Vakcinaváró buli

Értem én, hogy a hétvégére eső  ünnepnap okán fokozottan nem történik semmi hírértékű, meg az aktuális járvány miatt idén nem a Messiást várta a többség, hanem a covid-vakcinát, de amit a hírportálok művelnek az oltóanyag kapcsán, az még annál is röhejesebb, mint amennyire szánalmas.

A "Szétrepedt és odaégett bejgli felhasználásnak tizenhat újabb módja" típusú cikkek mellett (pl. áztassuk rumba, és igyuk le róla amit lehet), hogy máshogy, mint virálisan terjednek a vakcinaváró cikkek.  Hogy a vakcina holnap érkezik, a vakcina megérkezett, a vakcinát pingvines furgonnal hozzák, a vakcina Hegyeshalomnál lépte át határt és hasonlók. (Amúgy fapados egy ellenanyag lehet, ha átlépte a határt, vagyis gyalog jött mégis? Nekem  egy rendes vakcina az minimum guruljon, de jobb ha repül.) És persze az igazán buzgó, és teljesen hülye tudósítók leutaztak a határra, hogy lefényképezzék a pingvines furgont, amint begördül, aztán tova.

De baszki, ez nem a holdraszállás vagy a D-nap, ezeknek a külön cikkekben/posztokban tárgyalt részleteknek önmagukban annyi a hírértékük, mint hogy a szomszéd Lajos hány cukorral issza meg Szomszédné Irénke kávéját. De hát habosítani kell ebből is valami hírt, ha már helyzet van. Meg három óránként frissítendő online címlapok, miközben a dolgok természetes rendje szerint épp nem történik semmi.

Az egész kicsit olyan, mint mikor egy tévécsatorna közvetíti az Oscar-gálát, és szakértőnek kinevezett bulvárzsurnaliszták szmokingban kommentálják a pesti stúdióból a semmit. Hogy most biztos az Ordító egér 4. kapja a legjobb félrefordított forgatókönyvnek járó díjat, csak előbb meg kell várni a legjobb kivágott jelenet eredményhirdetését, de abban csak a Leszoptak a Ferrariban című lélektani dráma nyerhet. Miközben az egész díjátadóból csak néhány győztes érdekes: a legjobb színészek, a legjobb rendező, és a legjobb film (esetleg még a forgatókönyvírói szobrozás), azt' ennyi, de órákat kell végigközvetíteni, mire odáig eljutnak.

A vakcina-reality csúcsát eddig a zorigó szállította, aki még ebédidő előtt sietett világgá kürtölni a régen várt, egyúttal történelmi jelentőségű hírt: már három egészségügyi dolgozót beoltottak! Nem egyet, nem kettőt, már hármat! Példátlan siker, új világrekord,  a magyar géniusz diadala, nem is értem hol maradt a tűzijáték. De sebaj, majd jövőre meg lehet tartani a Vakcina Érkezése Emléknapot, az évfordulón leleplezve az eseményre emlékező pingvines emléktáblát, és vakcina alakú szaloncukrot osztogatni az árváknak meg a nyugdíjasoknak.

            

hu.pinteret.com

De ha már így beindult az üzlet, a vakcinaváró médiabulik mellett lehetne rendezni például közpénz-búcsúztató partikat  is. Most kapott a Matiász Korvinusz Kollégium (amit a hülyék úgy rövidítenek, hogy MCC) száz milliárdot (azaz százezer-millió) forintot, mert az eddigi ingatlanok, meg a 300 milliárdos részvénycsomag mellé azért kellett valami gáláns ajándék a fa alá is. Ha már afféle elit-komisszárképzőt hegesztenek az egykori szakkollégiumból.

És miután a  fenntartó alapítványt így már 400 milliárdos vagyonnal (plusz az ingatlanokkal) tömte ki az állam, többet költve rá, mint a komplett - MCC nélküli - felsőoktatásra, és ez stafírung elvesztette közvagyon jellegét, igazán lenne mit ünnepelni.

Mint a kormánypárti polgármeseterek által felügyelt önkormányzatoknak is, akiket a kieső iparűzési adó miatt kompenzál bőkezűen a kormány, miközben az ellenzékieket igyekeznek iparszerűen elűzni, kiéheztetéses módszerrel.

Csaxólok: még tart a karácsony, néhány milliárddal tudnék mit kezdeni, hogy mást ne mondjak, a vécékefémnek még mindig műanyag nyele van, pedig az aranynak sokkal jobb a fogása és szebben csillog a sötétben.

p.s. Közben újabb fontos és érdekfeszítő hírek érkeztek a Nagy Oltóanyag Maratonról. Hihetetenül informatív képeket láthattunk, ahogy terepszínű katonák (!) visznek papírdobozokat egy folyosón, komolyan mondom lerágom a körmömet. A katonákat nem értem, csak megszoktam, de ha már, miért nem géppisztollyal viszik a papírdobozokat. Az olyan szívmelengetően polgárháborús lenne...

Kásler Miklós várta az új vakcina érkezését (fotók) -hvg.hu

(A "legértelmetlenebb sajtóhír" dobogósa, a kép és szöveg szép egysége miatt).

A hiábavaló neo-noir

Kínomban, hosszas tologatás után, megtekintettem a Végállomás (eredetiben: Terminal) című tavalyelőtti angol - hongkongi - magyar - amerikai akció-krimi-dráma-thrillert. Amiben összesen nem volt annyi, mint az előző mondatban. Mert a tartalom és/vagy a cselekmény leírása rövidebb, mint a film eleve bizonytalan állagú műfaji meghatározása, a koprodukciós partnerekről nem is szólva.

Kizárólag Simon Pegg miatt néztem meg, akiről hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nem játszik szar filmekben. Pedig néha de. Mint ebben a meghatározhatatlan állagú mozgóképes önkielégítésben, ahol az alkotók nem pepecseltek valami követhető sztorival, rendesen felépített karakterekkel, megálltak ott a brainstormingban, hogy "fú srácok, legyen kibaszott kurva erős atmoszférája, ilyen hangulata, vagy mije". 

Így aztán lett belőle egy hangulatfilm, valami olyasmi, mintha Guy Ritchie rendezne hulla másnaposan egy Sin City filmet, de úgy, hogy előző esete valamelyik bárban felejtette a forgatókönyvet.

Ezért hát van egy érthetetlen (mert  valószínűleg értelmetlen) sztori, két bérgyilkossal, akiknek van valami homályos küldetésük, meg néhány mellékszereplővel, akik attól rejtélyesek, hogy elfelejtettek nekik történetet és karaktert írni, de legalább hülyén festenek.

comingsoon.net

Az egész egyfajta modern film noir próbál lenni, ami abban merül ki, hogy jobbára éjszaka van, jellemzően szutykos-esős éjszaka, véletlenszerű neonfényekkel, Mr. Pegg meg gyűrötten dohányzik, miközben komoran néz magába, láthatóan azon töprengve, hogy mi a fenét is keres ő itt, és mi ez a sok marhaság, ami kijön a száján neki.

Az elején annyi élményt nyújt a cucc, hogy főhősünk a tök üres Nagyvárad téri metróállomáson várja a soha meg nem érkező éjszakai járatot, miközben  Mike Myers pszichopata takarítónak öltözve osztja neki a Mátrix-kompatibilis zen bölcsességeket, vagy valami annak szánt falvédő-dumát. Myers később feltűnik az egykori Kelenföldi Erőmű ipari műemlék jellegű (és tényleg nagyon látványos) irányítótermében, és ekkorra már nehéz elvonatkoztatni Dr. Genya karakterétől, pedig igazán szeretnénk már végre.

Van még a filmben Robi Margó, aki állítólag híres filmsztár manapság, de még sosem sikerült megjegeznem az arcát, vagy felidézni bármelyik - nyilván híres - szerepét, ez mondjuk most sem változott. Neki is, mint mindenki másnak, annyira képregénykaraktert kell játszania, hogy igazán kétdimenziós, papírból kivágott figurának hat, abban sem lehetünk biztosak, hogy a bárpult takarásában deréktól lefelé is folytatódik.

És hát jellemző, hogy a filmet nagyjából Budapesten forgatták, de annyira semmilyen lett, hogy még nálunk se mutatták be (a komplett Egybesült Kirájságban is mindössze egy mozi játszotta), úgyhogy kikötött a streaming-platformokon, meg talán volt éjszakai műsoridő-kitöltőként valami tévécsatornán, de minek?

Hírapály, némaság, ünnepi unalom

Már unom az úgynevezett 'ünnepeket'. Mert ilyenkor leáll a világ, hírek helyett szirupos karácsonyi történetek meg tuti halászlé-receptek jönnek csak szembe, de engem nem érdekelnek. A tévék ugyanazt a húsz filmet cserélgetik egymás között, hogy egyik csatornán se menjen le hatnál többször e két hét alatt a Reszkessetek, betörő a bérgyilkos szomszédom igazából szerelmes albérlője 3. 

Gyakorlatilag az összes rendszeresen olvasott hírportálom téli szabadságra utazott Alibi-alsóra, érdemi tartalom helyett nettó redundanciát szolgáltatnak, verbál-vizuális fehérzajt, komolyan mondom, már ott tartok, hogy száz évvel ezelőtti angol kisregényeket olvasok, kardigánban! És egy idő után már azon is hajlamos vagyok izgulni, hogy akkor Lady Gonorrhea kivillantja-e kacéran a bokáját Angusnak a skót kertésznek, mikor a csűr mögé menekül a helyi templom kórusának ünnepi kamarakoncertje elől.

Ilyenkor persze rendes űroperákat kellene olvasnom, de nincs itthon olvasatlan, ami persze nem zárja ki, hogy ha elegem lesz a bohém londoni költőkből, meg a platánok alatt teázó vidéki kisasszonyokból, ne vegyem elő Iain M. Banks valamelyik könyvét. Az Ellentétek nem jöhet szóba,arra még eléggé emlékszem, A hidrogén-szonátát többször is, angolul is fogyasztottam, valószínűleg marad a Közelkép, az már kellően kikopott a fejemből, csak annyi rémlik, hogy az egyik történetszál a virtuális, off-shore Pokolban játszódik, többek közt a csontzúzó malomnál a vértó partján. (Bár jobban belegondolva elég jelentős mennyiségű horroripari mozgóképes matyóhímzést műélveztem mostanában, úgyhogy lehet,  elalvás előtt mégis A félkegyelmű lesz Dosztojevszkijtől, bár Miskin hercegen - együttérzés helyett -  túl könnyen felhúzom magam.) De valamit fogyasztanom kell, mert így egyedül,  a végén még elkezdek gondolkodni, az meg kinek hiányzik?

Iain. M. Banks (newhumanists.org.uk)

De legalább háttértévézek, most megy a Die Hard 2, ami sokáig a kedvenc dájhárd-filmem volt (azóta inkább a 3), úgy huszonöt éve láttam először a szombathelyi tanárképző kollégiumában. Tél volt és pár nap karácsonyig, épp túl voltam egy esztétika vizsgán, amire pontosan egy éjszakát készültem (12 tétel 12 óra alatt, este héttől reggel hétig óránként egy, négy müzliszelettel és egy vizeskancsó kávéval), ötöst kaptam, de a fenének sem volt kedve aznap már hazautazni. Hideg, sötétség, középsúlyos hóvihar, részemről meg a kialvatlansággal díszített sikerélmény.

Úgyhogy élveztem kicsit a pillanatot, egy fél pizzával meg egy doboz sörrel berogytam a folyosó végi társalgó egyik foteljába, és megtekintettem a dájhárdot, amit valaki akkor tett be épp, VHS-en, naná. Nekem azóta ez a gépeltérítős repülőtéri brúszviliszezés a karácsonyi film, főleg, hogy akkor is játszódik. És van benne az a hóvihar, ami igazán rímelt az akkori, ablakon túli világra, és a jelenlegi nosztalgikus hangulatomra. 

Csak szólok: a nosztalgiázás, bár elsőre jónak tűnik unalom ellen,  nem az, legfeljebb egész rövid távon. De nemsoká vége az ünnepeknek, és akkor majd megint történnek dolgok, melyeknek híre majd behallatszik ide is, a vasbeton csigaházba, csak hogy elnyomja bennem a múltat.

A dolgok és a dologabbak

Így karácsony táján rendszeresen tele van a digitális postafiókom (valamint a hócipőm) a jobbnál feleslegesebb ajánlatokkal, amik nagy ívben elkerültetnék velem a fogyasztói racionalitást, de legalább idegesítőek, valamint harcot hirdetnek a nyelv és az elemi logika ellen.

Tegnap épp az egyik streaming-szolgáltató (N-el kezdődik és Flix-re végződik, de a közte lévő betűk most nem jutnak eszembe) zaklatott ímélben, a röhejes-szánalmas-idegesítő Bermuda.háromszög kellős közepéről.

Az egyik általános iskolai orosztanárom óta senki nem szólított meg úgy, hogy csak a vezetéknevemen, de az illető pedagógus iránt amúgy is őszinte és izzó gyűlölettel viseltettünk, szóval tőle nem is vártunk mást. Ott elment ez a kiképző-őrmester stílus, bár gyanús, hogy a netflix nem bunkó, simán csak műveletlen az algoritmusa, és nem tudja, hogy mi magyarok hátrafelé nyilazzuk a nyereg alatt puhított szilvapálinkát, és elöl hordjuk a családnevünket. (Me'r amúgy tegez, hogy "idefigyejjé Kovács!" - persze nem vagyok kovács, bár elméletileg még lehetek.)

Nade. Jön a kéretlen promóció tartalmi része, miszerint ne dolgokat vegyek magamnak karácsonyra, hanem élményeket! Azon most gyorsan átugornék, hogy eleve nem veszek semmit karácsonyra, se magamnak, se másnak mert nincs miből (na jó, magamnak vettem egy akciós gesztenyés bejglit, de a zabpelyhet, a tejet vagy a hagymát nem számolnám explicit ünnepi költségnek), ám ez az élmény vs. dolog dichotómia azért fejet szögelt az ütésembe. Izé, szöget fejelt  a verésbe. Ütött, na.

Ez egy dolog, de vannak rajta dolgok?

(Jackson Pollock: Number 34. - 1949, artsy.net)

Mert szerintem az élmények is dolgok. Miként az érzelmek, a vágyak, a gondolatok is. És nem csak abban az értelemben, hogy mindezek mögött mindenféle, nagyon is anyagi, idegi-biokémiai folyamatok állnak, hanem mert ezekből áll össze az a fura katyvasz, amik mi vagyunk, amivel magunkat azonosítjuk. Hisz igazából érdektelen, hogy milyen típusú sejtjeink hány évente cserélődnek le, mi mindvégig úgy tekintünk magunkra, mint egy darab homo sapiensre, aki voltunk már születésünkkor, és akik vagyunk most is épp. Azonosak vagyunk a történetünkkel, pontosabban azzal a narratívával, amivel az életünket keretezzük, és ami nem feltétlen tényekből, mint inkább emlékekből, élményekből épül fel, és ami túl képlékeny ahhoz, hogy simán csak kézzelfogható legyen.

De ettől még azok is dolgok, amik a fejünkben vannak, szemben azzal a túlzottan leszűkítő nézettel, hogy a dolog az kő, vas, föld, kolbász vagy karambolos Suzuki, minden ami anyagi és kézzel fogható (szemmel látható), a többi csak káprázat. Mert pont az élményeink által vagyunk azok, akik, és rám még egy karambolos Suzuki sem tett akkora hatást, mint egy szakítás, egy utazás, az egyetemi évek, a messzire keveredett barátaim. (Jó, mondjuk ha benne ültem volna egybe a karambolkor, de nem.)

Emile Durkheim aki a nemrég említett Max Weber mellet  szociológia egy másik alapítója volt, azzal kezdte a társadalmi tényekről szóló eszmefuttatását, hogy a társadalmi tényeket (mint a nyelv, a divat, a jog, a gazdasági rendszer etc.) dolgoknak kell tekinteni. Mert ezek ugyan kollektív tudatjelenségek, de mint ilyenek függetlenek az egyéntől, az egyéni megnyilvánulásaiktól. És hát így vagyunk az élményeink nagy részével is.

Mikor Petra először járt Londonban (én meg sokadszor) észrevettem rajta is, hogy már annyi előzetes tudása van a helyről (filmek, könyvek, sorozatok, mifenék révén), hogy ezeken (is) szűri át a közvetlen tapasztalatokat, hogy ha nem is azonnal, de viszonylag hamar összeálljon neki egy London-narratíva, ami gondolom azóta is kitart. Árnyalódik, de alapjaiban megvan. És hát az előzetes percepciónk naná, hogy szerves része az élménynek. (Én Barcelonával jártam így: többet tudtam a városról már előre, mint amit ott személyesen összetapasztaltam.)

Mert az előzetes tudásink is társadalmi tények, tehát dolgok. Az élményeink dolgok, bár lehet, hogy a dolgaink nem feltétlenül élmények.

És mindez egy hülye netflix-reklámról jutott eszembe, ami azért kissé szánalmas, de hát mostanában épp inger- és élményszegénység van, úgy is mint élet-deficit.

Vérapó itt van

A 444.hu is elég diszfunkcionális ünnepnapokon, a közélet szünetel, a kötelező nyáladzást meg kerülnék, de valamit ki kell tenni ilyenkor is, úgyhogy jöhet  karácsony fura/vicces/szánalmas oldala, ami egyszerre takarékos tartalomgyártás, szórakoztató alibi, és legalább fideszkádéenpé-mentes. De a viktoriánus karácsonyi képeslapokról szóló bejegyzésük hatására én is kerestem néhány igazán creepy darabot, amik remekül oldják a szenteste kényszerű és némiképp fröccsöntött pátoszát:

dailymail.co.uk

Az első valószínűleg egy népies mondóka félreértése, miszerint "Sándor, József, Benedek, zsákban viszik a gyereket", a másodikon egy gólemnek öltözött hóembernek öltözött zombi viszi épp a fagyöngyöt, hogy valakit élőhalottá csókoljon alatta, a harmadik pedig a Krampuszt is beemeli a történetbe, feltehetően a Santa-Satan vonalon.

Ez itt lent viszont teljesen ellenáll minden értelmezési kísérletnek, feltehetően Szürreália állami postája bocsájtotta ki, de legalább lehet tőle rosszat álmodni. És persze marad a kínzó kérdés: Ha a homárt megfőzik majd - élve dobva a forró vízbe - a zsoké jelleggel működő egérpatkány is megy vele a levesbe, vagy ő csak a sofőr, aki kiszáll a végállomás előtt? Azaz: az ott a kezében  halálos ítélet, vagy a kegyelmi végzés?

history.com

Főzeléklogisztika-szemlélet

Egy középhosszú interjúban, más témák mellett olyat is nyilatkozott a hángerijen försztlédi (aki nem, nem Káder János méltán alig ismert felesége), a vasarnap.hu című katolikus harcikürtnek, hogy a magyar nők (de legyünk megengedőek: a portugál, kanadai és a szingaléz nők is) nagyon szeretnek etetni másokat, meg összelogiszitkázni a nagy családi, alkoholmérgezéssel súlyosbított koleszterin-fesztiválokat. Nyilván mert a vérükben van, hisz Ártunk és Ormányunk hivatalosan informális álláspontja szerint a nők számára két autentikus helyszín létezik, ahol kiteljesíthetik nembéli lényegüket: a konyha és a szülőszoba. Ebből a konyhában vannak többet, ami nem csak arra jó, hogy apu nyugodtan túlórázhasson vagy nézhesse a meccset, de egyúttal a konyhai készletfelhalmozás, raktározás és főzésszervezés által, igazi menedzserszemléletre is szert tesznek.

Hát, ha vannak szavak, amitől ökölbe szorul a bennem lakó, köznevesült cheguevara, akkor azok listáján előkelő helyen áll a menedzserszemlélet. Ami a gyakorlatban jobbára a szociopátiás, kizsákmányoló attitűd komilfó elnevezése, a "profit mindenek felett" nagyon nem krisztusi parancsolatának kognitív megnyilvánulása. Ha már karácsony van...

És szerencsére Anikóasszony (ez is már egy állandó összetétel a kormányhitű sajtóban) nem megy azért sokkal messzebbre, nem kezd el 'női princípiumot' emlegetni,  - amivel Puzsér rendszeresen hallgathatatlanná trollkodja a saját megszólalásait - mintegy meghagyva a lehetőséget, hogy egy magamfajta középkorú pasi is szert tehessen a menedzserszemléletre, miközben leviszi a szemetet, rántott cukkinit süt (vagy ránt?) és odaégeti a lencsefőzeléket.

Hisz magam is ötven négyzetméter (plusz erkély!) ura és parancsolója, valamint szakácsa, takarítója és állatgondozója vagyok, évek óta menedzselem a saját lakhatási projektemet, és komoly részsikereket is fel tudok már mutatni. Néha.

De ebédet főzni több személyre, az nem valami képregényesíthető szuperképesség, és nem is olyasmi amitől rögtön felveszi az embert a kokakóla vagy a mercédesz felsőközép-vezetőnek, csak simán a mindennapi élet része. Miként az, hogy tudjuk hova kell bedugni a kenyérpirítót, hol kell befizetni a csekkeket, hogy működik a cipőfűző, és miért van minden hányásban répa. Na jó, ez utóbbi azért nem mindenkinek evidens.

Szerény tapasztalataim szerint jelentősebb logisztikai kihívás ebédet főzni egy személyre, mert két és fél deci leves, egy marék lencséből főzelék, egy kisebb tálka zabkása - ezek mind, a gyakorlatban kivitelezhetetlen adagok, így viszont egy jól sikerült zöldséglevest három napig kell ennem, elvégre nem pazarolhatok. Menedzserszemlélet nélkül sem. Akkor már egyszerűbb a sajtos pirítós.

A menedzsertabletta azért túlzás volt... (ingatlanmuhely.reblog.hu)

Éjféli pusztulat

Az "utolsó ember a Földön" tematika elég régi húzása a legkülönfélébb filmiparosoknak, és olyan nagyon nem is lehet mellényúlni vele. Nagyjából Robinson Crusoe óta kulturális mém az egyedül maradó ember, az egyetlen túlélő, aki persze aztán sosincs egyedül, elvégre az őskép Robinsonnak is lett egy Péntekje.

Az Éjféli égbolt sztorijában pedig maga Klúni György marad egyedül (de annyira, hogy neki kellett rendeznie is a filmet), ez esetben nem egy lakatlan szigeten, hanem egy sarkvidéki kutatóállomáson. Ahol addig sem volt tömeg, de a globális kihalás lokális nekibuzdulása után, mikor a többiek (nyilván a pusztulásba) evakuálnak, pláne nem. Ez Klúnit annyira nem rázza meg, ő alapvetően egy magányos farkas (inkább medve), bírja az egyedüllétet, meg az elszigeteltséget, ezért is ment a jégre kutatni, és így, nem mellesleg,  neki jut az összes babkonzerv is. Ja, és halálos beteg amúgy, szóval marad inkább egyedül, sok rezsije már amúgy sincs az életre, így meg nyugodtan piálhat és nézhet komoran maga elé,  nyálas zenékre.

Persze neki is eljön egy Péntek (lehet, hogy csütörtökön, fene tudja), ez esetben egy kiscsaj, aki túlélte  a Nagy Rejtélyes Valamit, amitől mások - gyakorlatilag a komplett emberiség -  a kihalás szélén túlra sodródtak. A túlélése meg leginkább abban áll, hogy ottfelejtették a bázison, hátha az egyszeri néző nem kérdezi meg, hogy de egyáltalán mit keresett ott, meg ki az felnőtt, aki a nagy kapkodásban elfelejti bedobozolni a lányát? De ha már így alakult Robinzon Klúninak a lánnyal is kezdenie kell valamit, egy olyan pasinak aki nem hogy soha nem volt apa, de nem is érzi magát alkalmasnak, belecsöppenni ebbe a szerepbe. Ráadásul már eleve nagypapa korú/kinézetű, korábban biztos kimaradt egy dobásból.

port.hu

Hogy mi az a rejtélyes katasztrófa, amiben mindenki elhal, az pont nem derül ki a filmből (meg gondolom az alapjául szolgáló regényből sem), mert egyszerűen nem érdekes, a sok humanoid elhullik, mint tél közeledtével a legyek, oszt' jónapot. A hangsúly itt az emberi drámára, az extrém helyzetre adott reakciókra van helyezve, teljesen Hollywood-kompatibilis módon.

Mert ahhoz azért nem elég bevállalós a történet, hogy két túlélőt kövessünk a hómező előterében, nagyjából két órán át, úgyhogy kell egy párhuzamos szál is. Ez esetben egy űrexpedíció, amely épp hazafelé tart a Jupiter egyik nemrég felfedezett, esetleg lakhatóvá tehető holdjáról, de nincs kapcsolata a Földdel. Nem tudják, de egyre inkább sejtik, hogy azért nem, mert egyszerűen nincs már senki odalent, aki venné az adásukat.

De az Augustine névre hallgató Klúni túlélő (feltehetően a megénekelt Ódulíber Augusztin rokona) azért megpróbálja a lehetetlent, hogy szóljon nekik, a maga sem tudja miféle tragédiáról. Egyúttal megpróbálja elpasszolni a kéretlen gyereket is, a már távozott kollégáknak, de neki sem válaszol senki. Aztán nagy nehezen összejön a kapcsolat, az űrhajósok a zűrben meg kezdhetnek dilemmázni, hogy akkor most visszaforduljanak-e, hogy megpróbáljanak a K-23 holdon új emberiséget ádámévázni. Ha már az egyikük amúgy is terhes. (Aki ráadásul Felicity Jones, ami nem lehet, mert láttam meghalni a Halálcsillag terveinek ellopása kapcsán, a Rúzs Van című dokumentumfilmben. Bár kétségtelenül jól állnak neki az űrös dolgok.)

Az alaphelyzet felvázolása után jó darabig nézhetjük, ahogy az űrhajósok aggódnak az űrben, a kétfősre bővült Klúni meg szocializálódik a kiscsajjal, csak hogy legye súlya az egésznek. Emberábrázolás, jellemfejlődés, dramaturgiai hitelesség - ilyesmik járhattak  rendező fejében, aki ugye maga Klúni, a híres kávéreklám szereplő. 

Vannak flashbackek, múlton nyavalygás, jövőn aggódás, lassú beleőrülés a bizonytalanságba, de hát végül is ez nem sci-fi, ez egy dráma, annak meg rendesen meg van csinálva. És ha már dráma, nem várjuk feltétlen a happy endet, sőt elvárjuk, hogy hagyják a fenébe, amit előzékenyen meg is tesznek. Amúgy is remek ötlet volt a Netflixtől, hogy karácsonyra kitettek egy borongós világvége-filmet, a sokak számára ilyenkor menetrendszerű depresszióval jól lehet rezonálni rá. Stille Nacht-hoz elnémult bolygó, a mennyből meg nem az angyal jön el hozzánk, csak két, jobbára reményvesztett NASA-alkalmazott próbál meg landolni.

Jut eszembe, ennek is van egy kis csavar a végén, főleg a könnyzacskó-aktiválás miatt, de szót sem érdemel, a Star Wars óta tudjuk, hogy a világ milyen kicsi, és hogy mindenki valamilyen fokon rokon.

1864

1864 kétségtelenül érdekes időszak volt. Ebben az évben hozza létre Karl Marx és Friedrich Engels a Nemzetközi Munkás Egyesülést, más néven az I. Internacionálét Londonban, de még ennél is világtörténelmibb fordulópont, hogy megalakul a Pesti Sakk Kör.

Utóbbi sokkal forradalmibb, mint a határokon átnyúlni igyekvő munkásmozgalom, újszerűbb, mint a szintén ez évben, James Clerk Maxwell által publikált elmélet az elektromágnese tér természetéről, és emlékezetesebb, mint Alois Alzheimer születése, aki később felfedezett valami róla elnevezett betegséget, de már nem jut eszembe mit.

De ebben az évben jelent meg Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regénye is, amiben a főhősök már annyira szégyellik magukat a második ipari forradalom miatt, hogy inkább a föld alá bújnak szégyenükbe, de ott se jobb. Sőt, a nemzetközi helyzet annyira rossz volt, hogy Madách Imre sem bírta tovább, és meghalt, szó szerint meghasadt a szívelégtelensége.

De azért voltak reménykeltő fejlemények is, Maxwell mellett más híres emberek is születtek 1864-ben. Nekem a legfontosabb Max Weber, a szociológia egyik alapítója, de az ő évjáratába tartozik Henri de Toulouse-Lautrec festő, Richard Strauss zeneszerző vagy Louis Lumiere az első két filmes egyike. (A tesója, Auguste két évvel korábban hagyta el a szülőcsatornát.)

Max Weber (1864-1920) - pinterest.com

És hogy miért pont 1864? Mert ez itt a blog 1864. bejegyzése, ami már nekem is soknak tűnik. De nem szeretek magamban beszélni, máshoz meg nemigen tudok, úgyhogy marad az írás, de legalább már nem olvasom magam.

A kegyelmes úr elmebaja

Trampli Donáld, az amerikai történelem valaha volt legnarancssárgább fejű elnöke, most már tényleg a végső szétesés jeleit mutatja. Hiszen még mindig kitart amellett, hogy ő nyerte a választást, méghozzá soha nem látott fölénnyel, és lassan polgárháborút vizionál, melyben természetesen ő a Grál-lovag, a demokraták meg a lovagok, akik azt mondják: Ni!

De arra a kis időre, ami a fehér házban még jut neki, igyekszik közjogilag hasznosítani magát, most például elnöki kegyelmet adott jó pár embernek. Többségük egyszerű, kétkezi sikkasztó, adócsaló és okirat-hamisító republikánus komisszár (inkluzíve volt kongresszusi képviselő, kampánymenedzser, vagy trampista ügyvéd a Tramp-listáról), de van köztük négy fazon, akik egy 2007-es iraki mészárlásért felelősek. 

Az illetők ráadásul nem katonaként nyírtak ki tizennégy civilt (köztük egy kilenc éves fiút), hanem egy privát biztonsági cég alkalmazottaiként, ami persze megint csak gáz, mert mit kerestek egy háborús övezetben? De 2015-ben végre elítélték őket, egyikük életfogytot kapott, a másik három fejenként harminc évet. Idáig, mert mostantól szabad emberek, és amilyen szar hely lett Amerika, lehet hogy csak centikre vannak attól, hogy hősként ünnepeljék őket. (Nyilván vannak azok a whiskytől lukacsos agyú, fegyverbuzi redneckek, akik számára már most is azok, de hát ők Tramplit is szépnek látják, és főleg okosnak.)

A leköszönni kurvára nem akaró, még pont elnöknél már régóta nem azt figyeljük, amit mond (azt minek?), hanem amit tesz, és speciel ezzel a kegyelmezősdivel kiírta volna magát a szalonképes politikai vezetők közül, ha valaha is oda tartozott volna.

pinterest.com

Amúgy Trampli valamelyik oldalági rokona (talán pszichológus, most nincs kedvem utánanézni) azt nyilatkozta, hogy hősünk nem tud veszíteni legalább is úgy nem, hogy utána ne kenje el valahogy a számára kínos tényeket. Márpedig a választásnál nincs mit kenni a hova, úgyhogy a rokon szerint legkésőbb Biden január 20-án esedékes beiktatása alkalmából jön a generál-idegösszeomlás.

Már ha. Mert a jelenlegi, a valóságtól egyre távolodó világértelmezése miatt, lehet hogy addigra a mentális deficit hősi halottja lesz, miután belefullad egy közeli tóba, hisz akkorra már abban is biztos lesz, hogy képes a vízen járni. Vagy esetleg helikopter nélküli légi városnézésre indul New York felett, mert az akad be neki, hogy tud repülni, és/vagy dokumentumfilmek nézte a Birdman című  mozit, aminek a végén Michael Keaton mutatja be ezt a formagyakorlatot.

De legalább addig se iszik.

Láttam jönni?

A Látlak, már önmagában is egy bosszantó filmcím, mert amikor kerestem róla valami tudnivalót, rögtön egy másik filmet guglizott elém az internetes világháló. Mert a csodás hazai forgalmazók két filmet is futtatnak ezzel a címmel, az egyik a 2018-as I Still See You, a másik meg  2019-es I See You, és én az utóbbit tekintettem meg. De tényleg, a korábbinál mi a frász miatt nem lehetett normálisan lefordítani a címet, azaz hogy Még mindig látlak, he?

Nem is értettem, a leírásokban miféle szellemekről beszélnek, mikor szellemek (kísértetek, vámpírok, farkasemberek, hódvakondok és asztrális vérnyulak) egyáltalán nem voltak benne, nyomokban sem. Sőt, semmi természetfeletti, ez a film egy remekül összerakott thriller, pont annyira csavarral, hogy tudhassuk, de ne sejtsük a slusszpoént. (Mert ugye az a gyanús, aki nem gyanús, és naná hogy ő a szadista gyerekrabló-sorozatgyilkos, és mindenki aki gyanús, csak kevésbé vagy súlyosabban megzakkant áldozat.)

culturecrypt.com

Vagyis ez egy krimi, viszonylag kevés vérrel, három részben elmesélve, úgy is mint: bonyadalom, megoldás, megoldás kukázása - apokalipszis, a szó eredeti, kinyilvánítás, feltárulás értelmében.

Mert eleinte csak azt látjuk, hogy a zűrös felső-középosztálybeli, kertvárosi család házában különös, természetfelettinek látszó dolgok történnek, aztán második nekifutásra, az addigiakat egy másik perspektívából újranézve kiderül, hogy nincs itt semmi misztikum. Van két fura fiatal (talán már pont nem tini), akik beköltöznek a vendégszobába, persze  lakók tudta nélkül, és ők kézikamerázzák végig a sztori kibomlását, hátulnézetből.

És aztán, mikor már az hiszi az egyszeri néző, hogy oké, értjük a lényeget, megvan a megfejtés, akkor gyanús lesz, hogy de még rohadt sok van hátra száz perc közeli játékidőből. Szóval jőni fog, mert jőni kell az nagy fordulat, ami amúgy is jár nekünk, ha már ne véletlenül ismeretlen színészeket bámultunk eddig, meg Helen Huntot, aki igazán ijesztőre öregedett. (Ötvenes évei közepén egy félresikerülten plasztikázott hetvenesnek néz ki, de legalább passzol a film zsáneréhez.)

Szóval a fordulat érkezik, részletekben, de tempósan adagolva, és bár nem esik le tőle az állunk, de cserébe minden elem a helyére kerül, nem hagy maga után megválaszolatlan kérdéseket. Ami egy ilyen darabnál nálam komoly pluszpontokat ér.

És a jutyúbon fent van a teljes film itt, szinkronosan, legalább is per pillanat. ez meg az angol nyelvű előzetes:

Akciós gyerek, méterre

Az Indexen találtam ezt a remek fotót, amelynek lényege, az abszurd szövegen túl, hogy nem mutatja meg, mit is árulnak ezzel a a felütéssel, és pláne hol? Mert bár szarul állok anyagilag, 199-et megérne egy vidám gyerek, feltéve ha nem eszik túl sokat, és csak nappal vidám éjjel hagy aludni.

index.hu

Mert egy vidám gyerekkel már lenne okom összerakni a szőnyegen a villanyvasutat, nem magammal kellene datrsoznom, és nem kellene állandóan szólnia a tévének, hogy legyen valami emberi hang a lakásban anélkül, hogy magamban kelljen beszélnem. A falhoz. Mert ahhoz nem jó beszélni, annál rosszabb már csak az, ha borsót hányunk rá.

Aggasztó ugyanakkor, hogy a vidám gyerek két méter! Na most, ilyen magas, ilyen széles, vagy ilyen vidám? Mert nagyon nem mindegy, hogy mondjuk be sem fér az ajtón, vagy ő még befér, de a vidámsága egy része  kényszerűségből a lépcsőházban marad.

És egyáltalán, milyen korú a gyerek, adoptálni kell-e vagy csak lízingelhető, tud-e már beszélni, és ha igen, akkor magyarul is? Mert az ilyen olcsóra akciózott gyerek az valószínűleg kínai gyártmány, legfeljebb csak kamuból van rávarrva a Nájki jel.

De jobban megnézve a képet, két dolog azért valószínűsíthető. Az egyik, hogy a gyerek vidámsága két méter, tekintettel arra, hogy a nagyon vidám hasonló mérőszámát már tíz méterre értékelik. (És azt az amit főleg meg kell fizetni benne, de nekem eleve nem kellene a nagyon vidám, elég ha csak simán, szolidan jókedvű und szórakoztató.) És akkor képzeljük el a  "de tényleg kurvára vidám" gyereket, akinek akkora kedve van, hogy egyrészt biztos szed valamit, másrészt neki már egy közepes sportcsarnok kellene, hogy beférjen a vidámsága is. Na ilyen az végképp nem kéne.

És érdemes figyelembe venni az "ünnepi ajánlat" feliratot is, mert lehet, hogy itt van a kutya lényege elásva. Ahogy töprengek a dolgon, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ennyiért nem örökbe kap az ember gyereket, csak az ünnepekre bérelheti ki magának, hogy ne legyen egyedül, mikor inzulin-sokkot kap a nyolc szelet rántott hal és fél vödör krumplisaláta után, levezetésként megkóstolt, másfél kiló szaloncukortól. (Ilyenkor fontos, hogy a gyerek pont elég idős és értelmes  legyen ahhoz, hogy szakszerűen tudja hívni a mentőket, de azért annyira ne legyen magabiztos, hogy körömvágó ollóval próbálja kivenni a vakbelünket, hátha azzal van a baj.)

De lehet, hogy mégsem bérelek gyereket karácsonyra, azokkal annyi baj van, kétszázé' meg vehetek gazdaságos margarint, vagy egy kiló teljes kiőrlésű lisztet, és akkor magányosan bár, de tuti nem halok éhen.

Nemzetmegtartó vizuálszutyok

Ebéd után vettem a bátorságot, és megtekintettem a 907-es pozsonyi csatáról szóló animációs autodafét, amelynek keretében nyilvános megszégyenítésre került  az animációs műfaj maga, a "történelmi emlékezet" nevű bizonytalan állagú mentális massza, valamint a néző, akit itt egyértelműen egy kissé retardált óvodásnak néztek az alkotók. És bevallom töredelmesen, én ezt a moslékot nem bírtam végignézni, a közepénél kihaladtam a konyhába, hogy némi kókuszos keksszel és teával nyugtassam le a központi idegrendszerem. A lakásban járőröző teknős meg a fürdőszobába menekült.

Az egész ott kezdődik, hogy hát ezt nem a Pixar csinálta, hanem a Magyarságkutató Intézet névre hallgató kormányzati, történelmi narratíva- és ideológia-összeszerelő melléküzemág. 

Ennek megfelelően a látvány olyan, mint egy alsó-középkategóriás videojáték túlhúzott intrója, valahonnan 2008 környékéről, amiben darabos mozgású, rezzenéstelenül bábufejű törzsi magyarok győznek fényesen a bajor frankok ellen, miközben a pixelekkel szemben azért rendre alulmaradnak. A köznyelv ezt simán gagyinak hívja, de a filmelmélet tudományos szakzsargonjába úgy szokás nevezni az ilyesmit, hogy kurva szar.

A történelemhez persze semmi köze, főleg mert arról a bizonyos csatáról annyi tudunk, hogy mikor volt, sejtjük hogy hol, és tudjuk, hogy a magyarok győztek. De ennyi, tényleg pár mondatnyi infó van néhány kódexben, így aztán a magyarságipari alvállalkozók csak saját lelkükben, romantikus fantáziáik körében kutathattak magyarságot, meg valami sztorit, amit jelentős közpénzért a monitorra lehet hányni. és hát a végeredmény annyira kínosan szánalmas, hogy igazából nincs mit kritizálni rajta. tekintettel arra, hogy az értelmes kritikához kell valami értékelhető kulturális teljesítmény, de ez itt alatta marad mindennek.

Történet igazából nincs, csak valami nagyjából összetákolt, hülye pátoszba és félreértett mítoszokba fojtott alternatív törióra, egy idegesítő narrátorral (mert a szereplők nem beszélnek, ahhoz több színész kellet volna, meg hogy legyenek arckifejezéseik), és az egész alatt hol halkabban, hol  hangosabban, de végig szól valami tutulós-nyekergős kvázi-sámánzene. Amitől nekem már tíz perc után tikkelni kezd a jobb szemem, gondolom azért nem a bal, mert ez egy vállaltan jobbos kurzusdarab. Olyan is, mint már írtam fentebb. (Kicsit barna, kicsit büdös, nem halunk bele, de a mi fejünkre szarták.)

Komolyan, már vártam, hogy a magyarok táncoljanak egyet a barackfa alatt, miközben talpaik összeérnek (ha valaki még emlékszik eme szörnyalkotásra), annak örömére, hogy megérkeztek Afrikából, a sumér rokonoktól. Az Afrika-szál elég explicit módon jelenik meg, amennyiben Árpád outfitje hangsúlyosan tartalmaz zebra meg leopárd-kiegészítőket, de lehet hogy a csata-kreditjeiért később szerezett még be pandaszőr süveget is, csak hogy az ázsiai eredet híveinek is jusson valami. 

És ez csak egy példa, valójában ilyen az egész. (A ProstiSrácok persze elélveztek tőle, de az ő ízlésük csak annyiban mérvadó, hogy mit ne nézzek/olvassak, másfelől nekik bármitől feláll, minek kapcsán leírhatják, csupa nagybetűvel, hogy Turul Nemzetség. Hát, egészségükre!)

Ha ezeknek ez a magyarság, az őstörténet meg úgy általában a tudományos ismeretterjesztés, akkor mindenki meneküljön, amerre lát.  A franc se gondolta volna, hogy egyszer még megengedően nosztalgikus hangulatban emlegethetjük, ahogy Koltay G. Honfoglalás című közröhejében rohamra indul a rettegett, 8-12 fő besenyő sereg. Ahol amúgy Franco Nero volt Árpád, kinek színészi nagysága immár megkérdőjelezhetetlen, ezzel a virtuális fabábuval szemben, akiből persze sosem lesz már igazi kisfiú:

Halálgépesített propaganda

Biztosan én vagyok a hülye, hogy origót nézek (nem igazán olvasom, médiafogyasztásom esetükben a "címeken szörnyülködés" fogalmával írható le), de este nem csináltam meg a reggeli kávém, reggel meg lusta voltam hozzá, így marad a lakájmédia, mint ami megbízhatóan tudja felhozni a pincéből a vérnyomásom.

A mai kedvenc hírem azt a hangzatos címet viseli, hogy "Alig kapták meg az engedélyt a Boeing halálgépei, újabb botrány érik körülöttük". Az anyag egyébként a B-737-esek legújabb generációjáról szól, melyekkel két katasztrófa is történt tavaly, úgyhogy 2019 őszén mindenhol leállították a repülésüket, és most kapták meg - nyilván egy csomó biztonsági változtatás után - a repülési engedélyt az USA-ban. És lehet, hogy ezzel nem sem volt minden rendben.

De. Ettől még a "halálgép" megnevezés olyan szőrőstalpú, cuppogós  bulvárhányás, amit még egy origó szintű szennylapnál is meg kell alapoznia valami nagy löttyös hatalmi vendettának. És akkor innentől jön a külön bejáratú összeesküvés-elméletem:

- Ártunk és ormányunk ugye Airbusokat vett nemkormánygépnek, izé... katonai csapatszállítónak. Amik azóta rendeltetésszerűen működnek is, hiszen a pártvezér és kancellár meg hűbéresei a legnagyobb csatákat Brüsszel (valamint a demokrácia és a józan ész) ellen vívják, és ez  ügyben utazgatnak a főférfiak szerte mindenfelé, mint a permanens szabadságharc öltönyös katonái. Csapataik partra szállnak!

- A Boeing meg az Airbus viszont a legnagyobb konkurensek a polgári (és kissé a katonai) repülés piacán, ráadásul a Boeing amerikai, a másik meg európai koprodukció: És bár felcsútról nézve eddig szimpatikus volt Amerika, de Trampli, a narancssárga fejű paranoid bohóc bukása után már megint utáljuk őket. (Mint amúgy a világ nagy részét, ahol nem illiberális - opcionálisan posztszovjet - önkényuralom van.) A mostanra teljesen összebájdeneződött Egybesül Államokból innentől csak a rossz, gonosz, gendersemleges, háttérhtalmi imperializmus gyarmatosít, már megint. Valamint Soros. 

- Tehát ha egy amerikai gyártó repülőgépeivel kapcsolatban gondok vannak, akkor azok halálgépek és pont. Azér' csinálták a jenkik direkt ilyenre, hogy az emberek haljanak meg bennük, persze csak a külföldiek, akiknek eladták a gépeket,drágán, és majd gy intézik, hogy az ottani vevők ne a halálgép limited edition-ből kapjanak.

blog.flightstory.net

Értem én, hogy fontos leleplezni a repülőgépgyártók esetleges csalásait, bár én inkább nem szándékolt slendriánságot látok ott, ahol mások ártó szándékot, de a kattintásvadász bulvárhörgés biztos nem segíti az ügyet. Oké, az origóból eleve nem nézek ki semmiféle mértéktartást, oknyomozásra való hajlamot vagy sajtóetikát, sőt nem is várom el tőlük, csak rezignáltan  észrevételezem, hogy ezeknek mindig van eggyel lejjebb.

Viszont kár lenne megállni itt! mert hát utálhatjuk a franciákat is (Trianon forever!), úgyhogy kössünk bele mondjuk az autóiparukba. Elég lenne összeszedni egy csomó közúti baleseti statisztikát, és kigyűjteni, hogy az elmúlt években  világszerte összesen hány Peugeot-ban szenvedtek halálos balesetet, és hányan. Nyilván egy jó csomóban és onnantól már le sem kell írni az origó névtelen, szövegrakodó betanított munkásainak, hogy Peugeot, hanem csak annyit: "A Francia Halálautó". És persze ugyanez működhet a Citroen meg a Renault esetében is, de ha épp a németeket utáljuk akkor Opel meg BMW,  a Volkswagen esetében meg jöhet egy kis bónusz hitlerezés is.

De a Peugeot is elég jó, mer' ugye miféle név az, hogy Peugeot? Addig tiszta, hogy a 'Peugeo' automatikus tárgyesete, de hát szótőnek sincs semmi értelme, vagy köze a jó magyar kiejtéshez. Csigazabáló franciák, ezek még nevet adni se tudnak, csak annyiban jobbak az amerikaiaknál hogy tudnak ehető bort meg iható sajtot csinálni, meg hogy igazából náluk készül az Airbus, a katonai csapatszállítók legnemkormánygépebbike...

Lóhalálában (vigyorgo.com)

A szaturnália-képtelenség

Azt írta tegnap este a hvg.hu, hogy "Nézzen fel az égre az éjjel, a Jupiter és a Szaturnusz együttállása 794 éve nem volt ilyen közeli."

Nos, éjjel felnéztem az égre (na jó, este fél kilenckor, de akkor már órák óta sötét volt, tehát éjjel), és bazi nagy feketeséget láttam, ami jól rímelt ugyan a lelkiállapotomra, de épp ezért nem volt benne semmi különleges, nagyjából annyit láttam, mint mikor a vécén kiég a villanykörte, miközben épp olvasok. Hisz lassan két hete nem lehetett látni a Napot, felénk legalább is, csak valami szürkés szórt fény jutott le hozzánk, a szintén szürke felhőkön át, úgyhogy tudományos megfigyelésem során arra az eredményre jutottam, hogy a szürke ég éjjel fekete. Nem tudom hogy volt ez 794 évvel ezelőtt, őszintén szólva nem emlékszem rá valami jól, de akkoriban sokat jártam lándzsás-ürühúsos házibulikba, amikhez rendszeresen a Beléndek-rendi szerzetesek hordták a spéci sörüket,  Kolumbusz meg még nem fedezte fel Amerikából a kávét.

konyvjelzoo.blogspot.com

Szóval az együttállásból nem lehetett látni semmit, most megint várhatok vagy nyolcszáz évet, ami ugye kurva sok, ezért lehet hogy letöltöm inkább valahonnan. Múltkor találtam egy remek kis oldalt, ahol ilyen űrös dolgok vannak letölthetően, onnan szereztem magamnak legutóbb is egy Halley-üstökös szimulátort is. Tök jó amúgy, lehet vele száguldani az űrben, meg húzni a csóvát, meg... hát, száguldani az űrben.

Viszont a Jupiter-együttállás tekintésének kísérlete előtt utánanéztem, merre is kell azt majd keresni. Nap körüli pályán nyilván, bár lehet hogy épp nem mozognak, hanem Jupi és Szaturn leállnak kicsit dumálni, hisz ritkán találkoznak - ezért hívják a találkozójukat együttállásnak. De arról is volt infó, hogy azt az égen merre kell keresni, nézve.

Úgyhogy belőttem, hogy a Holdhoz képest jobbra le fog állni az együtt, de persze semmi. A Holdat sem lehetett látni, csak egy középméretű város által alulról megvilágított felhőzetet, de igazából mindegy is volt. Mert azt azért sejtettem, merre lehetne a Hold, ha látszana, és ahhoz képest az együttállást a szemben lévő ház  középső lépcsőházánál, valahol a második és harmadik emelet között kellett volna keresnem.

Igazából örülhetnek az ott lakók  a felhős időnek (beigazolódott a mondás, hogy "Jön még borútól derű!"), mert azért az elég kellemetlen lett volna, ha egyszer csak a konyha és a fürdőszoba között megjelenik a Jupiter, plusz jön vele a Szaturnusz is. Szerintem egy gázóriás is pont elég kényelmetlenséget okoz egy másfél szoba összkomfortban, kettő pedig már határozottan zsúfoltságot. Meg asszem ezek nem csak nagyok, de rohadt forrók is, úgyhogy ha itt, a kereszteződés túlfelén jelentek volna meg, az még nekem is túl közel lett volna, pedig a fikusz már így is nehezen viseli a lokális távfűtés túlzásait.

Gondolom ezt a bolygók is tudják, úgyhogy az együttállásukat elintézték hómofiszból szrtímelve, én majd megnézem később, de szerintem kommentelni, utólag már nem fogom.

Igen, volt már, de ma is aktuális

Mert ma lenne pont 80 éves Frank Zappa, aki viszont már 27 éve halott, szóval ebben a hónapban - ha inverz módon is - de átmenetileg tagja a 27-esek klubjának. Mert ugyan nem sokkal az ötvenharmadik születésnapja után vitte el a rák, de most épp egy 27 éves hulla, és ahhoz képest még mindig elég népszerű. De hát így jár az, aki életében kiadott kábé hatvan lemezt, a halála után (eddig) nagyjából húszat, és ezek nagy része elég egyedi, lebilincselő, időként nagyjából zseniális ahhoz, hogy a szétesőbb dolgait is megbocsátjuk neki. (Egyszer láttam egy bécsi vagy londoni second hand lemezboltban a Frank Zappa összegyűjtött hallgatásai című lemezét, és botor módon nem vettem meg. Pedig közel ötven percnyi csend, némi lemezjátszó-tű sercegéssel a háttérben, mit ne mondjak, igazi gyűjtői darab - lett valaki másnak.)

Zappa nem utazott soha slágergyártásban, szerette viszont a nagyzenekari megoldásokat, a látványos, de spontán és laza színpadi show-kat, meg a műfaji crossovereket. Mert szerinte csak egyféle zene létezik, ami aztán sokféleképp nyilvánul meg. De ezért nem érdemes beskatulyáznia magát senkinek, hogy ő akkor most jazz vagy rock, vagy vonósnégyes eperöntettel.

Szóval nem írt szándékosan slágereket, némelyik dala annak ellenére lett siker, hogy nagyjából tojt rá, mit szól hozzá a nagyközönség. Ő egy kisebb de értő közönségnek játszott (elsősorban saját magának), csak aztán néha kihallatszott a tágasabb kultúrába is. Mint például ez itt:

Monos - a polgárháború alulnézete

Ez a 2019-es kolumbiai - argentin - holland - német - svéd - uruguayi dráma lehetett volna az év filmje is tavaly, csak túl kevesen vették észre, legalább is felénk. Pedig részben európai, legalább is a produkciós oldalon, miközben a témája az nagyon is latin-amerikai.

A történet keretét ugyanis a kolumbiai polgárháború adja. Az a permanens egymásnak feszülés, mely nagyjából a hatvanas évek közepén kezdődött, amikor is szélsőbalos terrorszervezetek (elsősorban a FARC - "Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői") konkrétan harcot hirdettek az amúgy már sejtszinten is korrupt államhatalommal szemben. Ellenőrzésük alá vonták az ország egy jelentős területét, állam lettek az államon kívül, de közben ugyanúgy drogból (konkrétan a kokatermelő parasztok megadóztatásából) szerezték a pénzüket.

A háború bő öt évtized után, egy 2016-os békeszerződéssel ért hivatalosan véget, de hatása máig érezhető, na ja, négy év alatt nem lehet ötven évnyi erőszakot és gyilkolászást kiheverni, feldolgozni meg pláne nem. Igazából nem ismert a halottak pontos száma, de kétszázezer fölé becsülik a harcok  áldozatait, és csak a nyolcvanas évek közepétől, napi átlagban hetven embert öltek meg a gerillák.. E mellett legalább kétmillióan menekültek el az otthonaikból, kényszerültek - sokszor csonka családjukkal - valahol idegenben új életet kezdeni.

És ez csak a háttere a Monos című belénk taposó drámának, mert az adatok helyett itt hús-vér emberek küzdenek a puszta létért. Akik ráadásul kamaszok, az afrikai gyerekkatonák tengeren túli megfelelői.

index.hu

Hogy pontosan miért és melyik oldalon harcolnak az bizonytalan, igazából a kolumbiai polgárháborúra is csak a rendező, Alejandro Landes származása enged következtetni. A maroknyi tizenéves (fiúk lányok vegyesen, és időnként változó felállásban összegabalyodva) valahol magasan a hegyek között, egy fennsíkon táboroznak, egy romos épületkomplexumban, jóformán teljesen elszigetelten. A folyton gomolygó  köd miatt még csak el sem látnak a szomszéd hegyig, a külvilággal főleg rádión érintkeznek, és az egyetlen ember, aki időnként felbukkan náluk, a kiképzőjük. Úgyhogy egy sajátos, A legyek urára emlékeztető törzsközösségben élik az életüket, sajátos szabályokkal. Félig még gyerekek, gyermeki vágyakkal, de közben folyamatosan verekednek egymással, géppisztollyal hadonásznak, és a tábortűz mellett beszélik meg, meg kell-e ölni egyik társukat.

A dolguk aktuálisan annyi, hogy vigyázzanak a hadifogolynak nevezett túszukra, akit következetesen 'tanárnőnek' szólítanak (legalább valakit, ha már iskola helyezz ez jutott nekik), és akiről amúgy szinte semmit nem tudunk meg, meg Shakirára a tehénre, akit a gerillákkal szimpatizáló falusiak adtak kölcsön, hogy legyen tejük. De Shakira viszonylag hamar elhalálozik, miután egyikőjük, egy régen várt dugás megünnepléseként lövöldözni kezd, és eltalálja a boldogtalan állatot. És innen kezdődik  a tényleg durva rész.

Antihőseink (akik igazából a háború áldozatai) átköltöznek a dzsungelbe, ahol már konkrétan újrajátsszák A legyek ura történetet, azaz lassan lemennek ősemberbe, majd állatba (elvégre ők monos - azaz majmok), és még az ikonikus, karóba húzott disznófej is előkerül. Aztán szenvedés, reménytelenség és erőszakos halál váltja egymást ütemesen, egyre szenvtelenebb durvasággal. A végére sincs feloldás, mert a világnak ebbe a sáros-véres sarkában az ilyesmi nem szokás, így nem is reális.

A  Monos az a film, amit nézni is kegyetlen, de megcsinálni még inkább az volt. Landes eredetileg 25 kamaszt szedett össze, akiket felvitt a hegyekbe, hogy egy hónapos kiképzőtábor-jellegű castingon válassza ki a nyolc főszereplőjét. És ez még a cserkésztábor-elkészítő volt a dzsungelbeli forgatáshoz képest, ahonnan sok stábtagot (egy ízben magát a rendezőt is) hordágyon vitték el. De a karakterek szenvedése és önmagukból kifordulása tényleg hiteles lett, és nem pusztán a szándékosan használt ál-dokumentumfilmes eszközök miatt.

Remek dráma ez a film, torkon ragad és nem enged el, pedig az tuti, hogy én innentől egy jó darabig nem fogom újra megnézni. De aki nem látta, azért nyugodtan nyomassza magát vele, hisz igazából a majmok is mi vagyunk, csak szerencsésebb körülmények között.

Díját-adó

 Olvastam a helyi ingyenes újságban (mellyel rendszeresem szennyezik a postaládámat, az „egy oldal állami hirdetés, egy oldal kormány/polgármester felszopás“ szerkesztői koncepciója mentén), hogy idén díjazták a megye legjobb iskolarendőrét is. Valami csaj lett a kitüntetett, de részletek nem derültek ki a nagy eseményről, úgyhogy én egy Oscar-gála szintű szmokingos-nagyestélyis ceremóniát képzelek el.

Ahol a teljesen megilletődött rendvédelmi hölgy feltipeg a pódiumra, zavartan vihogva  átveszi a díjjal járó oklevelet és sajátmárkás teszkó gazdaságos ajándékcsomagot, miközben integet a biztonsági kamerának, hátha nézik az ismerősei. Mondjuk mert a helyi tévé nem vonult ki, így kénytelen a térfigyelő rendszerre fanyalodni, de hátha van a túloldalon egy-két kolléga.

És ekkor jön a félperces köszönőbeszéd:

„Nagyon örülök ennek  a díjnak, igazán nem is számítottam rá. Szeretném megköszönni szüleimnek és tanáraimnak, miattuk nem tanultam tovább, és lettem rendőr, valamint szeretném megköszönni a túlkoros nyolcadikosok „Seggbőlszájba“ folyosói bandájának a sok remek ürügyet, mikor intézkedéseket foganatosíthattam. Szakmailag. Jó érezni, hogy sokaknak fontos a munkámra számítás, úgy a tanerőség, mint a lakóság körében. Hobbim a virágkötészet és az ikebana, már ha nem ugyanazok, szeretek környezetvédelmezni, és szeretném ha a világbéke... Ja, ezt nem ide...“

hu.ign.com

És ha már fegyveres testület, nyilván van díszszázad is, akik célzott lövésekkel támadják a csillárokat, díszsortűz jelleggel, szakszerűen, ami egy fokkal jobb, mintha az iskolarendőrök népi zenekara húzná el a diákok nótáját.

De hát ez van, kis hazánkban különösen szeretnek magukat fontosnak képzelni igyekvő emberek, díjakat átadni egymásnak. Feltéve, hogy később nem jelentkezik a NAV, beszedni a díját-adót is. 

Ennél már csak a tripla áron épített autópályák kilométerenkénti, csoportosan és tettestársként elkövetett szalagátvágása szimptomatikusabb a magyar néplélek szempontjából, meg persze az viccesebb is, amennyiben a sírva (átkozódva) vigadás annak számít.

index.hu

Sonkás Brexit, hó nélkül

A sonkás brexit az úgy készül, hogy pillanatnyi politikai haszonszerzésből kiírunk egy népszavazást, amin a várakozásokkal szemben nyernek a kilépés-pártiak, aztán évekig  tárgyalgatva halogatunk, míg a végén minden megállapodás megy a levesbe, a brit kamionsofőröktől meg elkobozzák a sonkás szendvicsüket Doverben, a kompra várva.

Mert van az a szabály, hogy az EU területére privátim nem lehet bevinni semmilyen állati eredetű élelmiszert, szóval a sonkás szenyákat vagy betermeli a sofőr/ turista/ utazó ügynök/ kokaincsempész, vagy átadja a szigorú tekintetű határőröknek, akik majd - biztosan mint veszélyes hulladékot - jól megsemmisítik azokat, a szolgálati étkezőben, véletlenül épp uzsonnaidő magasságában.

És persze azért pont a kamionsofőrök kerültek reflektorfénybe a téma kapcsán, mert ők azok, akik jellemzően nagy adag kajával felpakolva indulnak a kontinens felé, egyrészt mert lehet hogy a távoli és vadregényes Belgiumban nem lehet ehető ételt kapni, másrészt meg ha mégis, minek szórja el ilyesmire az ember a napidíját, mikor kurvázhat is belőle?

Állati eredetű élelmiszer viszont rohadt sokféle van. (Szemben mondjuk az ásványi eredetűekkel, amiket ha elkezdünk felsorolni, odáig jutunk, hogy só.) Mert nem csak a húsfélék tartoznak oda, de a tojás, az összes tejtermék, bármi amiben méz van, meg az a bazi drága kávé, amit először megesznek a cibetmacskák, aztán kiszarnak, aztán az ínyencek meg lefőzik.

Szóval ha valaki Britanniából akar Európába utazni, nem csak sonkás szendvicset nem vihet magával, de sajtosat sem. Tilos lesz a mézes keksz, a Starbucks-ban vett dobozos latte, a gyümölcsjoghurt, bármely tojással készült tésztaféle, úgyhogy marad a margarinos-uborkás szendvics  (vajas ugye nem lehet, amivel ugrik az összes croissant is), de csak ha a kenyérhez/péksütihez nem használtak tojásport.

Vagyis a vegán kamionsofőrök/ turisták/ egyebek lesznek előnyben, nekik nem is kell változtatniuk eddigi agymenésükön, a többiek meg vehetnek maguknak halott állatok tetemdarabjaiból, az uniós határokon belül. Az persze kérdés, hogy hol is húzódnak azok a határok, mert a nemzetközi jogban azért van pár ínyencség ebben a témában.

A nagykövetségek például annak az országnak a területéhez tartoznak, amelyik fenntartja őket, tehát egy londoni nem sétálhat be csak úgy egy EU-tagország képviseletére, előbb bizonyítani kell hogy nincs nála húsos hasé, tojásos zsömle vagy Milky Way. És mivel a  hajók fedélzete is annak az országnak a felségterülete, amelyik zászlója alatt közlekedik, így a dokkmunkásoknak is óvatosnak kell lenniük, hogy mondjuk a norvég konténerszállítóra még felmehetnek zsebükben egy tonhalas szendviccsel, de a finnre már nem.

És ha a turista mondjuk a reptéren várja a pesti gépet, akkor még a beszállókapunál be kell tömnie az akciós teszkós szusit, vagy megeheti a gépen is?  Ez nyilván attól függ majd, hogy milyen lajstromjel van a röpülőn, ha magyar (mert például vizzerrel próbál utazni), akkor már a váróban elkezdhet burkolni, de ha rájenerrel, akkor meg kell lesni, az érkező-visszainduló gépet, és ennek függvényében enni vagy nem enni.

A turisztika problémák mostanában persze jobbára elméleti jellegűek. Nem repülünk sehová, én aztán pláne nem, legfeljebb ha az adósok börtöne elől kell menekülnöm, momentán nem a sonkás-sajtos szendvics a legnagyobb problémánk. Nekem az utazás manapság abból áll, hogy szügyig sáros buszokat nézegetek az ablakból, ha már az évszakhoz képest is csak eső jut, hó helyett. De a buszok legalább fehérek, így remekül mutat rajtuk a felfröccsenő sár. Némelyik olyan, mint egy elborultabb Jackson Pollock festmény, a kevésbé szerencsések viszont úgy festenek, mit amik most jöttek a keleti frontról, egyenes Sztálingrád alól. Bár ott még volt hó...

Indián utcafém

Legalább is én így fordítom az indian streeet metal kifejezést, amely minden bizonnyal olyan amerikai őslakosokra utal, akik indokolatlanul Ázsiában tartózkodva utcai fémhulladék-gyűjtéssel foglalkoznak, mintegy szembe köpve dicső őseik (Winnetou, Ülő Bika, Ond, Kond, Kuka... és Ringo, meg... Bob) szellemét.

Aztán kiderül, hogy ezek az indiánok annyira jól álcázzák magukat, hogy tisztára helyinek néznek ki, és igen zokon veszik, hogy leindiánozzák őket, mikor mind Új-Delhi őslakosai. Ezért aztán dühösen és hangosan kiabálnak az utcán, miközben folyamatosan mennek valahova, van aki ráadásul gitározva:

Felmerült bennem a gondolat, hogy igazából azért dühösek, mert nem bíznak benne, hogy odatalálnak a megbeszélt helyre, ahol már a padon fuvolázik az egyik csávó, de azért csak megérkeznek. Hogy ez pont ott van-e, ahol a jócsajok rázzák a traszgender fickóval, az nem egyértelmű, de mindegy is, hisz igazából nem ezért szaladt fel a vérnyomásuk. Mert amikor a Kopasz találkozik a Szakállassal, ugyanúgy kiabálnak tovább, sőt sokkal határozottabban mutogatnak. Valószínűleg az életükből van elegük, amúgy generálisan, mert a kopasznak láthatóan tele van már a töke a nyomorult gettóval, a szakállasnak is valamivel, de az ő világfájdalmát nem bírom beazonosítani, a (talán) hindi szövegét akkor sem értem, ha feliratozzák.

A klippesített zenekar amúgy a hangzatos Bloodywood névre hallgat, és tényleg, ha nem ilyen nyomokban reppelős metálban tolják el az anyagot, hanem csengettyűkkel, meg fejhangon visító lányokkal, rögtön mehetne a cucc egy bollywoodi film indokolatlan és felesleges zenés-táncos revübetétjének.

Ami nagy baj lenne, minimum két okból is. Először, mert nem bírom a bollywoodi filmeket, felmegy tőlük a vércukrom, belassul az emésztésem, és annyira tönkrevág idegi alapon, hogy már ímélben is el tudom kapni tőle a koronavírust. Ráadásul egy ilyen mozgókép egységnyi idő alatt több agysejtet pusztít el, mint az intravénás házipálinka.

Másodszor pedig, mert pont jó ez így, érzem benne a kultúrkritikát, egyébként nem véletlenül. Mert a zenekar alapítója, Karan Katiyar a tényleg az agyirtóan sablonos-ostobácska bollywoodi filmdalok paródiájával kezdte,  és csak később találkozott a másik oszlopos taggal, Jayant Bhadula-val, akivel már közös missziójuknak tekintették a popzene elpusztítását, a maguk szerény művészi eszközeivel.

Melyhez innen kívánok nekik sok erőt, és egészséget, egyúttal kifejezve sárguló irigységem, mivel hogy nekik legalább van életcéljuk.

en.wikipedia.org

Beteges kitüntetősdi

Schmidt Maris, a Terror Házmestere (meg mindenféle történelemátíró, közpénzszivattyú-alapítványok matriarchája és fővarázslója) Petőfi-díjjal tüntette ki Kónya Imre egyszer régen belügyminisztert, és deutsch tamás nemecseket, a fideszkádéenpé udvari bolondját.

És aszonta a széljobb kedvenc Marisa, hogy ezt a díjat, 2009-es megalapítása óta olyanok kapják, akik „kiemelkedően sokat tettek a közép-európai népek szabadságáért“. Ja, ha csak úgy nem... 
Hisz hogy Kónya tett valamit a fentebb említett ügyben az még megáll, részt vett annak idején az Ellenzéki kerekasztal létrehozásában, mint a Független Jogász Fórum elnöke - hogy ez kiemelkedően sok-e azt persze nem tudom, de kétségtelenül volt egy rövid időszak, amikor igen is fontos szereplője volt a rendszerváltás nevű, azóta besült projektnek. Kormányférfiként csak annyi maradt meg bennem vele kapcsolatban, hogy belügyminiszternek nagyjából egy inkompetens tulok volt, akinek hülye a haja, szóval ez a teljesítménye legfeljebb egy Balaton-szeletet érne, vigaszdíjként.

De mi a büdös francot tett deutsch, ami annyira kiemelkedő, hogy mint korszakos jelentőségű politikust, netán történelemformáló államférfit kell érte kitüntetni? Nyilván semmit, hisz nem ebben a minőségében kap bármilyen díjat, hanem mert csak. A rendszerváltás idején ő volt a fidesz dzsigolója, a kamerába vigyorgó kirakatbaba, akinek legnagyobb politikai teljesítménye, hogy 89 nyarán egyszer letartóztatták egy prágai ellenzéki tüntetésen. Nyolc másik magyar, és több mint negyven egyéb külföldi társaságában raboskodott If várában a rendőrségi fogdán, és bő harminc éve él abból, hogy ő pár napig, a kurva életbe, egy igazi hős lehetett.
Volt aztán ifjúsági és sportminiszter is, amivel annyi nyomot hagyott, hogy milliárdokért, durván túlárazott beléptetőkapukat vásárolt fodbalstaionokhoz (mi másokhoz?), amiket aztán soha nem használtak semmire, hacsak a raktárban porosodás nem számít üzemszerű működtetésnek. Hát igen, a beléptetőkapuk voltak az első Zorbán-kormány lélegeztetőgépei.

Az Petőfi-díj idei kitüntetettjeiben ugyanakkor nincs semmi meglepő. A magát önáltató módon konzervatívnak nevező, populista, szélsőjobbos kormányzat és annak „értelmiségi“ holdudvara ugyanis krónikus cím- és rangkórságban szenved, így aztán a körön belüliek imádnak díjakat alapítani, és azzal jól kitüntetni egymást. Az mondjuk a rendszer alapvető geciségét jelzi, hogy ehhez a díjhoz pont Petőfi nevét tudták elbitorolni, miközben az egykori költő és permanens forradalmár jobb hangulatában csak lenézően kiröhögte volna deutschot, morcosabb kedvében viszont csizmájával illette volna a heréit. (Márpedig Tompika az a típus, aki a farkával gondolkodik, szóval neki egy tökönrúgás maga lenne a nyolc napon túl gyógyuló mentális deficit.)

És hogy teljes legyen  kép, és ez által kerek a világ, a díjat korábban megkapta már Szájer József, a bizonyos körökben közszeretetnek örvendő, és mostanában nemzetközi hírnévre vergődött szakálltulajdonos is, aki nyilván szintén egy local hero. Valahol, valakiknek. 

papaigabor.wordpress.com

A preimpresszionista lópokróc

A mai napra is jutott egy nekem érdekes évforduló, ugyanis 1851-ben ezen a napon halt meg William Joseph Mallord Turner angol festő, aki az egyik kedvencem. De annyira, hogy Londonba járva mindig meg kellett néznem az általa alkotott kedvenc festményemet a National Galleryben, és többször is a Tate Britain Turner-gyűjteményét.

A kedvenc képem amúgy nagyjából a britek kedvence is, de annyira hogy kölcsön sem adják külföldi kiállításokra. Úgy vannak vele, hogy aki IRL akarja látni, az fáradjon el a Trafalgar Square-re, ha messziről jön ugyan sok lesz az útiköltség, de a belépés a galériába már ingyenes. Amúgy erről lenne szó (és ez lóg a falon a nagyobbik szobában, de megvan bélyeg, puzzle és hűtőmágnes formátumban is):

A Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén napnyugtakor (1838) - hu.wikipedia.org

Az 1775-be Londonban született Turner kétségtelenül zseniális művész volt, és mint ilyen egy elég nehezen elviselhető, goromba fráter, egy szúrós lópokróc. Pláne, mert tudta is magáról, hogy zseni, és így  nem félt ennek megfelelően viselkedni, úgyhogy nem az az alak volt, akivel az ember szívesen leült volna meginni egy pint sört. Még szerencse, hogy ez a veszély eleve nem sokakat fenyegetett, mert hősünk híresen emberkerülő, magányos mániákus volt, aki időnként hónapokra is eltűnt mindenki szeme elől, úgyhogy néha már halottnak hitték, pedig csak nem volt kedve másokkal találkozni. Utálta azt is, ha valaki nézi, ahogy fest (én sem tudok társaságban írni), úgyhogy ilyet csak egyszer csinált, egy kiállításmegnyitó előtti éjjelen, bizonyítva hogy a képeit tényleg egyedül alkotja meg, olyan gyorsan, ahogy állítja, és valóban emlékezetből. Mert az volt a leggyakoribb módszere (a korai plein air kísérleteket javarészt hátrahagyva), hogy sétált a tengerparton vagy a mezőn, aztán hazament, és a műterme biztonságos magányában vászonra pakolta a látottakat. Az ő idejében a fotó még nem volt, neki viszont minden bizonnyal jutott fotografikus memória.

Romantikus festőnek indult, zsúfolt tájképekkel meg mozgalmas tengeri csatajelenetekkel, és - ha jól figyeltem meg a retrospektív kiállításán - valamikor az 1820-as évek második felében talált rá a saját stílusára, aminek a fenti kép az egyik legszebb példája.  Jól láthatóan elsősorban fényeket fest, a tárgyak és formák is elsősorban a fények által léteznek a vásznon (ezért is kedvelte a hajnali, alkonyi vagy épp a ködös-borongós tájakat), miként az ég, a víz meg a minden.

És ez nem véletlenül emlékeztet a későbbi impresszionistákra. Claude Monet és Camille Pissarro épp a National Galleryben fedezték fel, hogy Turner festészetében gyakorlatilag már majdnem minden megvan, amivel ők - magukat merész újítónak gondolva - kísérleteznek. De szerencsére ez nem szegte kedvüket, a nagy elődben saját törekvéseik előzetes megerősítését látták.

Szóval ha a nagy művész egyik ismertetőjele, hogy megelőzi korát (ezt ma úgy mondanánk, hogy nem követi, hanem diktálja a trendet), akkor W.J.M. Turner kétségtelenül nagy művész volt, de nem csak ezért. És hát igen, arra már nem jutott energiája, hogy a kor  Angliájának egyik népszerű celebje legyen, meg ott volt a jól fejlett szociális fóbiája is, de legalább festett rengeteget, és a hálátlan utókornak ez számít igazán. Pedig őt már életében is elismerték, halála után pedig megkapta az általa is kért díszsírhelyet a Szent Pál székesegyházban.

Fiatalkori önarckép (1778)

Felnőni nehéz, de nem sürgős

 A Big Time Adolescence egy nem tipikus felnövésfilm, mert nincs benne  testvéri rivalizálás, könnyes-nyálas fináléba forduló iskolai bál, diákelnök-választás vagy kanos végzősök, akik dugni akarnak még a ballagás előtt. Vicces kalandok után persze. 

Vagyis nélkülözi a sorozatgyártott amerikai tinifilmek ócska kliséit, itt a kertváros az tényleg külvárosiasan lepattant, a későtinédzser és korahuszonéves szereplők káromkodnak, és nem két sör után játsszák a nagy piást, hanem köptetővel felütött whiskyt isznak gyógyszerre, és fő életcéljuk, hogy ez lehetőleg minél tovább maradjon is így.

A főszereplőnk Mo, aki tizenhat éves (úgyhogy már vezethet autót), összehaverkodik a nővére ex-pasijával, a 23 éves Zeke-vel, aki bevezeti őt a még nem lecsúszott, de már nem középosztálybeli, épp elveszni készülő nemzedék világába. Konkrétan Mo lesz az, aki piát meg füvet szállít a bulikra, (mert a hiedelemmel ellentétben az a nem gyanús, aki nem gyanús) aztán egy idő után az osztálytársainak is, és akit ezért egyre jobban befogadnak az idősebb fiúk és lányok, kicsit túl hamar felnőtté avatva őt. 

Zeke, a mentora, meg pont úgy fest, mint a fiatal John Cryer, akit megharapott egy zombi. Miközben Mo apját maga John Cryer játssza, ohne zombie, natürlich, aki próbálja megvédeni a fiát, bár eredetileg ő maga engedi meg neki, hogy Zeke-vel lógjon. Sőt, lényegében megbízza a piálós-füvezős buliállatot, hogy vigyázzon Mo-ra, aki így legalább szem előtt lesz. És akkor jönnek  szerek, hogy melyik tabletta melyik piával visz el a kémiai mennyország melyik bugyrába, meg jönnek a csajok,  de szerelem az legfeljebb érintőlegesen, meg jön a szükségszerű színlelés, hogy hát azért apuék ugye, meg az iskola, meg minden... De Mo nem tud nem szem előtt lenni, úgyhogy az újonnan jött, alternatív élete azért viszonylag hamar átüti a régi díszleteinek falát.

De annyira, hogy a film első jelentében épp egy rendőr kíséri ki az osztályteremből, hogy egy gyanús autóbaleset helyszínén talált drogokról kérdezze ki, aztán jön, aminek jönnie kell. Mo-t felfüggesztik az iskolában, a nyakába sóznak némi közmunkát, de legalább - egy nem sokkal  korábbi kiborulása után, talán mégsem ugrik fejest abba a szakadékba, aminek alján Zeke és haverjai már évek óta pörgetik a bulit.

De a film nem akar semmiféle didaktikus tanulságot a képünkbe tolni, Mo pár hónappal későbbre sem válik egy hipokrita agymosottá, aki elzárkózik a korábbi életétől, még Zeke-vel is szóba áll, sőt megbeszélnek egy másnapi találkozót. Nem lesz már az a tizenhat éves, aki pár hónapja volt, de elvágólagosra nyírt, karriertervekben gondolkodó leendő yuppie sem, amit egyébként a szülei sem várnak el tőle. Azt hiszem ezt hívják (dramaturgiai) realizmusnak, ami üdítő egy jenki filmtől. Amely olyan távol áll mondjuk az Amerika pite émelyítő ripacsságától, amennyire az emberileg és szakmailag csak lehetséges

Ja, és a végére kiderül, mi is a Zeke becenevű kvázi-zombi igazi neve: Isaac.