Retorikai frazeológia

Mostanában (úgy az elmúlt közel húsz évben), annyira leegyszerűsödött az eufemisztikusan „politikai kommunikációnak“ nevezett propaganda, hogy gyanús, kormányoldalról (és kisebb részben az ellenzék térfeléről) nem a választókhoz beszélnek, hanem azok óvodáskorú gyerekeihez, rosszabb esetben háziállataikhoz. És itt már az a közkeletű kép sem érvényes, hogy a propaganda-üzenetek faék egyszerűségűek, mert ahhoz képest, hogy Soros-terv!, egy precízen kifaragott faék is atomerőmű. (vö. Soros-egyetem, Soros-szervezetek, Soros kottájából játszó bárkik. Soros kottájából játszónak amúgy fideszkádéenpéül azt nevezik, aki nem akkora képmutató, korrupt és arrogáns kretén, mint ők, és pont ezért nem szeretik.) A kormányhitű retorikában mindenki, aki nem a főnököt nyalja alulról (a talpára gondoltam, persze) az ellenzéki, aki ellenzéki és kritikus, az ellenség, aki pedig egy konkurens pártban működik, az ezen felül még hazaáruló is.

A lényeg, hogy mindig legyen valami aktuális frázis, nehogy már a kormánymédia szövegipari betanított munkásainak gondolkodniuk kelljen arról, milyen jelzőt is használjanak, és egyáltalán, mi is lehet az ő véleményük?

Az aktuális jolly joker az „oltásellenes“. De ez önmagában még nem lenne elég, mert a lakóság egy nem elhanyagolható része tényleg nem tudja, akar-e ő oltást, már a szkepszisben is kételkedik, tehát az oltásellenség vádjához még hozzá kell csapni valami erős kifejezést, mondjuk azt, hogy „halálkampány“.

Szinte látjuk is már a főpolgármestert, vagy Gyurcsányt, ahogy sátáni kacajjal olvassák a növekvő halálozási adatokat, és közben arra gondolnak, milyen fess kinézetet kölcsönözne nekik egy szép, fekete SS-egyenruha, egyszerűen jól állna nekik, na. Csak koponya és lábszárcsontok helyett sarló-kalapáccsal, ha már ilyen identitás nélküli torz bábok csupán.

És mivel a felcsúti és hűbéresei rég elszoktak nem hogy attól, hogy összetett mondatokban fogalmazzanak, de attól is, hogy egyáltalán mondatokban, beleragadtak a saját maguk által bevezettt egy-két szavas üzenetek mantrázásába. Brüsszelájemef, sorosmigráns, veszélyesalkalmatlan, hazaárulóbérenc, monnyonle (ja, ez most nem).

Így eshetett meg, hogy a pártvezér és kancellár a parlamentben, amikor érdemi kérdésekre kellett volna válaszolnia (hja, az ellenzéki képviselők nem az állami rádió puha, meleg, mikrofonállvány-nénije), mindenre, de tényleg mindenre csak annyit bírt mondani, hogy az ellenzék oltásellenes. („- Miniszterelnök úr, mekkora lesz a GDP-arányos költségvetési hiány? - Nem tudom, pénzügyekkel nem foglalkozom, maga se tegye, inkább hagyja abba az oltásellenes halálkampányát!“ - ezt én találtam ki, de pont ebben a stílben tolta.)

A miniszterelnök egy felfuvalkodott hólyag,  kormánya pedig... ja, az nincs neki, mert egy kormány önálló döntésekre képes, hozzáértő és felelős emberekből áll, de neki csak szolgái vannak, ők a végrehajtói és kommunikátorai az egyetlen akaratnak, amely valóban számít a hatalomban, és a hatalom által porba gyalázott országban.

Instant kurvaélet, igényeseknek! 

news.artner.com

Lá Fhéile Pádraig

Ma van Szent Patrik napja (aki nem azonos Spongyabob retardált haverjával), ami az írek legvilágszertébb nemzeti ünnepe, fél Észak-Amerika lát benne remek alkalmat a nyilvános lerészegedésre. Főleg a keleti parton persze és elsősorban Bostonban, mert az ottani írek, vagy a magukat írnek képzelők populációjának nagyjából az a központja. (És egy ismerősöm szerint - aki sokáig élt ott - az egyetlen rendes európai város az Atlanti óceán azon oldalán.)

Szent Patrik amúgy nem volt Patrik (Maewyn volt a neve), de még csak ír sem, mert az akkor római provinciában, Britanniában született, szóval a másik szigeten,, ami mai is jelentős kulturális határt jelent. Az ír szigetre úgy került, hogy tinédzserként oda adták el rabszolgának, szóval akkor még nem úgy nézett ki, hogy egyszer ő lesz az ország védőszentje, dehát onnan volt szép nyerni. Mert később visszaszökött a britekhez, pap lett, és már püspökként ment vissza téríteni, jelentős sikerrel, hisz az írek ma is annyira katolikusok, hogy nagyon. (Ha az olaszok jobban szeretnék a krumplit whiskey-vel, akkor akár helyet is cserélhetnének, ha megunnák a mediterrán éghajlatot.)

Persze Szent Patrik napja is úgy járt, mint a Halloween, a karácsony vagy a húsvét, azaz szekularizálódott, rég lefoszlott róla az egykori püspök emléke, és maradt a buli meg a tömeg, melyben zöldre festett arccal, boldogan és nagyon részegen vonul  a nép, hamisan énekel, és valaki mindig lehányja a következő utcasarki tűzcsapot.

De hát valljuk be őszintén, karácsonykor vagy húsvétkor sem Jézus az első, hanem a bejgli, az ajándékok, a rokonokkal feszengés, vagy ilyentájt a sonka, a a sütik meg a fikuszra aggatott húsvéti tojások. 

Vicces, hogy idén húsvét vasárnap április negyedikén lesz. Ami ugye a gengszterváltásig felszabadulásunk ünnepe volt, munkaszüneti nap meg mifene, de azóta már felnőtt legalább két generáció akiknek semmit sem mond e dátum. Amúgy valamikor a nyolcvanas években is volt már ilyen, hogy a húsvét pont negyedikén következett be, ami nagy megkönnyebbülés lehetett a főelvtársaknak, hogy most tényleg nyugodtan ünnepelhetnek húsvétkor, nem kell hülye, locsolkodós népszokásokba csomagolni az össznépi ereszdelahajamat bulit.

Hisz ami az íreknek Szent Patrik  napja, az nekünk a húsvét, a nagy zabálások és a legitim lerészegedés alkalma, mikor is a profik vasárnap rúgnak be, hogy hétfőn legye idejük józanodni, de az amatőrök hétfőn locsolkodva, mikor is másnap hülyén néznek ki a fejükből a melóhelyen, hogy mit keresnek ők itt, mikor otthon kellene haldokolniuk.

De akkor most valami zöld, valami régi, valami ír:

Akkor ők most 42?

Mert hogy negyvenkettő a válasz a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden, ez a dél-afrikai duó meg azt a nevet viseli, hogy Die Antwoord.  Ami annyit tesz, hogy A Válasz, afrikaans nyelven, vagyis lehet, hogy ők a negyvenkettő (vö. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak), csak nem tudjuk mi lehetett a kérdés. De nagyon be lehetett szívva, aki feltette, ha Yolandi és Ninja kulturális tökönrúgása rá a válasz.

Művészeink egy olyan területen mozgolódnak már 2008 óta, ami nekem egy távoli, és jobbára ismeretlen kontinens, a vonatkozó honlapok szerint underground rap-rave (vagy mi), amit művelnek, és ez nagyon nem metal vagy ska, miközben távolról sem hasonlít az általam szintén kedvelt, két hányás között pikulázó ír kocsma-punkra.

Ninja, Yolandi és DJ Hi-Tek (bostonherald.com)

Szóval ja, a Die Antwoord (már megint az a fránya dupla határozott névelő...) underground, alternatív, nonkonform, progresszív, avantgárd, lázadó, proli és artisztikus two in one, provokatív, populáris, akár komoly is lehet, de igazából nem tudjuk, mi a viszonyuk az idézőjelekhez. Kívülállás, drog, erőszak - függetlenség, tudattágítás, önkifejezés; igazából a fene sem tudja melyik vonaton ülnek, és gondolom ez is része a koncepciónak. Egyik nap kitesznek egy szado-mazo hangulatú klipet, másnap meg a Rolling Stone magazin címlapján pózolnak a kislányukkal, a tiszteletlen közönség értetlensége pedig már eleve a műegész része.

A zenéjük leírásával meg eleve nem is próbálkoznék, mert zenéről beszélni olyan mint illatokat festeni (nem lehet, de minek is kellene?), az egyszerre cuki és rémisztő szőke csaj hangjától minden esetre  lemállik a tapéta, a teknős a fürdőszobába emigrál, de ehhez valahogy mégis pont ez passzol:

Die Antwoord-ék (és megúsztam a névelőduplázást!) nekem már rég megvoltak, valahol a periferikus látóteremben, de különösebben nem érdekelt, miket művelnek, mert ez tényleg nagyon nem az én világom, aztán pár hete végre végig bírtam nézni a Chappie-t.

Ami - mint az közismert, khm.. - Neill Blomkamp filmje, azé a dél-afrikai rendezőé, aki megcsinálta a zseniális District 9-et, és nem csinálhatta meg az Alien ötödik részét. A Chappie viszont elsőre nagyon nem tűnt jó filmnek, többször is próbálkoztam vele, de sosem bírtam sokáig, pedig maga a méltatlanul híres Hugh Jackman volt benne a főgeci. De legutóbb valahogy eltalált a film, kifejezetten igen jónak találtam, és hát zenészpárosunk főbb szerepeket szerepel benne. És bár nem színészek (csak szimplán kreatív és exhibicionista arcok), gyakorlatilag ők viszik el vállukon a filmet. (Meg címszereplő robotot motion capture-ben előadó Sharlto Copley, de ő itt most nem érdekes.)

És akkor én elkezdtem hallgatni a zenéjüket (ha már a filmbe nemigen fért bele, Hans Zimmer nyekergései mellé), még mindig nem az én világom, de kis adagokban fogyasztva már tetszik.

...a zene úgy két percnél kezdődik...

Azt persze rendületlenül nem tudom, hogy akkor ezt most komolyan gondolják-e, illetve nyilván igen, azaz a valódi kérdés az, hogy mikor és mennyire. De lehet, hogy erre ők sem tudnának egyértelmű választ adni, komolyan is gondolják, meg nem is, hoztak is ajándékot, meg nem is, belénk is taposnak, meg nem is.

Ez ilyen dialektikus, vagy hogy mondta az a Hegel nevű halott német...

p.s. A címben feltett kérdésre a válasz amúgy az, hogy nem, de majdnem. Watkin Tudor Jones (avagy Ninja) idén lesz 47 (vagyis velem egy évjárat), Anri du Toit (azaz Yolandi) pedig 37, azaz év végére kettőjük átlagéletkora pontosan 42 lesz! Véletlen, hogy pont ők  A Válasz?

Ja, és a Chappie meg a Netflixen van, ha valaki hozzáfér. Ha meg nem, akkor innen letölthető, szinkronosan, Stefanovics Angéla távolságtartó cincogásával...

billboard.com

Szó bennszakad. Hangfenn? Akad...

Nem vagyok kibékülve a nyelvvel, mert egyre többször idegesít gyakrabban, hogy a szavaknak nincs rendes jelentésük, meg hogy tök ugyanazt a dolgot tudjuk sokféleképpen hívni. Mármint a mondásukat. Szerintem egy rendes nyelvben az „egy szó - egy dolog“ az alap, csak hogy ne legyen félreértés, ne kelljen mindig azon gondolkodni, mire gondolhatott az a kurva költő?

Ott van például az a szó, hogy függöny. Simán hívhatnánk lógványnak is, hiszen a függ meg a lóg az majdnem ugyanaz, de ha valakit zavar hogy máris két szó van rá, össze is lehetne vonni: függöny + lógvány = függvény! (Mondjuk rémlik valami matekszigorlatról, hogy az ilyesmit nem szokás ablakok elé akasztani, de matematikául úgyis kevesen beszélnek, ők meg nyugodtan hívhatják ezentúl parciális leképezésnek, erre a hülyeségre úgysincs igény a széles néptömegek részéről.)

Mostanában egyébként is tele vagyunk mindenféle kitalált szavakkal, hogy „oltakozás“, meg „pandémia“ meg ilyenek. Na most, szerintem Pandémia az a gonosz királyné valami ógörög sorstragédiából. (Mert én klasszikusan művelt vagyok amúgy, és ismerek görög sorstragédiákat, mint a Homérosz. Meg a  Júliusz Cézár.) Az oltakozásnak viszont semmi értelme, gondolom az „oltári adakozás"-ból rövidülhetett, aminek persze így sincs értelme, legfeljebb csak magyarul van. Vagyis az oltakozás az, mikor az embernek fura ruhás papok nápolyit tolnak a szájába, igen ünnepélyesen, de én mondjuk nem értem, hogy ha ezt tömegesen csináljuk, akkor miért lesznek majd kevesebben halálosan náthásak?

Náci bácsi (Ignác amúgy, csak valamiért jobban szereti ezt barátságos megszólítást), a Kardántengely és Sör Szaküzlet eladója szerint amúgy zavaróak a több mindent jelentő szavak is. Az unokája, aki a Géza kisebbik fiának az évfolyamtársa a Boci és Pipi Látványelemi Szakfőiskolán, a múltkor elment diákmunkára levelet válogatni, és tisztár kiröhögték a postán, mikor megjelent kantáros nadrágban, egy gereblyével. De hát senki nem mondta neki, hogy milyen levelekről van szó!

Náci bácsi azt is mondta, hogy a hétvégén bálba megy, mert már vége annak a hülye farsangnak, és már egy ideje nagyböjt van, ideje tehát mulatni. Ő ugyanis vallásilag nem keresztény, hanem hungaropogány - őstáltos - szkítapanteista, és direkt szereti a szentfazék szomszédait bosszantani azzal, hogy ilyenkor mulat nagyot a haverjaival, akik közül  Lali, a Heretaposó nemrég találta fel a cintányérokból készült üstdobot.

Egyelőre két rendezvény között ingadozik, az egyik a Kia, a másik az Ordi, de még nem tudja, melyik bál lesz majd a nyerő.

Talán mindegy is, ez esetben is csak az elnevezésekben van különbség. 

Rövidített lista

Október hatodika alkalmából, március tizenötödikén Kossuth-díjat kapott Széchenyi István, a "Batthyány-hasonmás steppelt kacagánnyal, Albert herceg modorában" munkacímű tavaszi kollekciójáért, mint a legkozmopolitább arisztokrata divattervező. Laudációjában a méltóságos és kegyelmes helytartótanács kiemelte, hogy Stefi gróf  a "legkevésbé ingyenélő főrend" kategóriában is dobogón végzett, tekintettel a Lánchídra, a lóverseny-kultúra meghonosításáért tett lagymatag erőfeszítéseire, és a Hitelvilág Stádiuma című könyvére, melyet a tanács tagjai közül senki sem olvasott, ebből is látszik, milyen korszakos mű.

Ugyanakkor a méltóságos satöbbi Széchenyi-díjjal jutalmazta Julius Jacob von Haynaut kriminalisztikai munkásságáért, a modern kivégzési módszerek kísérleti továbbfejlesztéséért, és az angliai "Hülye Bajszok a Kontinensről"  (Stupid Mustaches from the Continent) című szőrkertészeti kiállítás különdíjának háromszori megszerzéséért.

Posztumusz Táncsics-díjjal, valamint az Apostoli Császárkirályság Semmivel Sem Ékesített Nagyon Kis Keresztjével tüntették ki Alexander Petrovics költőt és félállású forradalmárt, az ütemhangsúlyos verselés kiskunsági elterjesztéséért, hősies helytállásáért a lengyel légiósokkal vívott vodka-bor váltóban, valamint a szamizdat idő előtti feltalálásáért.

A Petőfi-rend Irodalmi Parancsnok fokozatában részesült Görgey Artúr "Világos, hogy hallgatnak a fegyverek" című nagyívű történeti esszéje elismeréseképpen, és mint a valaha volt második legnyalkább honvédelmi miniszter. Utóbbi kategóriában az első díjat nem osztották ki, megosztott második lett még Aulich Lajos (posztumusz), akinek bozontosabb volt  bajsza, de legalább nem volt szemüveges.

És Klapka Györggyel Ékesített Görgey-vigaszdíjban részesült Kossuth Lajos kormányzó emeritus, az emigrációban végzett rendszeres lázító munkájáért, indokolatlan optimizmusáért a Duna-menti Köztársaság lehetségességét illetően, valamint a buggyantott tojás fűszerezésének kitartó megújításáért, különös tekintettel Torino és környékére.

Minden említett kitüntetéshez jár két csomag cukormentes rágó holtig tartó használati joga, másfél rúd téliszalámi, és örökös ingyen belépő a legközelebbi termálfürdőbe, minden kedden, tizennégy óra után.

Ásítós ásatás

A régészet unalmas műfaj, aki az ellenkezőjét állítja, az kizárólag Indiana Jones-filmekből ismeri a témát, és annyit és ér.

Az Ásatás (The Dig) című darab azonban nem lacafacázik, pontosabban csak azt teszi, olyan az egész mint egy narrátor nélküli, kétrészes National Geographic ismeretterjesztő egyben, csak itt az átlagosnál jobb színészek játsszák újra a true story-t, mondjuk feleslegesen.

A történet annyi, hogy 1939-ben egy nagyjából jómódú özvegy suffolki birtokán találnak egy temetkezésre használt 6-7. századi szász hajót, de mivel a területileg illetékes régészek valami római villát ásnak a közelben (ha már a római kanál és kés már meglett), plusz Hitler miatt közel érzik már a derűre háborút, nem foglalkoznak vele. Az ásatást gyakorlatilag a Ralph Fiennes által alakított jómunkásember csinálja, aki ugyan nem régész, de sokat ásott már ásatásokon, így van érzéke hozzá, hogy a rozsföld alatt meglássa a viking temetőt.

De meglesz a hajó, ha nem jó, egy halom remek aranytárggyal együtt (ezek ma  nagyjából a British Museumban tekinthetők), és legott vérszagra gyűl az éji vad, azaz a falkában okos profi archeológusok, meg a filmben van valami teljesen érdektelen (és egyáltalán nem trú) szerelmi háromszögelés is, de a néző a film felénél már úgyis vagy alszik, vagy macskás-sütis képeket lájkol a fészbukon, és nem köti le a három mondatban összefoglalható történet. A színészek talán, de csak rajongók esetén, mert hiába a prémium szereposztás, valahogy senki nem talál bele igazán  a saját karakterébe, részben azért, mert nincsenek rendesen megírva.

hetediksor.hu, mafab.hu

Ralph Fiennes mint Basil Brown a nép egyszerű gyermeke lenne, az autodidakta régész, de a pasi annyira alkatilag arisztokratikus, hogy leginkább egy álruhás egyetemi tanszékvezetőnek néznénk, akinek még a vidékies akcentusát sem hisszük el, bár elismerően bólintunk, hogy azért ügyes!

Carey Mulligan meg bő húsz évvel fiatalabb, mint az általa játszott Mrs, Pretty (az özvegybirtokos földes) volt 1939-ben, plusz gyárilag túl cuki, úgyhogy elég komoly meló van abban, hogy öregítsenek rajta sminkkel, meg világítással, de így is váratlan pillanatokban fiatalodik vissza megtört ötvenesből lendületes harmincassá. Mondjuk a hangja az egészen dermesztő, most vagy a hangmérnök volt menő a keverőpultnál, vagy a művésznő pipázott sokat, zaklatott halászhajók viharos fedélzetén, a Sztanyiszlavszkij-módszer jegyében, és a torokcukorkák teljes mellőzésével.

Még talán Lily James a leghitelesebb a főbb karakterek közül, mint Peggy, a lelkes régésztanuló, ő igazán önazonosan okos és szemüveges, kár  hogy nem jut neki túl sok szerep, plusz állítólag az ő figuráját írták át a legjobban a valósághoz képest. (Ja, amúgy a forgatókönyv egy, a valós eseményeken alapuló  John Preston-regényből készült.)

Az Ásatás legnagyobb baja talán az, hogy nem dráma, pedig műfajilag arra kellene húznia ("Jómunkásember B. és Nagys'asszony E. valószínűtlen találkozása az osztálytársadalom és  világháború határán"), de nem moccan a natgeós ismeretterjesztő dokuk aluldramatizált sémája mellől. Tényleg csak a narráció hiányzik, amit nem pótol a büntető jelleggel újra meg újra beúszó vonósok hada.

A tárgyi világ, és általában a látvány nagyon rendben van, az utolsó övcsatig minden nagyon 1939, a híresen gyönyörű angol vidék meg pont olyan, amilyet várunk: unalmas és javarészt lapos. De, tegyük hozzá gyorsan, igen látványosan unalmas, a laposság meg a tágasság érzetét kelti abban, aki nem egy lakótelepen nőtt föl. De én igen, szóval...

Szóval eme műegész egyszer minden különösebb fájdalom vagy mellékhatás nélkül megnézhető, ha az embernek nincs jobb dolga két órán keresztül. Én mondjuk Carey Mulligant el bírom nézni egy darabig, de ennyi még belőle is sok, ha közben cselekmény helyett egy tablóképet kapunk csupán. Kellet volna az stábba egy erőskezű dramaturg, az sem lett volna baj, ha kicsit hisztis, de vihetett volna valami dinamikát ebbe a lassan csordogáló leckedfelmondásba. És akkor megérte volna annyit pepecselni a  szénásszekerekkel és gyapjúzakókkal.

Levelező fokozat

A felcsúti március tizenötödike idusa alkalmából levelet intézett az ő népéhez mert az idus az olyan, hogy olyankor szónokolni kell, de ha épp nem lehet, akkor legalább levelezni. 

„Helló nép!“ - írná ilyenkor Fülig Jimmy az almirai főleg várból, de a mi wannabe uralkodónknak nincs értékelhető humora, ha néha vicces akar lenni, legalább hat helyettes államtitkárba fagy bele a szar. Hogy egyrészt ebből megint nemzetközi botrány lesz, másrészt meg valamelyikük ki lesz rúgva, de nagyon durván, aztán kegyvesztettként mehet kormánymegbízottnak Alsó-Testfelépítésre.

A pártvezér és kancellár azt írja a világ magyarságának, hogy azért lélekben együtt emlékezünk, ami remek, különösen mert a világ magyarságának jelentős részét kiveri a hideg veríték annak gondolatára, hogy esetleg testileg is együtt kellene emlékeznie vele. Plusz a világ magyarságának egyre számottevőbb része ilyenkor a rendes napi munkájával van elfoglalva, elvégre sem Kolozsváron, sem Londonban nem különösebben ünnepnap a mai. Tehát például Gábor, a Baker Street-i kávézóban legfeljebb lélekben lehet együtt a felcsúti emlékezésével, különösen mert ő Kolozsvárról migrált odáig, azaz neki eddigi életében március 15. csak akkor volt munkaszüneti nap, ha hétvégére esett, de mióta barista, sokszor már akkor sem.

Nade, mit is ír a hogyishívják?

Hát például azt, hogy a 48-as honvédok mai örökösei azok, akik a járványveszély ellenére is bejárnak dolgozni. Na ja, már akinek még van hová, erről aztán tudnék mesélni, csak nincsen hozzá kedvem.

A Honvédok örökösei szerintem amúgy a Kispestek. A Dózsáé meg az Újpest. (No persze nem Dózsa „1942- „ Lászlóé, hanem a Györgyé, aki biztos kék metró északi végállomásánál lakott, ezért.)

Aztán azt is írja a főnök (túlfizetett alkalmazottai által nyilván), hogy harcolva, vérrel szereztünk jogot arra, hogy a magunk ízlése szerint rendezzük be a világot, ami alatt nem tudom mit ért. Mert normális esetben a magyaroknak nincs „saját észjárásuk“, olyan, ami alapvetően különbözne például a németek vagy a szlovének észjárásától. Neki mondjuk van saját észjárása, de ennek leírásához leginkább egy klinikai szakpszichológus kellene, de ehhez a jogát nem vérrel és nem harcolta ki, hanem ügyes és gátlástalan (a kettő itt összefügg) hatalomtechnikusként taktikázta össze, tizenévnyi töretlen szociopátiával.

Ugyanakkor jellemző, hogy soha, de tényleg soha nem képes leszakadni a háborús nyelvezetről, ami egy forradalom und szabadságharc esetében még indokolt is lehetne, ha nem lenne teljesen súlytalan. Mert harcról, háborúról delirál ő már akkor is, ha költségvetési kérdésekről egyeztet egy kupac hasonszőrű öltönyössel Brüsszelben, vagy átad egy újrafüvesített templomkertet Al-, Fel-, esetleg Középcsúton. A maga részéről az uzsonna jelleggel fogyasztott tokszalonnával is a minket szorongató ellenséges külső hatalmak ellen vív hősies szbadságharcot, ami ne egyszerű küldetés, hisz minden ami külső, az számára eleve potenciális ellenség, egy sötét fenyegetés, amihez rengeteg szalonna kell, de legalább meg is látszik rajta.

Úgyhogy várom már a következő vezéri levelet, szerintem a húsvét is remek alkalom lesz egy jó kis állóháborúra, különösen a fenyegető migránsok és a malomtulajdonos kulákok szeretői összefüggéseiben. 

parkocka.hu

Megint eltelt egy nap

G. méltatlanul álldogált a posta előtt, már elhanyagolt három szál cigit, mire kezdett benne felkonyulni a türelmetlenség. Nem értette, hol késik a társa, hiszen itt lakik a szemben lévő házban, csak ki kellene lépnie a kapun, elgázolni a hetvenegyes buszt, és már mehetnének is be.

Vett egy doboz sört is, meg hozzá egy elektromos konzervnyitót, mert nem bízott ezekben a pattintgatós fülekben, aztán az egészet gondosan elrakta a táskájába, csak hogy érezze a  súlyát. A vércukra kezdett lecsorogni a csatornába, úgyhogy elszívott egy sonkás szendvicset, de  sörhöz nem nyúlt, mert a sikeres akció titka a tiszta fej és az üres hólyag.

Mire végzett, megjelent a Z., a leendő tettestárs, összeszedettnek tűnt, de közben nem kicsit elveszettnek is.

- Na végre, te nagyon hülye, hol voltál eddig. Mi tartott másfél óráig azon, hogy átérj a kapuból az utca túloldalára? Pláne, hogy a hetvenegyes keddenként tök ritkán jár...

- Ja, hát onnan már könnyű, de próbálj meg kitalálni a lakásból, tisztára labirintus. Meg lejutni a lépcsőház ajtajáig. Komolyan, én eddig azt hittem a harmadikon lakok, és csak a nyolcadik próbálkozásra jöttem rá, hogy mindig ha lefelé megyek három emeletet, a pincében lyukadok ki. Ott mondjuk van egy csomó ajtó, de egyik se az utcára nyílik, szóval visszamentem megint a lakásig, és most csak két emeletet jöttem lefelé, és meglett a kijárat. Asszem mégis inkább a másodikon lakok, de akkor rossz címet írtam eddig mindenhová...

- Jól van na, faszomat se érdekli ez már, a lényeg, hogy végre megvagy, mehetünk rabolni.

- Oké, hoztam buszjegyeket, ne kelljen gyalogolni az állomásig, meg aztán nehogy már egy ilyen hülyeségen bukjunk le, hogy nincs jegyünk.

- Mi a faszért mennénk mi az állomásra???

- Hát, gondoltam vonatrablásnál érdemes ott kezdeni, itt hátul, a gázgyár mögött már sokkal macerásabb felugrani a mozdonyra, megállítani meg ugye  mi kondinkkal, háát...

- De mi postarablást terveztünk, ember!

- Tényleg, melyiket?

- Ezt itt, mégis, szerinted miért a posta előtt találkozunk?

- Én azt honnan tudjam, fel akarod adni a villanyszámlát, ajánlott leveled jött, vagy simán csak ma dolgozik az Eszti, tudod az a szép lófejű csaj, a szemüveges.

- Nem, illetve izé... ő ma szabadnapos, ezért is ma van az akció, szóval igen, ezt a postát fogjuk kirabolni, és pont most. És most már tényleg álljunk neki, mert négykor zárnak, meg haza akarok érni a sorozatomra, arra a szekrényfelújítósra.

Ezzel beléptek a komplexumba, G. tudatalattija kissé torzította ugyan a valóságot, de Z. megbízhatóan és félhangosan mormogta maga elé, hogy „balra, aztán egyenesen; balra, aztán egyenesen“. Így aztán néhány méteren belül meglett a posta, és beléptek. Különösebb elmaszkírozásra nem volt szükség, a vegyvédelmi gázálarcukat mindenki természetesnek vette, a járványhelyzetre tekintettel, pláne, hogy előző nap Tufa bácsi komplett holdraszállós szettben adta fel a lottót, de az ő fia nagy ember, egyenesen a NASA rúgta ki nemrég.

G.és Z. megállt a hármas ablaknál, és amíg Z. biztosította a terepet (azaz fenyegetően vicsorgott a gázálarc alatt mindenkire, aki a közelükbe jött), addig G. elővette rozsdától nem mentes kedvenc halfiléző kését, és meglóbálta a pult mögött ülő megviselt családanya orra előtt:

- Na kisanyám, most fogd ezt a szatyrot, és szépen ürítsd bele a kassza tartalmát. Plusz kérek még két ívet abból a macskás bélyegsorozatból. Meg kastélyosat is ha van, de aztán iparkodj!

- Kastélyos nincs, a macskásból csak a százas és a kétszázas névértékű van, százhúszas ívben tudom adni...

- Jó, csak siess, mert különben megbánod!

- Készpénz vagy kártya?

- Mivan???

- Azt kérdeztem hogy készpénzzel, vagy kártyával fizet?

G. tekintete egy pillanatra elfelhősödött, ami mondjuk jól ment a lilulni kezdő fejéhez, de azért a helyzethez képest uralkodott magán.

- Egyik se, te hülye picsa, itt én vagyok a rabló, te meg szépen odaadod a pénzt, és a bélyegeket, én meg nem szabdallak össze, világos?

- Ja, csak így nem tudom beütni a gépbe...

- Akkor nem ütöd be, baszod!

- De úgy meg nem szabályos, attól hogy maga itt rabol, még nem lehet mindenen csak úgy átugrani. De mi lenne, ha fenyegetne még egy kicsit, ennek hatására én átadnám a készpénzt, és akkor abból már kifizethetné a bélyegeket. Ha gyűjtő, úgyis arra költené, nekem meg nem lesz itt akkora rumli zárás előtt.

- Na ne szórakozz velem te nyomorult szardarab - hörögte elfúló hangon G. - pakold a cuccot abba a szatyorba, különben megböklek, de úgy hogy megfekszel!

- Izé... azzal ott? El se ér vele idáig, meg kéne kerülnie az egész épületet, hogy hátulról bejuthasson idáig, de most szólók, hogy azt az ajtót mindig zárjuk.

- Hát, akkor az van, hogy ha azonnal nem pakol be mindent, akkor hazamegyek pisztolyomért, jól megtisztogatom, keresek hozzá töltényt, és ha minden jól megy, még zárás előtt visszaérek, hogy szétlőjem a fejed, kurva!

- És hol lakik?

- Közöd hozzá, mocskos ribanc? Egyébként a Műhód közben...

- Maga barom, akkor vissza se ér, tizenöt perc múlva zárunk.

- Ööö... hát akkor majd holnap, és akkora vérfürdő lesz itt, hogy megemlegetik!

- Tőlem aztán... - vonta meg a vállát a nő - holnaptól egy hétig szabadságon leszek, a sógoromék kölcsönadták a horgászházukat, nem nagy szám, de nálunk meg addig felújítják a fürdőszobát. Jut eszembe, valamivel szolgálhatok még?

- Nos, izé... adjon két kaparós sorsjegyet. De ne fáraósat hanem macskásat, különben...

- Tudom, tudom, különben kaszabolni fog egyet a levegőbe, hacsak nem tud biztonsági zárat feltörni. Kerek ötszázas lesz, készpénz vagy kártya?

- Ööö kártya, Visa, ha jó lesz...

- Meg is vagyunk, legyen szép napja!

- Talán majd holnap... - motyogta bizonytalanul G. Majd keresni kezdte Z.-t, aki annyira biztosította a helyszínt, hogy már a szomszéd drogériában kezdte sarokba szorítani a túl kíváncsi tusfürdőket, miközben az eladók azt találgatták, hogy akkor most be van-e drogozva, simán csak hülye, vagy a kettőnek valami sajátos kombinációja az, amit épp nem hisznek a szemüknek.

- Faszba, kéne már valami normális meló, nem bírom én ezt idegekkel - morogta maga elé G. De hát nem könnyű egy kisvárosban érvényesülni, ha az ember filozófiából diplomázott, és összehasonlító vallástörténetből írta a doktoriját.  A korai kereszténység gnosztikus eretnekmozgalmairól. Kár, hogy a világ azóta ilyen kibaszott bonyolult lett. 

saját.én

Gy. úr Csányban

Ha jól rémlik a 444 szúrta ki, hogy random - talán keddi - „közmédiás“ híradóban, a szűk fél óra alatt összesen huszonhárom alkalommal hangzott el Gyurcsány Ferenc neve, persze mindig negatív kontextusban. A rohadéké.

Hát, szerintem ez kevés! A minimum, amit Ártunk és Ormányunk kézből, évi százezer millió forinttal etetett pártszolgálatos tájékoztatási melléküzemágától elvárnék, az az átlagosan percenkénti gyurcsányozás. Mert elképzelhető, hogy széles e hazában akad még olyan Terike néni, aki számára nem kristálytiszta, hogy hazánkat maga a Sátán támadja (Brüsszelből főleg), és Gyurcsány az ő prófétája. Valamint hogy büdös a szája neki. (Mert abortált magzatokat ken a reggeli luxuspiritósára, amiket mostanában már a Bájden küld neki grátisz.)

Ráadásul a gonoszan, sorosista módon vakcinaellenes, álomgyilkos hazaárulók se mondhassák majd, hogy a csudálatos közmédiában nekik nem jut tér. Hiszen a gyurcsányokról több szó esik, mint Doktorminiszter Elnökúrrról, pedig ő személyesen megy ki a röpülő térre, várni a vakcinás szállítógép-szállítmányt, és szerényen még azt se filmezteti le, ahogy személyesen pakolja a ládákat testőrei által, miközben a másik kezével beoltja  targoncásokat is.

Gyurcsányozás nélkül a közmédia olyan, mint a májkrémes kenyér, kenyér nélkül. Hát kérem, a májkrém az nem áll csak úgy meg magától a levegőben.  Mert bár egyesek úgy csinálják, hogy megkenik a levegőt, aztán alátolják a kenyeret, de akkor is alá kell tolni. A híradóban gurcsányozással kell alapozni, mondhatni bemelegíteni minden pozitív hírt, hogy lássák a népek, ezekhez képest milyen faszagyerek is a mi vezénylő tábornokunk, aggasztó koleszterinszintje ellenére is. Legény ő a gáton, Brüsszelben, és a világ bármely stadionjának tetszőleges VIP-páholyában képes népiesen szotyolázni, mert attól hogy luxsugéppel magánrepült oda, még a nép egyszerű gyermeke. Izé... közül való!

(A karácsonyozással viszont vigyázni kell, arról az alkalmatlan szemüveges fasziról, akarom mondani a nevéről, túl sokaknak jutnak eszébe kellemes dolgok, ellenben a gyurcsánynak már a neve is randa.)

Szóval énszerintem azt gondolom, hogy fontos a kellő mennyiségű gyurcsányozás, ezzel is a szebb jövőt építjük a nemzet múltjának, jelszavunk munke és béka, gyurcsányozással küzdjünk a nyomasztó baloldali médiafölény külföldi nyomással támadása ellen! 

No pasaran! (Ja, ezt nem ide...)

...és GY.F. az Ő prófétája. (balrad.ru)

Pin Up

Ma van a Pí világnapja, a pínap. Nem a csónakos fickóé abból a filmből, akit nem evett meg a tigris, de  megette a hajószakácsot, hanem a számé, ami a matekórákon 3,14, és hát ugye március tizennegyedike az....

Pedig.  A Pí nem 3, 14, hanem az első ötven tizedesig 3,1415926535 8979323846 2643383279 5028841971 6939937510, és még ez sem pontos, közelítőleg sem, egészen kocka alakú japánok már néhány billiárd(!) tizedesig is kikompjúterelték az értékét, és még mindig nem találtak benne semmi ismétlődést vagy szabályszerűséget.

Mikor iskolás voltam, még az egyetemen is, aszonták a matektanárok háttérhatalmi szabadkőműves páholyának röpdolgozattal világuralomra törő tagjai, hogy a pí az egy irracionális szám.

Hát egy nagy faszt! A szám az szám, az mindig racionális, ami irracionális az nem szám, az egy drogos költő ködös hasonlata egy őszi reggelen, de amiről nem tudjuk, hogy mennyi, az eleve nem lehet szám. Mert kérdem én, lehet a boltban három pí a négyzeten zsömlét kérni? Naná hogy lehet, kérni bármikor, de kapni azt nem lehet, mert a pult mögött  csaj nem azért lett boltos, mert iskolás korában vakon hitt az irracionális számokban.  Hogy gyök kettő, meg ilyenek...

Amúgy a pível ki lehetne számolni az ideális zsömle kerületét, arra mondjuk jó lehetne, ámde:

- Nincs ideális zsömle, a zsömle ugyanis sosem kerek, mert ahogy Föld sem gömbölyű, hanem geoid, úgy a zsemle is zsemloid, maximum.

- De ha ideálisan kerek lenne, annál rosszabb lenne neki, hisz mivel nem tudjuk, pontosan mennyi a pí értéke, ki sem tudnánk számolni a pontos kerületét. Mondhatni a zsömlének irracionális kerülete lenne, de az irracionális zsemle nem lenne elég konkrét ahhoz, hogy megvajazzuk. A nélkül meg nyilván semmi értelme.

És az egész katyvasz megfejtése természetesen az, hogy a pí nem létezik, az ókori görögök találták ki, pont mint az atomokat (kérdem én, látott már valaki a józan paraszti saját két szemével atomot?), a negatív számokat (ami nincs az nincs, az nem tud sokféle mértékben nem lenni), vagy azt hogy az érzékelés központja az agy (pedig világos, hogy a szememmel látok, a fülemmel hallok stb, az agyammal nem tudok ilyet, pláne tapintani).

nlc.hu

Persze ezek a tudósok mind ilyenek. Egy William Harvey nevű angol, valamikor a 17. században állítólag "felfedezte" a vérkeringést, miközben nyilvánvaló, hogy a vér nem kering, mindig ugyanott van eloszlásban a testi szervezetünk belsejében. Ha megvágom az ujjam ugyanott, mint előző nap, ugyanott vérzik, és nekem senki sem fogja bemesélni, hogy a vér véletlenül pont akkor járt az ujjamban, mikor megvágtam. Mer' tudta előre, mi? Egy fenét, ott volt az végig.

Szóval ennyire kell komolyan venni a pít is, meg az ő világnapját. (Állítólag Einstein is március 14-én született, állítólag 1879-ben, gondolom nem véletlenül...) Vagy bármilyen világnapot.

Hiszen huszadikán lesz a boldogság világnapja, miközben a boldogság az pont olyan valami, ami nincs, az "átmeneti elégedettség" világnapján legalább lenne mire emlékezni, de ez már derogálna az ENSZnek. (Amit amúgy egy magyar, Ensz Géza alapított 1972-ben, egy bécsi társasutazás alkalmával a Westbahnhof férfivécéjében, csak ezt később letagadta a New York - Tel-Aviv tengely.)

Akkor már inkább várjuk meg július 14-ét, akkor lesz a Cápatudatosság Világnapja (Shark Awareness Day), mert bár annak sincs semmi értelme, de legalább tizedesjegyei sem, szóval a píhez képest ennyivel beljebb leszünk vele.

Aljas túlérzékenység

A death metal meg a grindcore jellemzően férfias műfajok, ahol szőrös-büdös, kicsi részeg és nagyon dühös tesztoszteron-matadorok hörgik a képünkbe, hogy a világ egy szemétdomb, az élet meg szar, de legalább beledöglünk mind. A zenéjük letépi a fejünket, no nem öncélúan, hanem szigorúan okulásul, és vérmérséklettől függően egyaránt jó lehet a feszültség levezetésére, és fokozására, a lényeg, hogy legyen feszkó, és tartson valahova.

Na most ehhez lépest képzeljünk el egy japán lánybandát, akik nem hordanak rózsaszín miniszoknyát, nem nyávognak fejhangon, őzikeszemekkel meredve a szivárványra, és az embernek nincs az érzése tőlük, hogy azonnal belek kellene fojtani őket egy medencényi vattacukorba. Nem használnak szintit (legfeljebb túszejtésre) és csak azok látják őket cukinak, akik egy esős őszi délutánon a rég bezárt darugyárba járnak lazulni, vagy nem járnak sehová, mert az őrök felszólítás nélkül lőnek a szökni próbálókra.

Nos, ők lennének  Flagitious Idiosyncrasy In The Dilapidation (Kiemelt Túlérzékenység a Romlásban - de még hatféleképpen lehet fordítani, a flagitious önmagában például annyit jelent, hogy aljas), egy tokiói zenekar, négy csaj (Makiko, Noriko, Konoko, Tamako), akik pont a death metal/ grincore vonalon találták meg saját önmegvalósításuk útját. Illetve Makiko tehetséges grafikus is, a zenekarban pedig ő a... izé.. vokalista. (Énekest mégsem írhatok, a szó klasszikus értelmében nem énekel, mint ahogy a műfaj férfi előadói sem, hangokat ad ki magából, a kriptamélyi hörgéstől a dermesztő sikolyokig terjedő skálán, ahogy azt a zenei szőnyegbombázás háttere előtt kell is.)

soranews24.com

Ez a fenti kép egyébként meglehetősen diznihercegnős, ahhoz képest, hogy milyen zenét adnak elő, ebből a beállásból még az is következhetne, hogy csak hülyéskednek, pózolnak kicsit a stúdióban, mielőtt a fiúk visszajönnek a cigiszünetről, aztán mennek is, nehogy lekéssék a Barbie-gyűjtők klubjának heti találkozóját.

Pedig a színpadon valami ilyesmit tolnak, hót komolyan:

Nomádok földje

Mindig is szerettem volna egy lakókocsiban lakni, hisz ott kicsi a rezsi,  nem kell sokat takarítani, és ha nem bírom a szomszédokat, arrébb gurulhatok. Igazából a lakókocsi a humán csigaház, ahol elég lenne egy ágy, némi tárolóhely, mert csak kevés ruhám meg cipőm lenne, kicsivel több könyvem, és néhány edényem, hogy tudjak főzni magamra. Laptop és wi-fi, azt' meg is vagyunk, nem kellene túlgondolni az olyan dolgokat, hogy kábeltévé, mikrosütő, buszbérlet vagy törzsvásárlói kártya.

Hát, A nomádok földje című tavalyi filmben a főhős (a konstans módon remek Frances McDormand), valami ilyesmibe vág bele, mondjuk nem teljesen önszántából. Vagyis mégis, hisz a helyzet hozta kényszer hatására azért maga választja a modern, gépesített nomád szerepét, összességében váltakozó sikerrel.

Mert a történet ott kezdődik, hogy egyszer volt, tudjuk hol volt egy kisváros Nevadában, bizonyos Empire, amely nevével ellentétben nemhogy birodalom nem volt, de - mint kiderült - még igazi település sem. Mert az egészet tokkal-vonóval egyetlen bányaipari cég birtokolta és működtette, ám mikor jött a csúnya, rossz visszaesés még 2011-ben, és vele a csőd, bezárták az egészet a picsába, és lényegében mindenki egy csapásra munkanélküli lett.

Köztük a McDormand által alakított (pontosabban a kamera előtt általa megélt) Fern is, aki amúgy özvegy, és bár férje emléke a város maradékaihoz köti, de előbb-utóbb el kell engednie a helyet, aminek már irányítószáma sincs.

Így aztán egy furgonba teszi át székhelyét, a nagy amerikai álom rozsdás mellékvágányán parkoló csigaházba (ez de szép képzavar volt, úgyhogy maradhat...), nem szívből, muszájból csupán. De hát egy idő után kezdi megkedvelni a nomád életet, azt hogy egy furgonban lakik, sőt a nézőnek kissé monoton tájat (mely ugye "ont monoton bút, konokon és fájón") is egyre szebbnek látja, így aztán a kényszermegoldás elköteleződéssé és életprogrammá erjed benne, amihez persze kellenek mentorai, a valódi nomádok is.

port.hu

A filmnek nincs határozott irányba tartó története, ami nem is meglepő, hisz eleve a fikció és a dokumentarizmus határán egyensúlyoz, ez a műfaj amúgy felénk is népszerű volt egykor, dokumentum-játékfilmnek hívták, és olyan alkotások reprezentálták, mint például Dárday István Jutalomutazása vagy a Családi tűzfészek a fiatal Tarr Bélától.

Ez egy road-movie, a műfaj klasszikus kettőssége mentén elkészítve, azaz egyrészt nem a cél, hanem maga az utazás a lényeg (amely gondolat maga a Nők Lapja-kompatibilis zen buddhizmus), másrészt a külső utazás mindig egy belsővel társul, de ez itt pont nincs túlgondolva. Chloé Zhao kínai származású rendező úgy csinálja meg az egész cuccot, mintha csak követné alanyait a kamerájával, miközben azért van neki egy irodalmi alapja, amiből ő maga írt forgatókönyvet, csak ez az énje inkább az árnyékban bujkál, legalább is a film nagy részében.

A nomádok földje egy mérsékelten melankolikus, egyáltalán nem bukolikus, és csak néha allegorikus darab, utóbbi mondjuk tényleg nehezen lehetne, mikor a négy tulajdonképpen főszereplőből hárman valódi nomádok, aki nem magukat alakítják, csak magukat adják. Ők képviselik a dokumentarista szálat, Frances McDormand meg nem azért Oscar- és mindenféle díjas, hogy ne tudjon hézagmentesen közéjük simulni. Egyébként sem az a tipikus hollywoodi sztár, nem bámulnánk meg ha egy zsák szennyessel jönne a szembe a mosodában.

És hát a valódi nomádok sem jókedvükben lettek azok, Linda May, az egyik főszereplő például hatvan fölött kényszerült a lakóautóba, miután a 2008-ban bedurranó gazdasági világválság elvitte az egzisztenciáját, és onnantól az államban fel-alá cirkálva kellett alkalmi munkákból megélnie, rendes nyugdíj hiányában. Mint amúgy oly sokaknak.

Így aztán a nomádok földjén van egy adag társadalomkritika, egy adag költőiség (mert például David maga választja ezt az életet, a mókuskerék helyett), meg hús-vér emberek, akik, akiket kevesen irigyelnek, de legalább szabadok. Na ja, ez az értelme a csigaháznak, gondolom, nekem is ezért hiányzik.

A film karcos, de nem fáj, szürkés, de belelátjuk a színeket, van súlya, de nem álmodunk rosszat tőle. Esetleg vele.

Elmaradó idus

Idén megint elmarad a március tizenötödike, ami persze nem nagy baj, az úgynevezett nemzeti ünnepek nálunk amúgy is arról szólnak, hogy politikusok ostobaságokat besszélnek az összeverődött népnek, melyben aláhúzzák, kiemelik, hangsúlyozzák és nyomatékosítják, hogy a forradalmárok méltó örökösei bizony ők maguk, valamint hűbéreseik. ('Gusztus huszadikán ugyanez szentistvánban.) Az meg a fenének se hiányzik.

Gondolom ezzel párhuzamosan az idén se szúrja le Húliusz Cézárt Teisfiam Idus, a közismert brútusz, még jó hogy Shakespeare már jó rég megírta a sztorit. Petőfi se szabadítja ki Stancsicsot, pedig rajta speciel lenne mit. Káder János is egy üres stadionban mond majd beszédet, így csak a testőrei alszanak el rajta, de majd álmukban csengetnek picit, miközben az istenadta nép otthon ül a monitor előtt és  fészbukon tűzi ki kokárdát, már ha.

Szóval bár forr a dalom, de a szabadságharc hómofiszban zajlik csak, esetleg majd húsvétkor bepótolják. Mert a húsvét az amúgy is olyan forradalmi (Fel! Támadunk! - ugyebár), bár a Jézus nevű, krisztusi foglalkozásút, ha ma élne, minden bizonnyal "primitív, baromállat hippinek" minősítené Ötösszámú Párttagkönyv Zsolt, a bájer.

De hát épp erről szól az ünnep, az emelkedettségről, meg annak lerántásáról a disznóvágások méltóságának szintjére, elvégre nem létezik olyan drága öltöny, ami elfedné a hatalom görcsös akarása által kiváltott szalonnás tekintetet, és légyölő szájszagot.

Ezt idén is megússzuk, és gyanús, hogy Ártunknak és Ormányunknak most nincs is nagyon ellenére, elvégre az elmúlt hónapok emberéletekben mérhető töketlenkedése után más se hiányozna nekik, csak valami jó kis forradalmi hangulat. Amúgy persze mindig minden hatalom úgy van vele, hogy a forradalom az ő, ha másképp nem is, de a korábbi forradalmak örököseként, mindenki más legfeljebb lázadó. Vagy ahogy a ProstiSrácok félhülye propagandistái fogalmazni szoktak: ideiglenesen hazánkban állomásozó ellenzék. Az ilyen "ünneplés" meg tényleg a hátunk közepére, csak a miheztartás végett.

kepregeny.blog.hu

Ritmizált kukkolás

Tényleg nagyon menők ezek a netes reklám-algoritmusok, már rájöttek, hogy bírom a puzzle-t, így aztán minden oldalon (a HVG-től a Guradian-ig) mindenhol puzzle-t akarnak rám sózni, ráadásul, mindig ugyanazt a néhányat. Csak azért, mert naponta kirakok párat online, igazán nem értem, honnan veszik, hogy én ezt kedvelem? Mert mi van akkor - csak a példa kedvéért -  ha kifejezettem rühellem a műfajt, lelkileg megvisel, és mikor már öt perce nem találok egy darabot sem, aminek meglenne a helye, kezdek őrjöngéskész pszichopatává változni?

Mert lehetséges, hogy akkora önutálat dolgozik bennem, hogy ezzel büntetem magam. méghozzá úgy, hogy direkt sóskafőzeléket készítek magamnak ebédre, akciós virslivel (talán ez az egyetlen étel, amit igazán utálok), aztán bekapcsolom a Dizni Csenelt vagy a Nóta TV-t háttérzajnak, és nekiállok kirakni egy háromszáz darabos donáldkacsás puzzle-t. Mert megérdemlem.

Oké, egy algoritmust végül is nem kell hogy érdekelje, mi a motivációja a fogyasztásomnak, tőle aztán lehetek mazochista, öngyűlölő (mint egy neonáci zsidó), kényszeres neurotikus vagy simán csak buta, mint a sár, ha ezer hozzám hasonló nyomoroncból egy-kettőnél vásárlást eredményez a hirdetés, globálisan máris remek biznisz algoritmizálni a szokásainkat.

Nálam mondjuk nincs az a hirdetés, aminek a hatására bármit is vásárolnék, hisz egyszerűen nincs miből, mert bár millióim, sőt milliárdjaim vannak a kisszekrény felső fiókjában, de azok igazi, háború utáni inflációs pengők, és nem biztos hogy százmillióból kijön egy kifli. De ha mégis, az is csak abban az esetben, ha a sarki garázsboltban egy súlyosan látássérült eladócsajba futok bele, aki a harminc dioptriájából minimum huszonötöt aznap épp otthon felejtett.

Az viszont nem teljesen világos, hogy a hüvelyfolyás elleni szerek reklámjai miért sorakoznak fel rendre a puzzle-hirdetések mellé? Nekem nincs hüvelyfolyásom, amennyire az elmúlt évtizedekben észrevettem hüvelyem sincs, vagy ha volt is már rég elfolyt, szóval már nem kell az esemény utáni tabletta sem. Ha hüvelyre támadt igényem, rendre keresni kellet valakit, akinek volt, és el kellett vinni moziba, meg pizzázni, ahogy azt az általános társadalmi szokások diktálják. Plusz esetenként virág, és a születés- meg névnap észben tartása. De folyásokról ritkán beszélgettünk, bár asszem azért ilyen is volt...

Az algoritmussal pedig két eset van. Az egyik, hogy egyéb paramétereim alapján feltételezi, hogy heteroszexuális, párkapcsolatban lévő alak vagyok, ahogy az már az én koromban és helyzetemben szokás. Pedig már csak az első igaz, de ettől még megpróbálnak valami hüvelyizét rásózni a nemlétező másikra, én meg nem tudom a Nemzetközi Algoritmus Hivatal ímélcímét, hogy megírjam nekik, ne fáradjanak.

A másik eshetőség, hogy az algoritmus szar, de hát mit várunk attól a rendszertől, amely az IP-címem alapján teljes biztonsággal tudja, hogy én bizony Dunaújvárosban vagyok, és ottani állásajánlatokat küldözget, meg szintén ottani, amatőr kurvák elérhetőségeit...

Ez utóbbiról jut eszembe: nem csak azt feltételezi rólam a Rendszer, hogy párkapcsolatban élek, de azt is, hogy ez a kapcsolat már eléggé kihűlt ahhoz, hogy benne legyek egy kis kurvázásban. Pedig akkor már inkább a puzzle, pláne ha Nagy Testvér ennyire intenzíven kukkol.

denofgeek.com

Abból, azzá

A Porrá (To Dust) egy 2018-as amerikai film, amelyet furcsa módom nálunk be sem mutattak, illetve csak tévében. Pedig a főszereplője az a Röhrig Géza, aki ugye a Saul fia főszereplőjeként már beírta magát a hazai filmtörténetbe.

Ez a film egy igazi kamaradráma, pontosabban kamara-fekete-komédia, amelyben Röhrig mellet Matthew Broderick a játszótárs, ők ketten egy afféle furcsa párként bukdácsolnak végig a gyász, a kulturális különbségek, a vallási tabuk, meg a halállal kapcsolatos filozófiai kérdések különböző stációin.

Mert Shmuel (Röhrig), a New York-i ortodox zsidó felesége meghal rákban, és őt az foglalkoztatja szüntelen, mikor is lesz szabad a lelke. Az írások szerint ugyanis ez akkor jön el, mikor a teste teljesen elporlad, de fogalma sincs róla, ez mikor következhet be. Így aztán felkeres egy biológiaprofesszort (Broderick), hogy választ kapjon kínzó kérdésére, aki végül - önmagát is meglepve - nem hajtja el a fenébe, hanem elkezdi magyarázni neki a bomlás folyamatát. És egy filmmel szemlélteti is, amin egy disznó teteme rohad el gyorsított felvételben, mondván hogy testzsír-százalék, szőrzet és egyebek tekintetében a disznó modellezi legjobban az emberi testet. (És akkor csodálkozunk, ha a  főnökünkről vagy a szomszédunkról azt gondoljuk, hogy lelkében is disznó?)

Albert, a professzor egyébként maga sem egy mintapolgár, nem kicsit szét van már csúszva, talán ezért is megy bele a fura kísérletbe, bár még mintha motoszkálna benne némi tudományos érdeklődés  is.

filmtett.ro

Shmuelnek viszont több se kell, fogja magát, és egy kínai étteremből szerez egy egész disznót (pedig a gőzölt batyujuk is finom), ami esetében már maga a törvényszegés, hisz a disznó annyira nem kóser, hogy hozzá se lehetne érnie. Elássa az erdőben, de Albert szerint tejesen feleslegesen, mert a feleségével ellentétben a disznó nem fél nappal korábban pusztult el, ráadásul a feleségét ki sem belezték, be sem pácolták a temetés előtt, viszont egy fenyőkoporsóba tették, ami az éttermi sertésnek már nem jutott. Szóval modellezésnek pont nem jó az egész.

Shmuel ekkor lop egy disznót (újabb törvényszegés), amit a prof mintegy véletlenül megfojt, majd rendesen, vásznakba tekerve, dobozolva ássák el az erdőn, hogy időnként megnézzék, hogy fest a néhai, melyből már  biztos nem lesz húsvéti sonka.

Közben Shmuel családja, főleg a két fia, egyre inkább meg van győződve róla, hogy apjukat egy dibuk, egy amolyan kóbor lélek szállta meg, mert ortodox zsidó körökben nem sokat adnak az olyan orvosi-pszichológiai definíciókra, mint amilyen a depresszióé.

Van itt minden, ami egyszerre komikus, kicsit bizarr, és némileg határsértő: élő disznó a bérlakásban, szemeteszsákkal a fején, eltemetett disznóval álmodó zaklatott és depressziós haszid kántor, jiddis káromkodás ("Ne pisálj a hátamra, és mondd hogy esik!"), meg testfarm, ahol direkt szabadon heverő pucér hullákon vizsgálják az emberi test bomlási folyamatait.

A Porrá tipikusan az a film, ahol folyamatosan fekete humor oldja az amúgy súlyos drámaiságot, de úgy, hogy egy pillanatra sem lesz belőle valami ócska zsidóvicc. Végig megtart egy sajátosan sötét tónust, mondhatni méltóságot, ami ez esetben tényleg nagy mutatvány a rendezőként elsőfilmes Shawn Snyder részéről. Unortodox film, ami mégsem sérti az ortodoxokat, dráma a halál elfogadásáról/feldolgozásáról, de közben a maga módján szórakoztató. Mondjuk én nem bántam volna, ha egy kicsivel több gondolkodnivalót ad, de az élmény így is zsigeri, amiért önmagában megéri megnézni.  Például itt.

p.s. Olvastam egy interjút a rendezővel, ahol azt mondta, eredetileg egy ilyen százezer dolláros, gyakorlatilag no budget filmnek indult a cucc, de aztán bejelentkezett Emily Mortimer, később Ron Perlman (akik a film producerei között is szerepeltek), és hirtelen lett rendes költségvetés, meg lett Matthew Broderick. Röhrig addigra már megvolt, mert Snyder látta a Saul fia sajtóvetítését, és arra gondolt, hogy a két sztori között igen is van hasonlóság, meg amúgy is volt valami produkciós cégen keresztül kapcsolatuk. Az viszont az interjúból sem derül ki, hogy ki lehetett Lisa Snyder, aki emlékének a filmet ajánlották az alkotók.

Ellenben fura, hogy a szinkronos változatban Röhrig Géza magyar hangja nem Röhrig Géza, bár hogy ki, azt nem tudom, és igazából nem is igen érdekel...

Vén fater

Az mindig vicces, mikor az ember félrehall címeket, és nem a bikicsunáj-jellegű halandzsára kell gondolni, hanem mikor a félrehalott címnek is van értelme. Elvégre nyilván nem mindegy, hogy csapba szarni vagy szarba csapni, de legalább mindkét változat értelmes. Értelmes és gusztustalan.

Persze ha az ember nem horkolt pulóveres, szigorúan római kaotikus hallású értelmetlenségi, akkor némi trágárságon azért nem akad fenn. (Ám ezt itt abba is hagyom, messziről kerülném az elbesenyőpistabácsisodáshoz vezető utat, szegény Laár Andrást is de utálom már érte.)

Most viszont elém dobta a jutyúb algoritmusa ezt a Queen klasszikust, a nagyon jó, de nem sláger dalaik közül (a klip nyilván nem korabeli, akkor minimum emlékeznék rá, meg benne lenne a zenekar),  a News of the World albumról. A címről csak később derült ki, hogy egy brit bulvárhetilap, illetve csak volt, mert 2011-ben megszűnt.

A dal címe ugye az, hogy All Dead, azaz Mind halott, de az egyik kommentelőhöz hasonlóan kamaszként és én is úgy halottam a refrént, hogy Old Dad, azaz Öreg Fater. És az akkori angoltudásommal, logikusan bele is halottam a szövegbe valami homályos értelmet, miszerint a lírai énnek nem  szerelme hiányzik, hanem az apja. Pedig nekem pont az apám nem hiányzik már vagy negyven éve, a szerelmem viszont, na ja. 

Ezért is bírnak eltalálni az ilyen depresszív szomorkák, mert ez a dal minden csak nem vidám. És még a szöveget se kell bemásolnom, bele van rajzfilmezve a klipbe. Mostanában sokat süt  nap, lassan tényleg itt a tavasz, de egy-egy ilyen szám segít, hogy ez alapvetően ne érdekeljen. Na nem mintha egyébként érdekelne egy cseppet is, három-négy alapvető dologból legalább kettőnek kellene megoldódnia ahhoz, hogy csak olyan mély legyen a privát gödröm, amibe már besüt az a kurva nap. (Azért három bekezdés alatt eljutni  vicceskedéstől idáig, az azért már valami...)

Azért a szövegben tényleg nagyon magamra ismerek, és még az is lehet, hogy az a torokszorítás amit okoz, az valamiféle katarzis.

Ártalmasan társadalmas

Igazán remek hír, hogy Demeter Szilárd kormányhitű alfőkultúrharcoshoz hozzávág a kormány 23 milliárdot, hogy jól pörögjön az általa kormánybiztosként (valamint tettestársként) elkövetett pop-program, és öt éven belül felhúzhassanak Óbudán egy popkulturális központot.

Na ja, úgy kell ez most a magyarnak, mint egy falat kenyér, a járvány csúcsán, a gazdasági válság szakadékának mélyén, hisz a rekord államháztartási hiány alkalmából huszonháromezer-milliónak keresve sem találhatnának jobb helyet. Nyilván nem arról van szó, hogy akkor most a válság miatt egyáltalán ne költsünk kultúrára, mert de, csakhogy ez itt teljesen nyilvánvalóan arról szól (már megint), hogy haverokat kell látszatprojekteken keresztül kitömni pénzzel.

Ami persze igazán értelmetlen az egész történetben az annyi, hogy az egész projektet eredetileg úgy hívják, hogy "a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítás és társadalmasítása". Azt most hagyjuk is, hogy miféle pop/rock zene az, amit államilag kell megújítani, ez egy értelmezhetetlen, minimum kádárista (maximum sztálinista) baromság. De a társadalmasítás az nem baromság, hanem nettó értelmetlenség.

Mert a popkultúra lényege, hogy populáris, azaz népszerű, valami amit a nép szeret, azaz a legtöbbek által fogyasztott szelete a kultúrának. A popkultúrát nem kell társadalmasítani, társadalmas az már eleve, mondhatni definíciószerűen, szemben például a kortárs képzőművészettel, a dzsesszel vagy a klasszikus balettel. Ami a kultúránk alapjaihoz tartozik, annál a "társdalmasítás" nagyjából annyit jelenthet, hogy a hatalom rá akar ülni a kollektív létezés egy alapvetően tőle független szeletére. Mert látja annak tömeges hatását, és kell neki. A társadalmasítás az államosítás szándékának avagy óhajának eufemisztikus megfogalmazása.

Ennyi erővel lehetne milliárdos programokat indítani az ittas vezetés, a családon belüli erőszak vagy a korrupció társadalmasításáról is. Elvégre alapvető emberi jog faszfejnek lenni, és bár a többség ezt eleve így gondolja, de néhány tízmilliárdot azért erre is ki lehetne cseszni az ablakon...

steamcommunity.com

Ideges légiós

Napra pontosan 190 évvel ezelőtt hozta létre I. Lajos Fülöp francia király a híres Idegenlégiót, azaz Légion Éntragre-t, amely arra nemes és mélységesen humánus gondolatra épült, hogy a derék franciák helyett mégis inkább a gyüttment külföldiek dögöljenek meg a különböző háborúk első vonalában, amennyire csak lehetséges.

És mivel eleinte főleg csak markecolók, bérgyilkosok, visszavonult kalózok, irodalomkritikusok és egyéb gyanús elemek jelentkeztek, gyorsan át is helyezték a központját a gyarmatokra, konkrétan Algériába, és amíg az francia fennhatóság alatt állt (1962-ig), maradtak is ott.

Aztán lassan amolyan elit alakulat lett belőlük, szóval egy idő után már nem működött, hogy valaki beesett a kapun, és másnap már egyenruhában tűrte, ahogy egy pszichopata őrmester üvöltözik vele a reggeli sorakozónál. Egyre kevesebb jelentkezőt vettek fel, ha jól tudom, ma alig tíz százalék fölött van azok aránya, akik beválnak.

Ott voltak nagyjából minden háborúban, ahol a franciák érdekeltek voltak, főleg a gyarmatokon persze, már amíg voltak gyarmatok.

A légióban szolgáltak híres emberek is, például a budapesti születésű Arthur Koestler, (a Sötétség délben szerzője, aki ugye brit íróként lett világhírű) altisztként, pont mint Cole Porter. Jean-Marie Le Pen, a francia Csurka István (mínusz irodalmi munkásság) pedig egyenesen tiszt volt a légióban.

És hát az idegenlégió csak a franciáknak idegen,nekünk magyaroknak nagyon is ismerős. És nem azért, mert az évek során nagyjából négyezer magyar szolgált ott (németből több mint kétszázezer), hanem nyilván Rejtő Jenő okán, aki jobbára a pesti Japán Kávéház asztalánál ülve írta a légiós történeteit. Úgyhogy nekünk az igazán híres légiósok nem a fent említettek, hanem Csülök, Galamb, Tuskó Hopkins, A Nagy Levin, Senki Alfonz, Potrien őrmester, no és persze Troppauer Hümér, az alanyi költő, akinek verseit minden bajtársa szereti. Mert aki nem, az nyolc napon túl gyógyul...

És jut eszembe, egyszer jártam én is a légió egyik mobilt toborzóirodájába, a monacói kikötőben, marha régen. (1993-ban, ha jól emlékszem.) Egy nagy fekete kamion volt, gondoltam hátha lehet valami szuvenírt zsákmányolni. De aztán gyorsan kijöttem, mert az ott üldögélő toborzótiszt túl barátságosan mosolygott...

kepeskiado.hu

A történet vége után eggyel

Szinte meg is feledkeztem már róla, hogy egykori munkahelyem nem hogy nem létezik már, de hivatalosan már utódja sem. Mert volt egyszer egy Kaposvári Egyetem (azt hiszem többen olvassák ezt olyanok, akik szintén dolgoztak ott, sőt akikkel dolgoztam együtt), élt húsz évet, persze azt is minek.

Már az ezredfordulón is hülyeségnek tartottam a Pokorni-féle egyetemi integrációt, pláne mert négy évig jártam a Szociológiai Intézetbe, hogy aztán ötödév végén a bölcsészkartól kapjak diplomát, aminek legfeljebb a büféjében jártam. Kétszer.

De legyen, ott legalább egy egyetemen belül integráltak, de a területi-települési alapú integráció orbitális hülyeségnek tűnt. A KE például úgy lett, hogy a korábbi tanítóképző főiskolát összevonták egy szintén helyi állattenyésztési karral, és ahhoz szélsőségesen szarkasztikusnak kell lenni, hogy a gyerekek tanítását és az állatok tenyésztését bármilyen szempontból is egy platformra tartozónak képzeljük el. Ez így nem universitas lett, nem egy nagy egyetem, csak egy furcsa kis öszvér a hátsó udvarból. Nem természetes módon alakult ki, hogy elkezdett egyre több tudományterülettel foglalkozni, egyre sokágúbban működni, csak úgy összecsapták, egyetlen tollvonással.

Nemrég meg egyetlen tollvonással meg is szüntették, ami persze  várható volt, eléggé kiüresedett az egész, a képzések jelentős része eltűnt, a tudományos súlya meg annyi volt, mint a lepkefing ellenszélben. Igazából országos szinten annyit tudtak róla, hogy ott is van már állami színészképzés, amit aztán Vidnyánszky Böhömke vert szét, a maga örömére.

De az mondjuk vicces, hogy az egész kaposvári cuccot belecsapták a gödöllői központú SZIE-be, ami így valószínűleg a világ egyetlen agrár főprofilú  egyeteme lett, aminek művészeti kara is van. Esetleg a nagyon kevés egyike.

De február elejétől már SZIE (Szent István Egyetem) sincs, mert már úgy hívják, hogy "Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem". A nevét azért kell idézőjelbe tenni, mert nem bírom komolyan venni. (Akkor sem, ha a közismert bon mot szerint, remélem komolyan gondolják, mert viccnek elég szar lenne.)

Először is hiányolom a nevéből a "Nemzeti" jelzőt, rémes felelőtlenség kihagyni, abban az országban, ahol a sarki trafik is nemzeti.

Másodszor, ebbe az elnevezésbe már igen nehezen fér bele egy pedagógiai meg egy művészeti kar, mondjuk lehet, hogy épp ez a szándék, de a gazdaságtudomány is határeset. Kivéve, ha ráálnak az agárközgazdász-képzésre. 

Esetleg életközgazdász szakot is indítanak. Ezektől minden kitelik.

Rojál bábszínház

Aktuálisan nem lehet úgy megnyitni egy hírportált, hogy ne Herri herceg és bé neje interjúja jöjjön szembe a címoldalon. Akik előadják a maguk tragikus történetét, a művelt közönség meg szörnyülködik, pedig ezt a monarchiának nevezett izét, pont az ő érdeklődésük tartja életben és működteti mind  mai napig. 

Mert a brit királyi család a világ legrégebben futó, és legnézettebb, bábszínházba oltott valóságsója, semmi több. Fényes díszletek,  drága öltönyökben meg vicces díszegyenruhákban feszengés, királyi esküvőkre kiadott limitált emléktányérok, bulvárlapok címoldalai, paloták előtt csápoló rajongók, és medvekucsmás faszik, akik szakmájukra nézve menetelni tudnak, aztán sokáig egy helyben állni.

Herri herceg csak arra jött rá (de gondolom többen is a családból), hogy ő csak egy báb, egy olyan popsztár, akinek teljesítményt sem kell felmutatnia, elég beleszületni a szerepébe. Az nem baj ha nagy ritkán csinál egy kisebb botrányt, azt tuti címlap a The Sun-ban, de főleg fogadásokra kell járni, avatóbeszédeket mondani, meg jótékonysági jótékonyságokban jótékonykodni. Jó egyetemekre járni például nem kell, úgysem használná semmire a mondjuk mérnöki vagy történészi diplomáját, királyi hercegeknek valami katonai suli kötelező, hogy aztán díszegyenruhában integethessenek a palota erkélyéről.

És hát neki elege lett ebből, de kellett egy elvált amerikai nő feleségnek, hogy ki is merjen szállni. (Egyébként centire igaz ez VIII. Edwardra is, aki konkrétan a trónról mondott le, hogy aztán Windsor hercegeként éljen, naná hogy külföldön.)

Ezzel együtt sajnálja a fene. Ha az embernek az a kihívás, hogy a közepesen lepukkant panellakása következő havi rezsijét ki tudja fizetni, akkor nem bírja sajnálni azt, aki szerencsétlenségére egy királyi palotába született bele. Most képzeljük el, ha Herri egy manchesteri munkásnegyedbe születik, apu munkanélküli, anya meg három műszakos a pelenkagyárban, kétséges, hogy saját jogán ekkora híresség lett volna. (Az kasztjellegű osztálytársadalmak diszkrét bája, ugyebár.)

Amivel azt akarom mondani, hogy érteni értem, de nem esik meg rajta a szívem, hisz irigylem a problémáit...

Kimaszkolás

Svájcban népszavazáson döntöttek arról, hogy innentől tilos az arcot eltakaró ruhadarabok viselése, praktikusan a burkáé és a nikábé, bár ezeket így nem nevesítik. (Svájcban amúgy állandóan népszavaznak valamiről,valószínűleg arról is, hogy lehet-e zöld a ketchup?)

Persze lehetne most elmélkedni arról, hogy mi a helyzet itt a vallásszabadsággal, meg általában az emberi jogokkal, hisz egy nyíltan iszlámellenes pártocska kezdeményezte az egészet, de ez már egy többszörösen lejátszott meccs. 

Ami viszont kissé abszurd, az az, hogy egyfelől ezeknek a világjárvány kellős közepén sincs jobb dolguk, másfelől meg pont akkor döntenek arról, hogy hát, az arcot eltakarni csúnya dolog, mikor mindenhol maszkot kell viselni, ami ugye az arc nagy részét eleve takarja. De annyira, hogy az emberek néha meg sem ismerik a régebben látott ismerősöket, ha szembe jönnek az utcán.

Ráadásul mikor ennyire verőfényes napsütés van (amit részemről utálok), akkor magam például eleve bézbólsapkát húzok, és esetleg napszemüveget, úgyhogy az arcomból nagyjából az orrom látszik. Márpedig egy embert csak az egészen elvetemültek tudnak felismerni pusztán az orráról, kivéve haa az illető nem Cyrano vagy Pinokkió.

A sarki kisboltban persze még így is felismernek az eladócsajok, de leginkább a bézbólsapkámról, amiről már megjegyezték, hogy jellegzetes, meg egyáltalán, elég egysíkúan öltözködöm. Szóval ha valaki, aki nagyjából olyan magas mint én, felvenné a sárga kapucnis pulcsimat, a Dallas Cowboys sapkámat, maszkkal és napszemüveggel, annak szó nélkül félretennének a tökmagos kenyérből meg a nemparadicsomos szardíniából, bár nem akarok tippeket adni.

femina.hu

Bekavar az alvászavar

Alapvetően rossz alvó vagyok. Ami alatt nem azt értem, hogy alvás közben gonosz, aljas és erőszakos dolgokat művelek (olyanokat csak álmodni szoktam), hanem hogy nem bírok végigaludni egy éjszakát. Nagy nehezen elalszom, másfél óra múlva felébredek, egy darabig forgolódom, aztán alszom egy negyven percet, kicsit megint forgolódok, aztán megint alvás, és így megy ez reggelig.

Miközben ha időre kell kelnem, külön idegesítem magam azzal, hogy ha most elalszom még alhatok hat órát, ha most akkor még ötöt stb, miközben nyilvánvaló abban a hat órában kétszer-háromszor ébredek fel.

És akkor a mentők, meg az éjszakai kamionok... Oké, közelben van a mentőállomás, én meg két főútvonal találkozásánál lakom, szóval legtöbbször erre jönnek, de azt nem értem, miért kell ablaküveg-repesztő szirénával közlekedni éjjel kettőkor. Amikor forgalom alig, elég lenne egy figyelmeztető lövés a csomópont előtt, de ha kicsit lassítanának, és látnák, hogy sehol senki, azt is lespórolhatnák.

Elméletem szerint a mentősök magukat próbálják ébren tartani a folyamatos szirénázással, de engem is sikerül, meg bárkit, aki három sarokra lakik és nem jó alvó. Ja, értem, hogy a mentőzés fontos küldetés, de hosszú évekig meg tudták oldani, hogy ne ébredjen fel a fél környék, ha éjszaka kell menteniük. Csak mostanában nem megy, amikor nyolc után már tényleg elvétve jár erre egy-egy autó vagy gyalogos.

A kamionosok meg simán csak tahók, mert éjszaka is mennek a közlekedési lámpák, és ha látják, hogy sárga, akkor a gázba lépnek, és a város közepén is kilencvennel rongyolnák át, jobbára már a piroson. Ezt nappal ritkábban űzik, de ugye az éjszakai forgalom, meg nyilván a tökük tele van, hogy már megint éjszaka kell vezetniük. Mert Alsó-Fosztóképzőn reggelre várják a a fagyasztott edzőcipőket.

Így aztán a sárágra gyorsuló kamion, a kissé már felgyűrődött aszfalton akkorát szól, mintha ágyúval lőnének, közvetlenül az ablakom alatt.

És van egy harmadik zajforrás, és ez a legidegesítőbb. A minap (miéjjel, hogy pontos legyek), arra ébredtem, hogy horkolok. Más horkolására ébredni vacak, de természetes helyzet, de a sajátunkra?

Ha az ember egyedül él, akkor legalább a horkolástól felriadástól nem kellene tartania, de amekkora lúzer vagyok, én még ezt is összehozom. Teljesen egyedül, magamtól magamnak, hogy rohadnék meg.

Vizuális katasztrófa-turizmus

Tényleg szeretem a katasztrófafilmeket. Jó látni, ahogy elpusztul a világ, a sírján nem lesz virág, de a fotelből ez mérsékelten zavar csak. A baj csak annyi, hogy a mostani katasztrófafilmek szarok. Katasztrofálisak, de nem a tematika, hanem a megvalósítás értelmében, ilyen CGI-vel rajzolt pusztulás-pornók, ahol tényleg azt várja már csak az ember, hogy dögöljön meg az összes sablonos karakter, lehetőleg máma még, akkor is ha Jeff Goldblumból vagy valaki hasonlóból van odarendezve.

A minap belefutottam valamelyik filmcsatornán a 2012 című különösen penetráns darabba, ami a katasztrófafilmek Agymenőkje, mindent beletesznek, ami szerintük kell a műfajhoz, de ettől csak nézhetetlenné válik az egész, hisz maximálisan hiteltelen, és a főszereplők nagy részét egy idő után már lecsapnánk egy lapáttal, és - ha már kéznél a szerszám - elásnánk őket a kert végébe.

Ez a kétezertizenkettő is olyan, mintha összeöntenénk a mákostésztát a a vadasmártással, dobnánk rá egy kis mustáros eperlekvárt, és aztán az egészet kirántanánk. A sokat markolós keveset fogás tipikus esete. Meg akarták csinálni az ultimte katasztrófafilmet, de egy hányadék lett belőle.

Mondjuk végig sem tudtam nézni, két kísérletből sem, most meg (harmadikra) szigurúan csak háttértévézve, miközben kiraktam egy online puzzle-t, és megírtam az aktuális szociálpszichológia ismeretterjesztésemet. (Na jó, ez már némileg nyelvészet volt,  a szaknyelv - úgy is mint  az orvosi konyhalatin - meg a köznyelv közti feszültségekről.)

De eszembe jutott, hogy gyerekkoromba még tök jó katasztrófafilmeket láttam, amikben ugyan nem pusztult el a világ, a tömeges kihalás jobbára egy repülő vagy egy hajó utasaira vonatkozott, de legalább volt bennük valódi dráma und izgalom. Nem csak ez a videojáték-esztétika, ahol dőlnek a felhőkarcolók, repülőgép anyahajó zuhan a Fehér Házra, vagy hőseinket konkrétan a jégkorszak üldözi. (Ez ugye a Holnaputánban van, ami legalább kellően drámai, de a mikor a huszonéves színészek játszotta középiskolások tényleg a mögöttük jövő eljegesedés elől futnak, aztán gyorsan bezárják az ajtót, hogy a jégkorszak ne tudjon bejönni, na onnantól már csak a szánalmas-röhejes kategóriában játszik a mű. Mint a Deep Impact, aminél meg elmotoroznak a becsapódó meteorit elől, bár ha a a Halálcsillag közeledne, nyilván át kéne szállniuk valami sportkocsiba.)

Semmi baj amúgy a látványos filmekkel, csak amikor a látvány átveszi a dramaturgiai logika, egyáltalán, az épkézláb történet helyét, akkor az onnantól nem film, maximum valami vizuál-fantáziálás.

Meg bevételhajhászás, ami akkor is kínos, ha a hollywoodi katasztrófa-orgiák persze, hogy a bevételre hajtanak, de mindenáron? Ezek a mai mozgóképipari betanított munkások tényleg nem akarnak kicsit önmegvalósítani, művészileg önkifejezni úgy, hogy néhány pillanatig nem a bankszámlájukra gondolnak?

A kérdés költői, persze hogy nem, aki ilyesmit akar látni, nézzen független filmeket, van abból Amerikában is jó sok. És azokat még rendes forgatókönyvekből készítik rendes filmesek, akiknek esetleg mondaanivalója is akad a világ állásáról. Nem csak széteffektezik, ahogy vége lesz.

nyultam.com

Tömeg a Tegeződő Áruházban

Majdnem vicces hír, hogy az emberek a hétfőtől bejelentett korlátozások miatt lerohanják a tegeződő skandináv bútoráruházat. Pedig mehetnének játékboltba puzzle-t venni, azt is lehet sokáig rakosgatni, de nyilván olcsóbb, és sokkal kisebb helyen elfér, min a lapra szerelt könyvespolc. 

Egyáltalán mi az hogy lapra "szerelt"? Mikor a szerelés csak az után indul, hogy az ember felcipelte az emeletre Persze én ehhez nem érthetek, annyira csóró vagyok, hogy az Ikeában amúgy csak ingyenes prospektust tudnék venni, igaz, abból akár többet is.

Könyvespolcot így aztán elég régen vettem utoljára, de muszáj volt, elvégre valamit tennem kellett a másik könyvespolc tetejére.

Amúgy lehet, hogy a néptömegek svéd húsgolyóért rohamoznak, de olyat még sosem ettem, és nem számítok rá, hogy valaha az életben fogok még egyáltalán. De hát skót dudán sem fogok már megtanulni játszani, és az is csak egy kicsit zavar.

Bútorral meg tele van a lakás, nincs is a közelben svéd szakbolt (illetve van, csak nem az a lánc), kajából meg legalább egy hétre való van még itthon, tele van a fagyasztó, a szekrény meg a sima hűtő is, de annyira, hogy savanyíott cseresznyepaprikával legalább két hétig kihúzom. (Na jó, igazából azért, mert annyira kurva csípős...)

Amúgy is úgy élek, mint Hitler a bunkerban, csak ez az elsőn van (ami gy bunkertól azért szokatlan), és sokkal ritkábban kapok idegrohamot benne, de hát sehol egy tábornok, akit kivégeztethetnék.

De lehet, hogy nyugtató célzattal szétszedek egy könyvespolcot, aztán újból összerakom, csaak hogy kreatívnak érezzem magam. Vagy kihalászom az ágy alól az egyik puzzle-t...