sör

Már megint hanyagoltam kissé a blogot, de egyfelől az új munka miatt fura ritmusban élek, másfelől meg határidőre kellett szállítanom egy nagyobb lélegzetű cikket, és azzal bíbelődtem, pláne mert azért fizetnek is. Egyszer majd valamikor biztos.

De ma délelőtt végre megalkottam a nagy művet, ami nem volt könnyű, mert mégis csak egy tudományos ismeretterjesztő szöveget kellett összehoznom, de a kezem már inkább erre a blogba alkalmas, lazább nyelvezetre áll rá. (Mondjuk ki kellene találni egy olyan nyelvhasználatot, ahol nélkülözhető az o meg az y, ez a kettő valahogy nem esik kézre, így aztán vagy kimarad, vagy duplán ütöm le. Akkor is mikor leírom, hogy valahogy. Meg hogy hogy.)

Amúgy szociálpszichológiai remekművet alkottam az agresszióról, mert eredetileg a manipulációról akartam, de sehogy sem akart összejönni, az is zavaros volt, amit nagy kínok között összekalapáltam. Úgyhogy inkább kezdtem egy újat, elvégre egy cikk az nem mirelit pizza, hogy ha már kivettem a  fagyasztóból és meg is sütöttem, megeszem, lesz ami lesz. 

Tényleg, étteremben is mindig igyekszek megenni mindent, ha már úgyis ki kell fizetni. Az érdekes az, hogy akkor is, ha nem nekem, egyszerűen rosszul viselem a moslék gondolatát is, így inkább megeszem. Nem a moslékot, hanem az ételt, ami akkor még csak pre-moslék, legfeljebb kihűlt, de azzal nincs gond. Gyerekkoromban a már emlegetett mirelit pizzát is mindig másfél órával az előtt kellett a sütőbe tenni, hogy nekiálltam enni, mert direkt hidegen szerettem. Pedig akkor még nem tudtam, hogy hidege tálalva a bosszú az igazi, ahhoz nekem a Kill Bill kellett.

Viszont a hideg pizza hőmérséklet-deficitjét sosem kompenzáltam meleg sörrel, legfeljebb jó hideg sör kellett a szobahőmérsékletű tészta mellé, hogy azért a különbség meglegyen ugye.

De mint mondtam egy cikk nem hideg pizza, ha már valami, akkor inkább meleg sör, túl kell esni rajta, de ha sikerült, még jól is érezhetjük magunkat, valamiféle vigyorgós nyugalommal szemlélve a környező világot. Igaz nekem holnapra is van némi munka, mert hétfőre kell leadni a csoportfoglalkozásaim tematikáját, még jó hogy eleve jogszabály írja elő, minek kell benne lennie, én majd legfeljebb átfogalmazom kissé, jogi nyelvről magyarra fordítva.

Első nap az iskolában

Na ez lesz holnap. Mert bár hivatalosan a mai napom volt az első, gyakorlatilag némi adminisztráció meg egy értekezlet volt az egész, meg találkoztam a kollégáimmal. A diákokkal még nem, az gondolom majd holnap, meg megtudom, hogy a koleszban mi hol van (hűtő, mosdó, térerő), illetve hogy mit is csinálok ott pontosan.

Hogy mikor az már megvan, holnap például rögtön maradok éjszakára is, majd valamikor reggel hat után léphetek le, de  csak hogy délután háromra visszaérjek. Viszont pénteken már nincs munka, ami jó, elvégre az ideális az, ha az embernek van állása, de épp nincs munkája, mert hétvége van, őszi szünet, legrosszabb esetben harmadik világháború, bár akkor lehet hogy állás sem lesz, mert maga a fogalom válik értelmezhetetlenné a nukleáris télben. Amúgy a globális felmelegedés ellenszere pont az atomháború, egy jó kis nukleáris télben már senki sem panaszkodna a felmelegedésre. Pláne mert nem is nagyon lenne senki, aki panaszkodhatna.

És akkor végre vége lenne a Zagymenők című Bigbeng Teorinak, bár most jut eszembe, hogy annak végre vége lesz magától is. Nem értem miért kell egy-egy jó komédiasorozatot addig húzni, míg szórakoztató helyett szimplán idegesítő lesz, illetve annyit ismétlik a különböző csatornák, hogy a végén inkább kikapcsolom a tévét, és (ó, egek ura!) olvasok, sőt akár takarítok is.

A válasz persze egyszerű, addig nyúzzák az ilyen sitcomokat, amíg ki lehet préselni belőlük néhány dollárt, ennek szellemében nemrég egyszerre három különböző csatornán botlottam bele a Zagymenőkbe, ugyanabban az időben. Ha ez nem a közelgő apokalipszis jele, akkor semmi. (Mert ugye már a címe is: Big Bang...) 

De ha végre befejezik, már csak tíz-tizenöt évet kell várni, hogy az ismétlésektől is megszabaduljunk, bár nagyon valószínű, hogy addigra már mindegy lesz. Az atomháború után pár hónappal már nemigen lesz életben senki, de a nukleáris reaktorral üzemelő, páncélozott harci tévéadók meg jutyúb szerverek még évtizedekig nyomják a rég lejárt sorozatokat és az intimbetét-reklámokat az előre meghatározott algoritmusok szerint.

És ez csak az első nap volt az iskolában...

New job

Ugyan nem szoktam e helyütt a munkavállalóként elszenvedett szenvedelmeim gyötrelmeit pertraktálni, de most azért. Mert van új munkahely, kicsit be vagyok szarva tőle, közben meg várom is a holnapot, amikor csapok a lecsóba, vagy holnapután, adminisztráció kérdése az egész. Sok ócska gyárimunkás próbálkozás után, most lett egy állásom, ahol számítanak a diplomáim is. Nem nagy truváj, kollégiumi nevelőtanár leszek egy középsuli koleszában, de engem választottak, és a mai interjún azért jajj de jól esett, hogy tényleg rendes értelmiségi melóm lehet, nem pedig sok képzett ám haszonleső bunkóval, meg alulművelt söröshordóval kell együtt dolgoznom.

Hogy mi is a pontos feladat, azt majd lassan kialakul nyilván, és a "be vagyok szarva" hangulat után lassan lelkesedem, mondhatni örülök, sosem csináltam még ilyet, de kedvem az van hozzá, meg remélem az új kollégáim is segítenek majd. Évekig szólítottak tanárúrnak (igaz, inkább tegezve: sziatanárúr!), de az a helyi egyetem volt, ami mellett pont ott van a helyi szakközép, meg a kollégiuma, szóval ismerős helyre járhatok majd vissza.

Igazából valami kulturálisat akartam írni a magamról helyett, hogy popkultúra, csajok satöbbi - de azt majd holnap, az első nap az iskolában után.

Formálódás

Nos, az a szomorkás helyzet, hogy vannak emberek, akik a forma egy nevű izét nézik, sőt még élvezik is. Igaz hogy ők nem annyira sérültek, mint a fociszurkolók, mert ők valami totálisan irracionális "játéktól" kapnak agyérgörcsöt. (Hogy ugyanis kétszer tizenegy ember kerget egy felfújt bőrgolyót, mintha az lenne a Szent Grál, de a végén az egyik sem kapja meg, még a győztes sem. A veszteseket meg le sem lövik, így aztán mi a tétje az egésznek egyáltalán?)

A forma egy (Formula One - nem tudom ki fordította anno magyarra) azonban remek szórakozás, legalább is sokszázezer/millió néző nem tévedhet, nézi a cuccot ahol nárcisztikus pasik, újabban nagyon nárcisztikus tinédzserek ülnek olyan autókban, amik árából egy átlag alatti hazai család négy-öt devizahitelt ugye, de ne legyünk demagógok. Mert az egyes formák elég szórakoztatóak tudnak lenni, mondjuk autó nélkül kevésbé, a fene sem nézne meg egy Valteri Bottas főszerepelte melodrámát például. Meg Raikkonen szólólemezét sem venné meg senki, sőt, ha ingyen le lehetne tölteni, akkor is sajnálná rá a sávszélességet a többség.

De ha kitalált autókat vezetnek drágán (és nem csak a fentebb felidézett finnek) a még drágábban fenntartott "csapatok" keretein belül, az állítólag szórakoztató, ilyenképp remek kikapcsolódás és az orromat is tisztíccsa.

A remek kikapcsolódásba természetesen beletartozik mikor a tévékommentátor extázisban ordít, főleg értelmetlenségeket, vagy amit a nem teljesen retardált néző amúgy is levesz magától, csak mert van szeme neki is. A kommentátor véleménye ellenére is. Szóval a" Fettel megelőzte a korát!" egzaltált üvöltése marhaság, mert egyrészt látjuk, hogy mondjuk Ocont előzte meg, másfelől meg épp ezért minek a hangerő?

De a sok hülye, aki nézi az "Egyes Számú Előírás" nevű izét (ami tehát nem az egyes számú alak, dehát a tartalom és a forma, ugyebár), mindezt elviseli, mert valamiért érdekes számukra. Én igazán nem értem mi a jó abban, ha emberek zárt aszfaltpályákon száguldoznak, ahelyett hogy például a rák ellenszerét kutatnák, vagy az élet értelmét, vagy legalább azt, mitől nem ragad le a palacsinta. Igaz hogy én sem kutatom egyik nagy kérdést sem, de legalább nem is keresek millió dollárokat a száguldozással, amitől senkinek nem lesz jobb, csak megint eltelt két óra életből.

Nekem mondjuk elég jó majdnem két óra telt el ma délután, miután nyert Hamilton akinek rég drukkolok, de Raikkonennek is , aki meg másodiknak jött be, és bár most nem volt pattogatott popkorn, mint szokott, de jó verseny volt. Mert úgy harminckét éve nézem a formaegyet, de mivel amúgy sem lennék az a tőrőlmetszett rákkutató, nekem szabad ilyesmire pazarolni az időm.

Teszem is, még jó hogy a párom is velem tart, és nagyjából ugyanazoknak drukkolunk. Mert drukkolni jó, csak ne fodbalistáknak kejjen, az má a hejesirást is rontya...

lewishamiltonportal.blogspot.com

Szomorú trópusok

Lángoktól ölelt kis hazánkat újabban inkább trópusi viharok ölelik, két éganapmelegtől kopársziksarja között. Itten felénk, a többek által Dél-Dunántúlnak mondott geopolitikai lokalitásban olyan remek vihar támadt, hogy délután öt körül már besötétedett, és most is kellemes világvége-fényhatások vannak, közvilágítás nélkül of course. Oké, hogy szeptember van már majdnem húsz  órája, és az köztudottan egy őszi hónap, de ilyen korán decemberben sötétedjen, esetleg Debrecenben, az már elég messze van innen, engem nem zavarna.

A teknős meg vidáman ralizott délelőttől a lakásban, amikor azonban megdördült  vihar és villámlott az eső a szakad felhőből, már nem mert kijönni a konyhából. Azért pont onnan nem, mert épp ott volt, és nyilván észlelte, hogy ott legalább nincs közvetlen életveszély, plusz megnyugtató a kajaszag, bár a neki szánt még a fagyasztóban pihen.

Igazából a fene sem tudja, hogy ez itt a klímaváltozás, az Armageddon előszele (mínusz Brúsz Vilisz) vagy a kínaiak szórakoznak az atommal mert rájöttek, hogy az agyaghadsereg már kiment a divatból. De az biztos, hogy az idő járása (meg a nézése) kiszámíthatatlan, mondjuk rövidebb távra azért előre jelezhető, ehhez képest az ablakon kinézve csak olyan embereket láttam szaladni, akik az előrejelzések ellenére sem vittek magukkal ernyőt. Nyilván valamiféle városi túlélőtúrára készültek, dacolni akartak az elemekkel a Füredi utcában, az ott amúgy is stílszerű. 

Hiszen a Köztársaság nevű republikegyüttes is megénekelte hogy nagy esők jönnek a 67-es út mentén, márpedig a 67-es út felénk eső városi szakaszát Füredi utcának hívják.

Hajók ha nem jók

Olvasom, hogy a britek építettek két repülőgép-hordozót, ami nem anyahajó, csak a köznyelv hívja így, biztos a kis kísérőhajók miatt, amiknek viszont egy-egy úszó légibázis nem anyja, de még nagynénje sem. (Bár kétségtelen, a hülye tengerészhagyomány szerint a hajók nőneműek, apahajónak hívni tehát még nagyobb baki lenne a repülőgép-hordozókat.)

Na szóval, a britek tehát építettek két egyformát, illetve az egyik kész van, a másik mindjárt, még biztos gondolkodnak rajta milyen tapéta lesz a tiszti étkezőben. Darabjuk úgy hárommilliárd font, azaz bő ezermilliárd forint, ez már átszámolható mondjuk olimpiára, vagy esetünkben mondjuk  több száz stadionra. (Tényleg, a stadionok elérnének az ország egyik végétől a másikig, végig lehetne úgy menni hazánk tájain, hogy közben végig egy bé-középben haladhatunk, a sok hülye műemlék meg fürdő ehhez képest kit érdekelne?)

De a hülye angoloknak (angolhülyéknek) bazi nagy hadihajó kell, rögtön kettő, hogy ne unatkozzanak, aztán valahonnan csak lesz pénz fenntartani őket, sőt talán személyzet is, bár ezen még túl sokat nem gondolkodtak az Admiralitáson, elvégre a márványkandallókat is fel kellett újíttatni. 

A most elkészült hajó a HMS Queen Elizabeth, a másik meg a HMS Prince of Wales, na ahhoz képest a QE, ha második Elizabethre vonatkozik, lehetne anyahajó, de gondolom nem rá vonatkozik, mert az utóbbi években amúgy is mindent róla neveztek el. Az pedig zavarba ejtő lenne, ha a nagy adag úszó vasat összekevernék a parlament híres óratornyával, mi szintén második Erzsébetről van már elnevezve. Márpedig a tévesen Big Bennek nevezett torony (mert az igazából a nagyharang meg az óraszerkezet a toronyban) szerintem nem tudna úszni, bár kétségtelenül  egyszerű lenne beledönteni a Temzébe, de gondolom ott hajóvonták és óratornyok találkozása tilos.

ibtimes.co.uk

Én minden esetre akkor se mennék el egy ilyen hajóra dolgozni, ha nem lenne Brexit, mert nem bírom a tengerhajózást. Életemben eddig csak párszor ültem tengeri hajón (de ha megengedhetek egy hülye szóviccet, legalább sosem térdepeltem tengerin... bocs), főleg a dalmát partoknál kirándulva, meg egyszer, illetve oda-vissza kétszer a Csatornán ilyen nagy kompon, Calais és Dover között. És jut eszembe, az angoloknak ott sem volt valami nagy fantáziája a hajónevek terén, volt a Pride of Calais, a Pride of Dover, a Pride of Kent, meg gondolom egy csomó egyéb prájdof, de ki emlékszik már huszonév távlatából. Azóta a Pride of WizzAir meg a Pride of EasyJet játszik, többek között.

Aztán jártam pár olyan hajón, amik megjárták a nagy óceánokat, de szerencsére nem velem, mint a Golden Hinde, a Cutty Sark vagy a Belfast, ezek amúgy mind Londonban találhatók a Temze mentén és sok pénzért megengedik, hogy rájöjjön az ember, mennyivel jobban járt, hogy a tengerész-élmények kimaradtak az életéből. Nekünk magyaroknak amúgy is a Balaton a Riviéra a sarki csőtörés meg a Niagara.

Cutty Sark, Belfast - saját képek

Gyerekkoromban persze nekem is volt kishajóm a fürdőkádban, de éles helyzetben a vízibiciklinél komolyabbat sosem vezettem. Arra viszont nem szálltak re repülők, szerencsére.

Kormányfelőli visszhang

Leginkább panaszkodni vágyom aktuálisan, de inkább nem teszem, nem csinálok siratófalat a blogból mégse. De a lában azért fáj, plusz a fejem is, ez olyan igazi koponyarepesztő fejfájás, ami nem meglepő, hisz nemrég tényleg megrepedt kissé a koponyám. (És úgy bő két hét múlva el ne felejtsek elmenni a kórházba kontrollra. Ami persze nem a vicceskedő film a pesti metróból, csak valami vizsgálat.)

Viszont remekül szórakozom a közéletinek csúfolt tévéken, a visszafelcsútizált hírtévé még nem maradéktalanul röhejes (néha egyes munkatársak megfeledkeznek magukról és majdnem újságíróként merészelnek viselkedni),de az ekhótévé, az igazán pöpec. Az ott alkalmazott világkép nagyon egyszerű: valaki vagy feltétel nélküli orbánista, vagy kommunista, de más -istát nemigen ismernek, ha a kilóra kimért kommunistázást nem érzik elég ütősnek, olyan amúgy nem létező szavakkal állnak elő, mint "migránssimogató". Amúgy a migránsokat is a kommunisták csinálják, a liberálisok szintén kommunisták, a migránsok meg terroristák, ami egyenesen következik  a liberál-kommunistaságukból. Meg ugye a zsidók, bár most mintha nem ők lennének a Sorosok.

Viszont néha aggódom, a naggyon-naggyon jobboldali vendégek miatt, mert amíg a kormányközeli újságíró csávók viszonylag lazán elröhögcsélnek az ellenzéken, néhány idősebb kollégájuk az agyvérzés-közeli állapotig húzza fel magát, mintha nem tűnt volna fel nekik, hogy bő nyolc éve az kormányoz, akinek ők lelkes szurkolói.

Mondjuk az ilyen szurkolóktól mentsen meg a bárkit a sors (az ég, a teremtő, a karma - lehet válogatni), én tényleg nem akartam neveket említeni, de az "Álljon ki melletted a gajdicsotttó" azért elég komoly átok lehet, akkor is ha az ember (pláne a politikus) a rajongóit nem választhatja meg.

Műsorvezetőkkel egyébként úgy áll a csatorna, hogy vagy okosnak vagy szépnek tűnjön, ha egyik sem megy, akkor legalább legyen hangos és/vagy tenyérbemászó. Mit mondjak, ebben a keretrendszerben végül is elég jól teljesítenek.

A történelem helyett

Van az indexen egy rovat, a ritkán látható történelem, ami tényleg érdekes, archív fotókkal támad, csak a címét nem értem. Mert a történelem nem ritkán látható, hanem soha. Hajlamosak vagyunk "történelminek" minősíteni a számunkra, meg a mondjuk a média által fontosnak gondolt /fontosként prezentált eseményeket, dehát a hálátlan utókor dönti el, miből is lesz történelem. (Sokáig úgy volt, hogy királyok, csaták, újabb királyok, újabb csaták, de ezen végre már túl vagyunk.)

Ráadásul, ha a média-visszhang dönti el, mi a nagy jelentőségű gebasz, akkor a történelemkönyveink utóbbi bő száz évet tárgyaló fejezetei tele lennének a műkorcsolyázó fotómodellek magánéletével, a focisták gyanús maffiakapcsolataival, illetve a tévé feltalálása óta a popsztár-féle műsorvezetők és mjúzikelsztár repperek drogproblémáival. És ezekből felelni meg dolgozatot írni mondjuk vicces lenne, csak felesleges, bár tudja fene, a királyok-hercegek-grófok mennyire fontosak.

De az tény - legalább is nekem - hogy a történelem az egy konstrukció, azt utólag csináljuk, érdekeink mentén főleg, és aki épp hatalmon van, az tudja érvényesíteni a sajátjait. Értelmezzük a múltat (igazából értelmezik nekünk), és ezt hívjuk történelemnek. Hogy akkor most Horthy egy progresszív, de gyenge politikus volt, vagy fasisztoid autokrata, az nem ténykérdés, csak simán értelmezés dolga.

Én például éltem a Kádár-rendszerbe, na ja, gyerek voltam, de jó kis gyerekkorom volt, úgyhogy szubjektíve nem sok bajom volt a puha diktatúrával, leszámítva hogy Mars-csokiért Bécsig kellett menni (vagy a valutás boltig), de a nyugati kultúrszenny az már megvolt nekem, kielégítő módon. Ájronméden, kokakóla (sőt jugoszláv nyaralásoknál sevenup), adidas, Sky Channel, rock-punk-reaggae, Commodore-64, Opatija pálmafákkal, Malév, Volán, osztálybulik, angolórák, Ági.

Akkor most mondjam azt, hogy az a kor rendben volt? Fenét, de nem tehettem róla, holmi ideológiai alapon, nem tudok ítélni. Állítólag történelmi időket éltem át (de ki gondolná, hogy ő meg nem?), én meg úgy hívom, hogy felnőttem. Már ha sikerült, mert ezzel kapcsolatban azért akadnak kétségeim.

Vagyis, és csak ezt az egy ócska közhelyet akartam kihozni az egészből (amiért utólag is bocs), hogy a történelem nem látható, lényegileg alkalmatlan rá, a történelem elgondolható, tények mentén persze, de az valami ami a fejünkben van.

Rosszabb esetben szar tankönyvekbe is leírva, jobb esetben unalmasakba. 

Időjáratlan

Tegnap mindenki az időjárásra panaszkodott, kivéve a páromat, aki legszívesebben bevezetné a tizenkét hónapos őszt, hát egy nap legalább jutott már neki idén is. Vagy kettő, mert mára sem néz ki sokkal jobb, legalább is felénk, most is vagy 12-13 fok van, ránézésből bármikor eshet, bár inkább nem nézek rá.

A sarki kocsma előtt lakó hajléktalan (aki lehet hogy nem ott lakik, de nehéz úgy arra menni, hogy ne a fal mentén sétáltassa a másnaposságát) hangosan és durva szavakkal emlékezett meg a Teremtőről, különös tekintettel arra ahogy az időt járatja. Mert ugyan be lehet húzódni az ott lévő telefonfülkébe, de egyfelől állva aludni csak a lovaknak kényelmes, másfelől meg vicces csávók időnkét rácsörögnek az éjszaka közepén, mert miért is ne.

Hogy miért vernyákolnak azok a szerencsésebbek, akiknek még saját lakás meg ágy is jut, az persze rejtély. A 15 fok határozottan kellemesebb a 35-nél, az eső az ablakból nézve határozottan érdekes, szarrá ázni a boltba menet meg egyenesen kalandos, és utána élvezhetjük a forró fürdőt meg a száraz törölközőt. És elpakolhatjuk végre azt a szobai ventilátort, amibe már a lakás hét-nyolc különböző pontján sikerült belerúgni.

Bár egyesek olyanokat mondanak, hogy visszatér még a nyár, remélem hogy  épp csak benéz az ablakon, mert kánikula nem hiányzik, menjen csak a déli féltekére az ausztrálokat meg a venezuálokat boldogítani, ha azok vannak annyira hülyék, hogy télen tartják a nyarat. Hisz ki akar karácsonykor szörfözni? Vagy tüntetni az El Presidente ellen?

Persze mi csak ne szóljunk semmit, elvégre tegnap az osztrák Alpokban már havazott is, sőt megnyitottak valami sípályát is, ami azért augusztusban mégis csak túlzás, még akkor is, h az Alpok hírhedten szélsőséges egy hely, olyan vérmesen szélsőséges népek lakják, mint többek közt az osztrák meg a svájci.

Bezzeg nálunk nem havazott, sőt most sem havaz, részemről el is maradhatna az idei tél, mondjuk legyen ősz tavaszig, aztán meglátjuk.

Könyvespolcológia

Az emberek gyakran tartanak otthon könyveket. Sokszor indokolatlanul, mert olvasni azt nem szoktak, de valamit rakni kell a szekrénysor polcaira, és a búsuló juhászt ábrázoló porcelán nipp nem tölti ki a rendelkezésre álló helyet. (Korábban amúgy a tévé tetején búsult, de mióta a tévé lapos...)

A könyvek viszont azt sugallják, hogy művelt, mi több, kifinomult emberek vagyunk, érdemes velünk barátkozni, üzletelni, lefeküdni - bár ez utóbbival vigyázni kell. Mert a túl sok könyv túlzottan értelmiséginek mutathat minket, azok meg nem keresnek jól, miként a túl kevés könyvet prezentáló segédmunkások sem, ha tehát családalapítási terveink lennének, el kell találni a kellő könyvmennyiséget. Nem megfeledkezve a lapostévéről és hasonlókról sem.

Fontos ugyanakkor a könyvek milyensége is, a Gennyes Állatok-sorozat kötetei, vagy a Csöcsös szadisták 3. nem mutat jól a nappaliban, ezeket tartsuk inkább a pincében vagy a hűtőben, lehetőleg a bor mellett, úgyis egyszerre lehet szükségünk rájuk. Elvégre van az borközi állapot, amikor pont az ilyesféle alkotások esztétikai értékeire lesz érzékeny az ember.

A kérdés persze még mindig áll, hogy mégis mi a fenének érzik szükségét a könyvekkel dekorált polcoknak azok, akik a teszkós szóróanyagon, meg az orvosi váróban talált blikken kívül nem olvasnak mást, de annyira nem, hogy még a feliratos filmeket is kerülik, mint ördög a forró kását. (Valami tömjén is volt benne eredetileg, de nem tudom, és utána se nézhetek a lexikonokban, mert akkor le kellene pakolni a tetejükről a repülőmaketteket. Az internetes webet meg nem tudom használni, ez itt csak kivétel.)

Régebben elég volt egy kandalló, néhány festmény (a zongora opcionális) és máris úriembernek tűnhettünk, ma a kötelező közoktatás és a kis laktelepi lakások korában a könyvek mutatnak minket kifinomultnak, már ha annak akarunk látszani. Ha nem akarunk, akkor nyilván semmi szükség rájuk, elég a lapostévé, lecsúszottabb helyzetben meg az, hogy nem ázik be a tető, meg műanyag fólia helyett üveg van az ablakkeretben. De persze mindenki kifinomultnak akar látszani, a "nehogymá' bunkónak nézzen a hülye paraszt"- hozzáállás elég komoly motiváció papíralapú szövegekkel dekorálni a haciendát.

printwallpaper.com

Kivételt képeznek annak a kisebbségnek a tagjai, akik olvasás céljából vesznek könyvet, nekik mondjuk nem is passzol a Dosztojevszkij-összes színe az ülőgarnitúrához, cserébe olyan dolgokon problémázhatnak, amit a pénzüket sörbe és tippmixbe fektetők nem is értenének. 

És ez nem valami értelmiségi nyavalygás, csak feltűnő, hogy a mostanában kapható könyvek vagy szépek, vagy ezoterikusak (és igen elegánsra fazonírozottak, vagy simán csak a havashenrik-paradigmába tartoznak, azaz bulvárcelebek szakítós-bevállalós-önvallomásos szakácskönyvei, életmódtanácsokkal.

Az egész amúgy arról jutott eszembe, hogy épp egy könyvet kerestem itthon, amiről tudom hogy megvan, de szinte lehetetlen bármi ilyesmit megtalálni nálam. Mert egyfelől örököltem is egy nem jelentéktelen házi könyvtárat, meg úgy harminc éve vásárolgatok én is, de nem vagyok egy könyvtáros, úgyhogy csak nagyjából sejtem, mi merre lehet. (Ha a zseni az aki átlátja a káoszt, akkor már bizonyítékom van rá, hogy nem vagyok az, de azért még jobb, mint a csekély értelmű medvebocs.)

És elméláztam azon, hogy eme rengeteg könyvből én mennyit is olvastam. Az összeset biztos nem, szerencsére, mert szociológusként érdekes lehet Sztálintól a Leninizmus kérdései című alapmű (egy szekrény mélyén találtam), de a 12 kötetes A második világháború története már biztos nem az én világom, különösen mert remek szovjet történészek írták, és szovjetből magyarra fordítva is túl ideologikus.

De azért olvasok, bár sokszor már képernyőn, a tablet ebből a szempontból jó móka, irdatlan mennyiségű könyv fér rá, a polcokon már amúgy sincs több hely. Éppezért mindig elhatározom, hogy nem veszek több könyvet, hiszen ott a könyvtár, az e-book (és a micro-SD kártya jóformán semmi helyet nem foglal, csak vigyázni kell vele, fel ne porszívózzam), de persze mindig egyre több a könyv, még én is veszek néha, meg a páromtól is kapok folyamatosan.

De nem tehet róla, ő könyvtáros.

Zűrhajósok zűrös dolgai

Van az a fura szokás a korábban szovjet, manapság orosz űrhajósoknál, hogy munkába menet (vagyis kilövés előtt, szóval azért nem napi rendszerességgel) levizelik az őket a kilövőállásra vivő busz jobb hátsó kerekét. Mert annak idején Gagarin is ezt tette, nyilván szükségből, azóta meg hagyomány.

Ez a marhaság annyira nem közismert, hogy én is csak most hallottam róla olvasás által emitt, de nem igazán értem.

Látszik, hogy az emberiség még mindig ott tart, hogy érti ugyan a babonákról hogy babonák, de azért azoknak megfelelően viselkedik, mert miért ne, ha fekete macskát látva a hátunk mögé köpünk, abból baj még nem lehet. de ha elmulasztjuk akkor esetleg, úgyhogy jobb biztosra menni. Mint ahogy Bödőcs mondta: ha lenne isten, én hinnék benne.

Furcsa viszont, hogy ezek keréklepisilők mégis csak űrhajósok, akik között viszonylag ritka lehet a retardált, ehhez képest lelkesen slagolnak, sőt a hivatkozott cikk szerint még a női zűrhajósok is beszállnak, legfeljebb ők kis üvegcsében viszik az előre lecsapolt anyagot, a nyilvánvaló technikai nehézségek miatt. (De azért ha már technikai nehézségek: én eddig úgy képzeltem a szkafandernek nincs slicce, de az alábbi kép szerint valamije mégis van, miközben a szkafanderen belül is kell valami edény. mert beszállás után már nem lehet a szokásos módon intézni, az űrkabinnak ráadásul kereke sincs.)

index.hu

És ezt az egészet természetesen "hagyománynak" nevezik, pedig a rituálé szimpla babonának tűnik tényleg, mint amikor a fekete macska fellöki a kéményseprő sótartóját, és ettől negyven napig esik péntek tizenharmadikán.

De ha már űzik ezt a remek debilséget, lehetne az egész kicsit viccesebb. Mondjuk jól mutatna egy felirat a jobb első kerék felett, hogy "Oroszország jövője a te kezedben van", lehetne egy vécésnéni aki beszedné az aprót, vagy egy rendőr aki közterületen brunyálásért helyszíni bírságol. És persze reméljük a buszon azért lehet kezet mosni, mert mégis csak...

Igazából helyből hülyeség egy-egy véletlen und egyszeri esetből ilyen rendszert kreálni, bár igény az láthatóan van rá. De én például hiába hánytam le egy szombathelyi villanyoszlopot '93-ban, nem járok vissza évente megismételni, sőt a huszonöt éves évfordulót is kihagytam. Pedig jeles nap volt, magamat is meglepve vizsgáztam ötösre, csak már nem emlékszem miből.

Na ja, így jár aki nem ápolja a hagyományokat.

Fejünk fölött a valami

Természeti katasztrófák (tornádó, cunami, villámcsapás, devizahitel) esetén mindig közlik a hírekben, hány ember került az utcára, hánynak nincs tető a feje felett.

De velem nem fordulhat elő, hogy nem lesz tető a fejem felett. Már most sincs, elvégre egy négyemeletes házban lakom, az elsőn, tető csak a negyediken lakók feje fölött van. Nem mintha nem ugyanaz az érzés lenne, bár felettem (a másodikon ha jól számolom) néha egy tankhadosztály gyakorlatozik, vagy túlsúlyos vasmunkások rendeznek ketrecharc-bajnokságot, legalább is a plafonról lecsorgó hangokból ítélve ilyesmi lehet, esetleg nagy és súlyos tárgyakat dobálnak a padlóra, mer' az nekik jó. Na a negyediken ilyen biztos nincs, hisz a tetőn nem lakik senki, a leszálló madarak meg nem tudnak akkora svunggal becsapódni, hogy attól mondjuk ne lehessen aludni.(Cserébe viszont rohadt sokat kell lépcsőzni, mert a negyedik emelet meglepő módon feljebb van az elsőnél, nem sokkal, de onnan már jobban meggondolja az ember, levigye-e a szemetet, vagy igazából fér abba a zsákba még.)

Szóval nekem csak plafon van a fejem felett, azt viszont nem tudja elvinni egy tornádó sem. Egyrészt mert felénk nincs tornádó (és ha lenne, akkor sem engedném be), másrészt meg előbb három emeletet kellene lebontania a fejem felől mire én jönnék, addigra meg egészen kitartó tornádók is elfáradnak, és elmennek inkább Floridába hurrikánt játszani.

Devizahitelem meg sosem volt, mondjuk nem is kértem soha devizahitelt karácsonyra, a lakás az enyém, úgyhogy legfeljebb lekapcsolják az áramot ha már nagyon régen nem fizetek (egyébként de), de épp tegnap találtam egy csomag gyertyát valami szekrény mélyén, a tévét meg a mikrót meg majd dörzsölgetéssel töltöm fel. A hűtő pedig gondolom működtethető fagyos tekintettel is, de ha nem megy majd vérfagyasztó történeteket olvasok fel neki, gyertyafénynél.

Amúgy ez egy rendes panelház, ami ha jól emlékszem 37 éve épült, és eleve 50 évre, úgyhogy annyi még van hátra neki, hogy tartós tejet merjek venni, de kutyát már nem hoznék ide. Nyilván kitalálnak majd valamit hogy meghosszabbítsák a ház élettartalmát, pláne mert itt rengeteg van belőle, nagyjából egykorúak, és pár tízezer ember mégsem lehet egyszerre hajléktalan. Illetve lehet, csak akkor le kell játszani a Mad Max összes részét élőben.

Viszont el kellene kezdeni gyűjteni egy kényelmes lakókocsira, mert ha összedől az egész lakótelep (meg a többi), biztos nagyon felmegy az áruk, bár legalább lesz hova parkolni velük.

Technologikus miazmás

Többször elém került mostanában a technológiai szingularitás fogalma, amit persze valami egzotikus trópusi betegségnek gondolnék, ha nem lennék ennyire művelt. De az vagyok, és sok sci-fit olvastam már, úgyhogy arról van szó: a technológia fejlődése folyamatosan gyorsul, és egyszer csak olyan módon és olyan sebességgel változik a világunk (technoszférával együtt a társadalom is), amit már nem tudunk követni vagy felfogni, és pláne kiszámíthatatlan lesz.

Mondjuk párszáz éve évtizedekig (vagy tovább, több generációig) tartott valami lényegesen új találmány megjelenése, aztán csak pár évig majd pár hónapig, ma meg naponta találhatunk valami forradalmian új kütyüt, már ha érdekel az ilyesmi, meg odatalálunk a neten a sok meztelen nő, sörfesztivál, macskás gif és befektetési tanács között. (Ha viszont egy meztelen befektetési tanácsadó lép fel egy sörfesztiválon, akkor már csak ezzel lesz tele a webes online világháló netes felülete, a folyékony lézerre és a  propelleres vakondra pedig várni kell másnapig. Amúgy is arra jutottak kutatók, gondolom "brit tudósok", hogy az igazi, egyfajta kíváncsisággal is felszerelt mesterséges intelligencia egész nap a tévé előtt döglene, elvégre a saját algoritmusunk is valami ilyesmi.)

A technológiai szingularitás amúgy pont valahol a mesterséges intelligencia környékén kezdődne, amikor már gépek terveznek gépeket, először ezek működését nem értjük majd, majd a céljukat sem, ilyen sötétben repülő lézeres izék lesznek amik elől bujkálni kell, de akkor meg jön a Svarcenegger, meg John Connor.

Persze még nem tartunk itt, az automatizált végítéletig akár még hónapjaink is lehetnek hátra, például még nem tartunk ott, hogy a robotok elveszik  munkánkat. Pedig az enyémet például nyugodtan vihetnék, csak legyen kulcsom ahhoz a robothoz, amelyik az én fizetésemetkeresi meg, persze nekem. Hisz egy robotnak nem kell csokipuding, gombapörkölt, vezetékes melegvíz vagy buszbérlet, utóbbit amúgy sem merné kérni bárki is egy Terminátortőól.

Sőt azt olvasom a hávégéponthun, hogy Magyarországon még különösen nem fenyeget ez a munkaelvevés, de majd fog, a baj csak az, hogy nekünk addig is dolgozni kell.

A vonatkozó cikkben amúgy azt is írják, a General Motors (ami nem csak motorokat de komplett autókat is generál) felhőalapú szoftverrel kombinált robotokat használ. A fejlesztés iránya innentől lehet a szintén felhőalapú hardver, ami bonyolult mert eddig még csak szétszedni sikerült mindenféle gépeket, de hiába hordták szét az öt kontinensen az alkatrészeket, valahogy semmi sem működött úgy mint azelőtt. Mert sehogyse működött nem, de egyáltalán tényleg, mondjuk nekem a laptopom sem működik, ha az akksi a másik szobában van, pedig kifejezetten felhős az ég. (Vagy csak simán sötétedik, de nekem ez mindegy, lényeg hogy kevés a fény idebent, a fikusz is ki akar menni az erkélyre.)

Persze a fejlődés mehet arra is, hogy robotalapú felhőket fejlesztenek, sok kicsi, de tényleg egészen apró robot rovart, akik aztán kötelékben, sőt rajban repülnek oda ahol épp nem elég felhős  az ég, vagy a tulajdonos volt pasija/nője lakik, aki ráadásul fotoszintetizál is. Így aztán a robotalapú rovar-felhővel elsötétítve az eget, egészen lebéníthatja, hogy aztán már csak konzerv szaloncukrot meg régi Szeszélyes évszakok ismétléseket tudjon fogyasztani, ami már egy kicsivel az emberi lét alatt van.

Ha ebbe az irányba megy a kutatás-fejlesztés (bár hogy a fejlesztés miért ásna kutat azt sosem értettem), sok pszicho- és szociopata válik feleslegessé, őket mondjuk össze lehetne zárni valami trash-realityben, hogy lássuk mire mennek egymással. Ha csak simán a gyári szalagmunkásokat váltják a robotkarok felhőalapon (a felhők meg maradnak azok a pára-alapú természeti alkalmazások, amik eddig is voltak), az persze sokkal unalmasabb lesz, de akkor legfeljebb a mesterséges intelligenciák összeszerelnek a gyárban, megállás és cigiszünet nélkül, a volt összeszerelő napszámosok meg döglenek a tévé előtt, az MI-k helyett.

Most is ezt csináljuk, csak most szabadidőnek, sőt rekreációnak csúfoljuk, ami mellett még ott van a munka. De ha már nem lesz, majd ezt fogjuk munkának érezni, és panaszkodunk majd, hogy "tisztára fáj  a rekeszizmom, mert ezek a szemetek direkt vicces filmeket adnak, de a ropin bezzeg nincs elég só..." vagy valami hasonlón intelligens módon.

De amíg nem kell régi Szeszélyes évszakok ismétléseket néznünk (és nem jön Svarcenegger), a világvége egyelőre elnapolható, vagy csak simán tojhatunk rá.

Oldalas szelfi

A Magyar Idők című kormánypárti harcikürt lehozott egy remek publicisztikát (na jó, ez túlzás, mondjuk úgy hogy véleménycikket) "Miért szelfizik egy jobboldali celeb Kálmán Olgával?" címen, és nagyon ott van a szeren.

Először is megtudjuk, hogy a celebeknek is van oldalisága, vannak jobboldali celebek, gondlom baloldaliak, liberálisok, nacionalisták esetleg laposföld-hívő celebek is. És nekik a saját oldalukon illik celebkedni, mint a csávónak a Szomszédokból, hisz ha valaki elmegy Kötcsére a polgárink és pikniknek nevezett pártaktívára, hogy személyesen hallja a főnököt, az utána ne az ertéelen villogjon a "celebsimogató" "rihi-röhi reggeli showműsorban". Mert az nem való, a világ fekete vagy fehér, az árnyalatok pedig a libsi ármánykodás részei, de libsiktől épp most foglalták vissza a hírtévét, úgyhogy egy jobboldali celebnek van hova mennie simogatásért.

Nem kell tehát az RTL-be mennie, az RTL ugyanis a kultúrharcos beállítottság szerint nem egy másik tévécsatorna a hírtévéhez képest, nem egy konkurens adó, hanem valami ördögi entitás, a magyar nép végső elhülyítésének előretolt helyőrsége. Oda rendes jobboldali nem megy, de ha véletlenül mégis (fiatal még, kell a pénz), akkor nem szelfizik az ellenséggel, és pláne nem vigyorog. Hanem mondjuk szamárfület mutat a nem jobboldali celebnek, esetleg leköpi vagy mondjuk lelövi a kutyáját, csak hogy lássa, a másik milyen képet vág. Meg van-e kedve szelfizni.

Persze önmagában ez a szekértábor-gondolkodás, a barát-ellenség folytonos listázása nem újdonság, a vicces itt csak az, hogy a magát nagyon valamilyen oldalinak gondoló szerző, a nagyjából ugyanolyan oldali hírességnek esik neki. Most akkor mi van? A forradalom felfalja gyerekeit?

Javasolnám, hogy innentől legyen külön jobb- és baloldali Sziget, Operabál, húsvéti locsolkodás, könnyű testi sértés, hatos busz, sőt lehetne jobboldali májashurka, sósperec és másnaposság is. Elvégre az nem járja, hogy egy rendes jobbos ugyanazt egye mint valami elfajzott liberális, meg ugyanúgy fájjon  a feje.

De az odafönt belinkelt cikk kapcsán azt nem igazán értem, hogy egy rendes konzervatív hogy használhat már a címben is olyan szavakat, mint szelfi meg celeb, mikor ilyen magyar szavak nem is vannak, aki az ellenkezőjét állítja az egy destruktív perszóna, akit még a helyesírás-ellenőrző sem jelöl vissza a fészbukon.

A helyes (és igen konzervatív) cím valami ilyesmi lett volna: Miért készít közös arcképet egy népben-nemzetben gondolkodó, kereszténydemokrata értékrendet valló híresség Kálmán Olga úrhölggyel? 

Technő, nem technó... izé, teknős

Illegális migráns vagyok a saját tudatalattimban, krumplistészta-jellegű felhők néznek be az erkélyről, de a teknőst nem találom. Nyilván az ágy alatt lehet, ott szokott teknőzni, már ha. Azaz majd előkerül, ha ő is úgy érzi, gyomorból főleg, mert ennie kell, és épp etetésnap van, készültem neki hallal, ő meg elbújással nekem, de hát nem lehetünk mindketten hüllők.

Pedig lennék, lehet hogy neki kissé unalmasabb az élete, de nem kell dolgozni indulnia, nem jön neki villanyszámla (pedig árammal fűtjük az akváriumot), és kényelmesen eleszi előlem a szardíniát, meg a rohadt drága haltápot (ami a boltos szerint centire ugyanaz, mint amit teknőstáp néven forgalmaznak, ő meg nem rendel kétfélét, minek), na jó, a haltápot nem eszi el előlem, tizennyolc éve vagyunk szobatársak, és én azóta nem kóstoltam meg.

Cserébe ő nem kap a tejeskávémból, meg a kókuszos sütimből, mondjuk a banánon azért megosztozunk.

Privátim panaszkodom

Voltam orvosnál, aszonta a két nagylábujjamról le fog esni a köröm, mivel sötétszürke, lilás beütéssel mindkettő, alávérzett vagymi, aztán egyszer csak... Feltörte egy hülye cipő de nagyon.

Nem kap vért a köröm, elhal, naná, aztán majd nő valami a helyére. Állítólag az már nem fáj, csak figyeljek oda.

Kérdem én, csókolom, nem lehetnék esetleg amőba? Elviselem a cukorbetegségem, a párkapcsolati gondokat, hogy a végzettségemről mindenfelé hazudok, és lefelé főképp (senki nem akar egy majdnem doktor kétdiplomás szociológust foglalkoztatni, legalább is a könyéken), felfelé meg innen nincs hová.

Én inkább nem tanítottam egyetemen, nem is jártam egyetemre, asse tudom miaz, csak fizetnem kell a villanyszámlát (ez mondjuk épp megtörtént), meg tuggyak diabetikus nápolyit kenni a zsíroskenyeremre, onnantól már elvagyok a világgal, a kellő igénytelenséggel.

De egy amőbának még jobb, nem is gondolja, hogy ő egy amőba, nem reflektál a saját amőbaságára, és nincs neki nagylábujja, amiről leesik a köröm.

Én ellenben most már napi tizenhét órában (a maradékban alszom) azt figyelem, mikor jön a nagy esemény, ez csak pont a főnökömet nem érdekli, aki szerint dolgozni kell nem nyavalyogni, ha meg nyavalygok, majd jöhet a helyemre más. Szolidaritás a mínuszban, kapitalizmus a köbön, tényleg kollektivista anarchista leszek, ha már nem vagyok most is az.

Grafománia reloaded

Lassan nekem is feltűnik, hogy mostanában többet írok, mint rendesen (miközben alapvetően rendetlenül írok, de ezt ráfogom az egyedi stílusomra, ami nincs is, e miatt aztán bármit rá lehet fogni büntetlenül), valamiféle grafománia uralta el zaklatott lelkemet. Úgy tűnik ez is lehet olyan függőség mint a pia, a narkó, a focihuliganizmus vagy a bélyeggyűjtés, azaz lehet belőle életforma, leginkább jobb híján persze, azaz valamibe fejest kell ugrani, ha az életben nincs már több móka. (Meghalunk mintha nem volna több dolgunk a világban - de semmi gáz, ez csak egy Kispál és a Borz dalszöveg.)

Részemről mostanában a szokásosnál többet ülök a fotelben (pedig ez nem egyszerű, az eddiginél is többet ülni a fotelban), mert fáj a lábam, de a kezem nem. Márpedig a fotelben ülve vagy könyv, vagy laptop van nálam, és egyiket sem félek használni, ezért vagy olvasok vagy írok, utánaolvasok annak amiről írok, írok arról amit olvastam, vagy tévét nézek, ha már pont átlátni a laptop kijelzője felett.

Ide is többet írok, mint az utóbbi hónapokban, nyilván titkon remélem, hogy a mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe, azaz a sok e helyütt elkövetett fecsegés után egyszer csak valami jót is kipréselek az agyamból, ha már úgyis jobban van a koponyasérüléses bevérzés után.

Meg írok cikkeket is, azokat legalább pénzért, csak sajnos ott nem lehetek ennyire rendetlen, egyfelől mert lapzárta  generálta anyagleadási határidő van (nekem mondjuk elnézik a kisebb késéseket), másfelől meg ha nem csak monitoron de nyomtatásban is megjelenek, valahogy vissza kell venni a kreatív nyelvhasználatomból nekem, meg trágár sem lehet indokolatlanul bazmeg. Persze indokoltan sem, de a honoráriumért belefér, és tényleg senki nem szól bele miről írjak, lehetek a saját magam lektora, cenzora, és a visszajelzésekből ítélve van legalább pár ember, akiknek lehetek afféle kulturális véleményvezér, ami azért komoly löket az egómnak.

Meg írok még valamit, amin minél többet agyalok, annál rosszabb lesz, de ezt majd csak a következő évtizedben mutatom meg bárkinek, feltéve hogy addig nem dobom ki az egészet az oda. A picsába, ha már itt legalább lehetek trágár.

Beteg súlymérték

A rendes hétvégi (mert ugye a hétfő ellenére még az van) akvárium-tisztítás közben hallottam a háttértévéztető médiakészülékből, hogy próbáljam ki a mindegy milyen márkájú illatdezodort! Ezen egy pillanatra lefagytam, mert ezek szerint van nem illattal támadó dezodor is, avagy az illat nem a lényege, esetleg nem is nélkülözhetetlen összetevője egy dezodornak.

Vagyis a dezodor tökéletesen betölti feladatát akkor is, ha csak a flakonja szép, pont elfér a táskánk oldalzsebében vagy simán csak jól hangzik a neve. És a valamelyik cég azzal újított nagyot, hogy az övéknek illata is van, sokkal illatabb illata mint a konkurenciának, és innentől nem gáz ha a csomagolása csúnya és alkalmatlan vibrátornak is.

Az ilyen forradalmi termék nyilván azoknak való, akik nem szeretnek büdösek lenni, egyáltalán: büdösnek tekintik a természetes testszagot, mert annyira elidegenedtek már emberi lényegüktől és oly mértékben eltávolodtak már a természettől, hogy csak akkor érzik magukat egyáltalán valahogy ha virág, sütemény vagy mentolos cukorka szaguk, bocsánat, illatuk van.

Pedig mondjuk Sir Winston Churchill valószínűleg nem volt virágillata, ő a természetes szagok (értsd: whisky és szivar) híve volt, mégis megnyert egy egész világháborút, ami azért mégsem volt egy koktélparti. Bár nyilván koktélpartit is nyert számosat.

A lenyűgözően jövőbe mutató illatdezodor-koncepció nyomán biztos sokan fognak majd illatosítás céljából dezodorálni, pedig eddig nem ezért tartottuk az ilyen dolgokat. Egyfelől a kései Kádár-rendszerben (amiről még akadnak gyerekkori emlékeim) remekül szolgáltak lakótelepi szekrénysorok tetejének díszítésére (a jugoszláv Cézár konyak üvegjeivel együtt), másfelől nagy számban vásárolták dezodort a börtönök bentlakói a börtönboltban, hogy aztán lefújják egy pohárba és megigyák. Ez volt az egyetlen módja, hogy valamiféle alkoholhoz jussanak, és ki is használták, míg az illetékesek rá nem jöttek, és onnantól csak ilyen stiftet lehetett vásárolni, ami aztán nem is fogyott valami jól. elvégre ki a fene szeretne egy túlárazott oldszpájszot rágcsálni, aminek szar az íze, és nem is üt ki. A szájszag ellen mondjuk jó lehet, de az meg kit érdekel.

Mellékszál, de lehet hogy pont a sittes szubkultúrára hajt (hiába) az oldszpájsz. Mert régen  a márka valamiféle elegáns, gentleman-imidzset igyekezett építeni, ehhez képest az utóbbi időben félmeztelen, kopasz und kigyúrt fekák üvöltöznek a reklámjaikban, a lehető legtávolabb a decens úriemberség képzetétől. Lehet hogy már tényleg csak a lehetséges mellékhatásokra mentek rá.

nyultam.com

Most viszont illatosak is lehetünk, bár a dezodor az pont olyan, hogy azok nem használják, akiknek tényleg szükségük lenne rá. Bármikor fújhatunk magunkra, de nem mindig szükséges. Időnként rácsodálkozom, hogy egyesek zuhanyzás/fürdés után fújják magukra literszám a cuccot, pedig elvileg akkor épp nem büdösek (bocsánat: nem természetes a bukéjuk), köszönhetően a szappanok, samponok, tusfürdők, arcszeszek sorának. A dezodor nem arra való, hogy közvetlenül tisztálkodás után használjuk, hanem hogy időlegesen elfedjük annak hiányát. Egy jó kiadós ebéd után sem tolunk be még egy adag gombapörköltet, jó lesz az vacsorára is, mikor időlegesen meg akarunk feledkezni arról, hogy éhesek vagyunk. De ha nem vagyunk, félretesszük a hűtőbe.

Az illatdezodor meg persze eleve tautológia, a dezodor jelentésében eleve benne van hogy illatos, azt sem mondjuk savanyú citrom, vízi cápa vagy korrupt politikus.

Hacsak nem vagyunk kreatív marketingesek, de attól tényleg az ég óvjon.

p.s. A címet még meg sem fejtettem, de majd most. A beteg súlymérték az illat, merthogy ill (angolul: beteg) és lat (régi súlymérték, az Osztrák-Magyar monarchiában 1 lat kb. 17,5 grammvolt). 

Csúcsfokozat

A csúcsfokozat az igazából a Top Gear, guglifordítóul. A guglifordító itt mondjuk elég pontos, bár a csúcsfokozatot szerintem még nem hallottam magyarul talán. Részemről hosszú évek óta simán csak topgír a vonatozó BBC-s műsor, ahol autók ürügyén hülyéskednek a műsorvezetők, pontosabban hülyéskedtek, mert mióta kirúgták Jeremy Clarksont (és vele együtt távozott James May meg Richard Hammond is) nem nézem, úgyhogy tudja a fene, a mostani faszik hülyéskednek-e színvonalasan, vagy csak simán hülyék. Vagy - és ez lenne a legrosszabb változat - komolyan veszik, hogy ez egy autós műsor, pedig régóta nem az, nagyjából ezért is nézhető számomra nekem.

Ma viszont az államalapítás (vagy állatalakítás, ahogy az valami reggeli híradó műsorvezetőjétől hangzott) ünnepének alkalmából az egyik tévécsatorna, akinek csak azért sem csinálok ingyenreklámot, reggel hattól este hétig kizárólag Top Gear-t ad a Carkson-May-Hammond trióval, ami jelentősen emeli a jeles nap fényét. Mert eme remek műsorban egyetlen beszédet sem kell végighallgatni az ezeréves magyar állami kereszténység nemzetmegtartó jókedvvel bőségéről, nincs sír hol nemzet süllyed el, nincs tisztavatás a pocakos tábornokokkal, de még ünnepélyes zászlófelvonás sincs. Csak mindenféle szórakoztató marhaság,például hogy miképp lehet olcsó használt autóból olyan kétéltűt építeni, ami pont bájos vidéki horgásztó közepén süllyed el, vagy hogy viselkedik egy Mini Morris ha némi átépítés után leküldik egy sísáncon, csak mert felháborító módon a téli olimpián nem indulhatnak autók.

Úgyhogy mivel lelkem mélyén anarcho-szindikalista vagyok, és magasról megvetem az államot mint elnyomó intézményt, az államalapításról való megemlékezés legadekvátabb módja az ha tojok rá, és topgír -nézéssel (igazából háttértévézéssel, hisz most is az megy, miközben gépelek) töltöm a jeles napot, aminek amúgy sincs több értelme, mint hogy nem kell dolgozni.

Mai posztmodern, posztindusztriális információs társadalmunkban, ahol a webes internet online hálózata a fotelomig hozza a világ bármely agyahagyott gondolatát, már eleve nem vagyok rászorulva a Csíksomlyó-fanchise, a nemzetről öblögető Armani-öltönyösök, a jurtában okostelefont nyomkodó műnomádok meg a tűzijáték határolta giccs-paradigmára.

Apropó tűzijáték: remélem nálunk nem lesz, mert ellentétben mondjuk a szilveszterrel (amikor nincs bajom vele) most dolgozni kell holnap, minek következtében ma korán fekvő lennék, és nem hiányzik hogy a durrogtatás miatt ne tudjak aludni. (Régebben a szilveszteri durranásokat sem viseltem el, mert nem volt vicces egy még órákig rettegő kutyát vigasztalni, aki remegett mint a kocsonya, és legszívesebben a zoknis fiókba bújt volna. De  már nincs kutya.)

Közben megnéztem, lesz tűzijáték, este tízkor, amikor én már egy órája elmentem aludni, ráadásul itt egészen közel, a teszkó mögött. Városligetnek hívják amúgy a területet, ami egyelőre nagy marhaság, mert van mindenféle játszótér, futópálya, mesterséges tó szigettel, és az egész a városban van, de a ligethez fák is kellenek, nagy fák. Itt meg évek óta nem mennek sokra a facsemeték, amiket szerintem épp csak gondozni felejtenek el, de legalább nem takarják a tűzijátékot, a lelkes közönség elől, akik hősiesen túlélték a Kiskondáskaláka Honvéd Tűzoltózenekar hagyományőrző néptánccal súlyosbított szentistvános  csűrdöngölő gyerekműsorát.

Ami persze engem még nem zavarna, de a tíz utáni durrogtatásért zabos vagyok. Durva anyjukat!

De még az új kenyér ünnepéből is csak tegnapi zsömle maradt, ami jogos, úgyis van valami pártállami fílingje, legalább is erre utal,hogy mostanában nem nagyon emlegetik.

Ingergazdag szomszédság

A társasházi lét (fideszmagyarul: panelproliság) egyfelől kellemes létállapot, mert nem kell állandóan füvet nyírni, meg tetőt javítani, meg kerítést festeni, meg amit még emberek szoktak egy saját ház esetén, másfelől viszont el kell viselni a sok embert, akiknek van képük velem egy lépcsőházban lakni. Egy velem! Aki kénytelen vagyok végighallgatni a szembeszomszédék családi üvöltözéseit, amitől a teknősöm is a sarokba bújik, meg az alattam lakóktól permanensen felszivárgó égett zsír und pörköltszagot, meg a kitudja hogyhívják néni verbális zaklatását, aki napjábaan többször is képes megkérdezni, hogy vagyok, meg "az a kislány" megvan-e még, mert rég nem látta. Hát persze hogy nem, mert a jelek szerint kizárólag csak akkor legelészik a lépcsőházban vagy a ház előtt, mikor én megyek dolgozni, boltba, postára vagy jövök épp onnan, esetleg pont a szemetet viszem le. Petrára meg úgy látszik nem jeleznek be a szenzorai.

Engem persze mindig megtalálnak a szomszédságból jövő ingerek, persze főleg azok, amikre semmi igényem, főleg zajok formájában.

Tegnap például olyan hangosan szólt valahol a tévé, hogy rezgett a vécében az ablak, illetve rezgett volna, ha lenne, de nincs, szögezzük le: szerencsére. Mert kizárásos alapon csak a lépcsőház felé nézhetne, és ki szeretne integetni az épp hazatérő szomszédoknak, miközben a király is gyalog jár, avagy ne keverjük a szarást a társas érintkezéssel, bár az utóbbi is eshet elég szarul.

Amúgy ha valaki nem a tévét használja tömegpusztító fegyvernek, akkor másvalaki biztos falat fúr egy-másfél órán át, esetleg a Bunyós Lajcsi, Lagzi Pityu vagy Közepes Grofó fémjelezte univerzum aktuális megaslágereit erőlteti rám sok basszussal, de legalább torzan. És mindehhez ki sem kell tennem a lában a lakásból, elég hogy nem vagyok süket és vállalható az ízlésem, máris megvan a napi felhúzom magam, alacsony vérnyomástól legalább is nem kell tartanom.

De ha kiteszem a lábam (plusz a testem többi részét) a lakásból, még szembe is jönnek az egyéb lakók, akik vizuálisan is sokkolnak. Mint a pasi a harmadikról vagy negyedikről vagy a tetőről, tudja a fene, aki strandpapucsban és egy szál rövid gatyában indul a boltba, nehogy valaki lemaradjon a sittes tetkóiról, vagy a meghatározatlan állagú nőszemély a földszintről, aki három mérettel nagyobb a ruháinál, és nyilvánvalóan nem csak súlyban, de önbizalomban is erős. Talpig sminkben és rózsaszín flitterben olyan, hogy az ember nem tudja levenni róla a szemét. Pedig nagyon szeretné.

Ezzel együtt helyzet nem olyan rossz (csak reménytelen), még mindig jobb mint az egykori tévés Szomszédok tenyérbemászó lakóközössége, ahol a szereplők nagy része alul traktor felül békegalamb, és az Irgalmas Szamaritánus Főiskolán végzett agyamramenés szakon, a maradék meg simán szociopata, aki a reggeli kávé helyett a közös képviselőt küldi le kutyába reggelente, már ha a címzett már nem eleve az.

Fogyasztói társ a dalom

Nálunk a lakótelepen mifelénk, ez a vasárnap már igazi hétfő, legalábbis a szentistváni értelemben, mindenki úgy nyomul a környékbeli kisboltokba, mintha nem lenne holnap. Vagy lenne, csak általános munkaszüneti napként, amikor nincs teszkó, meg spár, az aldi meg még ki sem nyitott, még vadul átépítik, persze nem a hosszabbított hétvégén.

A telep népe azonban aggódik, hogy holnap nem lesz zsömle, hisz teszkó nélkül a pék sem süt eményt, ezért rohamozzák a garázsdiszkontokat. Amik amúgy (ha korlátozottabban is, de) nyitva lesznek holnap is, sőt lesz bennük kenyér is, meg kannásbor parizerrel, hogy csak az alapvető élelmiszereket említsem. Meg féldecis kommersz, unicum ízesítésű ipari vodka, ami a hozzám legközelebb eső kisbolt slágerterméke, legalább is erre utal a bolt előtt fogyasztó, változatos összetételű ám egységesen borostás férfihorda. Tényleg, a reggel hat órai nyitástól az este nyolcas zárásig folyamatos a bolt előtti fogyasztás, és a mellette kialakuló spontán népgyűlés (rohadtpolitikusok, hajráfradi, mocskoskurva - a legjellemzőbb témák), én legalább is még soha nem tudtam úgy érkezni zsömléért, hogy három-öt, atlétatrikóba töltött lokális proletár ne posztolt volna a bolt előtt, féldecis üveggel a kézben, további hárommal a zsebeiben. A doboz sör opcionális, és mindenképp akciós.

És mivel holnap 'gusztus huszadika, az összes környékbeli, néni-jellegű néni tejért meg kenyérért áll sorba, nyilván nem merik leküldeni a férjüket, mert az kannás borral térne haza, amitől átmenetileg erősek lesznek és bátrak, de az önbizalmat nem lehet megkenni margarinnal, és a tejberizs hozzávalói közt sem szerepel. 

Csak a Puffin lekvár ad nekik erőt, és mindent lebíró akaratot!

Így aztán inkább Terike néni shoppingol, illetve próbál, de öt perc után sem tudja eldönteni, hogy a kétféle másfeles tartós tej közül ő melyiket is szeretné, végül az eladó csaj unja meg, és beteszi a szatyrába az egyiket. Közben meg arra gondol, hogy Lajos bácsinak a férjnek soha nem okoz gondot, hogy száraz vagy félédes kannás fehéret akar-e éppen, még szerencse, hogy Terike néni csak nemzeti (vagy állami? mindegy elvégre ezek itt nemzetállamot akarnak) ünnep okozta humanitárius vészhelyzet esetén migrál a kisbolt felé, az meg szerencsére nincs sok. Mármint ünnep, mert kisbolt az akad bőven.

Ahol remekül lehet vásárolni ünnepnap is, hiszen majdnem mindenkinek evidens, hogy ha nincs teszkó-spár, megáll az élet, megáll az univerzum is, korábbi tapasztalatok szerint a féldeciző gecizők is eltűnnek a sarokról, pedig féldecisek gondolom olyankor is vannak, csak senki sem gondolja, hogy hozzáférhetőek.

Biztos a szintén számosan található, hamisítatlan lakótelepi hangulatot árasztó kocsmákba mennek ilyenkor a férfiak, mert bár a pultot támasztva kurvaanyázni korántsem olyan szórakoztató, mint a kisbolt előtti zöldség-gyümölcs állványnál, de ilyen apróság miatt nem maradhat el a véralkoholszint.

Meg hát ünnep is van ugye, ami nem maradhat ellátatlanul, a zsömlekészletet meg már előző nap feltöltötte az asszony.

Curry On Rizzsel!

Kapcsolgattam a tévét kora este, mert egyfelől odakint 32 fok volt még mindig, másfelől meg fáj a lábam, szóval menjen ki a lakásból akinek két anyja van. Általában nem érdekelnek a főzős műsorok, de most ott ragadtam valami csatornán, ahol az indiai konyha volt a téma, és némileg ott ragadtam. Mert az indiai kultúra, beleértve  kajákat is, elég rég érdekel, bár az indiai ételeket hosszú távon talán jobban szeretem nézni, mint enni, mert bár finomak, de nem feltétlenül az én emésztőrendszeremre vannak optimalizálva. (Oké, így is átlagon felüli curry, garam masala, worchester szósz, kurkuma meg paneer fogyasztó vagyok, de a mennyország e tekintetben számomra olyan hely, ahol gyakran van indiai kaja, a pokol meg az ahol mindennap.) 

Igazán bájos, ahogy félmeztelen bajszos emberek nagy vaskondérokban főznek majdnem az utcán, aztán a hálás közönség elfogyasztja a menüt, kézzel, a földön ülve (igazából persze nem a kezükkel, hanem a fenekükkel ülnek), mindenféle rituálék közös lejátszása után. Hinduk, muszlimok, szikhek főzik a saját tradícióiknak megfelelő fogásokat, és eszik is egymáséit, már ha nem ütközik a saját vallási előírásaikba, meg ha még marad nekik a kondér alján.

youtube.com

Az indiai konyha alapja, hogy túloz mint egy kormánypárti publicista a GDP-ről, ami csípős az kiégeti az ember ízlelőbimbóit (hacsak előtte nem égeti át magát a tálalóedényen), ami édes, annak a cukortartalma összeragasztja a torkát, ami meg mondjuk keserű, attól még a gyengébb idegzetű sárgarépák is elhúzódnak a tálon.

És ott van még a rizs, ami abszolút elmaradhatatlan ( a különféle lepények, a puri, a naan meg hasonlók mellett), rizs nélkül nincs értékelhető főétkezés. Mi itt káeurópában automatikusan a kínaiakkal azonosítjuk a rizs-túladagolást, pedig az indiaiak sem maradnak el tőlük, sőt.

Egy ismerősöm, aki már többször járt Indiában mesélte, hogy egyszer az ottani vendéglátóiknak akartak valami jellegzetes európai, plusz vega fogást készíteni, és pizzát sütöttek, sok sajttal meg zöldségekkel. A derék bengáli háziak meg is ették, meg is dicsérték, de utána azért még főztek egy nagy adag rizst, és ráküldték a pizzára, elvégre miféle vacsora lenne az főtt rizs nélkül...

amazon.co.uk

Nyilván nem véletlen, hogy az indiai a világ legnépszerűbb konyhái közé tartozik, persze kérdés hogy melyik nem, lassan már minden nép gasztro-terrorja népszerű mindenfelé, globalizáció kérdése az egész. De az indiai még az erős felhozatalban is menő, és mindenképp fogyaszthatóbb a nagyközönségnek mint a zenéjük vagy a mitológiáik, vagy mondjuk Bollywood. 

Ez utóbbi igazából nem is akar a nyugatiaknak tetszeni, több mint egymilliárd indiai épp elég nagyy fogyasztói piac. Pláne rizzsel.

Stresszizmus

Korunk népbetegsége napjainkban a stressz, meg amit az okoz, úgy mint magas vérnyomás, magas gyomorgörcs, meg persze stressz, mikor az ember azon stresszel, hogy mennyit is stresszel. Így aztán minden internetes online honlap a weben tele van azzal, hogyan csökkenthető a stressz.

A legegyszerűbb tanács jellemzően az, hogy meditáljunk. Azt úgy kell, hogy berakunk egy cédét, amint tibeti (esetleg nepáli) szerzetesek mély torokhangon hörögnek lassan kórusban, mi meg ellazulva, hullapózban heverünk a szőnyegen és nem gondolunk semmire, csak hagyjuk, hogy a szantálfüstölő füstje megnyissa a lótusz-csakránkat, bármi is legyen az, bárhol.

Persze a hullapózban (savászana) fekvéssel vigyázni kell, nehogy akkor jöjjön haza valamelyik családtag vagy lakótárs, mert könnyen lehet, hogy mire kijövünk az átmeneti, instant nirvánából, már rendőrségi helyszínelők rajzolnak épp körbe. És a rendőrség által használt körberajzoló később nagyon nehezen jön ki a szőnyegből, mi ugye megint csak stresszforrás.

Van aztán az az irányzat, amely szerint a helyes táplálkozás minden gond megoldása, hisz azok vagyunk amit megeszünk, legalább is testileg, viszont ép testben ép lélek (épphogy él), mint azt a blikk-szintű tudományos folyóiratokból megtudhattuk.

Vagyis együnk sok spenótot, diót, hüvelyeseket, meg bogyós gyümölcsöket, nyilván nem egyszerre, mert az már moslék lenne, a moslékevés pedig nem csökkenti a stresszt, sőt növeli, mint azt brit tudósok is kimutathatták volna. Kerülni kell viszont a koffeint meg a cukrot, bár például az alkohol rövid távon kifejezetten csökkenti a stresszt, átmenetileg antidepresszáns és az orromat is tisztíccsa. Hosszú távon mindez már nem működik, de valamilyen függőség jól jöhet, mert ha az ember fanatikusan vasútmodellezik, bélyeggyűjt, biliárdozik vagy kocog, akkor pont nem a bunkó főnökére, a vállát nyomó rengeteg felelősségre vagy a jövő kilátástalanságára gondol.

Mert a mindent vivő tanács persze az, hogy szarjunk a világra magasról, valahogy majd csak lesz, illetve mindenki más hülye, csak mi vagyunk helikopter. Vagyis ha nagy a feszkó körülöttünk azért izguljanak mások, főleg azok akik körülöttünk vannak, ha már nem érnek fel emberi nagyságunkig.

Meg lehet persze lottózni is, hátha nyerünk, mert a pénz lehet hogy nem boldogít, de a hiánya határozottan boldogtalanná tesz, párszáz millióval a bankszámlánkon azért már könnyebb nem felhúzni magunkat a mindennapok bosszúságain.

Én mondjuk még sohasem nyertem a lottón (egyre inkább arra gyanakszom hogy azért, mert soha nem is játszottam), de az előbbiek értelmében ez legyen a  Lottóipari Vállalat (vagy hogy is hívják) baja, izguljanak miatta ők, ott a lottógyárban.

Ator Taor Saga

Na jó, igazából a torta országa, hisz az vagyunk, mióta minden 'gusztus huszadikán meg kell választani valakiknek az ország tortáját, amiből persze csak az a néhány szerencsétlen eszik, aki hajlandó kurva sokat fizetni érte valahol, ahol véletlenül el is készíti a közeli cukrász, aki ettől kandírozott Oliver Dzséminek képzeli magát. Persze erősen kérdéses, mi a fenének országos torta, elég kicsi az esélye, hogy a világ magyarsága mind egy szálig a meggyes túrótortáért lenne oda, a laktózérzékenyek meg eleve nem magyarok ugye, mert ki az, az rajong a nyereg alatt puhított túróért, almakompóttal.

Gyerekkoromban ilyenkor hülye ünnepségek voltak, meg vízi- und légiparádé (korabeli Redbull Errész: katonai naszádok a Dunán, vadászgépek a Duna felett, Dunába fulladó ejtőernyősök a kettő között), ehhez képest most hülye ünnepségek vannak, meg ország torta. Valamint Badszpenszer és Terenszhill filmek, de nem ez a lényeg. hanem hogy nem kell dolgozni, ráadásul hosszú hétvége, na ez gyerekkoromban pont nem volt szempont a nyári szünet okán. Most viszont az ember értékeli, hogy a Szentjobb István nevű rockopera pont egy hosszú hétvégén lett fővezér vagy uralgó király, vagy akkor alapította meg az államat, vagy álmokat... izé, a magyar állatot. (Ami turul, de csak most tudtuk meg, hogy kettőrule-nek kell írni.)

Egy állat alapítására nyilván cukrászversennyel, meg tortágos országgal kell emlékezni, csoda hogy ez egy évezredig senkinek sem jutott eszébe. Kossuthék nyertek volna 1849-ben, később nem szálltunk volna be egy világháborúba sem, de az érdeklődés hiányában amúgy elmaradó 56-os ereszdelahajam is fényes siker lett volna a történelem lapjaim, ha a kulcspillanatokban a főszereplők mézes-diós alapú, szalonnás-vaníliás tortát ettek volna.

De egy rosszul sikerült országtorta mindent még jobban elronthatott volna. A karamellás karalábé-krémes például szépen alliterál, ám alkalmatlan a honvédseregek /forradalmárok /jedi-lovagok megfelelő motiválására, hisz kinek van kedve azért az országért, galaktikáért harcolni, ahol ilyen rémségeket reklámoznak és árulnak, egyaránt drágán.

Ezért aztán mindenkori pártunk és ormányunk nagy kockázatot vállal ezzel a tortázással, pozitívan fogalmazva: nem ijed meg a felelőségtől, vállalja a Történelem és a Teremtő által rá testált világjobbító küldetést, akkor is ha ehhez mascarponéba kell pulykalekvárt keverni, körtével.

De ártunk és kormányunk nem ijed meg a feladattól, a torták országává teszi lángoktól ölelt geopolitikai realitásunkat, bár az Ország Gyógyszere, az Ország Kutyája, az Ország Káromkodása vagy az Ország Káros Szenvedélye még várat magára.

Nálam mindenesetre nem lesz sem ország tortája, de még hontalan torta sem, esetleg csinálok gazdaságos pudingporból valami épphogy nem vállalhatatlant. De ha lenne tortám, én valami effélét éreznék az országhoz passzolónak, közérzetileg:

pinterest.com

Kincskereskedők

Mostanában feltűnt az egyik tévécsatornán egy régebbi kedvenc műsorom, a BBC-s Kincskeresők (eredetiben Bargain Hunt), ami egy ilyen régiségvásárlós, árverezős majdnem-vetélkedő, elég szórakoztató kivitelben. Már rég láttam, mert a hülye bíbíszí megszüntette azt a csatornát ahol én is láthattam, de most lelkesen nézem, illetve a fenét, lelkesen háttértévézek vele (általa), mert így, hosszabb kihagyás után újramelegítve már nem is olyan szórakoztató, pláne minden este.

Legtöbbször sótlan angol párosok mászkálnak bolhapiac jellegű, régiségvárának nevezett sörsátrakban, valami régiségkereskedő jellegű segítséggel, és vernek el maximum háromszáz fontot, három tárgyra. Ezeket később elárverezik, és ha profit lesz rajtuk, azt megkapják, meg versenyeznek is a másik hasonló párossal, hogy ki keres többet, de viccesebb amikor az a tét, ki bukott kevesebbet.

pinterest.com

A versenyzők legtöbbször tényleg annyira érdekes személyiségek, mint egy fél hordó ecetes, pácolt szardínia, unatkozó háziasszonyok, szandálos földrajztanárok, nyugdíjas adóellenőrök, meg néha a gyerekeik, akik a médiában akarnak dolgozni. Ők aztán megvesznek minden vackot, a polipra hasonlító üvegvázától a roskatag Edvárd-korabeli székig meg a ronda bronz gyertyatartókig. A múltkor üdítő kivétel volt egy viktoriánus vécécsésze(!), ami ráadásul nagyon komoly haszonnal ment el az aukción. Ugyan a fene sem érti, mi visz rá egy normális embert arra, hogy majdnem kétszáz fontot fizessen egy régi vécéért, ami még koszos is, és hát van elképzelésünk arról, egy vécé mitől is koszos. Nyilván az hogy nem normális, vagy csak ivott, szívott, lőtt valamit, és eszébe jutott hogy milyen remekül mutatnak majd a fajanszba ültetett muskátlik a teraszon.

De igazából nem kincseket találnak, hanem viszonylag jól eladható lim-lomot, aminek esetleg története van, és így akár 5-10 fontot is kereshetnek rajta, meg hát benne vannak a tévébe, gondolom ez utóbbi a lényeg. Az hogy közben szárított teveszarból faragott csokimikulást kell venni, meg eredeti ezüstutánzatból készült lelkiismeret-furdalást, viktoriánus motívumokkal, az csak szükséges rossz.

Mint a műsort megszakító reklámblokkok, amikkel a spektrum tévé (csupa kisbetűvel) kedveskedik nekünk. Ilyen a BBC-n legalább nem volt, ott nem jelent meg negyedóránként a szakállas csávó, a trivágós-szobafoglalós, akit minden ez irányú fohászom ellenére még senki nem vágott képen egy szívlapáttal. Csak a tisztelet és a szeretet jeleként, ha már nem érte, hanem direkt ellene haragszom.

Ártalmak ha zengenek

Több helyen is olvastam, hogy az e-cigi is veszélyes az egészségre, bár nem annyira mint a nem e-cigi (a hagyományos, dohányból, papírból, és lelkiismeret-furdalásból álló), ezért tíz pedagógus végzettségű kisállat-kereskedőből 6 egész 3 tized nem ajánlja. Pedig ez az egyetlen komolyan dokumentált eset, amikor az e-mentes cucc az egészségesebb, de nyilván nem eléggé.

Az viszont a szomorú helyzet, hogy a klasszikus és a posztmodern cigaretta mellett ártalmas lehet a kávé, a zsír, a cukor, a stressz, a szmog, a CNN, a közösségi oldalak és a kerti grillezés, a teljesség igénye nélkül. Pedig ezekkel, meg számos egyéb rizikófaktorral gyakran és élvezettel élünk, igazából maga az  élet egészségtelen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy előbb-utóbb mindenki belehal, az élet végső soron egy nemi úton terjedő betegség, 100%-os halálozási aránnyal.

Szóval nem stresszelni kell azon, mennyi ártalom vesz minket körbe (hisz a stressz eleve árt), hanem megpróbálni élvezni amit lehet. Ha túléljük a munkahelyünket, a családunkat és a barátainkat, akár fel is fedezhetünk bennük valamit, ami nekünk jó, a továbbiakra meg ott vannak a vígjáték-sorozatok, a kissé agyahagyott hobbik meg a káros szenvedélyek, bár e két utóbbi igazából egy kategória.

Ne feledjük, a legtökéletesebb táplálék az ír kávé, mert megvan benne a négy alapvető tápanyag, úgy mint a koffein, a cukor, a zsír és az alkohol. Mind szörnyen ártalmas, de a nemzetközi terrorizmus, a randivonalak és a tévéreklámok megjelenése óta leszorultak a dobogóról.

Szárnyaszegett

És akkor most terven felül még egy repülős poszt, de hát így hozta az élet meg a hírportálok tematikája. 

A méltán elfeledett (mert a maga konkrétságában soha nem is létezett) Sólyom Ervéjz első és egyetlen repülőgépe, egy Boeing 737-500-as jó ideje bournemouth-i reptér egy félreeső sarkában rohad, különösen mióta a használható dolgokat kiszerelték belőle. Nincsenek futóművei (enhén értelmi fogyatékosoknak: kerekeo), szárnyai, és persze hajtóművei sem, főleg mert azok a szárnyakon lennének.

24.hu

Így aztán jelen formájában legfeljebb tűzoltó-gyakorlatozáshoz lehetne használni, mert ahhoz hogy repüljön, akkora csúzli kéne amekkora nincs, de ha valahogy mégis ki lehet lőni ezt a torzót, az első repülés végén úgy csapódna a földbe, hogy az rögtön az utolsó is lenne. (Hát, régi pilótaközhely, hogy felszállni még bárki tud, az könnyű, igazi hozzáértés a landoláshoz kell. A landoláshoz meg ugye szárnyak...) Egy ilyen járatra nyilván nehéz lenne utasokat toborozni, mert persze van sok öngyilkos-jelölt szerteszét, de a ronccsal becsapódásnál vannak elegánsabb és kevésbé fájdalmas kivitelezési módok.

Persze a Sólyom remek kis légitársaság volt, már amennyiben egy légitársaságtól nem várunk el légijáratokat is. Hisz volt remek dizájnjuk, ami leginkább egy vidéki gazdabolt-hálózatéra hajazott, voltak igazán szórakoztató sajtótájékoztatóik, és ha még kicsit tovább húzzák, piacra dobták volna a saját márkás ásványvizet meg szilalekvárt, hisz ezzel épp egy szórakoztató sajtótájékoztató keretében fenyegették meg a lakosságot. (Ha extrém sokáig húzták volna a Nem Repülő Földitársaság projektet nyilván lett volna saját márkás gumicsizma, óvszer, plüsscsótány, meg teljes kiőrlésű lecsókonzerv.)

De nem lett az egészből semmi, illetve csak fenti képen megcsodálható roncs, aminek repülőgép korában a hangzatos Álmos Vezér nevet adták. De mint látható, egy jó ideje már nem álmos, szimplán halott.