Napi betevő rohadjonmeg

Oké, a világunk tele van utálnivaló dolgokkal, a mennyei elvtársak mindennapi gyűlöletünket megadják nekünk ma, miközben nem szabadítanak meg a gonosztól, de a kísértés az ott van nap mint nap. És még csak az orwelli "két perc gyűlöletet" sem kell megszervezni hozzá (bár van az is, általában sajtótájékoztatónak hívják, vezércikknek vagy közszolgálati híradónak), a legegyszerűbb, korántsem formalizált helyzetben is megtalálhatjuk gyűlöletünk aktuális tárgyát. Az orvosnál, a boltban, a postán, a buszon, a lépcsőházban.

Mert mindig van valami sátáni lény, aki összetapogatja a zsömléket, mert nyilván a tökéletes darabot keresi (amit lehet, hogy meg is vesz), aki pont mögötted kezd el üvöltve bazmegelni a telefonjába, aki  bevásárlókocsival foglalja a kedvenc parkolóhelyét a hiperszuper marketnál. Vagy aki utánad érkezik az orvosi váróba, de előtted nyomul be a rendelőbe fejhangon kántálva, hogy "Doktornő éncsaka vérnyomáscsökkentőmet akarnám felíratniaz ízületeimre, idegialapon tuggyaa derekam, de mondtamis aszomszédomnak hogy ha már it vagyok megnézhetné eztisitt a seggemen, már tegnap óta érzem hogy..." - és ez így megy még percekig, kiegészítve élettörténeti és közérzületi adalékokkal.

Mind közül azonbaan a legrosszabb a postán sorban állás. először is van több sor, és neked eleve választanod kell, miközben nem tudod, hogy melyiknél mennyit kell majd várni. Ha peches az ember (és az, azért ember), akkor kikaphatja Ildikét, a Szupermegainfo 2000 kft. résszmunkaidős adminisztrátorát, aki egy darab sárga csekket szorongat, majd mikor sorra kerül, egy határozott mozdulattal előkap egy nagy köteg levelet, hogy ezeket akkor most ajánlva, tértivevénnyel szeretné Tuvalu-alsóra, és elővesz egy tizenöt kilós iktatókönyvet, hogy neki akkr ezt itt most szintén adminisztráltatni kell, különben halálhögéses siralom lesz az irodában. Egy iktatókönyv 2020-ban, bassza meg! Tényleg nem változott semmi 1963 óta? Hallottak ezek már ott a kft-nél arról, hogy ímél, elektronikus aláírás, online ügyéntézés, miazmás?

Ráadásul ott állok én, egy darab sárga csekket szorongatva (igen tudom, 2020, miért nem utalok a neten - de hát a szolgáltatók sem mind tartanak még a 21. században), a mögöttem álló Náci bácsi meg úgy szúr tarkón a tekintetével, mintha nálam is egy iktatókönyv lenne a táskámban sérelmére, pedig csak egy Salman Rushdie novelláskötet, de hát ő meg egy gyanús migráns, szóval vele sem jönnék ki jobban. Náci bácsi (Ignác igazából, de jó ember, szereti ha becézik) szeret utálni engem, már attól a lehetőségtől, hogy esetleg én is hosszan fogok ügyintézni, és megkísért a gondolat, hogy előveszek  valami vaskos papírköteget, csak hogy élezzem kicsit a generációs feszültségeket. Ha már én őszinte, izzó gyűlölettel viseltetem a káeftés Ildike iránt, akkor  a bácsinak is jár valami komolyabb, a gyanakvó rosszalláson túl is. Hogy úgy istenigazából felbaszódjon benne az ideg, minden délelőtt kilenc és fél tizenegy között, mintegy napi rutinként, a komfortzónája részeként.

És ez az egész biztos azért van, mert már egy rendes diktatúrára sem telik nekünk. Mert egy rendes diktatúrát lehet utálni, az elhülyülés bizonyos foka felett meg lehet a diktatúra által kinevezett ellenséget gyyűlölni und félni tőle, de a napi, valamint negyedéves gyűlölet-igényünk mindenképp ki van elégítve. És ugyan van próbálkozva Ártunk és Ormányunk részéről, hogy sorosmigránsbűnöző, tanárverő cigányzsidó muszlimterroristák, de ezek azért elég absztrakt utálnivalók. Persze találkoztam én is már olyan emberrel, aki egy somogyi zsákfaluban aggódik naphosszat a migránsok miatt, és olyankor gyorsan kikér még két nagyfröccsöt, mielőtt jönnek az arabok és betiltják, de azért ez kevéssé általános, a többség migránst legfeljebb kínai boltban lát, mikor tornacipőt vesz meg távirányítós zenélő kulcstartót. Igen alulintelligensnek kell lenni ahhoz, hogy valaki pont Agyarországot féltse attól, hogy mindenki ide akar jól jönni, és iszlám alapon elvenni a munkánk. (Az enyémet amúg vihetik, én csak a fizetésemre tartanék továbbra is igényt.)
Meg a határvadász hősöket is, akik ugye öntestükkel védik a kerítést, nagy kutyákkal és mérsékelt íkúval - nagyjából leszarja mindenki, mondhatni joggal.
De a postán sorban álló, a buszmegállóban eléd tolakodó, valamint a bevásárlókocsival cserbenhagyásosan gázoló lakosság közvetlen élménye mindenkinek, nem távoli elvonatkoztatás, ők azok, akiket ismerni vélünk, értünk mindenképp, de ki nem állhatunk. (Vö.: Alkoholista az, aki annyit iszik mint mi, csak nem szeretjük.)

Hiába no, Sartre is azt mondta, hogy a pokol a másik ember, amihez hozzátehetjük hogy főleg ha a szomszédban lakik, és büdös a szája neki. És szeretjük gyűlölni.

Magyarmunkás Gárdaőrség

Újra lesz, vagy már van, esetleg nemrég még újra volt Munkásőrség (ez sajtónyilatkozatok, értelmezések és gyorsreagálású bírósági eljárások függvénye), persze most nem mint fegyveres szervezet, csak mint egyszerű civil egyesület, de azért igény szerint egyenruhával.

És akkor most ne jusson eszembe a Magyar Gárda nevű rossz vicc, az akkor még egyértelműen Rosszabbik párt szervezésében? De, eszembe jut, nehéz elfelejteni, ahogy aluliskolázott és/vagy idősebb korukra végleg elhülyült faszfejek, talpig egy alsó kategóriás kajálda pincéreinek öltözve vágnak elszánt arcot, miközben alakzatban próbálnak menetelni a szebb jövő, de leglább is a legközelebbi söröző irányába. Ráadásul a gárdista-paródiák annyira komolyan vették ezt a pincéreskedést, hogy még a legprosztóbb, szigorúan  műanyag azstalos balatoni "éttermekből" ismerős, piros-fehér csíkos asztalterítőt is a nyakuk köré tekerték, biztos hogy kéznél legyen, ha a kedves vendég összekeni a másikat az aranygaluska szaftjával, vagy rátüssszenti a túrós csuszát hekkel. Mert drágán enni a szart csak csíkos terítőről, valamint műanyag villával érdemes, annak olyan árpádsávos hangulata van, bármit jelentsen is az.

És hát igen, félelmet azért keltettek egyesekben, például bennem is, annak idején határozottan szorongtam attól, hogy Ártunk és Ormányunk annyira inkompetens, hogy még ezek elllen sem bír tenni semmit, vagy - és ez a rosszabb eset - titokban tetszik neki, addig se a gázáremelés miatt hőzöng a nép a teszkó csirkepultjánál. De ennél több a nem szép emlékű gárdából nem nézett ki, a tagság nagy része már fejre olyannak tűnt, akiknek még a saját anyja sem adna fegyvert a kezébe, a szomszédairól nem is szólva.

Ám a Munkásőr Gittegylet, úgy is mint kiemelten közhaszontalan semirekellés mégis új színfolt a társadalom palettáján, elvégre a náciknak van már több, meghitten szubkulturális szerveződésük, a motoros bandától a fodbal-béközépig, nem is szólva a rituális trianonfájásban utazó népi dalárdákról.

Most majd a komcsiknak is lesz valami, a többség által rendes utálható/megvethető önképzőköre, ami társaságot, identitást és médiafelületet biztosít az ó- és újhülyéknek egyaránt. Hisz a frissen bejelentet szervezet harminc körüli vezetője várja az egykori, mára nyilván idős munkásőröket is, meg a zakkant fiatalokat (akik nyilván így akarnak majd lázadni a mostani rendszer ellen - sárkány ellen sárkányfű, zorbán ellen munkásőrség), a genrációs feszültségek lejátszására, ideoogikus keretk között.

Hát nem tudom, működhet-e ez esetben a nosztalgia-faktor, mert bár a Kádár-rendszerre egyre sokkal többen gondolnak fájó szívvel vissza, de nem tokkal-vonóval. Siratni lehet a létbiztonságot, a Szabó családot, a háromhatvans kenyeret (bár az szerintem most is ennyi, én a minap láttam háromszázhatvanért valami magvas veknit) és az iskolaköpenyt. Meg a moszkivcsslusszkulcsot, elvégre az előző diktaúrával valahogy eltűnetk a régi jó nyelvtörők is, ezek a mostani döbrögik csak kétszótagos figalmakban tudják magyarázni a világit: soros, rezsi, migráns, geci. (Ja az utóbbi nem az övék, hanem ők, amúgy a legutóbbi kampányban próbálkoztak hosszabb szavakkal, mint az al-kal-mat-lan, bele is törtek, mint a bicska.)

De a munkásőrséggel kapcsolatban szerintem senki sem érez igazi nosztalgiát. Bennem leginkább az a kép él még velük kapcsolatban (távolba vesző gyerekkoromból, mikor még én is úttörő voltam, nem vadakat terelő juhász), hogy a tokájuk felett bajszos, nagydarab faszik állnak valami állami ünnepségen a szovjet emlékű melett, ronda betonszürke egyenruhában, kibuggyanó sörhassal, géppisztolyt szorongatva,  jól láthatóan az alkoholmegvonás kritikus fázisában, de még reménykedve.

Persze lehet, hogy vannak, akiknek annyira a tré az életük, hogy ezt vágyják vissza, de most inkább tűni az egész munkásőrségesdi valami béna médiahack-nek, mint a mondjuk a Bácsfi Diána-féle nyilaspródiák vagy a Sólyom Airways benű sosemvolt légitársaság.

Meg amilyen a rosszabbikosok gárdázása is volt egykor, legaalább is a mából visszanézve biztos nem látszik többnek. A mai felcsúti stadionból (izé.. arénából?) nézve ócska kispályások voltak. Az ifjú munkásőrök meg legfeljebb labdaszedők lehetnek a megye kettőben, de még ahhotz is nagyot kell menniük.

ez még hiányzik a gyűjteményemből, de tényleg

Our glam in Bulvaria

Már tényleg idegesítő, hogy nem telik el úgy egy álmos regel sem, hogy valamelyik "hírpotálon" ne jöjjön szembe valami fékezett habzású, állítólag híresség, aki fürdőruhában vagy feérneműben pózol, szekszin persze, mert pózolni csak úgy érdemes. Hogy épp kicsoda az ügyeletes , a sarki közmetikából frissen szabadult alany, az általában mindegy is, lényeg hogy egy ilyen "cikk" olcsó, mert csak végig kell pörgetni néhány sokadvonalbeli celeb instáját vagy fészbukját, és már lehet is figyelni a kattintásszámot.

Az ilyesmiben az origó nevű marginális hecclap igazán erős, két orbán-dicsőítés és sorosozva cigányozás közé remekül befér ahogy Konkrét Amálka glam-modell zuhanyzás közben banánevéssel pózol. Hogy ki ő, az ne érdekeljen senkit, csak semmi Mit tettle az asztalra? kérdés, elvégre jól látszik, hogy magát, meg a zsírleszívás számláit.

Nincs ennél fontosabb, érdekesebb, hírértékűbb tartalom, szerte Bulváriában (ahol a bulvárok élnek, de főképp látszanak), még két vegán sütirecept, és a világról való tudásunk teljes lesz, megalapozott és ettől kikezdhetetlen. Ideológiailag is képzett.

De valahogy férfivonalon gyenge a bulvár-felhozatal, sehol egy "Kigyúrt macsóként pózol pörköltszaftos gatyában Barátokközt Gyuri. Kattintson a képekért!'" Peig igény az lenne rá, annyi biztos mint Faszomtuggya Niki fürdőruhás műalkotásaira, bár azért vannak az emebernek kétségei. Elvégre a neten annyi pornó van, hogy igazából abból áll minimum a fele, ehhez képest egy a többség számára megérdemelten ismeretlen, zs-kategóroás hírességecske bikinije nehezen viszi át az ingerküsszöböt, ennél már báyerzsolt hírtévés hájfejkedései is érdekesebbek, pedig azok is szigorúan monoton módon semmilyenek. (A közös a bikinis csajokban és az ötös számú párttagkönyvben nagyjából az,  hogy egyformán kiszámíthatóak és ezért érdektelenek, soha egy meglepő fordulat vagy érdekesebb részlet, a seggek és a seggfej eképp találkoznak a formai különbözőség mögött felsejlő, közös tartalmatlanság árnyékában.)

pont erről híres

Meg hát az is szánalmas, ahogy a Zs. Kategóriás Lulu és tsai. mindig "szexi" fürdőruhában pózolnak a véletlenül arra járó pasijuk okostelefonjának, mintha lennének direkt nem szekszi fürdőruhák, amiktől ők bátran, mondhatni forradalmi módon távol tartják maagukat. Mert ők igazán öntudatos, bátor luvnyák, akik már majdnem kétszer voltak címlaplányok a Second Hand-prospektus hátsó borítóján, és háromszor selejtezték őket a Faktorsztár X-megában. Így aztán mint szibólumok, példaképek és véleményvezérek, bátran beválallják, hogy egy kis phtoshoppal máris tök jó a seggük, ország-világ számára. Is.

Csak ne nekünk legyen mondva....

Zörökifjúság-forrás

Mindenki mindig fiatal akar maradni, ami persze eleve hülyeség, mert a legtöbben akkor akarnak fiatalok maradni, mikor már nem azok, tehát legfeljebb középkorúak maradhatnának, a fiatalhoz már visszafejlődni kell, újrafiatalodni, ellenöregedni. De ez miért is jó? Olyan remek volt gyereknek, tizen- meg huszonévesnek lenni? Naná, legalább is a mából nézve, de valójában kamaszként alig vártuk, hogy mások is észrevegyék végre, mennyire igen nagyon felnőttek vagyunk már, és ne szóljanak bele, hogy öltözünk, viselkedünk, milyen zenét hallgatunk, kikkel barátkozunk és mivel töltjük a szabdidőnkent. (mivel volt szabdidőnk...) Valamint vártuk a felnőttséget, amikor nem lesz több röpdolgozat, matekóra meg kretén iskolai ünnepség, lesz visszont saját pénzünk, csajunk/pasink állandóra, és bár halványan azért éreztük, hogy lesz még így ser, azért a relatív függetlenséget vágytuk akkor minenek előtt.

Rémes vot gyereknek lenni, kicsivel jobb fiatalnak. Az egyetem alatt - bár nekem speciel még matekóráim is voltak - már megvolt a némi függetlenség, de belekóstolhattunk a felnőttség stresszébe is. Aggódtunk kicsinyt a jövő miatt, hogy mihez kezdünk majd  diplománkkal (hosszú távon nem sokat, ez azóta kiderült), zűrös volt  a magánéletünk, de legalább nem kellett azon agyalni, hogy mihez kezdjün a sok pénzünkkel, mert sok pénzt elevecsak a tévében láttunk.

Az a szörnyű gyanú van bennem, hogy minden életkorban megláthatjuk a pozitív negatívumokat, csak visszamenőleg nehezebben, mert az idő bár nem szépít meg mindent, de a felejtés sokat segít az egykor volt aranykor elképzelésében.

hha viszont valaki fitalodni akar mégis, mindenáron, valamint árkon-bokron át, akkkor érdemes az ezoterikus spiritualitás transzcendensen kvantumszintű rezgéseire figyelni, mert a földhöz ragadt biológia nem sok jóval bíztathat a reverz öregedés kérdésében. Kérdésének tekintetében.

Ám a sok fényevő, szíriuszról kilencszer csavarodott déenesű, ezotévé-függő kommentelő, valamint a "Kemtrélezett Agyhalottak" fészbuk-csoportba záródott, az Élet Iskolájában doktorált mestermágus bombabiztos megoldásokat kínál örök fiatalság témakörében. (Oké, belőlem ismét kiszól a szkeptikus: Ki a fene akar örökké fiatal maradni, most akkor minden évben újra meg újra érettségizzem le, vágjanak ki az első nyelvvizsgámról vagy legyen szerelmi bánatom valamelyik E-betűs lány miatt?)

Ám ha mégis vágyjuk a permanens ifjússágot, adott az univerzális megoldás: a magzatvíz. Hisz a magzatvízben megvan minden amire a magzatnak szüksége van, az maga a magzati állapot folyékony esszenciája, márpedig a magzat az tényleg fiaaal, aki annál fiatalabb az már nem ember (izé, még nem ember), inkább csak valami kósa sejtosztódás, amiből lehet még egy Nobel-díjas filmrendező vagy jóindulatú gyomorfekély egyaránt.

De az biztos, hogy a magzatvíznél fiatalosabb víz nincs is, ezért magzatvizet kell inni. Legjobb a sajátot, de ha az nincs (mert például férfiak vagyunk, és szervezetünk még terhesség esetén sem termel, anyánk meg annak idején nem rakott el belőle a fagyasztóba, csak hagyta elfolyni), akkor megteszi a palackozott, bolti magzatvíz is. De ha ninncs ilyesmi a közeli boltban, akkor egyfelől kérjük a panaszkönyvet, másfelől lássuk meg a remek üzleti lehetőséget, és csináljuk meg a magunk magzatvíz-webshopját, amivel sokat kereshetünk, legalább is míg le nem csunknak miatta.

A magzatvíz persze természetes állapotában a legjobb, de úgy viszonylag kevés áll rendelkezésre, ezért előállíthatjuk magunk is, sima csapvízből, némi darált magzat hozzáaddásával. Persze ha nem egy katonai abortusz-klinikán dolgozunk, valahol Ruandában vagy Észak-Koreában, akkor a szárított magzatpor beszerzése is nehézséget okozhat, ez esetben pedig a szintetikus magzatvíz előállítása is más módszert kíván. A legegyszerűbb, ha a csapvízbe teszünk egy kis sót (a bors opcionális) meg cukrot, aztán palackba töltjük, a címkére pedig ráírjuk hogy "magzat water" és a biztonság kedvéért rakunk rá egy magzatot ábrázoló ultrhang-képet is, karmikusan ez is remek rezgéseket okozva hat.

És már lehet is postázni igazán szolid, pár ezer HUF/fél liter áron a lelkes vásárlóknak, akik ugyan nem lesznek megelégedve a termékünkkel, de mire erre rájönnek, mi már valahol a francia riviérán érezzük magunkat a naptári korunknál jóval fiatalabbnak.

És azért ez is valami, lehetünk mások által fiatalosak mondottak, matekórák nélkül.

Teaxit

A britek már több napja ki vannak lépve belőlünk (elvégre az EU mi is vagyunk), és én már érzem is a hiányukat, az egész unnió olyan üres nélkülük, az unalmas jobb oldali közlekedésével, eurójával, meg a metrikus rendszerével. Ténleg mázli, hogy ott vnnak még az írek, akik ugyan eurót használnak, de legalább még tudják mi az a mérföld és hogy kell bármit főzni krumpliból, a whiskey-től a  főtt krumpliig, amikkel jól csússzik a barnaszén ízű sörük.

Egy ismrősöm épp ma kérdezte, hogy akkor most mi lesz a britekkel, amire határozottan azt tudtam felelni, hogy gőzöm sincs. Hogy most mi van, akár velem is, azt sem tudom, az előrelátásom pedig igazán csekély. Például gőzöm sincs mi lesz a holnapi ebédem, csak az a biztos hogy lesz benne sajt vagy nem. Ma délelőtt viszont határozottan feltűnt, hogy a Twinings teám (Prince of Wales) markánsan ízeltenebb mint tegnap, mikor elször áztattam ki, ez is tuti a Brexit miatt van, a nagybritánok szerintem simán kivonták a kontinensről a teák ízét. Nekem meg kellett pont a velszi hercegről elnevezett változatttal próbálkozni, mikor köztudott, hogy a Charles nevű, foglalkozására nézve Károly egy sótlan alak, ami pedig köztudottan az ízetlen másik neve.

Lehet, hogy ki kellene próbálnom mondjuk egy Duke of Wellington nevű teát (már ha van ilyen egyáltalán, de miért ne lenne, ha már wasabis-karemellás csoki is létezik), csak félek, hogy annak meg bélszín íze van, ami egy tea esetében legalább is indokolatlan. Persze lehet, hogy egész jó lenne, csak megfelelően át kellene sütni, a legtöbb teát épp ott rontják el, hogy ha kívüről ropogós, már nem is sütik tovább, így nyers marad a közepe.

De ezek a kis mindennapi trükkök megmaradnak nekünk akkor is, ha a británok már nem euk, a közös kultúra nem vész el, legfeljebb ezentúl vámot kell fizetni utána. Csak szimbolikusan persze, ami jó, mert a csoportosan zöldülő réz kétpennieseimet nem adom, a fene sem fog bemászni értük az ágy  alá, vagy a hűtő mögé.

nem Eu-konform közlekedés (saját.én)

Sztrímelt pápák

Nem olyan rég tekintettem megnézni a Két pápa című filmes műegészt a Netflixen, most meg a HBO Go-n Az új pápa című sorozatot. (Mindezt persze úgy, hogy nem fizetek érte, egyszerűen csak kihasználom a kezdeti ingyenes időszakokat, végighiénázom az engem érdeklő tartalmakat, aztán mielőtt élesben támadnák a bankszámlám, kilépek, hogy kösz nem.)
És hát igen, kissé pápa-túladagolásom van, most egy darabig nem akarom látni a Sixtus-kápolnát (ábrázoló díszletet), élőben sem, amúgy sem tervezek elmenni Rómába, pedig állítólag minden út oda vezet. Pedig nem, a múltkor is elindultam egy úton, és Balaton partján kötöttem ki, ami rohadtul nem Róma, szerencsére. (Voltam amúgy Milánóban, Firenzében, Velencében, Padovában, Veronában, szerintem ennyi bőven elég olasz városnak, pláne hogy életemben kétszer is meg kelet szólalnom már olaszul olaszoknak, aminél kínosabb szituációba csak egészen durva rémálmaiban keveredhetek. Olyankor vagy előadást kelll tartanom, csak fogalmam sincs miről, vagy épp kirúgnak valami iskolából, mert az órák felére eleve be se jártam. De mindegy is, ennyit az olaszokról.)

Az Új pápa amúgy Az ifjú pápa folytatása más eszközökkel, amiben már nem Jude Law, hanem John Malkovich a címszereplő, és innentől érthető is a címválasztás, mert Malkovich nem csak pápának nem fiatal már, de egyáltalán. Kritikát most inkább nem írnék róla, egyfelől mert a fele még visszavan, másfelől meg mert filmkritikát én csak pénzért írok, huszonéve már, és hát honorárium nélkül valahogy nem ugyanaz. Dióhéjban annyit, hogy az új sorozat még elborultabb, mint az előző, Jude Law, azaz XIII. Piusz jobbára kómában fekszik, ez visznt nem akaddályozza abban, hogy elvakult rajongók, nem kicsit frusztrált apácák és egyéb vatikáni alkalmazottak erotikus álmaiban vendégszerepeljen, mint afféle nonkomform katolikus szexszimbólum, a vágy enyhén szociopata tárgya. Malkovich, vagyis III. János Pál meg olyan, mint a Mikulás és Drakula törvénytelen ám halott gyermeke, aki néha azért élvezi.

Csak az a baj, hogy a tíz epizód az közel tíz óra, nekem meg ennyi időm hétvégén is nehezen akad ilyesmire, met kell ennem, aludnom, írnom, és hát a sok puzzle sem rakja ki magát, miközben én mondjuk épp olvasok. És bár néhány tevékenység kombinálható, például lehet evés közben filmet nézni, vécén ülve olvasni, mosogatás közben fejben cikket írni vagy forgalomzajra aludni, de így is nehezen fér bele a keretbe egy lassú, bár nem unalmas sorozat, a maga egészében.

Követezésképpen kellene egy program, vagy gép, vagy jól idomítható háziállat, aki nézi helyettem, hogy azért az ingyenes előfizetés ne menjen már kárba. Hisz mégis csak magyarok vagyunk, szeretjük kihasználi azt ami ingyenes. (Jesszus, mi lenne, ha skótok lennénk? Amúgy semmi, szeretnénk a viszkit meg a Trainspottingot, de az megy skótnaklevés nélkül is.) Ennek egyik  terméke a benzinkutak vécéinek híres felirata, mely szerint "A vécékefe használata ingynes!"

Persze a helyettem sorozatokat néző program is legyen ingyér', mert fizetni csak azért vagyok hajlandó, amit meg lehet ennni, fel lehet tenni a polcra vagy okosabbnak nézek ki tőle. Egy tartalomfogyasztó alkalmazás viszont egyik sem lenne, miközben az elvártnál durván kevesebb vitamint tartalmazna. De legalább mentesítene a nézés kemény munkája alól, és a végén még élni is lenne időm, ami egyébként riasztó egy perspektíva.

Úgyhogy az új pápát is magam nézem meg, miközben a konyhában elforr a teavíz, odaég a pirítós és a hűtő mögött elveszik a teknős, szóval azért ez a nézés nekem mégsem ingyenbe' van, még jó hogy azért alapvetően élvezem.

A pápás sorozat új folyámról jutott eszembe, hogy tényleg csak néhány személy/pozíció van, ami garantált sikerforrásnak tűnhet a shuw-business gurui számára: az amerikai elnök, a pápa, Hitler, a brit királyi család vagy esetleg még Napóleon, ezeről lehet jó mozgóképeket készíteni, meg mjuzikeleket színpadra okádni, bár az utóbbi tekinetetében Hitrel némileg kilóg a sorból. (Bár egy Adolf - Kein Kaiser, nur Vaterland című prtonáci zenés darabba azért belenéznék, mielőtt betiltják.)
A pápa viszont remek alapanyag, egfelől indokolatlanul nagy befolyása van, miközben a háttértörténeteiből alig láthatunk valamit, az egész pápaság egy darab feudalizmus 2.0 a nagy posztmodernitás kellős közepén, szóval bőven lehet fantáziálgatni vele kapcsolatban. A pápa egyszerre valami avíttas vén fószer és médiasztár, ravasz politikus és kortárs filozófus, esendő ember és szentéletű uralkodó, vagy legalább is effélének akarjuk látni, de hát ilyen ez a popszakma.

Plusz a pápamobil a legmenőbb mobil, mert golyóálló, nagyképernyős, 3D-s, és nem árammal kell tölteni, hanem pápával. És jó esetben a térerő helyére beül  szentlélek, a többi autók meg megtérnek, és a sok  zöldséges furgon, meg pláne halottaskocsi arról ábrándozik majd, hogy a következő újjászületésben ő lesz a pápamobil, legalább is a míg rá nem jön hogy a katolikusok szerint nincs is lélekvándorlás. A hinduknál és a buddhistáknál viszont nincs pápa, sem az egyházfői, sem a dunántúli város értelmében, szóval nekik meg a pápamobil olyan lenne, mint halottnak a vérnyomásmérő.

És akkor stílszerűen egy szakszerű dal Shane McGowan-től és a Pápáktól, aminek már a címében is van egy szent, szóval ideillik, bár a sorozat zenéjéhez képest kifejezetten visszafogott. de hát vasárnap van, nem kell folyton pattogni.

A mindent vivő lap

Olvasom, hogy operatív törzs állt fel a koronavírus elleni védekezés érdekében. Jegyyében. Miatta. Hát igen, az 'operatív törzs' egy legendásan szép magyar kifejezés, valami olyasminek képzelem, amelyik elvtársias légkörben tanácskozza meg a direktívákat, majd feljegyzésben jegyzőkönyvezi a javaslatot az operatív intézkedések foganatosítása tekintetében, kiszignálva a felelőségi köröket az igazgatásrendészet megfeleő vezetői szintjeinek, egyúttal delegálva a monitorozás feladatát a végrahajtársért felelős szervezeti egységek felettes szerveinek.

Ettől aztán a koronavírus jól összeszarja magát, és messziről elkerül minket, hiszen ha valami pecsétesen ikatatásra kerül az illetékes főosztály felé az operatív törzstől, úgy is mint az apparátus formális befolyásolójától, akkor ott egy egyszerű vírusnak már nincs fellebezési lehetősége, még a Kúriához sem, mert az Operatív Törzsnél van a bürokratikus full house, aminél csak a Főminiszter-elnökvezér royal flush-e ér többet.

Gondolom hasonló operatív törzs gyűlésezik akkor is, mikor télen váratlanul leesik a hó, és ezt esemesben kell közölni az emberekkel, amikor nyáron nagyon meleg van, és mindenkit figyelmeztetni kell, hogy ne felejtsen el izzadni, vagy amikor egszerre több szír afgán is be akar migránsolni röszkénél, na ez utóbbi már tényleg maga a negyedik világháború. (Igen, tudok számolni, arról van csak szó, hogy a harmadik idején annyira részeg volt mindenki, hogy már nem is emlékszünk rá, de biztos nyertünk végre, hiszen még itt vagyunk. A másnapos győztesek.)

Szóvakl operatív törzs nélkül nem élet az élet, tanácskozásaiktól zöldül a nap, sütnek ki a fák és éneklik le a rókák a sajtot a fáról. Ha bármi gebasz van, és a nép spontán gerjesztett mód rettegni kezdene az aktuális katasztrófától (Tessék mondani, ma pontosan hánykor lesz a világvége?) mindent meg lehet oldani egyjó kis operatív törzzsel. Nem is értem Arisztotelész, Leonardo vagy Nagy Sándor hogy volt meg operatív törzs nélkül? Napóleonnak talán már volt olyanja, de látjuk a végén hogy járt, biztos nem volt enki eléggé, vagy elég körültekintően.
De mi magyarok hagyományosan és legendásan jók vagyunk operatív törzsekben: Már a hét vezér (John, Paul, George, Ringo, Tudor, Vidor és Kuka) is operatív törzset alkotott, sőt az azóta elveszett, nyolcadik magyar törzset is Operatívnak hívták, csak ők konspiratív okokból kimaradtak a legendákból, a mítoszokból és a gépjármű-nyilvántartásokból.

Az operatv törzs a közigaztatási, államvezetési, katasztrófaelhárítási jolly joker, a Ferrari Ultrafasza az autós kártyában, amit behúzott farokkal sem lehet felülütni. Nem csoda, hogy ennyire népszerű, a nép által szeretettnek mondott, valamint hatékony, és ez utóbbi főleg.

nyultam.com

Fürdőkultúra

Ülök a kádban, a szép hosszú kádban... illetve miket is beszélek, fürdök mint egy átlagember, elterülök a vízben (és semmi gumikacsa vagy kishajó, semmi flancolás), és újabban meghonosodott rosssz szokásom szerint nem létező dalocskákat dudorászok, ócska kis dallamokkal, amikhez legalább értelmetlen szövegeket rögtönzök. Ma épp ezt, és vagyok annyira grafomán, hogy le is írjam, hátha így végre kimegy a fejemből, ahol virálisan tartózkodik, belekontárkodva mindenbe, a főzéstől a szociálpszichológiai cikkemig, ami viszont nem írja meg magát. Ahogy a krumpli is baszik megsülni önszántából, igazán terrorizálni kell hozzá. Az alábbi sorokért viszont előre is szorri.

A bárzongorista,
Habár zongorista,
De bárcsak ne a bárba, 
Járna minden este vissza

És nem, nem tudjuk mire gondolt a költő, ez afféle agyi szünetjel, szombat délelőtti üzemmód, levendulás habfürdővel. A dallama meg úgy kezdődik, hogy táá-rá-rárámm....

Januári február, vagy fordítva mindegy

Február elseje van, ami azt jelenti (szakértők és politológusok szerint), hogy már egy egész hónap eltelt ebből az évből, és a világvége még mindig késésben van, a januárt már kipipálhatjuk a Végítélet Óráján. Már ha van neki pipafunkciója, vagy legalább egy gomb, amivel. De a lényeg, hogy még minden egyben, legalább is nagy vonalakban, a részleteket meg úgysem látom olvasószemüveg nélkül, illeve azon át.

Kinézek az ablakon, és elnézem ahogy ideges autók dudálnak egymásra a sofőreik által, mert az autók képviseleti demokráciában robbanómotornak, azaz sofőreiken keresztül gyakorolják a dudálást. Még egészen reggel van, de a dudálás az megbízhatóan jelzi, hogy a hajnalnak vége, mert hajnalban csak a mentőautók szirénáznak el az ablak alatt, korántsem lábujjhegyen, de a reggeli forgalomban már kamionosok dudálják le a taxisok fejét, és a zebrán rekedt gyalogosok próbálkoznak az autósok szemmel verésével, nagyjából sikertelenül. E tekintetben nagyjából mindegy, hogy szombat van, a közlekedők közt nyilván kevés az ortodox zsidó, így teli szájjal vezetnek valami fontos dolgukra, amit csak szombat reggel lehet elintézni, mert délutánra már késő lesz, nagyjából bármihez.

A délután az esküvői dudálóké, mert az ittenieknek van néhány idegesít szokásuk. Először is hogy házasodnak, azaz béna ruhákban összejönnek, hogy a következő néhány évre holtomiglant játsszanak egy konkrét másikkal, és ezt a stresszt a 'lakodalom' nevű össznépi borbafojtással vezetik le. Ahová autókkal karavánoznak, jobbára az ablakom alatt (na ja, ez is azzal jár, ha az ember egy közlekedési csomópontban lakik, vagy rajta), és a karaván haladása közben nem a kutyák ugatnak, hanem a dudákat nyomják sérelmünkre. Mintha a környéken bárkit is érdekelne, hogy Józsi bá' vagy Terike Mama lánya/fia/szembeszomszédja házasodott épp, pedig nem, ennek ellenére úgy nyomják a dudát, mintha az életük múlna rajta. Mert nekik ez egyszeri és megismétlethetetlen alkalom, once in a lifetime. Ez persze később elmúlik, mikor Manyika, Imrus nagyobbik gyereke vagy az Ifás Guszti másodszor-harmadszor házasodik egy életre, de egyrészt addigra már mindegy, másrészt meg újra lehet dudálni. Hisz a dudálás majdnem biztos hogy hosszú, boldog házasságot okoz, de ideges lakoságot biztosan, és már ezért megéri.

Szóval business as usual, tényleg semmi különös, a környéken még egy áldozata sincs a szentkorona-vírusnak, nem bukkantak fel gyanúsan srílankai kinézetű pékek és bayerzsolt sem tüntet az ellen, hogy a sarki garázsdiszkontban napok óta nincs kókuszos csemege.
A mai dudálókat délutánra várjuk, bár valószínűleg ma sem fogjuk megdobálni őket semmivel, a háztartásban egyszerűen nincs semmi dobálhatóan nélkülözhető objektum, amit megérné elpazarolni ezekre.
Még jó hogy közben indokolatlanul tavasz van, a globális klímafelmelegedés megmutatja pozitív oldalát, arra a kis időre, amíg nem.

Tünet

Én a magam részérő, valamint szerény személyemben a tüntetések ellen szeretnék tüntetni, mert az mégsem járja, hogy emberek táblákkal akadályozzák a villamosokat, meg sknandálnak valami tőmondatos marhaságot, és olyanok mint a dühös vérnyulak, hogy egyedül csak magukban fortyognak,  de falkában már erősek és bátrak.

Engem alpból nem zavar, ha valakik skandálnak, amíg ezt otthon a négy fal között teszik, de ha nagyon nem bírják ki már nappaliban a tapéta mintáját, menjenek fodbalmeccsre, ott lehet hülyeségeket ordibálni, sőt néha explicit elvárás, hisz ezért építették a sok stadionokat szerteszét.
Vannak persze békés tüntetések, progresszív izék, de azokkal is az a baj, hogy lebutítják a kérdéseket, méginkább a válaszokat és végső soron a résztvevőket, akkor már mégis csak jobb egy sörfesztivál, ott legalább proaktívan lehet jól érezni magukat a nekik. És nem baj, ha épp elmarad az aktuális akadémiai székfoglaló.

Mert a tüntetéseknél rendszeresen bebizonyosodik, hogy tömeg követezetesen hülyébb az egyénnél, ilyenkor kell beszúrni a kötelező irodalmi hivatkozást, hogy Pilátus kérdésére egyénileg mindenki azt kiáltotta hogy Jézus, de tömegből mégis az hallatszott, hogy Barabás. Karinthynál persze Barabbást kiált az egy arcúvá és egy hangúvá vált tömeg. (És ez nem valami ködös demokráciallenes lázítás, hisz a demokrácia lényege pont az, hogy egyénként döntünk s szavazunk, sohasem tömegben, közfelkiáltással legfeljebb királyt lehet választani, de minek? Vagy mint az előző példában, megváltókat halálra ítéltetni, bár ez már problémásabb. Mert ha a tömeg is Jézust kiált, akkor nincs keresztre feszítés, és ezért a Jézus nevű csodarabbit mondjuk ötvenkét évesen viszi el például a vérhas, na akkor hogy is lenne az a megváltás?)

De ez az egész tömeglélektani hőbörgés onnan jutott eszembe, hogy Gyergyóditróton a derék székely polgárok kiakadtak, mert a helyi pékségben alkalmazni mert a tulaj két Sri Lankáról érkezett pékmestert. Szörnyű, tényleg. Ezek a srílankánok (vagy kik) odajönnek, és elveszik a helyiek munkáját. Ja nem, azért kellett vendégmunkásokat alkalmazni, mert Advent ugyan van a Hargitán (Tamási Áron idején legalább is volt), de szakképzett pék az nincs, akik voltak, azok már rég Klagenfurtban sütik a kenyeret meg a kiflit, és biztos szenvednek a helyi osztrákok kirekesztő gyűlölködésétől. Na ja, berekesztő módon gyűlölködni eleve nehéz  lenne, a ditrótiak is a régi jó xenofóbiában utaznak, elvégre Sri Lanka (mások által Ceylonnak mondott egykori gyarmat) kurva messze található, az ottaniaknak bőrszínük van, valami fura vallásuk (némelyik keresztény, most mondják már...) és biztos fordított irányba keverik a hozzávalókat.

És hát a helyiek annyira be vannak háborodva és fel vannnak szarva a vendégmunkásoktól, mind a kettőtől, hogy tüntetnek, beforrongják magukat az önkormányzati ülésre, és lehet hogy hirtelen felindulásból petícióznak is a fészbukon, végső fegyver gyanánt. Mert ők nem kérnek a vendégmunkásokból, akkor inkább ne legyen kenyér a pékségben, vagy legyen kevesebb kifli, de nekik az idegenek által készített cucc nem kell, abba biztos valami vírust sütnek bele, meg hindu Korán-idézeteket, amiket a törzsi varázslójuk küld nekik SMS-ben.

Ez a gyergyói eset a típuspéldája annak hogy lesznak az emberek maguknál hülyébbek a tömeghatás által, hogy lesz a helyi közösségből horda, hisz ennek lehetősége mindig bennük (bennünk) van. És csak egy-egy kulcsinger kell hozzá, hogy aktiválódjon a törzsi logika, a "négy láb jó, két láb rossz" állatfarmi egyszerűsége. Aztán már mennek is tüntetni, vért kívánni, de legalábbis fogaknak hullását és könnyeknek csikorgatását, mesze-messze attól az ideálisnak gondolt állapottól, amit embernek lenni jelent. Vagy jelentene, tudja fene, lehet hogy mégis inkább zsákmányoló és területvédő állatok vagyunk, egy egész vékony civilizációs mázzal bevonva.
És innen nézve a valami ellen tüntetés csak tünet, nembéli lényegünk tünete, mint a drogfüggőség, a nagyravágyás, a hazudozás vagy a rossz ízlés. A papucs orrán bamutbojt.

Egy értelmetlen, de kivétel. (https://altalanostuntetes.blog.hu)

Hírtelenül

Rém unalmasak a hírportálok mostanában, de annyira hogy még tévét is nézek, pedig az rendszerint csak civilizációs háttérzajnak kell, meg többet olvasok az átlagnál. Na persze nem annyit, mint tizenöt-tizenhat évesen, mikor még nem volt laptopom az interneten, és hetvenkettővel kevesebb tévécsatorna hetvenkedett a kábelen, de azért sokat.

Mert a rendszerint fogyasztott hírportálok megtekintésének két alapvető oka van: Egyrészt valóságfügőgként érdekel, hogy mi történik a lakótelepen túl, másrészt pedig remek vérnymásnövelő a fake news-ban és nettó ócska propagandában utazó oldalak olvasgatása (origo, 888 és egyéb, lélekben felcsúti Goebbels-epigonok). Reggel már kávé sem kell, elég csak beleolvasni a "Soros hálózatának titkos chemtrail-terve áll az éjszakai ónos-eső felháborító  elmaradása mögött" című khmm... "cikkbe", és máris ki vagyok akadva, ami elsőre ugyan rosszul hangzik, de igazából kellemesen meglöki az alapból kissé alacsony vérnymásomat. És olcsóbb mint a kávé.

Mostanában viszont a némileg komolyan vehető hírportálok rémesen unalmasak, ellenben a lakájmédia hírportáljai döglesztően unalmasak.

Ez most vagy azért van, mert nincsenek hírek, vagy azért mert túl magas már az ingerküszöböm. Hírek persze vannnak, de egy sematikus, mindenféle nyilatkozatokat felböffentő hírszerűség már nem izgat fel, a futószalagon gyártott " megölte az elgázolt halálos balesetet a büntetett előéletű vírusos tornádó" tematika már egyetlen szürke masszává folyik össze, tényleg a szemem láttára, vagy annak ellenére.

Ráadásul a manapság meghonosodó apokaliptikus hangnem okán mindig van egy-egy téma (és maximum két-három altéma) ami uralja a híreket, és ezek változó ideig, de minden mást letarolnak. Hónapokig a klímaváltozás volt a fő topik mindenhol, annyi különbséggel, hogy akkor a most klímaválság vagy klímahiszti van-e, de hogy van, sőt hogy nagyon van, hogy  főleg ez  van, affelől nem volt kétség. És altémaként lehetett kicsit sorosozni, poltikusbűnözőzni, de ha ezek kimerültek akkor jöttek a nemzeti sorskérdésként tálalt sporthírek, a receptek, meg lejárt szavatosságú celebek bikinis fotói, de azért lássuk be, ezek nem igazán hírek. (Amúgy valami podcastban hallottam, talán a Puzsértól, hogy a celebekig azért egy monotonan csökkenő függvény vezet el: először voltak az embereknek istenei, aztán az istenek helyett szentjei, aztán a szentek helyett sztárjai, majd a sztárok helyett jöttek a celebek, és itt tartunk most. Hogy a mi is a negatív evolúció következő lépcsőfoka, az még bizonytalan, de az tuti, hogy még nem vagyunk a pincében, a freak-show nyilván még folytatódik.)

És az utóbbi időben már egyre kevesebbet klímáznak, na ja tél van, és a hidegben kevésbé sokkoló a globális felmelegedés. Pedig nincs is hideg, hol vannak a mínusz tizenfokok, kérdem én, nekünk már egy rendes fagy sem jár? A karácsonyt is meg kellett oldanunk hó nélkül, pusztán bejgli és stílenaht segítségével, műfenyő-illattól sújtva. De ha a többséget nem kerülgeti a hőguta, már nem is érdekli annyira a klíma, ha meg igen, hát bekapcsolja, elvégre az üvegházhatásnak is jár valami.

A kíma-téma kifulladásával jön a koronavírus-járvány, vagy a koronajárvány-vírus, végül is mindegy, a lényeg hogy van bennne korona, de nem fogászati vagy szentistváni értelemben. És ez most akkorát megy, mint a sertéspestis meg a madárinfluenza, azokról is azt rettegték össze hogy most aztán ettől tényleg kihalunk. És nem, ez azért nem ennyire egyszerű. Egy pontenciális világjárványpersze nem falunapi sörfesztivál Bunyós Pityuval, de az ebolától sem halt ki az emberiség, sőt a leprától vagy a spanyolnáthától sem. De az tényeg zavaró, hogy az új vírusról akkor is híreket kell gyártani, ha nincsnek új fejlemények, bár gondolom az origónál például kissé fellélegeztek, hogy a migránsozás után lehet valami mást is tolni, mellékvonalnak meg ott a felcsúti által bedobott cigányozós-bűnőzőzős-ügyvédezős civilezés. Meg van immár kerálva az aktuális rettegni- meg utálnivaló, úgy is mint napi betevő hírfolyam. Cirkusz a népnek kipipálva, a kenyeret meg úgyis épp lopják. Esetleg valami komolyabb erdőtűz jöhetne még, koalamentéssel, miazmással.

Csakhogy ebben a járványos-kínais történetben nincs elég kraft, hatszor három mondatban le lehet rendezni a tájokoztató funkciót, esetleg el lehet ereszteni néhány háttérelemzést, de a napi tizenöt nyitóoldalas anyag, az kissé sok. És az sem segít rajta, hogy egyes médiaipari betanított munkások naponta többször felháborodottan rájönnek, hogy az ügyvédek sokat keresnek, az ellenzékieknek nem tetszik a rendszer meg a középkori börtönkörülményekért jár a kártérítés, igen a korábbi elítélteknek is, akik a közvélekedéssel ellentétben  tényleg emberek.

És a hírek unalmasságán az sem segít, hogy az ébrenléti fázisaim nagyobbik részében simán csak dolgozom, amikor meg itthon ülök a gép előtt, akkor is az időm kétharmadában online puzzle-okat rakosgatok, esetleg ide írok valami haszontalant. A kis idő, amit mégis a hírportálokkal töltenék, így is méla unalom.

Végül is lehet, hogy bennem van a hiba, de már tényleg majdnem minden hír untat, pláne mert az összes jelentősebb oldalon ugyanazok jönnek szemben, jellemzően majdnem azonos megfogalmazással. Úgyhogy mégis inkább Salman Rushdie-t olvasok, az informál és szórakoztat, meg az orromat is tisztíccsa, ami már rá is fér.

A jövő kutat ás!

Hogy milyen lesz a jövő, azt nehéz megmondani, mert a jövő furcsa sajátossága, hogy még nem történt meg. Csak a Tralfamadoron, mert az ottaniak egyszerre látják az összes pillanatot, tehát valaki halott, az nekik nem valami végleges állapot, hisz az illető csak épp abban a pillanatban nincs életben, egy csomó másikban viszont igen, ami nagyon örömteli perspektíva. (Bővebben lásd Kurt Vonnegut munkásságát, különös tekintettel Az ötös számú vágóhíd és A Titán szirénjei című regényeire.)

De mi nem a Tralfamadoron vagyunk (esetleg a csak a jövőben leszünk ott vanni), hanem a Földön (na jó, én épp az első emeleten, de nem a popzenekari értelemben), ami lehet hogy lapos, de lehet hogy most épp nem, csak valamikor máskor fog volt az lenni. E mellett pedig a galaxisunk szívcsakrája, de lagalább is a Galaxis-Alsó 221/b gravitációs állandójáé, bár ez a jövőkutatás szempontjából majdnem mindegy, annnyit számít az egész, mint légyszar az 1936-os falinaptáron fog majd egyszer.

És bár a jövő nem ismert, de kiszámítható, nem csak úgy hogy a jelen tendenciáit előrevetítjük (magyarul: extrapoláljuk), mert abból csak annyi látszana, hogy a jövő a Tinder-alapú kormányzásé, az algevő sáskákból készült hamburgeré, és hogy az emberiség évente egyre többször sodródik majd a kihalás szélére, legalább havi rendszerességgel.

De ez nem több, mint a dolgok más dolgokból elkövetett kimatekozása, nincs meg benne az a látnoki svung, amitől az igazi, teleshopos jósokat megszállja a prófétálás marketingszemlélete. Hisz a jövőbelátás isteni adomány, kozmikus felelőség, valamint az középosztálybeli életszínvonal bizonytalan alapja.

(Mellékszál: a teleshopos jövőbelátóknak azért kell nyilvánosan hülyét csinálniuk magukból, mert később a főtárgyaláson mindig jól jöhet a védekezés, hogy ők hülyék, mint ahogy azok is, akik ezt nem látták az emelt díjas telefonszámok mögött. Egy mesebeli királyi udvarban is mindig jobb udvari bolondnak lenni, mint udvari fővarázslónak, mert míg az utóbbit bármikor lefejezhetik a máglyán, ha nem jönnek be a jóslatai, addig az előbbi bármikor hivatkozhat rá, hogy ő a munkaköri leírásából következően beszél hülyeségeket, igazából tényleg ezért tartják. Az ezotévés, háztartásbelinek kinéző asztromágusok épp e kettőt kombinálják, ha valaki benyalja hogy látnokok, akkor okés, de ha a járásbíroság előtt állnak, akkor ők csak vicceltek, az a barom, aki ezt nem vette észre. Ők csak a szórakoztatóiparban dolgoznak, és hát még mindig jobb mintha pornóznának, igaz nem sokkal.)

És akkor adódik a kínzó kérdés, hogy lehet látni a jövőt? A válasz elég egyszerű: meg kell várni. És az nem igazi ellenvetés, hogy ez esetben már nem is a jövőt látjuk, hisz az már jelen, mert mint tudjuk a jelen nem létezik. Múlt az van, az nyilvánvaló, jövő is van (lesz majd), ez valószínű, de jelen az nincs, minden pillanat, amit épp jelennek próbálunk érzékelni, máris a múlt, már az idő alatt, amíg próbáljuk érzékelni. Tehát mikor megvárjuk hogy bekövetkezen a jövő, és az múlttá válik, már tök jól látjuk, sőt minél távolabbi jövő válik minél távolabba vesző múlttá, annál inkább.

Gondoljunk csak arra, hogy vannak például történelemkönyvek, amikből  jól elolvasható a múlt, de az a múlt előtte kurva sokáig távoli jövő volt, sőt a már emlegetett tralfamadori nézőpontból most is mindig is az, sőt a mi "jelenünk" is maga a jövő az össszes korábbi pillanatban folyton, vagyis most is, ha már a jelenben ugye nem tudjuk más farkával a csalánt... És hát meg ugye a sok ezospirituális teoretikus nem tudja, hogy hétvégére esett-e a múlt szombat, de sziklaszilárd a tekintetben, hogy őseink harmincezer éve a Szíriuszról voltak illegális bevándorlók. Mert mély amúltnak a kútja neki, de legalább van, a jövőét még csak most ássuk majd valamikor.

Na most már kissé belezavarodtam, vagy bele fogok zavarodni egykor régen, egy messzi-messzi galaxisban itt a sarki zöldségesnél. Az biztos, hogy az idő bonyolult, bár a telefonom mutatja, a jövő kiszámítható, csak a megoldóképletet cirill betúkkel írták óarabul, és az emberek nagyobbik része nem arra kíváncsi, hogy mifog majd történni vele, hanem csak arra, hogy miféle jók. Befejezettt jövő a jelenben, nem feltételes módban.

Oké, hívjon végre valaki egy órást, egy sci-fi írót vagy egy kvantumfizikust! Tegnapra, ha lehet.

Money talks

A rosszindulattal kombinált önértékelési zavar politikussághoz vezet, tehát ha valakinek kicsi a pöcse (vagy nem dagad eléggé a kebel, ami csöcs máisk elnevezése, a gyerekszobájuk is volt konzervatívoknál), attól még lehet nagy hatalma (sőt, attól főleg), a nagy hatalom meg sok pént okoz, ami kell a további hatalomhoz mindenképp. Sokan azt mondják, hogy a hatalom igazából önérték, azaz nem kell hozzá semmi sallang, a másokon uralkodás érzése önmagában durván feldobja az embert, pezsegnek tőle a hormonok meg a neurotraszmitterek, feláll és/vagy nedvesedik, aminek kell. De az igazság az, hogy a hatalom a mértéktelen jóléttel együtt az igazi, elvégre mégis csak felemelőbb érzés egy kurva nagy Mercedes vagy Bentley hátsó üléséről lenézni az alattvalókat, mint egy húszéves Suzuki  volánja mögül, pláne mert az utóbbiban lehet hogy nincs is légzsák. Csicskáztatni csak pontosan szépen, ahogy a Rolex áll a kézen, úgy érdemes!

A politikában hatalom és pénz összefüggése ilyen egyszerű, az egyik okozza a másikat, a másik élvezetesebbé teszi az elsőt, összeillenek mint a borsó meg a héja, vagy a csíz a csupasz körtefával. A pénz beszél, a kutya ugat, és a karaván is csinál valamit, feltehetően friss prostikat szállít Dubajba.

Úgyhogy pártunk és államunk vezetőit kritizálni amiatt, hogy helikoprereznek, Gucci-táskájuk van vagy a Seycheles-szigeteken nyaralnak (a Hajógyári helyett) költségtérítéssel, az nem helyes, ők atrcuk és hónaljuk verejtékével dolgoznak magukért, éjt nappallá téve, nem kímélve minket sem. Ők a kiválasztott kaszt tagjai, ahol az első generáció még a párttitkár apák vállán kapaszkodott fel a maga erejéből hátszéllel, de most már születni kell beléjük, vagy legalább jól házasodni.

Joggal hiszik, sőt tudják tehát, hogy ők fingták a sapnyol viaszt a passzátszélben, a díszőrség emberi nagyságuk előtt tiszteleg, és kiválóságuknál csak szerénységük határtalanabb. És szépségük. Egyenes gerinc, szépen megfésült haj, ápolt toka az ízléses sörhas felett, hisz nem csak alkalmasnak kell látszani, de annak is kell kinézni, egy igazi államférfi és álmatlan nő csak késsel-villával köt nyakkendőt, szigorúan a teaidő beköszönte előtt. A kultúrember politikustól távol állnak a proli tempók, nincs munkás-öntudata, de látott már olyat a tévében, viszont soha nem eszik osztrigát kaviárral, tudja hogy a zöldcitrom az magyarul lájm (franciásan: limé), és a világ legtöbb híres operaházában aludt már el legkésőbb az első felvonás végéig. Nem sznob csak parvenü, bár utóbbi kifejezésről néha azt hiszi, hogy az valami francia gyümölcshab, karamellöntettel, valamint desszert jelleggel. (Pedig a különbség az, hogy a sznob legalább komolyan gondolja, ha nem is szereti, az újgazdag parvenü meg csak utánoz, szociáldarwinista kifejezéssel: majmol.)

És hát utánozni azért kell, mert Ártunk és Ormányunk jeles férfiai és női az elején emlegetett önértékelési zavarral küzdenek, amit néha túlzott magabiztosságnak látszó nagyotmondással próbálnak leplezni, de rendszerint kilóg a ló (nem csak a lába, csaknem az egész ló), mert olyankor feltűnően egy túlkoros óvodás szintjén kezdenek fogalmazni, és néhány feles után viselkedni is.

Olyankor őszinték, bár a PR-osaikat ettől a kardiológián kezelik, de hát ők is csak az alattvalókhoz tartoznnak, cserélhetők és pótolhatók, de a hatalom és a bankszámla, meg az általuk felszabadított endorfin az nem, az maga a komfortzóna deluxe.

Az olyan száraz, meleg érzés.

Már megint egy íszídíszi, ötórai teázáshoz természetesen túl proli, ehhez sör kell, meg rögbi.

Szorongások ideje

Hú de be vagyok én szarva a világtól, hisz minden rettenetes, ami meg nem az szörnyű, esetleg elviselhetetlen. Odakint hideg van meg köd, meteo-urológusok (vagy valami hasonló szakmázók) azzal ijesztegetnek, hogy ónos eső is lehet, de szerintem az ón mérgező, majd megkérdezem róla kezelőrovosomat és gyógyszerészemet. A mellékhatások tekintetében keresem a zavarodottság jeleit, de a hülye mellékhtások csak bambán néznek a főhatásokra,és ebben ki is merülnek lenni.

A világ teli van félnivalókkal, hogy elcsúszom az ónos esőn, hogy kínai vírust hordoz a vietnámi papucsom, hogy felmelegszik az elsivatagosodó klímavészhelyzet, vagy (és ezt egy régi kedvelt könyvből, a Hogyan legyünk bolgodtalanok? -ból lopom) a játékmackóm anyja megöl, mert buzerálom a kicsinyét.

És akkor még jön a politikai is, Soros folytatja ördögi harcárt ellenem, és néha azt érzem elég sikeresen, hisz időnként azon kapom magam, nem vagyok már eléggé és határtalanul lelkes, mikor Orbánfő Miniszter Elnök Úr a tokáját rezegteti az ügyeetes türkmén diktátor díszvacsoráján, pedig ez világpolitikailag is akkora esemény, hogy Trumpli Elnö Kúr arcáról is lefagy a twitter tőle. De ez a Soros ez elveszi a tőlem a feltétlen rajongás langymeleg akolmelegegét, aztán majd jön az ez már hovávezet? A végén még önnállóan kell gondolkodnom a dolgokról, ami nem áll jól nekem, bár egy kockás sállal talán még fel tudom dobni kicsit, ha már a szemüvegemtől eleve kissé okosnak tűnök, de csak délutáni ellenfényben.

Lehet továbbá rettegni az ételek kapcsán is, hogy mondjuk a reggelim rákot okoz, igaz nem akkorát mint az ebédem, mert a mennyiség ez esetben valóban átcsap minőségbe, a vajas pirítósnál rákabb a light kólában pácolt tükörtojás. De hát nem lehet minden nap rántott padlizsángyökeret enni teljes kiőrlésű zöldségkörettel, mert nincs az a pénz. Így aztán a takarékossági okok megfontolásából néha csőben sült furnérlemezt készítek, az eléggé rostos, és van az a fél liter kecsap, amitől kecsapízű lesz, miközben mégis ropogós marad.

De állítólag nem tesz jót a túl sok alvás, meg a túl kevés alvás sem, a pont megfelelő idejű alvással meg az a baj, hogy pont alvásidőben megy a Cicababák hálójában 3. ismétlése a tévében, 50%-al csökkentett zsírtartalmú reklámbolkkokkal, meg hát flexelni is éjszaka szeretek, mikor nem zavar a sok hülye szomszéd. És ha elszúrom, olyankor a mentők is jobban ráérnek.

Mert igazából a balesetektől nem félek, eddig még minden ilyesmit túléltem, pedig  a múltkor úgy bevertem a fejem egy szekrényajtóba, hogy nagyon, szerencsére nem lett semmi baj, az ajtó azóta is szuperül nyílik, csukódik és útban van.

Az új karrierem az lesz, hogy elmegyek kazkadőrnek, és akkor nem kell majd többet aggódnom. egyfelől mert majd aggódnak értem mások, nagy terhet véve le a vállamról, másfelől meg egy halálurás közben nem kell féljek attól, hogy a mutatványom veszélyes, hisz tudom hogy az.

És ha nem sikerül a halálugrás, legalább azzal a megnyugtató tudattal csapódok majd be, hogy soha többé nem lesz tériszonyom. Ami megint csak az egyik legfőbb szorongásfaktorom, most még.

Elveszett parizer

Hozzám tegnap jutottel az Elveszve Párizsban című firm - na jó, Petra hozta lemezen, nem az égből hullott fölém, de magamtól nem hiszem hogy belebotlottam vona, botlani azt kátyúkkban szoktam, amik már a járdákat is megfertőzték. De a film az tényleg jó volt, mondom ezt nagyon szakmailag, kár hogy 2016-os, így nem tudom elsütni kritikának, ha csak nem mostanában jött ki dévédén. 

(Tényleg, néz még valaki dévédét? Hogy véháeset nem az oké, azt én sem, illetve csak abban az értelemben, hogy van még klasszik videómagnetofonom, itt szemben polcon, azt nehéz lenne nem meglátni, miközben itt oldalt a polcon vannak véháes kazetták, de csak így nézem őket, hogy ott vannak a polcon, szomorúan és sérelmükre. De a dévédé is lassan kikopik, és is  Netfixet néztem mostanában, meg mindenféle videómegosztókat, egyre kevesebbet töltök le, sztrímelek mint az igazi emberek, és nem ejtek túszokat közben.)

Szóval a Párizsban való elveszés vicces, kissé zavarba ejtő és meglehetősen érzelmes, de hát egy vígjátéknak címkézett francia filmtől kábé ezt is várja az ember, meg hogy pezsgőt isznak benne a Szajna-parton, háttérben a z Eiffel-torony és egy fokhagymaszagú  croissant. Esetleg cuki gyerek, de azt itt most egy szimpatikus kutya helyettesíti, és a Szajna-parti képeslap-panoráma előterében meg egy hajléktalan sátrazik. Aztán összefut egy öregecskedő kanadai nővel (ez persze relatív, később megcsinálja a nyolcvannyolc éves nagynénikéjét is), és némi kalandozás, meg az elkerülős félreértések klasszik módban komikus sorozata után egymásba is szeretnek, zsák a foltját alapon.

És pont ez a szerelmi szál a legjobb része az egésznek, mert végre nem két hollywoodi szexszimbólum randizik az újgazdagra sminkelt Malibu-felsőn, hanem két idősődő, kicsit csúnya nonkomformista fazon kergeti egymást egy temetőben. 

Éss az egész film tényleg csak kettőjükről szól, ami nem is csoda, tekintve hogy a főszerepeket előszínészkedő páros (Fiona Gordon és Dominique Abel) egyben a mű írói, rendező és producerei is. amire nem mentség, de magyarázat, hogy több mint harmminc éve házasok.

Mivel teljes joggal van már elegem a végtelenül egysíkú és kínosan kretén amerikai tinivígjátékokból, ahol az a protagonisták fő problémája, hogy elég menő alakokkal ülnek-e egy asztalnál az iskolai menzán, meg hogy beveszik-e őket pompomlánynak egy vécében dugásért cserébe, kifejezetten jól esett ez a nem konvencionális komédia. Ahol nem arra mennek rá, hogy folymatosan röhögjek, de mikor jön egy poén, az betalál, mint másnapos a kocsmaajtón.

És hát elsőre hőseink sem igazán szimpatikusak, egyikük se nyerne szépségversenyt, miközben nyugodtan indulhatnának valami mentális paralimpián százméteres személyiségzavarban, vagy a vadvízi zavarkeltés váltójában. De mindezzel együtt második nekifutásra már igazán megkedveljük őket, sőt kis kíján még szurkolunk is nekik, mert láthatóan tényleg megérdemlik egymást (pontosabban egymást érdemlik), miközben egyáltalán nem biztos a happy ending, ha már nem Hollywoodban vagyunk, szerencsére.

Nekem végső soron annyira bejött a film, hogy elkezdetem utánaolvasni a neten, újranéztem néhány jól sikerült részt (különösen a táncjelenetet), a teknőst meg banánnal etettem, pedig tegnap nem is volt etetés. És kedvet kaptam a páros előző két filmjéhez is,  úgyhogy megyek is keresgélni, persze csak virtuálisan, valójában fel sem kelek a fotelból, mert a kinti táj most a lehető legnagyobb mértékben különbzik a napfényes Szajna-parttól, valahogy így:

Rúgva

Az Aerosmith nevű rockzenei eygüttes kitiltatta a saját dobosát a próbatermmükből, de úgy, hogy amikor az megpróbált bemenni, a biztonsági portások zavarták haza. Hát igen, ha valaki azt hinné, hogy a rockzene az valami laza, kissé bajtársias és felettébb bulis életforma, annak most jól eszébe juthat  a show-business kifejezés, főleg annak második tagja. A légkalapácsról elnevezett Aerosmith igazából sosem volt valami forradalmi mozgalom, vagy művészeti projekt, csak az énekes-gitáros duónak kellettek a kósza ingyen dugások, meg a pénz a folyékony, szívható és szúrható szerekre. Úgy, hogy ezért ne kelljen egy gyárban húzni az igát, de azért nyakkendőt se kelljen kötni a céges mítingekre. Adódot tehát a rakendroll életforma mint túinvan megoldás, hogy megvan a három P, mint pénz, pia és punci, de mégsem kell tőzsdézni hozzá.
És hogy közben  mi volt a mondanivalójuk a világról? Nos, az nem volt nekik, ha van is valami emlékezetes a mostanában már fél évszázados életműben, az talán maga a tény, hogy még mindig életben vannak, bár a Tyler-Perry toxic-twins mindent megtett ennek elkerülésésre.

De állítólag már jó ideje tiszták, szakmailag elszántak, és olyan frissen, fiatalosan néznek ki mint a saját múmiáik. Akik győzelemre vitték a testük elleni harcukat, bár közben többször meghaltak. Berúgás helyett kirúgásban utaznak immár, mit nekik az eddigi ötven év, laza mozdulattal basszák ki a zenei együttesük alapító tagját, mert hát a biznisz az biznisz.
Köztudott, hogy a rakkendroll az nem egy tánc, de már nem is életforma, hanem üzlet, pénztermelő gépezet, popkulturális dollárgyár, Eroszmisz&Tsai Kft. (Jé, ezen a néven lehetne bővíteni is a tevékenységi körüket, a zeneipari élményszolgáltatás mellé felvehetnék a szexuális segédeszközök forgalmazását is, mint a vodkás-kokainos műbráner vagy a Steven Tyler-szopóálarc. Ha már Erosz, Misz.)

És hát a rakkendroll az tényleg csak pillanatokra volt több mint üzlet, mondjuk mikor kialakult, meg egy kicsit a nagy punk-hullám idején, de azért ismét fontos megjegyezni, hogy a Sex Pistols volt a világ első castingolt fiúzenekara, csak ők még nem vették metroszexuálisra a figurát. És nem is csak üzlet, de a pontos megnevezés mentén szórakoztatóipar, sorozatgyártással, termeléstervezéssel, piackutatással, termékelhelyezéssel, mifaszommal.

És hát a Légkapapács együttes sem működik másként, sőt elsősorban így működik, hisz túl sok nyomot azt tényleg nem hagynak maguk után, ők nem a Rolling Stones vagy a Queen, akikre még mindig kíváncsi a nép (pedig Fredie Mercury már közel harminc éve halott), és hát a tagok sem lettek tehetségesebbek vay szimpatikusabbak az öregedéssel, illetve által. Tizenévesen kedveltem egy darabig a Mötley Crüe-t, de most hogy újra belehalgattam (egy róluk szóló netflixes film kapcsán), hát mit ne mondjak, same shit. Ezek a hajmetál-látványrock bandák nem állják ki az idő próbáját, pont olyan semmilyenek ma, mint egykor, a nosztalgia sem szépíti meg őket. Talán a Kiss-ben volt még némi spiritusz, de ők sem bírtak húsz éve nyugdíjba menni, amikor még megvolt hozzá a méltóságuk, most meg nevetséges öregemberek erőlködnek a színpadon a hetvenes évekbeli imidzsükkel, már önmaguk paródiájának is szarok.

És az, hogy az Aerosmith dobosát kidobták a bandából (gyakorlatilag, elméletileg-jogilag még lehet hogy benne van a limited company igazgatótanácsában vagy felügyelőbizottságában, már ami van neki) csak rávilágít, hogy ez itt kérem üzlet, a művészi szempontokkal, évtizedes barátságokkal meg nem megy előrébb a profitráta, legfeljebb a világ, de az meg kit érdekel?
A zenekari zombik amúgy igazán rendesek voltak, valódi empátiával panírozott nyuszifülek, hisz csak udvariasan kidobatták a régi havert und zenésztársat, és állítólag még az anyját sem szidták.
Pedig közé is lövethettek volna.

De ha már stadionrock, akkor inkább fogyasszuk az AC/DC Zrt. szórakoztatóipari termékét, ők legalább komolyabban beleálltak a minőségbiztosításba, és vannak annyira jók, hogy még élőben is megnéztem őket, egyszer régen, valamikor 1863-ban, vagy máskor...

Kerülő

A munkakerülő erdőkerülő kerülőúton közelítette a témát, hogy akkor most hogy is van, hogy a róla kikerülő információk igazak-e? Mit is mondhatnánk, kudarckerülő volt mindig is, nem szerette ha előkerül az életkor-téma, mert bár a kilencvenes évekre csak részlegesen emlékszik, de az biztos, hogy a kétezer-tízesekben elkerülte a szerencse, megkerülhetetlen traumákba keveredett, saját jogán és sérelmére. 

Negyvenhat év tapasztalati sokba kerültek eddig, és bár sosem érdekelte az életkora, nem fél az öregedéstől, de pár év azért jobban is sikerülhetett volna.

Egyéni és kerületi szinten egyaránt, de hátha most sor kerül valami végre jobbra. De addig sem bocsátkozik harcba vagy feltételezésekbe.

Az ételtelenség értelme

Úgy tűnik, az étcsoki mégsem egészséges, nekem ez új hír, mert azt sem tudtam, hogy a tudomány eddigi állása szerint az. Volt eddig. Hisz nyilvánvaló, hogy ha valamit a tudomány (főleg a nem brit tudósok) egészségesnek tartanak, akkor az, már csak pszichoszomatikus alapon is, de ha kimondják hogy mégis csak egészségtelen, akkor onnantól öl, butít és nyomorba dönt. Minden fejben dől el, főképp marketingesek mítingjein, a legendás brit tudósokat is a reklmámszakemberek pénzelik, hacsak nem ők maguk azok.

Mert nyilvánvaló, hogy minden élelmiszer egészségtelen. És hiába mondják, hogy például a gránátalma az milyen hasznos und jó, próbált már megenni belőle valaki hat és fél kilót ebédre? Na ugye, a túlzott gránátalma fogyasztásba bele lehet halni, bár az egyénenként változik, hogy ki hány kiló gyümölcs hirtelen megevésébe pusztul bele, vagy lesz hátrlévő életére szalonnafüggő gipszkarton-szerelő. De ettől még szeretheti az étcsokit.

A probléma valójában az, hogy az étel minden szinten káros, mindenképp halálhoz vezet. Ugyanis szükség van rá az úgynevezett 'élethez', ami - mint az köztudott - egy olyan nemi úton terjedő betegség, melynél a halálozási arány száz százalékos. Vagyis minden falattal közelebb jutunk az elerülhetetlen véghez, persze nem közvetenül. Az evés révén ugyanis először a vécéhez jutunk közelebb, ha már az étel egy részét eleve nem tudja befogadni a szervezetünk, ilyen értelemben a klotyó már maga a halál előszobája, ráadásul sötét rosssz szagú, pont mint az elmúlás. Az étel szar, ezért enni nem csak káros, de gusztustalan is.

(Mert amit a vécébe rakunk, az maga a halott étel maradványa, de ezt az asszociációs láncot itt abba is hagynám, nemrég reggeliztem, mint afféle szuicid pirítós-függő, de szeretnék ebédelni is. Tényleg, az megvan, hogy a virágok a növények nemi szervei? Na így tessék ezentúl rózsákat szagolgatni!)

Az ételmérgezés ellen lehet persze radikális diétával védekezni, hogy például nem eszünk semmit egyáltalán, de valójában ez sem járható út, hisz a teremtésben ehelyezett csapda épp az, hogy a nem evésbe is belehalunk, sőt gyorsabban, mint az evésbe. Vagyis kell a szokásos harmadik út itt is, a népiesen urbánus lakosság számára javasolt megoldás az lehet, hogy kollektíve tanuljon meg fotoszintetizálni. Mert a napfényt nagyon nem használjuk jól, igazából csak a D-vitamint vesszük ki belőle, de az azt megelőző, A-, B- és C-vitaminokat meg tisztára benne hagyjuk, a fotonikus rostokról és az infravörös ízfokozókról már nem is szólva. Ráadásul a napfény ingyen van (most még, most kell jól kihasználni), csak ki kell menni érte a ház elé, bár a ház az kétségtelenül sok pénzbe kerül. De akinek nem telik rá, az mehet napfényt lakmározni a mezőre is, kissé hippis megoldás ugyan, de ha nem fonunk mezei virágokat a hajunkba, szódával még elmegy.

Úgyhogy jelentős üzleti lehetőséget látok egy franchise-alapon terjesztett fotoszintézis-tanfolyam módszerben, ahol mindenki megtanulhatja a fényevés valóban tudományosan filozofikus elméletét és gyakorlatát, és kedvezményesen vásárolhat csakratisztító kulcstartót meg napelemes spánielt. Ettől aztán én gazdag leszek, az összes résztvevő pedig nagyon egészséges, boldog és szegény (boldogok a lelki szegények, ugyebár) és csak azután halott.

Ja, és a víz is egészségtelen. Csak nézzük meg hányan fulladnak bele évente, hány embert sodor el árvíz vagy cunami, szóval kerüljük  vizet. Igyunk söröt és fürödjünk boldogságban.

Influensz

Most már tényleg jutyúbos influenszernek kellene mennem, mert igazán vérlázító, hogy egyesek micsoda nézettségeket kattintásszámolnak tök hülye tartalmakkal. Mert mi érdekes van abban, hogy valaki különösen gyomorforgatómodon eszik átlagosan gyomorforgató ételeket, egy a webkamera előtt újrajátsza a legutóbbi Star Wars-t, matchboxokkal, vagy húsvéti tojásnak sminkeli magát, idegi alapon?

Hát nem sok, én ennél sokkal kulturálisabb és nagyobban lélekemelő tartalommal állnék elő. Pédául nem ennék spagettit kézzel, káromkodva egy felmosóvödörből, de órákon át lehetne nézni ahogyan a fotelben ülve olvasok. És mindenki választhatna, hogy melyik emlékezets olvasásomat kívánja megtekinteni, háttérben a Füredi csomópont diszkréten urbánus zajaival, mint a halálhörgést imitáló kamionok, a szirénázó mentők vagy az ablak alatt boldogan kurvaanyázó hajléktalanok. Aki szereti mondjuk Dosztojevszkijt, az válaszhatja a videót, melyen A félkegyelműt olvasva már az elején értetlen fejet vágok, hogy ez a Miskin herceg de tényleg milyen hülye, pont mintha nem érteném a címet. De ha valakinek Anthony Burgess jön be, annak elolvasom újra az Enderby-tetralógiát, kardigánban és szemüvegesen, sőt nem kizárt hogy időnként fel is röhögök, illetve vártlan pillanatokban bealszom a szövegen, de audikommentárt azt nem csinálok. Ha pedig valaki romantikus regényeket olvasva akar látni, az menjen a francba.

És ha beüt a biznisz, azaz legalább pár százezres hardcore rajongótáborom lesz, akkor nagyon sokat fogok majd keresni vele, súlyos milliókért nálam fog hirdetni az összes jelentős vízvezeték-szerelő, kardigángyáros és olvasószemüveg-dealer, miközben a közönségem egy része észre sem veszi, hogy olvasás közbe finoman termékelhelyezek a fotelban. Fotelben. Mindegy, abban.

És ha ez már megvan, ha már igazi brand lettem egyszer végre, akkor szintet léphetek, és egyre merészebb tematikák felé evezhetek a merészség vitorláit dagasztva, vagy egyéb képzavarok által.

Csinálhatnék például egy tízórás maratoni élő adást arról, hogy nem vagyok otthon. Hogy most épp dolgozom, vagy elutaztam, vagy megtámadott egy vérmókus a parkban az mindegy is, a lényeg az otthon nem levés. A hiányom kínzó, izzó üresssége, ami annyira intenzív élmény lesz majd a követőimnek, hogy óráról órára egyre feszültebben rágják le a vakbelüket, egy üres fotelt bámulva,  És nem, nem jön a katarzis, azt nekik kell majd előásniuk magukból. Nélkülem.

Kurva nagy show lesz, egy minimalista posztmodern gesztus, gondolom a későbbiekben kiállítják majd valamelyik jelentős kortárs művészeti múzeumban is, persze nem az ingyenes részen.

Én meg addig nyudodtan elutazhatok a szomszéd lakótelepre élményeket gyűjteni, hogy aztán egy jelentős projekt keretében írjam meg kalandjaimat a jutyúbon, vagy valami ilyen hasonló interneten

És mindenki elállt lélegzetttel nézheti, ahogy csak írok, csak írok jó sokáig, aztán egyszer csak már nem. Így megy ez a c'est la vie.

OMG Banksy

Jövő hónapban végre Pest-Budán is lesz Banksy-kiállítás, ami engem érdekelne, bár ennyi erővel lehetne mondjuk Koppenhágában is, oda eljutnom is hasonló macera lenne. 

Banksy ugye egy kortárs graffitiművész (street art celeb), aki főle falakra stencilez képesített társadalmi üzeneteket, provokatív jelleggel, de volt már rá példa, hogy a Louvre-ban kiakasztotta saját Mona Lisa variációját, no meg a konzervatívabb művészettörténészeket.

Amúgy szimpatikus fazon lehet, nem bírja a modern kapitalizmust, a kormányokat, háborúellenes, kissé anarchista egzisztencalista, bár klímahisztit eddig még nem festett közterületre, legalább is én még nem találkoztam "Gréta atommal lövi a légkondi kültéri egységét" tematikájú műalkotásával. Pedig akár csinálhatna ilyet is, elvégre vicces egy pasi, pontosabban viccesek a dolgai (hát, a fekete humor is humor), mert ő maga ettől még lehet egy félnehézsúlyú mániás depressziós, privátim.

bevezetem.eu

Személyazonossága ismeretlen, annyit lehet tudni, hogy bristoli (mert onnan indult), szülőktől származik, eredeti neve pedig Robin Gunnigham, vagy nem. Valószínűleg többen szeretnének Banksy lenni, magyar klónja, a felcsúti utalásokal tűzdelt műveket borsóként falra hányó Basky, aki viszont biztos nem bristoli, hisz nevéből adódóan biztosan baszk. (És semmiképp sem katalán.)

magyarnarancs.hu

Pesten gondolom - mint a világ más egyéb, nem Pest-jellegű városaiban - nem eredeti, hardcore Banksy alkotások lesznek beállítva a kiállításra, eleve nehéz egyben leszedni a vakolatot mindenféle városok középarányosan lepusztult házfalairól, aztán meg szállítani, esetleg a fallal együtt, de azt meg joggal nehezményeznék a tulajdonosok meg a lakók. Úgyhogy maradnak a fotók, nyomatok és egyéb dolgok, egy kiállítóteremben, ami vizont eleve idegen maguktól a művektől, hisz szerzőnk csak ritkán alkot direkt galériába való cuccokat, azokat is inkább egyfajta pimasz grimaszként. (És ha mégis, akkor eleve szerel alá egy iratmegsemmisítőt, ami a kép elárverezése után pár másodperccel elkezdi ledarálni azt.)
Plusz nem lehet kiállítani az egyik legnépszerűbb munkáját sem, ami egy disztópikus rémálom-vidámpark volt Weston-super-Mare festőien szeles tengerpartján Diamaland néven, még 2015-ben.

Pedig e városkát már a The Cafe című sorozatból is ismerjük, ami afféle dramedy volt, és szerethető darab, bár Banksyhoz pont nem volt semmi köze, a helyzínen kívül. De legalább a poszt címe erre a sorozatra utal.

Házy Pál -inga

Teljesen ingyenessé, azaz adómentesssé tenné az otthoni pálinkafőzést Ártunk és Ormányunk, mert az alpénzügyminiszter szerint a pálinkafőzés a magyar identitás rész. És mivel én még életemben nem főztem pálinkát, sőt nem is tervezem, ismét csak kierül e pnton, hogy igazából nem is vagyok magyar. Ja, és nem voltam még disznóvágáson, nem is leszek, nagyon mélyen nem érdekel a fodbal - pedig valamelyik fideszközeli szagember szerint az igaz magyaroknak az is a vérében van, nyilván valahol a véralkoholszint környékén - és nagy nemzeti himnuszunkat tényleg valami depresszíven romantizáló rinyálásnak tartom, amit valójában nyugodtan le lehetne már cserélni.

Egyszóval tényleg nem vagyok magyar, hogy akkor mi is vagyok az kérdéses, mondjuk amikor még ittam töményet, akkor sem pálinkát, én a whiskyt szerettem meg a vodkanarancsot, egyes rokonok és ismerősök nem kicsit lábszagú házipálinkáitól viszont kivert a víz. Nem mondom, a hatását azt értékeltem, de ha az ember nem az ízéért issza, akkor amúgy mindegy lenne mit borít le a torka irányába, de én még ebben a helyzetben is irtóztam nemzeti identitásuk (ugye nem identitásunk, hisz a fentiek szerint ebben én nem vagyok érintett) gyümölcsből párolt részétől. Pedig egy rendes piás tényleg csak a hatásra menne, mint Ed O'Neil mondta valamelyik filmjében, arra  kérdésre hogy bírja meginni a szörnyű feketés sörét: "Ír vagyok, bármit meg tudok inni."

De a legjobb az, hogy a Tállai nevű kormányzati akárki szerint az otthoni pálinkafőzás joga az egész EU-ban mindenkit megillethetne, nemsoká javasolják is majd, csak előbb ki kell józanodniuk. Hisz a főzés alapja a kóstolás, a pálinkafőzésé is, ők meg biztos kóstolnak, mielőtt ilyeneket mondanának. Néha amúgy tényleg az látszik, hogy a komplett, mások által kormányzásnak mondott ténykedésük valamiféle alsó-középszintű ittasságra van kalibrálva, ez magyarázná például a mostanában elszaporodott, különösen kretén nyilatkozatokat, hiszen öt-hat feles után tényleg annyira egyszerűnek látszik a világ, hogy Soros. Meg legalább nem akad össsze a nyelvük a fogsorukkal, miközben bonyolult, összetett mondatokban próbálják értelmezi a világ állását, és az agyuk is bírja a tempót, félig ledobott ékszíjjal is.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az összes, tőmondatos hülyeségeket felböffentő kormányalak egységesen részeg, biztos van aki szív vagy lő valamit, és nem kizárható, hogy egy részük alapbeálllításon hülye. (Ez utóbbit onnan lehet tudni, hogy vicces is miközben hülyeséget beszél, hisz őt a szerek már nem butítják le, nincs hova, viszont emelik szórakóztatóipari értékét. Lásd a volt debreceni pogármestert, a szimbolikus önégetés médiafenegyerekét.)

De belőlem nyilván csak az irigység beszél, mert se pénzem, se kedvem nincs már inni, a pálinkát ugye mindig is utáltam, így csak kívülről nézhetem, ahogy egy jobban teljesítő ország büszke nemzete, feles pohárral a kezében (szintén saját főzés!) boldogan, valamint népben-nemzetben gondolkodva röhög a májfunkció képébe.

Nem középiskolás fokon.

Cirkuszt, kenyeret? Ketrecharcot, pizzát!

Én tényleg nem értem, hogy az MMA-t meg hasonló prosztó verekedéseket miért tekintik sportnak, de mivel ne érdekel az egész, tőlem a világ rajtam kívüli része tarthatja annak, de a 'harcművészet' szótól rám jön a megvetéssel kombinált sírva röhögés, változó hangsúlyokkal. Hisz az MMA az a "Mixed Martial Arts", vagyis kevert harcművészetek rövidítése, pedig azok eleve nem művészetek, legfeljebb verekedési stílusok avagy technikák.

És nem, nem hat meg az a barom szöveg sem, hogy pl. a box az olyan mint a balett, annak kérem koreográfiája van, ritmusa meg szépsége, én csak annyit látok, hogy két félmeztelen pali (vagy kicsit felöltözöttebb nő) próbálja ütlegelni a másikat, és akinek ez többször sikerül, az nyer.

De ez nem magyarázza meg, hogy kocsmai verekedőkből továbképzett, széttetováltan kigyúrt fickók verekedésében mi is a művészet? Épp most olvastam, hogy a "sportág" valami ír klasszisa nagy visszatérést produkálva 40 másodperc alatt győzte le ellenfelét, azzal a művészien elegáns gesztussal, hogy a vállával eltörte a másik orrát. Kurva jó, de tényleg, és akkor nekem most ettől legyen katarzisom, vagy gondolkodjak el az élet nagy kérdésein? Mert nagyon kardigános és elég szemüveges bácsik szerint valami ilyesmi lenne a művészet értelme ám, ami így bíztos nem igaz, de azért van benne valami. A művészet mondjuk szórakoztathat is, igaz egy másodpercek alatt kivitelezett orrtörésnél, bordarepesztésnél vagy fogkilövetésnél a kikapcsolódás-faktor is felejthető, mire a rendes szurkoló elheezkedik a fotelban és feltépi  csipszes zacskót, már arra pillant fel, hogy vége is az egésznek. Pedig ő vért akart látni, és nem az ismétlésben, hanem élő egyenesben, ha felvételről kívánná megtekinteni mások nyolc napon túl gyógyuló sérüléseit, ott a sok Z-kategóriás film Vindiesel "The Rock" Van Damme főszereplésével, a lélek épülésére.

Amúgy általánosságban sem értem, hogy az ilyen verekedésket miért nevezik harcművészetnek. Hogy miért nézik azt igen, pont azért mint az ókori Róma gladiátorjátékait, vért és halált akarnak, a cirkuszt-kenyeret paradigma mentén. A cirkussznak meg akkorvan igai élvezeti értéke, ha van tétje, ezért kell vér, azt már lehet élvezni, különösen annak tudatosításával, hogy ez  most épp nem velünk történik, vagyis az életünk nem is olyan szar. Nem verik szét az arcunkat, nem kapunk két hatalmas gyomrost, és ez már valami. Nem sok, de kiindulópontnak megteszi, és az hogy pizzát zabálhatunk, miközben másokat vernek, már csak hab a tortán. (Ez de szép képzavar volt istenem, pizzahab a tortán...)

Viszont egyáltalán nem vagyok meggyőzhető róla, hogy az ilyen ketrecharcok azok bármilyen értelemben is művészetek lennének, mi több, egyáltalán nem vagyok hajlandó a harcot művészetnek tekinteni. A fizikai harcot semmiképp, de igazából a lelki tusákat sem, mikor valaki megküzd a múltjával, harcol a démonaival vagy hősiesen alaulmarad szorongásai felülkerekedésével szemben, igaz ezekből már létrejöhet valami művészi végtermék, de a mű akkor sem maga a harc, csak annak következménye.

A verekedés nem művészet, nincs benne hozzáadott érték, számomra akkor sem, ha közben kínaiul/japánul üvöltöznek torokból, és füstölőt gyújtanak a csonttörés előtt. Valami kortárs művészeti peformansznak talán még elmenne egy-egy ilyen egymásnak esés, de akkor kellene lennie valami mondanivalónak is mögötte, mert az "én király vagyok, te pedig meghalsz geci" narratíva azért üzenetnek kevés. Vagy pont elég, de ez esetben tekintsük annak, ami valójábaan, vagyis különösen igénytelen tömegszórakoztatásnak, a zsigeri keresletre érkező kínálat faék egyszerűségű üzleti modelljének.

A művészetet meg hagyjuk meg a részeges költőknek és LSD-val utazó festőknek, plusz a hazai, tájjellegű MMA-nak. Mert ugye az nálunk azt is jelenti, hogy magyar művészeti akadémia (már megint csupa kisbetűvel), ami egy vicces, és korruptan hatalom-kompatibilis szervezet, de harcművészeket még ők sem vesznek fel tagnak. Pedig ezen kívül szinte mindenre képesek, de mások veséje helyett azok lelkébe taposnak inkább.

http://mecenatura.mediatanacs.hu/

Mind a nyolc utas a halál

Tényleg hanyagolnám már  politikát, például a főminiszter szokásos péntek reggeli eligazítását (ezt a "közmédia" valamiért következetesen interjúnak csúfolja, pedig a felcsúti Ramszesz intejút nem ad, csak arcon böfögi az ügyeletes és végtelenül szervilis mikorfonállványt), amiből már megint kiderült, hogy vagy végtelenül cinikus egy farok, vagy végképp elment az esze. Vagy mindkettő, elvégre orvosi értelemben ez sem zárható ki.

Persze  rádiós kinyilatkoztatásait nem hallgatom élőben, ennyit azért számít a relatív mentális egészségem, de a legjobb beszólásai óhatatlanul szembe jönnek bárhol, legfeljebb más felütéssel. 

És hát olyanokat idéznek tőle, hogy Soros maffiaszerűen gyakorol befolyást az európai politikára, ami tényleg szép mondat, Európa egyik vezető politikai maffiájának Don Corleonéjától. Meg hogy  ő a kereszténydemokrata, az igazi, tájjelegű és eredetvédett, aki be van szarva attól, hogy nem keresztények jönnek az országba, a nemigazi kereszténydemokraták az Európai Néppártban viszont nem. Ebből látszik, hogy nem igaziak, csak megjátsszák magukat, miközbe lelkük mélyén, valamint velejükig sorosisták, lángoktól ölelt kis hazánk sérelmére főleg.
Amúgy keresztények és nem keresztények ma is vegyesen élnek az országban, magam például az utóbbiakat erősítem, én reggelente az upanisadokat olvasom, meg a Bhagavad Gítát.

De a legszebb megállapítása az, hogy a Soros-hálózat őt már nyolcszor ölte meg. Ezek szerint tehát a Soros-hálózat nem csak neoliberális pénzügyi genderlobbi romáknak, de terrorszervezet is, és mivel hálózat, gondolom online öl. Eddig nyolcszor. Ebből viszont két dolog derül ki: a Mini Szterelnök egy macska, akinek kilenc élete van, ezért lehet még köztünk (izé, felettünk, közénk nem ereszkedik, még egy "hellóröfik" erejéig sem), és hát joggal látszik befosva lenni, mert még egy megölés, és akkor tényleg vége.

Ez a macska-dolog magyarázná amúgy azt is, miért akar állandóan sunyin dörzsölt lennni, egy érdekvezérelt manipulátor, aki nem gondolja, hogy igazából ő a főnök a házban, hanem tudja. Kár, hogy alkatilag egy másik háziállat jut eszünkbe róla, de hát ha azok vagyunk amit megeszünk, akkor a főnök egy disznó, bár még nem a némethszilárdi értelemben. De már közelíti a rezsipápát, lassan benevezhet egy alsóbb osztályú szumóversenyre, ha már a foci nem megy, mert  ott futni kell. A szumóbn csak sót kell szórni, aztán kicsit lökdösni a másikat, de két lökdösődős program között rengeteget lehet, sőt kell enni.

De hát mit élcelődöm én itt a pártvezér és kancellár testalkatán, mikor a magam háza táján ugye, meg hát tényleg egész tűrhetően fest, ahhoz képest, hogy már nyolcszor ölték meg. Szóval nem öregszik (nem, nem, soha!) csak sokszoros hulla, bár erre a nyilatkozataiból is rájöhettem volna már.

Drakula halott, és nem élvezi.

24.hu

Enberek az Olaszba

Valahogy szemet szúrt nekem egy cím az egyik hírportálon, miszerint "Csodával határos módon élte túl a brutális sárlavinát egy olasz ember". Az volt a furcsa, hogy miért kellett odaírni, hogy 'ember'? Hiszen ha valaki olasz, plusz túlél valamit, akkor az nyilván csak egy ember lehet, mert egyfelől az olaszországi csótányoknak vagy mókusoknak nincs nemzeti identitásuk (nem anyanyelvük az olasz, és egy Verdi-áriát sem tudnak elfütyülni, persze a pizzát ettől még szerethetik, de azt meg ugye a fél világ), másfelől pedig az olasz fensíkok vagy folyók nem élnek, így túlélni sem tudnak. És bár lehet úgy tekinteni, mondjuk az olasz nyelvre, meg generálisan az olasz kultúrára, hogy az valami élő dolog, de ezek sajna olyan mértékben szimbolikusak (sőt, teljesen azok), hogy egy sárlavina nem igazán tud kárt tenni bennük.

Vagyis a túlélő olasz az per definitionem ember, de akkor minek kell külön hangsúlyozni? Talán mert az "...élte túl a brutális sárlavinát egy olasz" olyan sután befejezetlennek tűnik, pongyolának, meg mindenfélének, aminek egy ilyen mondat tűnni szok. (Ha már a népszokás, az ugye az,amit a nép szok.) Persze írhatta volna azt is a szerző, hogy olasz férfi, olasz nő, vagy olasz hermafrodita (a nem kívánt rész törlendő), csakhogy az is hülyén nézett volna ki, mert a túlélés szempontjából igazából semmi jelentősége sincs a nemének, és még a sárlavinát sem érdekli egyáltalán. A kora talán, és akkor ember helyett lehet írni, hogy gyerek, aggastyán vagy tinédzser.

Angolul mondjuk ez egyszerűbb lenne, mert italian person helyett írahtnák, hogy italian man vagy woman, és akkor az emberezés  már nem redundancia, hisz van benne plusz információ.

Ez az egész agymenésem persze csak puszta spekuláció, feldíszítve némi gonoszkodással, mert a hvg-s majdnem cikkből (egy videó pár sor szöveggel) kiderül, hogy a vidón nem látszik, hogy a szerecsés túlélő férfi vagy nő-e (vagy egyéb, e helyütt nem tárgyalt változat), ezért az emberezés. Ami persze ettől még gáz, irhattak volna valami olyasmit, hogy "Videó az olasz sárlavina szerencsés túlélőjéről". És még azt sem kell címbe foglalni, hogy a sárlvina brutális volt, elvégre ez eleve véleményes, lehet hogy a többi sárlavinához képest nem is volt annyira durva, de sárnak és túlélőnek ez utólag már mindegy is. Persze ezt én nem tudhatom, nem vagyok újságíró, illetve igen, de csak mellékállásban, igaz hogy huszonéve már.

Nem mellesleg, ha nem tudják hogy férfi-e vagy nő az illető, honnan tudják hogy olasz? Az valahogy azért látszik  a videón?

Mindegy is, megvolt a heti nyelvészeti náciskodásom, most iszom egy  kávét, vagy ha lusta vagyok hozzá, olvasgatok politikai híreket, a vérnyomásomnak egyre megy. Egy jó kiskormánypárti sajtótájékoztató, és máris felbaszódik bennem az ideg, népiesen urbánus alapon. Lásd az előző posztot.

Abból sem isznak

A fideszkádéenpé Bunkó Büszkeség Tagozata kitalálta és odanyilatkozta (a Milyenügyiek is Vagyunk? Minisztérium illetékeseivel együtt), hogy az állam mégse fizesse ki a göngyöspatai romáknak az iskolai szegregáció évtizedes gyakorlata nyomán, jogerősen megítélt kártérítést, majd kapnak valamit természetben, monjuk választhatnak maguknak valamilyen képzést. Amit majd az állam megszervez nekik, hát lehet hogy szegregáltan, de legalább lehet majd hivatkozni rá, miközben telibe szarhatják a bíróság ítéletét, a populista demagógia nagyobb dicsőségére. Adnak is valamit, meg nem is, na ja, pont mint egy népmesében, csak az baj, hogy egy állam meg kormány nekem ne furfangos legyen, hanem jogkövető, a dörzsöltség csak a maffia esetében alapfeltétel.

És szinte látom magam előtt, ahogy a kormányzati akárkik majd kiírnak egy jó kis közbeszerzést, ahol valami véletlen folytán egy fideszkádéenpés képviselő felesége (unokaöccse, kertszomszédja, harci spánielje) nyer, aki pont véletlenül nemrég alapított egy oktatási kft-t, és fejenként félmillióért remek háromhetes informatika tanfolyamot tud összedobni, grátisz rollervezetői szakvizsgával. Így aztán nem kell kecskére bízni a szalonnát, a só is elfogy és a vén kecske is megmarad, vagy valami hasonló szólásközmondás illik ide, ezt a pályázatnál még pontosítani kell. (A kiírásba meg beleírni, hogy a jól elhelyezett közszólás-mondások sok-sok plusz pontot érnek az innovatív kreativitás skáláján.)

A romapatai gyöngyösiek meg tényleg jól járnak a képzésekkel, mert ha a közoktatás már elbaszta a lehetőségeiket, még a lyukas tetőt sem tudják majd megjavítani a pénz egy részéből, és nem lesz mit  elinniuk, elmulatniuk a kocsmában benne. A pénz egy pártközeli káefténél sokkal jobb helyen lesz, az ottaniak nagyon felelő és kulturált módon tudják majd elmulatni, elvégre néhány millió már komoly kurva-kokó egyenértéket képez. Egy yachton például.