Az ételtelenség értelme

Úgy tűnik, az étcsoki mégsem egészséges, nekem ez új hír, mert azt sem tudtam, hogy a tudomány eddigi állása szerint az. Volt eddig. Hisz nyilvánvaló, hogy ha valamit a tudomány (főleg a nem brit tudósok) egészségesnek tartanak, akkor az, már csak pszichoszomatikus alapon is, de ha kimondják hogy mégis csak egészségtelen, akkor onnantól öl, butít és nyomorba dönt. Minden fejben dől el, főképp marketingesek mítingjein, a legendás brit tudósokat is a reklmámszakemberek pénzelik, hacsak nem ők maguk azok.

Mert nyilvánvaló, hogy minden élelmiszer egészségtelen. És hiába mondják, hogy például a gránátalma az milyen hasznos und jó, próbált már megenni belőle valaki hat és fél kilót ebédre? Na ugye, a túlzott gránátalma fogyasztásba bele lehet halni, bár az egyénenként változik, hogy ki hány kiló gyümölcs hirtelen megevésébe pusztul bele, vagy lesz hátrlévő életére szalonnafüggő gipszkarton-szerelő. De ettől még szeretheti az étcsokit.

A probléma valójában az, hogy az étel minden szinten káros, mindenképp halálhoz vezet. Ugyanis szükség van rá az úgynevezett 'élethez', ami - mint az köztudott - egy olyan nemi úton terjedő betegség, melynél a halálozási arány száz százalékos. Vagyis minden falattal közelebb jutunk az elerülhetetlen véghez, persze nem közvetenül. Az evés révén ugyanis először a vécéhez jutunk közelebb, ha már az étel egy részét eleve nem tudja befogadni a szervezetünk, ilyen értelemben a klotyó már maga a halál előszobája, ráadásul sötét rosssz szagú, pont mint az elmúlás. Az étel szar, ezért enni nem csak káros, de gusztustalan is.

(Mert amit a vécébe rakunk, az maga a halott étel maradványa, de ezt az asszociációs láncot itt abba is hagynám, nemrég reggeliztem, mint afféle szuicid pirítós-függő, de szeretnék ebédelni is. Tényleg, az megvan, hogy a virágok a növények nemi szervei? Na így tessék ezentúl rózsákat szagolgatni!)

Az ételmérgezés ellen lehet persze radikális diétával védekezni, hogy például nem eszünk semmit egyáltalán, de valójában ez sem járható út, hisz a teremtésben ehelyezett csapda épp az, hogy a nem evésbe is belehalunk, sőt gyorsabban, mint az evésbe. Vagyis kell a szokásos harmadik út itt is, a népiesen urbánus lakosság számára javasolt megoldás az lehet, hogy kollektíve tanuljon meg fotoszintetizálni. Mert a napfényt nagyon nem használjuk jól, igazából csak a D-vitamint vesszük ki belőle, de az azt megelőző, A-, B- és C-vitaminokat meg tisztára benne hagyjuk, a fotonikus rostokról és az infravörös ízfokozókról már nem is szólva. Ráadásul a napfény ingyen van (most még, most kell jól kihasználni), csak ki kell menni érte a ház elé, bár a ház az kétségtelenül sok pénzbe kerül. De akinek nem telik rá, az mehet napfényt lakmározni a mezőre is, kissé hippis megoldás ugyan, de ha nem fonunk mezei virágokat a hajunkba, szódával még elmegy.

Úgyhogy jelentős üzleti lehetőséget látok egy franchise-alapon terjesztett fotoszintézis-tanfolyam módszerben, ahol mindenki megtanulhatja a fényevés valóban tudományosan filozofikus elméletét és gyakorlatát, és kedvezményesen vásárolhat csakratisztító kulcstartót meg napelemes spánielt. Ettől aztán én gazdag leszek, az összes résztvevő pedig nagyon egészséges, boldog és szegény (boldogok a lelki szegények, ugyebár) és csak azután halott.

Ja, és a víz is egészségtelen. Csak nézzük meg hányan fulladnak bele évente, hány embert sodor el árvíz vagy cunami, szóval kerüljük  vizet. Igyunk söröt és fürödjünk boldogságban.

Influensz

Most már tényleg jutyúbos influenszernek kellene mennem, mert igazán vérlázító, hogy egyesek micsoda nézettségeket kattintásszámolnak tök hülye tartalmakkal. Mert mi érdekes van abban, hogy valaki különösen gyomorforgatómodon eszik átlagosan gyomorforgató ételeket, egy a webkamera előtt újrajátsza a legutóbbi Star Wars-t, matchboxokkal, vagy húsvéti tojásnak sminkeli magát, idegi alapon?

Hát nem sok, én ennél sokkal kulturálisabb és nagyobban lélekemelő tartalommal állnék elő. Pédául nem ennék spagettit kézzel, káromkodva egy felmosóvödörből, de órákon át lehetne nézni ahogyan a fotelben ülve olvasok. És mindenki választhatna, hogy melyik emlékezets olvasásomat kívánja megtekinteni, háttérben a Füredi csomópont diszkréten urbánus zajaival, mint a halálhörgést imitáló kamionok, a szirénázó mentők vagy az ablak alatt boldogan kurvaanyázó hajléktalanok. Aki szereti mondjuk Dosztojevszkijt, az válaszhatja a videót, melyen A félkegyelműt olvasva már az elején értetlen fejet vágok, hogy ez a Miskin herceg de tényleg milyen hülye, pont mintha nem érteném a címet. De ha valakinek Anthony Burgess jön be, annak elolvasom újra az Enderby-tetralógiát, kardigánban és szemüvegesen, sőt nem kizárt hogy időnként fel is röhögök, illetve vártlan pillanatokban bealszom a szövegen, de audikommentárt azt nem csinálok. Ha pedig valaki romantikus regényeket olvasva akar látni, az menjen a francba.

És ha beüt a biznisz, azaz legalább pár százezres hardcore rajongótáborom lesz, akkor nagyon sokat fogok majd keresni vele, súlyos milliókért nálam fog hirdetni az összes jelentős vízvezeték-szerelő, kardigángyáros és olvasószemüveg-dealer, miközben a közönségem egy része észre sem veszi, hogy olvasás közbe finoman termékelhelyezek a fotelban. Fotelben. Mindegy, abban.

És ha ez már megvan, ha már igazi brand lettem egyszer végre, akkor szintet léphetek, és egyre merészebb tematikák felé evezhetek a merészség vitorláit dagasztva, vagy egyéb képzavarok által.

Csinálhatnék például egy tízórás maratoni élő adást arról, hogy nem vagyok otthon. Hogy most épp dolgozom, vagy elutaztam, vagy megtámadott egy vérmókus a parkban az mindegy is, a lényeg az otthon nem levés. A hiányom kínzó, izzó üresssége, ami annyira intenzív élmény lesz majd a követőimnek, hogy óráról órára egyre feszültebben rágják le a vakbelüket, egy üres fotelt bámulva,  És nem, nem jön a katarzis, azt nekik kell majd előásniuk magukból. Nélkülem.

Kurva nagy show lesz, egy minimalista posztmodern gesztus, gondolom a későbbiekben kiállítják majd valamelyik jelentős kortárs művészeti múzeumban is, persze nem az ingyenes részen.

Én meg addig nyudodtan elutazhatok a szomszéd lakótelepre élményeket gyűjteni, hogy aztán egy jelentős projekt keretében írjam meg kalandjaimat a jutyúbon, vagy valami ilyen hasonló interneten

És mindenki elállt lélegzetttel nézheti, ahogy csak írok, csak írok jó sokáig, aztán egyszer csak már nem. Így megy ez a c'est la vie.

OMG Banksy

Jövő hónapban végre Pest-Budán is lesz Banksy-kiállítás, ami engem érdekelne, bár ennyi erővel lehetne mondjuk Koppenhágában is, oda eljutnom is hasonló macera lenne. 

Banksy ugye egy kortárs graffitiművész (street art celeb), aki főle falakra stencilez képesített társadalmi üzeneteket, provokatív jelleggel, de volt már rá példa, hogy a Louvre-ban kiakasztotta saját Mona Lisa variációját, no meg a konzervatívabb művészettörténészeket.

Amúgy szimpatikus fazon lehet, nem bírja a modern kapitalizmust, a kormányokat, háborúellenes, kissé anarchista egzisztencalista, bár klímahisztit eddig még nem festett közterületre, legalább is én még nem találkoztam "Gréta atommal lövi a légkondi kültéri egységét" tematikájú műalkotásával. Pedig akár csinálhatna ilyet is, elvégre vicces egy pasi, pontosabban viccesek a dolgai (hát, a fekete humor is humor), mert ő maga ettől még lehet egy félnehézsúlyú mániás depressziós, privátim.

bevezetem.eu

Személyazonossága ismeretlen, annyit lehet tudni, hogy bristoli (mert onnan indult), szülőktől származik, eredeti neve pedig Robin Gunnigham, vagy nem. Valószínűleg többen szeretnének Banksy lenni, magyar klónja, a felcsúti utalásokal tűzdelt műveket borsóként falra hányó Basky, aki viszont biztos nem bristoli, hisz nevéből adódóan biztosan baszk. (És semmiképp sem katalán.)

magyarnarancs.hu

Pesten gondolom - mint a világ más egyéb, nem Pest-jellegű városaiban - nem eredeti, hardcore Banksy alkotások lesznek beállítva a kiállításra, eleve nehéz egyben leszedni a vakolatot mindenféle városok középarányosan lepusztult házfalairól, aztán meg szállítani, esetleg a fallal együtt, de azt meg joggal nehezményeznék a tulajdonosok meg a lakók. Úgyhogy maradnak a fotók, nyomatok és egyéb dolgok, egy kiállítóteremben, ami vizont eleve idegen maguktól a művektől, hisz szerzőnk csak ritkán alkot direkt galériába való cuccokat, azokat is inkább egyfajta pimasz grimaszként. (És ha mégis, akkor eleve szerel alá egy iratmegsemmisítőt, ami a kép elárverezése után pár másodperccel elkezdi ledarálni azt.)
Plusz nem lehet kiállítani az egyik legnépszerűbb munkáját sem, ami egy disztópikus rémálom-vidámpark volt Weston-super-Mare festőien szeles tengerpartján Diamaland néven, még 2015-ben.

Pedig e városkát már a The Cafe című sorozatból is ismerjük, ami afféle dramedy volt, és szerethető darab, bár Banksyhoz pont nem volt semmi köze, a helyzínen kívül. De legalább a poszt címe erre a sorozatra utal.

Házy Pál -inga

Teljesen ingyenessé, azaz adómentesssé tenné az otthoni pálinkafőzést Ártunk és Ormányunk, mert az alpénzügyminiszter szerint a pálinkafőzés a magyar identitás rész. És mivel én még életemben nem főztem pálinkát, sőt nem is tervezem, ismét csak kierül e pnton, hogy igazából nem is vagyok magyar. Ja, és nem voltam még disznóvágáson, nem is leszek, nagyon mélyen nem érdekel a fodbal - pedig valamelyik fideszközeli szagember szerint az igaz magyaroknak az is a vérében van, nyilván valahol a véralkoholszint környékén - és nagy nemzeti himnuszunkat tényleg valami depresszíven romantizáló rinyálásnak tartom, amit valójában nyugodtan le lehetne már cserélni.

Egyszóval tényleg nem vagyok magyar, hogy akkor mi is vagyok az kérdéses, mondjuk amikor még ittam töményet, akkor sem pálinkát, én a whiskyt szerettem meg a vodkanarancsot, egyes rokonok és ismerősök nem kicsit lábszagú házipálinkáitól viszont kivert a víz. Nem mondom, a hatását azt értékeltem, de ha az ember nem az ízéért issza, akkor amúgy mindegy lenne mit borít le a torka irányába, de én még ebben a helyzetben is irtóztam nemzeti identitásuk (ugye nem identitásunk, hisz a fentiek szerint ebben én nem vagyok érintett) gyümölcsből párolt részétől. Pedig egy rendes piás tényleg csak a hatásra menne, mint Ed O'Neil mondta valamelyik filmjében, arra  kérdésre hogy bírja meginni a szörnyű feketés sörét: "Ír vagyok, bármit meg tudok inni."

De a legjobb az, hogy a Tállai nevű kormányzati akárki szerint az otthoni pálinkafőzás joga az egész EU-ban mindenkit megillethetne, nemsoká javasolják is majd, csak előbb ki kell józanodniuk. Hisz a főzés alapja a kóstolás, a pálinkafőzésé is, ők meg biztos kóstolnak, mielőtt ilyeneket mondanának. Néha amúgy tényleg az látszik, hogy a komplett, mások által kormányzásnak mondott ténykedésük valamiféle alsó-középszintű ittasságra van kalibrálva, ez magyarázná például a mostanában elszaporodott, különösen kretén nyilatkozatokat, hiszen öt-hat feles után tényleg annyira egyszerűnek látszik a világ, hogy Soros. Meg legalább nem akad össsze a nyelvük a fogsorukkal, miközben bonyolult, összetett mondatokban próbálják értelmezi a világ állását, és az agyuk is bírja a tempót, félig ledobott ékszíjjal is.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az összes, tőmondatos hülyeségeket felböffentő kormányalak egységesen részeg, biztos van aki szív vagy lő valamit, és nem kizárható, hogy egy részük alapbeálllításon hülye. (Ez utóbbit onnan lehet tudni, hogy vicces is miközben hülyeséget beszél, hisz őt a szerek már nem butítják le, nincs hova, viszont emelik szórakóztatóipari értékét. Lásd a volt debreceni pogármestert, a szimbolikus önégetés médiafenegyerekét.)

De belőlem nyilván csak az irigység beszél, mert se pénzem, se kedvem nincs már inni, a pálinkát ugye mindig is utáltam, így csak kívülről nézhetem, ahogy egy jobban teljesítő ország büszke nemzete, feles pohárral a kezében (szintén saját főzés!) boldogan, valamint népben-nemzetben gondolkodva röhög a májfunkció képébe.

Nem középiskolás fokon.

Cirkuszt, kenyeret? Ketrecharcot, pizzát!

Én tényleg nem értem, hogy az MMA-t meg hasonló prosztó verekedéseket miért tekintik sportnak, de mivel ne érdekel az egész, tőlem a világ rajtam kívüli része tarthatja annak, de a 'harcművészet' szótól rám jön a megvetéssel kombinált sírva röhögés, változó hangsúlyokkal. Hisz az MMA az a "Mixed Martial Arts", vagyis kevert harcművészetek rövidítése, pedig azok eleve nem művészetek, legfeljebb verekedési stílusok avagy technikák.

És nem, nem hat meg az a barom szöveg sem, hogy pl. a box az olyan mint a balett, annak kérem koreográfiája van, ritmusa meg szépsége, én csak annyit látok, hogy két félmeztelen pali (vagy kicsit felöltözöttebb nő) próbálja ütlegelni a másikat, és akinek ez többször sikerül, az nyer.

De ez nem magyarázza meg, hogy kocsmai verekedőkből továbképzett, széttetováltan kigyúrt fickók verekedésében mi is a művészet? Épp most olvastam, hogy a "sportág" valami ír klasszisa nagy visszatérést produkálva 40 másodperc alatt győzte le ellenfelét, azzal a művészien elegáns gesztussal, hogy a vállával eltörte a másik orrát. Kurva jó, de tényleg, és akkor nekem most ettől legyen katarzisom, vagy gondolkodjak el az élet nagy kérdésein? Mert nagyon kardigános és elég szemüveges bácsik szerint valami ilyesmi lenne a művészet értelme ám, ami így bíztos nem igaz, de azért van benne valami. A művészet mondjuk szórakoztathat is, igaz egy másodpercek alatt kivitelezett orrtörésnél, bordarepesztésnél vagy fogkilövetésnél a kikapcsolódás-faktor is felejthető, mire a rendes szurkoló elheezkedik a fotelban és feltépi  csipszes zacskót, már arra pillant fel, hogy vége is az egésznek. Pedig ő vért akart látni, és nem az ismétlésben, hanem élő egyenesben, ha felvételről kívánná megtekinteni mások nyolc napon túl gyógyuló sérüléseit, ott a sok Z-kategóriás film Vindiesel "The Rock" Van Damme főszereplésével, a lélek épülésére.

Amúgy általánosságban sem értem, hogy az ilyen verekedésket miért nevezik harcművészetnek. Hogy miért nézik azt igen, pont azért mint az ókori Róma gladiátorjátékait, vért és halált akarnak, a cirkuszt-kenyeret paradigma mentén. A cirkussznak meg akkorvan igai élvezeti értéke, ha van tétje, ezért kell vér, azt már lehet élvezni, különösen annak tudatosításával, hogy ez  most épp nem velünk történik, vagyis az életünk nem is olyan szar. Nem verik szét az arcunkat, nem kapunk két hatalmas gyomrost, és ez már valami. Nem sok, de kiindulópontnak megteszi, és az hogy pizzát zabálhatunk, miközben másokat vernek, már csak hab a tortán. (Ez de szép képzavar volt istenem, pizzahab a tortán...)

Viszont egyáltalán nem vagyok meggyőzhető róla, hogy az ilyen ketrecharcok azok bármilyen értelemben is művészetek lennének, mi több, egyáltalán nem vagyok hajlandó a harcot művészetnek tekinteni. A fizikai harcot semmiképp, de igazából a lelki tusákat sem, mikor valaki megküzd a múltjával, harcol a démonaival vagy hősiesen alaulmarad szorongásai felülkerekedésével szemben, igaz ezekből már létrejöhet valami művészi végtermék, de a mű akkor sem maga a harc, csak annak következménye.

A verekedés nem művészet, nincs benne hozzáadott érték, számomra akkor sem, ha közben kínaiul/japánul üvöltöznek torokból, és füstölőt gyújtanak a csonttörés előtt. Valami kortárs művészeti peformansznak talán még elmenne egy-egy ilyen egymásnak esés, de akkor kellene lennie valami mondanivalónak is mögötte, mert az "én király vagyok, te pedig meghalsz geci" narratíva azért üzenetnek kevés. Vagy pont elég, de ez esetben tekintsük annak, ami valójábaan, vagyis különösen igénytelen tömegszórakoztatásnak, a zsigeri keresletre érkező kínálat faék egyszerűségű üzleti modelljének.

A művészetet meg hagyjuk meg a részeges költőknek és LSD-val utazó festőknek, plusz a hazai, tájjellegű MMA-nak. Mert ugye az nálunk azt is jelenti, hogy magyar művészeti akadémia (már megint csupa kisbetűvel), ami egy vicces, és korruptan hatalom-kompatibilis szervezet, de harcművészeket még ők sem vesznek fel tagnak. Pedig ezen kívül szinte mindenre képesek, de mások veséje helyett azok lelkébe taposnak inkább.

http://mecenatura.mediatanacs.hu/

Mind a nyolc utas a halál

Tényleg hanyagolnám már  politikát, például a főminiszter szokásos péntek reggeli eligazítását (ezt a "közmédia" valamiért következetesen interjúnak csúfolja, pedig a felcsúti Ramszesz intejút nem ad, csak arcon böfögi az ügyeletes és végtelenül szervilis mikorfonállványt), amiből már megint kiderült, hogy vagy végtelenül cinikus egy farok, vagy végképp elment az esze. Vagy mindkettő, elvégre orvosi értelemben ez sem zárható ki.

Persze  rádiós kinyilatkoztatásait nem hallgatom élőben, ennyit azért számít a relatív mentális egészségem, de a legjobb beszólásai óhatatlanul szembe jönnek bárhol, legfeljebb más felütéssel. 

És hát olyanokat idéznek tőle, hogy Soros maffiaszerűen gyakorol befolyást az európai politikára, ami tényleg szép mondat, Európa egyik vezető politikai maffiájának Don Corleonéjától. Meg hogy  ő a kereszténydemokrata, az igazi, tájjelegű és eredetvédett, aki be van szarva attól, hogy nem keresztények jönnek az országba, a nemigazi kereszténydemokraták az Európai Néppártban viszont nem. Ebből látszik, hogy nem igaziak, csak megjátsszák magukat, miközbe lelkük mélyén, valamint velejükig sorosisták, lángoktól ölelt kis hazánk sérelmére főleg.
Amúgy keresztények és nem keresztények ma is vegyesen élnek az országban, magam például az utóbbiakat erősítem, én reggelente az upanisadokat olvasom, meg a Bhagavad Gítát.

De a legszebb megállapítása az, hogy a Soros-hálózat őt már nyolcszor ölte meg. Ezek szerint tehát a Soros-hálózat nem csak neoliberális pénzügyi genderlobbi romáknak, de terrorszervezet is, és mivel hálózat, gondolom online öl. Eddig nyolcszor. Ebből viszont két dolog derül ki: a Mini Szterelnök egy macska, akinek kilenc élete van, ezért lehet még köztünk (izé, felettünk, közénk nem ereszkedik, még egy "hellóröfik" erejéig sem), és hát joggal látszik befosva lenni, mert még egy megölés, és akkor tényleg vége.

Ez a macska-dolog magyarázná amúgy azt is, miért akar állandóan sunyin dörzsölt lennni, egy érdekvezérelt manipulátor, aki nem gondolja, hogy igazából ő a főnök a házban, hanem tudja. Kár, hogy alkatilag egy másik háziállat jut eszünkbe róla, de hát ha azok vagyunk amit megeszünk, akkor a főnök egy disznó, bár még nem a némethszilárdi értelemben. De már közelíti a rezsipápát, lassan benevezhet egy alsóbb osztályú szumóversenyre, ha már a foci nem megy, mert  ott futni kell. A szumóbn csak sót kell szórni, aztán kicsit lökdösni a másikat, de két lökdösődős program között rengeteget lehet, sőt kell enni.

De hát mit élcelődöm én itt a pártvezér és kancellár testalkatán, mikor a magam háza táján ugye, meg hát tényleg egész tűrhetően fest, ahhoz képest, hogy már nyolcszor ölték meg. Szóval nem öregszik (nem, nem, soha!) csak sokszoros hulla, bár erre a nyilatkozataiból is rájöhettem volna már.

Drakula halott, és nem élvezi.

24.hu

Enberek az Olaszba

Valahogy szemet szúrt nekem egy cím az egyik hírportálon, miszerint "Csodával határos módon élte túl a brutális sárlavinát egy olasz ember". Az volt a furcsa, hogy miért kellett odaírni, hogy 'ember'? Hiszen ha valaki olasz, plusz túlél valamit, akkor az nyilván csak egy ember lehet, mert egyfelől az olaszországi csótányoknak vagy mókusoknak nincs nemzeti identitásuk (nem anyanyelvük az olasz, és egy Verdi-áriát sem tudnak elfütyülni, persze a pizzát ettől még szerethetik, de azt meg ugye a fél világ), másfelől pedig az olasz fensíkok vagy folyók nem élnek, így túlélni sem tudnak. És bár lehet úgy tekinteni, mondjuk az olasz nyelvre, meg generálisan az olasz kultúrára, hogy az valami élő dolog, de ezek sajna olyan mértékben szimbolikusak (sőt, teljesen azok), hogy egy sárlavina nem igazán tud kárt tenni bennük.

Vagyis a túlélő olasz az per definitionem ember, de akkor minek kell külön hangsúlyozni? Talán mert az "...élte túl a brutális sárlavinát egy olasz" olyan sután befejezetlennek tűnik, pongyolának, meg mindenfélének, aminek egy ilyen mondat tűnni szok. (Ha már a népszokás, az ugye az,amit a nép szok.) Persze írhatta volna azt is a szerző, hogy olasz férfi, olasz nő, vagy olasz hermafrodita (a nem kívánt rész törlendő), csakhogy az is hülyén nézett volna ki, mert a túlélés szempontjából igazából semmi jelentősége sincs a nemének, és még a sárlavinát sem érdekli egyáltalán. A kora talán, és akkor ember helyett lehet írni, hogy gyerek, aggastyán vagy tinédzser.

Angolul mondjuk ez egyszerűbb lenne, mert italian person helyett írahtnák, hogy italian man vagy woman, és akkor az emberezés  már nem redundancia, hisz van benne plusz információ.

Ez az egész agymenésem persze csak puszta spekuláció, feldíszítve némi gonoszkodással, mert a hvg-s majdnem cikkből (egy videó pár sor szöveggel) kiderül, hogy a vidón nem látszik, hogy a szerecsés túlélő férfi vagy nő-e (vagy egyéb, e helyütt nem tárgyalt változat), ezért az emberezés. Ami persze ettől még gáz, irhattak volna valami olyasmit, hogy "Videó az olasz sárlavina szerencsés túlélőjéről". És még azt sem kell címbe foglalni, hogy a sárlvina brutális volt, elvégre ez eleve véleményes, lehet hogy a többi sárlavinához képest nem is volt annyira durva, de sárnak és túlélőnek ez utólag már mindegy is. Persze ezt én nem tudhatom, nem vagyok újságíró, illetve igen, de csak mellékállásban, igaz hogy huszonéve már.

Nem mellesleg, ha nem tudják hogy férfi-e vagy nő az illető, honnan tudják hogy olasz? Az valahogy azért látszik  a videón?

Mindegy is, megvolt a heti nyelvészeti náciskodásom, most iszom egy  kávét, vagy ha lusta vagyok hozzá, olvasgatok politikai híreket, a vérnyomásomnak egyre megy. Egy jó kiskormánypárti sajtótájékoztató, és máris felbaszódik bennem az ideg, népiesen urbánus alapon. Lásd az előző posztot.

Abból sem isznak

A fideszkádéenpé Bunkó Büszkeség Tagozata kitalálta és odanyilatkozta (a Milyenügyiek is Vagyunk? Minisztérium illetékeseivel együtt), hogy az állam mégse fizesse ki a göngyöspatai romáknak az iskolai szegregáció évtizedes gyakorlata nyomán, jogerősen megítélt kártérítést, majd kapnak valamit természetben, monjuk választhatnak maguknak valamilyen képzést. Amit majd az állam megszervez nekik, hát lehet hogy szegregáltan, de legalább lehet majd hivatkozni rá, miközben telibe szarhatják a bíróság ítéletét, a populista demagógia nagyobb dicsőségére. Adnak is valamit, meg nem is, na ja, pont mint egy népmesében, csak az baj, hogy egy állam meg kormány nekem ne furfangos legyen, hanem jogkövető, a dörzsöltség csak a maffia esetében alapfeltétel.

És szinte látom magam előtt, ahogy a kormányzati akárkik majd kiírnak egy jó kis közbeszerzést, ahol valami véletlen folytán egy fideszkádéenpés képviselő felesége (unokaöccse, kertszomszédja, harci spánielje) nyer, aki pont véletlenül nemrég alapított egy oktatási kft-t, és fejenként félmillióért remek háromhetes informatika tanfolyamot tud összedobni, grátisz rollervezetői szakvizsgával. Így aztán nem kell kecskére bízni a szalonnát, a só is elfogy és a vén kecske is megmarad, vagy valami hasonló szólásközmondás illik ide, ezt a pályázatnál még pontosítani kell. (A kiírásba meg beleírni, hogy a jól elhelyezett közszólás-mondások sok-sok plusz pontot érnek az innovatív kreativitás skáláján.)

A romapatai gyöngyösiek meg tényleg jól járnak a képzésekkel, mert ha a közoktatás már elbaszta a lehetőségeiket, még a lyukas tetőt sem tudják majd megjavítani a pénz egy részéből, és nem lesz mit  elinniuk, elmulatniuk a kocsmában benne. A pénz egy pártközeli káefténél sokkal jobb helyen lesz, az ottaniak nagyon felelő és kulturált módon tudják majd elmulatni, elvégre néhány millió már komoly kurva-kokó egyenértéket képez. Egy yachton például.

Fiatalos, trendi és szelfi

Az önkormányazti választások után hirtelen leesett a fideszkádéenpé vezérkarának, mind az egy főnek, hogy ők igazából nem tudják megszólítani a fitalokat. biztos azért, mert a fiatalok egy jelentős része magasról tesz a politikusk szövegelésére, de ha mégis figyelne rájuk, akkor sem a rosszul szabott öltönyökből kibuggyanó ötvenes sörhasak óvodások szintjén megfogalmazott, egyujjas agyú üzeneteire kíváncsiak. Szóval a karmelita kolostor szerzetesei úgy döntöttek, nyitnak a fiatalok felé, kulturálisan és technológiailag, gazdságilag persze nem, azt egyelőre megtartják maguknak.

És erre a küldetésre a legjobb eszköz a fidelitász (csak egy közbevetés: Safranek, ki most a fidelitász?), a csodás ifjúságinak gondolt fiók-pártszervezet, ami annyira fenszi és trendi, na meg persze kúl, mint egy késő délutáni vastagbél-tükrözés pünkösdhétfőn.

És hát a fidelitász igazán kitesz magért, legújabb remek (és trendi stb.) ötletük, hogy a fiatalok szelfizzenek Kölcseyvel, aztán töltsék fel hozzájuk nekik, és nyerhetnek drónt, meg Spotify előfizetést, mert azok is trendik, legalább is ezek a szavak olyan gyakran jönnek elő az internetes világhálón, hogy az már teljesen hashtag. (A hashtag az állítólag a kettőskereszt a szó előtt, amivel topikokat mémesíthetünk virálisan a virtuális valaholban, ilyen oldalakon mint a fészbuk....és ööö... a fészbuk, hogy mást ne mondjunk.)

A lényeg, hogy a fidelitász azt szeretné, ha a tanulóifjúság (meg a dolgozó is) csinálna egy szelfit egy "Kölcsey tábla előtt" a mobiiltelefon-készülékével, amit aztán egy idézet kíséretében kettőskeresztelne az oldalukon, vagy hol. És akkor majd nyeerhetne egy drónt, amivel nem tudjuk, hogy ki lehet-e nyírni iráni tábornokokat, de mindegy is, gondolom véletlenül majd pont valamelyik főfidelitász pasija/csaja/hullámos papagája nyeri meg, és hogy ne legyen felkészületlen, már most is játszik vele hátul a kertben.

De mi a vihar az a "Kölcsey tábla"? Emléktábla, keménytáblás könyv borítója, Kölcseys csokitábla, Kölcsey képe egy tableten? Vagy maga Kölcsey a tábla, mint a behajtani tilos, az "áfás számla igényét, kérjük előre jelezze" (Bödőcs T. megfigyelése szerint a mindennapokban leggyakrabban használt hexameter, amit amúgy a költő is kedvelt), vagy a logaritmustábla? Az utóbbi különösen vicces lenne.

Mert tényleg, akkor Kölcsey most már logaritmikus? Valamint szigorúan monoton növekvő? Hogy szelfikus az biztos, hisz lehet vele öntökönbökő  módon arcképelni, legalább is a fidelitász algoritmusa szerint, bár reméljük hogy az egykor nagy költőnek mondott elhunyt maradványait senki nem fogja egy szelfiért exhumálni az illletékes sírkertben. Elvégre a porladó maradványok nem tábla, a sírkő mondjuk határeset, de annak meg nem sok az esélye, hogy egy potenciális fidelitász pont a temetőbe megy kocogni, vagy csak sétálni a friss levegőn. Pedig a népesség nem fidelitász része főleg erre használja a fővárosi temetőket, mint egy nem régi kutatásból kiderült.

A gonosz ellenzéki érzelmű elllenzékiek persze ebből a nemes és igen korszerű kezdeményezésből is viccet csinálnak, miszerint hóba pisilt O1G feliratokat és hasonlókat küldözgetnek be, hogy felzaklassák a fidelitászok érzékeny lelkét, akik a végén még helyettes államtitkárok sem akarnak majd lenni, nagy világfájdalmukban. Úgyhogy kénytelenek lesznek meghirdetni a "Szelfizz a liberális önkényuralom véleménydiktatúrájával" című nyereményjátékot, ahol fődíjként ibizai yachtbérletet sorsolnak ki a fidelitász elnökségének nyertes tagjai között. A többiek, akik nem a fidelitász, kedvezményes árú bayerzsolt-tetoválást varrathatnak magukra, a közbeszerzésen kiválasztott, nemzeti radikális motoros bandával.

De legalább Kölcseyt békén hagyják majd.

p.s. Én nem vagyok fidelitász, de hirdethetek nereményjátékot. Aki elküldi a titkos ímél-címemre a #hashtag hashtag-et "hasthag" jeligére, azt postafordultával lehülyézem, grátisz gyalázkodással, a felmenők negatív kontextusban emlegetésével. A legutáltabb kortárs divatszóval élve: hogy kimaxoljuk...

A hetedik (Mínuszok kora)

Mert hát mínuszok nem csak a hőmérőn vannak, de sok más helyen is, például a buszon. Ugyanis permanensen délután dolgozom, így rendre késő este, gyakorlatilag az utolsó busszal haladok haza, kissé átfagyva, de lelkesen.

Az utolsó busz pedig azért vicces, mert többnyyire tök üresen érkezik a megállóba, ahol akkor már legalább tíz perce fagyok épp át,  a sofőr meg örül, hogy egyfelől végre nincs egyedül, másfelől általam némi értelmet nyer az általa vezetett járat, tágabb értelemben a munkája, sőt az élete. Persze csak akkor, ha szerinte is a munka révén különböződünk el a természettől, és ilyenképp a munka nem valami elidegenedett szarság (mint Marx gondolta), hanem nembéli lényegünk megvalósítása. Az pedig, hogy ehhez szerény havibérletemmel, és egy kivilágítatlan megállóban való diergésemmel magam is hozzájárulhatok, az igazán remek érzés, bár az orromat nem tisztíccsa.

Legutóbb viszont (mivel elmúlt éjfél: tegnap) a következő megállónál felszálltak még öten, az addigiakhoz képest tömegessé téve az utazást, viszont a végállomáso heten szálltunk le. De úgy, hogy a sofőr maradt. Vagyis mínusz egy utassal indult el a Garázsmenet nevű településre (ami biztos nagyon fontos hely lehet, kurva sok busz megy oda, és nagyon gyakran), vagyis később valakinek még fel kelllett zállnia, hogy üres legyen a busz.

A negatív utas persze olyasvalaki, akivel sosem  találkozunk, nem is találkozhatunk, hisz ő a hiánya által van jelen, egy lyuk, egy folytonossági hiány a valóság szövetén. Kvantumszinten nyilván, bár hogy ez mi a frászt is jelent, azt én sem tudom, de rohadt szakszerűen hangzik. A fejemben legalább is, elvégre a Hangok Odabent, néha okosnak tetsző dolgokat is mondhatnak. Az orvosom szerint a tudatallatimat hallom, de tudja fene, az orvosom végső soron fül-orr gégész, a pszichiátria csak a hármas számú hobbija a bonsai-nevelés és a panírozás után.

Ha viszont nincsenek negatív utasok (csak negatív hozzáállású, de amúgy létező, szén-dioxidot kilélegző humanoidok), akkor létszámfelesleg eleve a buszon kellett hogy keletkezzen. Nem születhetett ott a rejtélyes hetedik, mert az alatt a tizeöt perc alatt, mig a busz elküzdötte magát a végállomásig, egyetlen újszülött sem lett volnaa képes husznéves szakállas fickóvá, vagy középkorú szemüveges nővé cseperedni. (A 'cseperedni' egyébként azt hiszem azt jelenti, hogy felnőni, de lehet hogy mellélövök, és inkább a virágkertészethez van köze. Vagy a tetőfedéshez, cserép-cserép...)

Tehát a lehetséges hipotézisek, a teljesség igényével, ám felismert lehetetlenségével:

1. A rejtélyes hetedik én voltam (elvégre a költő is megmondta: "A hetedik te magad légy!"), csak egyszerűen annyira negatív(!) az önértékelésem, hogy magamat már bele sem számoltam az utazóközönségbe, bár lakosságnak még lakosság vagyok.

2. A hetedik utas végig a buszon volt, már az előtt is hogy én felszálltam, csak elbújt, mert neki vannak csak igazán önértékelési problémái (vagy neki is), ezért sötétben megbújó, rémhírtejesztő  ellenforadalmárként reszketett valamelyik hátsóbb ülés alatt, mögött, vagy mindkét helyen. (Aki ért, érti.)

3. A többi utas közül legalább egyvalaki képes volt osztódással szaporodni, amit meg is tett, ez pedig jól magyarázná azt, miért lett kifejlett felnőtt a hetedik utas. (És jó, hogy nem lett nyolcadik, mert ugye az a Halál.)

5. Nem tudok számolni, mert bár annak idején ötösre érettségiztem matekból, sőt az egyetemen ötösre  szigorlatoztam matematikai statisztikából, de az már rég volt, és hát az ember ahogy idősödik  úgy butul, lehet hogy már deriválni sem tudok, még jó hogy nem is kell megpróbálnom.

Húsrácsony, karávét

Karácsony huszadik napja van
Még mindig nem szedtem le a fát
Ott ál a sarokban, tisztára feldíszítve
Több mint egy éve már
A teknősöm is csak nézegeti
Hogy még mindig tart a buli
Vagy csak lusta vagyok leszedni tán
De nem figyel be az ablakon
Egy csíz a csupasz körtefán

A karácsonyfa ha mű, és az, főleg műanyag, jól elvan a sarokban, mióta kihalt a plafonig érő hibiszkusz, az tölti ki az üres teret az ágy meg az ablak között. Van rajta fények is világítva, meg sok csillogó gömb, nyilván előhozza belőlem a nem túl mélyre temetett szarkát, akinek minden csilllogó izé tetszik, akkor is ha giccs, sőt főleg akkor.

Egy karácsonyfa a sarokban az mindig jól jön, ha például beesik egy rég nem látott régi ismerős, akivel öt perc után rájövünk, hogy már nincs közös témánk, akkor még mindig rá lehet kérdezni, mit kerez ez az izé itt, a nyár közepén indokolatlanul.

Plusz húsvétkor lehet rá tojásokat is aggatni, meg apró játéknyulakat, csak figyelni kell hogy ne hóhércsomóval, mert az Addams family a szomszéd lépcsőházban lakik, és nehogy nekem tojja ide a nyúl a répaszeletelő guilllotine-t ajándékképpen.
Annak nemhogy húsvéti hangulata nem lenne (elvégre nagypéntek az még nem húsvét, bár a kivégzősdi stimmel), de karácsonyi sem, ami viszont egy műfenyőtől joggal elvárható.

ez itt tényleg az, az ablak és az ágy között félúton

Mozgóképes magánélet

1. fejezet: Szexuálgazdaságtan

A hétvégén is folytatódott az egy ideje már tartó Woody Allen maraton, többek között a Lövések a Broadwayn cím örökbecsűvel. Amúgy szokásos Allen-féle magánéleti szenvelgés, igen viccesen előadva, némi gengszteres háttérrel, de a legnagyobbat akkor röhögtem, mikor a vége felé elhangzott az alábbi párbeszéd (két szemben lakó szonszéd, meg a lent az utcán álldogáló főhős kiabálásában):

- (David:)Hé Flender, ott van Ellen?

- Nem nincs.

- Szerintem ott van...

- (Ellen:) Gratulálok a sikeredhez David!Mindig tudtam, hogy megvan benned minden.

- Igen, hát tévedtél. Meg kell hogy kérdezzek valamit.

- Mit?

- A művészt szeretted bennem, vagy az embert?

- Mindkettőt.

- Na és ha kiderülne, hogy valójban nem is vagyok művész?

- Tudnék szeretni egy embert, ha nem is igazi művész, de nem tudnék szeretni egy művészt, ha nem igazi ember.

- (Flender:) De hát ez.., ez így akadémikus, akadémikus... ő most velem van.

- Hé, Fleder el akar tőlem venni.

- (Ellen:) Flender klassz szerető.

- (szembeszomszéd:) Igen, én is lefeküdtem Flenderrel. Nem volt nagy szám.

- (Flender:) De Rita kérlek, miről beszélsz? az évekkel ezelőtt volt, a szabad szerelmes korszakomban.

- (Ellen:) Szerintem ez relatív, nekem klassz.

- (Rita, a szembeszomszéd:) Na ez érdekes, a technikájára érted, vagy milyére?

- (Ellen:) Elképesztő a technikája.

- (Flender:) Igen, elképesztő.

- (David:) Ti összekeveritek a szexet és a szerelmet.

- (Rita:) Nem, nekem a szerelem nagyon mély, a szex csak pár centire kell hogy hatoljon.

- (Flender:) Ti itt mind melléfogtok. A lényeg, hogy naponta nagyon sokszor vagyok képest kéjt okozni.

- (Rita:) Ugyan már, mi köze ehhez a mennyiségnek?

- (Flender):) A mennyiségnek? A mennyiség átcsap minőségbe.

- (David:) Ki mondta ezt?

- (Flender:) Marx Károly.

- (Rita:) Tehát már a gazdaságtanról beszélsz?

- (Flender:) Ez szexgazdaságtan...

Igen, erről van szó. eddig méltánytalanul elhanyagoltuk a szex és a szerelem gazdaságtanát (na jó, a prostik esetében nem, ott ez a fő csapásirány), hogy mondjuk mennyi maszturbálás ér egy dugást, lehet -e bruttósítani az orgazmust vagy a szopásban van-e business class? A szerelem és házasság vonalon pedig releváns kérdés lehet, hogy a holtomigla-holtodiglan úgy is ér-e, ha féltékenységtől felindulva feldaraboljuk és kolbászba töltjük a másikat, hány szeretővel lehet rendes MLM-hálózat építésébe kezdeni, és a sok közös emlék érzelmi értéke az pontosan hány dollár középárfolyamon? És hát egyáltalán: szakítás vagy válás esetén hogy lehet költséghatékonyan osztozni az emlékeken? Hogy mondjuk enyém a tavaly előtti görög nyaralás, da hajókirándulást ahol hánytam, azt szívesen elcserélem egy londoni kiállításért, amit meg párom unt látványosan.

És túl a gazdasági kérdések (plusz ÁFA!) körén, másfajta tudományterületekre is ki lehet terjeszteni a kérdést. Adódna a szexuálpolitológia, de az igazából lerágott óvszer már, a politika maga évek óta beszél bele a hálószobánkba, a gyereknevelésünkbe és nemi identitásunkba, abból meg nem lehet rendes konferenciát szervezni tanulmánykötettel, hogy a politikusok szopatnak minket. Ebben sokkal több nincs, esetleg meg lehet nézni, hogy mi, mint nép, fogazunk-e közben?

De lehetnek egyéb ötletek. Például a vaginálfallikus kozmológia, avagy miből van a Göncöl-szekér rúdja; szexuálgeológia, miszerint tényleg kőkemény-e a felszerelés, vagy az aktus homokra épül; esetleg egy nagyívű művészettörténeti eszmefuttatás arról, hogy a Rubens által festett nők azért kövérek, mert rohadt sokat kellet pucéran modellt ülniük, és soványan, a bőr alatt hordott zsírkabát nélkül egyszerűen fáztak volna.

De mindegy is, elég ha annyit tudunk, az alliteráció nem kézzel kényeztetést jelent, az emipiokriticizmushoz meg nem kell az ágyhoz bilincselni partnerünket.

2. fejezet: Gyászmunka szexmunkással

A hétvége másik jelentős élménye (a fentebb nem tárgyalt három másik Woody allen mellett) a Mögöttem az élet (magyarul: After Life) című hatszor félóra volt, amit Ricky Gervais írt, rendezett, főszerepelt és gondolom egy személyben ő a sorozat legnagyobb rajongója is. De akkora, hogy meggyőzte magát, hogy érdemes folytatnia, úgyhogy nemsoká jön a második évad.

Az egész amúgy arról szól hogy Tony (Gervais) felesége meghalt rákban, ketten maradt a kutyájával, és bár kegszívesebben öngyilkos lenne, sehogy sem megy neki. Viszont kitalálja, hogy akkor innentől nem lesz tekintettel senkire és semmire, mindent úgy csinál ahogy jól esik neki, és ha az élete így sem működik, ráér akkor is öngyilkolni.

Így aztán kollégái és majdnem barátai idegrendszerét gyilkolja, meg a napi üveg viszkijét, és a vége felé maga is meglepődik, de elkezd furcsán életigenlő lenni. Ebben szerepe van a nála bátrabb heroinista hajléktalan ismerősének, aki szándékosan átlövi magát a túlvilágra, meg az empatikus kurvának a sarokról (ja nem, ő ugye szexmunkás, mint ezt többször is hangsúlyozza), plusz az alzheimeres apja ápolónőjének.

Az egész nem igazán vicces, közben elviselhetően drámai, de ha az ember elkezdi nézni, nem lehet leállni vele. Pedig a történet sovány, Gervais sokszor a stand-upos énjét hozza a falvédőre illő monológjaival (máshogy ezeket nem lehet értelmezni, mert ha nem vicc, ha tényleg hót komoly, az nagyon gáz lenne), a többi szereplő meg inkább csak papírmasé-figura, de az egész együtt mégis kurva jó. (Néha szó szerint.)

Ja igen, időnként azért igazán jókat lehet röhögni rajta, bájos a helyszínül szolgáló angol kisváros, de kell is neki, mert ha ez egy lepukkant lakótelepen játszódna, a nézők is elgondolkodnának az intravénás keménydorgok lehetséges előnyein.

Az egyik legviccesebb jelenet, mikor a sarki prosti azt mondja főhősünknek, hogy ötven fontért bármit megcsinál, erre ő elhívja magához - mosogatni. Fizet is rendesen, később meg kap egy ingyen  menetet, miszerint nagytakarítást. És ez már maga a magánélet, a kutyasétáltatáson és a dobozból szürcsölt curry-konzerven túl.

A Teszek Rá Magasról-paradigma

A hét abszolút politikai botránya, hogy a széthízott fejű troll, aki valami történelmi sorscsapás folytán lokálisan miniszterelnök, nem szeretné betartani a független bírósság jogerős ítéletét. Ami annak nyomán született, hogy a (párt)állam illetékes nyúlványai szartak betartani a törvényekek, ezúttal (bár nem egyedülálló módon) az oktatás területén.

Pár éve már végigfutott a magyar médián a gyöngyöspatai eset, ahol a cigány gyerekeket elkülönítve oktatták, sokszor összevont osztályokban de úgy hogy például nem volt nekik informatikaórájuk egyáltalán, nem használhatták iskolai uszodát, és még fel sem mehettek az emeletre, ahol a nem cigányok osztálytermei voltak. Jogvédő szervezetek persze tiltakoztak, próbáltak egyeztetni és megoldást találni, naná hogy sikertelenül (Orbánisztán 2.1. Jobban teljesít!), úgyhogy maradt a per. Aminek vége egy jogerős ítélet lett, miszerint a josértő módon hátrányba hozott gyerekek 300 ezertől kétmillióig jogosultak nem vagyoni kártérítésre, amit lassan már esedékes lenne kifizetni. Az apartheid ugyanis egyelőre törvénybe ütköző.

Erre jön a felcsúti kisgömböc meg az ő fasiszta rezsimje, és közli, hogy a kormánynak (nem ám holmi hivatalnak, a kormánynak, baszod) meg kell vizsgálni a lehetőségeket, hogy hogyan tudnak majd mégsem fizetni. Nem mellékesen annyit, amit a szintén felcsúti Lőrinc barát fél nap alatt keres a közbeszerzésen nyert üzleteivel, kivéve ha vasutat épít, mert akkor száz milla össszejön egy óra alatt.

A főminiszter viszont azt mondta, hogy ő teljesen megérti azokat, akik fel vannak háborodva a kártérítéseken, mert hogy már megint a cigányok (zorbánul: meghatározható etnikai csoport) jrnak jól azzal, hogy munka nélkül kapnak pénzt. És ez a farok eredetileg jogász, de az biztos túl rég volt már, így nem rémlik neki az a fogalom, hogy kártérítés.

Vagyis az ő torz und beteges logikája szerint, ha engem törvénytelenül és megalázó módon rúgnak ki a munkahelyemről, majd ezért perelek és nyerek, akkor menjek a fenébe, mert a kártérítéssel munka nélkül jutottam pénzhez. És tényleg, hisz épp kirúgtak, és hát micsoda világ sejlik fel a házikolbász meg a házipálinka mögül, hogy akkor én most munka nélkül? Nem hogy kirúgtak, de még én kapok érte pénzt? A helyett, hogy böcsületes trágyalapátolással keresném meg a minimálbér egy részét, bíróságra járok holmi jog meg igazság ügyében, mikor pedig a helyi döbrögi világosan elröfögte a Range Rover ablakán kihajolva, hogy húzzak a faszba, de azonnal, különben rámküldi a Gézát, aki egymagában képvisel kilenc letöltött és három felfüggesztett börtönévet.

Szóval a felcsúti bejelentette, hogy magasról tesz nem csak a törvényekre, de a törvénysértéseket megállapító bíróságokra is, vagy is innentől az lesz, hogy a jogerős itéletet végre kell hajtani persze, de csak ha a főmérnöknek is tetszik. Ha nem csípi a verdiktet, viszont lehet vele primitív módon uszítani, akkor nyugodtan el lehet küldeni a hülye bírákat susnyásba, a kekeckedő EU-s képviselőknek meg majd rendelnek kurvákat, és ha attól sem fogják be a szájukat, legalább lesz mivel zsarolni őket. Mert ezek igazi jóféle, bakamerázott luxuskurvák lesznek, kis kitérővel Moszkva és Dubaj között. Igazán rendszerkompatibilisen, elvégre Ártunk és Ormányunk is valahol arrafelé  keresendő.

Találkozás a boncasztalon

Na ja, csak nem az esernyő meg a varrógép találkozik, hanem a punk meg a szimfonikus zenekar. Ebben persze semmi újdonság nincs, a Queen-től a Metallicáig számtalan bandát szimfonizáltak meg a pénzéhes producerek, változó sikerrel. De alapjaiban azért nem olyan botrányosak eme átiratok, halgathatóbbak bármely mulatós mocsoknál, kevésbé visszataszítóak mint a fokhagymás karamella, és kisebb egészségkárosodást okoznak mint a az ukrán csempészvodka.

De fordítva ez valahogy sosem működik, tegyük hozzá szerencsére, mert igazából nem is akarom hallani milyen lehet az, amikor az Iron Maiden Mozartot játszik, vagy Gengszter Zoltán mondjuk Sosztakovicsra reppel. 

Múltba fulladt gyerekkorom egyik igazán traumatikus élménye volt az "NDK Zenés Ajándékkosár" című tévés förmedvény, valamiféle dermesztő esztrádműsor (tényleg, mond még valakinek bármit is ez a szó?), amolyan istant műsoridő kitöltő, amit bármikor be lehetett nyomni, ha épp megszakadt a közvetítővonal a Magyarország-Hátasztán barátságos fodbalmeccsről. Ebben próbálkoztak a klasszikus zene és a Honecker elvtársék által korszerűen fiatalosnak gondolt zene fúziójával, így lett a klasszikusok diszkóritmusban  című izé, ahol tényleg Beethovent prüntyögtettek olcsó szintin, dobgépre. Na, az igazán szar volt.

Ám ha egy szimfonikus zenekar nyekergi el akár a legprimitívebb pop-rock cuccokat, akkor az mégis csak szól valahogy talán azért mert komoly zenészek (sőt, komolyzenészek) dolgoznak rajta úgy, hogy nem isznak többet három sörnél közben. Azaz a lelazulás mellett még marad bennük némi szakmaiság, és ha nem szúrják el végletesen a hangszerelést, akkor már csak mennyiségi alapon is impozánsan szólal meg az egész, rendes zeneipari technológusok elővezetésében.

Persze ettől még egy nagyzenekarnak Michael Jacksont játszani egyértelműen a megúszás kategória, mert bár Májkel a rajongók szerint hihetetlenül igényes zenét játszott (tudja fene, én sikongató lábrázást kapok tőle), azért nem volt egy Bach, de még egy Mendelssohn sem. Szóval az ő munkásságát átszimfonizálni kissé már az olcsó húsnak a híg leve, de jól fizet. És talán titkon arra gondolnak, hogy aki már képes popzenét fogyasztani efféle klasszikus tálalásban, késsel-villával, az hátha egyszer belehallgat majd valami gazi szimfóniába is. Vagy nem, de azért még vesz jegyet a Rojál Szimfonik Orkesztra Lédi Gagát Játszik Jó Hangosan című, sportcsarokokba lokalizált szuperprodukcióra. Van az a pénz.

De hát ilyen ez a c'est  la vie - mondta a Beteg Srácc (izé, Szájmon) épp az imént a tévémben, ha már pont a Trainspotting kettő megy a háttérben.

És ez az, mikor a Sex Pistols háromakkordos klasszikusát adják elő szimfonik verzióban. Tisztára olyan, mint valami alsó-középkategróiás, keserédes romkom zenéje, valahol a nagy finálé felé haladva, de még az előkatarzisnál. Mindesetre kellően steril már ahhoz, hogy az ember ne tudja elképzelni, hogy erre a számra hányjon le egy BKV-ellenőrt az éjszakai buszon. Pedig az nagyon punk...

És csak az összehasonlítás miatt, itt az eredeti, illetve majdnem az eredeti, mert ez egy 2007-es koncertfelvétel Brixtonból, amikor már nem először újra összeállt a Pistols, nyilván mert már megint fogytán volt a pénzük. Ha már egy kilencvenes években letolt turnéjuknak is azt a címet adták, hogy Piszkos Anyagiak.

Királyság? Hercegség!

Most már két napja arról szól nálam az inernetes világháló (lehet hogy másoknál is, de én nem ismerek másokat), hogy Herri herceg az Egybesült Kirájság hatos számú trónöröklője meg a felesége inkább kiszállnának a királyosdiból, és elveszítennék közpénz jellegüket is.

Hogy ez hír az nem csoda, per pillanat a monarchia a britek legeledhatóbb turisztikai látványossága (na ja, Boris Johnson frizurájára és bunkó beszólásaira mégsem alapozhatnak), ebből a szempontból viszont a hercegi hátraarc még jót is tesz nekik, hisz a királyi család akkor generál igazán olvasottságot meg kattintásszámot, ha valami balhé van. Az meg ugye van, András herceg után már a második ő királyi fensége rúgja fel a szaros bilit, igaz Herri herceg magától. Őt legfeljebb közvetetten kényszerítette bele a döntésbe az általa amúgy hőn utált bulvársajtó, hogy aztán meg sem álljon Kanadáig.

De ettől még az egész ügynek semmi  valódi súlya sincs,  a királyság arrafelé csak díszlet, érdemi beleszólásuk semmibe sincs, ők nem uralkodók a szó eredeti értelmében, csak celebek. Díszegenruhás, aranyhintós, királyigárdás, westminsterapátságos celebek, semmi több. Az egész életük egy végtelenített díszvacsora, élőben a bíbíszín meg a Sun címlapjain, a való világ nagy testvére a Fuckingham-palotából.

És a britek igazából erre is tartják őket, mert ha tényleg egy tévés műsorvezető sem verekedett aznap részegen, vagy egyetlen híres focita sem kurvázott bekokózva egy limuzin hátsó ülésés, és véletlenül a kusza fejű miniszterelnök is otthon maradt egy nátha miatt, akkor még mindig elő lehet húzni a királyi családot. Ott vagy ki lehet oknyomozni valami aktuálisan botrányszagút, vagy ha mégsem, még mindig lehet kis színes arról, hogy a királynő rühelli a szögletes jégkockákat, mert túl hangosan zörögnek a pohárban. Meg divatszakértű stylist-szakmunkások elemezhetik valamelyik her royal highness legújabbab borzasztó kalapkölteményét, aminek persze semmi jelentősége, de a reggeli pirítós mellé még elmegy.

Szóval Herri herceg csak szívessséget tesz a fenséges rokonságnak, hogy innentől egy darabig megint nem a szörnyű kalapokat és az alatta hordott unott tekinteteket elemzi a média királyi ügyekért felelős részlege. Hisz amíg a Daily Mail az udvari válságtnácskozásokat próbálja bepoloskázni hogy ő szivárogtathassson először, addig a többi családtag nyugodtan kurvázhat bekokózva. Mondjuk egy híres focistával, egy limuzin hátsó ülésén.

Az öreglány most épp másra figyel.

pinterest.com

Kínzott a minta rúdja alatt

És akkor most következzék az idokolatlan ska-idézet, a kulturális felvilágosítás, miszerint népnevelési ízlésfejlesztés jegyében. mert azt tapasztalaom, járva országot-világot... izé, a környező utcákat és boltokat, hogy az istenadta nép rém műveletlen, lakodalmas mulatóst bőget kihangosított telefonja által, valamint környezetszennyező jelleggel. Nyilván mert ideológiailag képzetlen, holott a nemzetközi helyzet fokozottan ööö... fokzódik, az imperialisták minden eddigit felülmúló módon imperiálnak, Közepesnél Kicsit Nagyobb Grofóval és bűnszövetségben elkövetett tettestársaival ízlésterrorizálva a dolgozó tömegeket, vagyis a lakóságot.

Az ilyen bomlasztó métely ellen hatásos ellenméreg az osztályharcos ska, úgy is mint a jamaikai dolgozó tömegek ópiuma. Pontosabban, vagyis ez esetben a spanyol dolgozó nép ópiuma, hisz a Ska-P elvtársai jó elvtársak, minek következtében a nacionálfrankóista helyi reakciósok nem is szeretik őket, de a forradalmi Dé-Amerikában elég népszerűek. Ebből is látszik, hogy a munkásosztály küzdelme az elnyomás ellen nemzetközi dimenzókban zajlik, legalább is ahol értenek spanyolul, vagy majdnem, mint mondjuk a portugál braziloknál.

A zenei együttes egyébként madridi, erősen balos fazonokból áll, de hogy most akkor Real vagy Atletico szurkolók-e, arról nincs információ. Pedig ez legalább olyan fontos, mint hogy melyik párt neve mellé rajzolnak faszt a szavazólapon.

És mivel csak néhány kukott tudok spanyolul (vagyis nem igaz, hogy egy kukkot sem), nem igazán értem a szöveget, bár kétségtelenül tetszik a hangzása. Úgyhogy ezt itt alant a gugli fordító ordította ki magából. A szöveg tényleg elég munkásmozgalmi, a gyári rabszolga csendjétől (és hát gyárakban én is tapasztalt vagyok) az embertelen körülmények perfektül felmndják az egészet, egy - a szöveg viszonylatában - teljesen indokolatlanul vidám zenével. Vagy lehet, hogy a zene épp ellenpontoz, kompenzál, valahol a csakazértis-paradigma meg a sírva vigadás között félúton. De a címben kiemelt sor nem tudom értelmezni, a mi a fene az a 'minta rúdja'?

Nem panaszkodhat, az élet nagyon rossz, egy másik meg tudja csinálni érted

A koldulás félelme legitimálhat

A gyári rabszolga csendje

Indulok újra időben

Ugyanazon dal lejátszása

Ellenállnod kell a túléléshez

Összehangolt ütemben mindenki a gyárban

Felrobbanhat, beteggé és szorongássá teszi

De soha ne hagyja ki a ritmust

Ön egy munkaszerződés tulajdonosa

Embertelen körülmények között

A gyárban

Bérelt, hogy megőrizze az életet

A sebét nyalta

Kínzott a minta rúdja alatt

(Azt használják, hogy az ideje már a végére érkezzen)

Bérelt, hogy megőrizze az életet

A sebét nyalta

Kínzott a minta rúdja alatt

(Ön már használt, és nem tudta meg.)

Ön elhozhatja a boldogságot

És lemondással fogadja el

Mi az ...

Lelke mélyén cenzor

Az aktuálisan legviccesebb hír naná, hogy politikai. Aszongya hogy: "Rétvári bence felszólítótta a Netflixet, högy töröljön egy filmet a kínálatából". Képzelem hogy be vannak most tojva a Netflix vezetői, szinte látom magam előtt, ahogy épp nyugtatóra isznak vodkát a céges válságtanácskozás szünetében.

A vonatkozó film amúgy a Krisztus első megkísértése című mozgókép, ami tényleg egy vödör fos, de a kádéenpé alelnökének nem ez a baja vele, hanem hogy "vallásgyalázó".

Nos van egy rossz hírem Rétvári elvtárs számára (akit én nem bencézek, nem vagyok a rokona, mondhatni hál istennek): bármely tetszőleges, legalább közepesen dogmatikus vallás számára az összes többi vallás az ő gyalázása, mert minden legalább közepesen dogmatikus vallás hívei szerint csakis ők képviselik az egy és oszthatatlan igazságot, a többiek meg ostoba tévelygők. És ezért fontos a dogmatizmus valamiféle minimuma, hisz elvileg egy vallás lehet toleráns is, hirdetheti, hogy ugyan egy az Isten, de sokféle úton lehet megközelíteni, miképp egy hegyre is többéle út vezet fel, de a végén mindegyik ugyanahhoz a csúcshoz lyukad ki. Keleten ez inkább jellemző egyes irányzatokra, főleg az India-Tibet tengelyen, de például az is marhaság, hogy minden buddhista eleve egy lótuszvirág alakú békegalamb. Ezel együtt arrafelé mindig kisebb volt az esélye a Szent Inkvizíciónak mint felénk, az időnként terrorba hajló vallási villongásokkal együtt is.

Másfelől pedig állítólag egy szabad társadalomban élünk, márpedig - ahogy TGM egyszer rég megjegyezte - egy szabad társadalomban szabad vallást gyalázni, az addott vallás képviselőinek meg szabad ez ellen titakozniuk és így tovább. Amit nem szabad, az a betiltás, elhallgattatás, a másik véleményének leradírozásra a térképről. 

(Az ilyen fejtegetések közben jövök rá, hogy jé, én e tekinetben tényleg liberális vagyok, a John Stuart Mill-i értelemben, vagyis szerintem is mások szabadságának határáig terjed az egyén szabadsága. Azaz lehet nekem bárkiről vagy bármiről rossz, lesújtó véleményem, és hangot is adhatok neki, de nem tilthatom vagy tiltathatom be azt a másik nézőpontot. És ezért cserébe másoknak is meglehet a negatív véleményük rólam, de ők sem tilthatnak be engem, nem lehetetleníthetnek el, csak mert nem tetzik a pofám.)

És Rétvári kartárs ezért beszél baromságot, hisz ha neki nem tetszik a Netflix filmje, nem esztétikai, politikai okokból csupán (ugye senki nem hiszi, hogy a kádéenpés politikusok igazi, evangéliumi értelemben vett keresztények), akkor ne nézze. Tudtommal a Netfilx eddig még senkit sem kényszerített fegyverrel vagy fizikai erőszakkal az előfizetésre, de még az előfizetőket sem szokták a fotelükhöz kötözni, hogy ezt a filmet most megnézed baszod, mert a csicskánk van, mi pedig most épp agyat karunk mosni! Meg pénzt.

Egy szabad társadalom fontos indikátora a sokszínű kultúra, minden mehet, ami nem ütközik a direkt büntetőjogba (mondjuk nem dicsőít tömeggyilkosokat és szólít fel a követésükre), a politikusok nem gondolják magukat cenzoroknak Engem amúgy nem zavar, ha Rétvári nertárs véletlenül tényleg hitbuzgó keresztény, amíg otthon a négy fal között csinálja, és nem a parlamentben akarja megvalósítani a fából vaskarika rendszerkompatibilis változatát, azaz a bolsevik kereszteslovagot. Pláne egy gyakorlatilag nem (csak papíron) létező, szigorúan szavazómentes párt képviseletében

Mert végül is kell ide egy ceterum censeo: Ki a faszom az a Kádéenpé?

Az élet sótlan (lesz majd egyszer)

Hogy mi az élet sója, azzal kapcsolatban jelentéktelen viták vannak, hogy például a humor-e vagy a szeretet vagy valami egyéb coelhoi sekélyes nagyotmondás, de mindegy is. A Föld sója mi vagyunk, legalább is egy Jézus nevű óhippi szerint, és hát ebben lehet valami, most épp azt látjuk, hogy alaposan elsóztuk a földet magunkkal, általunk avagy részünkről. Sóval hintettük be, mint a rómaiak Karthago romjait, most meg be is vagyunk sózva rendesen (vö.: klimahiszti-vészhelyzet), eddig élveztük a show-t, de most mehetünk a levesbe.ha már a só oda (is) való, de ha elsózzuk, akkor csak a levesen lehetünk, hisz a sós víz fenntart, mint a tenger is, ami a hátán viszi még az egészen vasból lévő hajókat is. ha jók, ha nem jók. A tengernek az mindegy, dolgozik benne az ösztön meg a nátrium-klorid, meg a megahalak, amik viszont a sok turistához hasonlóan bele is pisilnek. Már ha a halak szoktak olyat, hisz lehet hogy simán csak kiizzadják.

Mi mint emberiség, mint a Föld sója, már régóta pisilünk a tengerekbe, a légkörbe, a talajra, szemüveges emberek időnként mondogattják, hogy nem kéne, de mi szarunk rá. Lassan nyakig is ér, de nem baj, ez olyan puha és meleg érzés, kényelmes helyzet, bár nem csak Dániában bűzlik valami.

De mi nem aggódunk a jövő miatt, utánunk a vízözön, és tényleg. A vízözön sem más, mint mikor a Nagy Égi Házmester (egyesek szerint maga isten, mások szerint nem tudják) végre elunja a bűzt, és lehúzza az egészet a picsába. Addig viszont buli van, perfektül pörög a parti (valamint egy alliterációért mindent), mi vagyunk az Utolsó Napok Szentségtelenjei, talán nem hiába gyakoroljuk a világvége-várást már több mint ezer éve. Lesz majd svédasztal, tűzijáték és tombola, és ha lesz Omega vagy LGT búcsúkoncert is, akkor már biztosak lehetünk benne, hogy tényleg itt a világ vége, utoljára sózunk.

De hát végső soron a vén kecske is megnyalja még a sóhivatalt.

Évér T. Kelés

Így év elején ideje van az évértékelésnek, csinálja azt a miniszterek elnöke, a köztársaság elnöke de még a Magyar távolbalátók Szövetségének főtitkára is, utóbbi mondjuk láthatóan borközi állapotban, a többiekről nem tudok nyilatkozni. Épp ezért magam is, mint a Fekvehányás Utcai Egységfront rokkantnyugdíjas tagozatának önkéntes nótafája, szükségét érzem hogy értékeljem az idei évet, kicsit kitérve a tavajira, valamint a világpolitikai helyzetre országszerte. Hiszen közismerten széles látokörű, virágot látott ember vagyok (de tényleg, a rokkanásom előtt egy kertészetben énekltem a gerberáknk, hátha attól színesebben nőnek), jelentős kitekintéssel a város legnagyobb lakótelepére (a kilencedikről, erkéllyel!), és szerteágazó kapcsolatokkal a második legnagyobb lakótelep irányába. Egy Taki bácsiba oltott Vágásiferi vagyok na, csak én náluk jobban szeretem a sörkiflit (főleg az előtagját), sosem volt kockaladám, és lakóhelyemet még viccből sem hívják Gazdagrétnek, talán nem véletlenül.

Viszont annyi a sok bunkó felénk is, hogy igazán rájuk fér némi tájékozódás a világgazdaság a, világpolitika és a világtlanság témakörében, bár utóbbiban Lajoskámék (konkrétan Lajoskám Béla és neje, Lajoskámné Irritáló Dzsenifer) elég gyakorlottak, tekintettel a metilalkoholra, ami régóta a fő hobbijuk.

Na szóval, mivel én itt most az idei évet akarom értékelni, hisz a tavalyit minek, ami volt elmúlt, csak röviden 2019-rő: szar volt.

Ezzel szemben, ha az idei évről eddig csak jókat tudok mondani, így egy hét történelmi távlatából ki kell emelnek, mintegy hangsúlyosan aláhúznom, hogy eddig nem állunk rosszul. Egyrészt mert idén már kétszer is elvitték  szemetet, annyiszor ahányszor decemberben összesen, másrészt meg a kisebbik grázsboltba megérkezett a Keserű Ízű likőr-jellegű szeszesital, ami már a szilveszteri nagy menetelés óta hiánycikk volt, de végre beszállította az iletékes kisteherautó.

Vagyis az élet az ünnepi örülés utn visszazökkent  normális kerékvágásba, a petárdával leszakított ujjak helyett végre megint kocsmai verekedésekhez jönnek ki a mentők, és a késelésbe torkolló koccanásos balesetek száma is beállt az optimális szintre, a a karácsonyi békesen mosolygások után. Ezt mondjuk nem is értem, nálunk a volt feleségem indig az ünnepek alkalmából kerül idegállapotba, a szenteste beköszöntét a csengőszó helyett a tányértörés jelzi, de  szénné égett halhoz úgysem kell tányér. (Ja igen, köszönöm a közbevetést,  persze hogy elváltunk, már hat éve, de még egyikünknek sincs pénze albérletre, úgy hogy egy háztartásban élünk minden nap, mikor hazatalálok este.)

Persze nem várhatjuk, hogy az év hátralévő része ilyen idilli nyugalomban fog telni majd, mert a viágpolitikai helyzet nem habostorta. A Trumpli nevű elnök Amerikában letámadta az Iránot, ettől majd felmegy az olaj ára hordónként  mi meg drágábban vessszük tőle  toját, meg pláne a rántottát. Mert ugye a rántottát azt a gáztűzhelyen sütjük, a gáz meg folyékony olaj... izé, a az olaj a folyékony gáz, miközben a sepenyőbe is kell bele, szóval ha felmegy az olaj világpiaci ára, akkor megy vele a sütőmargarin meg a gázpalack is. Szóval már középtávon is érdemes átállni a disznózsírra, mert a disznót az nem arabok bányásszák a földből, sőt, pont ők nagyon nem.

Másrészt pedig Kína ma már akkora világhatalom, hogy lelóga térképekről, szóval a kisebb helyi lokalitásunkban sem kerülhetjük meg a kínaiakat, pláne mióta Wang Csong vegyesboltja az egyetlen a környéken, ahol lehet kapni kutyáknak készült gumicukrot. Ami azért fontos, mert a kutyakaka így nem marad a járdán, henem elpattog egészen a Lópokróc közig, ahol majd jól összeszedik az ottaniak. vagy nem ez már az ő dolguk. Mi arra nem járunk, nincs ott egy rendes kocsma se, csak valami cukrászda vagy mi, de én eleve cukros vagyok idegi alapon, szóval nekem minek. Na, ennyit Kínáról.

A hazai politikai életről meg annyit dok mondani, hogy be kéne már fejezni a sárdobálást meg az árokásást. Észre kéne már venni, hogy a kettő ugyanabból jön, vagyis hogy ha már ásunk, akkor valahova el is kell dobálni a cuccot, ha meg dobálni akarunk, akkor az eldobált sár helyén hiány lesz a földbe keletkezve, amit úgy hívnak hogy lyuk. A nagyobb lyuk meg az árok, azt meg pont nem kell ásni, eha mégis kellen egy kis árok, elég hozzá egy csőtörés, és ásnak helyettünk a markolós emberek sárga sisakban. Én egyébként politikailag nem szavazok egyik pártra sem, suerintem ez a pártoskodás hülység, de ha lenne nekünk is egy császár und király, arra szavaznék biztosan, már ha ezeket szavazással választják, és nem sör-virsli versennyel. Mert ha ez az utóbbi, akkor én is benevezek, pár virslit még elviselek az ingyensörért.

Kulturálisan pedig ismét sokat ígérő ez az év, legalább is eddig, mert Géza az újságos még mindig nem nyitott ki, ami  sokat emelt a környék szellemi színvonalának nívóján, , mert a blikkre szánt pénz is elsörözzük, és a sör köztudottan a társaság motorja úgy a bolt előtt, mint a másik bolt előtt is. Amióta már teszkós újságprospektust sem olvasunk, sokkal több időnk van beszélgetni nőkről, fodbalról meg  a nőkről. Akikkel nem lehet fodbalról beszélgetni, nyillván mert nem szeretik a söröt. Pedig attól tágul az ember kulturális horizontja, egészen a buszmegállóig, ami már valóban egy lépték.

Kétezerhúsz tehát egy remek év, kilátós távlatokkal, valamint kecsegtet, és az benne a szép, hogy az embernál sosem lehet tudni, mit hoz a holnap, vagy hogy lesz-e neki. Úgyhogy így mindent egybevetve, az idei év eddig egy erős négyes, de lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, ami alapvetően javíthat remek helyzetünkön, emberileg és szakmailag egyaránt.

Hajrá Agyarország, Hajrá Mogyorók!

Főhét

Garfield (a képregénymacska, nem Andrew a színész) közismerten utálja a hétfőt, ki tudja miért. Hisz ő macska, nem kell dolgoznia mennie hétfőn, heverészni meg pont olyan hétköznap is mint hétvégén. Ha viszont dolgozni megy az ember (pedig lenne inkább digitális nomád, home office-harcos, celeb influenszer vagy simán csak valami komolyabb vagyon örököse), akkor a hétfő igen is vacak egy nap. A kedd már jobb, mert ha vége  munkának, azzal a gondolattal térhetünk meg otthonunkba, hogy még három nap munka, aztán két nap pihenés, és ez már nem is olyan rossz arány. Ami persze szerdával határozottan javul, csütörtökön meg már készülhetünk a péntekre, ami közismerten a munkahét búcsúkoncertje.

De most még csak hétfő, ami akkor is depresszív egy alkalom, ha az ember épp nem dolgozik, de nincs is szabadságon, egyszerűbben szólva munkanélküli. Mert konstatálni kell, hogy megint eltelt egy rohadt hét anélkül, hogy talált volna valami értékelhető melót, viszont vége a hétvégének, amikor nyugodt lekiismerettel lehetett tenni a ssemmit, elvégre  olyankor még a fű sem nő, nincs hova tekerni.

Ma például az a fő kérdésem (szorongnivalóm és félelmem) hogyan is öltözzek? Mert az oké, hogy most hideg van de süt a nap, tehát a vastagabbik, igazán sarkköri télikabát valószínűleg simán rám rohad odafelé, kora délután, miközben este hazafelé már szükség lehet rá, ha nagy hideg lesz. Milyen vastag pulóver kell, húzzak-e dupla zoknit, mennyire lesz hideg a melóban? (Az utóbbi mondjuk egyértelmű: nagyon.)

Mennyi szendvicset vigyek, illetve elég lesz-e az a flakon tea, amit majdnem megittam reggel a hűtőből, de azztán rájöttem, hogy eleve felesleges volt oda tenni, lesz még nekem elég hideg a nap folyamán, nem kell ezt már a reggeli palacsinta mellé is erőltetni.

Szóval van ez a sok kínzó kérdés, ami egy szombat délelőtt eleve fel sem merül az emberben, mert: meleg van, van itthon ennivaló elég, ha éhes leszek eszek, közel a kisbolt, ha mégsincs itthon valami, a teknős meg majd előjön az ágy alól mikor úgy érzi, nem kell bekúszni utána, hogy visszarakjam a helyére indulás előtt. Az ilyesmi persze hét közben már rutinból megy, de hétfőn még tele vagyok bizonytalansággal, nem ez a hét fénypontja. Igazából nem is hétfőnek kellene hívni, mert nem ez a hét fő időpontja, hanem a péntek este meg a szombat en bloc, úgyhogy legyen inkább hétal, ami hülyén hangzik, de van mögötte koncepció.

Plusz itt van még ez a posztünnepi nyomorúság, hogy a sarokban ott a karácsonyfa, de kurva sokára lesz megint valami értékelhetó ünnep (és nem, a hónapban esedékes születésnapom nem számít annak), pláne karácsony, mert ugye utólag már azt is visszasírom, pedig két hete még rém nem érdekelt.

Azt meg meglátom, hogy a karácsonyfát idén leszedem-e, még nem döntöttem el, igazából még 2018 decemberében díszítettem fel (hja, a műfenyö előnye ez, meg hogy porszívozható), és ha kibírta a kisszekrényen a komplett tavalyi évet, akkor lehet, hogy az ideit is ki fogja. Legfeljebb rólam gondolják, hogy nem vagyok komplett.

A 48,91-es út

A 67-es út mentén nem szeretik a 67-es utat, pontosabban a Köztársaság együttes hasonló című számát, amit autók zenélnek az úton, csúcsabb forgalom estén óránként több mint hatvanhétszer. Mert a „zenélő út“ nevű közepesen nyögvenyelős ötlet ugyan jó poén is lehetett volna, de ezt is sikerült igazán magyarosra megcsinálni. Azaz a 67-es pont Mernye határában zenél, nem messze a falu szélső házaitól, ahol most már nem igazán lelkesednek azért, hogy egész nap ezt a remekművet halgassák, zongora és vonósok helyett buszokra és postásautókra hengszzerelve. Mert ha valakinek tetszett is anno a Republik száma, az is hajlamos lehet egy hét után túlsodródni az őrület határán. Na ja, én is szeretem a paradicsomos spagettit, de ha mondjuk hétfőtől péntekig azt kellene ennem, napjában ötször, akkor hétvégére már egyáltalán nem lenne kedvem hozzá, inkább az árttlan járókelőket dobálnám vele z ablakból, közepesen összefüggéstelen őrültségeket üvöltözve. (És igen, meg lennék győződve arról, hogy minden egyes járókelő igen is megérdemli, hogy szószos tésztával támadjak rá, elvégre mindenkinek van valami mocskos kis titka az ő életében, amivel rászolgált a bosszúmra, és különben is, miért járt erre?)

Szóval utat zenéltetni autók futóművével lehetne akár vicces is, csak kellett volna találni egy olyan útszakaszt, ahol egyetlen hátsókertben sem kap idegrángást tőle senki, csak mert negyven évvel ezelőtt meggondolatlanul, egy akkor még nem létező gyorsforgalmi út mellé építkezett.

Viszont ha már így esett, több dolgot is lehetne tenni. Az első, és legkezézenfekvőbb (mert legmagyarosabb) megoldás, hogy az illetékesek szarnak az egészre. A valamilyen közútügyi főhivatal például azt mondta a sajtónak, hogy ők ezzel nem foglalkoznak, mert nem érkezett lakossági bejelentés, vagy ha igen, még nem hozta föl Irénke a postázóból, hogy három példányban iktassák. És amíg nincs írásban hivatalosan, névvel, címmel (szül.hely, szem.szám!) bejelentve, ikatatva, irattárba helyezve, két példányban elveszítve, alagsorban dugás közben megtalálva valamint Irénke által lekávézva addig azt a bejelentésst nem lehet komolyan venni. No igen, egy rendes névtelen fejlelentés az más lenne, annak valahogy lenne súlya, de a lakossági rinyálásnak be kell tartania a hivatali utat, különben miért kapná a fizetését az alosztályvezető-helyettes asszony, akinek két macskát is el kell tartania. Ennyi az egész. Amíg kussolnak a parasztok, nekik nincs arra dolguk, nincs semmi látnivaló, tovább lehet haladni. Egyébként is örüljenek a marhák, hogy az út nem mondjuk a himnuszt zenéli, mert kurva nehéz lenne egy már rövidebb szakaszon is állva vezetni. És balesetveszélyes. A faluszélieket akkor nem csak a zaj zavarná, hanem a füstölgő roncsokból kilógó véres hullák is, rögtön a szilvafa meg a csirkeól között, ahol az ilyesmi kifejezetten zavaró.

Na de mi van akkor, ha pár évnyi nemcsinálás után mégis csak tenni kell valamit? Az ilyen zenélő utaakat szerintem legegyszerűbb lenne alagutakba vezetni, ott jó az akusztika, és a környékbeli őzek und mezei nyulak nem lesznek öngyilkosok tőle. Persze egy már megépült utat viszonylag nehéz letuszkolni a föld alá, ez mondjuk épp egy frissen épült szakasz, úgyhogy lehet hogy ezt még könnyebben lehetne elásni, de ha már megszáradt, akkor már mindegy. Akkor csak annyi marad, hogy fölé kell építeni egy alagutat, arra meg hordani egy hegyet, hogy legyen értelme az alagútnak, és máris meg van oldva a probléma. (A hegyen persze tilos lenne szánkózni vagy síelni - még jó, hogy hó sem nagyon akadna hozzá - hisz a síelők is nagy rumlit csinálnának, ráadásul túl hangosan kiabálnak már a legkisebb sípcsonttörés esetén is, ami megint csak zavarná a környék nyugalmát.)

Az alagút ugyanakkor remek óvóhely lehet atomtámadás, savas eső vagy Blekk Frájdéj esetére is, plusz a falait ki lehetne festeni, az ilyen pörgetős füzetek fázisrajzainak technikájával. Az autósok meg élvezhetnék, hogy miközben áthaladnak az alagúton, a kerekek alól szól a 67-es út, a falon meg pálcikaemberkék szomorúan dugnak, és ha átnéz az út túloldalára (vagyis a másik falra), ott szomorúan dugnak visszafelé.

És persze van a legegyszerűbb megoldás, miszerint be kell szántani az egészet a picsába, finomabban szólva: atomot nekik! Ha a sok birka nem tudja értékelni sem a RePublic együttes zenekarának korszakos, poptörnénelmi opuszát, és azt az ironikusan posztmodern gesztust hogy mindezt főleg túlhajszolt sofőrök adják elő túlkoros kamionokkal, akkor meg sem érdemlik az egészet. Nem csak a zenélő utat, de egyáltalán az utat sem, az ilyenek járjanak szekérrel a szántóföld mentén vagy tanuljanak meg repülni, vagy egyszerűen maradjanak otthon. Aztán majd valami közeli cég néhány tízmillióért megvizsgálja annak lehetőségét, hogy lehetne a felszedett útburkolatból és az alapozás el nem lopott részéből mégis inkább stadiont építeni, persze szigorúan jó messze Mernyétől.

Elvégre a stadiont is betonozni kell, az meg majdnem olyan mint az aszfaltozás, és ha az utat felállítjuk (máshol) akkor az már majdnem egy pillér, az meg körbe rakva stadion. Na jó, kell még majd néhány milliárd lelátóra meg műfűre, de az már nem fog zenélni, a hazai fodbalisták úgysem tudnák megfutni a gyászinduló tempóját.

Esetleg ha dühös mernyeiek kergetnék őket...

p.s. Ja, a cím: az is a 67-es út igazából, csak a 27%-os ÁFA nélkül. Mert gondolom a 67-es az a bruttó út, de mi csak a nettót használjuk.

Las Airforces

Egy álnaiv ellenzéki képviselő megpróbálta megtudni, hogy a nemkormánygép katonai repülők mi a fenét is kerestek tavaly például Dubajban vagy Las Vegasban, de persze az illetékes minisztérium a szokásos tempóban lepattintotta. „Közöd hozzá, paraszt?“ -kérdezhette volna a magasságos minisztériumi főakárki (komoly szakember ám, helyettes államtitkár szakon érettségizett az Üzbég Demokrrácia Fénye Intézetben, legkésőbb jövőre), de nem tette, mert ilyen rendes ember. E helyett udvariasan azt válaszolta a titkárnője, hogy minden honvédségi (katonai, hadi, terepszínű álcahálós) repülőzés, az nemzetbiztonsági okokból harminc évre titkos, kivéve ha külön titkosítják ötven évre, mert akkor az összesen már nyolcvan.

Hogy mi is az, amit ennyire titkolni kell, az persze nem akkora rejtély, hisz köztudott, hogy Dubaj három dologról híres: a felhőkarcolókról, a kurvákról és a félelmetes hadseregéről, különös tekintettel a wellness-központoknak álcázott harci luxushotelekre, amik persze valójában kőkemény kiképzőtáborok. Páncélozott minibár, nagy tűzerejű londínerek, taktikai limuzinflotta.

És hát ami Dubaj a keleti féltekén, az Las Vegas a nyugatin, mondhatni mindkettő a maga féltekéjének harci szívcsakrája, ahová a magyar katonai vezető politikusoknak sokat kell járniuk, főleg rokonok, barátok és üzletfelek társaságában, elvégre ilyen fontos küldetésekhez kell a lelki támogatás, meg baromi sok sós pisztácia a fedélzeten. Mert ezekkel a harci szívcsakrákkal nem lehet viccelni, itt dőlhet el mindkét (sőt, mindhárom!) félteke sorsa úgy emberileg, mint biztonságpolitikailag, itt tökösnek kell lenni. (Mint a kevéssé közismert népdal mondja: „Minek, minek két félteke, ha lóg az ember fél töke...“)

Las Vegas ráadásul konkrét műveleti terület, ha egyszer majd jönnek az élien ufók, akkor elsők között támadják majd Vegast, mert az a sivatagban van, ami nekik valamiért eleve tetszik, plusz a félkarú rablókból tudnak elég aprót zsákmányolni, hogy a globális invázió további résznél már ne kelljen a parkolóautómaták, meg a  bírságoló közterületesek miatt aggódni. Hisz mégis csak hülyén nézne ki, hogy leszállnak az inváziós flotta csészealjai, és senkinél nincs apró, de a sarkon már épp fordul be két szigorú tekintetű  faszi. De ha Las Vegas nem végállomás, hanem az első, akkor egy jelentős civilizációs akadály máris kipipálva.

Szóval az airbusok meg azok a kisebb falconok igen is fontos katonai küldetést teljesítettek, azt csak a kakán is csomót kereső (vagy kánkán...?) ellenzékiek vetik fel, hogy egy hadseregnek egyáltalán minek két business-jet? Egy egycsillagos ám félcédulás tábornok miért játszana Bill Gécct, vagy Mészáros Cukkerberget? Pedig egyszerű, Dubajban, Dohában vagy Vegasban vegyülni kell, ahhoz pedig a kicsi ám drága magángépek a legalkalmasabbak, Hisz hogy milyen szupertitkos katonai tárgyalásokat folytatnak le rulettezve whiskyzésnek álcázva, az ugye titkos, tehát eleve kerülni kell a feltűnést. Rómában tégy úgy mint a rómaiak ugyebár, tehát Dubajban tégy úgy mint az orosz oligarchák vagy az amerikai internetes csalók.

Ennek szellemében javasolnám legalább két darab komolyabb Rolls Royce beszerzését a magyar honvédség sérelmére, a hatékonyabb vegyülés okán. Azért éppen, sőt minimum kettőt, mert lehet hogy az egyik pont akkor van az autókozmetikában hátsóülési ondómentesítésen, amikor helyzet van, és a magyar vezérkari helyettesnek sürgősen találkoznia kell a szlovák haditengerészet főparancsnokával Dubajban. Elvégre Pesten vagy Pozsonyban (konspirációs nevén: Bratislava) csak a hülyék találkoznának, az egyszerűen túl nyilvánvaló lenne.

Egyébként meg ezt úgy kellene csinálni, hogy a hazai delegációt két gép vinné. A főemberek utaznának a menő kisgépen, a nagy meg vinné a Rolls Royce-t, a hitelkártyákat és - ha szükséges az ácázáshoz - a balkáni kurvákat, magyar diplomata-útlevéllel persze.

A valódi célt persze már az indulás előtt negyvennyolc órával titkosítani kell, elvégre minibár ide, stewardessek oda, ezek komoly katonai gépek, hisz rájuk van írva jól, hogy Hungarian Air Force. Nem pedig az, hogy Hungarian Goverment of Orbán. Csak a miheztartás végett.

Ha kormánygép lenne, akkor ugye a honvédséget is kormányvédségnek kellene hívni, rosszabb esetben pártvédségnek, ami persze abszurd. Reális, de abszurd.

Ez például nagyon szakszerű, bár nehéz vele vegyülni.

A köd kódja

Ma egész nap köd volt. Felkeltem reggel, kinéztem az ablakon: köd. Vissza is feküdtem sürgősen, elvégre ködben semmit nem lehet csinálni, az embert ködben elüti a busz mert nem várja jönni, a ködben minden rendes horror-dokumentumfilm szerint szörnyek laknak, és megeszik azokat, akiket nem üt el a busz, aztán jön Zúz Mara, aki a nevéhez híven ugye. Zúz. Aztán hazazavar mindenkit. Szóval nem érdemes ilyenkor kimenni az utcára vagy a boltba, ködben legfeljebb postára szabad menni, de csak ha nagyon muszáj, vagy ha otthon rosszabb.

Pedig nem is így indult a dolog, elsőre csak a annyit érzékeltem fél szemmel az ablakon át (valamint pizsamában), hogy odaint elég fehér a minden, ami így télen persze indokoltnak tűnt,  meg hogy talán havazik a hó. De csak a nyavalyás köd volt, mert ennyire sűrű und aprószemű havazás már nincs is van.

De ködnek meg gyanús volt. Hiszen egy normális köd az azért van, mert igazából kissé depressziós, enyhén identitászavaros felhő, aki indokolatlanul tartózkodik földközelben, kis barátjával a talajmenti faggyal együtt. Az ilyen köd viszont nem marad tartósan velünk, előbb-utóbb visszamegy felhőnek, mi meg látjuk jönni a 13-as buszt a teszkó felől félúton.

De ez a mai köd ez nem ment át felhőbe, ez még mindig itt van, gondolom azért, mert ez  köd nem csak úgy lett, ezt küldték! A háttérhatalom, a gyíkemberek a fene tudja kik, csak az bzitos hogy valami alattomos rosszban sántikálók, akik el akarják rejteni előlünk a valóságot. Lehet hogy már teljesen el vagyunk foglalval, mondjuk űrlényileg, csak ha a szembe lévő házat is alig látom át, nem lehet észervenni a birodalmi rohamosztagosokat a ködben, akiknek már értem hogy miért fehér  pácéljuk. Mer ugye védeni nem véd semmi ellen, ez az összes vonatkozó riportfilmből kiderül, de eremekül álcáz a ködben, plusz igen szekszi, már ha valakinek bejön az egyenruha-fétis.

A ködben tehát vagy n-demenziós szörnyek vannak, vagy az inváziós flotta partraszállói, de leginkább mindkettő, elvégre az n-dimenziósoknak amúgy sem kell pont az a három, amiben mi vagyunk meg a galaktikus konkvisztádorok, úgyhogy békésen tudnak egymás mellett gyarmatosítani.

De ez a ködgerjesztés nálam nem jön be, átlátok én a rajtuk, és felkészülök a legrosszabra főleg. Engem nem lehet csak úgy meglepni, először is egy darabig nem hagyom el a lakást, miközben azért fejben tartom a 13-as busz menetrendjét, másrészt már megszámoltam a szekrényben a konzerveket. Természetesen nem árulhatom el.  hogy hat darab van, beleértve a paradicsomos heringet is, ami lehet hogy kettőt ér, még jó hogy titok, hogy így is csak hét a darab. De ezt az idegenek nem tudhatják, így teljesen össze vannak zavarodva, hogy akkor most tőlem milyen hosszú ellenállásra számíthatnak, mondaatni kívülről bomlaasztom őket.

Aztán majd meglátjuk, hogy ki bírja tovább, én vagy a köd. Elszánt vagyok, kemény mint a vaíliapuding íze, és készleteim akár napokig is kitartnak, az én fejembe nem fog bezivárogni a hülye fehér köd, ott kitartó sötétség van. Csak ne kelljen lemenni tejért!

bármilehetbennemögötte

Sport?

Olvasgatom a híreket, hisz így a két ünnep között... izé, után, még mindig nincs más dolgom, munka csak hétfőn vár, meg esetleg írok valamit addig pénzért, ha már hónap eleje vagyon, sérelmünkre napsütéssel. (Ez most mellékszál, de a téli napsütésnél nincs gonoszabb vicce a természetnek, olyan alacsonyan jár a Nap, hogy konkrétan keresztülsüti a fél lakást, és főleg bele a szemebembe. Oké hogy nyáron meg dög meleg van, de a nap az legalább tiszteletben tartja a privát szférámat, valamint a szemem világát, miszerint nem süt bele teljes erővel. Az ekélyen felforr a beton, de én leglább látom a tévét.)

Nade. Hírek azok nincsenek, erre a pár napra már nem csak én nem aktivizálom magam, de igazán senki, így aaztán maradnak a sporthírek, amik meg nem azok. Mert most engem mitől is érdekeljen, hogy huszonkét rövidnadrágos ismeretlen hogyan is kergetett másfél órán át valami levegővel felfújt bőrgolyót? Tényleg nincs ennél fontosabb vagy érdekesebb történés a világban? Mert lehet azt mondani, hogy de hát ez mennyi sok embert érdekel, de istenem, a batátökköztöt is mennyien nézik, és akkor az most ettől jó? Nem hát, a szar attól még büdös, hogy marcipánnal díszítik, illetve egyél szart, mert egymillió légy nem tévedhet, amivel tényleg csak arra utalnék csipkefinomságúan, hogy nem, a mennyiség tényleg  nem csap át minőségbe. Attól hogy sokan szeretik a fodbalt, szerintem lehet egy rém unalmas vacak, de hát az.

És akkor nekem a sport"hírekkel" kellene jóllakni, mikor azt sem tudom kicsoda aki átszerődött a tökömtudja hova? Na, viszont nem is érdekel, ennyiben enyhül a kényszer, plusz jól válogatom meg azt a pár embert, akivel beszélek, mert őket sem érdekli a négyszáz vegyes tizenegyes váltócsapata, vagy mi a ló.

A sport valami remek szórkozás lehet másnak, de én maradok a másnál, egészen. A darts-vilgbajnokság végeredménye nekem nem hír, sorry.

Szőnyegbomba

Tök jó volt éjfélkor az éjfél, mert én épp a Világvége című filmet tekintettem a tévében (Simon Pegg vs. űrlények a kis angol kocsmatúrán), erre nagy durrogtatás kezdődött odakinn. Ezt tűzijátéknak hívják mifelénk, bár hangra inkább egy bizonytalankodó szőnyegbombázásnak tűnt, mikor a remegő kezű fő bombázótiszt nem tudja eldönteni, hogy akkor most tarolásra megy, vagy csak nyolc napon túl gyógyulóra. De kinézve az erkélyablakon már nem is volt olyan rossz, sőt mintha kifejezetten látványos lett volna, ami persze nem meglepő, egy tűzijáték ritkán szok nem látványos lenni. Meg hangos, ezért is érdemes nézni, hogy ne érezzük magunkat a második világháborús Drezdában.

Innentől azonban jött a tévés világváge, mert a szolgáltató január elsejétől lecserélt egy jó pár csatornát, köztük azt is, amelyiken épp a filmet néztem. Így aztán nulla óra húsz perckor egyszer csak véget ért a móka mára, pont a nagy végkifejlet előtt, és a helyére tett függőleges színes csíkok már nem voltak olyan szórakoztatóak. Dícséretes ez az ügybuzgalom, hogy valami ügyeletes a diginél nem sokkal éljfél után már le is csapja a szanálásra ítélt csatornákat, gondolom azért késett húsz percet, mert még le kellett nyomnia egy spanglit az éjféli pezsgőre, és csak aztán győzött benne a kíméletlen ítéletvégrehajtó. Nem értem, hogy ilyenkor miért nem lehet legalább az épp futó műsor végét megvárni, az ilyen szintű médiadzsihád talán már indokolatlan.

Mindegy, kapcsoltam tovább, és túlhaladva néhány hasonlóan függőleges csíkos kanálison, találtam végre egyet, amin műsor is volt, mondjuk épp reklám. De a színes csíkokhoz képest ez már maga a szellemi izgalom, a kulturális emelkedettség, egy apró lépés nembéli lényegünk kiteljesedése felé. És remek humorforrás. Az aktuális reklám ugyanis valami dohányzásról leszokást segítő szert promotált, ahol valami fiatal csávó boldogan mesélte, hogy évek óta hiába próbált leszokni, de most! De most kipróbálta ezt a csodaszert, és végre betrtathatta az újévi fogadalmát, mert idén végre leszokott! És mondja ezt a tévéből nulla óra huszonhét perckor! Hát, oké hogy mondjuk több mint fél órája nem gyújtott már rá, de ezt én még nem venném feltétlen leszokásnak. Szerintem csak simán be volt nyomva az arc, szilveszterkor ez bocsánatos bűn, de a ginnel felütött pezsgő láthatóan megzavarta az idő- és valóságérzékelését. És úgy érezte, már nem is dohányzik tök régóta, pedig csak az erkélyen felejtette az öngyújtóját.

Ilyen alapon én idén már sokat fogytam, mert ebben az évben még nem ettem semmit, visszont már kétszer is voltam vécén, szóval időarányosan jól állok, határ a csillagos ég!