Foglaltház-foglalók

Trampli Donáld (foglalkozását tekintve Mégkéthétig Elnök) hívei tüntetésből fakadó hirtelen behatolás által jutottak be a washingtoni Capitoliumba. Elég gyorsan ment nekik, mert a képviselőknek és szenátoroknak évekig kell építgetniük a politikai karrierjüket, mire bejutnak oda, rengetegszer kell mosolygós gyerekekkel fényképezkedniük, meg korrupciós bevételeket csatornázniuk, hogy képviselőként szenátorhassanak.

A tüntetők meg simán csak áttörték a rendőrkordont, oszt' bementek, hogy tiltakozzanak a Bájden nevű csaló megválasztásának jóváhagyása, vagy helybenhagyásának megóvása, esetleg helybenválasztása megjósítása miatt. Izé, érdekében. (Az ilyesmit az ügyvédek szokták tudni, tisztelt bíróság, nekünk csak az a lényeg, hogy ne kapjuk letöltendőt, kapjunk viszont sört.)

bbc.com/news

Amerika kommentátorok ezt a demokrácia elleni támadásként értelmezhetik, de mi innen,  tizenéves rutinnal tudjuk, hogy csak a túrórudi-automatákat  keresik. Meg kint hideg van, és fáztak, úgyhogy bementek, de ha az előcsarnok nem elég fűtött, akkor majd raknak kis tüzeket is, ha már véletlenül van valakinél egy kis benzin, rumosüvegben, szakszerűen lezárva egy ronggyal.

Úgyhogy a Fel Csútért! Alalpítvány és Internesönel Akadémija igazán küldhetne nekik túrórudit, hogy azzal már ne kelljen külön fáradniuk. Kakadu miniszterúr most vett valami bazi nagy, igen diplomáciai jellegű szállítógépet (jó hát a Vizzernek, de ők nemzetiszín légitársaság - valamelyik nemzeté biztos), abba igen sok szovjet eredetű édesség fér, ami majd jól meg sem romlik, amilyen kurva hideg van ezeknek az utazómagasságán. (De hogy van a túrórudi angolul? Cottage cheese, the red nose reindeer?)

Benzint szerintem nem kell küldeni nekik, ezek a jenkik már annyi olajat hiénáztak össze a Közel-Keleten, háborús cselekmények által, hogy már ők is exportálnak olyat, a szegényebb sorsú gyarmatokra, illetve baráti diktatúráknak. Meg jeget az eszkimó medvéknek, akik korábban jegesmedvék voltak csak, elolvadt alóluk.

Szóval mi innen drukkolunk Donáld elnökúrnak, és rendíthetetlen híveinek, régen nagyon szerettük a rágóját, és most is nagyon drukkoltunk, hogy semmiképp se nyerjen. Nem hiába, ezt jó látni.

poptarisznya.hu

Stan és Ollie

A komikusokról szóló, életrajzi  igényű filmeknek az a legnagyobb hibájuk, ha viccesek próbálnak lenni. Ennél nagyobb hibát csak akkor lehet velük elkövetni, ha mindenáron a síró-szenvedő embert akarják megmutatni a bohócsmink mögött, mert mi van ha az illető komikus (komikusok) simán csak unalmas/ ellenszenves/ részlegesen kiábrándító alak(ok) volt(ak)?

A Chaplinről szóló életrajzi filmet például sikerült durva unalomba fullasztani, pedig CC élete is volt majdnem olyan érdekes, mint a jobb filmjei, de ez a '92-es moziból nem nagyon jött át, a kötelező díjak támasztotta elváráshoz képest meg pláne nem.

Nos, a BBC 2018-as Stan&Ollie című darabja szerencsére nem ilyen. Inkább afféle svédasztal, mert vannak benne poénok, személyes válságok és drámák, de ha épp nem találjuk annyira érdekesnek a sztorit, még mindig elviszi a hátán az egészet a két címszereplő (John C. Reilly és Steve Coogan), az ötvenes évek Angliájának milliméterre pontosan rekonstruált miliője, legrosszabb esetben meg a vidéki angol táj panorámája. Ja, és a vonatbelsők, bár azok lehet hogy csak nekem lényegesek...

Mert a történet igazából ott kezdődik, hogy a legendás komikus páros a második világháború után (konkrétan 1953-ban) elindul egy angliai színházi turnéra, mert már nem fiatalok, egy elmúlt világban voltak sikeresek, ám kell a pénz. (Amúgy nálunk eléggé el nem ítélhető módon Stanley Laurel (szül. Jefferson) és Oliver Hardy Stan és Pan néven ismertek, pedig a pan az lábas. Vagy serpenyő...)

A páros 1956-ban. (reddit.com)

És mivel nincsenek a legjobb passzban, sem anyagilag sem fizikailag muszáj legalább viccesnek lenniük, akkor is ha épp nincs közönség a közelben, így aztán Laurel (aki főállásban törött kekszeket ragaszt össze, legalább is a társa szerint), Londonba érve egy fél vasúti kocsi füle hallatára lelkesedik, hogy "Nézd, az Eiffel-torony!" Az ablakból meg a Tower Bridge látszik, szóval a tornyos poén jobban ül angolul.

Pedig van bennük keserűség, sértettség bőven, de a film nem teszi meg azt a szívességet, hogy valami könnyfakasztó drámát panírozzon a foszladozó barátságuk köré. Mindig akkor jön egy finom poén, amikor túl komorrá válna a hangnem, és akkor szúr oda egy cinikus menedzser vagy némi keringési elégtelenség, amikor már mennénk ki a konyhába teáért. És ez nem is rossz stratégia: ha már hőseink így élik túl a mindennapjaikat, a néző is így éli túl ezt a bő másfél órát.

No meg az se baj, hogy nem beszéli túl a témát (öregedés, merengés az egykori dicsőségen, megfelelési kényszer, a lét elviselhetetlen véget nem érése etc.), Richard Attenborough Chaplin életrajza is ott bukik el nálam, hogy minimum háromnegyed órával hosszabb a szükségesnél.

A Stan&Ollie viszont lekötött, csak a teknős aludt el rajta, igaz ő látványosan, a szőnyeg közepén,de szerintem nem látta a híres páros egyetlen klasszikus burleszkjét sem, szóval nála ez érthető.

L' appozok

Könyvet. Nem alkalmazásokat letöltögetve nyomkodok dolgokat, pláne mert tegnap kaptam egy könyvet. Egy nagyjából 400 oldalas regényt, amit Petra írt, és most már létezik kinyomtatva, összefűzve is, magánkiadásban, de akkor is egy egész könyv. Én meg elgondolkodtam rajta, hogy ez az, amire tuti nem lennék képes. 

És igen, nem válnék be űrhaajósnak, vájárnak, agysebésznek vagy biztosítási ügynöknek sem, de ezekre sohase vágytam. Írni viszont írok, jó ideje már, akkor is, ha nem számolom bele a kínosan szar kamaszkori verseket, de azok olyanok mint a pattanások, hogy előjönnek, ha jönniük kell, és nem tehetsz ellenük semmit.

Ám nekem még a novella is túl hosszú, túl kötött forma, miközben lehet, hogy tartalmilag is problémáim lennének. Néha az a szörnyű gyanúm, hogy nincs is olyan történet, amit szeretnék elmesélni, sőt egyyáltalán nincs olyan mondanivaló a világról (és legalább némelyeknek), amit muszáj lenne elmondanom, avagy kiírni magamból.

Úgyhogy csak a nettó grafomániám miatt szövegelek itt is, meg mert szeretek okoskodni. 

Az okoskodás az amúgy olyan, hogy az ember okosnak akar látszani, majdnem függgetlenül attól, hogy legfeljebb a társasház adott emeletén lehet ő a legkomolyabb intellektus, és tévesen azt gondolja, hogy ezt parttalan szövegeléssel érheti el. Hogy a mennyiség hátha tényleg átcsap minőségbe, mert a minőség a Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című regény szerint nem állapot, nem a dolgok tulajdonsága, hanem történés - na, ez a tipikus, raklapról akciós, ál-intellektuális okoskodás.

De ebben nem is vagyok rossz, ha lehetek ennyire szerénytelen (és lehetek, mint szerkesztőm, megengedem nekem), plusz szeretem össze-vissza asszociálni magam. Nem egy témán belül, inkább csak egy-egy téma ürügyén, és ez is egy lényeges ok, ami miatt képtelen lennék hosszabb prózát írni. Mert rohadt lusta vagyok, ráadásul én unnám meg először a saját szövegem, ami egy szerzőnél nem kifejezetten előny. Alsó-Literatúra helyett én Közép-Zsurnáliában érzem otthon magam, és utóbbival még némi pénzt is keresek.

De Petra regényének azért neki fogok eseni, bár már olvastam. Nem ezt a végleges változatot, hanem a fene tudja hánnyal ezelőttit, nagyjából az írás folyamatával párhuzamosan. Úgyhogy nem rágom majd le a körmöm, hogy mi a vége (sad, but true), de tényleg érdekel, mivé alakult végül a szöveg.

Ez a címe! (ankert.hu)

A repülő disznó, és más történetek

Ma nyolcvan éves Mijazaki Hajao japán rajzfilmes (rendező, forgatókönyvíró, producer, vágó - szerintem a kávét és ő főzi a stábnak), akinek a munkásságával vagy húsz éve nem tudok mit kezdeni. Ismertem  pár alakot, akik szerint Mijazaki korszakos világklasszis, akkora művész, hogy a leendő szobra el sem fog férni a talapzatán, de számomra azért nehezen fogyasztható.

Eleve nem bírom japán animéket, néha jól esik szörnyülködni  a felőlem nézve primitív párbeszédeken,  a szürreális képi világon, meg a történetek infantilizmusán, de hát ezek a cuccok ne nekem készülnek, teszem hozzá: szerencsére.

indiewire.com

Nyilvánvaló, hogy az idős mester azért nem a Dragonball-színvonalon alkot, meg az is, hogy a filmjeit gyerekeknek csinálja, de azért jó, hogy gyerekként én mégis inkább a Kukori és kotkodát, meg a Macskafogót néztem.

Nekem akkoriban ( a sötét nyolcvanas évek első felében) már a Vuk is sok volt,  egy szombat délutánon én szórakozni akartam, nem nyálas-könnyes erkölcsi tanulságokat interiorizálni. Gondoltam már akkor is, hogy az emberek, állatok , sőt a növények is előbb-utóbb meghalnak, néha erőszakosan, de tíz-tizenegy évesen konkrétabb probléma volt, hogy folyton iskolába kell járni, ahol aztán egy sem akar észrevenni a három lányból, akikbe igyekeztem szerelmesnek lenni.

Meg volt az Idő urai című magyar-francia koprodukció (a legmijazakisabb európai darab, amihez volt szerencsém), az már egyenesen ijesztőnek tűnt, mert ott aztán tényleg a létezés sötét reménytelensége lett mozgóképre szomorkodva. Hogy hát van remény, de csak sebtapaszként a világ szörnyűségére.

Mijazaki filmjei ehhez képest tök korrektek, van bennük humor, kikacsintás a nyugati kultúrára, és ahhoz képest, hogy gyerekfilmnek készülnek, egy csomó, csak felnőttek számára érthető utalás, hogy azt nem mondjam, szimbóleum. Például meglepően központi elem bennük a repülés, csak az általam látottak közül ilyen A vándorló palota, vagy a Laputa - Az égi palota, nem is szólva  Porco Rosso - A mesterpilóta című darabról.

Utóbbiban véletlenül nincs palota, de van benne egy repülő disznó, akinek a neve (Porco Rosso: Vörös Disznó) is egyértelműen Manfred von Richthofen-re, az első világháború híres német vadászpilótájára utal, őt nevezték Vörös Bárónak. Egyébként disznónk is ember volt régebben, és pilótáskodott az első világháborúban, aztán megátkozásból kifolyólag lett (azért félig ember) haszonállat, aki a háború végeztével a Földközi- és Adriai-tengerkörnyékén vadászik kalózokra, fejpénzért cserébe.

Van tehát a sztorinak valami nagyon is konkrét időbeli és földrajzi meghatározottsága, de egy pillanatig sem érezzük, hogy bármilyen módon is közünk lenne a világához, ez nem mágikus realizmus, ez simán csak mágikus, afféle mesevilág. Pedig épp ez az a filmje a rendezőnek, amit kifejezetten felnőtteknek készített, nem véletlen, hogy számomra is ez volt a leginkább fogyasztható.

De Mijazaki munkáihoz mindig kell egy sajátos hangulat, amikor az ember pont valami kissé szürreálba hajló, enyhén keserédes, morális alapelveket gyakran a szánkba rágó mesére vágyik, amely hangulat nálam viszont ritka. De ma reggel pont a repülő disznóval keltem, biztos ez a ködös-nyúlós, reménytelen januári szürkeség hozta ki belőlem a tizenkét évest.

Úgyhogy boldog születésnapot a mesternek, és mindenkinek, aki ma ünnepli. (Két ilyen személyt is ismerek, akikről - egyelőre még - nem emlékezik meg a wikipédia.)

A betegség drágaságának fenyegetése

Olyat nyilatkozott a Magyar Orvosok Szakszervezetének az alelnöke, hogy a hvg.hu még épp meglévő kommentszekciójában ritkán tapasztalható egységességgel indult be a kurvaanyázás. Azt mondotta volt a néni, hogy aki nem oltatja be magát a koronavírus ellen, és  a fertőzés miatt intenzívre kerül, azzal fizettessék ki annak a költségét. Kicsit sem gonoszul hozzátette, hogy pár hét az intenzíven, 14-21 milliócskába fájhat, hogy ennek árnyékában majd rohanjanak az emberek beoltatni magukat.

Hát igen, ez a sötét ostobaságnak egy olyan minősége, hogy én is hülyén nézek tőle magam elé, pedig szellemi sötétségben elég edzett vagyok. Mert ugye:

- Ha valaki hárommillió-nyolcszáznegyvenkétezredik az oltási listán, és talán novemberben kap majd valami fincsi kis kínai vakcinát, de van annyira felelőtlen baromállat, hogy már júniusban megbetegszik, és lélegeztetőgépre kerül, akkor tényleg megérdemli, hogy élete hátralévő részét adósrabszolgaságban stresszelje végig. A mocskos szemét állat. Élhetetlen parazita, aki még azt sem tudja megszervezni magának, hogy csak pár héttel az oltás  után köhögjön rá valaki a buszon.

- Az ember nem azért fizeti az egészségügyi hozzájárulást, hogy azért kapjon is valami normális ellátást, nem is értem, hogy komoly, felnőtt emberek is beveszik a maszlagot, miszerint az egészségbiztosítás azt jelenti, hogy folyamatosan fizetsz, akkor is ha semmi bajod, és nem veszel igénybe semmit az egészségügyből, és cserébe, ha bajod van, akkor meg segítenek, mert hát ez: biztosítás. Micsoda egy marhaság már ez, hát hol vagyunk enberek, Svédországba'?

- Egy tizenöt-húsz milliós számla pedig egy középkorú, átlag magyarnak azt jelenti, hogy soha a büdös életben nem tudja majd visszafizetni, hanem az lesz, hogy havonta leemeli a számlájáról a végrehajtó azt a pénzt, amivel törleszti a kamatokat, de a tartozása a nagyjából meglesz akkor is, mikor ő már hat láb mélyen... De ez is valami, legalább elmondhatják róla, hogy lám, milliókat hagyott az utódaira. Tartozásban, de akkor is.

És hogy hol van itt a társadalmi szolidaritás? A béka segge alatt nyilván, ez kérem maga lenne az unortodox szolidaritás, a "fizess, hogy fizethess" modellje, ahol el sem látnak majd, ha nem fizetted rendesen a TB-t, de aztán azért még számláznak is kissé. Agyarország jobban teljesít!

orult.hu

És akkor még néhány kínzó kérdés:

- Alelnök asszony melyik országban él, és magától beszél hülyeségeket, vagy felsőbb elvárásra?

- Hallott már valaki korábban is a Magyar Orvosok Szakszervezetéről? (Mert ők nem az orvosi kamara, hanem valami, jobbára láthatatlan érdekképviselet, mint azt hiperminimalista honlapjuk is bizonyítja. Amúgy lehet, hogy azért kell ilyen baromságokkal összenyilatkozni a sajtót, hogy legalább azt a tetves tíz percnyi hírnevet bezsebelhessék.)

-Tessék mondani, akkor a dohányosokkal is kifizettetik a tüdőátültetésüket?

- A részegen gyorshajtókkal a beleset után, hogy visszavarrták a fejüket a balesetin?

- És egyáltalán: fenyegetőzés helyett nem lenne egyszerűbb kötelezővé tenni az oltást? (Mint pl.  a csecsemők kötelező oltásait, vagy a régebben a tüdőszűrést.)

- Ki ölte meg Laura Palmert?

- Mit dugdosnak az 51-es körzetben?

- És mégis mozog a Föld, ha lapos?

Alsó-felsőoktatás, a szentségtelen végeken

Valami furcsa beakadás miatt még mindig elolvasom az egykori munkahelyemről szóló híreket, ami persze igazából már nem is létezik. Ha valakinek nem lenne meg, ez a néhai Kaposvári Egyetem (élt húsz évet, tavalyig, ebből nyolcban én is benne voltam), ami ma már Szenitsten, izé... Szent István Egyetem része, valami "kaposvári campus", vagy mi a tök. Ami arra utal, hogy állnak még az épületek, valamiféle oktatás is folyik ottan, de egy csomó szak, meg posztrgrad képzés, amiken tanította, már évek óta nincs meg. És ezzel együtt persze komplett tanszékek is  'lomtár ürítése' parancsra kattintottak, ami meg marad, az valahol a kínos és szánalmas között ingadozik. Egy olyan helyen, ahol tizenéve még nagy tervekkel álltak neki, hogy valami komolyabban vehető felsőoktatást csináljanak, azt' ez a vergődés lett belőle.

És hogy szép kerek legyen a sztori, az átpofozott István egyetemet (nekem egy iskola ne legyen szent, már akkor szégyellem magam, mikor a St. Trinian's poénjain röhögök) áttolják alapítványi fenntartásba, hogy elveszítse közpénz jellegét. És a kuratórium elnöke is egy ízig-vérig felsőoktatási szakember lesz, miszerint Csányi Sándor, aki nem a színész, hanem a magát szarrá privatizáló pénzeszsák. Zsebében egy komplett cégbirodalom, ótépével, borászattal, mifenével, már tényleg csak egy egyetem hiányzott a portfóliójából. 

Gondoltam is ha nyernék pár milliárdot a lottón, én is vennék magamnak egy college-ot Camebridge-ben. Mindegy melyiket, amelyik épp eladó, csak ne legyen benne  a nevében, hogy szent. Mondjuk a Trinity jöhet, mert magyarul ugyan szentháromság, de angolul nélkülözi az előtagot.

Azért remélem VIP-páholy van benne, dzsakuzzival. (en.wikipedia.org)

Azért  a kurvatóriumba jut két akadémikus is, de hogy gátat vessenek a parttalan tudóskodásnak, betolják még Lézer Jánost, a fideszkádéenpé Emberarcú Dzsentri Tagozatának fővadászát is, nehogy már csak arról szóljon az egyetem, hogy kell állatokat tenyészteni, mikor a levadászásuk is fontos. E tekintetben hiányolom Semmilyen Zsolt (haveroknak csak DJ Szentfazék) semmitmondásért felelős miniszterelnök-helyettest, illetve értetlenül állok a tény előtt, hogy a MOL már senkit sem delegál? Hiszen egy remek emberük már ott asszisztál a színművészeti ágazat kinyírásánál, nem igaz, hogy az agráriumhoz nem találnak kompetens embert. Bioetanol, valami?

Az általuk felügyelt alapítvány által működtetett intézmény amúgy jövő hónaptól már nem is lesz szent, mert úgy fogják hívni, hogy Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem. Jó, mi? De tényleg, mennyit kell inni ahhoz, hogy valami nagyon magasan lévő íróasztal mögött, valakinek ez a baromság kússzon elő a fejéből? Vagy hosszabb távon be akarják darálni az orvosi karokat is, esetleg arról akarnak nagy ívű képzéseket indítani, milyen a nagybetűs Élet?

Mert utóbbi esetben lenne pár ötletem: "kinek menyije van, annyit is ér" alapon (ugye megvan még LJ halhatatlan mondata?) kisemmiző-magalázó alapszakot lehetne indítani azoknak, akiknél a háztartásban az egy főre eső jövedelem nem éri el a mindenkori helyettes-államtitkári fizetést, nettóban. Ezzel párhuzamosan pedig cinizmus-hedonizmus Ba/BSc képzést azoknak, akiket gyerekkorukban arany halkéssel kergettek a mahagóni ebédlőasztal körül, ha nem akarták megenni a beluga-kaviárt.

Előbbieknek nem lenne mesterképzés, ők három év megalázás után próbálkozzanak csak a sokadlagos munkaerő-piacon (a tehetségesebbek a szervezett bűnözés területén építhetnek startupot), az utóbbiak pedig mehetnének tovább a Képmutató Kivagyiság master degree felé, ami után jutányos áron vásárolhatnának maguknak PhD-fokozatot, egy Nebraskába bejegyzett, ám a Kanári-szigeteken adózó online tudományosképző intézetnél.

És akkor ezt az agrárképzés-mizériát el is engedhetnék, hiszen az macerás, korán kell kelni hozzá, meg hát a lószar is, ugyebár...

De ha valakinek nem igénye a magas szintű Élettudomány, itt nálunk még mindig lehet óvóbácsi vagy tanítónéni, esetleg színész, bár ki tudja, még meddig.

Köztársaság? Király!

Azt interjúzta bele a párthű, lokális sajtóba a Győr-Moson-Sopron megyei közgyűlés fideszes elnöke, hogy az EU-ban sem mindenki olyan fejlett demokrácia, mint lángoktól ölelt kis hazánk, elvégre egy csomó helyen királyság van, az emberileg és szakmailag egyaránt fejlettebb köztársaság helyett. És a derék főispán (Vagy az a kormánymegbízott? Akkor alispán.) odáig hergeli magában az alanyi politológust, hogy Belgiumot, Svédországot vagy Spanyolországot simán lefeudalizmusozza. Említi még Hollandiát és Dániát is, mint elmaradott kis csicskákat, akik még midig ilyen királyok meg királynők előtt hajlonganak, a primitív gyökerek. 

És tényleg, mit adtak Európának például a dánok? Andersen meséin, a vajas kekszen, az Olsen-banda filmeken. Soren Kierkegaard filozófiáján, Niels Bohr fizikai felfedezésein, Lars von Trier filmjein, a medvecukron, a fénysebesség első mérésén vagy Lars Urlich-on, a Metallica dobosán kívül? Semmit, a kis buzik.  Még Hamlet dán királyfi sztoriját is Shakespeare-nek kellett drámásítani, a dánok annyira nem színpadképesek. A hollandok meg füveznek.

Szóval a fideszes közhülye számára egyszerű a képlet: a királyság az feudalizmus, a köztársaság az demokrácia, négy láb jó, két láb rossz, le is megy kutyába, intellektuálisan mindenképp. Pedig Svédországnál vagy Dániánál eminensebb demokráciát nehéz találni, nálunk meg úgy van kvázi-feudalizmus, hogy egy üresfejű hobbihorgász elnökli a Sándor-palotát. Aki annyira nemkirály, hogy abban sem vagyok biztos, ő dönti el reggelente, hány cukorral issza a kávéját. (Apropó, miért lakik palotában egy köztársasági elnök, he?)

De hát mi vagyunk az az ország, ahol az ilyen Mosott-Győrsoproni fogalmatlan alakokból lehet középkategóriás közéleti aktatologató. Úgyhogy bizonyos szempontból jobb lenne nekünk valami törzsi berendezkedés, ott legalább az efféle okosságok terjesztőit fel lehetett pofozni a tábortűz körül. Vagy legalább ráküldeni a varázslót valami ütős kis átokkal.

Én ezt még tűrném egy darabig...

 A Twisted Sister leghíresebb slágere (máris pontosítok: egyetlen slágere) a We're Not Gonna Take It, amit az is ismer, aki nem ismeri, az is hallotta pár tucatszor, aki a TS-ről sem hallott, egyszerűen a modern popkultúra olyan alapköve, mint a, kokakóla, a Playboy, a Jóbarátok, a Mars szelet, az online zaklatás vagy a bézbólsapkába hányás, szóval életünk egy pontján tuti belefutunk. Legkésőbb.

Enne megfelelően van hatmillió-háromszázezer feldolgozása, na jó ez költői túlzás, de az szikár tény, hogy a jutyúbon az 55 milliót közelíti az eredeti (1984-es) videoklip megtekintése. Nem mondom, hogy Dee Snider, az énekes, híresebb lenne mint Jézus (mert az köztudottan Lennon volt), de bizonyos szubkultúrákban kétségtelenül népszerűbb, bár ahhoz sokat kell inni vagy szívni valami karcosabbat.

És nemrég jött szembe az alábbi feldolgozás, ami kicsit már idejétmúlt a dalolászó redneck télapóval, de nekem kétségtelenül kedvem támadt tőle bagót rágni, aztán köpni egy hegyeset, és lepuffantani valami erdei patás állatot, az illegális szeszfőzde mögötti kiserdőben... Pedig ha jól rémlik, eddigi életemben legfeljebb képen láttam vadászpuskát, bagót meg még úgy sem, mondjuk azon - gondolom - nincs is sok látnivaló ezért nem csinálnak róla stock-fotókat dögivel.

p.s. Azért rákerestem, így fest egy adag bagó, hát tényleg nem olyan látványos, mint egy Michelangelo által megformázott kacsatánc, carrarai márványból.

origo.hu

"Elvtárs bácsi, emeljen fel!"

Nem szokásom az ötvenes évek első felének magyar filmjeit nézegetni, sablonos szarok nagyjából, de vagyok úgy vele néha, mint legszánalmasabb mulatóssal, hogy egyfajta freak-shownak kifejezetten szórakoztató. Az olyan kirakati darabok mint a Civil a pályán, az Állami áruház vagy a ma délután megtekintett Ifjú szívvel, mind egy rémes kor rommá ideologizált szájbarágásai, egy sosem létezett világ dokumentumai, ahol a hős sztahanovista munkás alul traktor. fölül békegalamb. Mindig azon jár az agya, hogy lehetne 200 helyett 210 százalékra teljesíteni a tervet (a száz százalék az olyan kapitalista-imperialista csökevény), és munka utáni pihenésként várja a szocialista békeharc, a kartársakkal a DISZ-alapszervezetben. Igazán remek néznivaló, persze csak ritkán és kis adagban.

Ebben az 1953-as,  rákosista rémálomban például az alanyi költő kissrác is esztergályosnak tanul (jó, hát annyiban költő, hogy szar csasztuskákat rímfarag), valami olyan iskolában, ahol mindenki egyenruhában jár, tanárok, diákok mindenki, és ahol egyformán fontos helyt állni a tanteremben és a műhelyben. A műhely hangsúlyos, de könyvjutalom csak azoknak jár, akik számtanból is hasítanak. Ám Soós Imre karaktere nem szereti a könyveket, ő csak a műhelyben jó, és ebből származik a nagy konfliktus, az igazából csak mellékszál, hogy közben szerelmes is lesz.

Mert az esztergályos-tanoncok  falura mennek toborozni a "vasas szakmára", és azt a közelmúlt Magyar Gárdájának mintájára, egyenruhás alakzatban vonulással vélik leghatékonyabban megvalósíthatónak. Csak ők nem nácik, hanem kommunisták, és nem hordanak piros-fehér csíkos asztalkendőt a nyakukban, viszont büntető jelleggel énekelnek. De a tűzrőlpattant kolhozparaszt leány pont erre gerjed, plusz bejön neki SI karaktere, úgyhogy miután a városban szerelembe esik az iskolai tanműhellyel is, minden vágya, hogy vasas ipari tanuló lehessen. Nyilván nem olvasott még Dickenst, és ideológiailag sem elég képzett, még Engels A munkásosztály helyzete Angliában című alapművét sem ismeri, így nem tűnik fel neki a hasonlóság, a tizenkilencedik századi Manchester meg Sztálinváros között.

A lyány azonban bénácska a nagyipari környezetben, pedig az osztálya vezet a munkaversenyben, SI (itt: János) meg még mindig nem egy elmebajnok, ő csak a film végére kapja össze magát, mert a hepiendbe csomagolt erkölcsi tanulság épp úgy elkerülhetetlen egy ilyen filmben, mint diplomaosztós bulin a lehányt cipő. (Persze nem mindenki magának hányja le, hisz azért vannak a jóbarátok...)

És természetesen ebbe is a filmben is vannak, akik alkalomadtán simán lehánynák a szocialista munkaverseny leendő hőseit. Ők a "jampecek", a bomlasztó nyugat szellemiségével megfertőzött osztályidegenek, akik csak azért nem fetrengenek kokakóla-mámorban minden második kedden, mert még nem ittak olyat. De őket aztán jól kizárják az iskolai DISZ-alapszervezetből. (Ja, a DISZ az a Dolgozó Ifjúság Szövetsége volt, ami persze abban a korban, és abban az iskolai környezetben egy oximoron, hisz az lett volna még a rendszerváltás környékén is, mikor szakközepesként a tanműhelyeben sok mindent csináltunk, de dolgozást, azt szinte soha.)

Ez a film is annyira minősíthetetlenül ostoba, hogy ettől már szórakoztató, különösen az én generációmnak. Mert gyerekként még láthattam a késő Kádár-kort, így nem egy marslakó kívülállásával nézem, másfelől viszont '53-ban még az anyám sem élt, szóval nem is gázol belém a sztori. 

A színészek között még később jelentős művésznek tekintettek is vannak, de itt a komplett szereplőgárdát ripacskodásra szerződtették, és meg is dolgoznak a gázsiukért. És van akinek nem is nagy erőfeszítés a ripacséria, Latabár Kálmán például pont ugyanolyan szánalmas bohóc, mint volt az eggyel korábbi rendszer butácska komédiáiban is. Az ő cirkuszi gesztusai jól újrahasznosíthatóak voltak a munkás-paraszt, dialektikusan materlista, fülig összeideologizált filmtermelés számára is, mondhatni ő volt a rendszerfüggetlen ízléstelenség első hadoszlopa. Ez esetbe a békeharcban (igen, még egy oximoron), amiből van itt akkora, hogy a végére kő kövön nem marad, hogy egy klasszikus viccet idézzek. Brrr...

Igen, ez ennyire hihetetlenül mocsadék.

KV, lapszemle

Ilyenek jönnek szembe a reggeli kávé mellé, hogy "Több száz halott madár hever Róma utcáin a tűzijátékozás miatt". De mi ebben a hír? Több ezer halott madár hever Róma tányérjain bármelyik nap, tűzijátéktól függetlenül.

Lapozok. "Leszakította egy férfi fejét egy szilveszteri játékrakéta Franciaországban". He? Valaki biztos madárnak nézte, bár a hír arról már nem szól, hogy az áldozat hevert-e tányéron később, vagy akkora volt a fejetlenség, hogy... A sör ital, a rakéta nem játék.

De hátha történt valami a világban. "Húsz éve halt meg a Király, aki soha ne uralkodott - Zámbó Jimmy emlékezete". Ja nem, mégsem.

Mindegy, együnk valamit. "A járvány hatására vált szűk körű családi programmá a disznóvágás". Aranka mindig is disznónak tartotta Gézát. A családi újévi italozás előzetes letartóztatásba torkollott. 

Inkább megnézem, mi van itthon. "Tippek, hogyan csináljuk helyet a hűtőben" Ne vásároljunk.

Valami maradék édesség kellene a tejeskávéhoz. "Bemutatjuk a cuki japán desszertet, ami százakat juttat kórházba szilveszter éjszkáján" Elment az étvágyam. Pedig lenne még majdnem egy egész évem.

Valami szabadidős program? "Ilyen pasit keress, ha tuti orgazmusra vágysz!" Kösz, de izé... kihagyom.

Valami remény? "Jó dolgok is történtek 2020-ban, csak főleg nem az emberekkel." Gondoltam. (Izé, tudtam, csak nem sejtettem.)

Ceterum censeo: Civilizációnk megérett a pusztulásra. (És ahogy látom, a folyamat már beindult.)

Jojo Nyuszi

Létezhet-e olyan, hogy 'háborús vígjáték'? Lehetnek-e viccesek a nácik? A válasz mindkettőre az, hogy hát persze, csak minek? Aki látta már a Halló, halló! című egykori brit sitcom legalább pár epizódját, az érzi, hogy aha, egyszer lehet röhögni azon hogy a gestapósok hülyék, az ellenállók kretének és csak egyszer mondják el, hogy a bukott Madonna, nagy didikkel, de ebben a zsánerben azért sokkal több nincs. Mert drámaiságot nyomokban sem tartalmaz, nem is dolga neki, de még a hasonszőrű Csengetett Mylord? is vetemedik némi társadalomkritikára, pedig azt sem a Marx-Engels szerzőpáros írta.

Taika Waititi, a Jojo Nyuszi című tavalyi film forgatókönyvírója, rendezője és imaginárius Hitlere azonban lapot húzott Christine Leunens 2004-es, amúgy egyáltalán nem vicces regényére, és a háborús drámából csinált egy jobbára szórakoztató dramedyt. (Amiért, nem mellesleg, meg is kapta a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díját.)

Adott a főszereplő kissrác, a tízéves Jojo (igazából Johannes), aki épp most lép be a Hitlerjugendbe (pontosabban annak Deutsche Jungvolk nevű leányvállalatába), és igen lelkes, kizárólag náci jelmondatokban gondolkodik, és arról beszél a hendikepes haverjának, hogyan fog majd zsidókat ölni, de  kiképzésen egy nyulat sem bír bántani, innen a beceneve. Viszont majdnem felrobbantja magát egy kézigránáttal, így jobb híján kézbesítőnek meg plakátragasztónak használják, de a lényeg, hogy hordhat egyenruhát meg kést, ha összefutna egy zsidóval. 

És van neki egy képzeletbeli barátja, aki maga Hitler, de mivel képzeletbeli, inkább csak külsőségeiben hasonlít a führerre, amúgy inkább egy infantilis táncos-komikus, de Chaplin (A diktátor, 1940) szarkazmusa nélkül. És egy nap rájön, hogy az anyja, a kifelé pedáns náci, egy zsidó kamaszlányt rejteget a házuk emeletén, a fal mögött, és innentől jönne a feljődésregény. De az csak kis adagokban érkezik, mert még egy tízéves nácinál sem működik a hirtelen megtérés, igazából csak azért nem árulja be a lányt a Gestaponál, mert a rejtegetés miatt őket is elvinnék, nyilván nem egy szanatóriumba.

Meg hát szerelmes is lesz a csajba, így hát egyre inkább ezért, és nem mint elkötelezett hitlerista hazudozik neki össze-vissza, miközben azért nehezen dolgozza fel, hogy a lány inkább csak kvázi-öccseként tekint rá. És erre még Hitler is öngyilkos lesz, ez már igazán sok egy súlyosan elhülyített gyereknek is, még szerencse, hogy közben vége a háborúnak, és a festői kisvárosba is megérkeznek a szövetséges csapatok. Mondjuk anyu addigra már egy nyilvános akasztás áldozatává válik, szóval a hepiendet ez esetben is megússzuk.

Mert a Jojo Nyuszi úgy vicces, hogy közben tényleg drámai, mert hiába egy csetlő-botló alkesz Sam Rockwell  szürreális kiképzőtisztje, hiába hozza jól a félamatőr, ám lelkes szerepjátékos anyukát Scarlett Johansson, folyamatosan ott van mögöttük a pusztítás sötét árnyéka. Zsidók hullái lógnak a főtéren, amputált sebesültek próbálnak rehabilitálódni a lepukkant gyógyfürdőben, és a bujkáló zsidó lány vőlegényéről is kiderül, hogy nem az ellenállásban harcol, hanem már tavaly elvitte a TBC.

variety.com

Az egész film végig a komor drámaiság és a groteszk humor között egyensúlyozik, meglehetős sikerrel, ez maximálisan az "ilyen nincs, de mégis van" kategóriája. Nem nyálas egy pillanatra sem (mint mondjuk Az élet szép), és kissé didaktikus ugyan, de nem szájbarágósan, viszont felszabadultan bátor,a téma érzékenysége ellenére.

Persze Waititinek Új-Zélandról könnyebb távolságot tartania az európai történelem szörnyűségeitől, ráadásul ő az, akinek nem csak hogy szabad viccelnie szinte bármivel, de egyenesen el is várjuk tőle.

Az egykori bohóc önnön farvizén

Én marha belehallgattam egy indexes podcastba (ami eleve úgy kezdődik, hogy ez itt a megújult index - na ja, ismerjük a fényes történetet), ahol Galla Miklós, egykor relatítve népszerű közbohóc adott számot elmeállapota válságos helyzetéről, és személyisége szétesésének aktuális fázisáról. Annyi gyorsan lejött, hogy a pasas már nem vicces, simán csak szánalmas, de annyira, hogy én érzem magam kínosan, miközben hallgatom. Mert arról beszél, hogy direkt a neten rendelt magának fellépő alsógatyát (mert abban lép fel), de olyat, amin van egy kis ablak a fanszőrzetének, mert azt ő szereti mutogatni.

Oké, ez nem újdonság, több helyen is olvastam aggódó és/vagy értetlenkedő kommentárokat, de betudtam annak az egészet, hogy GM már messze nem olyan népszerű, mint amilyennek egykor gondolta magát (azaz nem igazán kíváncsi rá ma már senki), és most ezen az úton próbál felkapaszkodni a bulvármocskok címoldalára. Hátha összejön belőle egy meghívás valami fingós-hasraesős vetélkedőbe, vagy legalább jelentkezik egy szuszpenzor-szponzor, aki állja a pszichiáterét meg a gyógyszereit.

De ebből a beszélgetésből az jött le, hogy a fazon komolyan gondolja, neki már elmenetek otthonról, vagy egyenese ő maga küldte emigrációba énje szocializált felének nagy részét, hogy a maradék - még a végső szétesés előtt - habosítson magának némi közfigyelmet. Mérsékelt sikerrel. 

Így aztán jött a paradigmaváltás, és ezzel együtt a gyógyszerre piáló, transzvesztita mutogatós bácsi imidzse, bizonyítva, hogy hatvan fölött sem késő megaláznia magát az embernek:

borsonline.hu

Mert zenésznek sosem volt jelentős - anno valami velőtrázóan gagyi űr-szintipop nyervogással próbált berobbanni a rothadó kádárizmus kulturális életébe, és azóta sem szakadt el a kínos-szánalmas, erőltetett poénokkal megtűzdelt ovis prüntyögéstől. Humoristának meg olyan volt amilyen, hozta a csúnyácska, kissé fogyatékos fapofa karakterét, a fene sem tudja, mennyire belülről, de hosszabb távon ez is unalmassá vált. De az nyilvánvaló, hogy magát  a mai napig jelentős, űberkreatív és hiperautóm, kortárs alkotó- und előadóművésznek látja, önnön nagyszerűségébe megingathatatlanul hisz, és hülyén néz a világra, amely már nem vele, legfeljebb rajta nevet, már ha egyáltalán. (Belegondolni is rossz, de lehet, hogy Andy Kaufman is ilyen sorsra juttatta volna magát, ha nem viszi el a rák, 35 éves korában.)

Ezt szakszerűen elbenkődánielesedésnek hívhatjuk, mert Galla láthatóan igen hasonló kóreset, mint az egykori lantművész. Aki kifordult korszakában már szó szerint olyanokat nyilatkozott, hogy azért szeretne hadügyminiszter lenni, mer a katonák nem tudnak rendesen faszt verni, de ő majd megtanítaná nekik.

Vagyis a mellőzöttség érzése, az "én nagy művész vagyok" bevésődésével együtt mindkettejüknél egyenesen vezetett az indokolatlan és ízléstelen exhibicionizmusig. (Gondolván hogy az egykori hírnév plusz a gátlástalan magamutogatás, egyenlő siker, pénz, blikk, bors, vacsoracsata - elvégre így működik a Celebipari Bulvárművek.)

Benkő meztelenül gitározott, Galla bácsi meg arról delirál, hogy ha vége a járványhelyzetnek, akkor végre majd sztendapolhat pucéran, ami régi vágya neki, bár hogy a maradék közönségének is az lenne, hát az erősen kérdéses. De ő majd élvezni fogja, hisz végre nem csak fanszőrzetet villanthat a fanoknak, de azt is ami mögötte van..

Akinek meg ez nem  tetszik, az bekaphatja.

A jelen a múltból.

Boldog új évet kívánok! - hazudta Kovács László. Na jó, ez egy parafrázis, valami nagyon régi UP-publicisztikából, de sok más névvel, és tetszőleges köszönéssel/jókívánsággal is működik. Mert a kutya halad az ugató karavánnal, a közéleti politika szereplői meg csak akkor hazudnak, ha kinyitják a szájukat, de akkor megbízhatóan.

És pont ettől nem érdekes az egész, de az igen, hogy hol tart ma a világ (már majdnem azt írtam, hogy 'hol tartunk' - de a világ meg én, az két széttartó történet), ahhoz képest, ahogy pár évtizede elképzeltük. Hogy hol kellene tartania. Ha már épp ma kezdődik az új évtized, hisz 2020 az előző utolsó éve volt, pont úgy, ahogy az ezredfordulót is 2000, azaz az évezred utolsó évnek szilveszterén kellett volna ünnepelni. De addigra az bolygó emberi lakóságának 99%-a ezt letudta már egy évvel korábban, a maradék egy százalék meg azt sem tudta, mi az hogy szilveszter, évezred, pezsgő vagy disznótoros. Vagy csak tojt rá magasról.

Én viszont pontosan emlékszem, hogy gyerekkoromban egy filmben, ami 1997-ben játszódott, már repülő autók voltak, ehhez képest ma is gyalog megyek a boltba, a postára meg a buszmegállóba, ahová indokolatlanul kerekes buszok érkeznek rendszeresen. És nincs légdeszka sem, meg automata cipőfűző...

Jules Verne a tévé feltalálását a 25. századra várta, ám ma már kérdéses, hogy addigra lesz-e a fogalma bárkinek, hogy mi az a TV, ami nem paprika? 

De mondjuk ötven éve, az első Holdutazások idején 2020-ra már Mars-expedíciókat vártak, ahová majd az állandó holdbázisokról indulnak hiperhajtóművel (bármi is legyen az) felszerelt, hagyományos főzőedény alakú űrhajók. Hogy aztán mi a fenét kerestek volna a Marson, az sosem volt világos, de oda már rég el kellet volna mennie pár embernek, mert csak.

És elmaradt az Itélet Napja is, a Skynet nem vette át a hatalmat, persze lehet hogy igen csak nem látszik, mer a Terminátor forgatókönyve helyett a Mátrixé jött be, és most mindannyian egy tartályban lebegünk. Az enyém például egy kétszobás lakótelepi lakásnak látszik. Jut eszembe, melyik online játékban lehet krediteket gyűjteni, amikkel becserélhetem ingatlanomat egy lakókocsira? Mert igazából ott laknék, sőt egy csigaházban, csak utóbbiba nem férek bele, a méretemben meg nagyon hülyén festene.

Valamint nincsenek lázadó robotok, csak olyanok, amik autókarosszériákat hegesztenek össze, meg gonosz algoritmusok, amik pornóhirdetésekkel és kormányinfókkal árasztják el a kommentfelületeket, de annyi humorérzékük sincs, hogy legalább néha keverjék a kettőt.

De legalább, ha eljön az Antikrisztus (Fordítottallah, Inverzbuddha vagy a Lezuhant Spagettiszörny, vallástól függően), nem fogjuk észrevenni, mert épp egy macskás videó alatt keveredünk vérre menő vitába arról, hogy Orcsány vagy Gyurbán-e a nagyobb sperma, illetve melyikünk anyja prostituált, életvitelszerűen. Az Antikrisztus meg regisztráljon és lépjen be, ha akar valamit, de ne csodálkozzon ha anál-animál aktusra, vagy autofellációra szólítják fel, visszatérő jelleggel.

Viszont jó hír, hogy Nostradamus a világvégét (avagy az utolsó ítéletet) 7074-re tette, szóval mindenki nyugodtan vehet még tartós tejet, lakáshitelt, sírhelyet és téligumit jövőre, de de kiégett reaktor-fűtőelemekkel már senki ne akarja működtetni a kandallóját, azok nem bomlanak le csekély ötezer év alatt. Kisugárzásuknak csak töredékét használhatná ki, nagyjából 235 ezer évnyi sugárbetegség és korai halál menne pocsékba, úgyhogy nem is érdemes belefogni.

Évvégi kesergő paírtombitára

Szilveszter van, ami az év utolsó, és egyúttal leginkább pápákról elnevezett jeles napja, ami amúgy pont olyan, mint az összes többi. Korán keltem, ebédre tegnapi maradék lesz, porszívózom nemsoká, esetleg felmosom a konyhát, esete hangsúlyosan nem nézek tévét, a buli nem fog hiányozni, nem is tudom mikor voltam utoljára olyanban, esetleg hallgatok valami jó zenét. Most leginkább sátánista, szimfonikus black-metálra vágynék, enyhe ska-beütéssel, meg valami katasztrófafilmre szigorúan DVD, vagy pendrive-on (idén nem viselek el már több tévéreklámot), a lényeg hogy minél több dolog dőljön romba benne, minél több áldozat mellett. Már csak a zeigeist jegyében is.

De a zenénél fontos, hogy ne legyen benne papírtrombita (szerinte arra még Sosztakovics sem írt szonátát), nevezett hangszerből amúgy is van itthon kettő, amiket ez esetben félek használni.

Mert a papírtrombita egyetlen érvényes falhasználási módja, hogy félrészegen pofán trombitáljuk vele a közelünkben tartózkodókat, váratlanul ám aljas indokból. De mivel tea lesz a legdurvább esti ital, plusz egyedül leszek,  éjfélre meg (éjfél remeg!) majdnem biztos alszom már, a papírtrombitálást... hát, fújhatom.

Amúgy is idegesítő hangja van, valószínűleg a kínai elvtársak direkt ilyenre fejlesztik a sípokat, ott a távoli Biszbaszokat Gyártunk Nyugatra Művek szupertitkos laboratóriumaiban, spéci idegtépés-optimalizáló algoritmusokkal.

Esetleg, miközben magamnak fújom a takarodót, a másikat felgumizhatom a fejemre, mint a hülye amerikai filmekben a születésnapi papírcsákókat, végül is januárban lesz a születésnapom, nem mintha az jobban érdekelne, mint a karácsony, vagy Oroszlánok Elé Vetett Szent Arrogancia emléknapja.

Ünneplem majd a holdújévet, mint a kínaiak (meg részben az indiaiak), az csak február 12-én esedékes, addig meg lehet eső, lehet hó (bár inkább az első), hátha addigra lesz mit ünnepelni, és legalább eltűnnek a médiákokból a téli uborkaszezon sérelmére elkövetett giccses ünnepi tartalmak, és marad a jó öreg közéleti szardobálás. (Nem, nem sarat akartam írni.)

Vagyis, akarom mondani illetve, szóval dehogy. Mert addigra pont nyakunkon lesz az a kurva Valentin-nap. Francba...

Már műfajilag is bonyolult

Az Egy gyilkosság története (The Laramie Project) című 2002-es film  tényleg egy igazából nem létező műfajt valósít meg. A keretezése szerint ez is egy jól bevált áldokumentumfilmnek tűnik, pontosabban egy filmnek arról, ahogy lelkes fiatalok dokumentumfilmet forgatnak egy felkavaró gyilkossági ügyről. Az ügy azonban nem fikció, hanem egy 1998-ban tényleg megtörtént eset, ahol helyi suttyók halálra vertek egy egyetemista srácot, csak mert az meleg volt. Ők meg az ilyesmit nem bírják, pláne fél hordó sör után.

És Moises Kaufman drámaíró meg a new york-i társulata, nem sokkal az események után, elutazott Wyomingba, csináltak vagy kétszáz interjút a helyiekkel, és ebből készült egy darab, meg egy sikeres előadás. Abból meg ez a film. Ahol ugyan színészek beszélnek a a filmbéli filmesek kézikamerájába, de az egész mégsem igazán fikció. Szóval nem áldokumentumfilm, de nem is ál-áldokumentum, már ha a kétszeres tagadás állítást jelent, hisz mégiscsak megírt forgatókönyvvel és bevett hollywoodi filmnyelvvel dolgozik. Based on true story -mondná erre a művelt francia (aki ugye beszél angolul), csakhogy ez maga a trú sztori, művészileg, és legalább annyira társadalomkritikailag filterezve. Szóval bonyolult...

mafab.hu

Ennél már csak a téma, és különösen annak elővezetése bonyolultabb. Mert bár elmeséli, hogyan verték majdnem halálra a kerítéshez kötözött srácot (aki aztán a kórházban halt meg), a hangsúly nem ezen van, hanem a kisváros lakóinak reakcióin, értelmezésein, azon hogy mennyire másként látták ugyanazt, a külső szemlélő számára egyértelmű tragédiát.

És van itt minden, kisvárosi képmutatás főleg, azaz valaki agyonverése, mint "sajnálatos incidens", áldozathibáztatás (minek ment oda?), nettó buzizás, csak egyvalami nincs: megrendülés. A helyiek nagyjából leráznák magukról az egész ügyet, hiszen az árt a városka jó hírének. (A miének? Amerika fennmaradó része csak ekkor, és csak ezért halott Laramie-ről, szóval a hírnevüket már nem volt hová rontani. A béka segge alól.) A lakóság nem nettó bunkó, csak egy jelentős részük korlátolt, alulművelt und érzéketlen seggfej, aki nem is érti, miért kínos buziznia. Mert a maguk beltenyésztett morálján kívül nem ismernek mást, csak a vörös fejjel, Isten nevét mindhiába szájukra vevő tévéevangelisták szellemi kútmérgezését, és nekik ez elég is egy élethez.

Mert persze személyesen is feltűnik az amerikai demokrácia konstans mód legundorítóbb állatfajtája, a jellegzetes "keresztény" fundamentalista náci prédikátor, aki gyakorlatilag ünnepli a meleg fiú megölését, és parkokban tüntetve ordibálja, hogy a szemét kis buzi végre pokolra került, szerinte az Úr elrendezéséből.

És velük szemben a film megszólaltatja a helyi egyetem leszbikus tanárnőjét, az áldozat haverját, meg a rossz hírű kisváros normálisabbik felét, hisz a világ nem írható le egyetlen szín akárhány árnyalatával sem. Miattuk nem taszít tejes mizantrópiába az Egy gyilkosság története, mert mint Darth Vaderben, még a gyilkosokban is maradhatott valami jó. Nem sok, de azóta is van min gondolkodniuk a börtönben, ahonnan majd csak lábbal előre távozhatnak.

Hát, mit mondjak, eddig sem vágytam Wyomingba, meg azt tartalmazó országba sem (az anglomániám nem terjed ki az egybesült állatokra), és most látom, hogy milyen igazam volt. Van.

Józanul végiggondolva persze, nem vágyok én már sehová, primitív, agresszív állatok mindenhol vannak, de bizonyos kultúrköröknek már papírjuk is van erről. Viszont a színészek jók (Steve Buscemi, Laura Linney, Jeannie Garofalo, Christina Ricci stb.), a film maga meg épp csak annyira dramatizált, hogy ne egy unalmas doku legyen belőle a Discoveryn, de eléggé két lábban áll a földön, hogy hitelesnek fogadjuk el.

(A jutyúbon nézhető, link az első mondatban.)

Mint egy normális világban...

Felmentést kapnak az állatvédők a kijárási tilalom (igen korlátozásnak hívják, de csak mert az nem hangzik annyira szörnyen) alól szilveszter éjjelre, hogy ha a privát petárdázástól és magán-tűzijátékoktól rettegő kutyákok menekülőre fognák, legyen aki begyűjtse és visszaszolgáltassa őket.

Ez igen helyes döntés, őszintén szólva már-már meglepő, hogy ilyeneket is lehet olvasni. Szinte már belefáradtunk abba, hogy a hírek azok ilyenkor is arról szólnak, hány milliárddal töm ki a kormány épp egy szánalmas fodbalklubbot, eszelős tekintetű sámánokkal dolgoztató "kutatóintézetet" vagy a teljes szellemi leépülés szélén tántorgó egykori popsztárokat.

Pénzt azt mondjuk nem adnak az állatvédőknek, miért is tennék, az embervédőknek sem igen szoktak, de legalább nem baszogatják őket azért, mert tennék a dolgukat, és manapság már ez is valami.

Mert dolguk az biztos lesz, hisz bár a helyi bürgermejszterek nem rendezhetik meg országszerte a jól bevált, fatornyos kis tűzijátékaikat (tényleg, a tűzijáték mikor lesz olimpiai versenyszám?), de magánterületen attól még szabad lesz durrogtatni. Mondjuk érdekes kérdés, hogy a bablevesen kívül mégis mivel, hisz árulni sem lehet idén ezeket a gyárilag veszélyes hulladék izéket, de hát majd megoldja a dolgot a feketepiac láthatatlan keze, és mindenki mondhatja majd, hogy neki tavalyról maradt. Amit egyébként vissza kellett volna vinni a vásárlás helyére, de ilyen apróságokon már kár rugózni.

Viszont a kutyákok kétségtelenül beszarnak az ilyesmitől, és egyáltalán nem értékelik a pompás látványt, mikor egy világháborús bombatámadás hangjai riasztják fel őket szunyókálásukból. Olyan zajok, amik biztos nem a tévéből jönnek, mert azokat már megszokták, és nem tartanak tőlük. (Egykori kutyám mellett is simán meg lehetett nézni mondjuk A halál ötven óráját, feltéve hogy nem horkolta túl az ardeneki páncélos-offenzívát.)

A tűzijátéktól azonban fosott, szerencsére nem szó szerint, de neki legalább nem volt lehetősége világgá szaladni a lakásból, sétálni is pórázzal sétáltunk, mert pánikroham esetén esélyem sem lett volna utolérni egy közel negyven kilós kvázi-labradort.

Ilyen problémáim ma már nincsenek, a teknőst sosem érdekelte az efféle felhajtás, így nem is fogja idén hiányolni. Én sem, mert éjfélkor - mostanában legalábbis - már alszom, csak hogy jó korán kelhessek, nem tudom minek...

        

A Sándor-palota fantomja

A 444 szerint Káder János, köztársasági elnöki foglalkozású színtelen, szagtalan folyadék, szinte teljesen eltűnt az év végére. Szerintem nem eléggé. Ez a János olyan mértékben nem csinál semmi láthatót ( a Sándor-palotában való rendszeres tartózkodáson kívül), hogy eltűnhetne végleg, menjen horgászni inkább, ahhoz állítólag ért, mert elnöknek alkalmatlan. Nem simán csak szar, mint smittpalibá' volt, hanem konkrétan semmilyen, nincs hozzáfűzni valója a világ dolgaihoz, soha nem érzi úgy hogy meg kellene szólalnia fontos ügyekben, azt meg pláne nem, hogy tennie is kellene valamit. Ő az aláírógép, aki bármit bármikor, ha a főnöke átszól neki, ilyen tekintetben pedig a Fideszkádéenpé Hatalommechanikai Vállalat öltönyös betanított munkásainak elsődleges szerepmodellje, arccal a kiemelkedő juttatások felé.

papaigabor.wordpress.com

Az átlag ormánypárti nyúlványok (régiesen: képviselők) ugyanis nem csinálnak semmit (pontosabban nem ők csinálják a valamit), ők a bio-szavazógépek, akiknek megmondják, hogy mikor, mire és mit kell nyomniuk, fő dolguk hogy ott legyenek a szavazásokkor és nagyvonalúan vezessék a költségtérítés-elszámolásukat. Ők a 'mamelukok', a szónak nem az eredeti (=rabszolga), hanem a mikszáthi értelmében, a gondolkodásból felmentett,vakon engedelmeskedő, szellemileg leláncoltak.

A fideszkádéenpés droidok ezért sokszor a fészbukon próbálják politikusnak tettetni magukat, amikor a büféből közös fotót posztolnak a felcsútival, ilyen feliratokkal, hogy "Miniszterlenök Úrral átbeszéltük a a dél-kókányosi Térség Aktuális Kérdéseinek problémáit!"

Ha ez nem jön össze, akkor meg simán csak kiírják, hogy "Doktorminiszterelnök Úr megemlítette Községünket is, a Jászkundildói csirkebecsináló ünnepélyes átadásán elmondott, történelmi jelentőségű avatóbeszédében." Aztán néhány fotó mikor képviselő úr, maga is a tettek mezején vágja át - többedmagával - az autópálya-pihenőben, EU-s pénzből megvalósítandó, zenélő lóitató nemzetiszínű alapkövét.

Szóval az ormánypárti képviselők csak díszletek, a márnem-demokrácia lényegének elfedését szolgálják azzal, hogy valamiféle parlamentarizmust demózik velük az, aki a valódi döntéseket hozza. De a mezei fideszes, aki nem tagja a Belső pártnak vagy a fejedelmi udvarnak, nem számíthat többre, számára ez a karrier csúcsa, jó fizetéssel, laza elszámolással és erősen korlátozott szókészlettel. (Sorosbrüsszel, liberálmigránsbuzi, háttérhatalomterror, csapatainkharcbanállnak etc.)

Káder János is pont ilyen báb, csak sokkal csillogóbb körítéssel, amitől viszont még inkább feltűnik, hogy mennyire semmilyen, és ezzel arányosan súlytalan egy senki.

Mikulás él, de nem élvezi

Szeretem a fekete komédiákat, utálom a karácsonyi filmeket, de ha a kettő kollaborál, és a fanyar humor dominálja a hibridet, az már nekem is fogyasztható. Az utolsó ilyen  talán a Tapló télapó volt, a felejthetetlen Billy Bob Thortonnal, ő elég hitelesen hozta az autójában lakó szeszkazán csövest, akit plázamikulásként igyekszik túlélni az ünnepeket, amit nehezít, hogy utálja a gyerekeket,meg úgy általában az embereket, viszont szeret olcsó whiskyt reggelizni.

De az idei giccsözönbe megint befért egy rendhagyó darab, a Fatman, ami legalább távol áll a műhavas-száncsengős üzleti modelltől. (Tényleg, milyen lehet az, mikor a műhó elolvad? Nyilván valami ünnepi tűzesetben...) Bár elsőre elbizonytalanított, hogy Mel Gibson a főszereplő, mert a pasi egy jó ideje már inkább kínos, mint szerethető - hisz ha valaki a vallási őrületére iszik, az ritkán eredményez vállalható művészi minőséget. (Tessék megnézni szegény Tom Cruise-t, csak egyetlen karaktert képes eljátszani évtizedek óta, pontosan azt, aminek eszelősebb kiadását a szcientológia ijesztő propaganda-videóiban csodálhatjuk meg.)

De ez a film nem is rossz, sőt Gibson se rossz, mondjuk a bogaras, szakállas bácsi különc viselkedése amúgy is testhezálló lehet neki. És hát még mindig sokkal jobb, hogy egy nonkonform mikulást játszik, mint hogy megrendezze a Passió 2-t, amivel viszonyt komolyan fenyegetőzik egy ideje már.

De itt akkor ő a Szantaklóz, aki tényleg él, Alaszkában lakik, van felesége, manók körülötte, de semmi meseországos-csillámpónis nyáladzás. A mikulás Chris Cringle néven adóalany, nehezen bírja fizetni a rezsit, meg amúgy is depis, mert a gyerekeket szerte a világon, egyre kevésbé érdeklik a hagyományok meg a régi jó karácsonyi ajándékok. Meg is jelenik nála a Szövetségi Akármilyen Hivatal, ízlésesen feldíszített tábornokokkal, hogy a manókkal gyártathatna valami kurrensebb árut is, csak hogy legyen miből fizetni a számlákat, és a kormánytámogatástól se essen el.

Szóval fegyvereket, meg alkatrészeket kell összeszerelniük  egy új vadászgéphez, ami nem igazán karácsonyi projekt, de legalább legális, szemben azzal, mintha mondjuk metamfetamint párolnának krumpliból és csirketetemekből.

És a az ajándék-termékvonal túlvégén ott egy elkényeztetett gazdag úrigyerek (mondjuk szegény, és mértékletes úrigyerek a filmekben sincs), aki egy igazi pszichopata szemétláda. Rögtön a film elején, miután csak második lesz az iskolai tudományos versenyen, hívja a személyes bérgyilkosát, és elraboltatja vele a győztes kiscsajt, az alagsori kínzókamrájában kicsit a lelkére beszél, mi meg sejtjük, hogy a végére nagyon meg fogja szívni. Pedig az egyszeri néző azt szeretné ha valaki már a huszadik perc környékén egy szeneslapáttal rendezné át az arcvonásait, de e helyett csak a rossz gyerekeknek (angolszásziában) járó 'ajéndékot', egy darab szenet kap karácsonyra. Mert Chris tudja, amit tudnia kell.

És hát mit csinál ilyenkor a kis görény? Igen, hívja a személyes szolgálatára rendelt bérgyilkost, hogy akkor most menjen, és ölje meg a mikulást. Azt a szantaklóz alakút.

reddit.com

És akkor ezzel a háttérrel indul egy kicsit vicces, kicsit erőszakos, mondjuk hogy akció-thriller, egy olyan műfaji katyvasz, hogy ilyen nincs, de mégis van. Bérgyilkos kinyomozza hol lakik a nyugdíjas, és kis híján hajléktalan favágónak kinéző mikulás (North Peak-ben, hol máshol?), lesz nagy összecsapás, és Billyt, a pszichopata iskolást, és autodidakta gengsztert is megleckéztetik.

Elvégre karácsony van. És az ünnep még ebben a filmben is jobban fest mint a sok, cukormázba fojtott családi nyáladzásban, bár én hiányoltam azt a lélekemelő jelenetet, melyben Chris elküld a kurva anyjába pár Dizni-hercegnőt.

Nem baj, majd legközelebb...

Az önkény mindennapi ügymenete

Vlagyimir Vlagyimirovics Diktátorov, a magának jó előre amnesztiát (népének meg amnéziát) adó orosz elnök-cárevics, láthatóan már  látszatra sem ad, nagyjából beleszarik a demokrácia minimális imitálásába is. Azt eddig is tudtuk, hogy az elmúlt évek-évtizedek politikai gyilkosságai, gyilkossági kísérletei mögött nem egyszer a Kreml, és konkrétan az ex-KGB-s cezaromán állt (Litvinyenko, Politkovszkaja, Szkripalék), aki visszahozta hatalomtechnikai eszköztárába a számára kényelmetlen - azaz hatalomkritikus, ellenzéki - szereplők eltüntetésének szovjet gyakorlatát. Amit ő persze jól ismer, hisz Honecker elvtárs alatt volt KGB-rezidens a szomorú emlékű NDK-ban, úgyhogy nem áll tőle távol, az akár külföldön elkövetett (lásd: Litvinyenko Londonban fogyasztott plutóniumos teája) merénylet, meg ugye a statuálás is fontos. A példáé, az otthoniaknak. (Tényleg, emlékszik még valaki Trockij elvtársra, és arra, hogy őt pl. Mexikóban csapták agyon egy jégcsákánnyal, a világforradalom nevében szovjet titkosszolgák?)

P. cárevics egy darabig jobbára megelégedett azzal, hogy az ellenségnek tekintett politikai ellenfeleket mindenféle átlátszó indokkal bebörtönöztesse, vagy tartós  letétbe helyezze, valami szibériai munkatáborba, de azért a jégcsákány modern analogonjai is előkerültek időnként.

A legutóbbi, elég nyilvánvaló eset persze Navalnij ellenzéki aktivistáé, őt a legendás szovjet idegméreggel, a novicsokkal próbálták eltenni láb alól. A sztori ismert, a pasas még időben kórházba került, ahonnan egy alapítvány mentett ki Németországba, ahol azóta nagyjából talpra állt. És most kapott egy „utolsó figyelmeztetést“ Moszkvából, hogy kedd, azaz ma reggelig húzzon vissza, különben egy hat évvel ezelőtti felfüggesztett ítéletét (valami lopási ügybe keverték bele, egy erősen koncepciósnak tűnő perben) letöltendőre módosítják. 

Szóval ha nem tér haza kurva gyorsan, akkor lecsukják (az jó kérdés, hogy de hogyan is, ha nem tér haza?), ha hazatér akkor viszont nem, csak meghívják egy teára, és majd nem értik, hol kapott ez a szerencsétlen sugárfertőzést? Biztos a németeknél - mondják majd - azok ilyenek, hisz ők találták fel Hitlert, a berlini falat meg az amerikaiaknak a kamu holdutazást, szóval mindenre képesek. A derék orosz hivatalnokok meg csak érvényt akarnak a szerezni a főnök akaratának a törvény betűjének, és kabátlopási ügy hiányában biztos kiszúrnának egy tilosban parkolást, vagy hogy hónapok óta nem vitte vissza a könyvtári könyveit. 

És az sem számít, hogy maga Navalnij buktatta le egyik merénylőjét, mikor magát kormányhivatalnoknak kiadva ötven percig beszélgetett vele telefonon, az ellene elcseszett akció részleteiről. Nálunk erre a annyit mondana a pártvezér és kancellár, hogy hazugság, valamint Soros, a Kremlben meg annyit szóltak, hogy hazugság, valamint szíjájé. Meg hogy kikérik maguknak. Navalnijt, akinek ha van esze nem meg haza, persze lehet hogy ez VV Putyinnak pont elég, legalább nem  indul a következő választáson, így csalni is egyszerűbb lesz.

És talán az ügyvédje sem, aki pedig szintén ezt tervezte eddig, de épp most töltött két felejthetetlen napot a rendőrségi fogdában, magánlaksértés gyanújával. Történt ugyanis, hogy a lebukott ügynök lakásához ment, hogy beszélje vele, és becsöngetett! A mocskos hazaáruló! És ezért aztán ment is érte a yard, amiből nyilvánvaló, hogy az ajtócsengő már a lakás része, azt idegen kézzel, engedély nélkül érinteni már magánlaksértés. (Micsoda távlatok, istenem: Én legközelebb kurvára fel fogom jelenteni a postás, ha nem pénzt hoz, hanem valami buzi ajánlott levelet - tör ki belőlem a mindannyiunkban ott lapuló, pici, nyilas segédházmester.)

Az egész ultimátum egy aljas és szándékosan átlátszó húzás a moszkvai vezetés részéről, P. Utyin autokrata foglalkozású bolsevik valójában a képébe röhög a világ demokratikusabb felének, hogy látjátok ti szánalmas senkik, én ezt is megtehetem! Hogy mit kompenzál a hatalmi mohósággal, tudja a fene. Lehet hogy a szerény testmagasságát, hogy kicsi a pöcse, vagy hogy túl korán kezdett el kopaszodni? Még jó hogy nem is érdekel.

Az ügyvédnő meg jobb ha vigyáz, ez a két nap csak az első figyelmeztetés volt, legközelebb egy levágott lófej mellett ébred, majd pedig a temetőben elüti egy gyorshajtó halottaskocsi, miközben épp virágot visz néhai megbízója sírjára. 

Ljubov Szobol itt még lófej-mentesen tüntet. (telex.hu)

Még egyszer az pozsonyi lószerszámrul

Olvastam egy remek, mondjuk hogy olvasói levelet az mno.hu-n, ahol egy amatőr történészként észt osztó, láthatóan kormányhitű házorvos áll ki a pozsonyi csatáról szóló audiovizuális mocsadék mellett. A derék doktor hosszan sorolja, hogy de hát akár így is lehetett volna, hát istenem, nem sokat tudunk arról a csatáról, a készítők csak kitöltötték a hézagokat. Igen, persze, ám az öt-hat-nyolcszáz évvel későbbi tárgyi világ elemei (vagy az ezer évvel korábbiaké) az nem fantáziálás, csak lustasággal kombinált tudatlanság, közpénzzel megzsírozva. Sok nulla sérelmére. 

Vagy ott vannak az elmúlt kétszáz évben kitenyésztett háziállat-fajták, a nagyjából ferences szerzetesnek kinéző keresztény pap a magyar törzsek táborában, meg a borzasztó zene, ahol nagyon korhű popcelebek vonyítanak ostobaságokat.

Sir Tengeri Uborka és vitéz kirakatbábui (444.hu)

De ezzel a értékelhetetlen animációs hulladékkal nem csak az a gond, hogy történelmileg csak annyira megalapozott, mint amennyire Rezsiszilárd korunk szexszimbóluma, hanem hogy mesefilmnek is szar. Kínosan igénytelen animáció, hiányzó dramaturgia (na ja, párbeszédek sincsenek, csak az a szörnyű narráció a barátokköztös bulvárszínésztől), az alkotás művészi színvonalát pedig egy disznóvágás utáni buliban összehányt trágyadomb alatt kellene keresni. Az ideológiailag meggyalázott "történelemszemlélete" már csak hab a tortán, illetve - csak hogy stílben maradjak - az a bizonyos, szarnak adott pofon.

És persze a végén megjegyzi a doki, hogy: „A művészet nem csupán öncélú, hanem a közízlés és a közvélemény esztétikai és szellemi igényeit is ki kell elégítse.“

Igen finoman és kulturáltan fogalmazva: A lónak a faszát! A művészet attól művészet hogy autonóm, hogy az alkotókat nem a fogadtatás érdekli, nem a közönség igénye, csak az a belső hang, ami addig baszkurálja, hogy muszáj megírnia azt a verset, regényt, drámát, megszobornia az a kőtömböt, vagy addig ülni a zongoránál, míg ki nem jön belőle az egyetlen érvényes harmónia. E tekintetben iszonyúan mindegy, hogy fogadja a közönség, kanonizálni meg úgyis mindig csak az utókor szokott.

Ettől még lehet például írni arccal a bestseller-listák felé, folytonosan azon agyalva, hogy viszonyul majd hozzá a közönség, csak ilyenkor rosszabb esetben egy ócska ponyva születik, jobb esetben meg egy minőségi lektűr, de az autonóm művészethez úgy viszonyul, mint a tévé előtt elalvás a meditációhoz.

Na most, a pozsonyi csatáról szóló izé, egy aljas indokból és nyereségvágyból elkövetett szellemi környezetszennyezés, ezért csak remélhetjük hogy NER-kompatibilis háziorvosunknak nem lesz igaza, és ez nem egy ígéretes kezdet, hanem az a mélypont, ahonnan akár már felfelé is vezethet az út.

Update: Hát ez nem jött be, itt a hír, hogy a nagy sikerre való tekintettel 12 részes sorozat készül a honfoglalás koráról, a közönség által körberöhögött, másfél évtizeddel ezelőtti (és akkor is B-kategóriás) videojáték-animációs stílusban, a jól bevált cégtől. pozsonyi csata, ugyan már! Nekünk láthatóan Mohács kell, de közbeszerzés nélkül ám!

Hajnali kukkolda

Nincs is annál jobb, mint reggel hat után pár perccel boltba menni. Illetve van, ha az ember ilyenkor az inasát küldi le, de esetemben az is én vagyok. Viszont a hatkor nyitó boltban hat után kicsivel szinte senki sincs, azaz a biztonsági őrrel együtt már többen vannak a boltosok, mint a vásárlók, az árukészlet viszont ugyanaz. De az infrastruktúra azért hiányosabb.

Hisz ilyenkor még sötét van, de a az Aldi körüli parkolóban egyetlen rohadt utcai lámpa sem ég, minek következtében kétszer is átugrok egy-egy árnyékot (a'la Isten hozta őrnagy úr!), és harmadikra megbotlok egy szegélykőben, pedig tényleg az volt a leginkább árnyékszerű a három közül, de két lyukra (izé, árnyékra) futás után már nem bírtam komolyan venni. De ennyit a lábfájásomról.

Viszont a majdnem üres és kivilágítatlan parkoló mégsem csak a testi épségem ellenszerének jó, hanem oda járhatnak a környékbeli, kora harmincas aranyifjak autóban dugni, a mamahotel helyett nyilván. Mert a "két ünnep között" nevű provizórikus nirvánában, kora reggel senki nem jár még sajtos pogit meg halkonzervet venni a boltba, és miután a gerlepár öt után szabadult a kijárási tilalom alól, remekül be tud parkolni egy gyakorlatilag üres sorba, nehogy a szomszéd autóból átjöjjön valaki segíteni.

Én meg fekete sapkában, fekete dzsekiben és fekete farmerben osonok át a sötétség birodalmán, és ki se szúrnám a lakótelepi Gnómeót é az ő Juliját, de mégis. Mert egyfelől halhatóan klasszikus német pornófilmekből tanulták meg, hogy szex közben hangosan kell kiabálni, hogy jáááá, jáááááá, másfelől nem költenek az öreg Opel kombi lengéscsillapítójára, ráadásul - biztos a célzási pontosság miatt - égve hagyják a műszerfal feletti kislámpát, hogy az is lássa, mi történik odabent, aki ezt egyáltalán nem szeretné.

Ehhez képest a szardínia, a tej, meg a zsömle beszerzése a szokásosnál is unalmasabb rutin volt, de kefírt azt nem vettem, nem vinne rá a lélek. Nagyjából az alábbiak miatt keltene rossz asszociációkat:

p.s. A fimrészletben látható Rajhona Ádám egy darabig itt lakott a szomszéd házban, pont a mostani Aldi mellett, ami persze akkor még nem volt meg, csak az elődje, egy lerobbant, de legalább rossz hírű általános iskola. De kefírt akkoriban is lehetett kapni.

Arcok, emlékek, algoritmusok

Olvasom a BBC híroldalán, hogy van egy középkorú rendőr Birmingham-ben, aki sorban ismeri fel az utcán, buszmegállókban, éttermekben a körözött fazonokat, de olyan hatékonyan, hogy már több mint két éve átlépte az azonosított személyek ezres álomhatárát. Most már a kétezret közelíti, mert olyan speciálisan fotografikus memóriája van, hogy évek után is felismeri  körözési fotókon szereplőket a buszon, még akkor is, ha azok részben eltakarják az arcukat.

Vagyis már értem, hogy nekem miért nincs arcmemóriám, ennek az Andy Pope nevű brit zsarunak jutott az én adagom is. Mondjuk cserébe kétszer álltam sorba, mikor az észt osztották, de egyre gyanúsabb, hogy csak azért, mert elsőre nem jutott túl sok, épp csak annyi, hogy megtaláltam újra a sor végét.

Az nem arc-jellegű memóriám meg simán csak a korral és a stresszel romlik, az hogy már egyre nehezebben jegyzek meg zenéket, még érthető (a hallásom, mint egy leveses lábasé, azaz van két fülem, de arra nem használható), de az már nehezebben, hogy miért nem jutnak eszembe nyilvánvaló nevek. Jobban belegondolva biztos azért, mert csapnivaló az arcmemóriám, tehát nincs mihez kötni a neveket, de akkor meg minek megjegyezni őket?

A bélyegmemóriám még elég jó, kilencven százalékos biztonsággal megmondom egy-egy darabról, hogy megvan-e már valahol a tizenkét vaskos album valamelyikében, de a maradék tíz százalék pont elég nagy hibahatár ahhoz, hogy át kelljen lapoznom rengeteg oldalt, minden egyes leáztatott darab után. És mondjuk tizenhárom albumom van... Fenébe.

Pedig jól lenne valami bélyeg-, arc-, zöldség-, épület- és településnév-felismerő algoritmus, az jelentősen csökkentené a világban való elveszettségem érzését. Akkor nem néznék üveges tekintettel, menekülési útvonalat keresve az engem megszólító idegen mögé, aki amúgy csak egy általános iskolai osztálytárs (de ez csak másnapra derül ki, miután bejelölt a fészbukon), akinek viszont a neve sem jut eszembe. Nem rántanék ki egy fél kígyóuborkát, csak mert a szára a korábban elfogyasztott másik feléhez tartozott, és így nem tudom megkülönböztetni a cukkinitől. Mondjuk mindegy is, az utóbbit már úgyis belegyalultam az ecetes uborka maradék levébe. És tudnám (legalább is jó eséllyel tippelném meg), hogy a postás azért szólít tanár úrnak, mert ismeri múltam sötét titkát (netán tanítottam is, amilyen színvonalú volt a helyi egyetem, attól még simán lehet levélkihordó), vagy csak viccel, esetleg minden szakállas-szemüveges fazont letanáruraz, kivéve azokat akiket mérnökelvtársoz.

Persze a remek memória borzasztó is tud lenni, hiszen ki a fene akar mindenre emlékezni addigi életéből? Nekem komoly munkám van a sok-sok elfojtásban, amikor kizárom magamból mindazt, amire nem jó visszagondolni, hogy aztán nyomasztó marhaságokat álmodjak tőle, de az álmokat legalább megbízható gyorsasággal törli az agyunk. Mire lefő a kávé, már nem tudom pontosan felidézni, mitől ébredtem pánikba esve, mire odaég a pirítós, már az érzelmi nyomok is elillannak. 

Van az a hímzett falvédőre való szöveg, hogy idegeskedni annyit jelent, mint más hülyesége miatt aggódni, de valami hasonló az emlékekről is összedobható. Például, hogy az egyik legegyenesebb út az önsorsrontáshoz, a múltunk azon pillanatain rágódni, amikor valamit nagyon elszúrtunk, hisz utólag már úgysem tudunk semmit meg nem történté tenni.

És az fajta ezo-anyukás szöveg sem érvényes, hogy hát  - végső soron, vagy elsősorban, kinek hogy - a hibás döntéseink, meg a hibáink is mi vagyunk, nem kell ezeket elnyomni, meg letagadni magunk előtt. De kell. Mert persze, hogy azok is mi vagyunk, de éppen ez a baj!

Szóval Andy Pope (szerintem tuti egy magyar transznemű, Pápai Andiról angolosított) még jól járt, ha csak a körözési fotókat nem bírja kiverni a fejéből, és azt félre tudja tolni, hogy mondjuk hányszor gázolt térdig, számara amúgy fontos emberek lelkébe.

p.s. Most átom, hogy a 444-en is van egy cikk a témáról, és pont a fentebb linkelt BBC-s hírre hivatkozva. Hiába, uborka... akarom mondani bejgliszezon van, más is virtuálkülföldön olvasgat híreket.

Gyere apához

A fenti című tavalyi mozi úgy szerepel a különböző filmes oldalakon, mint  horror-thriller vígjáték (opcionális jelzőként: misztikus), ami előtt értetlenül heverek a fotelben. Thrillernek nem mondanám, nincs benne semmi rejtély, semmi csavar, ahogy humor vagy misztikus sem, ez egy sima véres-trancsírozós leszámolásfilm. 

Apu vagy harminc éve nem látta a most kábé harmincöt éves fiát (ez mondjuk nekem is megvan, a saját életemben, csak esetemben az a harminc év már negyvenegy, ha jól számolom), de most ír neki, hogy látogassa meg. A fiú megy, apa egy szétesett drogosnak néz ki, meg hát erőszakos egy barom, de mikor épp húsvágó bárddal próbálja behozni az apa-fiú viszonyban kimaradt jeleneteket, elviszi a szívroham, amiért láthatóan alaposan megdolgozott.

Aztán jön az egyetlen nem igazán nagy csavar: apu nem is az igazi apu, az a pincében van félig agyonverve és a falhoz láncolva, de a fiú rátalál. Aztán nem félig, te teljesen agyonveri igaziapu fogvatartóját, aki egyúttal korábbi bűntárs is, még a régi szép időkből, mikor az emberrabló-zsaroló szakmában működtek. És nem mellesleg, apu az így szerzett pénzből fizette anyunak meg a fiának a menő lakást és a relatív jómódot, bár ennek aztán semmi jelentősége nem lesz a későbbiekben.

Mert a közvetlen életveszélyben mindenki magasról szarik az ilyen pimf morális dilemmákra, és menti a szánalmas kis életét, ebben a filmben mondjuk elég véresen, de ha kissé vékony a sztori, legalább legyen sok a művér, velőtrázó a nekifutásból tökönszúrt gengszter halálsikolya, és látványosan elfertőződött apu levágott fülének helye.

Mert ennél többet ez a film nem tud, de karácsony másnapján még mindig jobb, mint a bridzsitdzsonsz  akárhány huszonhatodik ismétlése, a furán bajszos Elijah Wood (az egyetlen ismert név) meg a végére már úgy ont belet (bélt?), mint egy elszánt, de kissé félreprogramozott meleg terminátor.

mafab.hu