A passzív optimista

Egy hete próbálok zöld ágra vergődni egy pszichológiai ismeretterjesztő cikkel (nem olvasom, írnom kellene), de nem megy. Oké, nem vagyok pszichológus, de itt szociálpszichológiáról lenne szó, abba meg nekem is szabad belekontárkodnom. Legalább is szerintem.

Ez esetben személyiségtípusokról kellene értekezni, szociálpszichológiailag naná, ilyen cselekvéstípusok meg interakciók, meg szerepek meg mifenék, a személyiség fényének tükrében. (Azért erre az utóbbi képzavarra kissé büszke vagyok...)

De a személyiség-tipológiák, az ókori szangvinikus-kolerikus... estébé cuccoktól a modern MLM-ízű szarokig nem sokat érnek. (Kivéve James elméletét, aki szerint vannak finom és durva lelkű emberek. Részéről ezzel le is írta az személyiségtípusokat - szimpatikusan egyszerű, mit ne mondjak.)

Viszont van saját személyiségelméletem is, amit szerintem itt már leírtam, de ismétlés a tudás kétszer, ha meg mégsem, akkor most először:

Szóval szerintem két alapvető dimenzió van: aktivitás és passzivitás, illetve optimizmus és pesszimizmus. Így vannak:

• Aktív optimisták: Ők azok, akik hisznek benne, hogy a dolgok alapvetően jól fognak menni, és tesznek is érte, mondjuk szeretik a vajas pirítóst és vesznek is vajat hozzá. És nem sütik meg az Mp3-lejátszójukat a kenyérpirítóban mint tettem én, még szerencse, hogy a MicroSD kártya még működik belőle. Az aktív optimista ezen felül ambiciózus, ami nem egyenlő a nyomulós gecivel, csak majdnem.
• Passzív optimisták: bízik benne, hogy a dolgok majd valahogy úgyis jól alakulnak, de nem különösebben tesz ezért semmit, és ezt az izét úgy hívja hogy karma, a sors vagy a végzet. Azt' várja a jó végkifejletet, legfeljebb nem ebben az életben. Na, ez lennék én, az igazi passzív optimista, legalább is saját magamat illetően. A "valahogy majd csak lesz" hozzáállása ez, a minimális beavatkozás elve alapján, avagy a világ elműködik nélkülem is, ha meg tőlem kell valami, majd jön és szól.
• Aktív pesszimisták: Nem hisznek a jövőben, abban hogy a világ valaha élhetőbb hely lesz számukra (No Future! - ha valaki még emlékszik a brit punkra), de tesznek is azért, hogy ez így legyen. Drugs and Rock'nRoll (szex nincs, ennyi droggal az már nem megy), anarchia az egybesült kirájságban, Trainspotting forever. (Az öngyilkos terrorista például nem aktív pesszimista, mert felrobbantja magát ugyan, de várja, hogy várja őt a negyven gyönyörű szűz a mennyországban. Szóval ő igazából optimista, csak sajátosan tesz érte.)
• Passzív pesszimisták: Na őket aztán már ki nem szarja le?  Mindegy is...

Mit kezdeni

Állítólag a magyarok nem tudnak mit kezdeni a felhalmozódott vagyonnal. Pontosabban a lakosság, az állam ugyanis szereti lakosságnak hívni polgárait, ha különösen szemét hazugságra készül. És mivel persze hogy vannak olyan vagyonok, aminek a felhalmozódásával én lakosságilag nem tudok mit kezdeni, a mondat akár még igaz is lehetne.

Elvégre tiborcz lőrinc meggazdagodásával tényleg nehezen tudok mit kezdeni, pedig én direkt nem nősültem be a felcsúti vérszerződésben, főleg mert nem akartam. Meg nem is ismertem őket, de ha a karma akarja, lehettem volna Elios Ráhel, mert néha akkora a sötétség, hogy még én is világítanék benne, de nem látszana hogy pasi vagyok.

De ha nem a mészáros foglalkozású Gázos Lőrinc vagyonáról van szó (nehéz hogy ne arról legyen, állítólag övé a legnagyobb és hát khmm... azzal a fejjel, már értem a sikerei okát), akkor csak is a lakosságnak nevezett állampolgári emberek tömegeinek népes csoportja lehet az alany, adóalany főleg. (Most olcsó poén lenne, hogy azért nem tudnak mit kezdeni az emberek a lakossági vagyonokkal, mert adóalanyok, de adóalanynak lenni épp hogy drága poén, szóval mégsem.)

Én például tudnék mit kezdeni a vagyonommal, ha lenne. Mert egy lakótelepi lakás nem vagyon, csak az adóhatóság szempontjából, az a megélhetési kényszer óhatatlan költségekkel kombinálva. Ha ezen túl is lenne vagyonom, tudnám mire költsem. Utazásra, bélyegekre, óhatatlan kiadásokra, még meg is takarítanék. Vagy mégsem, hisz mire vagyona van az embernek, azt már megtette. Na jó, Felcsúton nem mindenki, pedig vicces lenne elképzelni, ahogy lőrinc barát a konyhaasztal viaszosvásznán vág egyet a kolbászból, és azt mondja, hogy a médiaportfólió már elég, de az eredményes gázszereléshez kellene még egy Magyar Nemezt. Ők meg ugye hülyén beszántották, de csak van valahol az asztalfiókban pár száz milla, indíccsuk úlyra, hamár. Az az Idők végzetű lap, meg mehet valahová, de nem a levesbe, mert a levest is el kell adni, de újsággal?

(Itt elképzelek egy monológot: 'A jogok, érted a jogok, aztat kell, aztán majd lesz neki címe vagy mije, fejléce bazmeg. De minálunk vannak a kiadási jogok tökre, amit adunk ki baszod, azt hívhatjuk ahogy akarjuk. Eztet még gézájjék papírozzák le, le legyen nekem papírozva, vagy a főszerkesztő vagy hogy hívják, mehet tőlem talpfát heggeszteni. Zabhegyezőbe tudod, ahogy a mondás tartya.

Nemtom főni szót-e, van evalami foricifetájfronton, kelle újabb csapat neki, de asszem most elég , emnnyünk a minőségre, a Mencseszter Sziti Junájtöd kell, vagy az egyik, ha a mencseszeter vagy a szitijujántöd az kettő. vagy három. De ez lesz a minőségi bevárlás majd, a puskás pancsó-terv izé per nulla. Pont. Akarom mondani nem  per, pont nulla....'

Müzliszelet és neveken szólítás

Ahogy ma jöttem haza a boltból, az aldiból belőle, beszólt nekem egy erősen szőkített autójú nő, hogy mit mászkálok az úton, mikor ő ki akar kanyarodni. Ez épp a bolti üzlet kijáratánál történt, miután kijártam hazafelé, és Alfa Júlia (én a verdája alapján így neveztem el) a járdán parkolt, aztán hirtelen elfogta a ellenállhatatlan kikanyarodási vágy, biztos miattam, mindig is furcsán hatottam a nőkre. (Például többen is szerelmesek lettek belém, ami egész életemben érthetetlennek találtam, de ez más téma.)

Szóval Julis (per julis, ha már letegezett, mondjuk ő nem pont becézve), nehezményezte, hogy ő most akkor hat egész négy tized másodperccel később tud majd kikanyarodni, és ekkora késés az ő műkörmösénél már megengedhetetlen, a végén még törli a kapcsolatukat a fészbukon. Én legalább is így képzeltem, ő csak próbált a nevemen szólítani, de határozottan emlékszem rá, hogy nem Bazmeg Köcsögnek hívnak. (Egyszer ismertem valakit, akit mindenki úgy szólított, hogy Lófasza Seggedbe, de szerintem őt sem ezen a néven anyakönyvezték. Amennyire tudom, a Lófasz családban csak bibliai neveket adnak a gyerekekben, ez amolyan hagyomány.) 

Én közöltem vele, hogy létezik társadalmi munkamegosztás, minimum két értelemben. Egyrészt ha ő a járdán parkol, akkor én az úton viszem a tejet meg a müzliszeletet, másrészt pedig kellenek a világba a bunkók, hogy a normális többségnek legyen kihez képest normálisnak éreznie magát. Valójában persze ez sem ebben az irodalmi-szociológiai tónusban zajlott, de amilyen az adjisten, olyan a nerinyáljmár. Mindenesetre érdekes, hogy ha valaki autóban ül, és az arra valót legrosszindulatúbb feltételezésem szerint nem arca verejtékével, hanem egyéb testnedveivel kereste, máris a világ királyának képzeli magát. Ő állhat a járdára, pont szemben két üres parkolóhellyel, és hülyének nézhet bárkit, hisz csak a maga szintjén képes kommunikálni.

Azt meg, hogy "Kedves hölgyem, az ön relatív szellemi deprivációja és nem szordínós antiszociális attitűdje, érthető ugyan, de nem akceptálható", nos ezt úgysem értette volna.

Tényleg boldogok a lelki szegények.

A maguk fogalmai szerint.

A nap mondata

Pedig még fél tíz sincs. De vagyok olyan tufa, hogy a kései reggeli mellé tévét nézek, ez esetben a diszkoveri csenelt. Ami sokkal inkább a szórakoztatás trash-reality műfaját műveli, mintsem az ismeretterjesztést. Persze a csatorna nevéből nem is következik az ismeretterjesztés, felfedezni meg az emberi hülyeséget is lehet, legfeljebb nem érdemes.

A legjobb műsorok egyike - mármint a sötét ostobaság feltérképezésének mezején - a raktárárveréses zsáner, különös tekintettel a britekre, akik még az amerikaiaknál is sötétebbek és agresszívebbek bírnak lenni, pedig az igazán nehéz. (Ja, és az egyik állandó szereplőt Boudica-nak hívják, amit hát úgy ejtenek hogy 'Budika'. Khmmm...)

Nos, ma reggel pont ebbe a "raktár-háborúk júkéj" sorozatba szaladtam bele (már amennyiben a fotelben ülve lehet szaladni a bele), és ott hallottam meg a nap mondatát. Épp egy olyan raktárat árvereztek, ami tele volt műszaki cuccokkal, amikről ránézésre nehéz volt megmondani, mik is lehetnek, valami hifinek tippelték, talán nem alaptalanul.

És akkor az egyik szőke second hand trader benyögte a nagy mondatot:

„Szerintem ezek még a régi korokból maradhattak fenn, amikor áramról ment a zene és nem mobilról.“

No more comment.

Klím, a változás

Azt olvasom, hogy a klímaváltozás ellen igazából nem úgy lehetne fellépni, hogy az egyéneket próbáljuk rávenni szokásaik megváltoztatására, hisz nagyjából száz cég felel a az egész balhé nagy részéért. Szóval az olyan cikkek amik az alábbiakhoz hasonló okosságokat közölnek Malvinka nénivel a földszint kettőből, nem látják a lényeget.

• Autó helyett használják a tömegközlekedést.
• Hosszabb utakra inkább vonattal menjenek, mint repülővel.
• Kevesebb húst és több zöldséget egyenek.
• Kapcsolják le a lámpát, ha elhagynak egy szobát.
• Zárják el a vizet zuhanyzáskor, amíg besamponozzák a hajukat.

És tényleg, ezek a bölcs tanácsok nekem sem jönnek be.

Először is: nem használok autót, nem tudok vezetni, nem is akarok, nem értem azokat akik a négyütem-hatfokozat fétisre gerjednek. De akarna a fene tömegközlekedni, ha lenne pénze autóra és sofőrre, szigorúan együtt. De én igazából, ha valóban kurva gazdag lennék, buszt vennék magamnak, és amolyan Air Force One stílusban rendezném be. Használnák persze tömegközlekedést is, de a magánvasutamon remek antik gőzmozdonyokkal húzatnám a luxusvonatokat, és gázoltatnám el  a rögbicsapatom rosszul teljesítő játékosait. Vagy inkább mégsem, hisz így csak egy afféle mészároslőrinc lennék, mondjuk galaktikusan jobb ízléssel. Bár az ízlés szerintem pont a klímának tök mindegy. (A klímának a klíma mint légkidiconáló nem tök mindegy, de ez messzire vezetne.)

Másodszor: Mi számít hosszabb útnak? Én már vonatoztam négy órát Siofóktól Kaposvárig (amik mégis csak egy megyében vannak), miközben egy London-Budapest repülőjárat ennél minimum másfél órával rövidebb. Na most, Londonba akkor se mennék vonattal ha nem a MÁV (Megint Állunk Vazze) tempójában működne a dolog. Mert  nálunk amúgy a Pest-Vác vasútvonal menetideje még mindig nagyjából annyi, mint mikor még Petőfi üdvözölte propagandakölteményben az első magyar vasutat.

Harmadszor: A húsevés nem szép dolog, de klímaszempontból azért gáz, mert sok termőterületet visz el a takarmánytermesztés, és mert az állati gázok ugyebár. Állítólag a tehénfing annyi metánt juttat a levegőbe, mint a fél ipar, vagy az egész. Persze nem egy tehén, hanem az összes. Mikor levágják szegényeket már nem finganak tovább (álmukban csöngetnek picit), de akkor meg a húsipar termeli a klímaváltozást. A húsipar amúgy is gusztustalan, nem véletlenül nincs kolbászból a kerítés, minden hülye szólás nagyobb dicsőségére.  Egyébként pedig számos ismerősömnek a tehenekéhez hasonló a metánkibocsátása, csilisbab fogyasztása esetén még több is. És mégsem hasznosítjuk a húsukat  sztéknek, vagy panírban kisütve.

Negyedszer: Először is kapcsoljuk fel a lámpát, ha bemegyünk egy szobába. Sok sérülés elkerülhető így, sok klímakatasztrófához vezető felesleges orvosi ellátás. (Nem láttam még hibrid mentőt, azok mind ilyen négyütemű szarok. És mennyit fogyaszt egy műtő százon?) De ha takarékoskodni akarunk a Föld-gyilkossággal, ne vegyünk égőt a kiégettek helyére, én ezt művelem hónapok óta, de mondjuk én látok a sötétben. Ja nem, csak ismerős vagyok a saját lakásomban, nem megyek neki a hűnek vagy a ruhásszekrénynek, persze csak akkor, ha tudom épp melyik helyiségben vagyok. Az előszobában felejtett felmosóvödör ellen ez persze nem véd. Oda világítás is kell, mert nem elég felmosóvödörnek lenni, annak is kell látszani.

Ötödször: Nem szoktam zuhanyozni. Egy a jelszóm, tartós béke, ezzel is a klímát védem, én kérem fürdők, nagy kád vízben elterülve. Hajat meg eleve nem mosok, mert ha vizes lesz, feltűnően látszik, hol ritkul. Hívhatjuk kopaszodásnak, de mégsem, mert az rímel a baszásra. Amúgy meg nehéz elzárni a vizet, ha a párom rendszeres elszúrja a csapot, hiába mondom neki, hogy csak finoman bánjon vele, de nem teszi. Persze ez még mindig jobb, mintha velem bánna nem finoman.

Gyorsabban tágul az univerzum, mint eddig hittük. És ez engem hol vigasztal?

Koncentráció

Ma belefutottam egy hírbe, amiben arról van szó, hogy egy hét után végre adtak enni annak az iraki családnak, akik a tompai tranzitzónában várakoznak. Hogy elbírálják a menekültkérelmüket.

Azaz nem koncentrációs táborban vannak, nem bűnözők, csak emberek akik - szerintem érthetően - a hátuk mögött hagynák Irakot (de tényleg, volt valaki felénk, mondjuk az elmúlt huszonöt évben, aki Irakba akart menni, és nem inkább onnan el?), ezek a gecik meg szórakoznak velük.

De az igazán kiakasztó számomra azok tömkelege, akik szerint dögöljenek csak meg, elárasztanák az országot, meg tönkretennék a keresztény kultúrát. Ja, mind a négyen.

Mondják ezt azok, akik folyton a kereszténységre hivatkoznak, de valahol a nácizmus körül vélik megtalálni. Felebaráti szeretet vagy Sieg Heil? Választani kéne

Mert a kiszolgáltatottat szívatni,  mindig is remeg dolog a lelkükben náciknak, meg persze bármilyen wannabe diktátornak.

És ne legyenek kétségeink, a felcsúti Ramszesz egy wannabe. De arra törekszik, ne csak az legyen.

Koncentráltan ennyit erről.

Fegyveres szórakozás

Olvasom, hogy egy etiópiai énekes véletlenül lelőttek a saját koncertjén. Mert a közönség lövöldözéssel szórakoztatta magát, ami arrafelé állítólag bevett módja a szabadidő eltöltésének.

A cikkben ráadásul azt is megemlítik, hogy nemrég egy vőlegény alt meg az esküvőjén, mikor az egyik tanú egy kézigránáttal szórakoztatta a barátját.

De azért innen még van hová fejlődni, én például roppant a vadászbombázókat, de egy taktikai atomcsapás is nagy truváj lenne, egy csapásra oldana meg számos politikai problémát.

Burkolt gyanúsítás

Írni lusta vagyok, illetve most pénzért inkább, de rajta vagyok a témán. Addig is le petite Queen, az Innuendo nagyon kedvenc.

Rekreatív

Aszongyák, kreatív írás. A mi? Miért, van nem kreatív is? (A hivatali űrlapok kitöltésén kívül, már úgy értem.) Nekem kérem az aláírásom is kreatív, magam sem tudom elolvasni, de minek is. Jobb napokon azért még emlékszem a nevemre nekem. Rosszabb napokon meg úgyse megyek senki közelébe, aki kérdezhetné.

Mi itt, a  Mifaszom köz 3. lépcsőházkollektívája amúgy is ismerjük egymást, már legalább három üvöltözés óta, itt nem kell bemutatkozni a szomszédnak, elég ha a szórólapokat a saját postaládámból egy másikba dobom, az újrahasznosítás nagyobb dicsőségére. A kurvaanyázás meg nem hallatszik át a falon, legalább is ebben bízom.

De. A kreatív írás, amit egy ismerősöm sérelmemre számon kért rajtam, az tényleg nincs, nem van, nem volt, nem lesz. Mindenki be van zárva a saját kis nyelvi magánzárkájába, minél öregebb, annál inkább, és örülhet ha nem az a kreatív aha-élmény, mikor az annál inkább helyett azt írja, hogy anál inkább. Az ostoba szóviccek meg butácska modorosság olyan olcsó fogások, hogy én is gyakran élek velük, ha már olcsók. Hiába na, a középszerűségem csak nem bír átcsapni tehetségbe, a mennyiség nem  alakul át minőséggé, legalább is nem automatikusan.

És sok embertől hallottam már, hogy fú de benne van az a nagy mű, a könyv, amihez képest a Bűn és bűnhődés  vagy a Sátáni versek az semmi, csak a lehetőségre vár hogy kijöjjön belőle. Vannak elképzeléseim arról, hogy egy wannabe Dosztojevszkijből mi is jön ki a mikor, de szerintem ők nem erre gondolnak. A magam részéről tudom, hogy bennem biztos nem bújt el egy Dosztojevszkij sem (fjodormihajlovics-indexem nagyjából 0,0001), se egy Kurt Vonnegut, másik kedvencemhez Anthoy Burgess-höz meg annyi a közöm, hogy ő kitűnő nyelvész is volt , én meg nem, én vagyok az aki a nyelvtudományi doktori iskolában nem szerzett fokozatot. (Beteg a doktor - hogy egyik kedvenc Burgess-regényemet idézzem.)

Szóval némi vergődés után arra jutottam, hogy az írás egy remek hobbi, de a nagyregényeket inkább olvasni szeretem. A világban ténykedni eleve értelmetlen, szavakkal vagy máshogy, annyit vállalok belőle, ami még szórakoztat. 

És ez még szórakoztat, pláne amíg marad a faszomgeci hideg. (Ja, van aki érti.)

Kultúrpop

Gyerek (na jó, korai tinédzser) koromban is értékeltem mindenféle zenét, a kibelezős metál meg a eklektikus Queen mellett már akkor is bejött mondjuk David Bowie, Sztravinszkij meg a káposztás tészta. Meg Tanita Tikaram, aki az akkori közhiedelemmel ellentétben nem egyslágeres előadó, volt neki legalább három, bár ennél sokkal több jó dalt írt/énekelt.

Ezek itt például az első lemezéről vannak, arról amin a Twist in My Sobriety című konkrét világslágere is található, és amit nem idézek ide, mert aki ismeri annak van már belőle egy teli hócipőnyi, aki meg nem, annak meg minek. 

Tanita amúgy láthatóan nem csak európai felmenőkkel rendelkezik, apja fidzsi-maláj-szingaléz felmenőkkel bír, a brit hadsereg tisztje volt, lánya meg Németországban született, hogy aztán Londonba költözzön. 

Nekem az első három albuma volt meg akkoriban, azaz mind a három ami volt akkoriban, és mindegyik tetszett. Itt most pont azokat linkeltem be, amik kissé vidámabbak, a borongósakat nem egy borús szombat délelőtt kell hallgatnom.

A wikipédia amúgy folk-pop, esetleg folk és pop előadóként kategorizálja, én mondjuk a folkot nem látom benne, ez inkább amolyan kultúrpop. Pont annyira populáris, hogy időnként felférjen a slágerlistára, miközben kellően értelmiségi ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül lehessen szeretni. Ez a zene nem jön szembe a nótatévében, bár zenés muzsikák és dallamos melódiák vannak benne, de  a nő angolul énekel, ki tudja miről. Ráadásul sok dala kifejezetten melankolikus-szomorkás, viszont előnyük, hogy egy szál gitárral is működnek, tábortűz mellett vagy romkocsmában, kórházban vagy pártszékházban... Ő a fogyaszthatóbb Suzanne Vega, és ha rockosabban tolná, lehetne az európai Alanis Morisette. De szerencsére inkább egyik sem.

Tanita Tikaram amúgy idén lesz ötven éves, hiába no,  így múlt el ifjúságunk édes madara, (ma már csak hülye képzavarokra telik), az idő vasfogának keze betette a lábát. Na, pont ezért kellenek most csak a relatíve vidámabb dalok, úgy értem legalább zeneileg vidámak.

V mint agyonnyilatkozat

Ha már a politikusoknak vagyonnyilatkozatot kell tenniük, gondoltam én is, egy hajszálnyit ugyan elkéstem, de például a fűtésszámlával is így vagyok, még sincs túl hideg a lakásban. Tehát jelentős vagyonom van, értékesnek nem értékes, de jelentős.

- 1 darab lakás, panelproli-tároló jellegű, két szobával és panorámás kilátással két főútvonal találkozására.

- 4 darab szobanövény, elfogadható állapotban, bár a fikusz kicsit agresszív.

- Jelentős házikönyvtár, értéke nagyjából nulla, a való világban nem olvas senki. Legfeljebb képernyőről. (Pedig megvan Sztálintól A leninizmus kérdései című alapmű is, meg az Andersen összes illusztrálva, angolul. A sorszámozott, dedikált első kiadású Salman Rushdie-t nem is említeném, hátha rám törnek a betörők. Vagy be a rámtörők, ez még nem világos.)

- Bélyeggyűjtemény arccal a mennyiség felé, azért van benne pár ritkaság is, értéke a hibahatáron belüli, mert bélyeget sem gyűjt már senki. Képernyőn sem, a képernyőn csak mutogatni lehet.

- 1 darab 2-es típusú diabétesz, időnkénti szédüléssel és rendszeres gyógyszerköltséggel.

- 1,7 darab szorongásos depresszív tünetegyüttes 80%-os tulajdonrésze (a maradék húsz százalékkal másokat nyomasztok).

- Egy halom porosodó repülőmakett, a pre-bélyeg korszakomból, eszmei és anyagi értékük felbecsülhetetlen. Mert olyan kicsi.

-Néhány részvény a Duna-Gőzhajózási Társaság kibocsájtásában, de lehet hogy ők már nincsenek a tőzsdén.

- Kukahasználati jog 1/30-ad része, amennyiben nem felejtem el befizetni a közös költséget.

- 1 darab londoni (greenwichi) luxusapartman, néha éjjel álmomban. Megfizethetetlen, minden értelemben.
- 1 darab vágyakozás egy saját vitorlásra (vagy legalább is többségi tuladonrészére), amin indokoltan lehetek tengeribeteg mindenképp.

És persze én is a Gundelben ebédelek hétfőtől-péntekig, persze nem személyesen, hanem választott képviselőimen keresztül.

enyém, mind az enyém (két oldal a 17 album egyikéből)

Világ proletárja

Világok pusztítója vagyok, a kezdet és a vég, a lyuk, ami kiszól a gödörből. Furcsa halmazállapotú szerdákon címlapra kerülök, felette állok a bárkinek, mert én vagyok az igazság, az út és a seggnyalás mesterfoka. Ostobaságomnál csak büszkeségem szerényebb, jobb kapnom mint adnom, ajkamról ki se fogy a nóta. Meg a rém buta közhelyek:

Hát igen, thürmer elvtárs az egész rendszerváltás legnagyobb túlélője, egy parlamentbe sosem jutott párt örökös elnöke és fővarázslója, aki lassan harminc éve ebből él, a jelek szerint nem is rosszul. A vízben oldódó szociális demagógia, a baloldalinak hazudott szájkarate mindig megtalálja a maga közönségét, és mind a huszonhat rajongója lelkesen csápol neki.

Az ilyen figurákat tényleg csak a média tartja életben, jellemzően a kormánypárti (fú, most majdnem jobboldalit írtam, pedig ők aztán dehogy, illetve nemááá...), ahol régi rutin a a súlytalan de buta megmondóemberek alkalmazása. Igazából úgy tűnik, a mindenféle "intézeteket", "központokat" meg "alapítványokat" csak azért hozza létre a központi akarat, hogy aztán a házi tévéjükben meg a kézből etetett egyéb médiáikban aztán jól belemondják a képünkbe a frankót, de hívhassák őket mindeközben civil szakértőnek. Az ifjabb lomniczi például nem egy ócska fideszes báb, ő komolyan aggódik a haza, a nemzet és kék bálnák sorsáért, valamint őszintén retteg a migránsoktól, miközben álmában csönget egy picit. Istenem, van az úgy, hogy pont azt csöngeti, amit a "köztévé" szerkesztője szeretne hogy mindenképp benne legyen, de hát ez van, mikor nagy szellemek találkoznak. Fél szavakból sem sértik egymást.

Thürmer elvtárs pajtás is azért tud még vajat kenni a reggeli pirítósára, mert mögötte áll a Párt (nem a sajátja, az most épp kiment vécére, meg amúgy is fáj a feje), annak a médiája, meg ha már saját bevallásai szerint is sokat jár Kínába, nyilván onnan sem jön haza üres kézzel. Hisz üres kézzel és zsebbel nem lehet hitelesen aggódni a kizsákmányolt, napról-napra élő tömegekért, a szegényekről elmélkedni mégis csak egy kényelmesebb egy minőségi kanapén ülve.

Ügyes, mondták erre pár évtizede is, és elnézve a sok tisztességtelenségben megőszült politikust, tényleg jók valamiben, ők az igazi túlélők, nem Diszkoveri Csenelen bohóckodók, akik Rambo-késsel eszik a flambírozott gilisztát a dzsungelben. És ehhez a túléléshez - mint az továris thürmer példáján is remekül látszik - csak nyelv kell. Beszédhez és nyaláshoz egyaránt.

Az egész kicsit olyan, mint a régebbi vicc a boldogtalan emlékű Torgyán doktorról.
Két kisgazda képviselő találkozik Torgyán gyomrában. Az egyik megkérdi a másikat:
- Te hogy kerültél ide?
- Kritizáltam őt az elnökségi ülésen, erre keresztbe lenyelt. Hát te?
- Én alulról küzdöttem föl magam!

Sonka Hagyja

Tisztelt Járásbíróság!

Folyó hó negyvenkettedikén szállították be a gyanúsítottat a LVIII.ker. rend.kap.-ra, közfelháborodás keltés megalapozottságával. Nevezett Ham Let dán állampolgár (született Sonka Legyen, Kopp'N'Hága, 16valamennyi; anyja neve: Gert Rúd, állítólag kirányné, apja neve: Helsing-Őry Szellem, foglalkozás nélküli) a mai nap majdnem háromkor a Márianosztra-híd Duna-parti hídfőjénél, a Fekvehányás utca torkolatában csoportosult a járókelők sérelmére, szónoklat által. A szemtanúk egyértelműen hallották, hogy nevezett Ham Let a fennálló demokratikus téeszesítés ellen hergelte magát, a kutyasétáltatókat és az intézkedő verőembereket, majd öngyilkossággal  fenyegetőzött. Egész pontosan azt mondta, hogy öngyilkosságot fog elkövetni mindenkin, aki megközelíti őt csokis töltött fánk nélkül.

A kerületi kapitányság pribékjei előállították a fogdába, ahol a szolgálati szabályzatnak megfelelően, csak a kellő és arányos mértékben verték össze, nyolc napon túl. Jelenleg előzetes őrizetbe vétellel megfigyeljük, ha már lábra tud állni, vádemelési javaslattal fogjuk átadni az illetékes ügyésznek, medencetisztítás és kisebb szekszuális szolgáltatások elvégzésére. Közmunka jelleggel.

Az alábbiakban megküldjük a mellékelve nevezett Sonka Let terhelt gyanúsított zárkában elhangzott monológiáját. Pontosabban annak hiteles fordítását, mivel a gyanúsított a szakszerű kényszervallatás eredményeképpen nem hajlandó csak angolul kommunikálni, amit mi meg nem. De a Főnyomozósági Hatóság által felfedezett Guglef Ordító nevű programalkalmazás segítségével magyarítottuk a fordítás által, és ez úton csatoljuk mellékelve a vádindítvány kiegészítéséhez.

(Kiemelések Kemény-Tarhonya Krisztofer kirendelt alkoholista és ideggyógyásztól.)

"Hogy legyen, vagy ne legyen: ez a kérdés:
Függetlenül attól, hogy szenvednek-e az elmében
A felháborító szerencse hevederei és nyilai
Vagy hogy fegyvereket vegyen a bajok tengerével szemben,
És ellenkező végükkel? Meghalni: aludni;
Nem több; és alvással mondjuk, hogy véget érünk
A szív-fájdalom és az ezer természetes sokk
Ez a test örököse
Kifejezetten szeretnék. Meghalni, aludni;
Aludni: álmodozás: ay, ott van a dörzsölés;
Mert a halál alvásában milyen álmok jönnek
Amikor levettük ezt a halandó tekercset,
Meg kell adnunk a szünetet. Van a tisztelet
Ez olyan sokáig tartó életet okoz;
Mert ki viseli az idő ostorait és szégyenét,
Az elnyomó rossz, a büszke ember folytonosan
A diszkrimináció szeretete, a törvény késése,
A hivatal irtatlansága és a szétesések
Az a méltatlan beteg érdeme,
Mikor ő maga is csendes lehet
Egy csupasz testőrrel? ki viseli a medvét,
Fáradt életben megdörzsölni és izzadni,
De a rettegés a halál után
A felderítetlen ország, akinek a barnája
Nincs utazó visszatérés, rejtvények az akarat,
És meglehet bennünket, hogy viseli azokat a betegségeket, amik van
Mint repülni másokhoz, akiket nem tudunk?
Így a lelkiismeret mindannyiunk gyáváit teszi;
És így a natív színárnyalat
A sápadt gondolkodásmóddal beteg,
És nagy bölcsek és pillanatok
Ebből a szempontból az áramuk félelmetes,
És elveszíti a cselekvés nevét. Most már lágy!
A tisztességes Ophelia! Nymph, az orisonokban
Emlékezzetek minden bűnökre.

(dr. K-T. Krisztofer megjegyzései: Egyértelmű a vizsgált alany személyiségének pathologikus deffekciója, mely anarcho-symphatikus, erőszakos gondolatok projektiojában, valamint az extrementum-sexuális, homoerotikus  paraphiliás fantáziákban, és az ahhoz kapcsolódó mániás szorongásokban nyilvánul meg és verbalizálódik. Előbbiek kapcsán egyfelől a hivatal irtatlanságának hiánya, a törvény késése, másrészt pedig a "csupasz testőr", akinek "barnája most már lágy" hivatkozható a mentális trauma sympthomájaként, utóbbi egy ritka aberratio, a koprophilia jele.  Miként a cselekménykor követelt csokis fánk is. Vagyis a páciens orvosilag teljesen süsü, nem kár érte, ha a börtönben rohad meg.)

Tiétek a lekvár (gyerekkorunk lexebb dalai)

A The Jam nevű brit bandát máig úgy emlegetik, hogy egy punkegyüttes volt, pedig nem hát. valami újhullásoss cuccot játszottak az kétségtelen, de néha egyes szobanövényemben több punkos vonást fedezek fel, mint bennük. 

Az egyik például össze-vissza nő, szúrós hajtásokat hoz, magasról letojja, hogy öntözöm-e vagy sem (biztos valami gyanús alaktól szerez ütősebb vizet, mikor nem vagyok itthon), és hiába olvasok fel neki óind eposzokat, tüntetőleg az ablak felé fordul. De hát mit várjak egy fényevőtől?

A Jam működése időben kétségtelenül egybe esett a punkkal is, de a zenéjüktől valahogy nem érzem azt, hogy jön az anarchia az egyesült királyságban, vagy a szövetségbe forrt szabad köztársaságokban. Utóbbiakban pláne nem.

A lekvárról elvezett kamarazenekartól valahogy nem szakad le a plafon, sőt tőlük még a szülők sem tiltották el a gyerekeiket, az egész túlontúl decens punknak, de attól még zenének nem rossz,

Persze tizennégy évesen még ez is tud forradalminak hatni, mert a Kvín meg az Ájronméden sokkal menőbb volt náluk, de azt már a hanyatló Kádár-rendszer kamaszaként is érezte az ember, hogy őket nagy marketinggépezet tolja, a Jam meg valahogy spontánabb és szabadabb. (Persze akkor ezt nem pont így fogalmaztam meg, mert például a marketinget simán piacozásnak fordítottam volna, spontánnak meg neveztem volna senki, hátha sértésnek veszi.)

A zenéjük egyébként teljesen korszerű, a fentebb látható dal például 1980-ból való, és ezt le sem tagadhatná, de a srácok jól érzékelhetően felülnek a retró-vonatra is. Csak épp nyolcvanban a hatvanas évek imidzse volt a hú de retró. És ezzel a szereléssel és előadásmóddal még a vasfüggönyön innen is felléphettek volna, sőt a 70-es évek Budai Ifjúsági Parkjába is bemehettek volna, hisz megfelelnek az akkori dresszkódnak is. Mondjuk a kockás nyakkendő meg a sötétebb ing kissé necces, de talán nem dobatták volna ki őket rendőrökkel, amíg csak tviszt-számokra tvisztelnek. Mert valamelyik Budapest retróban láttam azt a remek tájékoztató filmecskét, miszerint a Parkban tilos egy fiúnak több lánnyal táncolnia, meg persze egyneműeknek egymással, és nem tviszt-számra tvisztelni... Hát igen, hova is jutna a világ, ha mindenki csak úgy saját kedvére rángatózna, és azt hazudná a hatóságoknak, hogy ez a legújabb tánc.

Szerencsére - ha nem is a hetvenes évek végén - hozzánk is megérkezett a punk, és vele a pogó, a közösségi mozgásforma amely végleg zárójelbe tette a tánc fogalmát, és szükségessé a helyszíni elsősegélyt. Hősi idők voltak na, kár hogy én még tíz sem voltam akkor, és csak kempingbiciklivel lehettem a Szelíd motorosok, a lakótelepen.

Dinamikus Elhülyülés 2000

Az emberügyi miniszter rendületlenül remek formában, még mindig olimpiai bajnok lehetne a száz méteres műveletlenség meggondolatlan súlycsoportjában. Olyan megejtő természetességgel beszél egetverő marhaságokat nyilvános eseményeken, hogy az már majdnem tiszteletre méltó. Elvégre bátorság kell ahhoz, hogy valaki, aki korábban elismert orvos volt, most kiálljon politikusként, és megmutassa országnak-világnak, hogy az időskori elhülyülés nem állapot, hanem egyenesen érdem.

(Mint a korábbi miniszterelnöknél, aki szerint ugye a szentkorona nevű múzeumi bálvány kínosan érzi magát attól, ha rövidnadrágos turisták bámulják.)

Kásler miniszter most olyat bírt szólni az ő szájával, hogy:

„Kétezer évvel ezelőtt ugyanis megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett bennünket.”

És tette mindezt egy görögkatolikus intézmény gyógytestnevelési termének és integrált játszóterének átadó ünnepségén. És szentelésén, hiszen egyházi iskolánál fontos a szentelés is, az Integrált Szent Játszótér meg amúgy is olyan passzentosan bizáncinak hangzik. Én úgy képzelem a vonatkozó szentet, mint egy szigorúan szakállas iskolamestert, valahonnan a hatodik századi Anatóliából mondjuk, aki az Ige és a pálca erejével evangelizálta a helyi érdekű kecskepásztorokat.

Az viszont kifejezetten röhejes, hogy a miniszter szerint az állam meg a művészetek kétezer éve jöttek létre (a 444 kommentje szerint keresték az ügyben Periklészt és Homéroszt) , sőt a mondat logikájából az is következhetne, hogy a teremtést is kétezer éve követte el a tudjukki. 

Ez a hozzáállás amúgy illeszkedik a fideszkádéenpés logikához, mely szerint aki nincs velük az nincs is, csak itt annyiban módosul, hogy ami a preferált vallásalapító előtt történt, az nem történt meg mégse. (És igen, a dínócsontokat is az Úr helyezte a földbe, csak hogy jót röhöghessen a paleontológusokon meg az egyéb darwinistákon. Mert Azúr ilyen humoros, és nevéből adódóan kék.)

A fáraók menjenek a fenébe, ők nem is uralkodtak semmilyen államban, ahol nem volt művészet sem, a magyarok meg a Szíriuszról lettek ideteremtve kétezer éve, hogy hozzanak valami kultúrát a majmok bolygójára. (Már ha ez utóbbi kitétel nem hangzik túl darwinistán.)

Ez az agymenés nem kicsit emlékeztet arra az aranyköpésre, amit valamikor a kilencvenes évek első felében eresztett megy egy magát konzervatívnak gondoló, akkori kormánypárti főakárki, aki karácsony alkalmából azt bírta mondani, hogy kétezer évvel ezelőtt megszületett a szeretet. Ami persze nettó hülyeség, az emberek már háromezer évvel ezelőtt is képesek voltak szeretni, miként gyűlölni, lelkesedni, irigykedni és fára mászni is. Egy korabeli Magyar Narancs publicisztikában meg is írták, hogy kétezer évvel ezelőtt egy tehetséges zsidó fiúgyermek született meg, akinek vallási mozgalmát a kormányzati bácsi valószínűleg destruktív szektának bélyegezte volna, elvonva tőle az állami támogatást.

Mert az a bizonyos tehetséges zsidó gyerek is egy államba született bele, konkrétan a Római Birodalom egy félreeső szegletébe, ahol biztos több teve meg kecske volt mint szobrász vagy filozófus, de a kultúra akkor sem a sokak által Jézusként emlegetett kiscsávóval kezdődött.

És szerencsére nem is a Kásler nevűvel végződik.

Otthagyottak

Azt olvasom, hogy csomagjaik nélkül hozta haza a Wizzair az utasait Dubajból. Mert nagy volt az ellenszél, meg havazott is (gondolom nem Dubajban), ezért több kerozin kellett, és hogy ne lépjék túl a súlyhatárt, lepakoltak egy adag csomagot.

Pedig ilyenkor lenne egy másik lehetőség is. A hajtóműveket át kell állítani kerozinról vegyes tüzelésűre, hiszen ha egy családi kazánnál van ilyen, egy iszonyú drága és fenemód fejlett hajtóműnél miért ne lehetne. És ha ez megvan, a bonyolult időjárás esetén, ha fogytán az üzemanyag, a csomagok egy részének eltüzelésével fűthetnék a hajtóműveket. Ez két okból is praktikus, egyrészt mert nem kell plusz üzemanyagra költeni, másrészt meg senki sem nyivákolhat, hogy otthagyták a csomagjait. Elvégre egy eltüzelt csomag mégis csak jobb egy otthagyottnál, amiben ki tudja miféle indiai vendégmunkások turkálnak a reptéren. Ráadásul egy eltüzelt csomagot nem kell többet cipelni, meg nem kell izgulni az itthoni vámnál, hogy a túlbuzgó hivatalnok kellemetlenkedni kezd a tizennégy karátos, fókabőr bevonatú műbroki miatt. Az tényleg égés lenne, pontosabban az lenne csak igazán.

És az elégetett bőrönd tartalmának utólag bármit be lehet hazudni, a családi ezüsttől vagy a dedikált Anonymus-kézirattól a nagynéni prémium minőségű művese-kezeléséig, azt' a légitársaság meg fizet, pereskedés kérdése az egész.

Amúgy egyáltalán nem értem, hogy valaki miért fapadossal megy dubajozni. A bulvárhírekből mindenki jól tudja, hogy dubajozni nem fapadossal kell, hanem luxuskurvával, magángéppel és minőségi illegális drogokkal .Ezeket a dolgokat viszont, különösen az utolsót, nem kell a feladott poggyászba tenni,  mert a drogot kiszagolhatja a keresőkutya, a magángép bele sem fér, a kurva meg gyűrött lesz a gurulós bőröndben, plusz nyűgös is.

A csomagotthagyás egyébként sem általános gyakorlat, az a csomagok elhagyása. Ott vagy el, nagyon nem mindegy, hisz az elhagyott csomag lényege, hogy gőzük sincs merre lehet, ha már nem volt egy gépen a kedvetlen utassal. Mint párom esetében, akinek élete első repülőútja alkalmából  London helyett kapásból Rómába ment a hátizsákja pedig nem is volt benne harang. (Azoknál még húsvét előtt normális, hogy Rómába mennek.)

Nekem például sosem hagyták még el csomagom egy légitársaság sem, és még sosem hagyták ott sehol, hazafelé jövet. Ami azért kicsit fáj, hogy ennyire nem számítok (Bástya elvtársat meg meg sem akarják ölni? Bástya elvtárs már le van szarva?), pedig a Wizzair néha tényleg otthagyhatott volna Lutonban, a csomag helyett engem. Sőt, ha közben a csomagot hazahozzák (nélkülem) az csak könnyebbség, mert a hazaúton kétharmad részt úgyis koszos ruhával  van tele, a maradék meg olcsó szuvenír. Ami drágább, az eleve a kézipoggyászban van, az meg nálam, a szennyessel meg foglalkozzanak nyugodtan a társaság emberei.

bestfunnies.com

Megmentem a Földet

Elhatároztam, hogy innentől igen nagyon környezettudatos leszek, bármit is jelentsen ez, kezdem mondjuk azzal, hogy mától tudok a környezetemről, nem csak elviselem. És mivel lánglelkű léptekkel haladunk a globális felmelegedésbe, tonhalakkal pusztítjuk az esőerdőket és műanyag-hulladékkal borítjuk be a szennyezett óceánokat, ideje hogy csökkentsem ökológiai lábnyomomat, főleg a széndioxid kibocsátásomat.

Már ott tartok, hogy akár két percig is kibírom közvetlen CO2-kibocsátás nélkül, de akkor már eléggé kékül a fejem és viccesen, színes énkicsi pónikat látok, de ez nyilván fejleszthető. Ha megjelennek a pokémonok, már elégedett leszek az eredménnyel.

A másik módszer meg a közvetett széndioxid termelésének visszafogás, kevesebb áramot kell használni, kevesebb vizet, meg ilyenek. Az árammal jól állok, az egyik szobában már csak az olvasólámpa világít esténként (a plafonon lévő kiégett), a másikban meg egy hipertakarékos kompakt fénycső, ami remek félhomályt csinál, pont akkorát, hogy nem menjek neki a bútoroknak, de azokról meg eleve tudom hol vannak, már sok-sok éve. A konyhában is kiégett a plafonról lógó dolog, a kislámpa viszont elég a sajtos szendvics készítéséhez még este is, a vécében meg nem kell világítás, üríteni sötétben is tudok, pedig ott pont nem égett ki semmi.

És vizet is keveset használok, mosogatás előtt gondosan lenyalom a tányérokat, szappanozás közben elzárom a zuhanyt, és vizet meg szinte egyáltalán nem iszom. Mert a legjobban úgy takarékoskodom a vízzel, ha átállok a teára, a kólára meg néha a gyümölcslére, azok nagyon környezetkímélőek. A műanyag kóláspalack például mesterséges szigetként hasznosul valahol a Csendes-óceánon, amit ugyan ma katasztrófának tekintenek a környezetvédő sötétzöldek, de jól fog az még jönni, ha továbbra sem hagyjuk abba a túlnépesedést.

Apropó túlnépesedés: ebben is jól áll a személyes projekt, miszerint nem szaporodom, ezzel is az emberiség jövőjét védem, egyfelől mert annyival kevesebben lesz a következő generáció, másfelől meg  ezt a génállományt ami nekem van, nem továbbörökíteni kifejezetten humanitárius gesztus. Amúgy a túlnépesedés az ért is gond, mert igazából nem többen leszünk, csak sűrűbben, ha már - mint már korábban is kifejtettem - az intelligencia mennyisége állandó a földön, csak a népesség növekszik. (És közbe a híren bon mot szerint két dolog van amiről elég biztosan tudjuk, hogy végtelen az: univerzum és az emberi ostobaság.)

És van még sok apróság: felszedtem a kutyaszart sétáltatás közben (amíg volt kutyám), a bolti zacskókat szemeteszsákként hasznosítom újra, a reklámújságokat meg vécépapírként. A műanyag dobozokat meg kifejezetten gyűjtöm, hátha jó lesz még valamit tartani benne, egyelőre főleg levegőt tárolok ilyen módon, de a légszennyezettséget elnézve, az is jól jöhet még egyszer. És csak ugyanazt a pár cipőt hordom mostanában, amelyikben nem fáj a nagylábujjam, de ezzel eléggé szó szerint csökkentem az ökológiai lábnyomomat. (Mert  cipő 44-es, de az  jobb mint mondjuk három pár 43-as.)

Nem engedem a közeli park tavába velem lakó ékszerteknőt, mert ő  egy invazív faj (de ezt előtte azért nem szabad emlegetni), kiszorítja az őshonos mocsári teknőst (láttam olyat a tónál), vagy simán csak szexel vele. Valamint nem lépek a fűre, de nem is szívom el.

kituzo.blog.hu

Szerepfelfogás

Most épp az a gumicsont Hollywoodban, hogy egy mozgássérült, konkrétan kerekesszékes karaktert miért nem egy mozgássérült, konkrétan kerekesszékes színész játszik? Miért egy olyan, aki tud járni, és csak imitálja a mozgáskorlátozottat, hát miféle világ ez?

És tényleg, hát micsoda dolog, hogy Stallone igazából nem is vietnami veterán bokszoló, Shatner a Star Trek-ből nem is igazi űrhajós, Bruno Ganz meg egyáltalán nem náci, csak megjátssza magát. Oké, régen ezt színészetnek hívták, aminek a legendák szerint az volt a lényege, hogy emberek más embereket utánoztak közönség és/vagy kamerák előtt, olyannak mutatták magukat, amilyenek nem is voltak. De szükség volt a tettetésükre, ha már Kirk kapitány csak egy kitalált karakter, Hitler meg évtizedek óta nem vállalt filmszerepet.

Most viszont a polgárjogi harcosok utolsó hadoszlopa kirekesztést, negatív diszkriminációt kiált, mert az Életrevalók című francia film amerikai remake-jében egy járni tudó színész gurulja a főszerepet. Mint ahogy az eredeti filmben is, de ezen Franciaországban senki sem akadt fenn, Amerikában viszont igen. Szerintem feleslegesen, mert a színész alkalmassága talán mégis azon múlik, hogy tudja hitelesen megformálni az adott karaktert, és nem azon, hogy privátim kicsoda-micsoda. Eddig sem várták el, hogy mondjuk egy leszbikus figurát csak olyannak osszanak, aki otthon is a lányokra izgul, vagy ha a szerepe szerint várandós, akkor pár hónappal a fogatás előtt csinálja már fel valaki. Meg hát elég sokan játszották már úgy Jézust, hogy nem voltak zsidók, és a végén igazából nem szögezték fel őket egy keresztre.

Tehát nyugodtan alakíthat bárki bármit, a rendezőé a döntés, de persze nem baj, ha az aktornak van köze a szerepbelei helyzetéhez. A viszkis rabló alakíthatna például bűnbánó keramikust, Fásy Ádám nyekergő zombit, Kiké egyedülálló lányanyát vagy O.J. Simpson családon belüli erőszakot.

Kiké amúgy az ógörög mitológia egy méltán elfeledett alakja, Nikének, a győzelem istennőjének húga és egyúttal Héraklész titkos szeretője volt. Azonban teherbe esett, és mivel Héraklész nem akart még gyereket, lelépett amikor Kiké szült.

wallpaperup.com

A szó szeszélyes fegyver

"Pontosan ez az egyszerű trükk képezi az alapját az emberiség egész történetének, amely értelmetlenül száguld a neolitikum ideje óta.  Az ember a szavak segítségével előbb leírja azt, ami van. Aztán felcseréli a szavakat a mondatokban, és megkapja annak leírását, ami nincs. Aztán megpróbálja megcsinálni.  Így jött létre a »léghajó«, a »tengeralattjáró«, az »alkotmányos monarchia« és az »anális szex«."

(Viktor Pelevin: Ananászlé a szépséges hölgynek)

A közbeszéd egyre inkább a kortárs művészet manírjait ölti magára, nálunk egy-egy politikus,  cégvezető, bárki hivatalos akárki megszólalása már szinte értelmezhetetlen pusztán a nyelv, meg a közlendő referenciáinak ismeretében. Sőt, kevés az is, ha értjük az iróniát, mert amit a legtöbb nyilvános megszólalásban tapasztalunk az a már emlegetett nettó szómágia, annak a görcsös hite, hogy ha elég sokszor és elég hangosan hívunk valamit valahogy, akkor a vonatkozó dolog, csak a megnevezés által azzá válik. 

Önmagában persze nem újdonság, hogy nyelvileg teremtjük magunk körül a valóságot. Horthyék a zsidókat bélyegezték meg, rákosiék az árdrágító kulák imperialista ügyeskedőket, kádárék szerint aki nem volt ellenük, az legalább velük, a mostani rezsimnél meg a migráns a soros, ami jogos, elvégre Soros is migráns, nem pedig őslakos afro-amerikai indián lányanya.

Az első pont tehát az ellenség megnevezése, illetve a megnevezés általi megteremtése, legalább is a tévesen politikának nevezett hatalomtechnológiai szervezetmenedzsmentben. És itt már nem is az üzenet a lényeg, hanem a mindent elborító média-gőzhenger. Az üzenet az cserélhető, pláne az újbeszél világában, ahol egyik héten Eurázsiával a másik héten Keletázsiával álltunk háborúba mindig is. (De Orwell 1984-ét már idéztem nemrég.) A tartalom másodlagos, the medium is the message, a lényeg hogy ők, a hatalom birtokosai mondják meg, mit kell gondolnunk a kikről.

Hogy ők mondják meg mi a téma, ők legyenek a felület amin keresztül a valóság látszik, ők legyenek a kiafaszagyerek, sőt a lányuk, a sógoruk és a telekszomszédjuk is.

Ez a projekt persze sosem jöhet össze száz százalékosan, de nem is kell, elég a masszív uralom a szavak és azok jelentése felett. Ha a többség számára a migráns már nem egy értéksemleges, leíró fogalom, hanem egy sötét bőrű és tekintetű, vérben forgó szemű és főleg szakállas alak, Ali Musztafa az öngyilkos megerőszakoló kebabhamisító, akkor már úgysem mer senki lebarnulni nyáron, pláne ha szakállas. A kormányzati kommunikáció lényege, hogy reflexből tudjuk, épp most kit kell utálni nagyon, a csekélyebb értelmű medvebocsoknak persze elég annyi is, hogy kitől kell félni ebben az ötéves tervben.

És így lesz a Soros eposzi jelzője mindazon dolgoknak, amiket a hatalom igazából nem ismer, de legalább nem is érdekli, viszont remek marketinget lehet rá építeni. A Soros-egyetemen végzett álcivilek a Soros-terv végrehajtásán dolgoznak a Soros-szervezetekben, Soros-blogot olvasnak, és biztosan Soros-kólát isznak a Sorosburger mellé a Soros-büfékben. Aki nincs a kormánnyal az soros, az a Magyar Emberek vesztén sorosol éjjel-nappal, legfeljebb álmában csönget egy picit. (Tényleg az igazán vicces, ahogy a turbómagyarok a magyart nagybetűvel írják, pedig melléknév, a mondatban jelző, szóval a helyesírás szabályai szerint kisbetűs. De a turbómagyarság lényege a fradi-sör árpádsávval, a viktorviktorozás, és hogy az ember magyaron kívül ne beszéljen más nyelvet, de azt is rosszul. Ha már úgyis itt kell élned-halnod, minek tudni angolul, németül vagy litvánul?)

De ez a szómágia, ha már eluralta a nyilvános beszédet, nem áll meg a politikánál, szépen kioson a hátsó ajtón, a kultúra, a gazdaság és a magánélet nevű sikátorokba, hogy azokat is összehányja.

És akkor jön a hentespultnál sorosozó néni, a migránsoktól rettegő zsákfalu, a hírtévében szakértőnek eladott zsúrfiúk hada, meg a Lali a zselékutya-ipari szakközépből, aki szerint Gyurcsány keresztneve az hogy Takarodj.

Jól működik a Pelevin-féle mechanizmus, először leírják, hogy vannak menekültek, aztán átnevezik őket migránsnak (ha valamit idegen szóval jelölünk, az már eleve gyanús lehet sokak számára), amiből tovább lehet lépni az illegális bevándorló felé, és onnan már csak tényleg egy ugrás a terrorista. Plakátokra nyomtatott szavakból összerakják azt, ami nincs, a migránsokat akiket a Soros akar idetelepíteni tömegesen, hogy elvegyék a munkánkat, a kultúránkat és semmibe vegyék a törvényeinket. Az nem baj, hogy igazából senki nem akar nálunk letelepedni, ennyiért senki nem akarja a munkánkat, de a veszélyes bevándorló valósággá válik, hisz ki van plakátolva milliárdokért. És akkor lőn a kerítés, sok szögesdróttal, határvadászok meg körkörös védelem, bónuszként csaaptszállító Airbusok a kormánynak, ha már szerintük ők az igazi nagy csapat.

Vagyis vigyázni kell arra, miket beszél az ember, mert lehet hogy nemsoká az lesz a valóság, csak pénz és gátlástalanság kérdése az egész. Miközben lehet, hogy a kormány al- és főkutyái lassan maguk is elhiszik a sok ostobaságot ami szájukon kifér. 

Kurt Vonnegut az Éj anyánk című regényében fogalmazta meg a figyelmeztetést, miszerint vigyázz milyen maszkot veszel fel, mert egy idő után az lehet az arcod. Ez különösen akkor megy könnyen, ha eleve arcátlan vagy.

A busz kormányzója

Aztat olvastam a internetes hálón a számítógépemen, hogy egy bussof őr, ahelyett hogy a bussofra vigyázott volna, nem engedett felszállni egy gyereket a buszra rá, mert sáros volt a kabátja. A gyereknek, nem az őrnek, arról nem ír az internet. Mer' a gyerek az elesett a jégen csúszva, mikor szaladt a buszhoz, még nem elesve, de eccer csak igen, és meg is zúzódtak a sérülései mikor sáros is lett. Pedig nem is volt részeg állítólag. Csak az iskolából jött ment haza, illetve csak volna, mert nem szállhatott fel a zúzott sáros kabátban, amiből a nadrágjára is jutott neki.

És ezen az anyai szülője fel háborodott, hogy ez most akkor így hogy, a volánnál meg azt monták neki, hogy majd kivizsgálják az elnézést kérést, vagyis hogy megindítják.

Szerintem meg de minek? Mer ugye a sáros kabáttal összepiszkíccsa a buszot, ami szép új, és csak kívülről kurva sáros, de ettől még nem kell befelé is dolgoztatni a takarítókat. Szóval teljesen jogos, hogy leszállította a kölyköt amikor nem engedte felszállni, mer hova jutna így a világ ha.

Akkor majd az lenne, hogy mindenféle sebesültek összevéreznék éccesre a mentőket, pedig azok is szép új nagyon hangosak a villogóikkal. Tessék rendesen megmosakodni meg felöltözni, mielőtt az embert kihúzzák a gázló kamion aló, meg asse kóser duma, hogy csak azért mert a fószernak levágta a lábát vonat, már disznóólat csinálhat a mentő helikopterből belülről. És pláne egy seggre esett lúzer gyerek ne rinyáltassa az anyját, hogy őtet nem vitte el a buszmenetrend szerinti járat, hisz monta az anya is, hogy egy óra múlva jött a következő érkezik. A meg állóba. Az meg pont elég is, hogy átöltözzön, meg levágassa a haját.

Egyébként meg nem is otthon volt, hanem valami iskolában, mer nekik biztos nem jó a otthoni iskola, ilyen puccos másikba kell járatnia magát, de iskolabusz az nincs. Minek ment oda? Akkor nem zúzza le magát, vagy ha otthon is, nem koszolja be az ülést a zúzódással. A buszon, ahova aztán más is ülne később. Meg ha a jégen csúszott el, akkor hogy lett sáros, neeeem, itt valami nem smakkol, ez a gyerek nekem is eleve gyanús lett volna egyből.

Az ilyen "sebesültek" vihetnek akár a háti iskolatáskájukba dinamitot is, hogy metrórobbantást csináljanak a buszon, vagy nagyon hegyes ceruzákat amivel kiszúrják a busz kerekeit, hogy eltéríthessék őket. Túszul! Mer hiszen mindenki lássa, hogy a tenorizmus mekkora nagyon probléma napjainkban a felénk. Arab számok, arab eszkek, arab lóvezérek meg arab tenoristák fenyegetnek minket az életmódunkban, résen kell vigyázni sokszor. A sofőr állt is a résen, és mint a busz kormányzója, jól ki is tiltotta a csávót.

A gyanús kölyök meg örüjjön, hogy a buszos vezető nem lövetett közé, csak leszállította, de nem valahová hanem a buszról. Meg örüjjön annak is, hogy nem emeletes volt a busz, így csak a földszintről hajíthatták ki, nem az elsőről. Mer a sofőr a lelkén viseli a többi utas épségét, hogy a fejük meg a lábaik egyszerre érjenek oda, és ne több darabba robbantva a tenortámadástól. Mer  bisztos egy jó keresztyény emberi humánum, és akkor ezek az asszír migránsok el akarják venni eszt a kultúráját, de mi nem hagyjuk! Illetve mi otthaggyuk. Az ilyen "gyerekeket"...

Jól tette a sofőrvezető, övé a  busz magának szépíti!

A kiscsávó meg utazzon ezzel itt, ez biztos nem fogja otthagyni a megállóba felejtve. Meg jég se nem nincsen körülötte csúszva, csak ha befagy a duna, de azt meg kirájválasztásra kell koronázni, ahonnan a tenoristák ki lesznek eltiltva, hatóságilag kényszervallatással.

origo.hu

Felül reprezentált

Már megint a légikatasztrófás sorozatot nézem a NatGeo-n, vannak új évadok, még több lezuhant gép, még nagyobb területekre szétszóródott roncsok, extra halálhörgés, siralom. És persze a helyszínelők jobban teljesítenek, mindig megfejtik a katasztrófa okait, ha meg nem, abból nem forgatnak majdnem-dokumentumfilmet. És amit leforgatnak az pont azért nem igazi doku, mert az interjúkból meg a rekonstruált jelenetekből pontos dramaturgia mentén áll össze a végkifejlet, mondjuk mint egy krimiben. Olyan pedig nincs, hogy annak a végén ne tudjuk meg ki volt a gyilkos és miért, kivéve a Columbo esetén, mert ott már az elejétől kezdve tudjuk.

Úgyhogy némi ismeretterjesztés mellett a Nemzeti Geográfia igazából komplett Helyszínelők-epizódokat szállít a nézőnek, tudjuk mi a történet vége, és az az érdekes, ahogy rájönnek, pontosan mi is történt.

A sorozat címe lehetne Égi katasztrófák is, de ez mégsem lenne pontos, mert az esetek túlnyomó többségében a katasztrófa a földön történik. Hisz hacsak nem robban fel a gép a levegőben, egyben vagy legalább is nagyobb darabokban zuhan le, és a személyzet meg az utasok zömmel a becsapódáskor halnak meg. És vannak azok a gépek, amik fel sem szállnak igazán, már a gurulóúton összeütköznek egy másikkal, az elemelkedés után már csapódnak is a földnek,  vagy leszállás után nem tudnak megállni és belefutnak a közeli tóba, roncstelepbe vagy a reptér melletti szállodába.

Viszont érdekes kérdés, hogy mi a fenéért is néznek az emberek (jelen esetben én, jómagam valamint szerény személyem, meghitt hármasban) légikatasztrófás műsorokat. egyáltalán, bármilyen katasztrófásat? Erre számos válasz lehetséges, ha nem is annyi, mint Londonban hej van számos utca.

• Először is ott van a jó öreg kíváncsiság, a mélyen emberi voyeurizmus, azaz a kukkolás olthatatlan vágya. És bár sokszor ezt úgy definiálják, mint mások szexuális aktusának ("hívhatjuk baszásnak, de olyan ritka amit az emberek együtt csinálnak" - Kispál) titkos meglesését, de ennél azért általánosabb. Valami intim, nem ránk tartozó dolog kifigyelése, amitől jobban érezzük magunkat, már csak azért is, mert valaki más titkainak kilesése legalább szimbolikus hatalmat ad az illető felett, vagy legalább annak érzését. Márpedig a halál, haldoklás, pánikreakció azért elég intim, a legtöbben azért nem széles nyilvánosság előtt szeretnénk elhalálozni, de még halálfélelemben sikoltozni sem.
• Aztán meg a káröröm., ami köztudottan a legszebb. Hiszen a fotelből nézni lezuhanó repülőket azzal a megnyugtató tudattal tölthet el bárkit, hogy de legalább nem ő ült azon a gépen, és bár a szomszéd egy kiállhatatlan baromállat, a munkája szar és alulfizetett, a gyerekei meg simán csak kiröhögik, de mégis ő ül itt a fotelban a tévé előtt. Akiket viszont a tévében megidéznek, azok jórészt a temetőben, ami kétségtelenül  nyugis egy lakhely, de nem kell elsietni a költözést. Ha nem zuhantunk le egy repülővel, vagy nem zuhant ránk egy repülő, máris világ királyainak érezhetjük magunkat azokhoz képest, akikkel/akikre meg igen.
• Bírjuk a horrort, szeretünk borzongani, pláne ha nem érezzük magunkat érintettnek, a kívülálló pozíciója az előbbi kettő mellett segít abban is, hogy kockázatmentesen szembesüljünk saját félelmeinkkel, afféle terápiás jelleggel.
• Egy-két órára bárki szakértő lehet a témában, aztán a haveroknak villoghat azzal pitot-cső, microburst, közelkörzet, földközelség-jelző vagy pompázs, kioktathat bárkit hogy a fekete doboz az igazából narancssárga és hogy a másodpilóta az igazából első tiszt, miszerint försztofiször.

Probléma a fentiekkel csak akkor adódik, ha egyszer csak föl kell ülni a repülőre ("Ha nekem egyszer sok pénzem lesz felülök a léghajóre, onnan szórom szerteszéjjel, szanaszét a levegőbe!" - Waszlavik), mert olyankor hirtelen mi magunk leszünk az érintettek, és féktelen tájékozottságunk okán mindenféle gyanús hangokat hallunk a hajtóműből. Sőt, minden hang gyanús ami hajtóműből jön, ha meg nem jön semmilyen az maga a rémálom, mert ezeket a nagy gépeket nem kifejezetten vitorlázásra tervezték. És akkor már csak hab a tortán, hogy azt is tudjuk, a gép burkolata igazából papírvékony, a karbantartások után a szerelőknél mindig marad egy marék csavar, amit nem tudnak hova tenni, de legalább a pilóta is egy huszonéves nyikhaj, aki legalább nem teljesen részeg, mert pusztán három kísérletből betalált a pilótafülkébe.

És ilyenkor az sem segít, ha amúgy tisztában vagyunk vele, statisztikailag a repülés a legbiztonságosabb módja a közlekedésnek, országúti balesetekben arányosan sokkal többen halnak meg mint légikatasztrófákban. Na persze, statisztikailag. Most ugorjunk át azon a közhelyes Churchill-idézeten, hogy az ember csak azoknak a statisztikáknak hisz, amit maga hamisított, mert a matek e nélkül sem segít.

Egyfelől a légikatasztrófás műsorok, miként a hírek is, mindig a balesetekkel foglalkoznak, az értelemszerűen nem hír, hogy mai is biztonságban szállt le százharminc járat Ököriszikmagában-Alsón. Így hát a mindennapi médiafogyasztásunk egy rohadtul nem reprezentatív mintát mutat a repülés (autózás, hot-dog evés, síkfutás, névtelen feljelentés etc.) világából, amit aztán szeretünk általánosítani. Csak hogy legyen mitől rettegni, ha már evolúciósan van rá igényünk. És hiába tudjuk, hogy nem az az általános, amit a tévében vagy a neten látunk, heti nyolc-tíz lezuhanós műsor beleégeti a tudatalattinkba, hogy a repülés veszélyes, félnetek jó lesz.

Másfelől pedig ellenünk dolgozik az is, ha értünk a valószínűségszámításhoz, akár csak alapszinten. Hisz  tudhatjuk, hogy matematikailag minden egyes fel- és leszállás független esemény, vagyis hogy lezuhan-e velünk a fémből eszkábált halálmadár, az nem függ attól, korábban hány zuhant le, és mikor. (A valóságban persze sok lezuhant gép jelezheti, hogy valamit nem jól csinálnak az adott társaságnál, de ez itt most matek.) Azzal, hogy épp tegnap csapódott be három járat is különböző elhagyatott helyekre, nincs még kipipálva az amúgy sem létező tragédia-adag, attól még a miénk is nekiérkezhet a Mont Blanc csúcsának. Ez olyan mint mikor egy pénzérmét dobunk fel sokszor, és mondjuk hogy tízből tízszer fel lesz. Ha megkérdezzük, hogy mekkora az esélye annak, hogy tizenegyedszerre írás legyen, a legtöbben azt mondják hogy nagy, nagyobb mint a fejnek, bár számot valószínűleg ne tudnak mondani. Pedig lehet, az írás esélye ebben az esetben ugyanis pontosan ötven százalék, Mint minden esetben, hisz minden egyes pénzfeldobás független a többitől, mindig fifti-fifti a sansza bármelyik kimenetelnek. Azt, hogy mégis az írásnak adna a többség nagyobb esélyt, úgy hívják szakszerűen: a szerencsejátékos tévedése.

Ha meg nem gondoljuk, hogy egy-egy repülőút (elméletben és kissé leegyszerűsítve persze) mindig független esemény, akkor nem vigasztal minket az sem, hogy az adott légitársaságnak még sosem volt halálos balesete, vagy csak nagyon-nagyon régen. Sőt, a profi rettegőben csak megerősíti a félelmet, miszerint ha már húsz éve nem volt balesete egyetlen járatuknak sem, akkor most már ideje, és mivel reggel fekete macskát is láttak átmenni a létra alatt, tuti, hogy sírás lesz a vége.

Így utólag belegondolva ezért jók a hajnali járatok, amiken rendszeresen és nagyokat bírtam aludni. Alvás közben nem kell szorongani (lehet, de nem kötelező), lehetek két macska és játszhatok egymással.

Szület. És?

Most kezdjem úgy hogy „Negyvenöt éves lettem én/ Nem meglepetés e tény/ Nincs kávéházi szegletem/ Ajándékba énnekem“?

Nem, ez nagyon béna lenne, már a kezdés is, aztán jönnének az elszelet évek, meg az egyetem fura ura, volt mindkettőből jócskán, extra tejszínhabbal, de szárszón nem jött nekem a vonat, pláne mivel soha nem is jártam ott. Csak vonattal át rajta, de az nem nekem ment, hanem velem.

Egyébként is távol áll tőlem az életkorom feletti borongás, oké már a B-oldal megy, de részemről mindig elégedett voltam azzal a korral, amiben épp,  különösen mióta 22 évesen véglegesen abbahagytam a személyiségfejlődést. Sőt, talán akkor értem a csúcsra, azóta meg nekem lejt a pálya, csúszom is rajta rendesen.

Nem is értem, miért kerülnek sokan erős izgalmi állapotba attól, hogy  kereken hányszor kerülte meg a Napot a Föld, mióta elhagyták a szülőcsatornát. Ennél már csak a névnap az érthetetlenebb műfaj, nekem például semmi közöm a rólam elvezett középkori rablólovaghoz und királyhoz, akkor sem ha később politikai okokból szentté  avatták, illetve akkor aztán pláne nem.

Jut eszembe, engem igazán hívhatnának Timótnak vagy Timóteusznak, egyfelől legalább érdekes, másfelől meg egy nap alatt le lehetne tudni a névnapot és a születésnapot, egy gonddal kevesebb alapon. (Volt egy főnököm még az egyetemen, aki - ha jól emlékszem - december 25-én született, és Évának hívják, szóval nála a kettős ünnep hármas volt. Névnap, születésnap, karácsony - ezt az ember gyerekként nyilván utálja, pláne ha a szülők letudják egy ajándékkal a hármat. Vagy többel, mondjuk három pulóvert vagy három sálat kap a szerencsétlen áldozat, mert az úgyis jól jön.)

Ez meg egy nagyon januári kép tőlem:

És nincs torta, party, meg felesleges ajándékokhoz jó képet vágás, de csináltam magamnak diabetikus vaníliás sütit, sőt még a fészbukra is felnézek, mert az ottani ismerősnek teintettek nyilván küldözgetik a boldogszületésnapokat, én meg titkolnám, hogy igazából egy mizantróp bunkó vagyok. Ezért majd köszöngetek, de szmájli meg szívecske nem lesz, elvégre tizenhárom éves csaj legfeljebb a következő életemben lehetek majd, de addigra talán már nem lesz fészbuk. A működtetői meg megérdemelten pokolra kerülnek.

Alapbeállításon ilyenkor kezdenék el elmélkedni az ünnepek mibenlétén, úgy általában, de most inkább kihagyom. Egyszerűen csak annyi, hogy az ünnep az, mikor az embernek jó napja van, ami ritkább, mint mikor nem, de ez igazából nem függ attól, hogy van-e karácsonyfa, piros tojás, tortagyertya, szívecskés üdvözlőkártya vagy kivájt sütőtök mécsessel.

Amúgy a mai nap mindenki megemlékezhet Mátyás királyról, akit pont ezen a napon választottak királlyá 1458-ban (bár csak 1564-ben koronázták meg), de soha nem avatták szentté (nyilván nem volt szükség rá politikailag, meg ugye a nőügyei), és nem lett belőle Német-Római császár, pedig nagyon ambicionálta.

És fura érdekesség, hogy pontosan ötszáz évvel később, 1958 január 24-én az MSZMP Központi Bizottsága határozatlan időre száműzi Rákosi Mátyást. Nem biztos, hogy az évforduló kedvéért, de lehetséges, mindenesetre vicces, ahogy I. Mátyás és Rákosi Mátyás egy lapra, illetve egy napra kerül a történelemben biztos a névazonosság okán.

Rákosi, mint korlátlan despota volt amúgy III. Mátyás (a második egy Habsburg volt 1608-18 között), de király az nem lett belőle. Biztos azért, mert a kopasz fejen hülyén mutat a korona.

És végezetül kedvenc Mátyás-ábrázolásom:

Propaganda über alles

Az origó nevű kormánypropaganda-előállítóban láthatóan hisznek a szómágiában. Mással ugyanis nemigen magyarázható, hogy miért ismételgetnek mantraszerűen bizonyos kifejezéseket, mint migráns, Soros vagy most éppen a náci botrány. Ez utóbbit lehetne egybe is írni, nácibotránynak, hisz ha az origó "újságírónak" csúfolt, nevüket bátran nem vállaló wannabe-megmondóemberei, láthatóan a kifejezés köznevesítésén dolgoznak a sűrű ismételgetésekkel. (Sőt, később a nácibotrányolni infinitívuszt is lehet majd képezni belőle, ragozva pedig: én nácibotrányolok, te nácibotrányolsz, ő náci. Angolul naziscandaling, németül meg Joseph Goebbels.)

Látható, hogy ezt a csodás sorozatot nem én szerkesztettem egymás mellé, pont így szerepel a portál címlapján, hátha a kedves, egyujjas agyú olvasók alsóneműje ettől lesz nedves. És nem mellesleg, életük hátralévő részére durván beleég az agyukba az üzenet, de legalább addig, amíg felül nem írja valami más, amíg újra el nem jön az idő, amikor a magyar sorosozás megint jobban teljesít. 

Persze lehet hogy ez kissé kontraproduktív, mert egy origó-fanatikust úgy képzelek el, hogy két-három szavas üzenetekből is csak igen korlátozott számút képes egyszerre tárolni, így ha túl sok a nácibotrány, akkor törlődik az agyukból a migránsbűnözés, de anélkül meg mi értelme a Soros-tervnek?

Az ilyen típusú média a hülyéneknézés minősített esetét valósítja meg, amennyiben aljas indokból és előre megfontolt szándékkal nézi végletesen ostobának a látogatóit, illetve szeretné azzá tenni őket, amennyire ez csak lehetséges efféle primitív hörgéssel. (És nem, már megint nem tudom elhessegetni a képet, amin az origó munkatársai - kis híján újságírót írtam - az állatkerti majmok, akik szarral dobálják a látogatókat, és nem veszik észre, hogy igazából csak ők lesznek szarosak.)

Amúgy sneider tamás (őt is nemcsekernőzöm persze) tényleg tényleg egy randa fekély a magyar közélet büdösre izzadt testén, csak hát az origó pont az a bagoly, aki épp mondja a verébnek, hogy nagyfejű. Szkinhedbandából egy parlamenti párt elnökségéig jutni komoly teljesítmény, csak épp hányingerkeltő, de ezt ne azok vessék az érintett szemére, akiknek a nyelve ki sem látszik a kormányzati főkutyák alfeléből. Nekem egy fenetudja-nácie? ex-szinhed, meg a Völkischer Beobachter színvonalát megcélzó propagandagyár egyformán visszataszító, bottal sem piszkálnám meg egyiket sem. Nyeljenek sünt!

Soha nem szagoltad meg a szigeteket

Na, ez jó eséllyel rajtam kívül senkit nem érdekel, de ma végre megoldottam egy közel két hetes rejtélyt. Nagyjából ugyanis azóta ment a fejemben egy dallam, ám a dalnak nem tudtam a címét, viszont legalább a szövegéből sem ugrott be egy kósza sor sem, és jobb híján a páromat zaklattam vele, hátha ő tudja, mégis mi a fene ez.

Nem tudta, nekem meg ma délután végre bekattant, hogy melyik cédén lehet, és nagy lelkesen raktam volna be a lejátszóba, de valami repülőszimulátor volt a tokban, a borító ígérte skót dalok helyett.

Viszont ha a borító legalább meglett, már nem volt nehéz dolgom, elkezdtem bepötyögni a címeket a jutyúbon, és egyszer csak ráleltem. Nem volt igazi megvilágosodás, csak amolyan aha-élmény, de két hét hamisan dudorászás után azért igaz megkönnyebbülés rálelni a The Road to the Isles című örökbecsűre. Holnapra a szövegét is megtanulom...

The far Cuillins are pullin' me away,
As take I wi' my crummack to the road.
The far Cuillins are puttin' love on me,
As step I wi' the sunlight for my load.

Sure by Tummel and Loch Rannoch and Lochaber I will go
By heather tracks wi' heaven in their wiles.
If it's thinkin' in your inner heart, the braggart's in my step,
You've never smelled the tangle o' the Isles.
Oh the far Cuillins are puttin' love on me,
As step I wi' my crummack to the Isles.

It's by Shiel water the track is to the west,
By Aillort and by Morar to the sea.
The cool cresses I am thinkin' of for pluck,
And bracken for a wink on Mother's knee.

The blue islands are pullin' me away,
Their laughter puts the leap upon the lame;
The blue islands from the Skerries to the Lews,
Wi' heather honey taste upon each name.

Ja, és a cím a goggle-fordító alkotta dadaista remekmű, miként az egész dalszöveg igen szórakoztató ezen a módon fogyasztva, főleg mikor a lírai Én azt hiszi, hogy a hűvös zsákmányok megcsípettek és  szembeszálltak. Bármit is jelentsen ez.

Mindenesetre itt a hiteles és művészi fordítás:

A messze Cuillins elhúzzák magam, ahogy én is az útra töröm. A messze Cuillins szeretnek rám, ahogy az I. lépés a terhelésem napfénye. Biztos Tummel és Loch Rannoch és Lochaber által megyek.  Ha úgy gondolja, hogy a belső szívedben van, akkor a sóvárgás az én lépésemben, soha nem szagoltad meg a szigeteket. Ó, a messze Cuillins szeretnek rám, mint az én lépésem a szigetekre. Shiel-víz által, a pálya nyugatra, Aillort és Morar a tenger felé. A hűvös zsákmányok azt hiszem, hogy megcsípettek, és szembeszállnak az anya térdére. A kék szigetek elhúzódnak engem, nevetésük az ugrást rontja a béna felé; A Skerriestől a Lewsig, a Wi-heather mézből származó kék szigetek minden névre megkóstolják.

És mennyi igazság van benne, hisz nevetésünk folyton elrontja az ugrást, főleg a béna felé. De hát ez van terhelésem napfénye...

Nem az, nem most

"A nukleáris háború neve az első olyan háborút jelöli, amely lefolytatható csakis a név, vagyis minden és semmi nevében."

(Jacques Derrida: No apocalypse, not now)

Vannak ezek a "misztikus"/fantasy sorozatok, a szuperhősösök mellett, amiket valószínűleg időpazarlás lenne nézni, meg nem is érdekel, úgyhogy hanyagolom az ilyesmit. De a promóikba azért gyakran belefutok itt-ott, legutóbb épp valami viasatos széria előzetesébe, ahol azt bírják mondani, hogy kétszázötven év után ismét eljön az apokalipszis négy lovasa.

Vagyis negyed évezrede már jártak felénk, e szerint a XVIII. század második felében már volt apokalipszis (kisbetűvel, mert ha több is volt, akkor az inkább köznév), legfeljebb az akkoriak nem vették észre. Vagy simán csak átaludták, részegek voltak, esetleg mindkettő.

De hogy a vonatkozó sorozat alkotói mire gondolhattak, az rejtély. Kétszázötven éve már érlelődött a későbbi francia forradalom, de senki nem látta még előre, az 1760-as években lett Kanada és Indonézia angol gyarmat, lezárult a hétéves háború Anglia győzelmével Franciaország felett, nálunk Mária Terézia nagyfejedelemséggé nyilvánítja Erdélyt, ezzel párhuzamosan van némi jobbágyfelkelés is, de igazából egyik sem tűnik különösebben apokaliptikusnak, még a szó eredeti, görög értelmében sem. Mert az apokalüpszisz alapvetően valami feltárulását, kinyilvánítását jelenti, a világméretű pusztulás (kedvenc szinonímám rá: kihalást okozó esemény) értelmében csak a vallások kezdték használni, legfőképp a kereszténység, az Ó- és Újszövetségre egyaránt hivatkozva.

De világvégéről az elmúlt évszázadokban nem tudunk,a dínók meg rohadt régen haltak ki (és mi még nem voltunk érintettek, mert hát nem is voltunk még), és a 2012-es végítélet is elmaradt, biztos azért mert a maják is kihaltak, és most a dínókkal kergetőznek a nagy égi Andokban. 

De lehet hogy a szerzők ez esetben arra gondolnak, nem volt világméretű pusztulás, csak afféle helyi érdekű apokalipszis, kicsit sárga, kicsit savanyú, de az övék. Négy lovas amúgy is kevés egy igazi, tökös kipusztuláshoz, ennyien legfeljebb egy nem túl nagy faluban tudnak lokális világvégét generálni, meg egyébként is hogy néz már ki, hogy ezek még mindig lovakkal indulnak irtani, tankok meg taktikai nehézbombázók helyett, ami hát irtó kínos.

Ha viszont ez utóbbi verzió az igaz, akkor nem kétszázötven  éve volt a legutóbbi apokalipszis, hanem több ezer éve folyamatosan abban élünk, valahol mindig zajlik, e percben is épp kiirtanak egy falut, megtámadnak egy közösséget vagy merényletet terveznek valakik, hogy másoknak nagyon rossz legyen.

Így azonban az apokalipszis négy lovasa elve egy hülye konstrukció, négy fazon nem bírná ezt az iramot, pláne szerteszét a nagyvilágban. (Ha meg lennének, az egyik nyilván a Soros lenne, legalább is szerintük, pedig 88 évesen már biztos nem lovagol, vagy nem túl gyakran, és főleg nem  tömegpusztító fegyverekkel felszerelkezve.)

Az apokalipszisnek sok lovasa van, kis helyi lovasok, akik persze épp elegendő ember életét tudják megkeseríteni, és nem csak kétszázötven évente. De ha egyszer tényleg jön a kurva nagy aszteroida, és nem csak a moziban, akkor arra majd ki kell találni valami ütősebb elnevezést, mert az apokalipszist már elkoptattuk, az Armageddon meg igazából egy hegy és környéke, nem maga a pusztulás vagy a jó és rossz végső nagy összecsapása, csak annak helyszíne. Ráadásul a nevét már Ben Affleck is elbrúszviliszelte.

Talán tényleg jó lesz a 'kihalást okozó esemény', az olyan szakszerű.

És ez a kihalás-okozás nyilván egy nukleáris háború lenne, lovasság nélkül persze, és úgy hívnák hogy Harmadik Világháború, mert mint már idéztem, a negyediket kövekkel és botokkal vívják majd, ha véletlenül mégsem hal ki mindenki jól.

Represszív depresszív

Állítólag ma van az év legdepressziósabb napja, de nem csak ez évé, hanem mindegyiké. Legalább is egy Cliff Arnall nevű pszichológus szerint, aki ezt 2005-ben sakkozta ki, de azóta már maga is legszívesebben letagadná. A fentebb belinkelt cikk nagyjából összefoglalja a miérteket:

"Hogy miért éppen január harmadik hétfője jött ki Arnallnek a 2005-ben, tudományosnak aligha nevezhető kidolgozott teóriában, azt nem nehéz összerakni. Vége a karácsonynak, a tél közepén járunk, kevés időt töltünk a szabad levegőn sportolással, mert amúgy is pocsék az idő, sötét van,  ráadásul az újévi fogadalmak már befuccsoltak, és még hétfő is van. Vagyis nem nehéz ilyenkor okot találni arra, hogy miért tud annyira nyomorult lenni az élet. "

Hát igen, ez azért nem az a hardcore tudományos érvelés, mert bár nem vagyok pszichológus (szerencsére), de a depresszióban otthonosan mozgok (fetrengek, bambulok, görcsölök, lefagyok), és ha csak annyi lenne a gond, hogy keveset sportolunk a friss levegőn, meg elmúlt a karácsonyi harácsolás, akkor mondjuk az eszkimóknak tömeges öngyilkosság által kellett volna kihalniuk már nagyon-nagyon rég.

Úgyhogy a fekete péntek mintájára brit tudódok által bevezetett kék hétfő orbitális nagy marhaság, mert mi van, ha valaki pont a telet szereti, és rühelli a nyári kánikulát, tompaszögűre unatkozza magát a strandon, de szeret síelni, azaz nem a legközönségesebb sztereotípiák szerint sablonos az élete. Mint ahogy vannak akik a mulatós zenét szereti, meg a takonypopot, és  lehet hogy ők a nem csendes többség, de ettől még sokan szerethetik az többé vagy kevésbé extrém metált vagy Bach csembalóra írt darabjait. Amik egyébként jól működnek depresszív hangulatra is, és őszintén, kit érdekel a hallgatásuk közben, hogy mikor megy le a nap. (Ami persze nem megy le, csak a Föld felénk eső része fordít hátat neki, kivéve a laposföld-hívőknél, mert  nekik a Nap már eleve fel sem jött.)

Hát nem remek zenék? És ez úton Boldog Depressziót minden Ágnesnek tőlem, a saját és a magam nevében, ha már így esett a névnapjuk. De legalább Szilveszter nem péntek tizenharmadika volt, hanem legalább három pápa a kora középkorban.

A címkézés bátorsága

Avagy a megnevezés hatalma. A brit Guardian cikknek álcázott instant szószedetet állított össze a magyar közélet világ- és Európa-bajnok trágárságaiból, mint az O1G, meg a bajszos fasz (én szarra emlékszem,  a bajszos hímtag az a házelnő kúr volt) bayer prolizása és bencsik andrás ribancozása. Kétségtelen, hogy verbális mosdatlanságban az előbb említettek  száz méter alatt futják a kétszázat, az angoloknak meg magyarázni kell, hogy a geci az egy sértés, és nemcsak simán sperma. De hát mit is várhatnánk tőlük, mikor évszázadokig azzal voltak elfoglalva, hogy gyarmatbirodalmat építsenek ki, meg uralják a tengereket, a helyett hogy színes és kreatív káromkodásokat meg becsületsértéseket találtakvolna ki. Most aztán megnézhetik magukat, egy átlag magyar, átlagosan feldúlt állapotban hosszú percekig képes szóismétlés nélkül káromkodni, azaz ha egyszer a lekurvázás olimpiai sportág lesz, nagyot ugorhatunk majd előre az éremtáblázatban.

De azért a Guardian szerkesztői helyében szoronganék kissé, nem fogják zsebre tenni amit ezért a CÖF-től, személyesen bayer elvtárstól vagy a  kormányszó vivőjétől kapnak. Hisz ország-világ előtt bizonyították hogy bolsevik kommunista Sors-ügynökök, a vatikáni Moszad szolgálatában, előkelő helyen a bértollnokok júdáspénz-listáján. Tényleg nyilvánvaló, hogy a  lap szerkesztősége nem a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, mert akkor nem csámcsognának a témán, hanem felebaráti szeretettel néznének le mindenkit, aki kiejti a száján a G-betűs szót. Hisz azt senki sem gondolja komolyan hogy a felcsúti egy Géniusz, ráadásul az utolsó akit így emlegettek Ká-Európában, elég csúf véget ért. Igaz, ő a Kárpátok Géniusza volt, nem a Kárpát-medencéé, de az áthallás legalább is kínos.

Vagyis ha valaki a mini Szterelenök urat géniuszozza, az valójában - tudat alatt - a kivégzőosztag előtt szeretné látni, mint Ceausescu elvtársat, ami egy Bencsik "Csekélyértelmű" Medvebocstól nem meglepő, csak kissé ellentmondásos, a napi rutin seggnyalással nehezen összeférhető.

De ezt a Guardian-nél nem értik, ők eléggé hozzászoktak, hogy politikusok és publicisták azt mondják-írják amit komolyan gondolnak, legalább is elég gyakran. odáig még eljutnak, hogy a politika nem csak a kompromisszumok művészete, de permanens verbális hadviselés is, azt viszont nem értik, hogy nálunk csak az utóbbi.

És mivel Ártunk és Ormányunk, úgy is mint a fideszkádéenpé közpéznügyi tagozata, tényleg csak szájalás útján kormányoz, ezért népi ellenzékük is ráolvasással dolgozik, ott és úgy üt, hogy az a főminiszternek igazán fájjon. Hisz az oegygézés valóban rosszul eshet az érintettnek, mert nem kritizálja, nem támadja, csak simán nevetségessé teszi. És az ilyen zsebdiktátoroknak semmi sem fáj jobban, mint ha kiröhögik őket. A trágárság ez esetben nem öncél, csak eszköz.