Táncoló maligánfokok

Nagy az isten állatkertje és főleg velünk van tele. Elvégre ha az emberek állatokat raknak ilyen kertekbe nézegetési célzattal, akkor egy isten meg embereket nyilván. Mi meg ülünk a tévesen civilizációnak nevezett állatmutogatóban, várjuk az esti etetést, meg hogy valaki pakoljon már alánk tiszta almot, lehetőleg digitálisat.

Állatkerti létünk legjobb szemléltetőeszköze az internetes világháló, ami nemhogy nem felejt, de még nevetségessé is tesz minket, mert ami nekünk spontán és természetes, az már enyhe felülnézetből is szánalmas, és mindenek felett röhejes.

Na ez itt egy tipikus állatkerti házivideó. Valaki kirándulni vitte a gyereket, vett neki lufit meg vattacukrot, és közben filmezte a bentlakókat:

A műegészben látható tartalom értelmezhető népművészetként, vagy naiv művészetként, a kettő között az az a különbség, hogy az első benne van a Bevezetés a néprajzba hülyéknek is című könyv bármelyik kötetében, a második pedig jobb esetben a fészbukon, rosszabban viszont a rendőrségi hírekben. ("Súlyos csípősérülésbe torkollt a vidám italozásnak induló baráti leszámolás.")

A fentebb dokumentált néptagok előadása néptáncnak csak annyiban minősül, hogy ők valóban táncolni próbálnak, ám az ilyesfajta mozgáskultúráért nem jár gyakorlati jegy a tanárképzőn. A szándéketika és a következményetika mintájára itt is megkülönböztethetjük a táncolás szándékát (mely kétségtelenül jelen van alanyainknál) és a tényleges, sokak által táncolásnak mondott produkciót. És tényleg nem mindegy, hogy mi is volt az előadó szándéka, hisz az önkifejezés, szórakoztatás és megbotránkoztatás szentháromságából egyszerre legfeljebb kettőt sikerül prezentálniuk, de rendszerint pont a harmadik lett volna a cél.

A koreográfiák eléggé egyszerűek és egylényegűek. Van a kisterpeszben bizonytalanul toporgás, a derékból tétlenkedés erős kapálódzással, és a nem létező legyeket röptükben elkapni próbálás A kusza tekintet és a stabil hátonfekvésben harmonikázás opcionális, csakúgy mint a felsőruházat hanyagolása. Utóbbi egyébként nyilván afféle férfivirtus, elvégre tökös legény az, aki a pollenszezon közepén és/vagy az ipari szmogban ennyire nem törődik a bőre minőségével, de hát ők szőrén ülik meg a hidratálókrém teljes hiányát. Mert kinek is kellenek ilyen kispolgári csökevények, mikor a vodka épp akut táncolást okoz az embernek, valamint környezete sérelmére.

Amúgy pedig tartalom és forma egységét látjuk itt megvalósulni, avagy a suttyó, tántorogva rángatózáshoz remekül illik az NB III-as diszkósláger gagyiság-együtthatója. Hogy melyik a tartalom és melyik a forma, arról egyébként érdekes szimpóziumot lehetne rendezni,de minek. 

Amúgy megnéznék egy kontrollcsoportot is, ahol vodka helyett fekete címkés cseresznyét isznak, és a Kokódzsambóra megy a rogyásig járom, míg bele nem hánynak a körhintás kétkazettás magnójába. Vagy nem robbantanak ki polgárháborút, a céllövöldétől indulva, hogy küzdjenek a disznóvágás-alapú társadalomért.

A rendszer idegen

Már két napja vége az Indexnek, úgy értem a logó még megvan, ha ritkásan is, de frissül a tartalom, de azért egy bármelyik korábbi hétvégéhez képest is több mint szerény a felhozatal. Igazi poszt-szerkesztőségi, halálhangulatú uborkaszezonozás, rutinból belefáradással. Nyilván vannak még páran a szerkesztőségben, ők felkúrnak a felületre egy-két valahonnan átvett hírt, de azok is csak a balesetek, időjárás, foci háromszögében kóvályognak, közélei tartalom semmi. Na ja, ahhoz közélet is kellene, mert ami itt e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban közélet címén megy, azt máshol maffialeszámolásnak, kamarilla-politikának, korrupciónak hívják, ha meg szakszavakkal akarnak dobálózni, akkor nepotizmusnak. 

A nepotizmus az olyan, hogy akinek hatalma van, annak lesz ettől automatikusan pénze is, és ettől lesz tejjel-mézzel dubajozása az családnak és a család barátainak. A nepotizmus rendszerében nem az számít, mit tudsz, mire vagy képes, hanem kinek a fia-lánya vagy, vagy kihez mentél hozzá, esetleg kinek a fia dug meg minden kedden, és fizet ki néhány felügyelőbizottsági állással.

Na ebben a világban az Index persze hogy rendszeridegen, de mivel egyelőre még nem Észak-Koreában vagyunk, mégsem lehet légvédelmi ágyú elé kötni a főszerkesztőt és atomot dobni a többiekre, sőt nálunk még a polóniumos tea sem jött divatba, pedig igény az volna rá.

A történetben az a leggusztustalanabb, hogy a sok öltönyös kakadu sértődötten kéri ki magának, hogy ugyan, nekik aztán semmi közük nem volt az Index kinyírásához, hisz a főszerkesztőt a tulajdonos képviselője rúgta ki, a többiek meg felmondtak, tisztára maguktól. És egyébként is, fideszéknél nem szokás belepofázni a magáncégek ügyeibe, és pláne nem a sajtó dolgaiba. Biztos rohadtul meglepődtek, mikor egyszer csak az origó "újságíróinak" puha nyelvét érezték az ánuszukban, de hát ilyen a szabad piac, ha ők ennyire félelmetesen tehetséges és jól teljesítő vezetői az országnak, akkor ezt előbb utóbb valaki úgyis megírja. Egyébként is, fantasztikus képességeiknél csak a szerénységük nagyobb. Aki mást állít, az mocskos brüsszelita soroskomcsi libernyákoló, de ők elnézik neki, a kis retardáltnak és még csak közé sem lövetnek.

Hisz a maffia más módszerekkel dogozik. Az indexesek is azután mondtak fel tömegesen, hogy megtalálták a lófejet az ágyukban, mert ártunk és ormányunk már selyemzsinórt küldeni is túl bunkó. (És tényleg, a boldog istván nevű fideszes szararc (mellékállásban parlamenti képviselő) is azzal hencegett ma reggel, hogy pont leszarja az Indexet, ő csak vadhajtások nevű náci csőcselékmagazint olvassa, számára az a vezető hírportál. Hát, neki speciel már Bohumil Hrabal vagy Jaroslav Hasek is megugorhatatlan kulturális nívó, ő egy olyan fazon, akikről az említett urak, vagy manapság Viktor Pelevin igazán epébe mártott tollal írtak, hadd röhögjön rajtuk a nyájas olvasó.)

Agyarország fővárosa Felcsút, akinek ez nem tetszik, az annyit is ér!

(Ceterum censeo: A business class felől nézve, igen is jól fest ez az ország.)

Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről

Igen, ez is egy filmcím, egy olyan, hogy gyorsan meg kellett néznem. Amúgy egy trilógia harmadik darabja, úgyhogy gyorsan hozzácsaptam még a másodikat is (Te, aki élsz), és rájöttem, hogy tetszőleges sorrendben nézhetők, a hangulatuk, a képi világuk, a szerkesztésmódjuk tök egyforma, egy-két színészen látszanak csak az eltelt évek. Mert a svéd rendező Roy Andersson átlagosan hétévente rendez filmet, tehát ritkábban mint korrupt politikusok olimpiát, és pont olyan gyakran, amilyen időközönként új karrierbe kellene kezdeni az ócska menedzserkönyvek szerint.

Ezt a két filmet nem érdemes külön tárgyalni, sőt a harmadikat sem, ami időrendben az első, a Dalok a második emeletről, amit én itt az elsőn nézek majd meg holnap, szóval ezek ugyanazok. (Számok, számok mindenhol, kicsit beleszédültem, pedig egyszer rég ötösre szigorlatoztam matekból.)

Egyiknek sincs a szó hagyományos értelmében vett története, az egynéhány karakter mindennapjaiból kicsípett jeleneteket egyetlen, mozdulatlan kameraállásból mutatja, a tárgyi környezetben meg minden fakó és kopottasan letisztult. Szóval ezek filmre vitt minimalista festmények, de tényleg, minden szoba- kórház- vagy étterembelső olyan benne, mintha egy pre-poszt-apokaliptikus Ikeában lennénk, és ezt a hatást fokozzák a velős, iszonyú fekete humorral átitatott párbeszédek.

Ez így akár riasztónak is hangozhat, pedig ezeket a jeleneteket órákig el bírnám nézni, olyanok mint egy menő étcsoki, hogy kesernyés, egyáltalán nem tejes, viszont nagyon organikus és fair trade, de nem lehet abbahagyni. Az ember enne egy kis megaédes vaníliafagyit, és a második tábla étcsoki végére érve sem érti, hogy ez miért ennyire jó, mikor édesség ennél messzebb már nem állhatna a vaníliafagyitól. Legfeljebb a csilis étcsoki.

Ha nem lenne tőrőlmetszetten skandináv, azt mondanám, ez annyira zen (vagy tao?), hogy mindjárt a rizsfőző lábasomhoz nyúlok tőle, és mantrákat mormolok az orrommal, pedig nekem csak a Mecsek a Himalája.

A zen koanok amúgy is nehezen érthető aforizmák, elvégre nem ésszel kell felfogni őket, túl vannak a mindennapi racionalitáson, csak annyi a dolguk lökjenek rajtad egyet Ezeknek a szkeccsfilmeknek a mozaikdarabkái is egy-egy velős, de ésszel nem dekódolható tanításnak tekinthetők. Nem mondom hogy azok, gőzöm sincs róla, és szerintem ezt maga Andersson sem tudja, de tekinthetők annak. A tekintés nem kerül semmibe, optimális esetben a megvilágosodás sem. Mert azt nem csináljuk, hanem megtörténik velünk.

Ezeket a filmeket sem nézzük, csak megtörténnek velünk. Velem jókor történtek jó irányba, szóval zseniálisnak láttam mindkettőt, a harmadiktól ami az első, sem várok kevesebbet. Amúgy is az a befogadásművészeti koncepcióm, hogy fordítva nézem a trilógiát, így a benne művészileg elemelt reménytelenség kap fogni egy vajszínű árnyalatot.Ez különösen akkor jön jól, ha épp nem egy kis-, hanem egy szürrealista, kaffkai módon nyomasztó jelenetet nézünk, a szürkésbarna majdnem összes árnyalatában. (Egyébként a Te, aki élsz harmadánál, a villamosszékes intermezzonál jöttem rá, hogy én ezt már láttam, sőt lehet, hogy írtam is róla.)

Egyetlen kritikai észrevétel:  a szürke kilátástalanság még soha sem volt ennyire szórakoztató, de az én ízlésemhez képest túl sokat trombitálnak bennük, hangulatfestő jelleggel. Egységnyi szarkazmushoz kevesebb fúvószenét, ha kérhetném!

(Amúgy az egész fenn van a YouTube-on.)

Tüntetőleg feltűn ő

Tegnaptól kötelező a nagybritánoknál az üzleti maszkviselés, azaz üzleti maszkot kell viselni, ha az ember bemegy a boltba. Vagy ha bent van a boltban, szóval nem csak a behaladáshoz kell elmaszkolódni, de ahhoz is, hogy az ember narancsos ruhacsipeszt vegyen, meg vodkás szendvicset.

Erre a Reuters oldalán szembe jön egy fotó, ahol egy férfi jellegű állampolgár maszkban sétál az Oxford Streeten, ami indokolt, ott elég sok a bolt jellegű üzlet, sőt főleg az. Az nem derül ki hogy bement-e egy boltba is üzletelni, gondolom nem, a biztonsági őrök igencsak földre lökték volna (nagyon dulván) mert nem az előírt helyen viselte a maszkot, mondjuk mindenki szerencséjére.

reuters.com

Hónapok óta megy a maszkokkal való poénkodás, mint szabadidős tevékenység és mint urbánus népművészet egyaránt, hónapok óta kerülget egyre több embert a hányinger annak a szónak hallatán, hogy "karanténvideó", és tényleg azt hittük hogy ebben a témában már nem lehet jobban lerágni a csontot.

Aztán jön ez a faszi, aki biztos az exhibicionizmus legalizálásáért tüntet (neki még nem szóltak, hogy szabad, de láthatóan nem az a lógós fajta), és eddig nem látott szintre emeli,  mintegy kimaszkolja a témát. Izé, maxolja, ekszplicit szekszuális felhangokkal. Én meg eszem egy kexet.

A szűz irodalma

Izé, A tűz birodalma. Ez egy fene tudja milyen műfajú darab, amit jó ideje kerültem már tudatosan, mert annyira szar nem lehet a helyzet, hogy én ezt megtekintésemmel illessem. Aztán kiderült, hogy de, lehet.

Sőt mondhatni kötelező, hisz e remek darab pont idén játszódik (bár 2002-ben készült), és nekem innen kell megtudnom, hogy már húsz éve dúlják szét sárkányok a világot, én gondolom csak azért nem találkoztam még velük, mert felénk nem vezet autópálya, vonattal is csak átszállással lehet jönni Pest felől, szóval ez az egész még a sárkányoknak is macerás.

Londont mondjuk rommá süsüzték az egyfejű tűzokádók, de az is mostanában lehetett, kevesebb mint három éve még eléggé egyben volt a város, igaz karamellás nápolyit már akkor is alig lehetett kapni, ami azért már egy komolyabb apokalipszisre is utalhatott. Utalhatott volna, de nem olvastam a jelekből.

De mivel láttam, hogy a hétvégén lesz valamelyik csatornán, gyorsan megnéztem egy videomegosztón, nehogy már egy tévé mondja meg nekem, mikor akarjak bosszankodni egy filmen.

Mert ezen a jenki-angol-ír csodán azért lehet, olyan identitászavaros az egész, mint egy magát kutyának képzelő málnabokor, vagy Superman, mikor nem jön rá, mi is az ő szuperképessége. Hát a minden.

Ez egy Mad Max hangulatban pácolt, Terminátor-klisékkel génkezelt Alien, csak űrszörnyek helyett sárkányokkal, akik amúgy kicsit kulturáltabban néznek ki a xenomorfoknál, és ez esetben nem kergetnek énekelve pillangókat a mező felszínén. Ezek a mező alatt laknak, meg a bármi alatt, sőt az Első Sárkány, az ősforrás a londoni metró szomszédja. De tényleg, csak egy üreggel arrébb lakik, mint mondjuk a Central Line, vagy valamelyik másik, amelyik elég mélyen megy soha nem látni az eget, de mikor az emberek még egy metrót akarnak az össze-vissza furkált városalapba, akkor felébred. Na ja, én sem csípem, mikor a felső szomszédom hétvégi szabadidős tevékenységként ütvefúrózza a betonfalat, biztos valami durván olcsó szintetikus drogot tol, hogy pont a falfúrásra gerjed tőle.

Nade a sákányság-emberiség meccs: vannak a Sárkányölők (Szigorúan Nagybetűvel), meg Quinn a főhősünk, akit stílszerűen hívjuk Sárkánybujkálónak, mert csak a túlélésre játszik, a szektaszerű kolóniájával egyetemben, és vannak a sárkányok, intenzív túlerőben. De hogyha az emberek összefognak, és a visszavonulót fújt szekta, meg a Júdeai Nemzeti Front öngyilkos kommandója együtt indul sárkányvadászatra, akkor hüllők biza le lesznek vadászva, legkésőbb a filmélmény végéig. Ez akkora dramaturgiai alapszabály, mint hogy Columbo hadnagy mindig az ajtóból fordul vissza, hogy de lenne itt még valami...

Hát van is valami, mert Jurassic England-ben legyakni a kétszikű évelő hüllőket nem az igazi szerelmi szál nélkül. Egy ilyen darabba mindig kell egy nagyjából jócsaj, az se baj, ha kicsit maszatos és bazi nagy mordállyal jár, adott körülmények közt ez a szexepiljének alapköve. (Tényleg, ha a sárkányok tüzet fújnak és tojással szaporodnak, akkor nagyon kell vigyázniuk, hogy ne keverjék a kettőt, elvégre ki akar utódjául egy adag sótlan rántottát? Hagyma nélkül.)

Szóval a történet az olyan hogy nincs, mert azt valóban nehéz lenne forgatókönyvnek tekinteni, hogy rákészülünk a harcra, harcolunk, győzünk, és várjuk a gázsit. A látvány mondjuk rendben van, húsz éve ilyennek képzelhették a jelen videojátékait. És tényleg, ha videojátékként nézzük, akkor a tűz birodalma annak nem is olyan rossz, az már más kérdés, hogy nem tölteném az időm egy ekkora marhasággal. (Hacsak nem kapok érte pénzt, nem lehet megenni, vagy nem szeret belém valaki miatta.)

Úgyhogy lépek, és játszom egy kis Doom-ot, pontosabban majd játszik a húszéves énem.

A huszonhetedik szinten mindig csak csaló üzemmódban tudom lenyomni az Übermega Hiperpókot. Több mint huszonöt éve már.

Persze akkor még nem szóltak nekem a kurva sárkányokról.

mafab.hu

Cipőt az asztalra!

Húsz éve nem jelentkeztek ilyen kevesen a magyar felsőoktatásba, mint idén, de a kormány ennek örül. Mer' hát így jobb a felvettek százalékos aránya, kevesebb a csalódott későkamasz, és ez olyan fasza, hisz ez egyúttal jelentős lépés a betanított munkások összeszerelő-országa felé is. Utóbbit persze csak én teszem hozzá, mer rögtön továbbgondolom Palkovics komisszár nertárs nyilatkozatát.

És annyira, de annyira örülök neki, győztes népünk újabb lépést tett afelé, hogy ne a kokakólamámorban fetrengő, dekadens nyugat elavult mintáit kövessük, ilyeneket például hogy egy ország jóléte az oktatással kezdődik. Hát egy faszt! Mert őszintén: mi a kurva anyját csinál egész nap egy filozófus, egy kulturális antropológus vagy egy szociológus? Semmit, azt! (Én csak tudom, öt évig tanultam a szociológiát, kétszer annyi ideig tanítottam, azt' még kolbászt tölteni sem tudok, és egyszer fél napig tartott míg összeraktam egy ágykeretet a praktikerből. Utolsó egy féreg vagyok, az.)

Meg ugye mire való az a sok újságíró médiamunkás, aki csak úgy irkál dolgokat, szerintem tök jó, hogy a sok hülye hippi felmondott az indexnél, végre gyárthatnak majd minőségi tartalmak a fidelitászos gyakornokok, akiket eddig elnyomott a baloldali médiatúlsúly. Az ilyen értelmiség.

Mert az értelmiség az kérem diplomásokból lesz. Nem mindig és nem szükségszerűen, van aki diplomával is hülye marad, látok én ilyet eleget, van itthon tükör. De ha valakiből a diplomájával, vagy annak ellenére értelmiségi lesz, akkor egyszer csak azt hiszi, hogy neki az a dolga, hogy gondolkodjon, hogy azért tanult annyit, hogy aztán véleménye legyen, sőt, hogy azt el is mondja. Hát nem! Ez elfogadhatatlan!

Az értelmiségiek azok a társadalom üzemmérnökei, akik figyelnek a felülről jövő útmutatásokra, és terveznek meg szerveznek, megvalósítanak és kalkulálnak, de nem pofáznak. Ám minél többen vannak, annál többen gondolják közülük (statisztikailag elvtársak, statisztikailag!), hogy nekik véleményük is lehet a Központ elvárásaihoz képest, és ez veszélyes!

Már Hruscsov elvtársnál is láttuk, hogy a működő modell az: kevesebb értelmiségi pampogást, több cipőt az asztalra! H. elvtárs amúgy egy büdös komcsi féreg volt, de a technikájában (szalámizás,intrikálás, zsarolás, helyezkedés, rövid vágta, labdakezelés) voltak figyelemre méltó elemek, és egy példaértékű pszichopata képét mutatta.

A hazai pártvezér és kancellár amúgy is elmondta, hogy a magyar férfi archetípusa a gazda (a magyar nőéről nem beszélt, de gondolom az a vervejó), akinek autonómiája a kert végéig terjed, de odáig aztán teljesen. A sufni, a trágyadomb, a cefréshordó, a Bodri az mind őalája tartozik, és ahhoz hogy ezeket eligazítsa, nem kell egyetem, csak két feles reggel, meg a Népsport a kávé mellé. A gazda szánt, vet, állatokat öl, kovácsol meg asztaloz (vagy mit csinál egy asztalos), tiszta ingben és bajszosan jár vasárnap a templomba, mert első a pálinka meg a jószág, aztán az Úr, és csak az után jöhet a pörkölt, paprikáskrumplis szalonnával.

Na, ezért remek dolog, hogy egyre kevesebben jelentkeznek nálunk egyetemre. Mer aki egyszer elkezd egyetemezni, az nehezen hagyja abba (én kilenc évig voltam függő, és aztán sem álltam le teljesen, még egy doktoriba is belevágtam), vagyis jobb el sem kezdeni. Komolyan, tényleg jobb, ha az ember már a depresszióhoz is buta.

És persze lehet, hogy azért csökken nálunk a jelentkezők száma, mert egyre többen mennek külföldre, de az ilyenek nekünk nem hiányoznak, politológusozzanak meg szoftverfejlesszenek a halódó nyugaton, itthon úgyse lennének jók semmire, legfeljebb komposztnak a fődekre. (Ezt direkt írtam ilyen parasztosan gazdásan, mert lelkemben gazda vagyok, csak a gazdatestem lakik egy lakótelepen. De ha valaki a nevemre íratna egy ménesbirtokot vagy egy konzervgyárat, én számlaképes vagyok ám!)

Az Indexet meg eddig csak azért olvastam naponta többször, hogy leleplezzem a Soros-ügynökök háttérhatalmi, illuminatív összeesküvésének primitív propagandáját, de mostantól, szép lassan majd rászokom, hogy igyam minden szavukat. Vagy egyem, keményített abroszról bicskával, ha már archetípus akarok lenni.

Akciórádiusz, autohalál

Hát igen, a Rádiusz is egy majdnem sci-fi, eléggé thriller kanadai mozgókép, 2017-ből, amely egy igen kemény drámát felületeskedik össze, valahonnan az X-aktáktól indulva, és biztosítókötél nélkül landolva egy ógörög sorstragédiában.

A történetet nem mesélném el, a lényeg hogy egy pasas kikászálódik egy felborult kisteherautóból, azt sem tudja hogy hívják, úgyhogy a neve mellett a lakcímét is a tárcájából előhalászott jogsijáról lesi le, mondjuk nem is értjük hogy talál haza. Teljes a tabula rasa, nem emlékszik semmire, de hmar rájön hogy valami nincs rendben vele. Mert aki nagyjából húsz méternél (na jó ötven lábnál, de ötven lábhoz ugye alapból huszonöt ember kell, annyi meg egy jelenetben sincs egyszerre a képen), szóval aki kevesebb mint húsz méternél közelebb megy hozzá, az szép íven összeesik, és meghal legott. Emberek, kecskék, macskák, mindenki, a felette elrepülő varjak leesnek a levegőégből mint egy darab kő csőrrel, viszont találkozik egy nővel, aki meg tisztára életben marad, akkor is, ha közvetlenül elé áll. Sőt a nő (aki egyben a nő a filmegészben) nemhogy indokolatlanul nem pusztul ki a pasi természetfeletti aurájától, de egyenesen blokkolja azt. Nem szándékosan, nem szívből, csak épp ő sem emlékszik, mi történt vele, úgyhogy véd- és dacszövetséget köt emberünkkel, hisz amíg vele van, nem pusztul ki a jelenlététől egy komplett kávézó, ahonnan csak telefonálni akart.

És akkor kezdődik a drámázás, némely statiszták elhaláloznak kettejük eltávolodása okán, mások megmenekülnek, mert a nő elég gyorsan tud szaladni a lépcsőn, pedig valami sötét titok lappang a múltjában. A szaladásnak ehhez persze semmi köze, de mint az alkalmi Amnézia-koalíció ötven százalékát, azért izgatja, hogy vajon miért érzi magát olyan szarul a világban. Aztán kiderül. (Ha valaki meg akarja nézni, ne olvasson tovább, egyen inkább egy villanykörtét vagy cseréjen kekszet.)

Szóval a nő ikertestvére eltűnt, aztán kiderül hogy megölte a egy sorozatgyilkos, aki rendes pszichopata módjára precízen, egy nagy főkönyvben naplózta az összes megölt fiatal csajt, többek között az ikertestvért is. Sőt  a főhősnő az utolsó, még kitöltetlen oldal tetején a saját nevét olvassa a gyilkos munkanaplójában, mert hát a gyilkos nem más mint a férfi főszereplő, az egyes számú amnéziás, aki igazából végig tudta, hogy ő valami rossz ember lehet, de nem gondolta volna.

És tulajdonképpen innentől, az utolsó húsz percben lesz igazán jó a film, mert a csavar az csavar, tényleg gondolta volna a fene, én például azt gondoltam, hogy a csaj biztos nem is a csaj, hanem a saját ikertestvére, jobb is neki ha amnéziás, plusz gyanús volt a férje is, akiből szintén kinézett egy hasfelmetsző szakipari szaki.

Így viszont jön a morális dilemma, amivel a nő (Rose, illetve néha Jane) szembesül, hogy akkor most fejbe lője-e e kollégát egy duplacsövűvel? Mert bár kétségtelenül sorozatgyilkos, ami jóval túl van már az apró jellemhibán, de egész addig nem tűnt annak. Mert a titokzatos-kozmikus parajelenség, ami ilyen fura mutánssá tette (aki ugye személyes kisugárzásával öl), nem csak amnéziát okozott, de a személyiségét is átformálta. Mondhatni a benne élő gyilkost kiszippantotta a Nagy Kozmikus Lélekporszívó, és exportálta az őt övező erőtérbe, innentől az öl, a pasi meg szenved, hogy embereknek kell miatta meghalnia, és kétségbeesetten igyekszik megóvni mindenkit magától. Avagy ekkorra ő már csak az egykori gyilkos, az Új Ember, nem is lövi fejbe őt a nő.

Na jó, a végén majd fejbelövi magát a posztgyilkos-szindrómában szenvedő férfiállat, aki pechjére szintén kezd emlékezni, és nem viseli ól. De a végére a darthvaderi utat választja, megmenti a mások által megsebesített nőt, beviszi a kórházba, majd miután azt elgurítják a műtőbe, kulturáltan szétloccsantja az agyát. Hisz ha eltávolodnak egymástól, akkor ő már megint halálos sugárzást, erőteret, gyilkos aurát vagy miafrászt fog generálni úgy emberileg, mind szakmailag, plusz aúgy is halált érdemel a feltörő múlt okán, úgyhogy lő. Ezzel megment mindenkit, aki a épp a sürgősségi előterében és egyúttal az ő erőterében tartózkodik, csak ő esik össze holtan. És téynleg, mint egy görög tragédiában, ekkorra már nem tehet mást, a sors elől nem térhet ki, de nnyira, hogy már egy kávéra sincs ideje önnön elhullása előtt.

Az már régi mániám, hogy a klasszikus Star Wars trilógia valójában Darth Vader megváltástörténete (az előzményfilmek meg nyilván a bűnbeesését zenésítik meg), csak itt annyiban más a felállás, hogy a Fiú az Atyát is megváltja, nem csak úgy általában a mindenkit. A Rádiusz főszereplője (Liam, amúgy) viszont saját magát, és kicsit a nőt, mert mintha valamit próbálna arról is nyökögni a sztori, hogy Rose lelkét is megmenti, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Minden esetre talán nem őrül bele az egészbe, meg életben is marad, hisz a testvére gyilkosa az ő életét megmenti, igazából kétszer is.

Csak épp az első alkalommal azért nem hagyja, hogy öngyilkos egyen, mert ő akarja megölni. Ami azért emberbaráti cselekedetnek egy kicsit vékony, de ezt csak egy-két flashback alkalmával látjuk, azok ugye meg az Óembert, a hivatásszerű pszichopatát mutatják.

Naszóval, bírom az ilyen filmeket, a morális dilemmák a legérdekesebb dilemmák. A kókuszos karamell meg a legjobb fagyi, bár ez utóbbi nem tudom honnan jutott eszembe, biztos ilyen misztikus izé, ki tudja hol ehettem fagyiárus előző életemben, tavaly ilyenkor.

Az indexre kerülés megállíthatatlansága

A mediatizált médiatérben lebeg a kérdés, hogy akkor most mi lesz az Index sorsa? Lesz-e neki egyáltalán, vagy a Népszabadság-féle sorstalanság jut neki? Ezt nem lehet látni ma még, de az állampárt-közeli stróman már egy ideje megérkezett, keze a pénzcsapon, tekintete a Főnök szándékait fürkészi, ő az aki - ha megérkezik a parancs - szemrebbenés nélkül csap rá nagy piros gombra.

Mert az index kényelmetlen a állampártosodó fideszkádénepé autokrácia-projektje számára, csakúgy mint a HVG, a 444 vagy 24.hu, ezek az olvasottabb kormánykritikus portálok, amiknek a puszta léte is zavarja a felcsúti ramszeszt. És persze az Index a legzavaróbb, mert az a legnagyobb, a mértékadó, az a kezdőlapja sok olyan embernek is, akik amúgy a Márnemfiatal Elhízott Antidemokratákra szavaznak. Ez veszélyes! Az Index torkára kell térdelni, aztán széttenni a kezeket, hogy hát istenem, megfulladt, nem pont ezt akartuk, de ha már így alakult...

És az egészben az a vicc, hogy az Index még csak nem is ellenzéki. Független annyira, amennyire ez mifelénk és manapság egyáltalán lehetséges, de zorbánisztánban már rég az a hatalom jelszava, hogy aki nincs velük, az ellenük van. És ennek logikus folytatása: aki nincs velük, az ne is legyen! Hát, ennél még Kádár elvtárs is megengedőbb volt, igaz  '56 után konszolidálni akarta a rendszerét, ami mai örököséről egyáltalán nem mondható el. Ő a fickósan hepciáskodó kisgömböc, akinek muszáj mindig valakik ellen harcolnia, mert bő harminc év alatt sem sikerült elsajátítania a békeidők logikáját, elemi szinten sem. (A szó klasszikus értelmében nem is politikus, hanem hatalomtechnikus, személyes mániái/frusztrációi és nettó hatalmi érdekek mentén dönt mindenről. Mindenről is.)

Hogy az Indexből aztán Népszabaság lesz-e vagy Origó azt tudja fene, per pillanat mindkét opció reális, hogy kivégzés lesz-e vagy áthangolás azt talán a főnök meg néhány alvezér egyik reggeli hangulata dönti majd el, hogy a rántotta a pirítós, a kávé meg a gyógyfeles után mennyire lesznek paranoidok. (Ha két felessel rúgják be a nap motorját, akkor már  mindegy lesz, akkor már az Index az Soros, Soros az Index, valamint migráncsok, akik nem tudni hogy jönnek ide, de nyilván gyalog, mer' terroristák.)

Mindkét forgatókönyvnek vannak veszélyei. Ha kinyírják a lapot, mártírt csinálnak belőle, ami nem biztos hogy akkora gáz, a Népszabiért se vonultak utcára tömegek, az ATV-t is úgy vette meg a pszichopata szektavezér, hogy senkinek fel sem tűnt, szóval az Indexet kinyírni inkább nem kell félniük.

De egy második origót csinálni belőle meg tök értelmetlen. Ebből az izéből, amivé az egykor szintén mértékadó portált süllyesztették egy is több a soknál, annyira mérhetetlenül szar, hogy arra már nincsenek szavak. (És nem mellesleg: épp az Origo minősítgeti a címlapján "baloldali propagandalapnak" az Indexet, miközben jobbára névtelenségbe burkolózó szerzőinek folyamatosan szaros a szája, a fideszes seggek felé végzett nyelvcsapásoktól. Klasszikus példái annak, hogy már azzal is hazudnak, amit kérdeznek.)

Hogy mi is van, illetve mi várható, azt remekül összefoglalja Uj Péter, aki több mint tíz évig főszerkesztette az Indexet (most meg ugye a 444-et), és hát ő sem optimista. Mondjuk oka sincs rá.

A Bajnokok reggelije

Nemrég egy régi barátom bejegyzése jött szembe a fészbukon (ahova alig járok), és épp arról posztolt, hogy irodalmilag kik az akik. Számítanak, fontosak, világképet formálnak, tudatják, hogy nem vagy egyedül a fura gondolataiddal. Hogy neki pl. Kurt Vonnegut egy ilyen, aki alsó hangon is több komplett generációnak (többek közt a miénknek) kalibrálta a morális iránytűjét. Guru volt ő a szó legtágabb, de nem vallási értemében, hanem afféle humanizmus-generátorként, a hozzám hasonló, magunkról néha túl sokat gondoló tinédzsereknek. És pont a legjobbkor, középiskolás koromban talált el, hát nem csak engem.

Az első könyve, ami szembe jött valami óraközi szünetben a büfé előtt (azaz ott és akkor kaptam kölcsön) a Bajnokok reggelije volt, és hú de el voltam én képedve attól, hogy így is lehet írni. Mert oké, semmi bajom nem volt Csehov, Stendhal vagy épp Jókai szövegeivel, de Vonnegut egy olyan felszabadult hangon (avagy empatikusan, de tabukat tudatosan nem tisztelve) beszélt a világról, hogy onnantól kezdve minden művinek és álságosnak hatott hozzá képest.

Aztán persze jött még John Updike, Joseph Heller, a komplett beat-költészet, később William Borroughs, Charles Bukowski, és mindenek felett Anthony Burgess. 

Na ja, ezek mind angolszászok, úgyhogy szúrjuk ide gyorsan Jerofejevet, Ulickaját és Pelevint, meg ne feledkezzünk meg róla, hogy a világ egyik legjobb regénye az Ördögök egy bizonyos Dosztojevszkij elkövetésében. Meg hogy ott van még Iain M. bank és Salman Rushdie, a két torony, előbbi a Közelkép (Surface Detail) utóbbi meg a Sátáni versek (meg a Szégyen, meg az Éjfél gyermekei, meg a...) által. Jut eszembe, Salman Rushdie-től megvan a Hárún és  mesék tengere, sorszámozott első kiadásban (nyilván angolul), dedikálva. Negyven fontomba fájt, de egy dedikált Vonnegutért vagy Burgessért még szolidabb hitelt is felvettem volna, de ők már halottak, egy ideje nem deikálnak.

És akkor a kedvenc Vonnegut regények:

1. Kékszakáll (Sok éve már, de Londonban a Tate Modernben kellet látnom, amiről V. írt. hogy kicsoda, és miért is fontos Jackson Pollock vagy Mark Rothko. Azóta többször álltam meg már a képeik előtt, és tényleg az egyik kedvenc íróm miatt érzem úgy, hogy értem.)

2. Éj anyánk

3. A Titán szirénjei

(4. Börleszk, 5. Áldja meg az isten Mr. Rosewater!, 6. Bajnokok reggelije, 7. Ötös számú vágóhíd etc., az összeset imádom.)

„– Minek megy épelméjű ember Midland Citybe? – tudakolta a sofőr. Megint úton voltak.

– Beteg a nővérem – mondta Trout.

– Midland City a világmindenség seggluka – mondta a sofőr.

– Sokat gondolkoztam már, hogy hol lehet a seggluk – mondta Trout.“

A szaktalan barbár, aki vagyok

Egyre többször jön szembe  vélemény, hogy a legostobább korban élünk. (Vö. Az emberi intelligencia mennyisége állandó, csak a népesség növekszik, azaz egyre többen vagyunk ugyanannyi észre.) De ez csak a világvége-várással analóg kulturális mém, minden korban létezik az a magát intellektuális elitnek gondoló réteg, aki elrémül a  szerteszét gomolygó ostobaság bűzétől. Pedig mindig voltak buta emberek, mindig is lesznek, és de jó, hogy így van, különben kihez képest érezhetné magát okosnak szinte mindenki. Mert ha konszenzus is van abban, hogy fú de sok az ostoba a Földön, ezek az ostobák érdekes mód mindig mások, minden egyes egyén nem hogy szigetként, de egyenesen világítótoronyként gondol magára, aki még képes utat mutatni a butaság éjszakájában. Mindig a másik a hülye, és mi vagyunk a helikopter.

Ez az egész talán a modernizációval kezdődött, mikor egyszer csak muszáj lett messzebb nézni a kert végénél, többet tudni annál, ami a ház-föld-műhely háromszögben feltétlenül szükséges, és nagyobbakat gondolni annál, mint amiket a plébános ismételget vasárnaponként a szószékről.

Ahogy frontális támadásba lendült a modernitás, durván átrendeződött az élet, egyre bonyolultabb lett létezni benne, és mivel az emberi elme nem tágult párhuzamosan a világgal, egyre kisebb szeletéhez lett csak közünk. A legalapvetőbb szükségleteink kielégítéséhez is egy csomó más ember kell, különben nincs hol laknunk, nincs mit ennünk, nincs hol meghalnunk sem. Unalmas-szociológusul ezt munkamegosztásnak, avagy organikus szolidaritásnak hívják, ez a kölcsönös függőségek rendszere, ahol az orrunkat sem tudjuk egyedül kifújni, kell hozzá a papírzsebkendő komplett gyártósora. Mi meg annyit tudunk, hol lehet papírzsepit venni olcsón, mint ahogy tudjuk, hányas csatornán megy a meccs, hogyan kell lájkolni a fészbukon, és kinek szóljunk ha nem folyik a víz a csapból. Cserébe persze nekünk is van valami sajátos szaktudásunk (oké, nekem nincs), tudunk paradicsomot termelni, gerincet operálni vagy félrészegen betonozni, és ha valakinek pont ilyesmire van szüksége még fontosnak és/vagy hasznosnak is érezhetjük magunkat. Plusz nem halunk éhen.

És ha már értünk valamihez, annak magasságából nézhetünk le bárki mást, hogy rendben van, az a pasi a tévében elég okosnak tűnik, de egy kurva szót sem értek abból amit mond, és gondolom, az autója kuplungját sem tudná megcsinálni, bár az ilyen biztos villamossal jár. Pont azért, mert a szája nagy, de autót szerelni azt nem tud. Mindannyian szakbarbárok vagyunk a magunk kis szemétdombján, és ez még a jobbik eset. Mer' tényleg vannak akik szaktalan, sima barbárok, mivel fogalmatlanok a mindennapi élettel kapcsolatban is, na ők azok, akik nem csak buták, de annak is tudnak látszani. De ettől ez itt még nem az ő koruk, csak úgy látszik, hozsánna néked jutyúb és fészbuk (és a többi hasonló), mert igazából nem vagyunk hülyébbek, mint az előttünk járók (mondjuk okosabbak se), csak jobban látszunk.

Mindenki ért valamihez, de ahhoz már kevesebben, hogy mi is az a valami, hogy működik, és mi lesz vele, ha elromlik, ahhoz meg már szinte senki hogy a valamik honnan is jöttek a mikor? Akik ilyeneket tudtak, azokat hívták régebben filozófusoknak, akik ugyan nem tudtak házat építeni vagy szamarat fejni, de tudtak valamit mondani arról, mi ennek az egésznek az értelme. Persze, az egy egyszerűbb világ volt, akadt még igény a nagy kérdésekre, de ha a kultúra nem fejlődik, csak változik (és hát azt teszi), akkor ez a mai szemétdomb sem jobb, de nem is rosszabb. Nagyobb, de több eszközünk van a megmászásához, miközben persze a baromság akkor is baromság, ha digitális.
Meg lehet, hogy a maiak másképp okosak, mert úgy kell nekik.

Ja, ez az egész onnan jutott eszembe, hogy túl sok jutyúb-videót néztem túl magabiztos tizenhét évesekkel, és nekem is az az érzésem támadt, hogy soha nem volt ennyi ostoba még, széles e világon. Aztán eszembe jutott a tizenhét éves önmagam, és hogy pont nem indokolt a "bezzegazénidőmben"-ezés. Jövőre már harminc éve múltam majd tizenhét (jó, nekünk erre nincs külön igeidőnk, mint az angoloknak), szóval okom az lenne rá, de alapom semmiképp.

Minden út kómába vezet

Ha már ilyen hűvös-borús az idő, a forma egy az meg hiába magyar nagydíj, unalmas mint a vakondok belsőépítészete, nincs is jobb valami csavarosabb  thrillernél, mint logikai puzzle és mint életérzés.

A The Broken című film (magyarul Tükör/ Szilánk, de minek?) egy véletlenül nem amerikai, mert szándékosan angol-francia mozgóképes nyomasztás, ami ennek megfelelően Londonban játszódik. Mert Párizsban köztudottan túl sokat folyik a tangóharmonika, minden sarkon bagettet süt a Nap, és délelőtt tizenegyre már mindenkiben van vagy három pohár vörös, de csak az íze végett.
Ezzel szemben a sztereotipikus Londonban esik, korán sötétedik és utána nyomasztó a komplett metróhálózat, az autószerelők meg pszichopata sorozatgyilkosnak öltöznek minden pénteken. (Az általam megtekintet verzióban ráadásul greenwichi középidő szerint működött a szinkron, azaz a hang egy órát csúszott a képhez képest, ami kívzjáték-alapnak nem rossz, de filmélménynek idegesítő.)

Szóval London igen alkalmas rá, hogy a másvilág, az n-edik dimenzió, a földi pokol vagy a bármi más ott megnyilvánuljon, egyesek szerint Hasfelmetsző Jack is csak egy tér-idő anomália volt, gyerekkori traumákkal és egy éles késsel felszerelkezve. Úgyhogy ha egyszer a tükörképeink úgy döntenek, hogy kilépnek a fürdőszoba falából, vagy a ruhásszekrény ajtajából, és átveszik a helyünket, akkor ezt Londonban tudják a legstílusosabban megtenni.
Mert a történet nagyjából ennyi. Hogy van az a másik világ a tükör túlfelén, ahol nem mi vagyunk, csak a gonoszabb hasonmásaink, akik alig várják hogy átjussanak végre. És hát nem véletlen a babona, hogy az összetört tükör szerencsétlenséget jelent, mert ez maga a szörnyű igazság. Az összetört tükörből előmászik másik önmagunk, és legyilkol minket, közömbös fejjel, de szakszerűen. A hullát aztán elteszi a padlásra, lehúzza a vécén vagy elteszi befőttnek, a lényeg hogy átvehesse a helyünket, mert kurvára unja már, hogy neki annyi a helye a teremtésben, hogy pofákat vághat és fogselymezhet a fürdőszobatükörben. Meg bámulhat ránk a visszapillantóból. De amikor vécén vagyunk, ágyba bújunk valakivel, vagy véletlenül pont nem a versailles-i palota tükörtermében fogyasztunk egy szerénytelenebb lakomát, akkor ülhetnek a sötét garázsban vagy a mosdó lefolyójában, amíg nem támad kedvünk újra megnézni éteri ábrázatunk.

A törött tükörből kilépő alteregók amúgy rendelkeznek eredetijük emlékeivel, tudásával, nagyjából a személyiségével is, de nincs lelkük. Vagyis  a mi világunk az igazi, a tükör túloldalán lévő a másolat (de honnan tudjuk, hogy nem mi vagyunk a tükör túloldalán?), de miután a modern társadalomban nem elvárás, hogy az embernek legyen lelke, ezért nagyjából senkinek sem tűnik fel a különbség. Az utolsó ítélet idején majd talán, de addig még többször is kell tartós tejet venni.
Ez lenne a tökéletes invázió, a láthatatlan beszivárgás mesterterve (és igazából az is, a tükör-ének láthatóan felismerik egymásban a bajtársat), csak azt nem értjük, hogy de miért?
Nem idegenek jönnek a zűrből inváziózni, mi magunk gyarmatosítjuk magunkat, vagy mondjuk hogy a rosszabbik énünk a normálisabbat, csak ehhez meg pont nem kell tükör.

Történelmi tapasztalatok szerint elég ha nagy gáz van, és jön valami bajszos diktátor, máris követni kezdi őt egy jelentős és pedigrésen lelketlen tömeg, aki meg nem csatlakozik, azt megölik a menetelő tükör-ének, akik persze lehet, hogy maguk is törött tükrökből másztak elő. Mert elképzelhető, hogy a tükör-ének köztünk vannak régóta már, úgyhogy gyanakodjunk a szomszéd vagy a postás üveges tekintet láttán, és kerüljük el Londont. Mert láthatjuk, a főszereplő csaj nem kerülte el, sőt ott lakott, úgyhogy miután részt vett egy autóbalesetben, amnéziás lett, csak az utolsó tíz percben jött rá, hogy ő is tükörkép, aki megölte magát. Az eredetijét, izé, azt a másikat.

Ezért hogy tökéletessé tegyük a paranoid megvilágosodást, ne menjünk föl a padlásra (akkor meg pláne ne, ha nincs padlásunk), ne nézzünk be az ágy alá, mert lehet hogy mi magunk is tükörképek vagyunk, egykori önmagunk teste meg egy sötét sarokban múmiázik, évek óta már. A lelkünk közben a mennyben van, vagy a pokolban, esetleg Földvár felé félúton.

Frank kicsoda???

Zappa. Ilyen zenészféle volt, elég híres, emlékezetes arcszőrzettel, és besorolhatatlan műfajisággal. Dzsesszes rockzene a filharmonikusokkal, Off-Broadway polgárpukkasztás Sztravinszkij modorában de elektronikus hangszerekkel, artisztikus popularitás, politikai aktivizmus, filozofikus mondanivaló utcasarki humorba tekerve, ilyesmikre lehetett számítani tőle, jelentős véletlenszerűséggel.

Igazából bármit csinált, csak a zene érdekelte, azaz nem foglalkozott azzal, hogy néz ki  színpadon, ha zavarta a gitár az éneklésben, letette, nem érdekelte hány lemezt ad el, amíg ő élvezi a saját zenéjét, és van mit ennie, konkrét darabokhoz válogatott zenésztársakat, és nem az aktuális zenekarának írt valami eljátszhatót.

Annyira zenész volt, hogy nem szeretett olvasni, utálta (mert unta) a költészetet, a szeretlekbébi-típusú dalszövegektől meg egyenesen kiverte a víz. Ennek megfelelően - ha épp nem politikai pamfletet gyártott, és egy idő után azokat is unta - olyan szövegeket írt, mint a Montana, ami egy montanai fogselyem-termesztő farmer magányosságáról szól. Vagy a Planet of the Baritone Woman, ahol a bariton hangú nők meg a leendő ügyvezető pénzes pasik a Wall Streeten fontoskodják össze magukat, szóval társadalomkritika azért mindig is volt, de azt maga Zappa mondta egy interjúban, hogy egy harmincnyolcadik ricsárdnixonozásnak már semmi sportértéke nem lenne.

Meg sokszor nem írt szöveget, ami nem baj, minek is az az ilyen zenékhez:

Frank Zappa volt a modern zene Frank Zappája, ami azért elég keveseknek sikerült. Sőt, neki is csak 52 éves koráig.

Alacsonyan szálló pszichiáter

A Hector a boldogság nyomában majdnem jó film, csak rosszkor készült, mint ahogy az alapjául szolgáló regény is rosszkor íródott. A Don Quijote-sztori, vagy Voltaire Candide-ja meglehetős újdonság volt a maga idejében, mert a hősök utaztak bennük. Nem az volt, hogy éltek egy faluban, és annyit láttak a világból, amennyit  a csűr mögül, és nem is az, mint a görög drámákban, hogy jött kar, és elszavalta mi lett a csata eredménye, ki halt meg a miben, de a világ az nagyrészt valahol máshol történt. Ezekben a történetekben a hősök elindultak felfedezni a világot (ez már magában kisebb hőstett volt, onnan a csűr mögül), az olvasók meg vagy értették vagy nem, hogy az utazás igazából bennük zajlik, magukat fedezik fel a világon keresztül.

Nade ez a toposz mára a súlyos közhelyességig laposodott, minden elcseszett road-movie azzal jön,  hogy ott aztán nagy belső utazás történik, ez adja a dráma velejét. Pedig legtöbbször csak olcsó megúszás van, ahogy a kissé problémás főszereplőt halad át a tájon, a naplemente felé, elélöködnek egy-egy fura fazont, hogy az majd hatással lehet az életére, aztán mehet tovább újabb fura fazonok felé. Némelyik az útitársául szegődik, némelyik kirabolja, némelyik érzelmileg megviseli, de szinte mindegyik olyan kesztyűsbáb, akiknek a homlokára van írva, hogy ők itt most milyen morális tanulás hordozói, mit kell tőlük/belőlük megérteni a hősnek, akinek célja nincs, élete csak mérsékelten, de jellemfejlődése az annál inkább.  sztorija akkor elviselhető, ha legalább egy nagyjából szimpatikus fazon, akinek lehet drukkolni, ahogy menetel előre a sárga úton, a legtöbbször előre kódolt boldog vég felé. A sírós-boldog vég felé, hogy pontosabb legyek, mert a filmiparban (direkt nem filmművészetet írtam) a katarzis mértékegysége a könnyzacskó, zacskónyi könny hiányában legalább a torokszorítás, csak hogy legyen honnan megkönnyebbülni, mikor jön a happy end, és lemészárol minden esztétikumot.

És hát Hector történetében benne van minden, amiért az ilyesmit nem lehet őszintén kedvelni. A Simon Pegg alakú főszereplő egy idegesítő alak, akinél csak a nője idegesítőbb (illetve ketten együtt), ők az élére vasalt zoknisfiók, a reggeli szabvány pirítós ocsmány búzafűlével, a felső középosztálybeli szenvelgés azon, hogy egy Temze-parti belvárosi luxuslakásban milyen üres is az ember élete. A szív megszakad, de komolyan. A pasi amúgy pszichiáter, gazdag és menő, bár unja az egészet, így aztán elindul a boldogság titkát kutatni. Mert bár afféle értelmiségi lenne, (és ugye pszichomókus) mégsem jut eszébe hogy a boldogság keresését nem feltétlen egy sanghaji repülőjeggyel érdemes kezdeni.

De ő elindul, a néző előre retteg, hogy húsz percen belül egy buddhista kolostorban köt ki, és hát persze hogy. Mert a boldogság keresésénél évtizedek óta kötelező elsütni néhány nyomokban buddhizmust tartalmazó közhelyet, valami ferde szemű rinpócse tolmácsolásában, aki persze kitűnően beszél angolul, mert fontos a keleti bölcsesség, de a nyugati néző meg funkcionális analfabéta, és elkapcsol, ha feliratoznak neki.

Hector találkozik gazdag bankárral, kínai prostival, afrikai drogkereskedőkkel, végighasít három-négy kontinenst, meglátogatja az egykori szerelmét, és átmenetileg összeveszik a mostani, zonknisfiók-kompatibilis szőkeség-marketingessel. (Rosamund Pike ebben a filmben is elképesztő, az ember először beleszeretne, és csak aztán fojtaná meg egy öntöttvas serpenyővel.)

És az utazással, kalandokkal és találkozásokkal párhuzamosan jön a joggal elvárható, unalmas önismereti trip, csak minket nem érdekel. Hectornak nincs tétje, nem izgulunk érte, mikor elrabolják valami kábszerkereskedők, nem sajnáljuk, mert el akarja hagyni a nője, a régi szerelme meg tíz évvel és három gyerekkel korábban továbblépett. A nézőnek mindegy mi lesz vele, ha esetleg ez volt az alkotói cél, akkor remekül sikerült, ha viszont akartak vele valami érvényeset mondani a világról, azt nem kellet volna, elmondták már sokan, sokszor. (És nem mellesleg: lehet, hogy az eredeti regény jobb, de biztos nem fogom elolvasni, mert nem lehet annyival jobb...)

Olyan jó lenne egyszer egy ilyen utaztatós filmet úgy megcsinálni, hogy tényleg utazna benne, az egész repkedés a kontinensek között nem csak valami belső dráma szimbóleuma, a mellékszereplők meg nem egy női magazin mellékletének menekültjei. Jobb esetben, mert a rosszabb verzió szerint ők a főhős tudatalattijának egy-egy szeltét képviselik, terápiás jelleggel szájbarágósan. A kiégett üzletember, az érző szívű prosti, a halálos beteg nő/kisfiú/tengerimalac vagy a szegény de melegszívű teljesen mindegy ki, annyira unalmas már, amint feltűnik egyikük, a néző már írja is fejben a következő tíz perc forgatókönyvét. Pedig nem az ő dolga lenne, de az alkotók nem bírják megugrani az elvárt minimumot.

A film nézhető részei azok, mikor hősünk különféle repülőkön szerencsétlenkedik, mindig itt fut össze a következő negyed óra meghatározó epizodistájával. (Most kell ide valami micimackós taoizmus, hogy nem a cél a fontos hanem az út maga, érdekes módon ilyeneket mondogatnak egészen rossz kungfu-filmekben is, pedig ott egyértelműen az a cél, hogy leverjék a gonoszok veséjét.) aztán leszállnak valahol, de minek, bár a stáb biztos élvezte az utazgatást. Én pedig megszereltem egy hosszabbítót, és végső soron az is jó valamire., ha már a tanulságon nem kell agyalni. Azt a jobb sorsra (szerepre) érdemes Mr. Pegg belemondja a képünkbe, hogy mindenki képes meglelni a boldogságot. Hú bazmeg, mindjárt egy falvédőre hímzem hirtelen felindulásból, akkora alapigazság ez! (Legalább lesz mivel letörölni a műalkotás végét elöntő nyálat.) Meg hogy kötelességünk boldognak lenni, bár fene se tudja, mi van ha mégsem leszünk azok. Isten, a sors, a karma vagy valaki beír az ellenőrzőnkbe? Feljelent az önkormányzatnál, esetleg nem kapunk rétest estére? Ez a szánalmasnál is hajszálnyival rosszabb, két óra az éltemből a minek is?

Amúgy kellemes július tizennyolcadikát mindenkinek, aki ma tartja!

Fília, szófia, csetszoba

Néha meglepő helyeken fut bele az ember nem várt témájú cikkekbe, mit én a reggeli mellé fogyasztott 444-en. Hisz a kávé és pirítós közt félúton más sem hiányzik, mint egy vázlatos gondolatmenet arról, hogy "Miért vált súlytalanná és jelentéktelenné a filozófia?"

Hát, a krémsajt kenyérre maszatolása közben már meg is válaszoltam a kérdést: azért, mert a filozófiának sosem volt súlya és jelentősége. Ha néha mégis, az a kivétel volt, ami a közhiedelemmel ellentétben nem erősíti a szabályt, de nem is gyengíti (ezért kivétel), viszont rendszerint könnyek csikorgatásával és fogaknak hullatásával járt.

Arra még sokak emlékeznek, hogy Szókratésszel ugye mérget itattak, de ott az istentelenség vádja csak egy kicsinyes bosszú fedősztorija volt, valójában keveseket érdekelt, miről beszél jártában-keltében a szakállas bácsi. Filozófusi működésének legjelentősebb eredménye egyik tanítványa, bizonyos Platón, akinek egyik legnagyobb eredménye a tanítványa, bizonyos Arisztotelész, és ja, mindhárman hatottak a nyugati gondolkodás fejlődésére. De nem annyira, hogy ne felejtsék el őket évszázadokra. Mert az ókori görög poliszok rohadt messze voltak a kora középkori Európától, ha az arab tudósok nem mentik át Arisztotelészt (Pitagoraszt,Hippokratészt és megannyi nevet a naptárból), a nagyon keresztény és a társadalmi-hatalmi viszonyokat leginkább öldökléssel alakító Nyugat a maga részéről keresztet vethetett volna ezekre az antikvitásokra.

Egyébként is, a filozófiai a teológia szolgálólánya volt akkoriban, egy filozófusnak az volt a dolga, hogy először is tudjon írni-olvasni, másodszor pedig, hogy ékesszólóan érveljen a kaotikus egyház ex cathedra kinyilatkoztatásainak örökérvényűsége mellett.  Ez pont a klasszikus filozófia lényegétől állt nagyon messze, azaz mindent lehetett, csak önállóan gondolkodni nem, aki meg nem csak hogy önállóan de az élet alapkérdéseiről mert, akár csak a négy fal között is elmélkedni, azt vidáman megégették mint eretneket, de csak némi kínzás után, hogy legyen súlya az egésznek. A filozófusok olyan papok voltak, akiknek megengedték, hogy a Biblián kívül néha mást is olvassanak, de csak rövid pórázon, a kolostori könyvtárba zárva. (Ajánlott irodalom A rózsa neve Umberto Eco-tól, amiben a könyvtáros barát konkrétan gyilkol is, hogy egyesek ne férjenek hozzá Arisztotelész Poétikájának második kötetéhez, mert az a nevetésről szól. Egy szerzetes meg ne nevessen, nem az a dolga, a jobbágyoknak meg úgysincs okuk rá, mondjuk ők nem is tudnak olvasni. Az egyházi tizeden meg nincs mit röhögniük.)

Szóval a filozófia (a szó jelentése ugye a bölcsesség szeretete) csak szolgálólány volt, föl kellett mosnia a szellem konyhakövét az olyan emelkedett teológiai viták előtt, hogy hány angyal tud egyszerre táncolni egy tű fokán, mert hát akkoriban nem a bölcsességet szerették, csak az üres szócséplést. Attól az ember legfeljebb unalmas lett, de nem eretnek. (Az eretnekek egyébként is maguknak keresték a bajt, minek mentek a máglyára, mikor szóltak nekik, hogy alájuk lesz gyújtva?)

Aztán a filozófiából lett egy majdnem rendes akadémiai tudomány, ahol különböző, de egyre szemüvegesebb emberek magyarázták újra és újra, hogy mit is gondoltak mások filozófiának, és hogy kellően tudományosnak tűnjenek, egyre érthetetlenebb körmondatokba fogalmaztak egyre partikulárisabb gondolatokat. De nem akarok itt terminus technicusokkal dobálózni... (Khmm.)

Hegel vagy Kant hiába próbáltak komplex világ- és történelem-magyarázatokkal előállni, a filozófia maradt egy szűk réteg hobbija, mint a rókavadászat, az egzotikus fűszerek vagy a vonósnégyes. Ami a filozófia akart lenni, az a vallás volt, a széles néptömegek a szószékről várták a világmagyarázatokat, aztán a vallástalanodás előretörésével (hívhatjuk felvilágosodásnak) jöttek a forradalmi ideológiák. A Szentlélek helyére beült Karl Marx, aki amúgy filozófia szakot végzett az egyetemen, és e minőségében talán ő volt legnagyobb hatású filozófus evör, bár a kortársak inkább politikai publicistának, meg gyanús lázítónak ismerték. Ő volt a torzonborz, kétes testi higiéniájú, ám nőfaló zsidó entellektüel, aki sokáig írta a kevesek által olvasott fő művét, de legalább be sem fejezte, mert ironikusan meghalt még előtte.

wordpress.com

Mára meg a filozófia egy tantárgy az egyetemen amiből át kell menni, lehetőleg nem kettessel, mert az hogy néz már ki, a filozófus meg az a fazon, aki ezt tanítja. Biztos nagyon okos, de ez nem bír kiderülni róla, mert ahhoz érteni kellene legalább egy részét annak, amit mond. De szemüveges és érthetetlenül beszél, tehát okos kell hogy legyen.

A filozófia szak az, amin az informatikusok röhögnek, hogy ha-ha, büfé-ruhatár diplomát ad csak, majd jó lesz krumplit sütni a mekiben és amin alkoholista foglalkozású hidegburkolók háborodnak föl, hogy de ezt a faszságot már tényleg minek.

A filozófia az általános közvélekedés szerint felesleges, a filozófusok ingyenélők, akit az élet nagy kérdései  érdekelnek, annak ott  a vasárnapi mise, a coellhoi értelemben vett Oravecznóra vagy a komplett Marvel-univerzum a nevetséges szuperhőseivel. Vagy ezeknek tetszőleges kombinációja, elvégre Pókembert is megszállhatja a Szentlélek, vagy bárki megvilágosodhat attól ahogy egy cuki macska néz a trópusi naplementébe.

A mindennapi élet nagy kérdéseihez már kitalálták a kormányinfót, vagy a "szekszi szinglik dugni akarnak" csetszobát, ami ezeken kívül van az nem lehet igazán fontos. Filozófia minek?

Az már tényleg önsorsrontás, ha valaki mondjuk "Az élet semmiségéről és gyötrelméről" című Schopenhauer-opuszt olvassa egy napos szombat délelőtt, mint én most.

Pláne, hogy egy kötetben van vele "A nemi szerelem metafizikája", hahó emberek!

Alternatív Henrik, a nyolcadik

VIII. Henrik (ejtsd: víííhenrik) király, angol király, vágtat fakó lován... vagy nem is, az egy másik Edvárd király volt, az első, míg Henrik fia a hatodik (mármint Edvárd), de ő nem végeztetett ki walesi bárdokat. Vííí viszont szeretett időnként kivégeztetni ezt-azt, csak hogy be ne rozsdásodjon. Ő volt a második (és Erzsébet lánya mellett) a legjelentősebb uralkodója a nem túl hosszú Tudor-dinaszitának. Apja Hetedik Henrik (ejtsd: víí) alapította a Tudor-házat a Rózsák háborúja (ami egy elég jó film volt Michael Douglas szereplésével) után, és eredetileg Lancaster-York névre hallgatott, a Tudor elnevezést kerülték, biztos mert a Vidor-háziak mindig kiröhögték miatta őket. (Hapcit és Morgót még időben száműzték, ők később Disneyland-ben vállaltak munkát.)

Nyolcadik Utas a Henrik 1509-től 1547-ig uralkodott, persze nem egyhuzamban, közben néha kiment vécére, tartott ebédszünetet és aludt egy keveset. Szeretett csajozni, és jó is ment neki, mert bár rusnya volt, rossz modorú és büdös volt a szája, de egyfelől ez legtöbb kortársára is igaz volt, másfelől meg ő volt a király, és a trón már akkoriban is a legkomolyabb afrodiziákumnak számított.

Nyolcadik Henrik mindezeken felül nagyon kövér is volt, feltehetően azért, mert megette az előző hetet. Így került trónra, ahonnan aztán le sem bírt szállni, mert egyrészt hatalommániás volt, másrészt köszvényes.

A híresztelésekkel ellentétben nem volt különösebben erőszakos pasas, csak szeretett embereket lefejeztetni, de hát akkoriban nem volt tévé, kellett az a kis szórakozás, hisz még a focit sem találták föl. A nyilvános kivégzések egyébként így sem voltak túl izgalmasak, előre lehetett tudni a végüket (mindig a hóhér nyert), de legalább volt tétje a dolognak, amitől azért egy korabeli reality-nek még elmentek, elvégre egy lefejezés mégsem olyan unalmas, mint mondjuk a kamarazene.

Ennek ellenére Henrik igen mértékletes volt az efféle szórakozásokban, sokatmondó, hogy hat felesége közül mindössze kettőt végeztetett ki, a másodikat és az ötödiket. Pedig egyiküket - állítólag - még szerette is.

Érdekes történelmi adalék továbbá, hogy a híres uralkodó a korabeli ábrázolások szerint igen hasonlított Sid James-re a szintén híres brit komikusra, bár neki - a királyi vécéhordozók visszaemlékezései szerint - sohasem sikerült viccesre innia magát, pedig erősen próbálkozott. De senki nem mert nem röhögni  az ócska tréfáin.

Viszont einstandolta a Hampton Court palotát, miután az addigi tulajdonos, Wolsey bíboros, kegyvesztettségből adódó hirtelen felindulásból neki ajándékozta,  a francia kerttel és az angol cselédlányokkal egyetemben. A palota akkoriban még egészen Tudor-stílusú volt, más nem is bírt volna lenni, mert a barokkot csak Henrik halála után találták fel az olaszos franciák, úgyhogy csak később lehetett barokkos hozzáépítéseket nekitoldani a épületeknek.

Henrik ide járt piheni Londonból, mer nem tudta, hogy később már ez a rész is csak egy londoni külterület lesz, saját vasúti megállóval a Waterloo pályaudvar felől. De Henrik olyan döbbenetesen műveletlen  volt a későbbi történelemmel kapcsolatban, hogy fogalma sem volt, hol van Waterloo, miért lesz majd fontos, és melyik svéd popzenekar ír majd róla egy számot. De tényleg rém hiányosak voltak a történelmi ismeretei, a tizenhatodik században nemhogy a tizenkilencedik, de a tizenhetedik század történelmét sem ismerte, az első világháborúból meg biztos megbukott volna!

Ám akkoriban ez nem volt akadálya a királykodásnak, elég volt, ha a fater magához bitorolta a trónt, a fivére meg idejében meghalt fiatalon.

Voltak még cselszövések, háborúk és egyházszakadás is uralkodása idején, de ezek csak lábjegyzetek a valódi történelem, vagyis az ágyasok, feleségek,százhúsz fogásos lakomák, hisztik, ivászatok és hülye kalapok hosszú sorához képest. Ha már a stílus maga az ember, aki a történelmet alakítja maga helyett.

Ideáltipikus igénytelenség (a zűrből)

A rossz filmek néha nagyon is szórakoztatóak. De ehhez igazán rossznak kell lenniük, mert akkor a trash-élmény a végéig elviszi magával a nézőt, miközben a kicsit rossz filmeket húsz perc után kurvaanyázzuk a lomtárba, a közepes filmekbe meg már bele sem fogunk.

Mert ha a rosszaságuk csak abban áll, hogy sablonos történetet rágnak le a csontról jelzésértékű színészekkel elővezetve, akkor eltűnik belőlük a szórakoztató-faktor, és marad a méla unalom. E tekintetben viszont modellértékű darabjai annak, hogyan nem érdemes filmet csinálni. Nem azt mondom hogy nem kell, tőlem csinálják nyugodtan, ha egyeseket elszórakoztat az űrlényes-kertvárosi, a rútkiskacsából bálkirálynős vagy a "bakrablók lazulásból autót lopnak" tematikájú cékategóriás kiszámíthatóság, mert mondjuk bulis a forgatás, szóval gyártsák nyugodtan. Csak rakjanak rá (a korhatár-karika mellé, elé, helyett) egy jelzést, hogy "Szerettük Csinálni, De Ne Nézd Meg!" vagy "Fiatalok Voltunk, Kellett a Pénz", és akkor nyugodtan megrohadhat az egész műalkotás (régebben azt mondtuk volna: egy téka hátsó sarkában) valami streaming-szolgáltató pókhálóval jelzett részlegén, ott, ameddig már sohasem gördítünk le.

Nos a Sötét égbolt című 2013-as izé éppen ez a kategória. Centire pontosan modellezi le az eleve harmadosztályba benevezett, kiszámítható klisékből fércelt időpocsékolást, ahol a film végi, úgynevezett dramaturgiai csavaron kábé annyira lepődünk meg, mint karácsonykor a szaloncukros beiglin.

Ez itt az űrlényes, idegen-inváziós zsáner kertvárosi, kis költségvetésű változata, ahol a' űrös lények a kis lépések politikájának jegyében csak egy átlagamerikai családot taktikáznak körbe, valamelyikük elrablásának előre megfontolt szándékával. Ez amúgy sikerül is nekik, bár nem világos, hogyha a kis szürke idegenek annyira fejlettek, akkor mi a fenéért tökölnek éveket, évtizedeket, egy-egy kísérleti  alany éjszakai elragadtatásán? És néhány tízezer fényév átszelése után hogy a manóba állítja meg őket egy kulcsra zárt hálószoba-ajtó? De hát hollywoodi viszonylatban ez a megye kettő bajnokság, itt efféle kérdéseken nem illik fennakadni.

Az viszont még ezen a szinten is gáz, ha a tiszteletlen néző már az első félóra után a főszereplő család tagjainak halálát kívánja, az sem baj ha gyors és fájdalommentes lesz az elmúlásuk, csak legyen már vége!

Mert a világ az ilyen filmekben az nem egyszerűen Észak-Amerika, hanem mindig (de tényleg mindig) annak egy meg nem nevezet kertvárosa, teljesen egyformán nyírt gyepekkel, meg szabvány házakkal, amikben szabvány családok élnek.  Itt sincs ez másként: anyu ingatlanügynök (mint minden második kertvárosi anyu, csoda hogy még van kiknek házat eladni), apu épp két állás között keresi önmagát, plusz van legalább két gyerek. Az egyik lázadó a kamasz, a kisebbik meg a fura kisgyerek, akin már az elején látszik, hogy megufózták az idegen űrlények, de már az előtt, hogy a stáb kikölcsönözte volna a Nyomasztó Tekintetű Kisfiúk produkciós irodától.

Később kiderül, hogy a lázadó kamaszt is már kiskorában összeufózták, ez mondjuk legalább utólag megmagyarázza, miért változik egész kis traumák hatására skizoid kamaszlánnyá. De legalább ezen nem kel meglepődni, az hogy ő (is) háttérufók befolyása alatt áll, már filmplakátról kiderül.

Pedig ezeknek az idegeneknek nem érdemes a társutasául szegődni, ezek annyira bénák, hogy CGI is ledobja őket magáról. Nagyjából úgy festenek mint akiket az 1998-as UFO Magazinból vágtak ki körömollóval, hogy aztán egy hurkapálcikára celluxozva játsszák el velük "A Tejúton túl is ismerik a paralízist" című keletnémet kamaradrámát.

De legalább  velük kapcsolatban nem vetődik fel a viccbeli kérdés arról, hogy mik is a szándékaik. ("-Kapitány, jönnek az indiánok! - És barátok vagy ellenségek? - Biztos barátok, mert együtt jönnek!")

A műegész tele van bénán elhelyezett filmes utalásokkal, Hitchcock Madarakjától a Jelek című, alufóliasisakos melgibzonozásig, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a film szerény költségvetését csak az alkotók fantáziája múlta alul.

És ami a legbosszantóbb kilencvenhét percnyi megpróbáltatás után, hogy apu és anyu meg sem hal, pedig látjuk, hogy apu lelőtte anyut, aztán a szájába veszi a puska csövét, de naná, hogy ezt is csak a fiú hallucinálja. Mert ezt ufózták a fejébe a szürke pálcikaemberek (akiknek űrutazásra telik, de saját arcra már nem), hisz rendes testrablók, akik csak egy kiadós hallucináltatás után jönnek a szállítmányért.

Pedig az érdemi, és izgalmas történet valahol ott kezdődhetne, hogy apuék pokolra jutnak, ahol azért a kertvárosi rutinjukkal feltalálják magukat, és anyu elad egy nagyobb üstöt (digitális fortyogással és extra vasvilla-állvánnyal) Jabbának a huttnak, aki már a nyolcvanas évek óta bentlakó. A kis szürke idegenek meg az ápolószemélyzet.

Brokisztikus

"Bemutatták az egerszegi Vénuszt" -olvasom a hírt többfelé, és nézem a mell-ékelt képet, de nekem sehogy sem egy női test jut eszembe erről a torzóról, sokkal inkább valami egészen más:

hvg.hu

Ez első és második pillantásra is egy nyeles tojás, csak harmadikra lehet femininként azonosítani, de akkor is minek. A szépség esszenciáját csak egészen kifacsart képzelettel lehet belelátni, persze vannak olyanok, akik kedvelik a darabolós horror és a retro-pornó crossovereket, de én nem tartozom közéjük. Tőről szalajtott konzervatívként a szép nő idólumához nálam hozzátartozik, hogy van neki keze, lába, meg feje. Valamint szemüvege meg diplomája, de csak ha belülről fakad.

Oké, ez itt egy töredék, mint a preszokratikus filozófusok szövegei, mondjuk Anaximenész vagy Protagórasz szövegeiből nem is csinálnak filmet, a fennmaradt pármondatos szövegek legfeljebb szellemarceológiai érdekességek, vitrinbe való cseklységek, bár nyilván többen is írtak már belőlük nagydoktori disszertációkat. De én a filozófiától már rég el lettem menekülve.

Ez itt fentebb, viszont töredékessége ellenére tényleg faszán néz ki, remekül dekódolható, hogy  farok a herék folytatása más eszközökkel, és afféle agyagba szobort Rorsarch-teszt, mindenki szabadon láthat bele, amit akar. Én ezek szerint egyértelműen Móricka-pozitív lettem, de ahogy elnéztem egy-két kommentszekciót, ezzel is a csak a többséget erősítem.

Rossz az, aki rosszra gondol, de ezek szerint, aki ezt látván egy pöcsre gondol...

Láttalak szerdán

A 444-en van (volt?, fog lenni?) egy rovat, a Láttalak Csütörtök, aminek jobb cím lenne a 3R (Reménytelen Randik Revival), mert nagyjából arról van szó, hogy valaki látott valaki mást, akit amúgy nem ismer, de ismerne, és ezért közhírré téteti ország-világ előtt online a látás tényét, és az ismerés kívánását.

A látások márpedig viccesek, ilyen sztorikat böfög fel a virtuális wannabe húspiac, hogy: "Május 32-én álltál Tizenhatosok terénél , a villamosmegállótól nem messze a járdán. Szőke voltál, szerintem lány, és biztos hogy kék farmerben. Ha magadra ismersz, írj a jofejvagyok@chemtrailmail.org címre, én szerintem fiú vagyok, de jól főzök." És jönnek a kommentelők, hogy "Fú, én is jártam arra aznap, csak tavaly, de én is láttam egy kék farmeres szőkét, biztos arra lakik a munkahelye!"

Állítólag volt már olyan aki később és ennek nyomán tényleg találkozott a valakivel, akivel jelentőségteljesen összenézett a Nyugati aluljárójában, vagy akit kisegített egy húszassal a teszkó pénztáránál, de szerintem ez nem jellemző.

A szórakoztató-faktortól lehet érdekes a cucc,  de nemigen találni ilyeneket hogy: "Keresem azt a szemüveges, szőke vagy barna hajú, ülve elég magas lányt, akit múlt kedden lehánytam az éjszakai 13-ason. Én kockás inget viseltem napszemüveggel, vérzett a fülem, és a Semmiség utcai megállónál pofoztak le  buszról az ellenőrök."  Vagy "Két hete pénteken voltam Pesten tárgyaláson (másodfok), és láttalak a parkban, a szobor mellett állni. Már nem emlékszek hogy voltál öltözve de az biztos hogy kurvásan, ami nekem bejön. Ha magadra ismersz, gyere hétfőn a központi bíróság elé fél tizenegy körül, ha nem kapok letöltendőt, elmehetünk pizzázni, majd közösen fizetjük."

De általában elég érdektelen látások vannak a rovatban, az egész nem elég vicces, az efféle párkeresésből süt a vágyakozással turbózott reménytelenség, ami szerintem egy rossz kombináció. Magam a szimpla reménytelenséggel dolgozom, az tiszta és egyszerű ügy, az ember már nem teker a magánélet biciklijén, mert úgyis minek, valamint fárasztó és különben is porszívózni kellene.

Mert az egész onnan jutott eszembe, hogy ma Láttalak Szerda volt, az ablakból, nagy und fájdalmas sóhajjal, napsütéses időben, de rohadt borús kilátásokkal.

Elhagyott vagyok mint Csernobil környéke, bár a személyiségem korántsem annyira sugárzó.

Utazás Klausztrofóbiába

Folytatva a horrorfilmek napfényes mezején kalandozást (ahol az ember ártatlan virágokat kegyetlenül csokorba mészárol, miközben ajkáról ki se fogy a sátáni kacaj), megnéztem A barlang (The Descent) című 2005-ös brit anyuka-slashert, mondjuk két részletben, mert közben megéheztem, meg untam is kissé. A film amúgy nem keverendő össze a magyarul ugyanezzel a címmel futó, szintén 20005-ös német műalkotással, ami angolul a The Cave névre hallgat, de a mostani után az a barlang már húde nem érdekel.

Pedig nem kezdődik rosszul, néhány nő  elindul lazításképp barlangászni kissé, hát istenem, ilyen  a gusztusuk, szeretnek sötét és szűk helyeken kúszni, nekik ez a kikapcsolódás, nem a gin-tonic. Egyik főszereplőnk Sarah (fedőnevén Mami) teljesen mamiszerű anyatigris, tele régi sérelmekkel és ki nem adott frusztációkkal. Ráadásul az egy évvel korábbi kalandtúrájuk még halálos áldozattal is járt, csak hogy legyen még egy bónusz trauma, de ettől még elindulnak újra. Pedig a túra előtt, a dramaturgiailag kötelező pillanatban még felvetődik többükben, hogy inkább menjenek vissza a városba bebaszni, ha már girls just wanna have fun, de mégis inkább bemásznak a nagy nyirkos üregbe, mert a buli az mégis így az igazi.

Aztán jön a menetrendszerű kőomlás, ami elzárja a kijáratot, meg a felismerés, hogy Juno a vezetőjük egy fel nem térképezett vesztőhelyre hozta őket, ahol naná, hogy nincsenek egyedül. A barlangaban ugyanis szörnyek laknak, így hőseinknek nem kell azzal fáradniuk, hogy készleteik fogytával egymást egyék meg, mert ők a készletek, valaki másoknak.

A barlangban lakó őshonos szörnyek amúgy teljesen gollamok, csak egy picit sminkelték őket ijesztőbbre. Vagy eleve ilyenek, és így pont kicsúsztak a Gyűrűkúra castingjáról, ahol azt mondták rájuk, hogy tök jók így művészileg, meg kifejező a savas tekintetük, de a gyerekeknek már túl ijesztőek lennének. Így aztán elvállalták ezt a cseppkő-horrort.

(Mer' a gyerekek azt akarják látni, ahogy szőrös-büdös férfiak hősiesen lovagolnak a győzelembe, közben legyakják a gonoszt, de a gonosz inkább szánalmas legyen, mint ijesztő, különben jön a korhatár-karika. És akkor apu és anyu nem viszi el Pistikét (Kevinkét vagy Dzsenniferkét) a moziba, csak kettesben néznek férfiasan kardozó filmszínészeket, amitől csökken a popcorn meg a Twix eladása, az ötliteres kóláról már nem is szólva.)

Na ilyen gondok  a barlangban nincsenek, ez csak azért kapott 18-as karikát, mer nálunk nem 21 év a nagykorúság határa. Itt nem tocsognak a vérben, hanem úsznak benne, a mészárlás majdnem teljesen öncélú, csak valami fura forgatókönyv-írói munkamánia miatt van (néha) motivációja is a hentelésnek. Mert ugye hőseink között tapintható a feszültség (később a kiontott belek), az egyik lefeküdt a másik férjével, vagy nem, traumáikért egymást okolják, de legalább a néző sem tudja, hogy akkor most ki öl meg kit a miért, illetve mennyiben osztottak lapot a barlanglakóknak. 

Utóbbiak minden bizonnyal a 666-os számú úttörőcsapat egykori Vérmókus őrsének leszármazottai, akik egyszer eltévedtek a bralangban, aztán megették az ifivezetőjüket, és rájöttek, hogy jobb ez mint hazamenni matekdolgozatot írni. Hőseink meg z ő leszármazottaikkal találkoznak, akiknek a mamihús a kívánatos desszert az unalmas pincebogár-diéta mellett.

Az ilyen klausztrofób, véres-rémüldözős mészárszék amúgy remekül működik az Alien-filmeknél, és itt sem rossz, ráadásul ez esetben még abban sem lehetünk biztosak, hogy az az egy szem főhős túléli, (jó, hát nem is egy Sigourney Weaver), mert lehet hogy a szabadulását is csak képzeli. Mint ahogy elképzelhető, hogy a film közepétől az egész csak Sarah fejében történik, abban a fejében, amelyet jól bever, aztán onnantól eszméletlen, és már nem a barlangban, csak a saját tudatalattijában bóklászik tovább, még jó hogy e kettő ige hasonlít egymásra. Mindkettő sötét, a sarkokban olyan titkok rejlenek, melyeket nem akarsz látni, és egyikből sincs szabadulás.

Mondjuk innentől mindegy is, mennyire valós mindaz, ami a filmben történik, ez teljesen klasszikus horror abban a tekintetben, hogy nincs megváltás, nincs szabadulás, nincs itt semmi látnivaló, lehet tovább haladni a kárhozat felé. Ahol a Szörny Rt. az üzemeltető cég.

Nos tehát, Gollamék itt barlanglakókat adnak, és vakok, mint akik leverik a poharat, nincs nekik drágaszág, de vannak frissen vágott középkorú anyukák, akiket jóízűen lehet fogyasztani, és nagyjából lelkiismeret-furdalás  nélkül, hisz a néző is a pokolba kívánja őket, úgy húsz perc után. Vagyis a haláloknak nincs súlyuk, okuk még lenne, de nem következik abból semmi, hogy afféle félszerzetetek megtáplálkozzák a szereplőgárda jó részét. Ilyenkor az ember csak remélni meri, hogy ennek legalább nem csináltak folytatást.

Pedig de. Sarah is pont olyan hülye, mint Élien (izé, Ellen) Ripley, hogy egyetlen túlélőként visszatér a tett színhelyére, mert nem volt elég neki a múltkor fülig vérben ázni, ahogy kiengedik a kórházból és beállítják a gyógyszerezését, már megy is házhoz az újabb lófaszért.  Logikus lépés, elvégre köztudott, hogy ha a lovas leesik az állatról, gyorsan vissza kell másznia, nehogy az esésnél ragadjon meg fejben, miként  a légikatasztrófák túlélőinek is első dolga gyorsan foglalni egy repjegyet, lehetőleg ugyanarra az útvonalra. (És miért is ne, mos tényleg, mennyi az esélye annak, hogy ugyanaz a járat zuhanjon le az emberrel, kétszer egymás után? Na ugye!)

Persze lehet, hogy a folytatásban még mindig az első rész van, és az egészet komplett csak álmodja. Az legalább tényleg para lenne, plusz addig fekhetne eszméletlenül egy vértócsában, amíg csak pénzt lehet szerezni újabb és újabb folytatásokra, vagy amíg át nem alakul maga is gollammá, végleg hátrahagyva a neurotikus háziasszony-létet. De azt én már nem nézem meg.