Azt írja az újság Lujza, hogy "Kielégítőnek nevezte Navalnij állapotát az orosz börtönfelügyelet. Gondolom úgy értették, hogy kielégítően rossz, nem fogja már sokáig rontani a híresen humánus orosz büntetőtelep levegőjét.
Ami igazán helyes dolog részéről, ha már volt olyan pofátlan, hogy nem halt bele az orosz titkosszolgálat mérgezéses merényletébe. Így csak lecsukták, mert - mint közismert - nem jelentkezett a megadott időben a rendőrségen, a felfüggesztett (nagyjából koncepciós perben kiizzadt) ítélete után. Hát ja, épp egy berlini kórházban próbálta túlélni a novicsok néven közkedvelt idegmérget, ahelyett, hogy rögtön Moszkvába vitette volna magát (kórházi műszerek és infúziós állványok kíséretében), jelentkezni a kerületi rendőrőrsön.
Most nagyjából két és fél évet kell(ene) letöltenie, de mint a mondás tartja, azt meg is kell még érni. Mondjuk képzelem mit kapott volna, ha belehal a merényletbe, biztos nem úszta volna meg húsz év posztumusz fegyház alatt, meg eltiltották volna a közügyektől, örökre. (Szóval még a reinkarnáció sem menthette volna meg az esetleges politikai karrierjét.)
Vele beszélni a sajtónak nem lehet, az ügyvédje meg annyit mond, hogy elég szarul van, fáj a háta, zsibbad a lába, több helyen olvastam, hogy gerincsérve van. Putyinisztánban pedig alapvető technika a hatalom számara kellemetlen emberek lekapcsolására, hogy valami mondvacsinált vád alapján elítélik, aztán átszállítják egy világvégi börtönbe/munkatáborba és ott meg jól nem kap rendes orvosi ellátást, ha már nagyon odavan, kiutalnak neki három szem fájdalomcsillapítót. Hiszen az autokrata hatalom nézőpontjából tényleg az a kielégítő állapota egy-egy politikai fogolynak, ha döglődik, miközben igazán elégedettek akkor lennek, ha már halott lenne, hamvasztva, nem boncolva!
Ám mint minden wannabe diktatúra, a putyini is küzd a kontraszelekcióval, hisz ha csak a lojalitás (behódolás, seggnyalás, szervilizmus) számít, akkor elszaporodnak a tehetségtelen és alkalmatlan csicskák a hatalmi gépezetben, és már egy rendes politikai gyilkosságot sem tudnak elfogadható szakmai színvonalon kivitelezni.
de valahol még nyilván megvan a polóniumos tea receptje, az élenjáró posztszovjet orvostudomány szerint az nagyon jó hátfájásra is, plusz szükségtelenné teszi a hajmosást. Kérdezzék csak meg Alekszandr Valterovics Livinyenkót!
Színésznőszerda van (bár nem Szexárdon születtem), ilyenkor tudatosan a kedvenc színésznőim valamelyikének valmelyik filmjébe botlok bele, mintegy véletlenül. Ellen... izé, Elliot Page-től kerestem valamit, amit még nem láttam, de rájöttem hogy ő egy ideje már nem leszbikus nő, hanem hetero pasi, ha nem is az edwardnortoni értelemben. Szóval ő kilőve, Christina Ricci-től nem volt semmi, de akkor valahol szembe jött ez a tavalyi darab, Carey Mulligan főszereplésével.
Mondjuk a művésznőt a nyitó jelenetben csak azért ismertem föl, mert addigra már kiolvastam a stáblistát, kevéssé hasonlít önmagára, ráadásul úgy fest, rendesen be van ginázva, pedig Cassie-nek hívják. És hát ő lenne az ígéretes fiatal, de aktuálisan csak annyi látszik belőle, hogy nő. Akire mozdulnának az öltönyös kanok, annak ellenére, hogy csúnyább a saját sokévi átlagánál, de nyilván nem látták a korábbi filmjeit.
Aztán az egyik kan hazaviszi magához a részeg(nek vélt) csajt, lehúzza róla bugyit, mire Cassandra hirtelen dermesztően józannak kezd tűnni, és bár nem látjuk az akciót, de azt tippeljük, hogy a pasit vérbe fagyva hagyja maga mögött, hogy újabb strigulát húzzon be a kis, rózsaszín jegyzetfüzetébe. És csak ekkor jön a főcím.
Cassandra nyilvánvalóan egy vadász, aki szexuális ragadozókra megy, miközben azért kiderül róla ez-az. Például, hogy eredetileg orvosnak tanult, de egy traumatikus élmény után hagyta a fenébe az egészet. Az élmény amúgy nem vele történt, hanem a barátnőjével, de a bosszú már az ő életcélja lesz, szinte a egyetlen, ami megmaradt neki. Nem metoo- hanem shetoo-ügyi önkéntes igazságosztó ő, pontosabban még az sem, mert az igazság itt nem téma, egyszerűen csak bedobja magát csaliként, és aki ráharap, az nemsoká nagyon megbánja. A "halállista" csak később jön.
port.hu
Érdekes, hogy ezeken túl szinte semmit nem tudunk meg a motivációiról, Nina, a barátnő történetébe sem igazán avat be minket a film, a végére meg visszaérünk az elejére, bár gondolom mindez tudatos Emerald Fennell forgatókönyvíró-rendező részéről. Nincs benne túltolva a lelkizés, a hősnő szikáran és hideg fejjel folytatja egyszemélyes háborúját a hardcore fallokraták ellen, ő az a fajta szexuális zaklatás panda, aki nem felvilágosít, nem megelőz, csak fegyelmez és büntet, és mindezt nem csomagolja szofisztikált ideológiákba. Nem erőszakos, pontosabban nem fizikailag, de alaposan ráhozza a frászt a pasikra, akik szerint egy félig, vagy tán egészen öntudatlan nőre rámászni, az teljesen okés. Cassandra első számú fegyvere a szembesítés (meg a frász másikra ráhozása), amit látható elégtétellel művel, legyen szó csajhiányos nyomoroncról, vagy az egykori egyeteme dékánjáról.
Nem pszichopata, csak sérült lélek, és nem is teljesen monomániás, ha úgy érzi helyesnek, az egykori évfolyamtárs-barátnőt is megbünteti akkori részvétlenségéért. Konkrétan leitatja a már családanyát, aztán ráereszt egy talán férfiprostit, hogy magát a büntetést onnantól a nő lelkiismeret intézze. Hogy egyáltalán vegye már észre, hogy neki van lelkiismerete (ami furdal), és érezze magát kihasználva, pont mint a Nina nevű egykori, akinek a sztorija azért még kap egy vajszínű árnyalatot.
Nem lett belőle orvos, de maga sajátos módján igyekszik helyretolni a világ rendjét, és időnként eldilemmázik az egész metoo-jelenség fő buktatóján, hogy meddig hisz a környezet az áldozatnak, és mikortól jön az, hogy "De hát annyi ilyen váddal találkozunk.." meg hogy "Miért akarja ez a lány tönkretenni azt a rendes embert?" Hogy aztán következzen a "Mér' ment oda?" és a "Mér' ivott, ha nem bírja?"
Van valami majdnem-szerelmi szál is, de hát Ryan, a lehetséges is sáros abban a régi ügyben, sőt még aktuálisan sem az a Grál-lovag akinek elsőre látszik. Viszont a barátnő tulajdonképpeni megerőszakolásának alfahímjéhez legalább elvezet, akit Cassie igazán öngyilkos módon büntet meg, de nagyon súlyosan. Mert hát ez mégis valamiféle thriller, tehát van a végén egy csavar, meg a világ rendje is helyreáll, bár ez utóbbit nem adja olcsón a sors, a gondviselés vagy a Nagy Manitu, kinek mi.
Az Ígéretes fiatal nő, sokak véleményével ellentétben nem feminista film (pedig Carey Mulligan volt a 2015-ös Szüfrazsett főszereplője is) ez egy bosszútörténet és sorstragédia, pont a nőket ér szexuális zaklatások témájában. De ettől nem lesz egy sajátosan feminista ábrázolásmódja, a bosszú az bosszú, valami nagyon általános és nagyon emberi igény, hogy a saját kezünkbe vegyük a vélt igazság szolgáltatását. A Kill Bill épp így nem gengszterfilm, a Nincs bocsánat pedig nem western.
(Magam sem sejtettem, hogy érdekel a klingon nyelv, pontosabban annak észak-tibeti változata, amit jól kivehetően a buddhista vikingek beszélnek, legalább is amíg be nem lépnek a Csillagflottába, vagy nem jön értük Maitreya, az Eljövendő buddha, hogy elvigye őket a Valhallába, mondván, hogy oṃ mai tri ma hā mai tri mai tri ye svā hā, oṃ maitri mahāmaitri maitriye svāhā. A végén persze mindig Walesben kötnek ki.)
Az kérem úgy volt, tisztelt bíróság, hogy egy egomán állat vagyok (mentségemre szolgáljon, hogy magányosan létezem, nincs más rajtam kívül, akivel foglalkozhatnék), és mivel utólag már felidézhetetlen okból, az aktuális és valahai irodalmi Nobel-esélyesek listáját böngésztem, megnéztem, hogy ki nyert 1974-ben, a születésem évében. Meg 1988-ban. Nos, a 88-as nyerő bizonyos Nagíb Mahfúz egyiptomi író, akiről igazából még sosem hallottam, 74-ben pedig két svéd, név szerint Harry Martinson és Eyvind Johnson megosztva, akik szintén új nevek a főleg angolszász irányba hajló kulturális horizontomon. De nekik azért utánanéztem, és így akadtam bele Martinson nem mindennapi történetébe.
Mert 1904-ben született hősünk korán elvesztette a szüleit, nevelőintézetbe került, ahonnan megszökött, beállt matróznak, de tüdőbetegsége miatt hamar leselejtezték. Így aztán ifjú éveit jobb híján főállású csavargóként és piti tolvajként töltötte, időnként - szakmai ártalomként -rendőrségi fogdákban éjszakázva, aztán huszonöt évesen már a verseivel jelentkezik, mint az épp szárnyait bontogató skandináv modernista költészet egyik nagy reménysége. De nem állt meg a verseknél, első igazi sikere egy önéletrajzi ihletésű regény volt, és hát volt is miről írnia. Mert addigra megjárta Indiát és Dél-Amerikát, dolgozott egy anarchista újságnak és még a Szovjetunióban is volt tanulmányúton.
1974-ben ugye megkapta a Nobel-díjat, de ebből lett egy közepesnél kicsit nagyobb botrány. merthogy a Svéd Akadémia adta a díjat két svédnek (mondjuk Vadimir Nabokov vagy Graham Greene helyett), és Martinsont elléggé megviselte az ellene is irányuló sajtóhadjárat. Nagyjából ennek utóhatásaként lett öngyilkos pár évvel később, midőn egy kórházban, egy ollóval felvágta a hasát. Mint egy mentálisan szétcsúszott, amatőr skandináv szamuráj. Hát, néha ennyit ér a világ legrangosabb irodalmi díja, de erről Kertész Imre is mesélhetett volna a hazai szélsőjobb reakcióinak kontextusában.
alcethron.com
Egyik legismertebb műve az Aniara (az eredeti cím svédül: Aniara, en revy om människan i tid och rum, azaz Aniara, a térben és időben élő emberről szóló revü), egy 103 „énekből“ álló verses eposz, talán az egyetlen ami sci-fi tematikára épül, amennyiben egy irányíthatatlanul sodródó űrhajón játszódik, ami a Marsra indult, de egy meteorzápor nyomán sosem fog megérkezni oda, de üzemanyag hiányában legalább a Földre sem tudnak visszatérni.
És ebből készült 2018-ban egy film, amit persze hogy meg kellett néznem, és elég jónak találtam. Lenyűgöző a látvány, az Aniara nevű űrhajó kívülről úgy fest, mint egy birodalmi csillagromboló és egy kozmikus méretű integrált áramkör zabigyereke, belülről pedig, mint egy méretesebb, többszintes pláza. (Erős a gyanúm, hogy egy olyanban forgatták, elvégre minek éttermeket meg üzleteket egy stúdióbelsőben egymáshoz mozgólépcsőzni, ha zárás után le lehet forgatni a cuccot egy Stockholm-menti plázában is. Az meg direkt jó, hogy kint sötét van, pont mint az űrben.)
A fedélzetén van 8000 utas, akik a lényegében lakhatatlanná váló Földről emigrálnának a Marsra, ami persze nem sikerül, úgyhogy a hajón kell berendezniük az életüket, már ameddig kitartanak a véges készletek. (Itt egyébként nem meteoritok, hanem - korszerűen - némi űrszemét találja telibe a hajtóműveket, de az eredmény ugyanaz.)
A űrben sodródó hajó, meg a rajta összezárt emberek nyilván szimbólumok, halára ítélt hajótöröttek, egy alapvetően ép hajóban, és velük persze az emberiség is halálra ítéltetik, hisz ők lettek volna a túlélők, ők vitték volna tovább a földi civilizációt, de most mégse. Az utasok, a kivételezettek nagyon hamar elkezdik felélni az eredetileg három hetesre tervezett út készleteit, így aztán vonzódni kezdenek a fényevéshez, meg az ezoterikus marhaságok egy nosztalgikus változatához, ami a hajón afféle kvázi-vallásként funkcionál. És amelynek középpontjában a Mima nevű, gépi algoritmusokból felépülő helyi mindenhatóság áll, aki ellátja az utasokat személyre szabott illúziókkal, visszaidézve nekik, az általuk egykor ismert otthoni világot. Jutalmaz, büntet, kikúrál, mikor mire van igény, a főszereplő pedig az ő alárendeltje, papnője, segédtáltosa vagy valami hasonló, aki az elején az űrpláza főutcáján afféle leszólítgatós hittérítőként is működik.
Közben meg az emberek világa leginkább már csak a hajón létezik, és ott is jelentős részben puszta szimulációként, de ennek is nyilvánvalóan pusztulnia kell. Ezt azonban az emberek nem tudják, meg nem is mindig akarják felfogni, élnek mintha nem lenne holnap, és jé, tényleg nincs is. Ehhez még a kapitány és a személyzet is asszisztál, hol reménykeltőként is értelmezhető üzenetekkel, hol szimpla hazugságokkal, csak ne kelljen szembenézni az elkerülhetetlennel. Miközben azért dolgozik bennük az életösztön is, jutalomfalatokért embereket toboroznak algatermesztésre, víztisztításra meg hasonlókra, hátha egy városnyi űrhajón kialakítható egy autonóm ökoszisztéma. Néha egy büntetőtábor hangulatában persze, de hátha.
Az Aniara innentől kezdve alapvetően emberi drámák mozaikja, ahol épp maguk az emberek lesznek egyre jelentéktelenebbek. mert kezdik elveszíteni emberi lényegüket, hisz ha nincs jövő, nincs miért magukon tartani a civilizáció vékony mázát, úgyhogy hedonizmus, eszképizmus és nettó érzelmi/ mentális összeomlás gomolyog a fedélzeten, és generál különféle fordulatokat a történetben. De ezt tényleg látni kell, elmesélni nagyjából reménytelen. Akárcsak a szereplők helyzete, az ő gigantikus lebegő koporsójukban.
Pont mint anno a Titanicon: jéghegy kipipálva, süllyedés folyamatban, de a zenekar még játszik, és James, a főpincér még tölt magának egy utolsó brandyt...
p.s. Olvasnivaló, avagy az alapmű, csakhogy meglegyen a hangulata:
Ártunk és Ormányunk a válsághelyzetre tekintettel vadul átcsoportosít pénzeket, baráti zsebekbe és privát hobbikra egyaránt, a maradékból meg jut az egészségügynek is. nem túl sok, hiszen sportra 288,6 milliárd, az egyháznak 153,6 milliárd, az egészségügynek pedig 60,7 milliárd forint átcsoportosított támogatás jutott, csak hogy érezzük a törődést, meg a fontossági sorrendet.
A della egy része amúgy a Gazdaságvédelmi alapból csorgott le, és hát gazdaságilag mi is lenne alapvetőbb, mint a sport meg a vallás, e két nemzetgazdaságilag kiemelt jelentőségű ágazat? Ha nagy a munkanélküliség, padlón a vállalkozások, gyakorlatilag megszűnőben a szociális szféra, akkor építsünk stadionokat, újítsunk fel amúgy üres templomokat, költsünk érdemi hatás nélküli propagandára, és a haza fényre derül.
Mert ugye meg kell simogatni a milliós fizetésük után síró C-kategóriás focisták buksiját, jóban kell lenni a püspök bácsikkal ha már keresztények hazudja magát a rezsim, és az sem mellékes, hogy a felcsúti rokonai, barátai és üzletfelei jelentős részben az építőiparban (meg az energetikában) hasítanak. Vagyis a gazdaság megvédését (ami legfeljebb alig érezhető válságenyhítést jelent) földmunkákban, zsaluzásban-betonozásban, a végén meg műfüves stadionban, térkőben, valamint autópálya-kilométerben értelmezik és mérik, más nem is nagyon érdekli őket.
Többek között az egészségügy sem. Akinek meg kell halnia, az haljon meg, hát kik vagyunk mi, hogy belepofázzunk a Gondviselésbe, mindenféle terápiákkal meg műszerekkel - tárja szét a karját a képzeletbeli, ám ideáltipikus kormányhitű álkonzervatív. Jó, hát épp sosem látott csúcsokat ostromol a járvány, naponta dől meg a halálozási rekord, meg a lélegeztetőgépre szorulók száma, de pont ezért kell a sportra költeni, hogy ez harminc év múlva már ne így legyen. Elvégre a kormányhitűek tekintetüket már távolabbi horizontokra vetik, nem ezzel a mai bordéllyal foglalkoznak, és egyébként is megmondta már valamelyik főfasz, hogy a stadionok egészségügyi intézmények, úgyhogy a fanyalgóknak kuss! Azok kellenek ahhoz, hogy az ifjúság sportos és fitt legyen, és ettől egészséges, aki meg öreg és már nem egészséges, abba kár a pénz, sőt a halálozásukkal a nyugdíjkasszát könnyítik. Még jó, hogy közben kapnak némi tőkeemelést az egyházak is, majd ők imádkoznak értük, diszkontált áron, szolid alkotmányos költségekkel.
Hasonlóan az oktatáshoz, elvégre minek az a sok (tudjuk: romkocsmában merengő) bölcsész, meg társadalomtudós, művész és szociális szakember? Betanított munkásként gombokat nyomogatni, a németek gyárában, tökéletesen lehet nyolc osztállyal is, a menők meg mehetnek szakmunkásnak. Aki meg egyetemista lesz mégis, az valami rendesen örökös, fideszes kurvatórium által legyalult intézménybe járhat, de ha elég kormányhitűnek tűnik, bevehetik a százmilliárdokkal kitömött, szakkollégiumnak álcázott janicsárképzőbe is.
Az egészségügy meg örüljön a 60 milliárdnak, mindenféle szakszervezetek meg egyesületek ne méregessék folyton, hogy másra mennyit költenek, elvégre nem lehet összehasonlítani az infraszaunát a röntgengéppel. Legfeljebb a fontosságuk alapján...
A fizika sosem volt az erősségem, legalább is középiskolás fokon, aztán már nem kellett foglalkoznom vele, szociológia szakon csak matek volt a nembölcsész felhozatalból, azt már nem kellet tudni, hogy miért váltóáram van a konnektorban, vagy adott súrlódási együttható mellet a hány fokos lejtőn gyorsul mennyire a micsoda.
De ha már nem muszáj foglalkozni vele, meg nem kötelező abból érettségizni, akár érdekelhet is. (Hja, kellett nekem egy műszaki szakközépbe járni, ahol aztán fizikából lett a legrosszabb az érettségi jegyem, Négyes.) Viszont elkezdtem tudatosan kozmológiai témájú tudományoskodó ismeretterjesztéseket fogyasztani a National Geographic és egyéb intellektuális tabloidok által, sőt egy gyenge pillanatomban megvetem Stephen Hawking híres könyvét, Az idő rövid történetét.
Mondjuk jó darabig nem olvastam el, félműveltségre alapozott sznobizmusomnak megfelelt, hogy megvan, bárki láthatja a könyvespolcon, a vonaton meg lazán ki lehet csapni magam mellé, hadd lássa a szemben ülő bölcsészlány, hogy igen okos vagyok, ha már a szemüvegemből nem tűnt volna fel neki.
Aztán persze elolvastam, mert végül is érdekelt a téma, és tényleg érthető volt, még egy négyes érettségivel is, például végre felfogtam az általános relativitás elméletét, amiből addig csak annyi volt meg, hogy "E Egyenlő Emszercé Négyzet". Ami - lássuk be - kevés, hisz pólófeliratnak elcsépelt, tetoválásnak nem elég keletiesen spirituális (mint mondjuk a ਖਰਾਬ ਕਰੈਬ ਸੂਪ, ami annyit jelent pandzsábiul, hogy 'romlott rákleves'), életbölcsességnek túl általános, a műveltség demózásához meg nagyon vékony.
De Hawking professzor pár oldalban elmagyarázza az értelmét, és máris az időutazás témájánál járunk, ami nekem, mint nem teljesen, de azért eléggé hardcore sci-fi -fogyasztónak eleve szimpatikus, ráadásul nem kell közben pizsamás embereket bámulni, ahogy idegenek lézerezik az űrhajójukat, amitől folyton szikrázik körülöttük a díszlet.
Maga a relativitáselmélet két közismert állítást fogalmaz meg: az egyik az, hogy az anyag és az energia igazából egylényegű, a másik meg, hogy a fénysebesség olyan abszolút határ, aminél semmi nem lehet gyorsabb. Még a fény sem, szóval a zseblámpánk csak beállítani tudja saját rekordját (de azt bármikor, még ellenszélben is), megdönteni soha, még jó hogy a lámpák ritkán bánkódnak emiatt.
Az első állítás arról szól, hogy a mozgó tárgy mozgási energiája hozzáadódik a tömegéhez, azaz valami minél gyorsabb, annál nehezebb, és annál nehezebben képes tovább gyorsulni, így mire elérné fénysebességet, a tömege végtelen nagy lenne, vagyis nem tudná elérni a fénysebességet.
Azt csak a fény, meg egyéb, saját tömeggel nem rendelkező hullámok tudják elérni (sőt, nem is tudnak lassabban menni annál), de saját magánál a fény sem lehet gyorsabb, aki ilyet állít, az valószínűleg túl sok álzen-álbuddhista bölcsességet olvasott közeli kínai étterem szerencsesütijeiben.
Nekem már ebből a két állításból adódnak érdekes következtetéseim.
Először is, hogy ha valaki fogyni akar, maradjon egy helyben, mert minél gyorsabban fut, annál nagyobb lesz a tömege, a cél pedig ugye pont az ellenkezője lenne. Fogyni tehát úgy kell, hogy az ember keveset eszik, és azt is lassan, mert ha túl gyorsan dobálja be a szájába a kandírozott tokaszalonnát, akkor a tömeg megint csak feleslegesen nő.
Sőt a legjobb ha az ember fényevő lesz, hisz a fénynek nincs tömege (van helyette kettős természete, miszerint hullám und részecske egyben, ráadásul cukormenetes), azaz nem hizlal, de felgerjeszti bennünk a D-vitamint,ami egyébként finom, csak sütés (napsütés) előtt blansírozni kell, és nem szabad megborsozni.
A nagy tömegek ráadásul (Einstein meglátása szerint), meggörbítik maguk körül a téridőt, ami viszont politikailag hasznos információ. Mert a hatalom természete mindenkor olyan, hogy szereti görbíteni maga körül a valóságot (szerintem a téridő az a valóság, csak fizikusul), nem véletlenül van annyi túlsúlyos, pontosabban túltömeges diktátor a világban és a történelemben, Rákosi pajtástól Kim Dzsong Un-ig, dagadtan nyilván könnyebb görbíteni. (Húsz éve még senki sem gondolta volna, hogy a pártvezér és kancellár is odagörbít magának Felcsútra egy stadion meg egy kisvasutat, amolyan traktoros-diznilend jelleggel.)
Ámde. Szerencsére még a diktátorok sem bírnak abszolút hatalommal, mivel intézkedésik is maximum fénysebességgel terjednek. Azaz mire a numerus clausus vagy a rezsicsökkentés elér például a TYC 8998-760-1 csillagig, illetve annak két beazonosított bolygójáig, már csak néhány történész foglalkozik majd velük. Mert a TYC 8998-760-1 nagyjából 300 fényévre van, szóval arrafelé még vagy 290 évig piaci áron megy majd el a gáz meg a villany, és a kis zöld gyerekek nem fognak éhes makként a rezsidisznóval álmodni.
Megnyugtató a gondolat, hogy itteni és aktuális problémáink, már kisebb kozmikus méretekben sem számítanak többet, mint lepkefing a tornádóban. (Bár a pillangó-hatástól azért lehet még tartani...)
Az amerikai filmeknél valahogy mindig fontos szempont a költség-bevétel arány, ezt a hollywoodi mércét még a független filmeknél is elő szokták hozni, a magukat filmkritikusnak gondló pénzügyi elemzők.
És igazából nem is teljesen indokolatlanul, mostanában egyre nyilvánvalóbb az összefüggés egy film költségvetése és minősége között. Tömören fogalmazva: minél drágább egy film, jellemzően annál szarabb. A százmillió dollárokban mért daraboknál a producerek és a rendezők nem bírnak ellenállni a látványpornónak, grandiózus jelenetek hat dimenzióban, CGI minden mennyiségben, csak közben elfelejtenek rendes történetet összerakni, használható dramaturgiával. Hisz a nézők többsége is a látványra megy, a filmiparosoknak meg arccal a bevétel felé kell forgatniuk, szóval minél több pénzt tolnak egy produkcióba, annál kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy ne tutira menjenek.
És persze a castingnál sem az úgynevezett „színészeket“ keresik elsősorban, hanem azokat a láthatósági celebeket, akikkel el lehet adni a cuccot, ha egyébként jó színészek, az külön mázli, de nem szükséges feltétel. (Az megvan, hogy jelenleg a legjobban kereső hollywoodi fickó Dwayne Johnson, aki pont annyira színész, mint én űrhajós? Vagyis legfeljebb álmában.)
Ellenben deviszont, minél olcsóbban jön ki egy film, minél több haver dolgozik be szívességből, vagy minimálbérért, annál nagyobb a szabadságfoka az egész alkotói folyamatnak. Ami persze önmagában nem garantálja a magas művészi színvonalat (ez milyen kellemesen naftalinszagú kifejezés már), de nem is akadálya, miközben például a futószalagon gyártott Marvel-mocskok esetében mindent esztétikai megfontolást felülír az üzleti terv, meg a franchise-hoz kapcsolódó jogi körülbástyázás. Egy szuperhősös szuperszarban ne mondanivaló legyen, hanem minél több olyan karakter, akik jól passzolnak a HappyMeal-menühöz, és megépíthetők Legóból.
mafab.hu
És ez az egész onnan jutott eszembe, hogy egy podcast nyomán belebotlottam egy 2004-es filmbe, a Primer (magyarul: Találmány - éljen a fordító, kenyéren és vízen) címűbe, ami nem egyszerűen kis költségvetésű, azaz low budget, hanem gyakorlatilag no budget, mert összesen 7000 dollárból készült. Nem hetvenmillióvól, nem is hétmillióból, de még a nevetséges 700 ezernek is csak az egy százalékából.
Mondjuk olyan is, de nem negatív értelemben, mert ez az időutazós kamaradarab remek agytorna, első nézésre nekem sem áll össze , hogy ki kicsoda a melyik idővonalról.
Látvány az nincs, logikai feladványok inkább, és így is összeáll az egyik legjobb sci-fi, amit mostanában láttam. E tekintetben analóg Az őslakó (The Man from Earth) című örökbecsűvel, ahol pár ember egy szobában beszélget szűk másfél órát, és mégis esszenciális science fiction lesz belőle.
A sztoriról nincs mit írni, mert a minimális érthetőséghez is el kellene mesélni az egészet, részletekbe menően, és akkor már egyszerűbb rászánni azt a 77 percet, amit a hétezer dolcsiból összehoztak. Jól.
Úgyhogy megyek a konyhába időgépet építeni, és ha nem jön össze, még mindig főzhetek levest.
A gáztűzhelyem színére nézve fehér (mentalitását tekintve meg kiszámíthatatlan), ami jó, mert minden kosz azonnal meglátszik rajta, így állandó törölgetnivalót ad, nehogy unatkozzak, nagy magányomban. Viszont a konyha meg alapbeállításon sötét, oda nem süt be a nap, meg az ablak előtt egy akkora fák van (izé, két fa, de a lombozatuk egységes egészet alkot), hogy borúsabb napokon délben is villanyt kell gyújtani.
Így aztán nem mindig látok eleget, hogy rendesen letakarítsam a tűzhelyet, viszont néha percekig súrolok valami sötét foltot, ami később árnyéknak bizonyul. (Megvan még valakinek az Isten hozta, őrnagy úr! című mozgókép? Meg a jelenet, amikor az őrnagy átugrik egy ároknak nézett árnyékot, Tóth uram meg némi hezitálás után szintén, mert nem akarja feleslegesen felhúzni az amúgy is labilis idegrendszerű főtisztet.) Cserébe persze hagyom a fenébe a koszfoltok egy részét is, mondván, hogy de az meg árnyék.
Az előszobában található, késő Kádár-kori linóleum meg eleve, mondhatni anyagában koszmintás, így aztán felmosáskor néha elcsodálkozom, hogy a minta egy része domesztoszos vízzel átrendezhető. Ha viszont nem mosok fel, az sem látszik rajta, vagyis nem kell magyarázkodni, ha valaki jön hozzám. Mondjuk nem jön senki, az elmúlt bő egy évben anyámékon és egy darab vízvezeték-szerelőn kívül senki nem járt itt, és az említettek is összesen talán négy alkalommal.Vagyis átlagosan úgy háromhavonta bukkan fel valaki, azaz magamnak takarítok, és ha az én elvárásaimnak megfelel a tisztasági szint és a rendezettség fok, akkor ott meg is állok. Addig meg folyamatosan egyensúlyozok a kényszeres rendrakás/ törölgetés meg a lustaságvezérelt tespedés között, elfogadható eredménnyel.
És persze az árnyékok törölgetése metaforának sem utolsó, az egyénnél ezt hívjuk önáltatásnak, de makroszinten, társadalmi léptékben ez már maga a politika. A hatalom emberei lendületesen törölgetik az árnyakat, mert azzal nem lehet mellényúlni: bármeddig el lehet hitetni általa, hogy a népért serénykednek, de ha megunják, csak felkapcsolják a villanyt, és voilà, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel legyél elégedett, különben kapsz a pofádra. A koszfoltok meg csupán árnyékok, belevették az alapkotmánytörvénybe is, aki mást mond az meg soros, bevándorláspárti és oltásellenes halálkampány.
Hogy mi a kosz, mi az árnyék, és mi az absztrakt minta, azt ők mondják meg, miképpen a lakásomban meg én, bár annyi különbség azért van, hogy én a szomszédnak nem karom előírni, hogy egy korai Jackson Pollock festményt lásson ott, ahová csak kifröccsent a csirkepörkölt szaftja.
JP a 'Convergence' című képe előtt, 1952-ben (pinterest.it)
Vagyis A világ neked készült. Ha már eszembe jutott a ska-punk, mint az egyik kedvencem, gyorsan keresnem kellett valamit a műfajból, és hát az ilyesmiért érdemes Oroszország felé nézelődni, mert ők valahogy különösen lendületesen művelik. Nem a füvesen belazult, hanem a vodkába pácolt sírva-vigadós módon, azaz remekül keveredik benne a beleszarós mindenmindegy-hangulat, meg a forradalmi lendület.
A Distemper együttesnek meg már a neve is vonzó, hisz magyarul Szopornyica, ami ugye egy leginkább cseppfertőzéssel terjedő, vírusos kutyabetegség (de rókákat is ritkít), és mint ilyen manapság nagyon aktuális, bár emberre veszélytelen.
A moszkvai zenekar eredeti felállása egyébként még 1989-ben kezdte a kulturális bomlasztást, vagyis akkor, amikor még állt (bár már rogyadozott) a nagy Szovjetunió, és még mindig megvannak. Bár ez nem csoda, az oroszoknak azóta sem sikerült egy olyan világot összerakniuk, ahol ne lenne indokolt a punk bármely formája, mint attitűd és általános életérzés.
Tegnap volt a költészet világnapja, ami nem nagy eset, gyakorlatilag mindennap van valaminek a világnapja, a kertészkedő vakondoktól a hosszú láncú szénhidrátokig, ma például a víz világnapja van. De az utóbbi nem igazán érdekel, elvégre a víz egy színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék, vagyis legalább annyira unalmas mint a Pitagorasz-tétel, meg hát legalább annyira hasznos is.
De engem a hasznosság mélyen nem érdekel, magam is haszontalan vagyok, és mivel a költészet is totál haszontalan, az valamennyire azért izgat, már csak a családi hasonlóság okán is. Bár gyanús, hogy a verset írni jobb, mint olvasni, és olvasni még mindig jobb mint szavalni.
A versekben az az izgalmas, hogy lényegében feleslegesek, nem lehet megenni őket, elcserélni egy jó vacsorára csak régebben lehetett, nem lesz tőlük jobb a világ, de mindig akadnak furcsa alakok, aki számára miattuk lesz valamivel elviselhetőbb.
Az ilyesmit régebben szépérzéknek és/vagy kifinomultságnak hívták, de ma már annyira poszt-posztmodern minden, hogy szép az, ami csak másoknak tetszik, de a ronda az új érdekes, a mai kínos a holnapi menő, és klasszikus az, amiből dolgozatot kell írni. Ebben meta-relativizmusban pont azért érdekes a költészet mert nem érdekes, ha az ember már nem iskolás, nem muszáj vele foglalkozni, ezért aztán nyugodtan lehet.
Miközben persze nem szeretem a verseket, a prózát szeretem (valamint Turner festészetét, a ska-punkot, a koránkelést meg a narancslekvárt), a költészettel meg nagyjából mindig úgy voltam, mint mondjuk az operával. Azaz elismerem, hogy vannak, akiknek tetszik, meg szeretik, meg mond nekik valami fontosat a világról, meg a világban róluk, de engem ezek elkerülnek. Jobbára.
Mert ha megkérdezik, ki a kedvenc költőm, gondolkodás nélkül rávágom, hogy Radnóti, a nemzetközi mezőnyből meg Dylan Thomas, sőt kedvenc operám is van (Mozart: Don Giovanni), de az irodalomban mégis inkább a nagyívű regényeket szeretem, a komolyzenében meg az instrumentálisat. Tegnap is olvastam Anthony Burgesst, hallgattam Sosztakovicsot, és ma belehallgatok Bachtól a Goldberg-variációkba, hogy aztán a barokkos csembaló-prüntyögést lefojtsam valami rendes grindcore/death metal szőnyegbombázással.
De verset tegnap sem olvastam, ma viszont már ittam vizet, úgyhogy annak a világnapja már kipipálva (pedig még fürödni is fogok, ünnepélyesen persze), de visszamenőleges hatállyal azért ideszúrok egy magas emberi és szakmai színvonalat képviselő költeményt, egy sokak által jelentősnek mondott költőtől:
Kosztolányi Dezső: Kis bordélyház
Picike kéjnők, ti, kiket kifestett
fantáziám, tiétek ez a dal,
egy férfitől, kinek az álma feslett
s útszélre vágta már a viadal.
Kis bordélyházam, túl az óperenciákon,
hadd lássa más is, nyíljék kapuja
s lépjen ki onnan százezer buja
kislány gyűrött selyembe haloványon.
Korcs angyalkák, ti hüvelyknyi lányok,
piskótatestek, kapualjban állók,
idézzetek halálos éjeket
és piszkos, parfümös ruháitokban
készítsetek mocsaras kéjeket.
Hegyes cipőcskétek bús vágyra koppan,
ha izzadt kéj mézébe forrotok,
gyönyört szaglász kis sáros orrotok.
A seggecskétek két kis gumilabda
és szörp a nyálatok ezüst patakja,
kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok,
aranyt pisiltek és habot kakáltok.
Ti vagytok nekem a láz és a vakság,
ti cukraim, ti gyilkos mérgeim,
tejen hízott kis rózsaszín malackák,
patkánykák, gyíkok, édes férgeim,
csiklandozzatok, ne hagyjatok árván,
takarjatok be, hogy senki se lásson,
violaszemetek legyen a lámpám,
a testetek legyen meleg kalácsom.
És hogyha majd őszen, lerongyolódva,
az ablakotokon bezörgetek,
eresszetek be rongyos ágyatokba,
az agg költőnek adjatok helyet.
- - o - -
JWM Turner: Rabszolga-kereskedők a tengerbe dobják a halott és haldokló rabszolgákat (1840)
Teljesen Alkalmatlan Vagyok, hogy élvezzem a jobb időt, pláne ha az időjáráson kívül minden ugyanúgy szar.
Pedig kétségtelenül itt a tavasz, kisütött a járvány, terjedőben a Nap. A költöző madarak sikeresen átjutottak a határzáron, oltási igazolványokból raknak fészket a lámpavason, a fák ágain operatívan csiripelnek a poloskák, és a közeli parkban ízlésesen elrendezett szemetet túrnak szét lelkes mókusok. (Vöröses mókusok, nyilván mert ma van a Tanácsköztársaság nevű vörösterror kikiáltásnak évfordulós dicsősége. Érdekes, hogy a brit mókusok meg jobbára szürkék, nyilván az éghajlat miatt, meg mert ott nem próbálkoztak kommunizmussal, bár Marx nagyjából Londonban írta A tőkét.)
Igazán verőfényes őszi reggel köszöntött ránk így márciusban, hajnalban még talajmenti fagyot hord a szél, de a teszkó mögött akciósan már plusz három fok is lehet.
A környékbeli fák még nem zöldülnek, kopaszok, de nem rasszista értelemben. Biztos hiányolják a megszokott mennyiségű szén-monoxidot és kén-dioxidot, de az aranyeső cserébe nagyon előresietett, máris sárgul, persze lehet, hogy simán csak irigy. Hogy a fák még téli álmot alhatnak, neki meg virágba kell borulnia, ami a vegetációs szezon legmelósabb része.
Közeleg a húsvét is, aminek már a neve is megtévesztő, hisz pont olyankor nem vesz senki húst, ha már minden zárva van. Enni mondjuk esznek, de az nem veszés, meg nem is vétek, szóval az ünnep neve úgy hülyeség, ahogy van.
Házinyulak stresszelnek szerte a városban, mert mindig jön egy újabb óvodás generáció, aki ilyenkor elvárná tőlük, hogy tojjanak, és ha tojnak, akkor meg nem tetszik nekik, amit. De ez van, tojást nem tudnak, festeni se, az elkeseredettebbek ilyenkor arra gondolnak, hogy még az is jobb lenne, ha egy kozmetikai cég laborjában kellene rúzst meg szájfényt enniük, csak hogy látsszon rajtuk a hatása.
De egyeseknek még születésnapja is van, például a Mateusznak (valami exfocista ő, a Lótár, angolul Horsebarn), no meg Gary Oldman-nek. Utóbbit legalább ismerem, pontosabban filmjei nagy részét (mert Batman-izéket nézzen az, akinek két anyja van), a pasi Oszkár- és Mindenféle díjas, megérdemelten, akkora átváltozóművész, hogy a fal adja a másikat.
Volt ő már Churchill, de Sid Vicious is, Drakula, Lee Harvey Oswald, Elvis és Pilátus, meg valami alprotagonista a Harry Potterben, de én azt is elvszerű következetességgel kerülöm, mert elég régen elmúltam már tizenhárom éves.
Ja, és utálom fantasyt, a magyarnóta/ mulatós/ operett Bermuda-háromszög és a napi szappanoperák mellett az általam leginkább gyűlölt popkulturális műfaj. Tavasszal is, hiába üvöltöznek a madarak az ablakom alatt, csiripelést színlelve, rosszul.
Nos, megtekintettem a Vérturistákat (eredetiben: Sightseers, mondjuk városnézők, nézelődők), igazából jobb, mint az előzőekben tárgyalt (és ehhez képest négy évvel későbbi) nemíromleacímét, de tematikusan hasonló, azaz alsó-középosztálybeli ámokfutás gyilkosságokkal, ezúttal a kempingezés ürügyén, a vidéki tájon át, valahol Yorkshire-ben. A Prevenge, igazából ennek a filmnek egy megtekert utánlövése, utózmánya vagy mije, csak én fordított sorrendben láttam e kettőt.
A főszereplő Tina, a harmincas csaj, aki épp lábon hordja ki középsúlyos kapuzárási pánikját, de képbe kerül egy kissé fura pasi, aki azért hátha az igazi. És ha elég ragaszkodó, no meg jól kúr, akkor csak kisebb hullámvölgyet okoz, hogy amúgy egy elmebeteg sorozatgyilkos. Az fajta aki zárás után megvárja a pincért a hátsó bejáratnál, és halálra szurkálja, mert a vacsoránál elfelejtett halkést hozni a csajának. Mondván, hogy ebből majd tanul a kis geci. Vagyis nem dühöngő őrült, csak egy alapbeállításon mizantróp pszichopata, aki számára teljesen logikus torokátvágással büntetni a nem szimpatikus mellékszereplőket.
A csaj meg sajátos módon dolgozza fel a helyzetet, miszerint maga is beszáll a belezős buliba, bár a pasi szerint nincs rendszer abban, ahogy például szándékosan üt el egy útszéli kocogót. Ezen kicsit veszekednek, de utána annál orbitálisabbat dugnak a padlón, and so on...
A történet ciklikus, a vérturisták egy vérkempingben basszák fel az idegeiket, egy véres kerekű lakókocsiban (addigra már halálra gázoltak vele egy megrögzött szemetelőt), az erdőszélen, ahol nyilván vérmókusok laknak, ha csak le nem mészárolták már egymást addigra. Veszekedés, ölés, baszás háromszögében zajlik köztük a párkapcsolati dinamika, melyben a katartikus egymás nyakába boruláshoz mindháromra szükség van, de nem mindig ugyanabban a sorrendben.
Ellopnak egy határozottan nem vérkutyát, a csaj eredeti házikedvence helyett (aki sikeresen belevetődött egy pár kötőtűbe), és lendületesen gyilkolnak le bárkit, aki egy kicsit is normálisabb, tudatosabb vagy gazdagabb náluk, esetleg simán csak nem a napszaknak megfelelően köszön.
cultmetaflix.wordpress.com
Ők a brit vidéki Mickey és Mallory Knox (a Született gyilkosokból, ha valakinek nem lenne meg), csak ők nem lesznek médiasztárok, meg talán mások a motivációik. Chris, a pasi alapvetően rendszeretetből öl, azaz van a fejében valami szubjektíve mindenekfeletti rendje a világnak, és szó szerint lenyeseget mindenkit, aki ebbe nem passzol bele. Tina ellenben kreatív hobbiként talál rá a gyilkolás örömére (itt kellene bevágni a Kreator-től a Pleasure To Kill-t), ő ok nélkül öl, ahogy egy igazi művész, pusztán az alkotás öröméért.
De mivel a csávó egy idő után nem illik bele saját rendszerébe se (pár nap alatt több embert öl meg, mint a megelőző fél évben, ami szerinte nem jó - nem az ölés, a mennyiség eloszlása), a végén csak levetődik valami magas helyről, de a csaj nem, hisz ő még csak most kezd belejönni., bár azt már nem látjuk, merre vezet tovább az útja.
A turistás-sorozatgyilkosos tematika meglehetősen jól működik, igazán fekete a film humora, de annyira, hogy sokszor észre sem vesszük. A kifinomult ízlésűek ezt angol humornak hívják, és lehet, hogy tényleg az, mert például a Született gyilkosokban sokkal harsányabbak a poénok, azokon anno röhögött a fél mozi. Na itt ilyen nincs, de ez egész sztorit mégis átlengi az érzés, hogy ezt azért nem kell teljesen komolyan venni, az útszéli bokrok között ott bujkálnak a bazi nagy idézőjelek.
Miattuk lesz szórakoztató a film, no meg jók a főszereplők, azaz Alice Lowe és Steve Oram, akik nagyjából a forgatókönyv elkövetői is egyben. Plusz az egyik producer Edgar Wright volt, aki rendezőként a Haláli hullák hajnalát, a Hot Fuzz-t (ennek se írom le a magyar címét), meg a Világvégét (azaz híres Cornetto-trilógiát) rendezte, szóval már csak ezért is megnéztem, mert ő azért garantál valami jóságot. És tényleg.
A Prevenge című, mondjuk hogy fekete komédia rövid cselekményleírása igazából érdekesebb, mint a film szűk másfél órája, mert a cselekmény tényleg annyi, amennyi a pár mondatos ismertetőkbe is belefér, egészen a végkifejletig, addig is viszont élvezhetjük a tényleg telitalálat atmoszféráját.
Van egy késő harmincas özvegy, Ruth, akinek a férje nemrég meghalt egy hegymászó-balesetben, aki terhes, nem kicsit elveszett, és akinek nyilván valami komolyabb pszichiáteri segítségre lenne szüksége, meg mellé tablettákra. Sok-sok tablettára.
Mert az aktuális magzat, egyben leendő lánygyermek (Ruth szilárd véleménye szerint) méhen belüli pszichopátiában szenved, azaz belülről utasítja anyját, hogy ölje meg azokat, akik férje halálát okozták, gondatlanságból főleg. És a nőben igazából fel sem merül, hogy hangok nem a méhéből jönnek a fejében szólni, hanem a tarumatizált központi idegrendszere adta fel végre a normalitás illúzióját, és széteső személyisége tudattalanabb része baszkurálja a felettes énjét. Olyan tömör, zen-életbölcsességeket mond nyávogós kislányhangon, hogy a természet geci, a város meg egy kibaszott állatkert, már amikor nem azt mantrázza, hogy anyu, nyírd ki az a fickót.
De ezek a hangok mindig is csak a fejében szólnak, ennek megfelelően a film vége felé a kórházban az orvosok egy teljesen korrekt, normálisan átlagos csecsemőt császármetszenek a világra, ami egyrészt megnyugtató, másrészt meg közvetlen bizonyítéka annak, hogy tényleg elment az esze.
De addig is átvágott torkok, levágott herék, aggódó védőnők, egy szó szerint vérbe fojtott állásinterjú és egyéb nyalánkságok sorozatán át vezet az út, csak hogy Ruthnak is legyen bőven megbűnhődni valója a végére. Nagy meglepetések nincsenek, tudjuk hogy főszereplőnk ölni fog, mert ölni kell, némi változatosságot az áldozatok személye, és az elkövetés módja jelent csak.
puliwood.hu
A film hangulata viszont valóban erős, Ruth, mint egy rendes sorozatgyilkos, képes mindenkinek más és más arcát mutatni, az egyik különösen tohonya vágóállat még azt is csak túl későn szúrja ki, hogy terhes. (Addig azt hiszi, hogy kissé kövér, de az neki pont bejön...)
Viszont a magyar címadás megbocsáthatatlan. A prevenge ugye két szó összevonása (gondolom), miszerint pregnancy, azaz terhesség, és revenge, vagyis bosszú. Szóval a fent látható címötletem szerintem korrekt lett volna, ráadásul kellemesen kétértelmű, hisz a nőszemély nem azért öl mert élvezi, hanem mert muszáj neki. De valami ütni való marha azt bírta magyar címnek adni, hogy (nagy levegő) Méhbosszú. Brrr... ez nem a Gyilkos méhek 2. vagy valami hasonló értelemmel teli, nagyívű műalkotás, baszki. Én is csak azért töltöttem le, mert az illetékes megosztó oldalon csak az angol cím szerepelt, ha a hazaiba futok bele, gondolkodás nélkül kattintok tovább. Jó, sokat nem veszítettem volna, de akkor is.
A lenemíromamagyarcímét írója, rendezője és főszereplője Alice Lowe, közepesnél kicsit kevésbé ismert brit, főleg komikus, kis híján multitalentum. Amikor a film készült (2017 februárjában mutatták be amúgy) épp tényleg terhes volt, és hát ezt a sajátos módját választotta a helyzet feldolgozásának. Ami nyilván furcsa, mert ha nem téved az internet, a filmben is feltűnő, akkor tíznapos lánya már második gyereke, persze lehet hogy az első terhessége alatt még nem tudott pénzt szerezni egy saját filmre, pedig addigra már háromszor is látta a Rosemary gyermekét.
(És mellékszál, de Ms. Lowe engem elég sokszor emlékeztetett egy barátra, aki ráadásul szintén 77-es évjárat, van két gyereke, de remélem a terhességei alatt ő nem hallott ilyen hangokat, vagy ha mégis, nem ilyeneket súgtak neki.)
Most pedig megyek és megtekintem a Vérturisták című mozgóképes műegészet is, ami egy korábbi darab, 2012-ből. Annak szintén Alice Lowe az egyik főszereplője, és társ-forgatókönyvírója. A hírek szerint abban is gyilkol, de nem egyedül, és állítólag egyszer az is nézhető, de inkább csak éhgyomorra.
Mostanában egyre nagyobb kihívás, hogy mit ebédeljek, mert ahhoz jobbára főznöm kell, legalább is ha már kiettem a fagyasztóból a készételeket. Főzni meg nem lehet egy személyre, tényleg megpróbáltam, de egyértelműen képtelenség mondjuk egy tányér levest készíteni, így aztán három napig eszem ugyanazt, miközben a harmadik nap már nyilván unom, mint a vízállás-jelentésben a hajóvonták találkozását.
Plusz ahogy fogynak a hozzávalók, egyre célszerűbb ételeket főzök, mint sós zabkása erős paprikával, vagy margarinos melegszendvics paradicsommal, de majonéz nélkül, mert az utolsó két ujjnyival már spórolok.
Még jó, hogy kreatív vagyok, plusz nem az a kifejezett húsevő, úgyhogy még egyszer sem kellett megszegnem a kijárási tilalmat és utazási eltanácsolást, gázolt borzot keresve az egzotikus Járda-szigeteken. Pedig a gázolt borz igaz ínyencség lehet, csak tudni kell elkészíteni. Annyi a trükk, hogy meg kell nyúzni és a főzés előtt ki belőle verni a szart, aztán már csak hat-hét óra főzés, és finom omlós lesz a teteme, melyet tálalhatunk spagettivel, vagy tányéron. Tényleg csak annyi a gond vele, hogy mivel éjszakai ragadozó, nappal nehezen üti el a legfigyelmetlenebb sofőr is, ezért éjfél után lehet csak begyűjteni a hulláját, ami reggelre viszont használhatatlan lenne, tekintettel a sűrű hajnali buszmenetrendre.
kecskefeszek.net
Kenyér azért mindig van itthon, a fagyasztóba szeletelve, ahonnan mindig csak annyit veszek elő, amennyit épp ennék, ami jó módszer, de ritkán találom el, mennyit is ennék. Még szerencse, hogy kenyérpirítónak van kiolvasztó fokozata is, csak néha elgurul.
Levest meg bármiből lehet főzni,, aminek szimpatikus a kinézete és nem cipő. pontosabban a cipőből is lehet, csak az nem finom, a fűzőket például nem lehet elég sokáig főzni, hogy jól menjen hozzá a bolognai szójamájkrém. De például a múltkor a csilis pennébe belefőztem egy gumiszalagot is, és már a felét megettem, mire tényleg elhittem, hogy ez nem egyszerűen al dente.
Desszertben viszont változatlanul jó vagyok, még mindig virtuóz módon készítek el bármit, ami zacskós csokipuding, plusz tudok tejeskávét is főzni, bár a tejet nem én csinálom hozzá, de én öntöm bele, sőt a saját tulajdon kanalammal keverem meg. Amivel ráadásul gyümölcsös joghurtot is tudok enni, pont mint egy igazi profi!
Azt írja az újság, hogy 13 éven aluliaknak fejleszt Instagramot a Facebook. Végre! Komolyan mondom megkönnyebbültem, hisz annyi a gond, a baj és a fájdalom a világban, a saját életemben sem tudok semmiről, aminek őszintén örülhetnék, ám most végre megoldódni látszik az emberiség egyik legsúlyosabb problémája. De annyira, hogy még én is egy hajszálnyival optimistábban szenesítem el a reggeli pirítósomat, mert ha külön instája lesz a tizenkét éveseknek, akkor megállítható a klímaváltozás, legyőzhető a világjárvány, felszámolhatók a durva társadalmi egyenlőtlenségek, és leváltható a felcsúti ramszesz.
És várom a háziállatoknak fejlesztett randi-appot, a skizofrénekre optimalizált önközösségi Moebius-hálózatot, no meg a PornHub is kezdhetne valamit az alsósokkal, már csak brandépítés miatt is.
Jó, nyilván a kiskamaszoktól sem várható el, hogy füstjelekkel kommunikáljanak, de már a járvány előtti (jut eszembe: prepandemikus - ez milyen szakszerűen hangzik!) időben is egyre többen, egyre fiatalabban tolták át életük egyre nagyobb részét a virtualitás felhőjébe. Úgyhogy talán nem is az a fő kérdés, hogy milyen felületeket használnak, inkább az hogy mennyit. Még az se olyan nagy rejtvény, hogy de mire, mert persze most nagyon divatos téma a bullying (a főleg kortárscsoporton belüli, megalázás-alapú zaklatás) de ez sem valami online ránk szabadult rémség, valószínűleg már az ókori görögök is...
Mikor én voltam tizenkét éves, a nyolcvanas években, nálunk is volt tápláléklánc az iskolában, az erős, agresszív és ettől menő fiúk terrorizálták a kicsiket és gyengéket, ebből csak úgy lehetett kimaradni, ha az ember szimplán középszerű volt. Azaz zaklatónak nem elég erős, de legalább motiválatlan, áldozatnak meg túl nagy falat, így ezek a történetek elmentek mellette. Mellettem is, nem csesztettek, nem csesztettem, az elnyomottak bírták, hogy velem lehet beszélgetni, a az egresszív alfahímek meg azt, hogy van kétkazettás magnóm (!), és nem félek használni. (Az A Kind Of Magic című aktuális Queen albumot, meg az első Metallicát, az időtájt ipari mennyiségben másoltam 60 perces, akciós Philips kazettákra.
Vagyis. Ha az U13-as, leendő neurotikusokat féltik a csúnya, csúnya internettől, akkor a külön insta annyit ér mint halottnak a csók, adhatnak a szarnak egy pofont, de attól még nem lesz belőle franciakrémes. Darknet, fake news, pornó, influenszerek, K-pop, zabálás, bebaszás, erőszak, konteók, csalás, lenyúlás,tiktoktindervaccaptamblerlinkedin, annyira sokágú az egésznek csak a közösségi-média szelete is, hogy értelmetlenség irtani a tartalmat és/vagy a hozzáférést, ez nem parlagfű, hogy lekaszáljuk és akkor majd nem fogunk könnyek között tüsszögni.
Ezekkel a valóság-szeletekkel meg kell tanulni együtt élni, immunitást szerezni, hogy nyugodtan átvághassunk egy vadvirágos mezőn, egész a faluszéli boltig, ahol csak azt vesszük meg, amit tényleg szeretnénk, hogy aztán majd az akciós öblítőtől vagy sóletkonzervtől kapjunk allergiás rohamot. Mert mindenre úgysem lehetünk immunisak, de allergiásak sem, ki kell tapogatni a határokat, és nem akkor összeesni a szmogtól, mikor újdonsült középiskolásként először megyünk be a városba.
(Jó, egy kicsit túltoltam ezt a metaforát, de talán érthető, még akkor is, ha életemben nem éltem falun, csak annyiban, amennyiben egy lakótelep maga is egy elidegenedett falu, legalább sok a paraszt benne, nem agrárius értelemben persze.)
Szóval felesleges gyerekeknek fejlesztgetni külön közösségi alkalmazásokat, mert akkor majd azon küldik el egymást a picsába, ha mondjuk egyiküknek nem tetszett ahogy aznap a másik ránézett a menzán. A tartalom ugyanis csak mérsékelten platformfüggő. és nincs az az algoritmus, ami ki tudná szűrni a durva beszólásokat, hisz a célcsoport, ha kell, pár naponta alkot magának új szlenget. Ha nem hívhatják egymást köcsög seggfejnek, akkor majd például lánctalpas hódfaroknak fogják, amivel pont akkorát rúgnak a célszemélybe, mintha szarevő csótánynak titulálnák, szubkulturális nyelvi kód kérdése az egész.
De éjfél után pszichologizálva amatőrnyelvészkedni biztos nem ér, bár ezzel egyelőre csak a saját idegrendszeremet zaklatom, azt meg nekem szabad. A mocskos szemétládáját...
Eddig valahogy elkerült Az ember aki mindent tudott, aminek ugye már a címét sem értem (mert eredetiben Swiss Army Man), de legalább a koncepcióját sem.
Mert ezt a sztorit csak nagyon durván szerek hatása alatt állva lehet kitalálni, ráadásul másnap rá is kell inni, vagy szívni valamit, különben az ember súlyos és explicit szégyenétől vezérelve azonnal kukázza az előző éjjel, a második vodkás pizza és a harmadik spangli között összedobott forgatókönyv-vázlatot.
De eme remek (tényleg, a Sundance-en rendezői díjat nyert) film alkotói jól bántak a beteges látomásaikkal, lábon hordták ki az agyhalált, és megszületett ez az izé, aminél tényleg nem tudja az egyszeri néző, hogy most sírjon vagy nevessen-e, esetleg mindent hátrahagyva azonnal emigráljon valami nyugis posztszovjet diktatúrába.
Mert ugye arról szól hogy.
Hank, egy átlagos csávó, aki feltehetően egy repülőszerencsétlenség egyetlen túlélője, egy lakatlan szigeten ragad, se kaja, se pia, se nők, úgyhogy épp kötél általi halálra ítéli magát, mikor egy másik fazont is partra sodor a tenger. Pontosabban a hulláját, ami feltűnősen hasonlít Harry Potterre, csak nem szemüveges, és sokkal halottabb. De legalább vannak különleges képességei, elsősorban az, hogy haló poraiban is folyamatosan fingik, mint akinek az üdvössége múlik rajta, és mindemellett remek a vízfekvése is. Így aztán Hank jetski-ként hasznosítja újra, és a gázüzemű hulla egész a szárazföldig fingja magukat, amivel persze hősünk nincs sokkal beljebb, mert élő embernek arrafelé sincs nyoma, a civilizáció pedig csak némi partra sodródott szemét formájában van jelen. De legalább már szárazföld, úgyhogy Hank indul is megkeresni, merre lehet a hazafelé, és furcsa módon viszi magával a hullát is, ha már nem bírt mondjuk egy fura alakú kavicsot kabalájának kinevezni.
De a tetem hálás fajta, a kemény feje ige jól jön, ha utat kell törni, és tetszőleges mennyiségű vizet lehet kipumpálni belőle, ha a még élő kolléga szomjas lenne.
theitalianreve.com
Sőt, annyira jól működik kettejük szimbiózisa, hogy a halott lényegében felébred, bár hogy akkor most él-e, az legalább is bizonytalan, mondjuk hogy egy sajátos jogállású zombiként kezd funkcionálni. Kiderül róla, hogy Manny a neve, de ennél sokkal több nem, mert nem hogy az életére nem emlékszik, de arra se nagyon, hogy kell embernek lenni. Úgyhogy Hank próbálja tanítgatni az alapokra, az erdő közepén, jobb híján szeméttel modellezve a valahol a dzsungel túloldalán lapuló civilizációt.
Mert persze oda akarnak visszajutni, így találkozik a road-movie, a túlélőfilm meg a fejlődésregény egy altestien sötét komédia boncasztalán. Van benne szerelmi szál is, Manny belezúg a csajba, aki Hank telefonjának háttérképe, de akit maga Hank sem ismer, csak látta párszor a buszon.
De szerelem mindent legyőz, akkor is ha teljesen elméleti síkon zajlik csupán, ráadásul kiderül, hogy Manny erekciója iránytűként használható a vadonban, de mire idáig jutunk a filmben, már fel sem kapjuk a fejünket. (Esetleg a távirányítót, de ekkora már úgyis mindegy...)
A trükk annyi, hogy nagyjából az első húsz percben már annyi altesti poént zúdít a nézők nyakába a Daniel Kwan, Daniel Scheinert alkotópáros, hogy aki attól nem szalad el, az onnantól már túl tud lépni a szarós-fingós poénokon, és képes az egészet egy nagyon fekete humorban pácolt fejlődéstörténetnek látni. Aminek még drámaisága is van, elvégre az elhagyatottság, a tragédia, a halál adja a hátterét, amit viszont olyan mértékben viccel el, hogy már-már muszáj komolyan venni.
Ez a 2016-os film is egy jelentős lépés volt a Mannyt alakító Daniel Radcliffe számára, hogy kitörjön a herripotterség nyilván fojtogató belterjességéből. Ráadásul tényleg bármit megtehet e szerepben, egy pillanatig sem kell normálisnak látszania, hiszen Bruce Willis a Hatodik érzék-beli karakterével ellentétben, róla az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy halott. Így aztán nemhogy a brit udvari etikettet nem várjuk el tőle, de az alapvető személyi higiéniát sem, hiszen részéről már az is szép teljesítmény, hogy nincs six feet under, és még termel bélgázokat is, ráadásul ipari mennyiségben.
Ez tipikusan az a film, amit nem azért kell megnézni, mert olvastuk a rövid tartalmát és/vagy láttuk az előzetesét, hanem annak ellenére.
És a végére rájöttem mi ez a hülye cím.: Amit mi 'svájci bicskának' hívunk, az angolul swiss army knife,és a Swiss Army Man erre rímel, hiszen Manny haló poraiban is igazán multifunkcionális, egy univerzális túlélő-eszköz a természet zord ölén. És így már magyar címnek is van értelme, miközben a tükörfordításnak nyilván nem lett volna.
Bár az aktuális nyelvi divat szerint viccesebb lett volna, hogy: Az ember, aki mindent is tudott...
A fidesz kilépett az Európai Néppártból. Ez esetben nem a fideszkádéenpé, mert egy darab kádéenpés még maradt a liberális eszméktől keresztényellenesen bevándorláspártivá fertőződött konzervatív frakcióban, hogy feledékenységből, vagy csak beépített emberként (aki ezentúl is hozzáfér a belső lelevezéshez), azt tudja a franc.
Erről a kádéenpét kellene megkérdezni, de most nem lehet, mert a legutóbbi pártkongresszus után, mind a hárman gyomorrontást kaptak a rántott szarvaspörkölttől. Ők az a párt, akiknél a vezetőség egyúttal a tagság is, de legalább szavazóik sincsenek, szóval esetükben jól egymásra talál a politikai kínálat és kereslet. Még szerencse, hogy programjuk sincs, ha csak nem számítjuk annak a "stadionokat a püspökségeknek", illetve a "vadászkastélyokkal a környezettudatosságért" projekteket. Ja meg az, hogy a buzulás az rossz, a buzulást azt meg kell gátolni, a buzulástól van a sír, hol nemzet süllyed el. Bár ez utóbbit Az Ő Hazájuk mozgalom, úgy is mint a Rosszabbik utódpártja, már rég lenyúlta, pontosabban ledarálta.
A fidesz (Folyton IDE Szarunk) meg amúgy is egy anomális volt a Néppártban, hiszen se nem konzervatívok, se nem keresztények, polgárok is csak a burzsoá (bourgeois), de semmiképp se a citoyen értelmében. (Azaz gazdaságilag nagypolgárok, mentalitásukban meg barlanglakók.)
És hát egy polgári-konzervatív mentalitással az se nagyon fér össze, hogy a felcsúti hosszú évek óta, kizárólag háborús metaforákban képes értelmezni a közélet eseményeit (sőt, az egész valóságot, mint olyat), és így beszélni sem tud máshogy , úgyhogy egy német vagy francia konzervatívnak biztos nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne üvöltse pofán Ötödik Iktort, hogy "az unió az együttműködés, nem pedig háború, teParttalan barom!"
De ha már a fideszkék mindig, mindenhol háborúznak, a reggeli kávé mellől nap mint nap csatába szállnak, akkor nyilván nem engedhetik meg maguknak a vereséget. Ők sosem veszítettek még, egyik győzelemtől a másikig menetelnek a pusztulásba, úgyhogy a Néppárt elhagyása is győzelmi jelentésként került közlésre.
Mert ugyan mindenki számára világos, hogy (finom polgári megfogalmazással élve) kibaszták őket, mint macskát szarni, de ezt úgy kommunikálják, hogy kiléptek. It's time to say goodbye... Mert hát van ilyen, egyszerűen kinőtték ezt a néppártot már, a Főnök új horizontokra veti önnön nagyságának tudatától elfátyolosodó tekintetét, hisz ő már akkora formátumú politikus, hogy alig fér bele az XXL-es öltönyébe is, pedig az egóját külön táskában viszi utána az aktuális kis segédje. (Ezeket máshol minisztereknek hívják, de nálunk ez teljesen indokolatlan.)
Amúgy ez a kilépős duma nagyjából egy win-win szituáció, a néppártiaknak nem kell kifelé magyarázkodniuk, hogy miféle belháborúkat vívnak is ők, a fideszeseknek meg nem kell kínosan érezniük magukat amiatt, hogy a taknyukon csúszva hagyták el a konzervatív istállót. Mert bár mindenki tudja, hogy így történt, de az úri társaságban ezt nem fogja senki szóvá tenni, ha már pro forma ők szálltak ki. (Miután többször is lábon lőtték magukat, az utolsó néhány alkalommal már büszkeségből, hogy csak azért is!)
De most már szabadok, immár pálya széléről köpködhetnek és kurvaanyázhatnak, amennyit csak szeretnének, sőt beszállhatnak olyan remek poszt- és protofasiszta, EU-szkeptikus, meg simán csak populista-xenofób pártok szövetségébe, mint a német AfD, az olasz Északi Liga vagy a francia Nemzeti Front, amit Marie Le Pen egyenesen a faterjától, a tájjellegű csurkapistától örökölt meg.
A frakciójukat egyébként úgy hívják, hogy Identitás és Demokrácia. Elég értelmetlenül hangzik, olyan "nesze semmi fogd meg jól", de hát az értelmesek eleve nem az ő oldalukon foglalnak helyet. Úgyhogy egy megélhetési fideszes jól is érezhetné magát ott.
Már megint nem sztorira vagy műfajra, hanem színészre mentem, így került elém az Irgalmatlan szamaritánus (Bad Samaritan), ami egy thriller, de David Tennant miatt még ezt is elnézem neki.
Amúgy jobban belegondolva, nincs sok bajom a műfajjal, láttam már jókat is belőle, a trükk talán annyi, hogy ne legyen öncélú, azaz legyen valami önmagán túlmutató drámaisága. Például egy sorozatgyilkos ne azért gyilkolásszon, mert csak, hisz akkor legfeljebb valami megyei másodosztály szintű slasher lesz az egészből, rapszódia vérre és belekre, de az meg kinek kell?
Ez utóbbitól itt pont nem tartottam, Tennant (a Tizedik Doktor, nagyon nem mellesleg) van annyira jó színész, hogy egy tizenhat éves balerinán kívül bárkit eljátszik, de lehet hogy azt is, ha kap elég időt a felkészülésre, szóval lehett számítani rá, hogy hozza az elvárt drámát.
Egy pszichotikus sorozatgyilkost csuklóból eljátszik, legalább olyan jó, mint Christian Bale az Amerikai pszichó főszerepében, mondjuk a karaktereik is hasonlóak. Gazdag, sznob, rend- és trendmániás szemétládák, akiket a közvetlen környezetük is kellemes modorú, udvarias figuráknak lát, a jó öltönyök, drága autók, márkás whiskyk, és a yuppie-életstílus megannyi külsősége takarásában. Beléjük viszont nem lát senki, sőt, ők maguk se szeretnek magukba nézni.
És egy ilyen Armaniba csomagolt luxus-ragadozó persze mindig minden gyanú felett áll. Patrick Bateman is hiába mond el mindent a telefonba az Amerika pszicho végén, kínzásokról és gyilkosságokról, egyszerűen nem veszik komolyan, hogy ugyan már, biztos gyógyszerre ivott, de holnapra majd kialussza magát.
Eredeti nevén David John McDonald (port.hu)
A D.T. által alakított Cale Erendreich is egy efféle jól szabott pszichopata, és naná hogy senki sem hisz a piti tolvajnak, aki betör a házába, de kisebb értéktárgyak mellett egy összevert s megkötözött csajt is talál. Nem tudja kiszabadítani, de szól a rendőröknek, akik aztán pár perc udvarias csevegés után le is lépnek, hogy elnézést uram, valaki biztos szórakozik velünk ezzel az emberrablós sztorival.
Derék pszichopatánk azonban következetes és bosszúálló típus úgyhogy rövid úton kideríti ki is a srác (aki nem mellesleg épp jó útra akar térni), és nekiáll módszeres tönkretenni az életét, kezdve szüleivel, folytatva a barátnőjével, miközben nem feledkezik meg róla, hogy főállásban az magányosan álló erdei házában ketrecbe zárt, elrabolt lányt kell terrorizálnia, vagy ahogy ő hívja, idomítania.
Cale amúgy nem egy hidegvérű gyilkos, mert bár precízen és racionálisan építi fel akcióit, az ölés pillanatára már igazi dühöngő őrült, nyilván fizikailag vezeti le a feszkót, főleg védtelen áldozatokon. Azaz nem szeret harcolni, az ő műfaja a macska-egér játék, ahol ő a macska, aki üldöz, gyötör, majd marcangol, pontos sorrendben, hogy meglegyen a vadászat élvezeti értéke.
A végére persze fordul a kocka (happy endnek nevezi azért túlzás lenne), minden esetre gyilkosunkat többször a földle lökik nagyon dulván, ha már egyszer ő volt a korsó, aki addig járt a kútra. De míg idáig eljutunk, vannak bénázó rendőrök, bántalmazott főszereplők, és Cale az utolsó utáni pillanatig uralja a helyzetet, miként az őt játszó Tennant a filmet, úgy nagyjából egészében. Egy bekattant Doktor, akiből a dalekek kihipózták a moralitást, így tapasztalatok helyett embereket gyűjt, illetve komposztál.
Sartre bon mot-ja volt, hogy a pokol a másik ember. Nem mindenki persze, de ő feltétlenül
Kossuth-díjat kapott a nagyferó alakú egykori rocksztár, aki még büszke is rá, hogy nem igazán a művészi életművéért tüntették ki, hanem főleg azért, mert hűséges propagátora a jelenegi rezsimnek. Nem mint zenész, alkotó- vagy előadóművész, hanem mint aki az elmúlt negyedszázadban már csak B-kategóriás médiacelebként osztotta az életbölcsességeit, a Blikktől a főzős műsorokon át a kretén kertévés vetélkedőkig. Ja, és játszott még a Pappa Pia című minősíthetetlen borzalomban, ami (az Álom.net meg a Kis Vuk mellett) dobogós a "Minden Idők Legszarabb Magyar Filmjei" versenyben.
Mert ugyan tény, hogy Nagy Ferencnek voltkábé tizenöt dala (a Beatrice keretein belül, az Ős-Bikininek nevezett izét inkább hagyjuk), amiket én is sokat hallgattam mondjuk tizenhat évesen, meg szerettem is, de az azért nincs akkora életmű, ami önmagában Kossuth-díjat érne. Ahhoz kellet a MIÉP-től és Csurkapista Bácsitól a fideszkádéenpéig ívelő politikai dörgölőzés is, amit maga az érintett sem tagad.
Azt mondja ugyanis, hogy „Azért kaptam meg a Kossuth-díjat, hogy felidegesítsem azokat a liberálisokat, akik ellenem vannak.“ Amivel beismeri, hogy egyfelől tényleg nem a munkássága ért díjat, másfelől meg hogy öregkorára buta lett, mint a sár, mert egy autonóm és intelligens művész nem gondolná azt, hogy a megítélése a közönség politikai szimpátiáitól függ.
Én például már bő húsz éve rühellem a palit, de nem azért, mert liberális lennék (akkor már inkább kollektivista anarchista), hanem mert ha zenélt is, ócskaságokat gyártott, hiteltelen pózokba merevedve, ha meg a közélet kérdéseiben nyilvánult meg, sötét ostobaságokat mondott,és számomra vállalhatatlan alakokat meg eszméket támogatott.
És nem mellesleg, ezzel jól szembeköpte saját korábbi működését, a nyolcvanas évek perifériára szorított lázadóját, meg azt a szabadságélményt, amit a rendszerváltás környékén jelentett a Beatrice. Ehhez képest az állami kitüntetés, meg a hozzá fűzött cinikus, "szarokrátok" kommentje csak hab a torkán.
Mert értelmesen nem lehet érvelni a mellett, hogy átvenni a díjat meg sok pénzt ami vele jár, aztán alig burkoltan elküldeni mindenkit a kurva anyjába, az nagyon rakendroll, az nagyon punk. Hisz nem az.
Egy autokrata, képmutató és romlott hatalomtól bármit elfogadni kínos, visszautasítani rakendroll, és közben leköpni a hatalmat, na az a punk. (David Bowie gondolkodás nélkül passzolta, hogy lovaggá üssék, mondván, hogy a saját addigi életművével menne szembe ezzel a sznob baromsággal.)
De Ferenc nertársban már semmi nem maradt ebből, amit betudhatunk annak, hogy öregkorára mindenki konzervatív lesz (amivel csak az a gond, a fideszkádéenpé nem konzervatív, csak nemzetiszínűbe csomagoltan bolsevik), vagy egyszerűen csak leépült szellemileg. Részben a kora miatt, miközben vannak akik nyolcvan fölött is pengék szellemileg, és művészként remek dolgokat alkotnak (Clint Eastwood vagy Woody Allen megvan?), szóval inkább arról lehet szó, hogy egykori hősünk túl sokat nyüzsgött túl kínos társaságokban az elmúlt huszonpár évben, és az ilyesmi intellektuális/ morális hanyatlással bosszulja meg magát. Meg hát van az a pénz...
Szóval rossz látni, de Feró mára csak egy Nagy F. , de nem a kafkai, hanem a kocsmai értelemben.
Ezt a hülye címet nem én találtam ki, hanem a google fordítója, ami valahogy automatikusan magyarította nekem a filmről szóló egyik lapot, de legalább viccesen hangzik. Eredetiben persze The Wolf of Snow Hollow, a 2020-as Netflixes film címe, ami ugye a Snow Hollow nevű utahi kisvárosias síparadicsomban játszódik. Történik, zajlik, a szereplők eljátsszák, a nézők elszenvedik, bár minden sablonossága ellenére kifejezetten szórakoztató, sőt néha elgondolkodtató darab.
Főleg a színészek miatt, bár számomra javarészt ismeretlen arcok, de például az áldozattá marcangolt csajok ügyében nyomozó helyi rendőr szerepében Jim Cummings meglepően jó, még az is lehet, hogy keresek valami hasonló B-filmet, amiben szintén hátha. Amúgy ő nem csak főszerepli a filmet, de írta és rendezte is, szóval ez afféle szerző darab is lehetne, ha nem bejáratott zsánerek mentén épülne fel, de így is több, mint rendes iparosmunka.
Az egészet persze igazából Riki Lindhome miatt néztem meg, aki itt nem igazán cuki (legfeljebb pillanatokra), vagy nem egy cuki ám pszichopata istencsapása, hanem a szigorú tekintetű rendőrnéni, aki legalább is próbál keménynek látszani, mint a kád széle. Csak épp váratlan pillanatokban elmosolyodik, és akkor eltűnik a fontoskodó, ám belül bizonytalan Főnéni, és marad egy lelkes, negyvenes kamasz. Mondjuk nem tudja letagadni, hogy alapvetően komikus lenne, és a néha vérfagyasztó nézése így legalább passzol a vissza-visszatérő fekete humorhoz. (Felejthetetlen jelenet, mikor a síoktató csajt megtámadja A Lény, de csak akkor kezd el igazán velőtrázóan sikoltozni, mikor észreveszi, hogy a jobb alkarja, hát az le van már harapva.)
thefilmaddict.com
rottentomatoes.com
Műfaji meghatározása szerint ugyanis ez egy horror-vígjáték lenne, ami finom megfogalmazása annak, hogy egyik sem. Nem mintha ez baj lenne, kedvelem az identitászavaros filmeket, bár a farkasemberes tematikától nem igazán esem extázisba. (Mérsékelt spoiler. nincs is olyan, hogy farkasember.)
De ez azért elég rendesen meg van csinálva ahhoz, hogy szórakoztató legyen. Nem olyan minőség mint Jim Jarmusch A holtak nem halnak meg című zombifilm-újraértelmezése, de a hangulata nagyjából olyan, az embernek az az érzése, hogy ugyanabban a hegyek közti kisvárosban játszódik ez is, csak közben tél lett, hó és halál. Illetve a halál az maradt, a hó ellenére is. Bill Murray felismerhetetlenné öregedett (Onnan? Hová?), Chloe Sevigny meg nőtt jó pár centit, de Ms. Lindhome alakjában is ugyanaz a keménynek látszani akaró tankönyvi rendőr, aki folyton pörög, mint a lendkerekes búgócsiga, kivéve, mikor percekre ledermed az élet súlyától.
Miközben csak oldalkocsi Cummings karaktere mellett, aki nyilván magára írta a főszerepet, és olyan komoly, humorral súlyosbított drámát ad elő, amihez képest a horror tényleg csak körítés, de annak mondjuk hangulatos és látványos.
Mert ofiször John Marshall egy visszaeső alkesz, szétesett házassággal, és visszavonulni nem akaró seriff faterral a háttérben, ráadásul a kamaszkori lázadását élő lányát is pont akkor varrja a nyakába az exe, mikor valaki vagy valami elkezdi mészárolni a környékbeli nőket. Pont teliholdkor, naná.
De a film közepétől már nem az az igazi kérdés, hogy vérfarkas, farkasember vagy csak egy uncsi sorozatgyilkos vadászik áldozatokra, hanem hogy John végére ér-e az ügynek, mielőtt végleg megzakkan, és maga kezdi el mészárolni kevésbé szimpatikus kollégáit és ismerőseit. (Mert már a történet elején ott tart, hogy, szinte mindenkinek leüvölti a fejét, mindennapi kommunikáció címén.) Vagy mielőtt a zárt osztályon köt ki, nyáladzó zombivá nyugtatózva, esetleg részegen szilánkosra töri a koponyáját, miközben beleköt egy lámpaoszlopba.
A farkas, akit üldöz, benne is ott van, csal elfedi a civilizáció vékony máza, eltompítja a pia, meg a felettes énje maradéka, de már az első pillanattól messze esik attól, hogy jó embernek tekintse a környezete, és néha attól is, hogy egyáltalán normálisnak.
És igazából a végére sem szeretik meg, legfeljebb empatikusabbak lesznek vele, de kezdetnek ez sem rossz, hátha fel tud építeni egy életet még magának. (És e közben egyre kevésbé fontos, hogy a gyilkos és miért.)
Az üreges farkasban van egy kis Fargo, némi Twin Peaks, és a tényleges dráma itt sem a gyilkosságok által történik (pontosabban nem elsősorban azok által), a vér és a belek hóba hányt kupaca tünet csupán, kitüremkedése valaminek, amit egy rendes kisvárosban mindenki az elfojtás feliratú fiókban akar tartani.
Bennem minden esetre két kínzó kérdés maradt a végére:
- A farkasember és a vérfarkas az akkor most ugyanaz, vagy két külön műfaj?
- Ha ember embernek farkasa, akkor a vérfarkas a farkasembernek mije?
