Hollywood sablonos Melankóliája

A múltkor került terítékemre Lars von Trier Melankólia című opusza, ami ugye nem más, mint lélektani kamaradráma a világvége árnyékában. Családi konfliktusok, kibeszéletlen gyerekkori traumák a végső nagy trauma, a becsapódó kisbolygó árnyékában, unalmas felütéssel, erős befejezéssel.

És most itt van a Míg a világvége el nem választ (Seeking a Friend for the End of the World), pontosabban itt volt úgy nyolc éve, de én még ezt sem láttam, ez mondjuk annyira nem baj. Ez is valami hasonló alaphelyzettel dolgozik, mint Trier egy évvel korábbi darabja, csak épp az egész kapott egy vajszínű árnyalatot Hollywoodban. Nem sokat, épp csak annyit, hogy már ne legyen drámai, ne legyen súlya és tétje a főszereplők sorsának, ahogy az emberiség utolsó napjain igyekeznek együtt átvergődni.

mafab.hu

Egyikük egy sótlan és unalmas biztosítási faszi, akit a sótlan és unalmas Steve Carell játszik sótlanul és unalmasan (szóval hitelesen), de tényleg, az ő színészi munkásságánál már egy enyhébb lefolyású vakbélgyulladás is vonzóbb opció. A másik meg a fura csaj a szomszédból, aki feltűnően hasonlít Keira Knightley-ra, aki a nyári szabadsága alatt elvállalt egy ilyen filmet, mert unta már a partikon koktélozást, és edzésben akarta tartani a művészi manírjait.

És akkor ketten nekiállnak végigbukdácsolni valami béna pre-apokaliptikus road movie-t, sérelmünkre. Az egyikük haza akar jutni szerető családjához Angliába, a másik meg a középiskolás szerelmét csáklyázná meg búcsúzóul, de történetük kábé annyira izgalmas mint egy kenyérpirító használati utasítása, vagy a karamellás nápolyi elmesélve. A mellékszereplők legalább buliznak, drogoznak és fosztogatnak, ahogy az két héttel a világvége előtt normálisan elvárható, a vallásosak imádkoznak, kettősünk meg az életén mereng, mintha lenne holnap.

Mert itt ilyen érzelmeknek kellene lennie, valami határozatlan torokszorításnak, ehhez képest kapunk egy középkategóriás Családi kör -epizódot (már ha valaki tudja még, az mi is volt), épp hogy csak a nyakkendős pszichobácsi hiányzik a végéről, hogy levonja a tanulságokat. Ehhez a remekműhöz mondjuk jobban illene Jerry Springer, meg az ő tanulságlevonó összegzései, mert a Míg a világ... satöbbi egyszerűen egy érdektelen giccs.

Igen, a faszi kibékül rég nem látott apjával, nemileg némileg összejön a csajjal, és nem, nincs happy end, a végén jön a becsapódás, a nézőnek meg a megkönnyebbülés. Hisz a pasi irritáló, a nő ijesztő és/vagy semmilyen, a kutya cuki, de nem tehet róla.

Szóval ez lenne a Melankólia hollywoodi cukorba mártva, kókuszreszelékbe és kis költségvetésbe forgatva, ahol tudjuk mi a vége, hisz mire a sztori kezdődik, már nemhogy a B-, de a C- meg a D-terv is becsődölt, csak várni kell a véget. Ami viszont nem drámai csak semmilyen, de hát ez van, a semmilyen hősök jelentéktelen  élete érdektelen véget érdemel. Csak mi érdemelnénk egy jobb filmet. 

Ami vagy bevállalja a giccset, vagy bevállalja a súlyos drámát, de ez a "romantikus világvége komédia" egy nem létező műfaj, talán nem véletlenül. Amúgy ez sem teljesen az, csak az első félidőn lehetne röhögni, legalább is ott mintha lennének poénnak szánt izék, de némelyik annyira kínos, hogy inkább kimentem a konyhába teáért, hátha lecseng, mire visszajövök.

Knightley művésznőt elnézném  mondjuk egy Alien filmben ( a lángszóró bármelyik oldalán), de Carell filmjátszásipari betanított munkást valami darabolós horrorban nézném meg legközelebb, részletekben ha lehet. Tényleg, ha én rendeztem volna eme műegészt, a csaj nagyjából a film kétharmadánál vihogva fejbe lőtte volna a palit, csak hogy legyen egy nem várt fordulat is, valami ami kizökkenti a totális kiszámíthatóságból  a történetet. Ami legalább egy fokkal kevésbé közhelyes, mint amúgy az egész film, az első képkockáktól az utolsó mondatokig.

Mert ez a fő baj vele, hogy az első öt perc után fel tudjuk vázolni előre az egészet, így viszont felesleges végignézni a cuccot.

Elvégre ha ellátunk az utca végéig, minek odáig elmenni?

Családot otthon nemzett

Szerencsére elég régen voltam már ötödikes, ha jól emlékszem a 2000/2001-es tanévben. Az ELTE-n. Az általánosban meg még régebben, így aztán - gyerek hiányában - nekem nem tudott szembe jönni az egyik  új történelemtankönyv, pedig a hírek alapján ütős egy anyag.

Ez itt a legnépszerűbb oldal, amire tényleg csak nettó szörnyülködéssel lehet reagálni:

Mint a fentebb linkelt hvg-cikkből is kiderül, ez a Dizni-hercegnős, szivárványos honfoglalás ráadásul egy fals Kányádi Sándor idézettel van megtámogatva, merthogy Kányádi itt maga is idéz,  egy kicsit fura lakodalmi rigmust, az Istenhazacsalád vonalról.

De maga a kép is megér egy kis szemrevételezést. Először is nem érzem igazán NER-kompatibilisnek ezt a szivárványos motívumot. Mi ez itt kérem? Etelköz Pride? Minden esetre rohadt nagy coming out, hogy a hét vezérből ezek szerint négy volt buzi-e vagy, a másik három meg nyilván épp ellentüntet a képen kívül, Butaházy Gyögy szabadcsapataival.

Ám ha mégsem ez az érvényes magyarázat, akkor ki ez a négy lovas?  Az apokalipszis lovasai esetleg, csak eltévedtek, és Armageddon csatamezeje helyett a Kárpát-medencébe kötöttek ki? Ez mondjuk sok  mindent megmagyarázna, a folyamatosan elmaradó világvégék meg a magyarok viharos történelme kapcsán, hogy ja kérem, az apokalipszis ezer éve zajlik már permanensen, csak itt, csak nálunk, csak nekünk. Úgyhogy ne csodálkozzunk azon hogy olyan a himnuszunk, amilyen.

De ha mégis vezérek, és nem pont egy melegjogi demonstráción vannak, akkor hol a többi három? Hisz hét felejthetetlen fickó volt: John, Paul, George, Ringo, Bob... és még két felejthetetlen fickó.

Viszont a háttérben ijedten bámuló agancsos patás állat arra utal, hogy ez itt egy másik sztori. Az amiben Hunor, Magor, Tudor és Vidor üldözik a csodaszarvast, és közben megtalálják népük új befolyási övezetét. Az nem teljesen világos, hogy miért nem vadásszák le a szarvast, talán épp az őket megörökítő művésznek pózolnak. Vagy csak jobban szeretik a lóhúst, a csodaszarvasok lényege meg amúgy is az üldözés, nem a rágós szarvascomb. 

Ebből is látszik, hogy minden rajzfilm-esztétikája ellenére ez egy hiteles korabeli ábrázolás, ráadásul még négyen vannak rajta, mert Tudort és Vidort csak a hálátlan utókor retusálta ki Emese álmából, vagy hogy is volt ez az egész. A tündérhercegnő angyalkák meg akkoriban még gyakran szálldostak errefelé, csak később a kereszténység betiltotta a  képen látható rovarszárnyakat, ilyen tollas készségekkel kell mostanában repkedniük, madárnak is nézzük őket, mikor nem látjuk a szállásukat. Vagyis hogy ezért ne látjuk szállni őket el.

(A kép jobb szélén Vidor vezér láthatóan flörtölni igyekszik a csajokkal, a zöld meg a lila ruhás kaphatónak is tűnik, ami nem baj, a másik három lovasnak így is marad egy-egy csaj, röptében. Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez tényleg nem egy melegfelvonulás, mert ez esetben a fiúk Hófehérke helyett Csipkejózsikára vágynának, a repkedő luvnyák meg kivándorolnának Leszbosz szigetére. Okulásul!)

Szóval van abban valami felemelő, hogy az ötödikes kispajtásokat efféle remekbe szabott műalkotásokkal pallérozzák, mind tudásuk, mind ízlésük tekintetében. Egy ilyen remekműnek a Nemzeti Galériában helye, csak előtte kell neki csinálni egy igazán méltó, strasszokkal díszített műanyag keretet. 

Aztán ki lehet akasztani, közvetlenül a "Bolsevik történelemtanárok agyvérzést kapnak az iskola parkolójában" című, sokszorosan díjazott táblakép mellé.

A szín sért, betilt, kipufog

Ahogy a Mars hátulról előzte a Holdat, valamint a Csigabiga csillagkép jobb szarva átlósan keresztezte a Kisgömböc  sugárirányú paravektorát, az emberiség belépett a Petíciók Korába. Ez az a kor, a Vízöntő érájának második órájában, amikor a Földön, valamint a metróalagutakban elszabadulnak a kontrollálatlan indulatok, és a bolygó bélcsakrájából megnyilvánul Tiltsukbe Dévi, a viszály és a szörnyülködés morcos hindu félistene.

Ennek jele az, hogy egyre több petíció indul, hogy tiltsanak be bizonyos filmeket, regényeket,  a mentolos cigarettát és a nyilvános sokrétűséget, meg döntsenek le szobrokat, állítsanak fel új tabukat, hogy egy legyen a világ egy nagy westernfilm, tökös békebírókkal. Ahol a fekete kalaposok a rossz fiúk, őket az akasztásuk előtt még le is kell lőni, a fehér kalaposok meg a jók, akik az akasztás után templomba mennek, és elveszik feleségül a helyi seriff, temetkezési vállalkozó vagy bankár lányát. Mer ez a világ rendje, az emberek többsége egy ilyen egyértelmű, kétségektől mentes világban szeretne létezni, legalább is addig, míg ő mondhatja meg, kin milyen színű a kalap.

Azok akik mondjuk azért küzdenek, hogy tiltsanak be , vegyenek e a műsorról egy filmet, fehér kalapos igazságtevőnek álmodják magukat, akikek dolguk helyreállítani a világ megbomlott morális rendjét. Le kel venni a műsorról az Elfújta a szél című klasszikust, ami persze, hogy mai szemmel nem egy nagy durranás, de a vaj az vele, hogy sztereotipikusan néger a szakácsnő benne,amiből egyenesen következik, hogy ostoba és agresszív zsaruk halálra térdelnek egy beijedt feketét Mineapolisban.

Legalább is az egybites agyúak szerint. Nekik valami vagy jó ahogy van, vagy a Sátán műve, vagy betiltani kell, vagy beemelni az alaptantervbe középút nincs, a középút a gyávák fegyvere és a magamfajták képzavar-alapanyaga.

Mert persze, hogy nem kell ráerősíteni a mindenhol fellelhető hétköznapi rasszizmusra, de nem kell letagadni sem azt, hogy az igen is jelen van, és meglehetősen hétköznapi. A filmekben (meg mindenhol) megjelenő, feketékkel (zsidókkal, ázsiaiakkal, latinókkal, arabokkal, pornószínésznőkkel etc.) kapcsolatos sztereotípiák és negatív előítéletek pont annak a kornak a lenyomatai, amiben születtek eképp részei a kultúra nevű folyamatnak, és pont. Mi mag azok vagyunk, akivé a kultúránk szocializál minket.

Hitler egész életműve negatív színben tünteti fel a németeket. És akkor? Töröljük ki a törikönyvekből az egész náci vircsaftot. Sokan küzdenek víziszonnyal, szóval tiltsuk be a Nagy kékséget, Nemo kapitány történetét, de akkor mát Keresztelő Szent Jánosét is, aki vízzel keresztelt! Vízzel, egy sivatagban, a helyett, hogy megitta volna. Oké, tudjuk hogy a víz fontosságát már az Ó- és Úszószövetség is kiemeli, de igen is tekintettel kell lennünk azokra a számos emberekre, akiket már egy fürdőkád látványa is felkavar.

Michelangelo Dávidjára adjanak már végre egy nadrágot, így is évszázadok fiatalságát rontották már meg vizuálisan a golyói. A szerb Gojko Mitic kérjen bocsánatot az indiánoktól a sok winnetouskodásért, én meg az indián szó használatáért, mikor azt kellett volna írnom, hogy native americans. Ezen fölül követeljük hogy A bal lábam című filmet nevezzék át A mindkét lábam-ra, Csukabba a Star Wars-ban kapjon jeltolmácsot (R2D2 meg egy beszédszoftvert), Marmeladov, a Bűn és bűnhődés lecsúszott alkesz mellékszereplője meg kapjon szobrot Londonban, a Padddigton pályaudvaron. (Már ha valaki bír még velem asszociálni...)

Egy szóval irtsunk ki mindent az egyetemes (meg a középiskolás) kultúrtörténetből, ami beazonosítható csoportokat sérthet, legyünk polkorrektek már a reggeli  közben is, ne süssük túl sötétre a pirítóst, délután meg trágyázzunk a bokrok alá, hisz az nem lehet, hogy csak úgy szarjuk a vécégyári dolgozók megfeszített munkájának eredményére.

Vagy esetleg mégse. Mert van az az eset is, mikor a történelmünket, az összes szörnyűségével együtt (és szörnyűségekből nincs hiány senki történelmében) mégis csak úgy szemléljük, hogy ebből lett a jelen, és ha érteni akarjuk a körülöttünk lévőt, talán nem árt ha tudjuk, honnan jött az egész. Mondjuk ezért van történelemóra is az iskolában, bár legtöbbször úgy tűnik, csak rég halott királyokat meg rég elvesztett csaták dátumait magoltatják velünk, rém feleslegesen.

De ez nem úgy működik társadalmi szinten, mint néha egyénileg. Hogy ugyanis halványan emlékszik rá az ember, hogy előző nap nagyon részeg volt valahol, de minden más teljes homályban marad. mert az idegrendszerünk egy jótékony filmszakadással megkímél minket a részletektől, elég a másnaposság, meg valami ködös bűntudat. Hívhatjuk lefojtásnak, és ez nagy dózisban már a személyiségnek sem tesz jót, az emberi közösségeknek meg pláne nem.

Ezért nem jó szobrokat dönteni, robbantani vagy ledarálni és kávénak lefőzni, és ezért jó ötlet egy szoborpark. Ahol úgy vannak ott amik (hát, egyre kreatívabb lesz a privát nyelvtanom), mementónak és nem tiszteletre méltó törzsi totemnek, a szoborpark az a múzeum, ahol meg lehet ázni, ha esőnap van. (Nem mellesleg a koronának - ami nekem nem szent - is ezért volt autentikus helye a Nemzeti Múzeum, és ezért van kurva rossz helyen egy köztársaság parlamentjében. Törzsi totem az is, néha körültáncolják a varázslók meg a helyettes-törzsfőnökök.)

Egy normális világban nem vagyunk egyformák, ezért bármit teszünk, mondunk, iszunk, szívunk vagy kipufogunk, az mindig sérthet valakiket. Akik nem pont így szeretik a mondást vagy a teszést, kik számára ez nagyjából elfogadhatatlan. Mi meg a szagukat nem bírjuk, van ilyen, ezért még ne m rendezünk nyilvános autodaféket.

Egy normális világban. Hááát, ebben viszont....

Ezek itt súlyosan sértik a Halloweenre kísértetnek öltöző fekete kisfiúk méltóságát! (newrepublic.com)

Hűlt hely

- Lejöttem a boltba tejért, de hiába. Tej még volt, de a bolt az elfogyott, tisztára eltűnt a földszinttel együtt, rögtön az elsőre lehetett belátni a járdáról. Há' mondom, ezt biztos a kínaiak csinálták atommal, azok csinálnak ilyeneket főleg - mondotta Tövig Béla, aki lépcsőház-szerte arról volt híres, hogy ő a végre valaki, aki nem Lajos. Az amúgy sem szívesen lett volna, mert a tíz emeleten összesen tizenkét Lajos lakott, tizenharmadiknak lenni meg egyrészt ugye szerencsétlenség, másrészt meg látta a filmet a Dartanyannal. Abban a tizenharmadik Lajos egy lúzer volt, neki meg pont elég a felesége Jolán,  nem akarna ő szerető ágyasokkal hetyegni, a Riseliő bíboros nevét meg le sem tudná írni.

De az elfogyott bolt, az tényleg felzaklatta. Elvégre tegnap még megvolt, volt benne a Katika meg a Szemüveges Csaj, meg tej. Meg sör, ami a tej férfiaknak, de most semmi. Illetve csak pár rekesz tej a járdán, nyilván a Szállító Jóska sem tudta hova lepakolni reggel, de ő meg mire menjen most azzal. A teszkós szatyorban gyűrögetett tizenkét-tizenöt, Extra Bier márkájú sörösdobozra bámult, hogy akkor ezeket ma sem fogja visszaváltani senki. Oké, eddig sem váltották vissza őket, de azért Béla kitartóan, valamint évek óta próbálkozott, mert bár istenben nem hitt, de abban igen, hogy  sörösdobozt egyszer úgyis visszaváltják. Szilárdra győzte magát meg, hogy a Katikáék csak viccelődnek vele, mikor nap mint nap nem váltják vissza a dobozait, ezt afféle bennfentes poénnak vette, hogy hát ja, így barátilag húzzuk egymást.

És titkon elgondolta, milyen lesz majd, mikor nagy röhögések közepette visszaváltják a dobozait végre, mennyi pénze lesz is belőle hirtelen. Jutalom azért, hogy annyi éve szereti már a sört, még akkor is ha takarékosan, beosztóan itta. Egy doboz sörnek legalább két cigi idejéig ki kellett tartania, a bolt előtti népgyűlések alkalmával háromig. Elvégre az ember vigyázzon az egészségére.

Szóval csak tipródott a Mindenféle És Száraztészta Diszkont hűlt helye mellett, a negyediken lakó Lajossal, akinek Erkélyen Dohányzó lett volna az indián neve, ha valaha találkozott volna indiánokkal, illetve azok tudták volna, mi a fene az az erkély. Ennek ellenére a helyzetet Lajos sem értette:

- Este voltam idelenn, hogy reggelre legyen otthon tömény, ne kelljen rögtön boltba menni, akkor még nem volt semmi. Na jó, mondjuk a konyakból már csak a drága fajta volt, nem az ütős, de még akciós volt a rumizű vodka, és az esti csaj, a majdnem Gréta aszonta, mára hoznak. Hát, ezt baszhatom...

- De hova bír tűnni egy egész bolt?

- Hova, hova, hát ahová az egész földszint, a garázsokkal. Lehet, hogy nem is a boltot akarták ellopni valakik, csak mondjuk két-három autót. Azt hogy ne tűnjön föl,vitték garázzsal együtt, úgy nem látszik, hogy benne-e az autó, garázsokat meg egyszerűbb az egész földszinttel együtt lopni. Úgy nem ébrednek föl a lakók, a sok zajra, meg szerteszét légkalapácsolásra.

- Te honnan tudod, hogy ellopták a boltot. A garázsokkal? - gyanakodott Béla - Mi van ha a boltot akarták elvinni, csak hozzá volt szerelve néhány garázs, aztán meg nem vesződtek velük.

- Ja lehet,  de hogy ellopták az egészet, az biztos. Szerintem ezen az éghajlaton nem párolognak el a boltok csak úgy. Valakinek kellett a pénz, úgyhogy vitte, amit talált. Amúgy biztos környékbeli, az Hátsóudvar utcaiaknak van három ilyen diszkontjuk is, ha ilyet akarnak, lopnak maguknak egy közelebbit.

-Fenébe, ma se fogják visszaváltani a dobozaimat. de még új sört se vehetek.

- De hát van még kettő garázsbolt nálunk is, egy doboz sörért mehetsz akárhova ide szembe.

- Hát nem, az van, hogy ott üveges söröket is árulnak.

- És?

- Nem azt mondom, hogy fertőz... de a dobozosnak sem ugyanolyan az íze már tőlük. Ez ilyen civilizációs harc. Lehet hogy mégis a kínaiak csinálták az atommal.

Terepen

Felcsút örökös miniszterelnöke szerint a kultúra harci terep. Neki. Láthatóan küzd vele, de hát így jár az, aki fiatal korától kizárólag a hatalom és befolyás felől tudja nézni a világot és benne saját magát. Aki kórház- meg szociális otthon-parancsnokokat nevez ki, aki egy járvány elleni védekezést katonai akciónak értelmez, aki a nemkormánygép katonai csaptszállítóval utazgat, aki szerint a közélet katonáinak a kormányzás az eszköze, aki még több katonai iskolát szeretne, ahol meg nem megy ott legalább iskolarendőrséget.

Tessék mondani, a 'szterelnök bácsit sokat teccettek szívatni a seregeben mikor kopasznak teccett lenni?
Avagy az idő megszépíti a Stockholm-szindrómát?

(De a kultúrában ne tessen harcolni, ott nem nyerhet, mert az nem háború, és még csak nem is focimeccs,)

Délnek élni menni

Itt ülök, 4851 km-re az északi sarktól, úgyhogy inkább nem indulok el gyalog, bár a garázsboltban meg elfogyott az instant jég. Az olyan, hogy vízbe kell tenni, aztán az egészet a mélyhűtőbe, és akkor jég lesz belőle, pár óra múlva. Nagyon praktikus. Ilyenkor nyáron főleg, amikor már egy könnyebb pulóver és egy vékonyabb sál is elég, hogy majdnem ne fázzak, amit viszont az északi sarkon biztosan tennék.

Mert az északi sark az olyan, hogy hideg van, hó és halál, fél év az éjszaka, de legalább felfoghatjuk, mekkora marhaság a "top of the world" kifejezés. A világ teteje csak nekünk az, mert pont így volt kedvük elődeinknek rajzolni a térképet, és onnantól azt hisszük, hogy az észak felfelé van. Közben meg a középpont felé gravitálunk a bolygón bárhol, és az északi sarkról sem tudunk lenézni a Himalájára., pedig az iskolai földgömb még pont így mutatta.

De azóta olvastam egy könyvet, nagyon tudományosat, és abban azt írták, hogy a Föld egy nagy büdös semmiben lebeg, amit csak néha szakítanak meg valamik (bolygók, csillagok, műholdak, ilyenek), és ott nincs is föl meg le, ezt tisztára csak mi gondoljunk idelent. (na baszki, már megint....) Sőt azt is írták tudományosan, hogy ausztrálok nem nőnek fejjel lefelé, még akkor sem ha télen tartják a nyarat.

De mindegy is, nem megyek az északi sarkra, mert bár az elvágyódás a napi üzletmenet része nálam, de oda pont nem. Ha lesznek érdekes múzeumok az északi sarkon (ahol nem csak sokféle jeget lehet látni, -havas jeget, egyszer már majdnem kiolvadt jeget, koszos jeget, whiskybe való jeget etc.), vállalható kávézók és lesz oda fapados repülőjárat, akkor majd elgondolkodom rajta, és azért nem megyek, mert nem lesz rá pénzem.

De ha lenne, akkor inkább nyugatnak mennék, vagy főleg délnek. Mer' akik élnek azok délnek mennek, akik haldokolnak északnak, úgyhogy haldokoljon a fene. (Már ha valaki érti még popkulturális hivatkozásomat...) Én integetek, ha elhagyok valakit.

Miért ne? (reddit.com/Gotterfunken)

Az egyenlítőtől amúgy 5155 km-re esek épp, kicsit nagyvonalúan mondhatom, hogy az északi sark felől félúton vagyok, kompország kompótkedvelő komponistája is lehetnék, csak botfülem van és nem szeretem a cukros lébe fojtott gyümölcsöt. És ha választanom kellene, akkor inkább az egyenlítőt nézném meg, mint a bármelyik sarkot,  azaz inkább hőgutával kezelném a maláriám, mint hogy lefagyjon a lábam. (Vagy az orrom, bár azt nem nagyon használom, néha tartja a szemüvegem.)

Bár azt hiszem egyik helyen sem látni semmi különöset, szerintem az északi sark is csak a térképeken van, de valójában nincs arra semmiféle sark, nem hegyes a Föld ott, és nem jelzi neonreklám. Sőt, állítólag az egyenlítő sem egy vonal, nincs ott kerítés, aknazár vagy multidimenzionális erőtér. Az ember csak áll valami rohadt esőerdőben valamint pár százezer rovar tekintetének kereszttüzében, és semmit sem érez abból, hogy miközben az ő térdelén nyár van, pár méterrel arrébb már tél. Ugyanaz a fullasztó hőség, amiért pont nem érdemes odamenni.

És személyes tapasztalat, hogy a nullmeridián se nincsen, csak a térképekben, meg az emberek fejében. Álltam én sokszor Greenwich-ben úgy, hogy egyik lábam a keleti- a másik meg a nyugati féltekén, de konkrét vonal az a csak járda széléig volt.  Pedig fákon,bokrokon, útfelbontásokon és felhőkarcolókon át kellett volna mennie, de semmi. ("Mit ér, mit ér két félteke/ Ha lóg az ember féltöke" - írta Kosztolányi, bár nem pont erre gondolt.)

Úgyhogy arra jutottam, elvágyódni nem térképekkel kell. Mert azokon egy csomó hely, meg vonal , meg betű, meg szín van, ami a valóságban meg nincs is ott.  Mondjuk előnyük, hogy azokhoz viszont fejben is el lehet utazni.

p.s. És akkor a popkulturális utalás fentebbről:

Lelógó logók

Néztem valami filmet a tévében (hiába, régi rossz szokásom ez), már amennyit meghagytak belőle a reklámok szünetében. Pedig tényleg nem érdekel a kézműves tamponsör, a vödrös rántott csirke bélflórával, vagy a fogkrém, amitől csillogó lesz a hajam. De ezeket már megszoktam, az viszont még zavar, hogy nagyjából a képmező ötödét kitakarják a logók. A csatorna logója jobb felül, bal alul meg a korhatár-karika, a másik két sarkon pedig osztozik a "hat halott, két sebsült, cuki pandák születtek" hírsáv és a "Háziasszonyok Pénzért Sikoltoznak" vetélkedő harmadik évada ismétlésének promója.

Középen még van egy kis film. de csak az ellenség megtévesztése végett, hogy úgy tűnjön, a "kereskedelmi csatorna" szerkezetből nem csak a kereskedelmi az igaz. De amikor beüt a tévéshop meg az ezotévés műsorsáv, ahol  magukat autodidakta módon jóssá átképzett hidegburkolók rontáslevételt meg ezüstözött, aranyutánzat fülbevalót árulnak, akkor lehull a máz, lepereg a lepel. Ezek itt nem tévécsatornát üzemeltetnek, hanem csak reklámidőt árulnak, a hirdetést szakítják meg műsorra, és nem fordítva. Ja, ez nem nagy felfedezés, meg a műsorokban temékelhelyezés sem, csak a mérték, ami talán új. Hogy a termékek köré helyeznek műsort, a szerkesztők helyett alkalmazott marketinges gyakornokok, filmrészleteket vágnak az áramvonalas serpenyők és a rozsdamentes joghurtok közé, régen mindezt kissé visszafogottabban tették. De hát kellett nekem hosszú-hosszú idő után odakapcsolni valamelyik Nagy Kereskedelmi kloákára, hogy aztán majdnem negyven percig bírjam. és hogy az után úgy döntsek, én ezzel inkább nem roncsolom tovább amúgy is romokba tépázott lelkemet.

Főleg mert széles a hallóköröm. Vagy a látó? Nem, mégis inkább a halló, elvégre a hallomások megbízhatóbbak a látomásoknál, főleg ha az ember nem hisz a szemének. Úgyhogy életem hátralévő részét inkább a csendes meditációnak, a világ nagy kérdésein való elmélkedés mellőzésének, és a karamellás grízpudingnak szentelem. És nem nézek már diszkavörit vagy nesönöl dzseografikot sem, mert csak felbaszom magam az ufók-nácik-cuki állatok, ufók-nácik-cuki állatok-élet a vadonban monoton ritmikáján. Ami úgy kell nekem, mint lónak a hátúszás.
Civilizációs háttérzajnak (hogy azért beszéljen valaki a környezetemben) teljesen jó a Sky News, nekik garantáltan nincs kártyajós-asztrológus-távgyógyító műsorsávjuk. Egyszer Barcelonában több napot éltem túl egy szál CNN-el, mert valahogy meg tudják oldani ott is, hogy ne ugyanazokat a mondatokat ismételgessék ugyanazon vágóképek alatt félóránként.
Ez a hazai hírcsatornáknak teljesíthetetlen kihívás, de tőlük nem is ezt várják el a pártközpontból...

Megújuló popzene, társadalmi igényeseknek

A Mindenfelé Emberek Ügyi miniszter megbízta Demeter Sz. kormánypárti foglalkozású múzeumigazgatót és kulturális főinkvizítort, hogy "koordinálja a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítását és társadalmasítását". Fasza. Zakkant emberük a minisztériuma élén már megint bizonyította, hogy a kultúráról annyit tud, a himnusz állva jó, a hippi verve, a miatyánk az új C-vitamin és jó ebédhez szól a nóta. Valamint hogy a kultúra nem holmi autonóm folyamat, bármely emberi közösség egyik elsődleges és organikus alrendszere, hanem valami intézményesített hiszekegy, kiskáté és  tegnap négyesre feleltem irodalomból.

A kultúra az neki egy aszott múmia a múzeumi páncélüveg mögött, valami ami már halott és élvezi, kőbe vésett, bronzba szobort,  betonba öntött, balettba ugrált izék gyűjteménye, amik már elég régen voltak ahhoz, hogy utólag tudjuk róluk, milyen fontosak. Vagyis amik elég régen kanonizálódtak már, hisz a jó kultúrát már nemes penész borítja, a jó kultúra arról ismerhető fel, hogy kurva messze van a mindennapjainktól. A komolyzene attól komoly, hogy nem értjük, de unjuk, Vörösmarty azért nagy költő,mert a Szózat, meg olyan veretes-régiesen hangzik ma már, az Egri csillagok meg azért nagy regény, mert iszonyú hazaffyas, miközben a Gyűrűk ura meg ugye...

Ezt a kultúrafelfogást a magukat konzervatívnak tartók körében szokás konzervatívnak tartani, pedig csak szimpla ostobaság. A kultúra (mint valamiféle szimbolikus rend, mint a szemüveg, amin keresztül a világ körülöttünk egyáltalán valamilyennek látszik) tényleg egy folyton változó, élő organizmus, ami a múzeumban van, az többnyire korábbi korok akkori élő kultúrájának lenyomata. Egyúttal a kortárs elődje és  részben forrása, ekként érdekes, és része is a jelenleginek, de például amit az iskolában tanítanak, az nem más, mint régebbi korok kultúrájának kifilézett, napon szárított, lelakozott, talapzatra csavarozott teteme. Ezzel szemben a kultúra, amiben élünk, maga is él, és néha bábozik ezekkel a lakozott kiállítási tárgyakkal, de már maga dönti el, mit játszik velük.

És ez a káslermiklósok számára egyrészt értelmezhetetlen, másrészt pedig (épp ebből adódóan) elfogadhatatlan. Nekik a jó kultúra az, ami szabályozva van, a popkultúra meg legfőképp, nehogy már mindenféle zenészek meg költőcskék csak úgy össze-vissza ugráljanak, a végén még azt hiszik, hogy valamiért ők is fontosak. Pedig ideológiailag nem eléggé képzettek, a partvonalról röhögnek a pártvonalon, és még az  Alkotmánytörvény Alap Asztalára sem esküdtek fel, a járási főszolgabírónál.

Ezek basszameg komolyan gondolják, hogy a popkultúrát a kormánynak kell megújítania, és pláne társadalmasítania, ami meg végképp értelmetlen hülyeség. Mert a populáris ugyebár népszerűt jelent, tetszenek érteni: nép-szerűt. Vagyis a popkultúra az, amit a nép főleg karmol, legyen szó zenéről, filmekről, könyvekről, képregényekről vagy fesztiválokról, amiken nincs mit társadalmasítani, ezeknél társadalmibb szimbolikus javak nemigen vannak lenni.

De Ártunk és Ormányunk már maga sem tudja, épp hol tart az időben. Gesztusaikban valahol a Horty-rendszerben, gazdaságilag a pre-posztindusztriális feudalizmusban, mentalitásukban meg egy tizenkét éves kissrác szintjén, némi visszamaradt dackorszakkal. Kulturális aktivitásukban meg valahol Aczél elvtárs három T-jénél, bár ők a tiltásssal ritkán élnek (nem tiltanak, hanem kinyírna/elüldöznek lásd Népszabadság/CEU), kiválasztott vazallusokat támogatnak csak, ám őket legalább bőkezűen, a maradékot meg eltűrik, sértett egóval és összeszorított foggal, egyelőre még. (Később, ha fejeket akarnak leharapni, majd szétszorítják a fogaikat, nagy megkönnyebbüléssel nyilván.)
Szóval a kortárs popzenészek csak popzenéljenek össze-vissza, hanem szépen rendben, egyenesre nyírt sorokba ültetve, miután Demeter nertárstól megkapták a direktívákat. Meg a pénzt, mert egy rendes autokráciában a direktíva és  pénz kéz a kézben jár, pontosabban a pént két lépéssel a direktíva mögött.
Így belegondolva elég gyanús, hogy valójában csak a popkultúrának jutó pénz elosztását akarják az eddiginél is jobban központosítani, elvégre a pénzosztás központosítva jó, és  medve nem játék. A pop meg nem csak zene (például -corn is, de nem cornish), de ezek még ott tartanak, hogy a rakkendroll az egy tánc. Ez a megújítva társadalmasítás ez tényleg a mélykádári modell maga, azt már tudjuk is, kik a támogatottak. Például Ákos Dalszerző Úr, a semmitmondó modoroskodás négyszeres Európa-bajnoka, fekete öves alpári frazeológus, furcsa is, hogy nem ő lett a koordinátora  az Állami Popipari és Lektűrellátó Vállalat Zrt. igazgatótanácsa felügyelőbizottságának. Vagy a Nótaipati Művek termelési igazgatója. Persze Demeter nertárs sem rossz választás, ő élből utál mindenkit, aki tehetségesebb nála (szóval sokakat utál), aki nem úgy gondolkodik mint ő, vagy aki meg meri kérdezni, neki miért kell a közeli lakásából a belvárosi munkahelyére szolgálati terepjáróval költségtérítenie magát.

De ha már ott van, a korszerűsítő társadalmasítás jegyében átfazonírozhatná például a káslermiklós alakú miniszterét is, mondjuk MicKey MC-vé, a keresztény hip-hop ikonná, bár lehet hogy  kuszafejű miniszter szerint a hip-hop az valami talajtorna, legfeljebb zenére. Egyúttal kiutalhatna magának egy kis pályázati pénzt, hisz csak főállásban komisszár, mellékállásban író, mellék-mellékállásban pedig basszusgitározik egy zenekarban, akik állítólag igényes szart játszanak, ritkán. (Belehallgattam a jutyúbon, a zene rendes iparosmunka, a szöveg meg idegesítő semmitmondás, az egész kábé annyira izgalmas mint a reggeli vajaskenyér, tea nélkül.)

Kérdés persze, hogy ha már visszagravitálunk pár évtizedet, akkor ki lesz korunk vikidál gyulája (azaz Dalos ügynöke), ki lesz Erdőspéter Kurvaanyád, és ki lesz a neoton família? Mert egy rendes állami popszakma nélkülük nem működhet, miként a nélkül sem, hogy pontosan megmondja a minisztériumi főosztály ad hoc munkacsoportja, mik a követelmények a pop1 és pop2 szakvizsgákhoz, és milyen akkreditációs feltételei lesznek a popipari szakmunkás, popipari technológus és popmérnök képzéseknek. Ezek nélkül mindenki csak zenélne, ahogy eszébe jut, és a végén még lenne valami mai Bitlisz, az meg kinek hiányzik ugye, mikor az Állami Operában is szépen éneklik a Bánkbánt.

A sérült, a rossz és a csúf

Hosszú halogatás után ma délután végre két és fél órán át nyomasztottam magam a Fogságban (Prisoners)című filmmel, ha már. Tényleg nyomasztó egy darab, egyszer sem süt ki benne a nap, sáros-esős-lepusztult miliőben vergődnek a szereplők, akikkel lehetetlen azonosulni, igazából a film felétől már csak arra vágyunk, hogy haljanak már meg, mindenkinek jobb lesz úgy.

Az alaphelyzet amúgy egy sablonos thrillert ígér, ehhez képest kapunk egy kevésbé, de azért eléggé sablonosat. Két alsó-középosztálybeli (félig proletár, vagy tán egészen az?) házaspár épp barátilag összelátogatja egymást, mikor a  lányaik egyszerre eltűnnek, az ilyen filmekben kötelező ködös erdőszélen. A rendőrséget játszó színész le is kapcsol egy furgonos fogyatékost, aki menekülni kezd a megjelenésétől, de nem találnak ellene semmi igazán terhelőt, úgyhogy egy kis idő után elengedik. A morcosabb és szakállasabb apuka ebbe nem nyugszik bele, elrabolja a félnótást, valami romos kecóban a radiátorhoz bilincseli, és módszeresen, valamint hosszan elnyújtva nekiáll halálra verni, hátha az közben elmondja, hova is rabolta el a kiscsajokat. Egy idő után megmutatja a véres húspéppé vert áldozatát a másik, kicsit értelmiségibb (és büszkén fekete) házaspárnak is, akik ezek után nem mennek rögtön a rendőrségre, csak annyit kötnek ki, hogy a  maguk részéről eltartott kisujjal nem vesznek részt közvetlenül a kínzásban. De azt nem bánják ha a Hugh Jackman által megformált, magát dühöngő pszichopatává ivó apuci gestapósat játszik a félholt szerencsétlennel, hátha ettől meglesznek a lányok.

És akkor a spoiler, ha valaki véletlenül még nem látta: meglesznek a lányok, a végére egy jól szabott poszttraumás stresszel terhelten révednek a semmibe a kórház folyosóján, a Jackman fater meg lábon lőve, elhaló sípolás közben haldoklik egy gödör mélyén, de nem tudjuk sajnálni.

Mert ugye az érthető, ha valaki a lánya eltűnése miatt irracionális, akár erőszakos dolgokra is képes, hogy a cél szentesítése okán átlép a megengedhető eszközök korlátain, de amit itt a fazon művel, az már megbocsáthatatlan. Nincs olyan lelki fájdalom, ami az embert felhatalmazza arra, hogy szadista nácivá változva kínozzon (kis híján) halálra valakit, hisz akkor ő sem jobb az általa bűnösnek véltnél.

Ráadásul a srác nem bűnös, maga is áldozat, gyerekkorában őt is elrabolta a perverz páros, aki a lányokat is. Oké, Szadiapu ezt nem tudhatja, de annyit csak észre kell vennie, hogy: 1.) A fiú láthatóan értelmi fogyatékos, szinte teljesen kommunikációképtelen, 2.) ezen kínzással nem fog tudni változtatni, és 3.) akár bűnös a másik, akár ártatlan, itt már rég ő áll a sötét oldalon.

Úgyhogy nem tudjuk sajnálni, hogy a végén maga is csúf véget ér, és nem tudja sajnálni a rendőrséget játszó Jake Gyllenhaal sem, mert a végén majdnem megtalálja a halódó másik főszereplőt, de aztán inkább mégsem. Talán tudatosan, ez már a néző fantáziájára van bízva.

port.hu

Szóval Pszichoapu megbűnhődi a múltat, és nem lesz neki jövendő, az isten sem hoz reá víg esztendőt, például (valószínűleg) meg sem tudja, hogy a lánya végül túléli. A pszihonagynénit lelövi Loki nyomozó (gondolom a híres Sherloki Holmes-ról kapta a nevét), a péppé kínzott nyomoronc meg huszonév után visszakerül az eredeti családjához. Utóbbi amúgy az egyetlen, akinek legalább drukkolhatunk, hisz a műfaj szabályai szerint is nyilvánvaló, hogy nem ő a hunyó (nyilván nem az, hisz már az első negyed óra végén lekapcsolják a zsaruk).

Az eltűnt lányoknak nem tudunk szurkolni, őket nem is látjuk, a szülők meg nem érdemelnek sajnálatot. Ők atombombát is dobnának pár ezer ártatlanra, ha ettől meglennének a kölykök, ami emberileg ugyan érthető, csak morálisan elfogadhatatlan. És igen, mindig mindenki azt mondja, hogy ő ellenzi az erőszakot, de ilyen helyzetbe azért képes lenne ölni is, de nagyon más eset ilyenekről elméletben gondolkodni, egy konkrét trauma kapcsán ezzel fenyegetőzni/ erről fantáziálni, és megtenni azt. Márpedig itt az utóbbi áll fenn, még pszichoanyu ( a szakállas felesége) esetében is, aki azt mondja a végén is, hogy ő  a maga részéről hálás a férjének. Mert elrabolt és megkínzott egy fogyatékost, az egész rémes helyzet leginkább tarumatizált áldozatát. Miközben lehet hogy kicsit ő maga is az, ez nem teljesen egyértelmű, de azért a film sejteti, hogy a nemrég még masszívan piáló apucinál azért már befigyelt némi családon belüli erőszak is korábban. Stocholm-szindróma, you know.

Hugh Jackman-t egyébként az égig emelte a kritika, szerintem érdemtelenül, a fazon nem egy nagy színművész, de jól veri vissza a fényt, és eszköztára itt főleg abból áll, hogy iszonyú kiborultan tud nézni. Pedig a fájdalomtól és kilátástalanságtól inkvizítorrá züllő vadbarom akár hálás szerep is lehetne, de részemről főleg akkor voltam neki hálás, mikor nem szerepelt egy adott jelenetben. Jake Gyllenhaal viszont jó drámai színész, és bár lehet, hogy őt is elfelejtett instruálni Denis Villeneuve rendező, de biztos olvasta a forgatókönyvet, és megoldotta a szerepet önerőből is.

A Fogságban azért jó film, de ezt sem akarja senki még egyszer megnézni. Illetve aki igen, az feltétlenül  kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

A bárhonnan idegen

Zgwank17erx Mnhsi (vagyis konspirált nevén Masni ügynök)  a mobilgombák rendjébe tartozó, telepes szerkezetű intelligens ízeltlábú alakváltó,  a Proxibéta-Centurion-Gammakhílogosz csillagkép melletti másik csillagkép egyik rendszeréből. (Bolygója naprendszerének  kódja amúgy W1HZ7646964, de mindenki csak úgy emlegeti, hogy "az a lepukkant kóceráj, tudod rögtön a Proxibéta-Centurion-Gammakhílogosz mellett, kicsit jobbra le.")

Zgwank17erx Mnhsi testalkata jelentős, magassága átható, szeme színe ízletes. Jellemét tekintve faramuci, enyhén savas utóízzel, ezért igen alkalmas bármire, amit utál. Kedvenc színe az infravörös, kedvenc filmje az előzetes, kedvenc étele a könnyű tavaszi eső, de szeret kevéssé ismert operák nyitányain elaludni is, vagy sikoltozva szaladgálni a fürdőkádban. Utálja viszont a kelbimbós étcsokit, a dialektikát, a délután fél hármat. és kimondottan allergiás az időmértékes verselésre, kiütéses lesz tőle a haja.

Varázsereje nincs, bár az emberek többsége számára láthatatlan, de csak mert nem érdekel senkit, különösen a beporzási időszakában. Ideális beszivárgó egység, mert egyáltalán nem hasonlít Schwarzenegger-re, nem világít a sötétben, de minden nyelven percek alatt megtanul bárkibe belekötni. Gyakran álcázza magát gyereknek vagy plüssállatnak, főleg az óvodák környékén gyűjt titkos információkat, neki köszönhető, hogy már a Proxibéta-Centurion-Gammakhílogosz térségében is ismerik a nyuszis szőnyegre hányt epres zabkása receptjét, ezen kívül ő a valódi szerzője a Bolyongó gólya bolygója című méltán ismeretlen mondókának. Ami valójában kódolt üzenet lenne, azt jelenti hogy "W1HZ7646964 - ZTR566434567//98", vagyis hogy valaki mentse már ki innen, különben alszik egyet délután. És ezt nyugodtan vehetik fenyegetésnek.

port.hu

Felettesei tudatosan delegálták a Förmedvény utcai óvoda Nyuszómuszó csoportjába, mert egyfelől itt van igazán lehetőség a jövő generációt folyásolni be, és még annál is beljebb, másfelől meg egy óvodásnál még kevésbé furcsa hogy furcsa. Így amikor Masni ügynök relaxációs céllal sikoltozva szaladgál a fürdőkádban, csak legyintenek rá, hogy majd kinövi. De se az óvónénik, se a csoporttársak nem sejtik, hogy földi években számolva ő már kilencvenhat éves, de csak greenwichi középidő szerint, mert a kontinensen minden kedden és csütörtökön már kilencvenhét. És hogy gyerekkorában az volt a furcsasága, hogy esténként spórákat tuszkolt fel a húga padlására, hogy legyen mit beragasztani a gyűjteményébe, de hetven földi éves korára ezt azért nagyjából tényleg kinőtte.
Ügynöki munkájának fókuszában a szobatisztaság titkának leleplezése, és az ellentétek szítása áll, eddigi működése során elérte, hogy csoportjában a Nyuszók és a Muszók már engesztelhetetlenül  gyűlölik egymást, ötévesen úgy köpnek már a másik felé, mint egy komoly hatéves. Most ennek  a módszernek a globális kiterjesztésén dolgozik, egyelőre a Twitteren, és világméretű mozgalma máris hét követőt számlál, ebből három anyuka, és az egyikük úgy, hogy a gyereke egy másik csoportba jár!

A szobatisztaság a problémásabb kutatási terület. Mivel az óvodában nem tudják róla, hogy fiú-e vagy lány, egyik vécébe se mehet be, így a hűtővizét rendszeresen a sarokban álló fikusz cserepébe ereszti le, a maradékot meg kiizzadja a csoportfoglalkozásokon.
Hallott már a pedofilokról, de őt még egyetlen titkos társaság sem kereste meg szerződésajánlattal. Legutóbbi jelentése szerint valószínűleg azért, mert valaki vagy a gyerekekre izgul, vagy a zsigerzacskókra csápokkal, de e két csoport közt nincs átfedés, miközben ő még nemileg is némileg besorolhatatlan. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy szívós kitartással munkálkodjon a tervezett invázió főpróbája vázlatainak előkészítésén, remélve hogy egyszer majd valamelyik leszármazottja láthatja majd a leigázott Földet, az szolgasorba taszított emberiséget, és a barátokközt utolsó részét.
Ennek érdekében titkos bázisán már több utódot is termeszteni kezdett petri-csészékben, egyelőre inkább lábgombákra hasonlítanak, de csak néhány évtized, és ők is harcba szállhatnak a középső csoportosok hatalomátvételéért.

Addig is ő tartja a frontot, kétévente alakot vált, hogy az óvónéniknek ne tűnjön föl, hogy már tizenhat éve jár a Förmedvény utcába, de ha valamelyik néha mégis kiszúrja, azt komposztálja táptalajnak. Hogy Ildi néni, meg Katika azért valahogy mégis csak részesei lehessenek az utódok fejlődésének.
Az inváziós haderő pedig előbb-utóbb ideér majd a W1HZ7646964 rendszeréből, csak arra kell ügyelni, hogy itt addig se fejlesszen ki senki valami hatásos kenőcsöt ellenük.

Szemeteléslélektani alapvetés

A szemét mindig nagy probléma. Akkor is ha sok van belőle, de akkor is ha kevés, mert az első esetben le kel vinni, a másodikban pedig annyira csórók vagyunk, hogy már szemetet sem bírunk termelni. Ami rossz, hiszen azt jelenti, hordjuk, használjuk, elpakoljuk, tisztogatjuk, netán megesszük azt is, amit alapesetben már kidobnánk. Akinek túl kevés a szemete, az lyukas zokniban vágja le a penészes részt az ipari trappistáról, és vízzel ereszti föl a félig üres tejesdobozt. Ellenben akinek sok szemete van, az pazarol, akkora az ökológiai lábnyoma, mint Godzilláé. Az ilyen ember kidobja a fél zacskó kekszet, mert van benne három törött, a boltban egyesével zacskózza be a császárzsömléket, soha nem mos zoknit, mert tizenötös csomagban veszi az eldobhatót és kidobja a laptopját, ha túl lassan frissít rajta a Windows.

De a szeméttel nem is a mennyisége a fő probléma, hanem a minősége és az elhelyezése. A kuka mellé kihelyezett ülőgarnitúra még lehet jó dolog, láttam én már hajléktalanokat aludni, borozni, üvöltözni ilyeneken, de az elszenesedett mikróval akkor sem tudnak mit kezdeni ha nekik az utca a nappalijuk, s kényszerhobbijuk a kreativitás.
Igazából értelmezhetetlen, miért dob ki valaki a kommunális hulladék közé egy házibuli áldozatul esett lapostévét? Talán arra gondolhat, hogy így már közösségi tulajdonná válik, tehát kommunális az is, csak nem a krumplihéj és a használt tampon értelmében. Hiába no, az ilyen finom értelmezésekkel tényleg nehezen küzd meg az ember csatak másnaposan, a lényeg, hogy ne kelljen a darabosra amortizált plazmaképernyőt bámulni, elég a fejfájás is.

Plusz vannak a kényszeres kidobálók, az örök lomtalanításban élő megszállottak. Ők azok, akik a skandináv típusú letisztultság hívei, lakásukat minimalista stílben óhajtják működtetni, ezért folyton és mindent kidobnak, hogy tényleg csak annyi tárgy legyen a lakásban, ami a közvetlen túléléshez szükséges. Hogy semmi ne rondítson bele a világosságba, a kötöttségektől mentes térélménybe. Ezért aztán egy háromdarabos, rozsdamentes szénacél edénykészlet, meg öt darab szögletes tényér van a konyhájukban összesen, a hűtőben három darab kockasajt vigyáz négy darab tojásra, nehogy megtámadja őket a fóliázott brokkoli. A könyvespolcon az a három könyv van, amit épp olvas, és még kettő, amiket a következő hetekre ütemezett be, az ablakokon nincs függöny, hisz nincs titkolnivalója, és egyébként is, aki benéz a hetedik emeleti ablakán, az meg is érdemli.
Ebből a hozzáállásból egyenesen következik, hogy a lakása nagy része házon kívül tartózkodik, jobb esetben a pincében rosszabb esetben a kuka mellett, de persze a szomszéd utcában, mert nehogy már azt a sok kidobott szart kelljen már látnia a konyhaablakból. Arról nem tehet, hogy az Ikea félévente hozza ki az új kollekcióját, és ő meg van annyira igényes, hogy nem égeti magát mind a három online barátja előtt holmi januári divat szerinti dohányzóasztallal vagy olvasólámpával. Tessenek a városi szemeteseknek gyakrabban lomtalanítani, mert azért a pincében sem fér el korlátlan mennyiségű fotel. A szemetesek meg ráérnek, hisz csak hetente kétszer jönnek, ezt már megfigyelte, a másik öt napban meg biztos kocsmáznak a játékgépekben. Vagy fordítva.

Vagyis a szemetelés alapvetően személyiségtípus, anyagi helyzet és időjárás kérdése, mert a kényszeres kidobálóknak szükségük van kidobnivalókra is,de úgy hogy közben ne essen, mert egy megázást azért nem ér az egész. A kidobnivalók megfelelő mennyiségének biztosítása általában megoldható, mindig le lehet ejteni egy kávésbögrét véletlenül, egy arra tévedt olló kilyukaszthatja az ember pólóját, a mosogatószivacs meg két használat után már úgyis koszos lesz.
A kényszeres kidobáló a kényszeres gyűjtögető ellenpólusa, az ideális az, ha két ilyen karakter egymás mellett lakik, mert ekkor az utóbbi ingatlana lehet az előbbi szeméttelepe, a környékbeliek meg nem szembesülnek állandóan azzal, hogy már megint tele van a szemetes egy ruhásszekrénnyel.
Ez a megoldás csak a kukakanapén borozó hajléktalanok számára kedvezőtlen, meg a impulzus-guberálóknak.
Az impulzus-guberáló úgy mozdul rá a szemétre, mint az impulzusvásárló a pénztár mellé kitett májas-vaníliás bonbonra, amit nem akart venni, de ha már ott van... Mert van olyan, hogy az ember (pláne lomtalanítás idején) megy az utcán, és egy kupac vegyes-vágott ágynemű és törött lámpabura között egyszer csak észrevesz egy teljesen jópofa gyertyatartót, egy antik könyvet vagy egy komplett bélyegalbumot. (Na jó, ezek velem fordultak elő, de egyetemista kormomban találtam remek papírkosarat meg irodai széket is a koleszba, vagy előző évi, de jó állapotú falinaptárat. A mostanában használt ernyőmet meg egy buszmegállóban felejtette valaki, gondolom jött a busz, ő meg nem bírt már két dologra is koncentrálni, hajnal felé félúton.)

Összességében elmondható, hogy a világegyetem végtelen, az emberi butaság határtalan, a szemét meg relatív. Aki másnak vermet ás, annak a másnak az egy szemét, de amit kidob, az attól még lehet használható. Csak ne a verembe dobja. (Na igen, a közmondások gyakran csúsznak át képzavarba, asszociáció kérdése az egész.)
És nem csak relatív, de szubjektív módon az. Vagyis szemét abból lesz, ami nekem már nem kell, szemetebb az, ami már zavar a környezetemben, a legszemetebb pedig az, ami már rothad is, nem férek el tőle, vagy lepisilte a kutya, és ezért zavar. De másnak más a szemét, a kidobott (és szétcincált) bélyegalbumban például volt olyan sorozat, ami önmagában megért 50-60 angol fontot, míg egy lelkes vécépapír-gyűjtőnek nyilván álmatlan éjszakái vannak a gondolattól, hogy a sok barbár miféle ritka kincseket húz le nap mint nap, valamint világszerte.
A lényeg, hogy az ember ne legyen kényszeres gyűjtögető vagy kidobáló, én sem vagyok az, de most menem kell, már majdnem félig van a szemetes, és úgy rémlik, az alján van hagymahéj is.

A téma az utcán lever, avagy bántja a szemét. (index.hu)

A hanyag sötét anyag

Felfedezték a sötét anyag egy újabb elemét, hurrá! Elvégre a tudósok szerint a világegyetem 85%-ban sötét anyagból áll, szóval lehet hogy nem baj, ha tudunk róla valamit. Látni mondjuk nem lehet (azért hívják sötétnek, mert többek közt nem veri vissza a fényt), igazából mérni sem, de az ismert anyaggal kapcsolatos mérések során jelentkező, rendszerszerű hibákból lehet következtetni a jelenlétére.

Így aztán a sötét anyagról tényleg keveset tudunk, csak feltételezéseink lehetnek, hogy például a sötét anyag világában is lehet élet, csak nem intelligens, mert a sötétanyag-lakók buták mint a sár, hisz nincs humorérzékük. Márpedig a humorérzék az intelligencia egyik fontos indikátora, bármiféle űrlénnyel találkozva könnyen eldönthetjük, hogy intelligens-e, csak el kell mesélni neki egy viccet, és figyelni, hogy röhög-e rajta. Vagy hogy rezegteti-e a csápjait, fingik-e ritmikusan, harapdál-e önfeledten közelében lévő tárgyakat, szóval hogy csinál-e valamit, ami nála a nevetés megfelelője. Ehhez persze előbb át kell ugranunk az interraciális kommunikáció szakadékát, és kerülnünk kell az anyósvicceket, mert értelmes létformák azokon nem nevetnek.

Például az Alien-filmekben látható savköpő szörnyetegek nyilvánvalóan állatok. Nem csak azért, mert nem beszélnek, nem használnak szerszámot, nem hordanak ruhát, ellenben egy óriáspók életformája jellemző rájuk, de az eddigi dokumentumfilmekben még egyiket sem láttuk röhögni, sőt még csak fanyarul elmosolyodni sem. Egyébként gyanús, hogy ők sötét anyagból vannak, őszintén és szívből, és nem csak 85%-ban, hisz feketék, nincs szemük, és a rádiókabaréra is csak lesből támadó marcangolással reagálnak.

És persze gyanús, hogy a sötét anyag világának lényei köztünk járnak. Ez nem afféle buta összeesküvés-elmélet, ez kérem egy okos, alaposan végiggondolt összeesküvés-elmélet, annak esete, mikor azért vagyunk paranoiásak, mert tényleg üldöznek.

A sötét anyag ügynökei persze pont úgy néznek ki, mint az emberek, a kutyák vagy a mérleghinták a játszótéren, a sötétség az belül van. Ők a behaviorista pszichológia ideális alanyai, hisz ez az irányzat az embert (a tudatát, a személyiségét, a motívumait) egyfajta fekete doboznak tekinti, ahol vagy egy bemeneti inger, meg egy arra adott kimeneti válasz, ezek együttjárását  lehet vizsgálni, de hogy mi történik odabent, arról fogalmunk sincs, nem is igen lehet. No, ha valaki sötét anyagból van belülről, akkor ő (az) szó szerint egy fekete doboz, akkor is ha kívülről egy hawaii ingbe van csomagolva. (Mellékszál, de repülőgépek fekete dobozai is álcázzák magukat, hiszen rikító narancssárgák. Állítólag azért, hogy könnyebb legyen az esemény utáni megtalálásuk, de valójában azért, hogy ne ismerjék fel őket a Sötétség Seregei, akik annyira buták, hogy a 'fekete doboz' kifejezést csak szó szerint tudják értelmezni.  Mondjuk épp ezért Szürke Gandalfot levadásznák percek alatt, ha nem lenne kitalált karakter.)

A sötétek (hívjuk őket így az egyszerűség kedvéért) nem gonoszak csak ostobák, nem tudatosan ártanak nekünk, csak ösztönből. Mint az Alien xenomorfjai, alapvetően enni, inni , aludni meg szaporodni akarnak, ennyi drive elég is nekik a működéshez, és persze mindezt hatékonyan teszik, minimális erőfeszítéssel maximális számú áldozatot, kibelezve ragasztani a falra.

Ez a földi viszonyok közt úgy működik, hogy a sötétek enni, inni, aludni meg baszni akarnak (nem szeretkezni, baszni - a szeretkezéshez érzelem is kellene, de az nekik nincs), és ennek megfelelően rendezik be álcázott életüket. Fő tevékenységeik a a bunkónak levés (másokba kötés, sorban eléd állás, zöldséget halkéssel evés), a szervezetlen bűnözés, a kokain-, a crack- és a kristálymeth-függőség, valamint a salátatörvények benyújtása éjfél előtt két perccel.

A sötétek szerint a black metal zene (sőt, igazából csak az a zene), Darth Vader áll a jó oldalon, Sade márki menőbb mint Voltaire, a vodka egészséges, a vitaminokat csak a gyógyszerlobbi találta ki, és ha nem bajnok a Fradi, az csak a zsidók miatt van. Az ő világukban amilyen az adjisten, olyan a kurvaanyád, ha megdobnak kővel, dobj rájuk atomot, és addig jár a korsó a kútra, míg szét nem rúgják a köcsögök.

Úgyhogy nem nehéz felismerni őket, igazából elég vacak az álcájuk. Rögtön érezni, ha egy sötét melléd ül a buszon (először a szájszag, aztán a mondatok, amik azon a szájon át jönnek), mindjárt feltűnik, hogy nem igazán látnak, ha áttolják a bevásárlókocsit a lábfejeden, és egyből kiszúrhatod gondolattalanságukat, mikor bárhol, bármilyen cikk/bejegyzés alá odakommentelik, hogy: sunáznám! Utóbbi egyébként a humorérzék hiányát is jól jelzi, mint ahogy az a savas gyűlölet is, amivel a ironikus megjegyzésekre reagálnak.

Szóval könnyen észre lehet venni a sötéteket, a hanyag álcázás meg a tömeges jelenlétük okán. Nyilvánvaló, hogy lassan átveszik a hatalmat a Földön, és ellenük már a humor sem hatásos, amivel a simán csak  buta embereket még meg lehetett leckéztetni. A sötétekről lepereg a gúny, a szarkazmust dicséretnek veszik, az iróniát szó szerint, a műveltség szerintük fogyatékosság, a racionalitás meg súlyos, de gyógyítható lelki nyavalya.

Azt az egyet nem bírják, hogy ha levegőnek nézik őket, valójában ez az egyetlen hatásos módszer ellenük. No meg az, ha kihajítjuk őket a légzsilipen az űrbe. Ezzel mondjuk sokat nem ártunk nekik, hiszen az űr kurva hideg és igen-igen sötét, azaz nekik nagyon otthonos, de tőlünk elég messze van. Van egy komplett légkört köztünk meg az űr között, gravitációs és mágneses mezővel, ami elég, hogy mi ellegyünk idelent, a sötéteket meg simán csak utáljuk ki a világegyetem nekik való nyolcvanöt százalékába.

locitrom.hu

16 oldalt raksz

Lapot indít a kormány a nyugdíjasoknak, hogy végre hiteles forrásból tájékozódhassanak - írja az index. Kell is ez mint egy falat kenyérnek a só, mint eső után a köpönyeg. Elvégre a nyugdíjasokról köztudott kormánykörökben, hogy tájékozatlanok, a gémeskútról hordják az internetet, és maguktól bedőlnének mindenféle sorosozó óriásplakát-kampánynak, úgyhogy a nyugdíjas akkor jó, ha alaposan megtájékoztatja őt a pártvezér és kancellár, valamint nem stróman üzleti barátai.

A 'nyugdíjasok' fogalma a fideszes kesztyűbáboknak annyit jelent, hogy fejkendős anyókák tyúkokat tojatnak a veteményesbe' (vagy amit csinálnak az elvetett tyúkokkal), férjeik vagy halottak, vagy még megisznak egy fröccsöt, és mindig örülnek, ha busszal viszik őket békemenetelni, pláne ha parizeres krumplit is kapnak hozzá. A nyugdíjasok egy szürke massza, nem ismerik ki magukat a világ dolgaiban, de kellően szűkszavú und Blikk-kompatibilis üzenetekkel ideológiailag elég képzettek lehetnek ahhoz, hogy a Pártra szavazzanak. Pláne ha megkímélik őket attól a szörnyű ténytől, hogy a nemzetépító kft.-n kívül holmi ellenzék is van, csak épp keresztény népnemzet helyett főleg sötétben bujkálásban gondolkodnak. Meg rémhírterjesztésben, de a megfáradt nyugdíjasok számára már a létük is rémhír, így aztán az őket tájékoztató lapban is inkább a Al- és  Felcsút örökös miniszterelnöke köszönti őket. csak hogy tudják, merre a mennyi, de főleg ki által. Hogy tájékozódjanak, végre hitelesen.

Hát ez az, ami kurvára nem így van.

Nyugdíjasnak lenni élethelyzet,  nem társadalmi státusz vagy kulturális meghatározottság, a nyugdíjasok épp úgy nem egységes csoport, mint ahogy az értelmiségiek, a gluténérzékenyek vagy a balkezesek sem. Nagy a szóródás korban, egészségi állapotban, anyagi lehetőségekben, iskolázottságban, tapasztalatokban, és ja, világnézetekben is. Pont mint bármely más társadalmi nagycsoportnál, a buszsofőrök között is van rockrajongó, vallásos, vegetáriánus, liberális, nagycsaládos, bélyeggyűjtő, MTK-drukker meg egy csomó egyéb tulajdonsággal leírható fazon, melyek egyike sem következik abból, hogy buszsofőr az illető. Mint ahogy önmagában  abból sem következik semmi, hogy valaki nyugdíjas.

Hogy valaki mégis ezt gondolja, ahhoz egészen ostoba, a fideszességbe végleg belehülyült döbröginek kell lenni. Persze lehet hogy elég, ha valaki simán csak egy cinikus szociopata, de azt hiszem, az extrém korlátoltság még ekkor is alapkövetelmény. És ha ez megvan, akkor ki lehet találni egy tizenhat(!) oldalas, negyedéves lapot, csak hogy tájékozódjon  sok nyugger arról, mi szépet és jót tesz velük/értük a kormány, és maga az elnökvezérigazgató-főtáltos államférfi, két adag pörkölt közt, a meccs szünetében.

És akkor érdemes elmélázni kissé a számokon. Negyedévente 16 oldal az igen  baráti terjedelem, nem kell az idős embereket információval túlterhelni. Elég csak a legalapvetőbb dolgokról írni, hogy csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van, a Barátokközt folytatódik. Ráadásul a negyedéves megjelenés azért is jó, mert így elkerülhető az aktualitásnak még a gyanúja is, egy ilyen periodika annyira bír naprakész lenni, mint a tavaly előtti határidőnapló. Csupa hagyománytiszteletből persze, mert hát évszázadokig az volt, hogy amit kinyomtattak az ki volt nyomtatva, és onnantól az úgy volt, a következő kinyomtatásig, azaz évekig, évtizedekig. Nem volt ez a modernkedős, követhetetlen izé, hogy ilyen hírportálok óránként frissülnek, Felcsútra a sms-eket is kinyomtatva viszik Alcsútról, futárgéppel, hogy a főnöknek ne kelljen a telefonját nyomkodnia, ha a nyomkodási referensének épp beteg a gyereke.
És persze nem lehetetlen, hogy a 16 oldalba belefér még néhány 'állítsuk meg Brüsszelt' típusú egész oldalas hirdetés, elvégre  sógor szomszédja unokaöccsének reklámügynöksége nemzetgazdaságilag kiemelt jelentőségű, köll nekik a megrendelés, mint egy Ibizán nyaralónak a prémium minőségű kokain. A maradék tíz-tizenkét oldal meg pont  elég, hogy megtudják belőle, kire kell szavazni, és nem kell leírni a nevét sem azoknak, akikre meg nem.

És még valami, ha már a számok. A hiánypótló kiadvány 2 millió 130 ezer példányban jelenik majd meg, minden nyugdíjasnak küldenek belőle. Az mondjuk érdekes kérdés, hogy akkor anyámék pl. kettőt kapnak? Elvégre ketten nyugdíjasok egy lakcímen. Amúgy persze hogy, hisz akkor minek kellene belőle több mint két milla,? Nyilván arra gondolnak az államkormány propagandaminiszteri kabinetirodájában, hogy ha egy nyugdíjas házaspár csak egyet kapna, akkor összevesznének rajta, és hát kinek hiányzik ez az extra feszkó.? Egyszerűbb, ha mindenki kap belőle sajátot (a faterok majd a vécén olvassák, a muterok meg ráhámozzák a krumplit), elvégre ingyen van... Ja nem is, gondolom közpénz-milliárdokból kell ezt is összedobni, és komolyan csodálkoznék, ha lőrinc barát sajtóholdingja nem lenne benne.

Viszont. Évente négyszer ez a példányszám, az összesen kicsivel több mint nyolc és fél millió, amivel magasan a legnagyobb "újság" lesz. Amit aztán jól el lehet majd adni sikerként, hogy hát igen, a nyugdíjas közösség (nyugdíjas társadalom, nyugdíjas tömeg, nyugdíjas lakosság) igen megkedvelte a lapot, amit az is mutat, hogy statisztikailag elhanyagolható mennyiséget küldtek vissza, faszt rajzolva a borítóra. és És azok is Soros Dzsordzs voltak mind, egytől-egyig! A mennyiség fényében viszont sikertörténet a kannás bor, a hepatitisz vagy a kukában landoló teszkós reklámanyag is.
Persze azoknak is a kukában kellene landolniuk, akik ilyen emeletes baromságokat találnak ki sérelmünkre, szellemi és anyagi értelemben egyaránt.

Interplanetáris giccs

Avagy zűrös dolgok az űrben, Föld-Mars szerelem retúrjeggyel, sötét titok a múltban, amit a néző már a huszadik percben levesz. Ez volt a Közöttünk az űr című romantikus(!) sci-fi, ami furcsa műfajához képest nem is volt annyira rossz, de ha most hirtelen újra meg kellene néznem, azt azért büntetésnek élném meg.

Mert a sci-fi az alapvetően összefér a horrorral, a lélektani drámával, a kalandregénnyel vagy a hőseposszal, és lehet egészen kocka alakú, elszántan tudományos, de romantikus leginkább tényleg csak a hősies értelmében szokott lenni. A szerelmi szál az inkább annyi, hogy Han Solo fickós lesz Leia hercegnőtől, Marty McFly összehozza a gimis szülei románcát (nettó önzésből, csak mert szeretne a jövőben majd megszületni), de például a Star Trek női szereplői nem tudnak olyan feszes kezeslábasokba bújni, hogy a férfiak legalább megbámulják őket. Kivéve Hétkilencedet, de ő meg félig borg, úgyhogy nem érzelmei vannak, csak töltöttségi szintje.

Nade, a tárgyalt műegész egy bolygóközi tinédzser lamúr, ami első hallásra annyira fából vaskarika, hogy tényleg meg kell nézni, ez most úszik-e a vízen, vagy elsüllyed. Hát röviden: egyik sem, ez valami nem arany, de középút, fontos életdilemmák koreai tinipop-dalocskák szintjén megfogalmazva.

Az egyik főhős tini egy Marson született srác, típusa első darabja, és ő is csak véletlenül marsi, mert anyu, a főűrhajós, jól eltitkolta a terhességét indulás előtt. (Hogy hogyan az rejtély, nem volt elég orvosi vizsgálat?) És ezzel iszonyúan kicseszett magával, mert lényegében belehalt a szülésbe, és kicseszett a fiával is, mert ő súlytalanságban töltötte köldökzsinórba csavart magzati életének nagy részét, aztán meg a Marson okostojáskodta magát tinédzserré, szóval eleve alkalmatlan lett a földi életre. A gravitáció, a légnyomás meg hasonlók miatt, de lehet hogy laktóz-intoleránssá is lett, csak mert arrafelé elég kevés volt a tehén, a robotokból meg legfeljebb hidraulika-folyadékot lehetett fejni, de az csak kinézetre tejszerű.

De úgy tűnik a Marson is van (volt, lesz, mittomén...) internet, és ez így kerek, légkör még nincs, de sávszélességet már bányásznak a sziklákból. Ezért aztán hősünk csetelhet egy csajjal, aki valahol Tulsában beveszi, hogy ő New York-ban ül a gépe előtt, és örökletes betegség miatt el sem hagyhatja a lakást, pedig de. Ugyanis az úrcsávó felcsempészi magát egy földi járatra, és megérkezik álmai bolygójára, ahonnan a többség menekülne, de neki még minden vicc újszülött.

Igazából az apját akarja megkeresni, meg a csetes csajt, hogy segítsen neki megkeresni az apját, róla amúgy a végére kiderül hogy a Gary Oldman az (az apa, nem a lány, bár Oldman-nek lehet hogy az is menne), így már értjük miért nem lövi le a szökevény tinit többször is.

A fiatalok szerelmessé kalandozzák magukat, a srác a földi körülmények közt romantikusan haldokolni kezd, majd hősies-romatikus módon kimentik innen, és visszaviszik a Marsra. És megy vele a csaj is, aki már a Földön is kívülálló volt, meg árva, középsúlyosan antiszociális, így aztán nyugodtan utazhat messzire, ha már szerelmes.

port.hu

Mert a szerelem ugyebár mindent legyőz. Először is a halált. és Akkor különböző nyálas filmekben járhat vissza a haláli hulla szelleme, hogy egykori párjára ráhozza a frászt, jobb esetben csak egy médiumon keresztül. A szerelem e mellett legyőzi a társadalmi-kulturális különbségeket, a régi sérelmekből növesztett gyűlöletet, ez már nem akkora mutatvány, mint a halálon átlépni, de halál még lehet belőle, lásd Rómeó és Juliskát és a mérgezett mézeskalácsot. Plusz a szerelem megállíthatná a háborút, csak a lövészárkokban mindig viszonylag kevés volt a nő, a tolerancia a férfiszerelem iránt, nem is beszélve a szolid háttérzene mellett fogyasztható gyertyafényes lazacsültről. Úgyhogy a háború az marad, a szerelem nem gátja, de néha egyenesen oka neki, kérdezze csak bárki a trójaiakat.

A szerelem itt a távolságot győzi le, de nem kapjuk meg mint üveggolyót, hisz a Mars nem messze van, csak Arizonában., nagyobb költségvetés esetén Jordániában.

És akkor néhány kihagyott ziccer, amiket vagy észre sem vettek a készítők, vagy simán csak nem érdekelték őket.

- A fiú a földi világtól elzártan nő föl, és bár megérkezve anyabolygójára viccesen csetlik-botlik (a gravitáció különbsége miatt néha szó szerint), de igazából nem derül ki milyen az, ha addigi életében egy robot volt a legjobb haverja, és a civilizációval kapcsolatos összes tudása a Mars-bázis adattárolóiból származik. Hát ennél még Tarzanról is sokkal többet tudhatunk meg egészen megsárgult ponyvaregényekből, de ennek a srácnak egyszerűen nem írtak élettörténetet a forgatókönyvbe.

- Itt valami magánvállalat kooperál a NASA-val, tisztára mint a valóságban a SpaceX-el (nyilván nem véletlenül, 2017-es a film), de semmit ne tudni, hogy akkor most az egész Mars-projekt valami nagy nemzetközi, vagy csak amerikai nemzeti nekibuzdulás, illetve hogy mennyiben a Gary Oldman által alakított Fanatikus Főgenya privát biznisze. Amivel, mint afféle rendes pszichopata, be akarja írni magát a történelembe, ha már a sorozatgyilkosság nem az ő műfaja, de mégis egy gyárilag lélek nélküli akarnok. Csak szerepet felejtettek el írni neki.

- Meg semmit nem tudunk meg arról, hogy miért űrhajóznak a Marsra bázist alapítani, tulajdonképpen mit csinálnak ott évekig, és mire jó ez nekünk itt a szomszéd bolygón? Pedig ha valami már önmeghatározása szerint is legalább részben sci-fi, akkor talán utalhattak volna rá, ha már a szerelmi szálat letudták három-négy közhellyel.

-És tényleg, azt sem értjük, a főszereplők hogy lesznek szerelmesek egymásba, csak annyit látunk, hogy egymás agyára mennek, aztán menekülnek az üldözőik elől, aztán smárolnak, de az egész dramaturgiailag annyira indokolt csak, hogy ennyi kóbor hódokat is menthetnének helyette.

Hú, az elején még úgy ugrottam neki ennek a posztnak, hogy ez egy egyszer nézhető film, de nem, mégsem. Én egyel többször láttam e művet, mint azt megérdemeltem, és már fél órája írok róla, úgyhogy gyorsan abba is hagyom.

Menő boltok el

Olvasom a hvg-n, hogy "Rengeteg bolt tűnt el Magyarországról." Jesszusom, és tessék mondani, hova tűntek? Azt értem, hogy innen el, de akkor most  Szabadkánál vagy Burgenlandban torlódnak fel épp a boltok, az út szélén.(Jut eszembe, ezzel a névvel, hogy BurgerLand én a mekdoneldsz helyében már rég megvettem volna az egészet a picsába, tényleg csak egy betűt kellene mintegy véletlenül, ám következetesen átírni hozzá. Kellemes környék az, központja Kismarton, magyarul Eisenstadt, de tényleg, a gugli fordító a horvát/szlovén Zeljezno nevet magyarra már Eisenstadt-nak fordítja.)

Hogy merre járnak most az innen elment kisboltok, azt nem tudni, én sosem volt még kisbolt, így azt sem tudom, hogy ilyenkor gurulnak vagy viszik őket. Az biztos, hogy a nagy láncok üldözik el a kicsi, nem láncokat, a Teszkó, a Spár meg az Aldi tehet arról, hogy soka a Lidli,  Lidöl vagy ahogy a szakemberek ejtik. És ez gáz, a kisboltok jók, nem kell mindig tömegesedni a nagyobb szupermarkecekben, ahol mindig ott áll neki valaki árufeltölteni, ahol én épp elcsúsznék a kiömlött tejen, és az automata pénztár nem nézi ki belőlem, hogy már kétszer tizennyolc is elmúltam, úgyhogy teljesen legális ecetes heringet vásárolnom.

Mert az tényleg kényelmes, hogy ha kell pár zsömle, egy pohár tejföl vagy pár gramm intravénás keménydrog, akkor elég csak ide a sarokra lemenni, nem kell a Aldiba' kerülgetni a 65 év altti biztonsági őröket tizenkettő után, de még egy belépő szintű agyvérzés előtt.

És a kisboltban az is jó, hogy ha egy százassal kevesebb van nálam csak legyintenek, hogy nem baj, majd legközelebb, és becsszóra elhiszik, hogy tényleg aznap vettem náluk a buggyantott joghurtot, adnak egy másikat ami csak két nap múlva buggyan meg, de előtte még elfogy vacsorára.

Plusz az általam preferált egyik kisboltot nehéz lenne eltolni a mostani helyéről, mert van fölötte tíz emelet, és ha mindegyik egyel lejjebb roskadna, akkor túl sok lakónak kellene átírni a lakcímkártyáját. A másik garázsbolt viszont egy négyemeletes aljában van, szóval veszélyeztetettebb állatfajta.

A HVG szerint főleg a Spár húzott bele, ők nyitottak sok új boltot, gondolom nagy, kopasz, agresszív boltokat, amik rögtön beszóltak a kisboltoknak, hogy húzzanak a vérbe, mert nem lesznek mindig ilyen baszottul udvariasak. Én mondjuk nem értek a kereskedelemhez, vásárolni is csak akkor szoktam, ha kell valami, de valahogy így  képzelem a kiszorítást, elvégre a kapitalizmusban farkastörvények uralkodnak, amik meg börtönmorálra épülnek. És sehol egy rendes kis maffia-szolidaritás, csak izzadt pasik sittes tetoválásokkal, akik előbb ütnek, aztán ütnek még egyszer... és onnantól meg már úgysincs kérdés. Így viselkednek ezek a nagy láncok, aki hagymát meg kakaós csigát mer árulni a területükön, arra ráküldik a verőembereiket, majd azok jól lenyomnak minden péksüteményt meg zöldséget. Néh még rájuk is köhögnek!

És amikor megvalósul a kiszorítás, és a lakótelepi kisboltok szépen elmennek munkavállalásiért sorban állni Birmingham-be, akkor már csak a Spár árul a környéken kakaós csigát. Friss, meleleg kakaós csigát, de egyszer majd kérnek érte valamit...

Ha mázlid van csak a lelkedet, a pénzedből meg hagynak neked is.

(Ez utóbbi onnan jutott eszembe, hogy - ha jól emlékszem - talán Halász Péternek volt egy performansza a rendszerváltás után, mikor kiült egy  aluljáróba koldusnak öltözve, és a kalapja mellé támasztott kartonra azt írta: "Szarok a pénzedre, a lelkedet akarom!" Asszem tényeg ő volt, a net erre már nem emlékszik.)

Mire jó egy világvége?

Hú, sok mindenre. Pélául remek téma nekem, így visszanézve elég sokszor írtam ilyenekről, csak mert érdekel, megnevettett, elszórakoztat, de két dolgot biztosan nem okoz nálam egyetlen világvége-elmélet sem. Félelmet és szexuális izgalmat. Nekem az armageddoni apokalipszis nem para, nem bírok szorongani miatta, dolgozunk régóta a végítéleten, ha a nyakunkba szakad, nem lesz min csodálkoznunk. Én a világvégével kapcsolatban a szerény elfogadás pártján állok, nem értem a rettegést, de azt sem, ha valakinek ettől áll föl.

Ez most azért jutott eszembe, mert legyártottam (megírtam, kifogalmaztam magamból, verbálhangszereltem etc.) az aktuális szociálpszichológiai cikkemet, ami pont erről szól. Hogy miért is várjuk (leglább is a nyugati kultúrában) folyton a véget?

Röviden azért, mert tudjuk hogy meg fogunk halni, és ha nekünk végünk lesz, akkor nyilván a világnnak is, majd egyszer. A kakadukkal vagy a mormotákkal ellentétben nekünk embereknek van mulandóság-tudatunk, és azt szeretjük kivetíteni a körülöttünk lévő világra is. Semmi sem tart örökké, sem mi, sem a világ amit magunk köré projektáltunk.

És nem is olyan nagy baj a világvége, főleg ha mi túléljük és nem kell Mad Max-stílusban megküzdenünk az utolsó szállítmány kókuszos kekszért. Kicsit kőkorszakiak leszünk, de nem lesz több villanyszámla, zacskós leves vagy napi szappanopera, megpusztull a kiálhatatlan szomszéd, és ha előrelátó módon nem szaporodtunk, akkor a kölykök miatt sem kell majd aggódni. 

Ha meg nem éljük túl, akkor vár a Nirvána vagy valamiféle túlvilág, esetleg a Bardo mint köztes lét, vagy a Purgatórium, mint szintén, de minden esetre érdekes tapasztalat lesz. Ráadásul - és ez a bonus track - nem kell megnéznünk a világvégét feldolgozó hollywoodi szemeteket, ahol nyilvn Tom Cruise játszaná a Brad Pittet játszó Tom Hanks-et, vagy fordítva, attól függően melyikük hal bele jobban a végítéletbe. (Mondjuk Cruise szcientológus, szóval ha keresztény lennék, szerintem elkárhozna, bár gyanús, hogy a pokolban is vannak producerek, meg komplett filmipar.)

De ez a veszély, csak túlélés esetén fenyeget, és még akkor is van esélye, hogy nem marad a közelünkben mozi. Vagyis a világ élhetőbb lesz, szuperhősös képregényfilmek, meg romkomok nélkül. Keményebb, de élhetőbb.

index.hu 

Formát öltő félelem

"Harminc milliót költött plasztikáztatásra a leghúsosabb vaginájú nő" olvasom az origo valamelyik leágazásám ebéd után, és valahol mélyen elgondolkodik bennem a krumplipüré, hogy feljöjjön-e körülnézni? Nem tud annyira vasárnap délután lenni, hogy megérdemeljek egy ilyen hírt az arcomba. Pláne, mert a leghúsosabb pina tulajdonosa amúgy annyira ijesztőre varratta magát, hogy már bottal sem piszkálnám meg, ha szembe jönne az utcán, a lehető legrövidebb úton menekülnék haza, hogy gyorsan nézzek egy kis darabolós horrort, hátha attól helyreáll a lelki egyensúlyom.

Horrorban amúgy is jó vagyok. Csak az elmúlt naokban legalább ötöt néztem meg, de nincs értelme magyarázatom, hogy miért. Az egyk generális magyarázat az lenne, hogy egy rendes slasher igen jó kontrasztot képez a mindennapjainkkal, azaz ahhoz képest az elszart életünk sem olyan szörnyű, hisz nincs ugyan pénzünk, társunk,  jövőnk és a jelenünk is akadozik, de nem üldöz minket egy pszichopata gyilkos, hogy kibelezzen, de csak miután durván megcsonkított. Szóval valami kitekert pszicológia mentén, a horror akár fel is vidíthat minket, de mégsem teszi. Én rosszkedv ellen inkább komédiákat fogyasztok, nagy dózisban, minőségtől függetlenül, a horror az inkább arra jó, hogy tárgyat és formát ad a meghatározatlan szorongásnak, és nem úgy általában rettegünk a világtól, hanem konkrétan a taxasi  láncfűrészes gyilkostól álmodunk rosszat. És a rossz álomban is van jó, az a pillanat, mikor felébredünk, és rájövünk, hogy mindez csak álom volt, de hogy ott mitől is kellett félnünk, az jótékonyan a feledés ködébe vész mire lefő a kávé.

És ráadásul a horrotól nem is szoktam rosszat álmodni, az egyszerűen kisüti belőlem a félelmeket, hogy aztán álmomban már nyugodtan kirándulhassak nem létező városokba, ismeretlenek társaságában. Néha többször egymás után ugyanabba a nem létező városba, legközelebb szerzek már egy térképet róla.

De ez a húsos vaginájút, ezt nem lesz könnyű feledni. Úgyhogy keresek valami rendes pszichopatás filmet, egy jó kis ZS-kategóriásat a 'vér és bél' paradigma mentén, hisz mióta nem Petrával nézek filmeket, szabad ilyenekkel is rombolni az egyre szemcsésedő személyiségemet. Veszélyeztetett állatfajnak kellene lennem, ha már embernek csak egy átlagos balfasz vagyok.

Nem nyaralni, nosztalgiázni!

Most hogy végre nyár (már akinek végre, nekem csak simán mi ez szörnyű meleg, meg a szemembe vakító Nap), már mindenhol azt taglalják, hova menjünk nyaralni. esetemben ez egyszerű, sehova. Mert se pénzem (se múltam, se jövőm - na jó, múltam az még akad), se kedvem, szóval ha lenne pénzem akkor se nyaralnék, mert a nyaralás az legtöbbször vízparton dekkolást jelent, az meg unalmas, meleg van, lángos és szúnyogok, de ezekből én csak a lángost kedvelem.

A tejfölös lángost, ami azért fontos, mert az utazás (akkor is ha nem nyaralunk, csak rendes und képzett rohamturistaként legyalulunk egy-egy várost) nem fenékig tejfel, vagyis a városnézés sokszor nem nyalás, hanem inkább szopás, bár az idevágó disznó viccet most nem idézem. Majd  a végén. Szóval, a vízpartosított instant nyaralás csak akkor jó, ha nincs túl nyár, nekem meg van kettő-öt nagyon vastag regényem, amikre vágyom, mert akkor a vízparton olvasás egy majdnem jó program lehet.

Tizensok éve voltam utoljára nyaralni ezzel a vízparti paradigmával, és nem hiányzik. Azóta (de előtte is sokszor) őszőltem és tavaszoltam, de semmi gesztenyegyűjtés, semmi locsolkodás a májusfáról, ezek az évszakolások városi túrák voltak. Főleg, és egy idő után kizárólagosan Londonba (ahonnan azér ki-kimozdultam, Oxford, Cambridge, Brighton vagy Farnborough sérelmére), de korábban azért volt Bécs, Prága, Barcelona, Koppenhága, sőt Monaco (avagy Monte-Carlo, ha már városállam az is), ahol egyszer a múlt században egy hétig nyaraltunk. De ott is több volt a városnézés, mint a starndolás, szerencsére,  így voltunk odafele Velencében (ahol aztán még párszor), Nizzában, meg úgy általában a Kottazűr nevű francia riviérán. (Na ja, nekem nem a Balaton a riviéra, de az északi partot azért nagyon bírom, kár hogy a mi megyénkhez pont a déli tartozik. Bár innen jobb a kilátás.) 

Szóval most nosztalgiázom egyet a nem fenékig élményekből, amiket rég megszépített már az idő, az az alattomos rohadék.

Monacóban például egy remek diákszállón laktunk Erikával ('93-ban, te jó ég!), amiben az ára volt remek, meg a kilátás a teraszról (az épület régebben valami arisztokrata villája volt), a tízágyas háló már kevésbé, de a például a teraszon remekül megmelegedett a babkonzerv, ha kitettük a napra, ha meg nem, akkor kicsit lassabban. Egy francia szakos csaj volt az idegenvezetőnk, aki inkább idegesítő volt mint funkcionális gondolom az ingyen nyaralásért csinálta, pedig annyira fapados volt a dolog, hogy csóró főiskolásként sem okozott nálunk pénzügyi válságot. Mint ahogy az első London sem, épp negyedszázada, átszelve busszal Európát, minek következtében sok-sok száz kilométernyi autópályát láttam tök egyforma benzinkutakkal, de legalább szarul lettem a kompon Calais és Dover között. Monte-Carlo volt az, ahol nagyon fapados turisták voltunk, az út árában benne volt az Oceanográfiai Múzeum meg hercegi palota, de amúgy főleg a kikötő sarkában lévő eldugott supermarche-ba jártunk, mert ott volt olcsó a zsömle, bár nem passzolt olyan jól a babkonzervhez.

Vagy amikor Prágába indultunk, de odafele megálltunk Bécsben is várost nézni, mi meg majdnem szomjan haltunk a nyári kánikulában. Mikor visszaértünk a kisbuszhoz, előbányásztam a vészhelyzeti doboz sört a táskámból, azon osztoztunk ketten, és tényleg iszonyúan szomjasak lehettünk, mert semmi más nem indokolta, hogy öklendezés nélkül nyeltük be a lét, ami kesernyés, meleg és fura mód szénszavas fürdővízként volt azonosítható, de szájszárazság ellen használt egy darabig. Mert csak cseh koronánk volt, azt nem mondták, hogy Bécsben is kell majd kolbászolnunk (illetve parizeres-zsemléznünk, olvadt sportszelettel desszertelve, hisz nem volt nálunk euró), így aztán vártuk a cseh határt, mint a megváltást. És a határállomás melletti benzinkútnál rögtön vettünk nagy és hideg citromos ásványvizet, kólát meg mifenét, de sört azt nem, még dolgozott bennünk a korábbi élmény.

Plusz Prágában lehetett kapni Dr. Peppert, amit akkor nálunk nem, meg söröltünk az U Fleku-ban, ami arról híres, hogy több mint ötszáz éve főzik a pincében ugyanazt a barnasört, és ha nem szól az ember külön, a pincér lebasz mellé egy-egy Becherovkát is, amit én egy ideje már meg sem bírnék inni, mondjuk nem is próbálom.

És Prága az a város ahová mindig visszavágytam, de később nem lehetett, mert Petra, a párom, olyan fokon London-függő (lett), hogy szóba se került.

És akkor London. Az pont Petrával esett meg, hogy élete első repülőútján elhagyta a Vizzer a csomagját, pontosabban elküldte Rómába, így aztán csak másnapra került elő. Mikor évekkel később egyszer Standstedről jöttünk haza, eszembe is jutott, hogy ő még nem járt ezen a reptéren, de a fehér hátizsákja évekkel korábban már igen. Egyszer lemaradt a metróról, amire én már felszálltam, illetve felszardíniáztam magam a reggeli tömeg által eluralt, sínen guruló konzervdobozba, ő meg állt a peronon, annyira elveszett ábrázattal, hogy nem is értettem. Hisz a következő állomáson leszálltam, és következő metró is ugyanott állt meg, tehát, ha maradt annál az ajtónál, akkor simán csak be kellet várnom, pár perc múlva meg is jött. De a pánik azért pánik, pláne ha valaki begörcsöl attól is, ha angolul szólnak hozzá, ami Londonban, hát azért előfordul.

És Orsi, aki igen jó barát volt, és párszor vele is voltam arra, szintén nem akart angolul kommunikálni, de annyira nem, hogy a Tesco-ban vagy a Sainsbury's-ben a kezembe nyomta a kosarát, meg némi készpéznt, hogy akkor fizessek én, hátha a pénztáros néni kérdez valamit, és az őt lelkileg megviselné. Amúgy ő elvolt a kávén-cigaretta kombóval és néhány sajtos szendviccsel, ezért egyszer úgy a harmadik napon én rángattam be egy pizzériába (a Bakert Street-en, ez másnak is ismerős), hogy inkább meghívom, de most tényleg együnk valami rendes meleg kaját, egy pint sörrel, utána egy kávával, pont mint egy ember, aki épp szabad akaratából turista. 

Vagy Csaba, egy filozófus kollégám, akivel  szintén jártam Londont (Orsiékkal közösen), a negyedik-hatodik porter után, már folékony angolsággal beszélgetett a csapossal, pedig elvileg nem tudott angolul, németül annál inkább. De furcsa mód a nyelvtudása, amivel Jénában filozófiailag adott elő konferenciákon, működött egy Uxbridge-i kocsmában is, ott mondjuk senki nem feszegette a szubjektív és objektív idealizmus differenciáját, Nietzsche-ről meg azt hitték, hogy olyan mint a nachos, csak német. Van abban valami, hogy az angol meg a német rokon nyelv, bulvárlapokat már én is folyékonyan olvasok németül. Nem mondom, hogy értem, de el bírom olvasni. Folyékonyan!

Csabával voltam a leghosszabban a British Múzeumban, elvégre ő nem csak filozófus, de történész is (ami én nem), úgyhogy őt mindenkinél jobban érdekelte a cucc. Nekem meg azért volt emlékezetes az alakalom, mert a British vécéjében felejtettem a kabátom, később már meg sem lett, úgyhogy vehettem egyet, középdrágán. (És egyszer Petrával is jártam úgy, hogy félbetört a gyakorlatilag új cipőm talpa, akkor is kellet venni valamit, de az a vászoncipő legalább igen kényelmes volt, ha nem is legpraktikusabb az ottani esőben. A járókelők meg hülyén néztek, ahogy a Queenswayen egy sarki szemetesbe dobtam egy pár újszerűnek tűnő bőrcipőt, jelentősen megkönnyebbült fejjel. Törte a lábam, na.)

Ha meg véletlenül nem London, akkor azért Petrával is volt Bécs, és főleg miattam volt Rijeka (inkluzíve Crikvenica és Opatija), mikor levonatoztunk egy hosszú hétvégére a tengerig. Egy jó hotelben foglaltam szállást, csakhogy. A jó hotel jó messze volt a belvárostól (de legalább saját stranddal, ami pont nem volt érdekes), grandiózus reggeli svédasztallal, de első esete órákba telt, mire rájöttünk, hogy azért nem megy a légkondi, mert nincs zárva az ablak, ahol meg ott az érzékelő. És kalandos volt az odaút, mert Kaposvárról vonattal két átszállásba meg egy teljes éjszakába került. Gyékényesig egy lepusztult, nem kicsit ragacsos személyvonat, onnan egy kulturáltabb nemzetközi vágánypusztító Zágrábig, és valamikor éjfél után Zágrábból a Rijekai expressz, ami kora reggel ért oda. Ezt a  mókát korábban már többször és többekkel megcsináltam, de akkor a vonaton azért bírtam aludni, ez alkalommal viszont beült mellénk a fülkébe Milo, egy - saját bevallása szerint - gyógyulófélben lévő heroinista, aki épp túl volt egy nagy válságon (család, párkapcsolat, miazmás), és be nem állt  a szája a végállomásig. A nagyon-nagyon csekély horvátomat elő sem vettem, ő meg ha döcögősen is, de kifejezte magát angolul, aztán mikor hajnali kettő felé a büfékocsiból szerzett sört, egészen jót beszélgettünk. (Nincs annál jobb, mint hajnali kettőkor a vonaton langyos sört inni egy tudatmódosult horvát junkie-val.) Aztán reggel, mire megérkeztünk, sikeresen lekoptattuk, pedig már komolyan tartottunk tőle, hogy a korlátozott nyelvi kóddal, sérelmükre elkövetett lelkizést, egy rijekai kávézóban folytatná.

Utólag persze ez is inkább csak egy érdekes emlék, a fenékig tejfeltől messze van, de arra az időre emlékezteti az embert, mikor még történtek vele dolgok. A mások által életnek mondott problémahalmaz.

p.s. Ja, a beígért disznó vicc az annyira prosztó, hogy inkább mégse. Mindenkinek jobb így. (És nem mindenki jobbágy!)

Nemzethy Váross-állam

Elnézve azt, hogy ártunk és ormányunk miképp von magához (pontosabban a pártvezér és kancellárhoz) minden döntést és erőforrást, nehéz nem észrevenni, hogy a cinikusan "nemzeti együttműködésnek" nevezett rezsim címkéjével igazából mit is építenek: Egy városállamot. A karmelita kolostor saját lábon álló dolgozószobájában azon megy az agyalás, hogy ne egy országot kelljen működtetni, csak egy poliszt. (Ezúttal nem a rendőrség, vagy Sting egykori zenekara értelmében. Pedig jobban járnánk, ha valami újhullámos gitárzenével foglalkoznának inkább a sorosozva lőrincbarátozás közben. De Doo Doo Doo, De Da Da Da -mint az közismert)

Mert egy ország az eleve egy sokfejű sárkány, olyan idegesítő dolgok vannak benne, mint önkormányzatok (saját bevételekkel és költségvetéssel), ellenzéki pártok, szakszervezetek, független média, civil mozgalmak, sőt - valami egészen szélsőséges esetben - legalább is részben racionális (kíváncsi, tájékozott, blablabla) választópolgárok. Ez veszélyes!

A pártvezér és kancellár fejében megképződő államban nem polgárok vannak hanem alattvalók, nem valódi civilek hanem menetelő segédcsapatok, nem független sajtó, hanem központosított tájékoztatás, nem ellenzéki pártok, hanem őfelsége ellenzéke, amelyik szükség esetén belső ellenségként is felmutatható. És egyáltalán nincsnek önkormányzatok, csak hűbéresek, a főhatalom agyament döntéseinek helyi végrehajtói. Akik nem önállóak, csak a Központ kinyújtott karjai, amikkel a főnökség cukorkát és pofonokat is oszthat az istenadta népnek.

De hogy idáig eljussanak, előbb főleg pofonokat kell osztani az önállóskodó önkoriknak, elvonni a bevételeket, például úgy, hogy "különleges gazdasági övezetté" nyilvánítják a komoly iparűzési adót fizető nagyvállalatok telephelyeit (ezt az övezetezést amúgy egy az egyben a Kínai Kommunista Párttól nyúlták), és csak annyi mozgásteret hagyni a polgármestereknek és képviselő-testületeknek, hogy  ha felbugyog a szar a csatornából, annak egy részét azért rájuk lehessen kenni. Klikkelik a közoktatást, kancellárokat ültetnek az egyetemek nyakára, de már  színházigzgatókat is a miniszter nevezi, aki meg annyira önálló, mint egy cserepes virág.

És hát az a modell, ami így felködlik előttünk, az nagyjából tényleg egy városállam, egy vezetővel és annak szűk körével, egy akarattal, egy helyről irányított szinte mindennel. Valahol félúton Athén és Spárta között. Mert egyfelől van egy kemény, katonás autokrácia (tisztifőorvosok és kórházparancsnokok ugyebár, már várom az iskolatábornokokat, meg a Könyvtári Vezérkart), másfelől meg eljátszák a demokráciát, magukra szabott választási joggal és konzultációnak csúfolt, álkérdéses cserépszavazásokkal. Sőt fejlettebbek is, mint az ókori Athén, hiszen ott csak egy szűk kisebbség nyilváníthatott véleményt a népgyűlésben, miszerint a szabad, athéni polgárságú férfiak, minden nő, rabszolga (női rabszolga pláne), nem athéni születésű eleve ki volt zárva, bár a szavazó kisebbség azért néha tényleg dönthetett. Nálunk viszont mindenki belekonzulálhat a migránsos-járványos soros kérdésekbe, ráadásul azzal a megnyugtató érzéssel, hogy kurvára nem fog számítani a véleménye, pont ahogy eddig se számított. Kivéve ha népszerűségi mutatók méréséről van szó, de erről már írtam.

Talán nem véletlen, hogy Al-és Felcsút magát reformátusnak kiadó miniszterelnöke mindig lelkes ha a Vatikánba kell udvariassági látogatnia, elvégre az ma is egy rendes, feudális városállam(ocska). Vagy városkaállam, talán ez utóbbi a helyes. Ott az van, hogy ha a pápa véletlenül belerúg az asztal lábába, akkor a bíbors-államtitkárok is felszisszenek, hogy akkurvaéletbe, aztán gyorsan meggyónják egymásnak. A Római Kaotikus egyház az a hely, ahol hivatalosan még mindig megvan a pápai tévedhetetlenség dogmája, az ex cathedra kinyilatkoztatott rendeletek, vagyis valami olyasmi, amit a pártvezér és kancellár itthonra is szeretne. Magának, mert ha más jutna hatalomra, és élne az ő eszközeivel, a felcsúti lenne a legharcosabban demokráciavédő, aki egésszen Brüsszelig, meg a New York-i ENSZ-palotáig panaszkodna arról, hogy itthon mekkora elnyomás van.

De amíg a karmelita sasfészekből nézhet le az alant elterülőkre, addig tetszik neki a városállami működésmód, és tényeg, egy nem egész tízmilliós populáció máshol egy nagyváros lakossága, illetve Kínában egy közepesé. Ezt jól el lehet kézivezérelni, legalább is szerintük, bár pont a vatikáni példa itt nem működik. Mert a pápai államnak nincs ipara, mezőgazdasága, tömegközlekedése vagy légiereje, a gazdaságuk alapvető ágazatai a turizmus, a bélyegkiadás meg a Svájci Gárda. (Jellemző, még a testőrséget is kiszervezik Svájcbe.) 

Nálunk viszont mindenfélével kellene foglalkozni, amihez a főnök nem ért, de az állami kormánypártnál túl sok a jogász végzettségű politikai kesztyűsbáb, akik tényleg elhiszik, hogy a politikai az törvények és rendeletek keresztül verése a társadalmon, meg néha egy kis szalagátvágás a álasztókerületben. Már a hűbéruraknak végzett kunnilingváción kívül. (Fellációt csak az arra érdemesek végezhetnek a Nemzet Bránerén.) meg néha mintha komolyan gondolnák, hogy egy jogász az ab ovo mindenhez ért, hisz olyan okos, hogy még azt is  neve elé írhatja, hogy dr. (Melékszál, de mások miért nem? Más is öt évig járt egyetemre, de ha akar a neve elé ilyen sznob két betűt, akkor mehet PhD-t csinálni, hosszan, drágán valamint feleslegesen. Jó, az orvosoknál ez lehet amolyan megkülönböztető jelzés, kék villgó a mentőjükön, de egy jogász mi a ráktól doktor?)

Szóval ez a városállami működés lehet cél, sőt csak az, mert eszközként sehova sem vezet, csak épp inkompatibilis a cvilizációnk jelenével, bármennyit is hablatyol a kormánypropaganda a nemzethy hazaffyas önállóság független autonómiájáról, vagy miről. De a főférfiaknak annyi esemes jön a banki tranzakciókról, hogy nem kapják már meg a józan ész rövid szöveges üzeneteit. A szakértelemről nem is szólva, az eleve le van tiltva, mer' a szakértelem az kommuista, vagy liberális, vagy mindkettő, mint afféle mitológiai kentaur. Majd nem csak le- de be is lesz tiltva, amint kinevezik a médiaparancsnokokat, tegnapelőttől.