Ökoanyu elszabadul

Az izlandi, és tágabban a skandináv filmekben az a jó - már túl azon hogy nagyon nem amerikaiak - hogy nem erőltetik a műfajiságot, nem akarnak mindenáron kriminek, romantikus drámának vagy mondjuk fejlődésregénynek látszani, ha már az élet sem egyműfajú. Így aztán filmek is hol ilyenek, hol olyanok, miközben leginkább szőrsapkára hasonlítanak, ahogy ülnek az ágon, egy szép hosszú ágon... ja, ez valami egész más.

És ráadásul a skandináv filmek atmoszférában is erősek, néha erősebbek mint történetben, bár szerencsére Az izlandi amazon esetében mindkettő a helyén van.

A „háziasszony a világ ellen“ tematika látatlanban nem túl vonzó, pedig van benne kraft. A főszereplő Halla, a középkorúságból is lassan kilábaló kórusvezető ugyanis tényleg amazon, aki a közeli vasmű (vagy alumínium?) működésének változatos eszközökkel való szabotálásában találja meg a klímaváltozás elleni küzdelem rá eső küldetését. Kollégákkal konspirál, menekül a törvény elől, hazaérve meg Gandhi és Mandela képeivel a háttérben jógázik, szóval afféle technológia-kritikus neohippi. Egy középosztálybeli magányos nő álruhájában, aki szabadidejében tundrai gerilla.

Az izlandi kormány már az amerikaiaktól kér telefonos műholdas segítséget, hogy elkapják a nehézipar-tagadó és távvezeték-szkeptikus zenetanárt, ami persze őt nem rettentené el, de akkor jön a levél, amit már rég nem várt.

cirkogejzir.hu

Mert évekkel korábban próbálkozott örökbefogadással, és most értesítik, hogy kiutalnának neki egy ukrán kiscsajt, aki háborús árvaként traumatizált, egyenesen a festői Donyeckből. Na, innentől megváltozik sok minden, hisz a világ állapotáért való generális aggódást kell egy gyerekért viselt felelősséggé transzformálnia. Valakinek, aki már rutinosan él egyedül, és vállal kockázatot, hisz nincs ki miatt aggódnia. Ha jól láttam, szó szerint se kutyája, se macskája, elvégre az ilyesmi „etikus ökoterrorista“ körökben amúgy se lenne menő. 

Egyébként ha vannak etikus hackerek, akkor Halla tényleg egy etikus - na jó, nem terrorista de - szabotőr. Gépromboló luddita, az a fajta aktivista, csak akkor ülősztrájkol, ha már tényleg fáradt.

És mivel ilyen, a nemsoká érkező gyerek nem lefékezi harcos aktivizmusát, hanem négyzetre emeli, hisz még gyorsan, a nevelőanyává válás előtt el kell érnie az út végére. ami ez esetben a konkrét terroristaság, azaz a kohót ellátó gonosz távvezeték robbanóanyag általi móresre tanítása.

Ami össze is jön, aztán lehet menekülni, ha már egy darabig a testvérét zaklatja a rendőrség helyette, akivel később konspiratívan helyet is cserélhet, hogy ő menjen el Ukrajnába maga helyett, kölyköt vételezni.

Kettejük további sorssáról aztán már nincs információ, de az megnyugtató, hogy a végén a filmzenét szolgáltató (és szinte minden jelenet hátterében látható) népies műzenészek a folyóba bazseválják magukat, bár megfulladni már nem látjuk őket.

Az izlandi amazonban jók a színészek, szépek a képek, odaillő módon idegesítő a zene, és mindent visznek a tájak. Nagy képernyőn különösen marha jól néznek ki ezek a zordan bájos északi vidékek, ahol az ég szürkéskék, a fű zöld, vagy néhol moha, és ahol senki sem jön szembe a tundrán, bár mondjuk a rendőrségi helikopter elől is nehezebb elbújni.

Meg van benne egy jó adag finom humor is. Halla az ikertestvérével nézi a kislány fényképét, és megjegyzi, hogy igazából mindkettejükre hasonlít. (Hát ja, ha mindkettejüket ugyanaz a színésznő játssza, nyilván túl kevesen laknak Izlandon egy tényleges ikerpárhoz.)

A társadalomkritikai mondanivaló kissé közhelyes, a grétathunbergi értelemben beszólogatós, de ez is elnézhető a filmnek, mert ugye a közhely az olyan igazság, amit túl sokszor hangoztatnak, de ettől még igaz. 

Az viszont rejtély, hogy a port.hu-n miért hívják ezt a filmet akcióthrillernek? Biztos csak valami előzetest láttak belőle, vagy  a gugli félrefordította nekik a sajtóanyagot. Mert ez egy fekete komédia, ha már minden áron be kell sorolni valahova. Kicsit olyan, mintha az Olsen-banda komolyan gondolná.

Főleg fejben horror

Hitchcock újratöltve, gondoltam rögtön Chan-wook Park (amúgy 2013-as keltezésű) filmjét elnézve, ami nem tűnt nagy bajnak. Elvégre ez volt a koreai zseni első hollywoodi munkája, de attól eltekintve, hogy nem ázsiaiak a szereplők meg a helyszín, lehetne akár A szobalány is, ami viszont pár évvel későbbi, és némi japán beütéstől eltekintve igencsak koreai.

A Stoker (ebből lett magyarul az, hogy Vonzások) amolyan lélektani dráma, mely műfaji megjelöléstől a reménybeli nézők jelentős része persze fejvesztve menekül. Nyilván az a része, amelyik vagy nettó, zsigerelős horrort akar látni, vagy látványos akciót (opcionális autós üldözéssel), esetleg robotokat/ űrszörnyeket/ pitebaszó tiniket/ belelovaglást a naplementébe. De ezekből egy sincs a közel száz percben, van viszont helyette egy lényegében háromszereplős kamaradráma, ami nekem meg eleve bejön.

mafab.hu

A főszereplő India Stoker (na, azért csak van valami ázsiai szál!) épp 18 éves, mikor a születésnapja alkalmából jön  hír, hogy az apja meghalt egy bennégéses autóbalesetben, ezzel párhuzamosan pedig megjelenik a sármos, de ijesztően fura nagybácsi, akit a lány még sosem látott. Hogy aztán gyorsan szerelmi kétszögbe bonyolódjon még kis sem hűlt bátyja özvegyével, és rámenjen Indiára is, akire mondjuk pont nem kéne.

Mert India, aki véletlenül sem Indi, inkább egy nagykorúvá váló Wednesday az Addams Family felnőtt-verziójából, megtalálja a nagybácsi neki írt leveleit. Amiket elvileg Európából küldözgetett neki, pár éves korától kezdve, de gyorsan kiderül, hogy minden boríték hátulján ugyanannak a diliháznak a pecsétje van. Vagyis Csárli bácsi csak fejben utazott, de úgy sokat, azzal nem tudtak mit kezdeni az ápolók.

Hisz Csárli bácsi pszichopata, és a már a gyermek Indiába (akit mondjuk sosem látott) beleképzelte önnön mását, úgyhogy amint a csaj nagykorú lett, őt meg kiengedték, már csak a bátyját kellett félretolni az útból. És igen, kiderül, hogy India anyja is is minimum pszichopátiás,  a lánynak meg tényleg csak néhány kulcsinger hiányzik ahhoz, hogy valódi, tankönyvi módon vérfagyasztó sorozatgyilkos váljék belőle. És  a Vonzások nem thriller lenne, ha nem jönnének ezek az ingerek.

Úgyhogy a nagybácsival elássák az erdőszélen a kisvárosi gimi focidzsekis főbikáját, mert erőszakoskodott  csajjal, aki később viszont erre az élményre (mármint a klasszikus gengszter-rap klipekből egykor kihagyhatatlan testelásásra) maszturbál a zuhany alatt. Így megy ez. Kábé ez az a pont, az ötvenvalahányadik percnél, ahol visszavonhatatlanul korhatárosba fordul a mozi, nem mintha addig is lett volna kétségünk, hogy a fura lány, a fura Csárli meg fura anyu kapcsolati dinamikája előbb-utóbb,  az alapvető életfunkciókkal összeegyeztethetetlen vérveszteségbe fordul.

De horror az változatlanul nincs, látjuk a vércseppeket a falon, a fűszálakon, a csajszi arcán, de az soha, hogy kiből fröccsen és miképp.

A történet folyamán, gyakorlatilag pár nap alatt lesz Indiából Mallory Knox (ha valaki emlékszik még a Született gyilkosokra), egy hidegvérű cop killer, mely mozzanat a film csúcspontja és egyben a stáblista előzetese. (Csárli bácsi addigra már alulról szagolja a pázsitot.)

Elsőre furának tűnik, hogy főszereplő trióból a maga módján mindenki pszichopata, de úgy tűnik, egy kortárs filmdrámának (pláne, ha thriller is egyben) ez elengedhetetlen kelléke. Pszichopata nélkül a dráma olyan, mint a féllábú rollerező, azaz látványos, csak nincs semmi értelme.

A színészek jók, Mia Wasikowska dermesztő, ám vonzó India, Nicole Kidman az önnön feleslegességébe belezápult kertvárosi születettfeleség, lájtosan perverz kiadásban, Matthew Goode Csárli bácsiként meg úgy mosolyog bele a kamerába, hogy az a kötelezően fenyegető vonósok nélkül is húsz év letöltendő villamosszék.

És a történetük mégis olyan, hogy nem lehet ne nézni, pedig csavar az valóban evés akad benne, de hát Isten útjai kifürkészhetetlenek, Isten kifürkészhetősége pedig úttalan. Chan-wook Park pedig hagyja a fenébe a járt utat, még Hollywoodban is. A legjobb filmje tényleg az Oldboy, de mint bármelyiket, ezt is érdemes végigülni.

Góg és Demagóg fiai-lányai

A felcsúti ramszesz azt bírta mondani a rendes pénteki rádiós kinyilatkoztatásában, hogy jövőre elengedik a 25 év alattiak személyi jövedelemadóját. Na igen, eddig sem volt túl sok kétségem a minielnök elmeállapotával kapcsolatban, de ez megint akkora baromság, hogy a fal adja a másikat.

Mert az adónak (legyen az vagyon-, jövedelem- vagy fogyasztás alapú) nagyjából az a lényege, hogy mindenki egyhangúan és arányosan fizeti (teccenek emlékezni arra a régi kifejezésre, hogy „közteherviselés“?). Lehet persze adókedvezményeket adni, speciális helyzetekre (fogyatékosság, nagycsalád etc.) tekintettel, de a huszonöt év alattiság nem egy társadalmi helyzet, basszák meg.

Az életkor az egy állapot, ami szükségképpen elmúlik, és mindenki átesik több szakaszon is, míg meg nem hal. Így az életkor önmagában semmire nem jogosítaná az embert, ha már nagykorú (addig nyilván igen, ellátás a szülők részéről, oktatás és hasonlók), én például marhaságnak tartom az a közhelyszerű szlogent is, hogy „tiszteld az időseket!“ Mert abban önmagában semmi tiszteletre méltó nincs, hogy valaki már elég régen életben van, a tisztelethez kell valamit tenni, alkotni,  valami jellembeli pozitívumot felmutatni, vagy legalább (a Hippokratészi imperatívusz nyomán) legalább nem ártani. Addig csak a tolerálni kell a másikat, mint embert, és persze lehetőleg ne ártani neki, amíg ki nem érdemli. (Aktuális példa: nem tisztelem Trampli Donáldot, a legcsekélyebb mértékben sem,  mert hiába hetvenvalahány éves, attól még egy szociopata fasz.)

És az előbbiekből következően, szerintem semmi ne járjon pusztán életkori alapon. És igen, a 65 év felettiek ingyenes utazása is egy marhaság, mert vannak akik nagy bajban lennének, ha fizetniük kellene a buszon meg a vonaton, de vannak akiknek ez nem is jelent észrevehető kiadást, pláne ha leginkább autóval járnak. 

És akkor az egész ebből a nézőpontból is igazságtalannak tűnhet, mert az autózó 66 évesek akkor miért nem kapnak benzinpénzt? - Egyébként azért nem, mert a környezetvédelmi alapon az állam inkább a tömegközlekedés ökológiai lábnyomát támogatja, de a vírusos szociális távolságtartás idején már ez sem egy mindent vivő érv.

De akkor mire jó ez az egész? Szavazatszerzésre, semmi másra. Annak idején a 65 feletti ingyenességet még a Horn-kormány vezette be (ha jól tévedek), mert alapvetően a nyugdíjas szavazatokra hajtottak, most meg, hogy a fidesszkádéenpé szarul áll a fiataloknál, nekik kell belengetni valamit, hisz véletlenül épp jövőre lesznek választások. Amikortól ugye nem kellene már SZJA-t fizetni a célcsoportnak. 

És innentől hiába dumálnak majd teli szájjal arról, hogy ők a fiatalokat akarják segíteni, hogy a munkába állás után kicsit több pénz maradjon a számlájukon, mert amúgy nyilvánvaló mire megy ki az egész. Plusz itt is felmerül az arányosság és igazságosság kérdése, mert a nagyvállalkozó apuka gyerekeit is biztos az államnak kell segíteni, hogy hamarabb fizethessék ki a csepeli garzonra felvett hitelt?

Ugye, hogy nem.

A velszi bárdolatlanoknak is milyen jól jönne az adómentesség.

Ráadásul egy miénkhez hasonló kleptokráciában, a populista autokratának mi sem könnyebb, mint januárban nagyokat mondani arról, hogy mi lesz majd jövő ilyenkor, hisz láthatóan azt sem tudja, mi lesz mondjuk két hónap múlva. (Azt persze már tudja, mit fog mondani a kit tudja miről: EU, háttérhatalom, Soros, opcionálisan migránsok, liberálisok, buzik, ahogy a helyzet adja.)

De mindegy is, a felcsúti már megint a pillanatot akarja uralni, hisz marha régen figyeljük már, hogy ha kell, miképp változtatja meg a véleményét, gyakorlatilag bármilyen kérdésben. Amit tehát most mond, annak jövőre annyi jelentősége lesz, mint lepkefingnak a tornádóban. Ahogy az már demagógéknál szokás. (Emlékszik még valaki arra, hogy egyéni nyugdíjszámla, két hét múlva rend lesz vagy hogy itt már öt éve osztrák életszínvonalnak kellene lennie?)

A kormányhitű tömegek meg tényleg elkezdhetnék végre ízlelgetni az olyan, számukra már furcsa kifejezéseket, hogy empátia, esélyegyenlőség, társadalmi szolidaritás, rászorultság, esetleg (ha már annyira iszonyúan keresztények), hogy felebaráti szeretet. Ami nagyjából az empátia, a tolerancia és a szolidaritás régies megfogalmazása, júdeai dialektusban

p.s. Egyébként a hülye pokémonok jól megszívták, mert ők épp idén töltik be a huszonötöt, úgyhogy az összes mutáns rágcsáló kinézetű, japánul csipogó zsebszörny jövőre is fizetheti az SZJA-t, stadionokra főleg. 

Nem QSsolok netovább

Fellelkesedve a legutóbbi amerikai események fejleményeinek visszhangjain, új karrierbe kezdek (ha már a régi régen nincs is), azaz közhülyeségi ikonikusnak állok. Én lennék a QOnteo Busó (hisz nekünk Mohács kell), aki annyira összeesküvés-elméletekben él, hogy az eredeti busókkal ellentétben nem megkergeti, hanem behívja a törököket, heti rendszerességgel, legalább is amíg ott Erdogan pasa elvtárs a szultán. De ha nem, akkor már aznap rájövök, hogy mindig is Keletázsiával álltunk háborúban, hátha valaki olvasta Orwelltől az 1984-et, és tudja, hogy is van ez a vonalasan pártszerű doublethink.

Tetoválásom az mondjuk nincs, de nem is baj, mert van alkoholos filcem, amivel magamra tudok applikálni provizórikus jelmondatokat, hisz pár nap alatt úgyis lekopik, és küldhetik a központból a direktívákat, hogy jövő héten kit kell gyűlölni (nem két percig, hanem legalább egy ötnapos sajtókampány erejéig), és mit írjak éppen magamra.

De szarvakat már rendeltem Kínából, remek műgyanta hódszarvakat, de egyelőre nem küldi az alibaba, mert nincs fedezet a számlámon, ugyanis csak a következő negyedéves edzésprogramomban szerepel, hogy én eszek a negyven rabló. Vagy csak tizenhét, ha nem hatnak a gyógyszereim.

 

Nem is tudom, mindkettő menő (blikk.hu, bbc.com)

És majd megrohamozom a Kuratóriumot (fú, az pajzán egy hely lehet), a Kapitóliumot, a Szanatóriumot és végül a Krematóriumot, nagyjából ebben a sorrendben, de nem feltétlenül személyesen. Hisz a Hungáriai Nemzet Frontja vezetőjeként közvetlen akciókban nem veszek majd részt, mert fáj a hátam, de eszmei-ideológiai hátországom támogatásáról biztosítok majd minden hungárt.

És én, valamint követőim szélesnek gondolt tábora, hősies gesztusunkkal elérjük, hogy a jövő hónapban is a fideszkádéenpé nemzeti-keresztyény-paranoid-skizofrén erői nyerjék a választásokat, vagy ha azok pont nem lesznek, akkor legalább a tippmixen valamit.

Mondjuk pedofil-kannibál gyíkemberség elleni vakcinát, lehetőleg kokainnal felütve.

Végetek, rüszük!

Sóbert Nóbert ismert vállalkozó, médiahernyó és popkulturális válságtünet (aki nem azonos az ápdétes csávóval, á dehogy) szerint „2021 a rettentő megtorlás és válaszcsapás éve lesz“. Amivel azt akarja mondani, hogy magánnyomozókat  küld, és pereket akaszt azok nyakába, akik a családtagjait vagy a termékeit(sic!) gyalázzák az antinorbista fészbuk-csoportban, vagy környékén, esetleg hirtelen felindulásból előre megfontolt szándékkal.

De hát van az a mondás, hogy aki kurvának áll, az ne csodálkozzon ha megdugják, amivel analóg, hogy aki meg a saját, és a vállalkozása PR-ját a bulvármédián keresztül igyekszik felépíteni, az ne legyen különösebben sértődékeny, ha az istenadta nép (úgy is mint célcsoport) időnként keresetlen szavakkal díjazza bulvárcelebként elkövetett kivagyiskodását.

Norbee az a fajta nyomulós fickó, aki  karrierje kezdetén ócska zenére, vigyorogva végzett guggolásokat, miközben a legalja menedzserszemináriumok pszichopata trénereinek modorában, motivációs előadást penderített a fejmikrofonba, aztán átállt egészségesnek mondott humántakarmány forgalmazására, miközben egyre többször villantott luxusautó meg családtagokat a tabloidok felületein. (A feleségét nem kellett villogtatnia, ő saját kútfőből is a láthatósági megélhetés zászlóvivője volt, amivel amúgy nincs semmi baj, amíg nem kell belőle dolgozatot írnunk, ha például útlevelet, jogosítványt vagy bankhitelt szeretnénk. Egyébként is, szexuális zaklatónak, kasszafúrónak vagy helyettes államtitkárnak lenni például összehasonlíthatatlanul kínosabb.)

De most talán az lehet a helyzet, hogy hősünknek nem megy annyira a bolt, a Blikk-címlap is egyre ritkábban jön össze, úgyhogy kellett már valamit gurítani, hogy megint róla szóljanak a hírek, vele legyen tele a sajtó. (Aki a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó.)

A rettentő  megtorlás kapcsán amúgy százmilliós kártérítéseket vizionál, de komolyan, szinte látom is, ahogy a szemében pörögnek a dollárjelek, pont mint Dagobert bácsinak a Kacsamesékben. (Tényleg, azt tudja valaki, hogy Dagobert miből is szerezte a vagyonát?  Alkoholcsempészet, szerencsejáték, zsarolás, pornó, politika? Én hirtelen ezeket tudom elképzelni.)

És már magánnyomozókat, meg ügyvédeket is fogadott, pedig igazán tudhatná, hogy egyfelől a vélemény akkor is szabad, ha neki nem tetszik, másfelől meg a netes trollkodás ellen  a jog jóformán tehetetlen. Ahhoz legalább egy fideszekádéenpés alpolgármester lelkébe kell gázolni, hogy valakit viszontzaklasson a hatóság. Hogy Naprakész Nóbert mennyire becsatornázott a NER-be azt nem tudom, de legalább nem is érdekel.

Pláne, mert III. András halálával épp ma 720 éve ért véget az Árpád ház, és ma 75 éves Nagy Feró, aki viszont még nem halt ki. Ezek sem igazán fontos tények, de legalább egy kicsit érdekesek.

A Stuart-ház vége

Mikor néznivalót túrok magamnak a neten, mindig elolvasok egy adag kommentet is a kiszemelt darabról, többféle filmes portálon, és mostanában direkt rámegyek a lesajnáló véleményekkel sújtott művekre. Nem azt akarom mondani, hogy lenézem a köz véleményét, pedig de, lenézem. Csak nem akarom mondani.

Mert az alapelv nem az, hogy egyél lószart, egymillió légy nem tévedhet, hanem épp az, hogy ne légy légy, a közízlés a nagy számok átlagolásának törvénye miatt mit sem ér. Ha valamit a filmes fórumokon lesajnálnak az átlag kommentelők (akik gyanúm szerint vagy maximum fele-, vagy minimum másfélszer annyi idősek, mint én), miszerint „ilyen unalmas hányadékot már rég láttam, meg ne nézzétek“ vagy „művészkedő szar, semmi értelme“, akkor én adok a filmnek egy esélyt, mert ha az akciófilmeken (vagy a Szomszédokon) szocializálódott nagyérdemű utálja, akkor már csak van benne valaki komolyan vehető.

Na így jött szembe a 2007-es Stuart: Visszapörgetett élet című angol tévéfilm, ami persze hogy tetszett, hisz pár tucat kommentharcos csakis tévedhet, bármennyire is kibújni érzik magukból az ösztönös filmesztétát. Eleve érdekes a téma (hisz a címszereplő egy kissé fogyatékos,  heroinista-alkoholista hajléktalan), az alaphelyzet (egy filantróp entellektüel író és menhelyi önkéntes lesz a haverja, és nekiáll megírni az élettörténetét), és mostanában már Benedict Cumberbatch-től sem jön rám egyből a sikongató lábrázás. Plusz Stuart szerepében Tom Hardy, aki nem egy nagy színész, de legalább itt sem, viszont húsz perc után már elhiszem róla, hogy tényleg pszichotikus.

Egyébként ez is egy igaz történeten alapuló, dramatizált elkövetés, Cumberbatch karakterét ugyanis Alexander Mastersnak hívják, pont mint a film alapjául szolgáló kötet szerzőjét, aki egyben a forgatókönyvet is jegyzi. És aki bár New York-ban született, de tényleg Angliában tanult (fizikát), él és önkénteskedik hajléktalanokat segítő szervezeteknél. Szóval ez afféle minimálisan átesztétizált dokumentum, lájtos kerettörténettel, és erős megmondásokkal a társadalom peremén, ám a függőségek kellős közepén vergődő sorsokról.

youtube.com

Különösebb csavar nincs is a sztoriban, legfeljebb annyi, hogy Stuart visszafelé meséli el a történetét. Hátha így jobban megérti a néző, hogy jut valaki ennyire  mélyre, pedig dehogy, hisz a főhős élete régebben sem volt egy megzenésített matyóhímzés. Hardy figurája meg kellően elidegenítő ahhoz, hogy azért olyan nagyon ne lehessen azonosulni vele, pedig szerintem mindenki borzongott már bele a gondolatba, hogy ő mit kezdene magával, ha egy néhai hűtő kartondobozába kellene hazamennie, valahol egy barátságtalanul külvárosi kapualjban. De itt még ez sincs.

Na igen, Stuart azért lakik valahol, és a kecója már az átlagmagyar lakótelepi másfélkomfortból nézve is egy patkánylyuk, de nyilván van az a nyomortelep valahol Kalkutta-alsón, ahonnan már a Kensington-palota cselédszállásnak látszik, ami azért nagy szó. (Ja és amúgy Camebridge-ben lakik, ahogy az igazi Masters is igazából, ami önmagában egy csavar, nekem is az egyetemek, a kávézók meg a dejó könyvesboltok ugranak be róla, nem a hajléktalanok, meg a drogdílerek.)

Ahogy megy előre a film, egyre több rémes részlet kerül elő, tönkrement párkapcsolatról, öngyilkos testvérről, rég nem látott gyerekről, börtönökről, javítóintézetekről, nemszeretem családtagokról, mindez átszűrve Stuart nem kicsit delíriumos, fásult motyogásán. Az egész egyszerre húsbavágóan drámai és szenvtelenül távolságtartó, bár inkább az előbbi, akkor is, ha néha úgy látjuk a szétcsúszott narkósokat, mintha egzotikus rovarok lennének egy üvegvitrinben.

Minden esetre e film által egy lépéssel közelebb kerülhetünk a hajléktalanokhoz. A hajléktalansághoz meg remélhetőleg, önmagában a megtekintésétől, még nem. Azon többet kell dolgozni.

Back In The U.S.S.R.

Alekszej Navalnij bejelentette, hogy a hétvégén visszatér a Szovjetunióba Oroszországba, ahonnan annak idején igazán hazafiatlan módon, hordágyon távozott, miután - minden valószínűség szerint - Vlagyimir Vlagyimirovics emberei megpróbálták kinyírni.

És akkor most a mértékadó sajtó szerint Putyin cárevics nagy dilemmában van, hisz ha Navalnijjal valami hirtelen tragédia történik, sosem mossa már le magáról, hogy ő ölette meg. Vagy ha simán csak lecsukatja, azt, hogy egy paranoid és bosszúálló diktátor, na nem mintha eddig bármi hasonlót is lemoshatott volna magáról. Vagy mintha le akart volna mosni, hisz látható, hogy amíg keze a gázcsapon, és zsebében megannyi posztszovjet diktatúra, nagyjából leszarja a nyugati véleményeket

És épp ez utóbbi miatt azért Navalnij jobban teszi, ha a közeljövőben nem fogyaszt semmit kocsmában, kávézóban vagy étteremben, nem utazik tömegközlekedési eszközzel, nem lakik emeleten (vagy ha véletlenül mégis, nem megy az ablak közelébe), és kerül mindenkit, aki az elmúlt hónapokban jégcsákányt vásárolt (vö. Trockij).

Így aztán majd arról szólhatnak a hírek, hogy a közismert ellenzéki aktivista menekülés közben hátba lőtte magát koronavírussal. Háromszor. Very Lúdas Matyi ő, tényleg.

Mordor Cathedral

Egy ideje elő-előkerül a Makovecz Imre által álmodott (szerintem rémálmodott, de ízlésről nem érdemes vitatkozni) bazilikus katedrális megvalósításának ötlete, avagy lehetősége, szerencsére nem igazán komolyan.

Mert ha valami, akkor ez az izé biztos nem hiányzik amúgy is kissé lelakott fővárosunkból, egyéb településekről nem is beszélve. Most komolyan, pont úgy fest, mintha valami sárkányos-kardozós fantasy díszleteinek látványterveiből származna, ahol ugye a lenyűgözés a lényeg, a funkcionalitás meg messziről el van kerülve. Kicsit ijesztő, hangsúlyosan lázálomszerű cucc, és már szándéka szerint is elsősorban szimbolikusan jelentős, ami valójában egymásra dobált vizuális közhelyek giccsé szervesülését jelenti. ha már organikus építészet lenne...

444.hu

Némelyek szerint ez lenne  a magyar Sagrada Familia katedrális, ami szintén elég fura egy szerzet, és meglepő szervetlenséggel van odacseszve Barcelona kellős közepére. Arról nem is szólva, hogy lassan százhúsz éve épül és senki sem tudja mikor lesz kész, illetve mikortól számít késznek. (Mondjuk pápailag már2010-ben felszentelték, szóval spirituálisan már kész van, miként a környékbeliek idegrendszere is, akiknek már a nagyszüleik is egy építési terület mellett élték le az életüket.)

De láthatóan a barszelónok (vagy hogy ragozzák Barcelona lakóit) is megszokták mát a templomot, sőt a város első számú szimbóleuma lett. Valahogy úgy jártak vele, mint a lodoniak a London Eye nevű óriáskerékkel, vagy a 19. század végén a díszletszerűen historizáló Tower Bridge-dzsel, azaz mindenki szörnyülködött egy csöppet, hogy mi ez a tájidegen rémség itt, aztán megszokták, és ma már nincs londoni képeslap vagy fröccsöntött hógömb nélkülük.

Párizsban ugyanez volt ez Eiffel-torony, amit szintén széleskörű utálat övezett, de annyira, hogy a torony ellenzőinek egylete rendszeresen a toronyban található étteremben ülésezett, mondván, hogy ez az egyetlen hely a városban, ahonnan nem látszik ez a rémséges szerkezet.

Szóval lehet, hogy így járna az utókorunk a Makovecz-fantasyval is, hogy a jövő turistái „Mordor in Budapest“ hashtaggel raknák ki a szelfijeiket, vagy amiket akkoriban csinálnak majd a valahová.

De még így is maradnak a szörnyű ellenérvek, hogy egyfelől tényleg nem illik sehová (ha már főleg kitalált „hagyományokat“ szinkretizál valami szimbolikusnak gondolt katyvasszá), másfelől kurva drága lenne, és talán nem ez most a prioritás, harmadrészt meg a kaotikus egyház is a háta közepére kívánná az egészet, hisz nekik leginkább hívekre és papokra lenne szükségük, új katedrálisok helyett. (Nem mellesleg már  fodbal esete is mutatja, hogy hülye megalomániából felhúzott stadionoktól se értékelhető sportteljesítmény, se erre kíváncsi nézőközönség nem lesz, ezek csak a pártvezér és kancellár piramis-pótlékai, amik fenntartása viszont gyorsan csődbe visz egy-egy nem eléggé kormányhitű önkormányzatot vagy egyesületet. Járulékos haszonként nyilván. De félő, hogy ettől a sokezer tonnányi betontól a szotyi se fogy jobban.)

Ja, és Sagrada Familiából szerintem elég kontinensenként egy, úgyhogy nálunk már kipipálva, esetleg lehetne próbálkozni Trampli Donáldnál, ő elve ingatanban utazik, és nemsoká sok szabadideje is lesz hozzá.

Esetleg csinálhatnának a fel nem épülő épületről egy rendes három-, sőt négydés animációt, ahol kívül-belül meg lehetne nézni, hogy festene, ha. És ezt el lehetne adni valami rendes hollywoodi produkció CGI-részlegének is, csak arra kell figyelni, hogy a pozsonyi csatát animációba álmodó szakembereket ne engedjék a projekt közelébe. 

Vagy építsenek simán egy rohadt nagy jurtát, imádkozni abban is lehet, sőt természetközelibb módon, mint egy beton-üveg-fa alapú hangárban.

A nagy marsi háború, 1913-1918

A History Channel igazán ritkán áll elő olyan tartalommal, amely pedig nevéből logikusan következne, jobbára egy Las Vegas-i zálogház félkretén személyzetének dokumentált munkanapjait, egészen kretén ufóhívők összeesküvés-elméleteit, meg elhagyott raktárak és reptéri csomagok árverezéseit követhetjük nyomon általuk. De amikor történelmi témához nyúlnak, akkor ahhoz aztán hozzá van nyúlva rendesen, mint a fentebb jelzett című, fene tudja milyen műfajú filmjük esetében is.

A Nagy Marsi Háború nem egyszerűen egy fikciós elemekkel dúsított (ál)dokumentumfilm, hanem egy komplett fikciós narratívára felhúzott, szórakoztatva ismeretterjesztés. Valójában bemutatja az első világháborúnak, ha nem is a történetét, de a világát: a kor nemzetközi viszonyait, a háborús erőfeszítéseket, a harcok technológiai-logisztikai hátterét, és a fronton harcolók vágyait reményeit, félelmeit.

ritkanlathatotortenelem.blog.hu

Valójában történelmi tényekből és korabeli dokumentumokból legóznak egy össze egy sci-fit, ami tűpontosan mutatja be az első modern háború világát, amivel igazából elkezdődött a „rövid huszadik század“. (Kis kitérő: A „hosszú tizenkilencedik század“ 1789-ben, francia forradalommal kezdődött, mert ott roppant meg az addigi, rendi abszolutizmus, és 1914-ig tartott, mert az első világháború kitörésével ért véget az ipari forradalmakkal cizellált, gyarmattartó-nagyhatalmi világ törékeny egyensúlya. A hosszú tizenkilencediket kompenzálandó, a huszadik század viszont tényleg rövid volt, mert 1989-90-ig tartott csak, hiszen akkortájt omlott össze a századot meghatározó kétpólusú világrend. Én még emlékszem is erre, de ismerek olyanokat, akik akkortájt születtek, és ők, meg pláne a mai húszévesek, sokszor hülyén néznek arra a felvetésre, hogy a XXI. század már több mint harminc éve zajlik. Vagy tart, illetve elszenvedjük.)

Bár töridolgozatokhoz fokozottan nem ajánlott forrásmunkaként, az egész koncepció annyira ötletes, hogy ha tévés producer lennék, a sarki kocsmában viszkizném magam önsajnálatba, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. De nem vagyok tévés (régen egy kicsit mondjuk voltam, az akkor még tényleg közszolgálatinál), viszkit csak filmekben látok, a sarki kocsmában meg sok éve voltam utoljára.

Nade a lényeg:

1913-ban idegenek szállták meg a földet, és 1918-ig tartott a Nagy Háború a marslakók ellen. Ez a „dokumentumfilm“ a háború kitörésének századik évfordulójára készült, és egészen plasztikusan mutatja be - rendesen archív, fekete-fehér filmfelvételeken - ahogy a lövészárkokban lapuló katonákra támadnak a több emeletnyi magas, nem kissé pókszerű, marsi harci izék. Robotok, birodalmi lépegetők, vagy maguk  marslakók, tudja fene, akik a puszta méretükkel kompenzálják azt, hogy egy unalmas bolygóról jöttek, és technika fejlettségük ellenére sem bírnak el az ócska puskák, silány húskonzervek és papírrepülők segítségével védekező emberekkel. A marsbéli pókok élve marcangolnak katonákat (lovasokat lovastul), de Zigy Stardust nélkül nem megy nekik perfektül a leigázás. (Már ha valaki érti az ez esetben nem  indokolatlan David Bowie-referenciát...)

hir.ma

Pedig rendes globális inváziónak indult a dolog, a marslakók oda csaptak először, ahol gondolták hogy igazán fájhat, azaz letámadták a Német Császárságot, akik szerte Európában a legbüszkébbek voltak arra, hogy milyen szépen tudnak felfegyverkezve, alakzatban menetelni.

Aztán a britek összerántottak egy antimarsista koalíciót, mozgósítva a komplett nemzetközösséget und gyarmatbirodalmat, hisz támadó űrlények ellen a leghatékonyabban a nepáli ghurkák és a kanadai lovasrendőrök bevetésével lehet küzdeni, mint az közismert.

És akkor szép hosszan elmesélik nekünk az egész történetet, visszaemlékezések, naplójegyzetek, történelmi dokumentumok segítségével, mintegy mellékesen kitérve némely indián mítoszokra, klasszikus katonai taktikákra, a nagyhatalmak kamarilla-politikáira, vagy  a hátország ellátási nehézségeire.

Két óra perfekt szórakozás, miközben tanulunk is valamit, bár úgy rémlik,t az első világháborúból jó voltam egykor, emlékszem például  az 1916-os, a skagerraki tengerszorosnál megvívott csatára, amire leginkább csak a skandináv iskolások szoktak, de nekik speciel muszáj.

A film egyébként 2013-as (és itt lehet megnézni), nem is értem, eddig hogy maradhatott nálam a radar alatt. Valószínűleg kissé előítéletes vagyok a csatornával kapcsolatban, nem indokolatlanul, de túlzottan általánosítva. 

Cogito, R-go, de mi az a sum?

A szikora róbert nevű popszakmai vonalra beosztott kulturális környezetszennyező ismét hitet tett Felcsút örökös miniszterelnöke, és a saját szellemi leárnyékoltsága mellett. Mintha bárkit is érdekelne szikora bácsi politikai hovaállása, nagyjából annyit számít ő a közéletben, mint a kulturális térben: gyakorlatilag semmit. Biztos beesik egy-egy falunap, nosztalgia-playback, ránctalanítókrém-reklám meg néha egy kis közpénz a Limbóhintó Popzenefejlesztési Program meghívásos pályázatain, de ettől ő már jó ideje egy senki. 

Aki egykor sztár volt kies hazánkban, de ma már nem lehetne az, az ő relatív sztárágához kellett a nyolcvanas évek korhadó diktatúrája, meg az erősen korlátozott nyilvánosság,és a felülről irányított zenei "piac". (Ahol a Neotont azért futtatták külföldön is, mert az erdőspéter alakú tótumfaktum a zenekar egyszerű lelkű énekesnőjét dugta.) Azon a pályán lehetett sikeres szikora meg az R-go, de ma már, ezek a mai fiatalok olyan zenéket hallgatnak, amilyet akarnak, és nem olyat, amit meg lehet venni kazettán a közeli könyvesboltban, vagy a lengyel elvtársaktól a piacon. Szikoráék tehetségtelen de futtatott ripacsok voltak, középszar, limonádé-jellegű tucatpoppal, de hát nem nagyon volt konkurencia, illetve ami volt, az pont olyan tré, mint ők. Most komolyan, egy Flipper Öcsivel meg egy Első Emelettel kellett erős versenyben lenniük, hogy kinek lesz előbb aranylemeze, hogy aztán az Eddának legyen, ami a nyolcvanas évek második felére már szintén szar volt, csak máshogy.

Most meg olyanokat nyilatkozik a nyugdíjas kultúrterrorista, hogy ő aztán nem fél megmondani a nyilvánosságba bele, hogy szereti a Mini Szterelnök Urat, és az sem érdekli, hogy ha ezért sokan elpártolnak tőle. Mert Mini Szt.Úr a világ egyik legnagyobb élő politikusa. (Ennél nagyobb nyilván csak a halála után lesz egy ideig, mert a személyi kultuszok általános jellemzője, hogy a halott vezért egy kicsit még istenítik, aztán jön az ügyeletes Hruscsov, aki már elkezdi lebontani a szobrát, hogy a menetrendszerű rendszerváltás után már tömegek lássák maguk előtt, ahogy a Doktor Elnökvezér épp a pokolban örökkárhozik.)

Meg olyat is mondott a korábban ünnepelt zenebohóc, hogy sokan óvták őt a felcsúti melletti tanúságtételtől, mondván, hogy ezzel megfelezi a rajongóit. WTF?

Egy: Robi bácsi komolyan gondolja, hogy neki vannak még rajongói? Hogy a szellemi leépülés  változatos formáinak áldozatain kívül vannak még elszántan nyomuló, érte rajongó bárkik, aki őt poszterelik a falra, szikorás háttérképük van a monitoron és online árverésen licitálnak egy "Kiskőrös és Vidéke Áfész" feliratú horgászkalapra, amibe állítólag ő hányt bele még a '87-es turnén? Nem, ilyenek nincsenek, és  hát a nulla fele az nulla, bár tudom, hogy neki dalból van a leeke, de én meg ötösre szigorlatoztam matematikai statisztikából.

És egyébként is, micsoda példátlan, mondhatni hősies kiállás beleállni a pártvezér és kancellár dicséretébe, nem törődve az esetleges középkeresztekkel, meg a kormányhitű média lelkesedésével. Hiába no, Robi bá' ma is pont olyan autonóm alkotóművész, és gerinces demokrata, mint amilyen Kádár elvtárs idején is volt, bár gondolom akkor az egykori írógép szerelőt tartotta az egyik legnagyobb élő politikusnak. Sőt, ez dokumentált tény.

Mert a személyek ugyan szükségszerűen változnak, de a hűbéri rendszer csak kisebb időszakokra szünetel, úgyhogy nyalni való segg mindig jut az önnön szikoraságukba merevedett nyugdíjas bonvivánoknak. És amikor néha-néha (ideiglenesen) épp nem, akkor még rágják kicsit a csepűt, csak hogy edzésben maradjanak.

zonaporkolt.com

A békaság életérzése

Sikerorientált vagy kudarckerülő-e vagy? A posztindusztriális, oligarchikus, digitál-feudális, neo-mendzserkapitalizmus mantra jelleggel ismételt nekünk szegezése. (Avagy: Hová lesz a cui prodest?) Hát én, a magam részéről (valamint serény személyemben) egyértelműen és csakis kudarckerülő vagyok, sikerorientált legfeljebb abban az értelemben, hogy sok helyzetben sikernek élem meg, ha nem esek pofára. Nekem akkor már jó, nem kell stresszt tűrnöm, mely képességem a minimális alatt van kicsivel, még kimerészkedem az utcára, de már zavar, hogy ott mások is vannak.

Jobban belegondolva az is elég hihetetlen, hogy annyi évig jártam iskolákba, feleltem, írtam dolgozatot, vizsgáztam, meg hasonlók. Utólag is nehéz elképzelnem, hogy bírtam ki záróvizsgákat meg szakdolgozat-védéseket, sőt, hogy érettségiztem le egyáltalán? Miképp nem vitt el az agyroham vagy a szívvérzés, már legkésőbb a fizika írásbelin?

Szóval biztos vannak olyanok, akik igen nagyon sikerorientáltak, esetleg még sikeresek is (valamilyen mérce alapján), de az ilyen alakok az én perspektívámból mindig túl szociopátiásak ahhoz, hogy szívből irigyelhessem őket.

Ha mindig a sikert hajszolnám és/vagy várnám, akkor lenne igazán sok a pofára esés, a vele járó önigazolás-kísérletekkel együtt, ha viszont csak a durva kudarcokat akarom megúszni, akkor relatíve sikeresnek érezhetem magam, hogy azért ez az egész, még mindig nem olyan szar.

Én vagyok az ideáltipikus béka, akit élve meg lehet főzni, ha elég lassan melegítik körülötte a vizet, mert mindig csak annyit igyekszem észrevenni hogy eddig még jó, ez még nem olyan vészes, a víz még épp csak egy kicsivel melegebb, mint az előbb. Hülyén hangzik, de vannak olyan problémák, amiket eleve nem próbálok megoldani (hisz kudarckerülök éppen), csak igyekszem együtt élni velük, amíg tartanak. És persze rendes passzív optimistaként, várom, hogy elmúljanak. 

Lassan negyvenhét éve létezem így (jó, az első pár évre nem emlékszem rendesen, biztos szedtem valamit akkoriban), még mindig megvagyok, bár a víz egy ideje mintha megint melegebb lenne, mint legutóbb. Engedek hozzá egy kis hideget, mert bár szeretem a forró fürdőt, de gyanakodva nézek arra, aki fűszereket és zöldségeket szór körém, és néha megkóstol. 

A mindenhagyott

Na jó, igazából A hitehagyott a vonatkozó mozgóképes műegész címe, de nekem az első percektől úgy tűnt, hogy a főszereplő lelkész már nem csak a hitet hagyja a fenébe, de az embernek levés általános mindenféleségét is. 

Ehhez erősen hozzájárul, hogy Sólyom Etán (szül. Ethan Hawke) színművész foglalkozású, láthatósági szereplő csak igen mérsékelten tűnik embernek, javarészt úgy néz maga elé, mint egy robot, akinek kakálnia kell, miközben pontosan tudja, hogy nincs is emésztése.

Nyilván ezért van az, hogy  - mint főszereplőnek - kényszeresen naplót kell írnia, így legalább lehet valami narráció, ami eligazítja az egyszeri nézőt, hogy mi a fene is zajlik, mert a színészi alakítások nem sok támpontot adnak. A dicsérő kritikák ezt Etán részéről művészi visszafogottságnak látják, szerintem meg ő is jobban járna, ha inkább akciófilmekben lövöldözne eltorzult fejjel. Egyrészt mert akkor mégis csak lennének arckifejezései, másrészt meg ahhoz képest még ezt az alakítását is tudnánk értékelni.

theatlantic.com

Pedig a karakterben meg a történetben lenne kraft, csak szinte mindent a nézőre bíz a film, nem elmesél vagy ábrázol, csak sejtet meg utalgat, és ehhez nekem csak kivételes esetekben van türelmem. Különösen, ha a szereplők olyan sablonosak, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, azért nem bontják ki jobban a drámáikat, mert nincsenek olyanjaik, majdnem mindenki csak felskiccelt vázlat a Kisnacccsád Magazin „morális dilemmák“ rovatából, közvetlenül a horoszkóp mellől.

Mert ugye a pap hite megrendült, a világot tényleg egy siralomvölgynek látja. A házassága tönkrement, az egy szem fiát ő dumálta rá, hogy lépjen be a seregbe (ha már ő is tábori lelkész volt, meg az ő apja is), az meg el is ment Irakba meghalni. Így maradt neki Mr. Alkohol, meg a halmazati életképtelensége, és akkor jön egy terhes csaj, hogy az ő férje meg azt akarja, vetesse el a gyereket. Mert a férj egy kissé szétcsúszott környezetvédelmi aktivista, aki szerint annyira közel a világ, és benne a civilációnk végső elbaszódása, hogy gyereket szülni nem hogy nem érdemes, de egyenesen hiba.

Innentől meg menetrendszerűen jön a női magazinok pszicho-rovatát idéző dilemmázás, nyakon öntve egy adag kenetteljes semmitmondással, központozás helyett közhelyezéssel. Hogy aztán a lelkész a végére újra megtalálja a hitet, bár hogy pontosan hol is, hogyan és főleg miért, az a dramaturgiai minimalizmus miatt szinte láthatatlan marad. (Valami látomásos jelenettel utalgatnak a valamire, vakiknek.) A főszereplő meg végig ugyanazt a sorozatgyilkos-fejet vágja, szituációtól függetlenül, így aztán nemhogy használt autót nem vennék tőle (vezetni sem tudok), de kettesben sem maradék vele, ha nincsenek jól látható biztonsági kamerák körben.

És az esztétikai minimalizmusnak hazudott megúszós spórolás nagyjából haza is vágja a sztorit, ami eleve nem túl izmos. Tényleg olyan kérdéseket vet fel, melyek elgondolkodtatóak, és amiket nem egy játékfilmben, hanem egy jól megírt esszében lenne érdemes körbesompolyogni. Persze egy jól megírt forgatókönyv, meg hús-vér karakterek esetén filmben is meg lehetne csinálni, csak nem így.

A szomorú az, hogy A hitehagyott még csak nem is vacak, hanem annál is rosszabb: semmilyen. Brossúra-szagú dumák, állott pocsolyában elkövetett, képmutatóan moralizáló tapicskolás, egy jó alaphelyzet szánalmas kibontása. Falvédő-szövegek minden mennyiségben, a közepétől már nagy önuralom kellett, hogy végig bírjam nézni. Nincs kiért vagy miért szorítani, nincs várt vagy rettegett végkifejlet, nincs érdeklődés.

Ám ha valakinek bejön a téma (mint nekem), akkor olvasnivalónak ajánlanám John Updike regényét az Így látja Rogert (Roger's Version), mozgóképen meg ott az Ádám almái, vagy épp az egyik kedvenc sorozatom, a brit Rev., ami egy igazán jófajta dramedy, falusi pap a londoni gettóban.

Ezt is meg lehet nézni egyszer de tényleg csak akkor, ha nem kell épp porszívóni, postára menni, aludni, vagy az alternatíva az intravénás keménydrog lenne. Akkor inkább szenvelegjen a pap, csak ne álmodjunk vele.

 

Vadászcharisztikus világállás

Fú emberek, nagy gondban van a Haza, s külön Semjénzsolt! Mert az idén esedékes vadászati kiállítás helyszínének elkészülte csúszásba van kerülve, pedig Ártunk és Ormányunk már 55 ezer millió forintot beletakarékoskodott a Hungexpo felújításába, a puritán kormányzás nevében nyilván. Mert ez világ lesz. Mármint a kiállítás, világkiállítási expónak van reklámozva, egymillió látogató beígérése mellett, legalább is az elismert plágiumteológus, minielnök-helyettes víziói szerint.

A hvg.hu vonatkozó cikkében nem mellékesen említik, hogy eredetileg párszáz milliót szántak volna Különsemjén hobbijára (elvégre ő a kádéenpé elnöke, és tagságának jelentős része), de hát istenem, kissé felmentek a költségek. Márpedig a járványhelyzet elleni harcos kiállás jegyében érkező egymillió fegyverbuzi turistának nem okozhatunk csalódást, pláne a végleges kipusztulásunk előtt közvetlenül. (Mert képzeljük el, ennyi ember hányféle vírusmutációt importálhatna öntestével, valóságos vírus-nagyhatalommá téve kis hazánkat. Arra a kis időre.)

Persze a kakán is csomót keresők jöhetnek ilyen populista marhaságokkal, hogy a digitális oktatás meg az egészségügy viszonya az (eddig) 55 milliárdhoz, de nem kell hallgatni rájuk. Góg és Demagóg fiai ők,  rendes keresztény-konzervatív, népben-nemzetben gondolkodó hűbérúr nem figyel az efféle libernyák vernyákolásra. (Tényleg, ha a libernyák a liberális sértő változata, akkor mi lehet a konzervatívé? Konzerv?)

Mert hozzálehet tenni azt is, hogy a kiállítási területen meg lehet majd rendezni az LII. Eucharisztikus Internacionálét is, ami a római kaotikusoknak lehet fontos, az oltáriszentség-imádás elmélyítésének perspektívájából. (Nem tudom, ez a gyakorlatban mit jelent, ezt is csak olvastam róla,  a képeken meg annyi látszik, hogy sok ember tömegesedik nagy tereken, meg főpapok vonulnak aranykötésben, mint akik tévedésből ritka kódexnek öltöztek a jelmezbálon. És igen, szerintem a legtöbb vallási viselete mára már csak jelmez, beleértve a bizánci rítusú pópák másfél kilós aranykeresztjeit, a krisnás lányok szárijait, meg a Woodstockban ragadt hippinek öltözött, buddhista auramasszőrök tetszőleges outfitjeit. De ez mellékszál volt.)

Viszont egy ilyen EU Charisztikus Kongresszus szintén remek alkalom lehet a kórokozó-cserére, mert per pillanat senki se merné biztosra mondani, hogy ősszel már nem lesz helyzet. És lehet hogy el se jön a pápa, ami legalább egy haladó hagyomány, hisz évszázadok alatt rengeteg pápa iszonyú sokszor nem járt erre, az a néhány alkalom, amikor meg véletlenül igen, az elhanyagolható, a statisztikai hibahatáron belüli eset. Persze gondolom ezzel a legtöbb országban így van, ahol szemmel is látható mennyiségű katolikus él, azaz hogy pápameghívásban sokkal erősebbek, mint pápalátogatásban.

Minden esetre biztos nem vesznek kárba a milliárdok, egy ilyen Hobbiból Állatgyilkolási Világkiállítás területén sok-sok oltópontot lehet majd csinálni, persze csak ha oltári szents... szerencsénk lesz, és lesz még oltandó alany, oltóanyag, és Dunának, Oltnak egy a hangja.

Hogy addigra nem loptak el mindent, egy Kajmán-szigeteki számlára.

p.s. A 'vadász' az egyébként is a boroskóla, mely számomra a leendő értelmiség itala volt, midőn azt fogyasztottam előadások előtt, után, és helyett, de ma már egyik összetevőjét sem fogyasztom. Na jó, karácsonykor ittam kólát, de csak mert megkínáltak.

Az pokol az ugyanez

„Nem sokkal azután, hogy megöltem magam, munkát találtam a Kamikaze pizzériában.“

Mivel egyre közelebb érzem magam ahhoz, hogy a tizenöt-húsz percnyi film után bevágott tíz perc reklámoktól dühöngő pszichopatává változzak, inkább online fogyasztok bármit. Politikai vitaműsorokat és „ki süt szuicid cukorbetegeknek való tortát, hat és fél perc alatt“ típusú konteszteket egyaránt, zenei videókat meg nyilván, hisz nálam a „Magyar Sláger TV“ , a Muzsika meg a Nóta csatornák vannak, meg a VH1, ott viszont állandóan egy zöld hajú, hormonzavaros csaj ugrál egy plázában, valami prüntyögésre...

Úgyhogy ma délelőtt is kerestem valamit, ami szórakoztat, ne adj isten elgondolkodtat, de semmiképp sem tapos belém (azt megteszi a nagybetűs Élet)esetleg írhatok róla kritikát, mert muszáj lehajolni minden honoráriumért.

De még a jelentős videómegosztókon is nehéz találni bármit, ami megfelelne, azaz fogamra (szememre? esetleg szemfogamra...) való, még nem láttam, és előreláthatólag nem nyomom ki húsz perc után, falra hányt borsót bazmegelve.

Így aztán rákeresetem arra, hogy a „a világ legrosszabb filmjei“, hogy azok között garantáltan találok valami szórakoztatót, bár írni róluk, legalább is úgy, hogy ezért fizessen a kiadó, esélytelen. A szoba illetve a Kilences terv az űrből című opuszokat korábban már végigrémültem, így nekiálltam a Katasztrófafilm című nomen est omen-nek. Hát ja, a kirívóan szar filmek akkor tudnak szórakoztatóak lenni, ha nem szándékosan szarok, ha az alkotók valami nagy-nagy ugrásra készülve landolnak a szakadék mélyén. Ez viszont eleve a trash kategóriába nevezett a bulvárcelebes-fingós vicceivel, így nem mókásan ócska lett, csak simán egy - a borzasztó izzadtságszagon túl - jellegtelen jelentéktelenség. Úgy hogy húsz perc után jött a bazmegelés, aztán leállít, töröl, kukát ürít, hogy legközelebb még véletlenül se...

Komolyan elgondolkodtam a Botrányos pompomlányok című kamaradrámán, miszerint lélektani horroron, illetve a Csuklónyiszálók (sic!) névre hallgató tinivígjátékon, ahol a leírás szerint valami öngyilkos csávó kerül pokolra, de aztán a második mellett döntöttem. Elvégre nevetni jöttem Cézárt, és csak aztán temetni.

mafab.hu

A film amúgy nem is rossz, mert bár nem egy Fellini, de speciel az ő filmjeit sosem kedveltem igazán. A sztori igen vidám. Főszereplő srác, bizonyos Zia szerelmi bánatában szétfolyatja vérét a fürdőszobában, de nem kárhozik el rögtön, hanem csak a pokol előszobájába kerül. A fürdőszobából, khm... 

De ott minden majdnem pont olyan, mint itt, illetve minden egy kicsivel rosszabb - panaszkodik hősünk, aki nyilván még sosem járt rendes, harmadik világbeli nyomornegyedben, menekülttáborban vagy a Népszínház utcában. Azokhoz képest nem is rossz a filmbéli pre-kárhozat, van sör, pizza és szplínes nyavajgás. (És akkor az erkölcsi tanulság numero uno: Ne legyél öngyilkos, mert érdemben azzal sem változtatsz semmin! Ráadásul a pokol előszobája, ami feltűnően amerikai külváros-alakú, csupa öngyilkossal van tele, szóval a társaság ott is nyomasztó.) 

És a srác nem is érzi valami jól magát, még mindig hiányzik a csaja, meglepő módon depressziós lesz a purgatóriumban, sőt már az öngyilkosságról beszél. Nála ez nyilván valami cirkuláris izé, és azt tényleg megnéztem volna, hogy akkor hova kerül, illetve milyen pizzériába mosogathat papírdobozokat.

De nem, e helyett már megint majdnem szerelmes lesz, félhülye hasonszőrűekkel haverkodik, és a többiekkel ródmúvizik egyet a túlvilágon, ami feltűnően még mindig a Júeszéj, legalább is annak középnyugati hátsó udvara. (Tényleg, az ufók is mindig a Fehér Ház szétlövésével kezdik, hisz minden Amerikában van, történik és pusztul el, legalább is ami szerintük számít. Komolyan el bírom képzelni, hogy vannak számosan olyanok, akik szerint nem hogy Ausztrália vagy Európa nem létezik, de a kanadaiakat is csak a South Park készítői találták ki, tanulságul.)

Viszont megjelenik Tom Waits mint útitárs (aki a kutyáját keresi, ha már az életének nem volt értelme), és túinvan alapon segít keresni Zia csaját, mert a hírek azért arrafelé is terjednek, és a csávó megtudja, hogy az exe szintén öngyilkos lett, tehát valahol ott lófrál ő is.

Igen ez ennyire vidám film, miközben műfajilag legtöbbször "romantikus drámának" szokták besorolni. pedig nem romantikus, drámát csak nyomokban tartalmaz, inkább afféle keserédes rinyálás arról, hogy úgyis mindegy. Néha humoros, néha szirupos, nem elviselhetetlenül, csak pont annyra, hogy fájjon, de kivárjuk a végét. 

(A zenék nagyon jók, azt viszont nem tudom elnézni, hogy a főszereplő szinkronhangja Steiner Kristóf médiahernyó, aki valójában a meleg, vegán Gangsztazoli, az affektáló műmájer, akinél azonnal átkapcsolok, kikapcsolok vagy menekülök.)

Egyszerűnek kéne lenni

De nem venni pulykakast Debrecenben. Csak úgy simán lenni, instant nirvánában, ahol nem zavarnak a beteljesületlen álmok, a teljesíthetetlen elvárások, az elcseszett esélyek. Mint aki egész nap annak örül, hogy a villamos sárga, a spagetti sokkal hosszabb, mint amilyen széles, és különben is, milyen szépen csillognak a tócsák a sáros járdán. (És nem gondolkodni azon, hogy a tócsa az tulajdonképpen egy krumplis étel, vagy egy költőző madár-e inkább.)

Nem kellene persze papucsállatka-szintre butulni, a Peter Griffin-paradigma kerülendő, de jó lenne úgy látni a világot, hogy mondjuk milyen remek dolog az udvari kútból húzni a vizet, mert egyfelől nem cseszeget a szolgáltató sárga csekkel, közben pedig megvan a napi edzés is, ráadásul a friss levegőn.

Nem kellene célt vagy értelmet keresni az életben, csak derűsen tudomásul venni, hogy kozmikus véletlen vagyunk csupán egy nagy, hideg és rémesen üres univerzumban, aztán beállni buddhista szerzetesnek, és botrányt csinálni a jakvajas tea miatt. Hiszen nem számít a botrány, nyugodtan ki lehet mondani, hogy a jakvaj avas, a tea kihűlt, és a főapátnak büdös a szája. Mert változik ettől a világ? Nem.

A híres pillangó hatás is csak arról szól, hogy egy lepke megbillenti szárnyát Tokióban, amitől hatezer-háromszáz lépésen át Londonban belilul a Temze, de ettől mondjuk az Oort-felhő valamelyik üstökösmagján élő szilícium-alapú létformáknak egy kicsivel sem lesz rosszabb napjuk. Pedig az Oort-felhő galaktikus léptékben nagyon közel van, tulajdonképpen itt, a mi naprendszerünk előszobájában.

De az ottaniakat érdekli, hogy milyen színű a villamos, hogy isszuk a teát, vagy hogy a relatív elégedettség mentén definiáljuk-e a boldogságot? Na ugye.

Ezért kell egyszerűnek lenni, hogy ne röhögjenek rajtunk a távolról repülő ufók, akik már tudják, hogy annyira porszemek csupán a Valószínűségi Univerzum véletlen-alapú létezésében,  hogy hozzájuk képest a a sötét anyag szájában is világít a negró. Egyszerűen tojnunk kell az egészre, az álmok képzavaraival együtt.

Persze nem is látszunk...

Csirip el

Trampli Donáld az Egybesült Állatok Grill és Bár kirúgott ügyvezetője már ott tart, hogy ha kidobta őt a Twitter, majd csinál magának másikat. Ja, ezt ismerjük,  a magyar net is vagy két hete röhög/szörnyülködik a HunDub nevű keresztény-nemzeti fészbuk-próbálkozáson (kivéve a lelkes, kormányhitű egybiteseket), pedig a felcsútit - emlékeim szerint - még egyszer sem baszta ki az említett platform. De jobb félni, mint megijedni, jobb megelőzni, mint utolérni a sánta kutyát. Vagy valami hasonló. Addig járni korsóval a kútra, míg a legjobb védekezés a támogatásba maga esni bele, ilyenek, lényeg hogy többekben keltse dakota közmondás benyomását.

Mert Trampli számára a Twitter volt az internet, szerintem a fészbukját biztos pont úgy valami vastagon pénzelt alkalmazott viszi, mint nálunk a főnökét, mondjuk meglepő is lenne, ha tudna három mondatnál hosszabb szövegeket önállóan fogalmazni. 

Mert azzal annyi gond van: egyes szám - többes szám, alany és állítmány egyeztetése, központozás meg ilyenek, ja és gondolni is kell valamit írás előtt. Ez utóbbi - a vonatkozó közmegegyezés szerint - előfeltétele a szövegalkotásnak, persze a jelen kommentkultúrája számtalan ellenpéldával szolgál, sokaknak megy már az automatikus gépelés, melynek csúcsa, mikor valaki kizárólag emojikkal kommunikál: szmájli, szmájli, hüvelykujj, szívecske, vigyor, szívecske. Ehhez képest már byroni magasságú költészet a „sunáznám“, az „elsőőő!“ vagy a „kár érte, szerettem a zenéjét“.

Szóval a valaha volt legjobb elnöki első ciklus performálójának a csipogás volt az adekvát médium, de szerencsére még van hova fejleszteni a csatornát. Hiszen a csipogáshoz, miszerint lényegtelen dolgokról  (töred)ékesen előadott nyafogáshoz képest a picsogás jelenti a szintet lépést. És T. Donáld ebben különösen jó, némelyik harcias üzenetén szinte látjuk, ahogy gépelés közben haragosan toppant is egyet. Ökölbe szorult arccal, ahogy azt annyiszor előadta már nyilvános, önmagából hülyét csinálásai közben.

Úgyhogy az alternatív, párhuzamos Twitter lehetne a Beeper. Mert bár fogalmam sincs róla, mi is lehet a „picsog“ angol megfelelője (oké, magyarul is kissé mesterkélt, de legalább majdnem szellemes), a gugli fordító szerint viszont beeps. (Kis szépséghiba, hogy a picsogot cebuano nyelvű szónak detektálja. A cebuano amúgy a maláj-polinéz nyelvek közé tartozik, és a Fülöp-szigetek középső és déli részén beszélik, pontosabban picsogják, ha már.)

Amúgy a trampista őrület szédületes, szakadékba szaladós szertelenségét én nem korlátoznám holmi netes platformok újragyártására. Mivel Trampli láthatóan nem tervezi még a nyugdíjba vonulást (ha csak kedves, de határozott ápolók rá nem beszélik), felszabaduló idejét fordíthatná olyan nagyívű programok megvalósítására, mint a republikánus-konföderalista űrprogram beindítása, ezúttal valódi holdraszállással, ha már annak idején csak belehazudták az egészet az űrversenybe. Vagy kísérletezhetne a Francba a Franciákkal márkájú turbóamerikai majonéz kifejlesztésével (ez kőolajból, krumpliból és marhatojásból készülne), a fehér, alsó osztálybeli óvodások lőfegyver-érzékenyítésével, vagy simán csak felvételizhetne a Háttérhatalom Egyház birodalmi fővarázsló képzésére. Oké, a birodalmi fővarázsló az a Ku-Klux-Klán környékén létező beosztás, szóval lehet helyette vezető sámán, avagy Chief Shaman. Szar vakkal, ha élhetek egy elnöki szintű ócska szóviccel.

Végül is nagyjából ekként értelmezte az elnöki szerepét is, amennyiben a politikát nyelvtanilag hendikepes ráolvasások mantrázásának értelmezte. 

metro.co.uk

Csúfak, piszkosak és gonoszak

Igen a leírás bárkire ráhúzható, akire csak akarjuk (vö. „alkoholista az, aki annyit iszik mint mi, csak nem szeretjük“), de ez esetben egy olasz film címe (eredetiben: Brutti sporchi e cattivi), amely majdnem olyan régi, mint szerénytelen személyem. De csak majdnem, mert ez a darab 1976-ban készült, én meg kicsit korábban.

Ettore Scola rendezte, akire talán Pasolini volt  legnagyobb hatással, csak épp ő vígjátékot csinált a római nyomornegyed fura figurái köré. Viszont, mint valami komoly neo-neorealista, jóformán egyetlen színészt alkalmazott csak, Nino Manfredit a főszerepre, mindenki más autentikus proli, miként a helyszínek is.

És igen, ebből nagyon más nem jöhetett ki, mint egy pre-kusturicai ereszdelahajam, antiromantikus burleszk a sárba és szegénységbe ragadt alsó tízezerről millióról, háttérben egy dél-europid favella (angolos műveltségűeknek: slum). Persze lehetne hozzánk közelebb is, néha várjuk már, hogy Páger Antal elkezdjen arról énekelni, a Villa Negra nem apácazárda, és nyugodtan átugorhassuk az indokolatlan musical-betétet, de nem. Marad a túlzó talján gesztusokkal felpántlikázott alulnézeti abszurd, szórakoztató és népfelvilágosító jelleggel.

Giacinto a családfő ugyanis maga  a prosztó keresztapa, aki egy munkahelyi baleset miatti kártérítés okán az aktuális gettómilliomos, de esze ágában sincs a családjára költeni  a dellát. Ellenben viszont hazacipel egy kövér kurvát, aki aztán a rokonsággal folytatott állóháborúban afféle fegyverhordozója is lesz, miközben időnként lövöldöz a  famíliára, időnként meg rájuk gyújtja a maga tákolta kalyibát. A kettő között pedig beviszik a rendőrök, de a pénze akkor is biztonságban van, pedig kevéssé szeretett szerettei nagytakarításnak álcázva túrják fel a casa-t.

Szóval az egész egy humán trágyadombon játszódik, ahol tényleg mindenki meglehetősen csúnya, szükségszerűen piszkos, és pont annyira gonosz, amennyire az kell a túléléshez, no meg ahhoz, hogy ha helyzet van, ő üssön először. (Rendőrségi kihallgatások esetén előadott változatban: először vissza.) De ezzel együtt sem lesznek karikatúrák a szereplőkből, Scola jó arányérzékkel megoldja, hogy megmaradjanak embernek, hús-vér alakoknak, minden értelemben.

És hát semmiképp nem gonoszak a szó filozófiai-teológiai értelmében, pontosabban legfeljebb annyira, mint a farkas, mikor szétcincál egy nyulat, mert ők tényleg abban a helyzetben vannak, ahol főleg csak túlélés van, ahonnan már nincs hova bukni, ahol már a posztmodern relativizmus nélkül is minden mehet (anything goes - ez amúgy épp a hetvenes évek második feléből származó jelmondat).

És pont ezért lehet a helyzetükből viccet csinálni, hisz az már régi közhelye a nyugati kultúrának, hogy a kilátástalanságot legfeljebb a humor oldhatja fel, azaz teheti elviselhetőbbé. 

A jó a rossz és a csúfban is piszkos volt mindenki, némelyek gonoszak is, de az a modell csak a vadnyugaton működött. Rómában a XX. században már nem, úgyhogy a film nem is erőlködik erkölcsi tanulsággal, hanem - tényleg mint a realizmus emblematikus darabjai - egyszerűen csak bemutat. A hatalomnak is, hogy tessék, így fest a nyomor egy görbe tükörben nézve

Ez nem fekete komédia, nem is dráma, ugyanakkor határozott társadalomkritika, de nem a harcias fajtából. Amolyan látlelet, bármit is jelentsen ez.

Mosókonyha-esztétika, csupasz seggel és villanykörtével, Piedone meg Nápolyban maradt:

Vessünk véget a dél hazugságának!

"Mit ér, mit ér két félteke

 ha lóg az ember féltöke."

(Kosztolányi Deziré)

Régóta bassza a csőrömet ez az Ausztrália-hazugság. Mindenhol azt a marhaságot terjesztik (na, kik?), hogy létezik egy ilyen nevű kontinens, ami ráadásul egy ország is egyben, hát ez mekkora hülyeség már!

Először is: az ország meg a kontinens az rohadtul nem ugyanaz, ezt mindenki tudja, aki kapott már hármast földrajzból. Még Amerika sem foglalja el az egész kontinenset, ahol van, mert északról ott pofátlankodik Kanada, ahol nem amerikaiak laknak, meg délről Brazília, Uruparagváj, Sargentína, Májámi, Tekszasz és hasonlók, ahol nem is beszélnek angolul. Csak az angoltanárok, akik amúgy szintén benne vannak az Ausztrália-összeesküvésben. Meg az ausztriaiak, akik próbálnak egy nagy testvért hazudni maguknak, ha már  Monarcia-projekt önnön trianonjába dőlt.

De nézzük először a tényeket.

1. Ausztrália állítólag az úgynevezett "déli féltekén" van. Ami eleve hülyeség, mindenki tudja, hogy a két félteke az a Keletei meg a Nyugati, amik Greenwichben különülnek el egymástól, és tényleg, én láttam is a vonalat, a mellékelt ábrán

. (Persze itt a londoni Greenwichről van szó, nem hasonló nevű new yorki vilidzsről, ami meg nem is falu, csak a Háttérhatalom akarja annak beállítani, meg a Village Voice, amíg be nem zárták szüntetni.)

A déli félteke az egyszerűen nincs, mert a Föld ugyan nem lapos, mint az ostoba, megvezetett laposföldesek hirdetik,  de nem is kerek, hanem félgömb. Az alja lapos, mi meg a tetején vagyunk. Az alja az egyébként olajból meg dinoszaurusz-csontokból van szerkesztve, fölül meg az óceánok, a szárazföldekkel. A szárazföld az, mikor a félgömb rücskösebb részei kilógnak a vízből. (És persze az olaj az valójában nem kőolaj, mert valami vagy kő vagy olaj, már a halmazállapotuk sem ugyanaz. Az olaj az kurva rég kidőlt növényekből, meg növényevő dínókból van, és nincs benne kő, de még csak sóder sem.)

És ha nincs déli félgömb, akkor nincs északi sem hiszen ezek csak egymáshoz képest tudnak valamelyikek lenni, márpedig déli nem lehet, mert onnan leesnének az emberek, meg a dolgok. Dél-Amerika az csak Észak-Amerika alsó (nem déli!) része, Csíle például egy mexikói határfolyó, csak az ottani halászokkal elhitették, hogy ők egy ország.

Afrika az félig van, de az "egynelítő"-től lefelé már nincs, igazából sokkal kisebb, mint amekkorának rajzolják, és minden irányból a Földközi-tengerrel határos.

2. Ausztrália viszont nincs. Azt csak a brit imperialisták hazudták rá a térképekre, mert annak idején (a tizenvalahányadik és tizensokadik század között) igen zsúfoltak lettek a brit börtönök, ezért inkább kivégezték a rabokat kötél általi lefejezésre, aztán azt mondták, hogy csak elvitték őket messze. Csak hogy a rokonok meg a többi rabok nehogy lázadás útjára tereljék a vitás kérdéseket, mert az akkori királyok és nők már úgy megszokták a Bákhinghem-palotát, hogy nem volt kedvük Emigrációba utazniuk nyaralni.

Így aztán a Királyi Csillagászati Micsodában a királyi csillagászok kitalálták a adéli féltekét. Könnyű volt nekik, ők az ablakból ráláttak a Keletire meg a Nyugatira, és ugyan a Déli pályaudvart sosem tapasztalták (nem is hittek Buda létezésében), de volt hozzá fantáziájuk.

És hát egy nem létező féltekére már oda lehet hazudni egy komplett kontinenst is. (Kiszivárgott hírek szerint, eredetileg több országot is akartak, de a terv vázlatban maradt, azt mondát, legyen egy ország az egész, beszéljenek ott angolul, nem kell ezzel annyit tökölni. A szintén kitalált Új-Zéland csak azért menekült meg, mert Lord Seeland, az Admiralitás tizenhatodik lordja - állítólag szándékosan - ráhamuzott a szivarjával, bosszúból, mert a Birodalmi Bajusz-szépségversenyen elért középdöntős helyezéséért csak Bokaszalag-renddel tüntették ki. Pedig térdszalagot szeretett volna, de azt elvitte előle valami udvari ortopédsebész.

3. És ha nincs Ausztrália, nincsenek ausztrálok sem, ők javarészt színészek, akiket szerepen kívül fejjel lefelé lógva tárolnak egy hollywoodi trezorban, csak hogy szokják a figurájukat. És vannak köztük olyanok, akik színészeket játszanak (ez már nagyon meta), mint Melanie Gison (csak a nyilvánosság számára férfi) vagy Kájli Mónika. Egyébként bárki utánanézhet a lakcímüknek, ezek mind Lózan Cseleszbe vannak bejelentve, mondjuk Szidnibe nehéz is lenne.

És akkor még pár adalék a végére, ha valakinek lennének még kétségei a "déli kontinens" nemlétezésének létezésével kapcsolatban:

- Az állítólagos Melbourne-i meg Szidni (Szidnii?) olimpiákat valójában Manchesterben és Sheffildben rendezték, nem véletlen a kezdőbetűk azonossága!

- A kacsacsőrű emlőst és a kengurut brit tudósok génmanipulálták össze,  kacsa-vakond, illetve szöcske-mókus-vadászkopó hibridekként, mert ilyen hülye állatokat az evolúció magától nem teremtett volna.

- Az "ausztrál" rögbiválogatott valójában átoperált japánokból áll, akiknek elegük lett belőle, hogy bézbólban mindig kiverik őket az amerikai kubaiak. Mint látható, Britanniában a nép dohányosabb fele sem hisz igazán Ausztráliában, szerintük Wales akkor már inkább létezik. Ezért nyerhet rögbiben is, mert jobban bírják a sört, az esős időt, meg Edvárd király, angol királyt, főleg bárdokkal.

Ezt a bizonyítékot is én fotóztam...

p.s. Már épp befejeztem e fenti gondolatmenetet, mikor csak úgy viccből, rákerestem a guglin arra, hogy "Ausztrália nincs is". Erre kiderült, hogy a van a földtekén (az északin, naná) olyan futóbolond, aki ezt a konteót komolyan tolja. Illetve tolta a fácsén, de per pillanat már nem érhető el az oldala. Szólt a Holló: sohamár?

Tűz a vízzel

A Firewater fura egy zenekar, a mindenáron műfaji keretekben (legfeljebb azok között) gondolkodó kritikusok nemigen tudják hova tenni, úgyhogy ilyeneket mondanak rá, hogy "world punk". Ami persze csak annyit jelent, hogy fogalmuk sincs, mi ez a kicsit arab, kicsit indiai, kicsit klezmer, kicsit ska motívumokkal tűzdelt, nem igazán populáris , de  nem is rockzene, tele világfájdalommal meg valami régi-régi lázadás rezignált emlékével. 

Nagyjából huszonöt éve hozzák zavarba a közízlést, pontosabban főleg Tod Ashley a zenekar alapító-főtáltosa, ügyvezető igazgatója és executive producere.

Ez lenne itt fentebb az egyik jelentős, bizonyos nehezen meghatározható körökben viszonylag ismertnek számító daluk. (Hát ja, azt mégsem írhatom hogy slágerük, tegye fel a kezét, aki hallotta már korábban. Na ugye.) A szám mondanivalója szerint az élet szar és reménytelen, de legalább a végén meghalunk. Nem igazán apokaliptikus a szöveg, hősiességet nyomokban sem tartalmaz, nyomort viszont nem csak lelkiekben. 

Igazán pozitív kis dal így péntek reggelre, legalább is abban az értelemben, hogy ehhez képest a krémsajtos pirítósom már maga a mennyei gyönyörök kertje, főleg ha van hozzá tejeskávé is. (Így jobban belegondolva persze, jobbára csak nekem, egy durván laktózérzékenynek ez a pokol előszobája lehet, de a sürgősségié mindenképp. )

És természetesen a zenekar nem csak az utca árnyékos oldaláról tud dallamos melódiákat borongani, itt egy vidám, már-már mókás dal a háromlábú kutyáról. 

(Na igen, a háromlábú eb az nagyjából a lírai én pszichotikus oldala, de ha találok tőlük valami vidám polkát, vagy mulatós szintipopot, majd biztos nem szólok róla.)

Az előrehozott múlt idő szent győzelme

Az origónál majd' egy napot gondolkodtak rajta, hogyan is tálalják a tegnapi washingtoni történéseket, ahol a kormányhitű narratíva szerint ugye a tiszta tekintetű, kicsit sem bomlott agyú hazafiak fejezték ki polgári elégedetlenségüket a demokrácia állapotával kapcsolatban. De mivel nem csak a post-truth, hanem a post-TV korszaknak is hajnalodik manapság, nem találtak elfoglalható tévészékházat, hogy a YouTube hol lehet helyileg, azt meg eleve nem tudták. Így hát maradt a törvényhozás, ott épp volt úgyis egy csomó tévé meg sajtó, már ha a kettő nem ugyanaz.

És a tüntetőkből magukat forradalmárrá ivó/hergelő tramplistákat mára végre megfelelő értelmezési keretbe helyzete kis hazánk legszánalmasabb "hírportálja". Aszonták:

„A botrányos novemberi választást követően totális káoszt hozott Joe Biden elnöksége"

Azaz tettek rögtön két erős állítást: a novemberi választás botrányos volt, és az elnököt jelenleg (ki tudja mióta) Joe Bidennek hívják.

Az első egyszerű eset, analóg azzal, mikor a takonyrészeg választópolgár felszáll az éjszakai buszra, alaposan lehányja a mellette állót, és mikor az méltatlankodni kezd még le is hordja, hogy "Mit dumál ember? Hát nézzen már magára!" 

A novemberi választás ugyanis egyáltalán nem volt botrányos, botrányt kizárólag az elnök emberei, és elsősorban maga Trampli Donáld próbált gerjeszteni. Például akkor, mikor már előre bejelentette, hogy itt kérem súlyos csalások lesznek, de valahogy nem ejtett szót arról, hogy ő, mint a törvények őre, tervezne bármit is tenni a sátáni demokraták pokoli terve ellen. Aztán még a választás estéjén, mikor sok milliónyi szavazatot még össze sem számoltak, bejelentette, hogy elsöprő győzelmet aratott, és ezt azóta annyiszor elmondta, hogy szerinte már csak ettől is igaz. 

Tegnap ilyeneket twittelt - amíg le nem tiltották a picsába - hogy „Ilyen dolgok és események történnek akkor, amikor egy szent, földcsuszamlásszerű választási győzelemtől ennyire dicstelen és gonosz módon megfosztják a nagyszerű hazafiakat, akikkel olyan sok időn át rosszul és tisztességtelenül bántak”

Azért én a helyében pápa SMS-ét megvártam volna, a nem létező győzelem spontán szentté avatása előtt.  De arról is delirált egy kicsinyt, hogy sosem volt még ilyen fantasztikus első ciklus az elnökség történetében, bár kétlem hogy a jó Donáld fejből fel tudná sorolni az elődeit.

Szóval a botrány nem a választáson volt, hanem utána, és forrása a világ leghülyehajúbb politikai vezetője volt, gyakorlatilag egy személyben. (A hülyehajúsági listán Kim Dzsongun a második, Borisz Dzsonzon meg  bronzérmes, főleg mióta hajléktalan-stílusban tolja.)

De érdekes az is a dialektikus-orbánista portál megfogalmazásában, hogy Biden elnöksége káoszt hozott. Így, múlt időben. 

Szóval vagy volt már neki elnöksége korábban is, álnéven és parókában, ez esetben ő volt Bill Clinton, vagy George W. Bush, mert nagyjából velük egy generáció, vagy valahol máshol volt már elnök, ahová káoszt vitt. Vagy hozott?

Esetleg az origó szövegtermelő betanított munkásai feltalálták az időgépet, bár ez nem valószínű, a tévesen újságírásnak nevezett ténykedésük alapján már az is kész csoda, hogy a kis- és nagybetűket meg tudják különböztetni egymástól, majdnem mindig. (Ez ügyben tényleg megszólalhatna valami vatikáni illetékes.)

Vagy simán csak a wishful-thinking, azaz a vágykiteljesítő gondolkodás típusos esetével van dolgunk, mert az origós furkók igen szeretnék, ha Biden elnöksége káoszba fulladna, de annyira, hogy a nagy akarásnak az igeidők összekeverése lett a vége. 

Pedig délelőtt még szép és magasztos híreik is voltak, például az, hogy "Vízkeresztkor megszentelték Orbán Viktor irodáját - videó"

Amit én nyilván nem tettem meg, mert egy magamfajta hinduszimpatizáns pogány nyilván méltatlan az ilyesmire, illetve tartottam tőle, ha belenéznek, kénköves kárhozatot majd vakcina helyett, vagy Katolikus Dzsihád Evriver Mozgalom ímélben kiátkoz a fészbukról. Mondjuk nem zavarna, de félnék tőle.

"Francba, sose nyerek már választást..." (popsugar.com)