Címlappopulisták egymás közt

Van ez a Dzsorisz Bronzon, aki a briteknél angol miniszterelnök, régebben autós újságokat írt, de aztán híres lett, mint a Donáld Trámp Hülyehaj-verseny döntőse, későbbi ezüstérmese. Ez a pali a múltkor tárgyalt a Felcsút örökös miniszterelnökével, kollegiálisan elvtársias légkörben nyilván, ha már mind a ketten populizmus-nagykereskedelemben és ömlesztett demagógiában utaznak. Állítólag konzervatívok is, de ez pont nem látszik rajtuk, egy konzervatív ugyanis nem barátkozik diktátorokkal, alapszinten tisztában van az országa történelmével és hagyományaival (és nem csak az alkoholfogyasztási szokásaival vagy a szexuális fóbiáival), valamint tud viselni egy öltönyt, amihez nem visel hátizsákot sem. Ja, és esetleg ért ahhoz, amit csinál.

De Borisz már londoni lord mayorként is bizonyította, hogy a szakértelem valami liberális (esetleg baloldali, bár az nem biztos) trükk, hogy nem baj, ha az ember polgármesterségét különösen ronda emeletes buszok teszik emlékezetessé, valamint hogy maradékelven is lehet az ember miniszterelnök. Oké, rossz miniszterelnök, de mégis az, ha már előtte ketten is kidőltek az elcseszett brexitelés miatt, és már csak ő maradt, aki vállalta a piszkos munkát. A történelemkönyvekbe már így is bekerül a neve (és ha pechje van, az arcképe is), és mint tudjuk, a rossz reklám is , neki meg ez a lényeg.

Különben is, Csörcsil is milyen szar pénzügyminiszter volt, miniszterelnök is úgy lett, hogy rá akarták sózni a háború piszkos munkáját, azt' mégis - na persze, a jenkik segítségével - de megnyerte a bulit, ráadásul úgy, hogy közben csak néha, mintegy véletlenül volt józan. Utána mondjuk bukta is a következő választást, de ezt a kockázatot Borisz is bevállalja, bár neki valószínűleg nem lesznek szobrai szerteszét, sőt az irodalmi Nobel-díjra sem esélyes.

Viszont mikor a minap találkozott a Felcsútok Géniuszával, némileg nehezményezte hogy Magyarországon szarul áll a sajtószabadság meg az LMBTQ-jogok. Ezt persze csak az ő hivatalának közleményéből tudjuk, a felcsúti kizárólag arról  beszélt (kiemelte, aláhúzta, nyomatékosította és hangsúlyozta) hogy a kétoldalú kapcsolatok megállapodásai kölcsönösen kétoldalúak, valamint kapcsolatok, melyek erősödnek, de legalább is előnyös lenne jobban. Vagyis nem mondott semmit, csak hogy a tárgyalások kölcsönösen, és megelégedésre szolgálóan reményt keltően zajlottak, és miközben le sem köpték egymást, ami jelentős diplomáciai siker, illetve fegyvertény. (Ha már a pártvezér és kancellár a háborús metaforák rajongója, és kilences szintű főtáltosa.) De a kritikákat meg se hallotta, így aztán nem is referálhatott róluk.

(AFP/ 444.hu)

Ráadásul Borisz elnökminiszter olyat is szólt, hogy ha már a kolléga olyan jóba a kínai elvtársakkal meg a posztszovjet pre-diktatúrával, kicsit noszogathatná őket, hogy legyenek már demokratikusabbak, mert választási csalásokkal, átnevelőtáborokkal és neo-gulágokkal a háttérben, nehéz velük jó szívvel kereskedni, együttműködni egyáltalán leülni tárgyalni.

És e ponton derül ki, hogy a Dzsorisz Bronzon (vagy hogy is hívják) szintén csak egy inkompetens, ám a hatalomba szerelmes barom, de ha mégsem az, akkor naiv, mint egy óvodás. Ez tényleg komolyan gondolja, hogy a mi zsebnapóleonunk fogja majd demokráciára tanítani a keleti tartótisztjeit? Vagy nem gondolja komolyan, csak neki is kínos a köpcössel egy asztalhoz ülnie, és ezzel az álszent szöveggel akarja tompítani mondjuk a Guardian várhatóan lesújtó véleménycikkének élét? Hogy igen, tárgyalok egy ilyen autokratával, mert mégis csak egy EU-s országot vezet, de azért megmondom én a magamét, pontosabban azt, amit a tanácsadóim összeírtak hogy mondjam, hisz amúgy teszek én magasról a kelet-európai kisállamok nyomorúságára.

De az nem baj, ha párszor ott is címlapon leszek, hisz mégis csak populista lennék magam is. Pont mint a kolléga, aki szintén címlap-érzékeny, és ő is tudja, hogy a rossz reklám is reklám, legalább már megint látszhat valakinek.

Rólam még lepereg

Álmomban fideszes influenszerek üldöztek a jutyúbon, falonkommenteltek többször is, pedig nem vagyok a jutyúbon egyáltalán, miként célcsoport sem, mert sem fiatal, de viszont már huszonöt éve is rühelltem őket.

De ez van mostanság, Ártunk és Ormányunk megcélozta a fiatalokat, ha már nyugdíjas emeszpés szavazók már nincsenek (vagy halottak, vagy orbánisták), a fiatalok meg kurvára nem gerjednek semjénzsoltokra. Ötvenes pasik dupla tokával és egy maffiózó stíluskészletével pedig hiába hívják magukat fiatal demokratáknak, senki sem emlékszik már mit is jelentett egykor a valaha volt pártjuk neve. Aminek ma már csak az  utódpártja létezik, majdnem ugyanazon a néven, de valójában már csak egy emberből áll, és hűbéresei népes und pénzéhes seregéből.

És persze dübörög a választási kampány, nem baj hogy a választás csak jövő tavasszal lesz, dübörög az már több mint tizenegy éve, náluk egyszerűen ez a politika maga, meg a pártszerű működés. Hogy ütnek, rúgnak, harapnak, és minél több hatalmuk van annál inkább, hiszen másfajta közéletet legtöbbjük nem is ismer, aki meg véletlenül még igen, az a felejtés/tagadás kettősségében oldja fel a kognitív disszonanciát.

Persze van abban valami (de még mennyi), hogy a politika, miként lassan a komplett létezésünk erősen mediatizált, hagyományos vagy közösségi médián keresztül vesszük magunkhoz a világot. Pontosabban szólva leginkább a világgal kapcsolatos értelmezéseket, rosszabb esetben ködképeket veszünk magunkhoz, az egyik legelcsépeltebb közhely ezzel kapcsolatban, hogy a média nem közvetíti, hanem teremti a világot. Meg hát a szintén közhelyszerűen emlegetett véleménybuborékok, amibe most épp a felcsúti rém akar belemászni, a lehető legtöbb embernél.

De engem felesleges karácsongergelyező-gyurcsányozós videókkal zaklatni, mert bár nem élek véleménybuborékban (legalább is szeretném ezt hinni), de erre a primitív kommunikációra nem vagyok vevő, úgy kábé tizenhárom éves korom óta. (Akkor már átszoktam a szépirodalomra a képregényekről, és azóta sem szoktam vissza, szóval ez a politikai szuperhős-főgonosz dichotómia annyira érdekel, mint másnapos tinik hajnali hányása az erkélyem alatt.) És bár olvasom az origót is (nem minden nap, de rendszeresen), csak röhögök azon, hogy minden nap kell hat-nyolc karácsonyozós cikk karaktergyilkossági-kísérlet, annyira rá vannak feszülve a főpolgira. Csak be ne szarjanak a nagy erőlködéstől. Bár azon legalább jól szórakoznék (a legszebb káröröm ugyebár), ha megírnák, dehát azt nem, nem, soha.

Gyanúsan üldögélni

Tegnap délután elég fáradtan gyalogoltam hazafelé, a nyolc óra munka után erősen óhajtva már a nyolc óra pihenést, pláne mert reggel óta összesen egy fél órát ültem, de nem börtönben. Így aztán a google szerint negyven perces séta kerek egy óra lett, mert keresztülvágva az összenőtt lakótelepek során, többször le kellet ülnöm egy-egy padra. Amik viszont gyakran játszótereket és homokozókat körítenek, úgyhogy a helyi lakosok, azaz bácsik a homokozó túlpartjáról, nénik az ablakból,  és postások, akiknek nem voltam ismerős, meglehetős gyanakvással méregettek.

Ki ez a szakállas faszi, aki egy üres játszótér szélén üldögél egy padon, egy jelentősebb sporttáskával maga mellett? Épp eszik valamit, piál is mellé (na ja, szódát egy ásványvizes flakonból), meg bámul ki a fejéből. Biztos valami zaklatni való gyereket/nénit/postást keres a szemeivel  neki, az nem lehet, hogy simán csak fáradt és/vagy fáj a lába, hiszen akkor miért nem megy busszal? Miért pont a homokozó mellett üldögél, és nyilván hajléktalan is, ha már szakállas és egy táskából eszik, mert amúgy miért lenne huszonsok fokban egy dzseki?

Nos, nem volt buszjegyem vagy bérletem, nem csak homokozó mellett üldögéltem, hanem pár percet bárhol, ahol ahol árnyék volt, mert reggel öt után mikor indultam otthonról még összesen csak hét fok volt, a dzsekimet meg nem bírtam belepréselni már a táskámba. Jobb híján felvettem hazafelé, és igyekeztem árnyékos helyeken közlekedni, meg lihegni egyet mint afféle sötétben bujkáló ellenforradalmár. Zaklatni meg akkor sem lett volna erőm senkit, ha igényem amúgy lett volna rá, miként nem, mára lettem már annyira szociális fóbiás, hogy én veszem zaklatásnak, ha kvázi-idegenek beszélgetni akarnak velem.

És ennek a fóbiának még alapja is van. A lakótelep népe (ne legyen félreértés: én is az vagyok), aki ócska kereskedelmi tévék "híradóiból" meg fókuszplusszaiból  tájékozódik a világ állásáról, rosszabb esetben szappanoperákból, már csak annyit érzékel, hogy az idegen gyanús. Néha már akkor is, ha csak elmegy a ház előtt (egyesek nagyon gyanúsan tudnak ám menni!), de ha leül egy padra, miközben nem is arra lakik, akkor örüljön ha nem hívják a körzeti megbízottat.

A ház előtti vagy homokozó mögötti pad persze üldögélésre való, de csak a lakóknak ám. A lépcsőház előtt utcabútor, no meg a madzaggal gondosan körbekerített virágágyás úgy közterület, hogy a lakók egy jelentékeny része szerint nem is az. Az elsőre ne üljön le holmi jöttment (de tényleg, jött, és már megy is, ami szintén gyanús), a másikat meg ne nézegesse, nem neki ültették!

És akkor csoda, hogy másfél perc alatt átmegyek mizantrópba, ha már viszonossági alapon?

Jó rátok?

Olvastam az Indexen egy cikket (na jó, kettőt, de  a másik nem ér), mert néha olvasok Indexet a fene tudja miért, gondolom még nem origósodnak a tűréshatáromon túlra, és néha jó a kultrovat. Most például két nőnemű újságíró (asszonyság?) lelkendezett egyet azon, hogy rohadt sok év után egy rendkívüli kiadásra összeálltak a Jóbarátok szereplői. Nem folytatják a történetet, mert bár az ötvenes hatos biztos érdekelne sokakat, leszámítva a főszereplőket, de ebben a sztoriban már tényleg nincs több. Sőt, talán hosszabb is volt, mint ami indokolt lett volna,  a végére már lejátszottak minden felállást amiben sejtettek még egy kis helyzetkomikumot.

De ilyenek ezek a hülye jenkik, egy sikeres komédiasorozatot képtelen abbahagyni addig, míg tényleg kínos nem lesz már. Így járt az Agymenők, de Family Guy is, a South Parkról nem is beszélve. Most tényleg azon kéne röhögnöm hogy az Eric Cartman Polgári Kör törzsgárdája már több, mint húsz éve kilenc éves, permanensen hülye, önző, vagy nyavalyás módon érzelgősködő, miközben az őseik nettó bunkók.

A Jóbarátok  is túlélte önmagát, egy olyan baráti társaságról szól, ami kizárólag forgatókönyvírók fejében létezhet, és nem, szerintem a kilencvenes évek huszonévesei (például, én, magam és szerény személyem) nem magukra ismertek a kávéházi hasznos hülyékben, hanem a vágyaikra. Az óceán mindkét felén. Hisz ha valamelyiknek volt munkája, az általában a hobbija volt (kivéve Chandlert,de róla soha nem is derült ki igazán, hogy mit öltönyösködik egy felhőkarcolóban, aktákkal és titkárnővel.

És persze mindenki szeretne a fél életét egy kávézó kanapéján lazulni végig, és a csajozás/pasizás vonalon elmélkedni az élet nagy kérdéseiről, miközben a néha kínosnak érzett családját lecserélheti a haverokra, egy hajszín-castingolt kvázi-családra.

És akinek mégsem pont így jött be az élet, annak maradt a vágykiteljesítő sorozatfüggés, meg az érzés, hogy az ő nappalijuk a mi nappalink is, ahol minden este lehet velük lógni.

Jobban belegondolva ez egyrészt természetes, másrészt viszont szánalmas. És egy másik (tavalyi) indexes írás címére reagálva, nem tudom mit esznek a mai fiatalok is a sorozaton, nem vagyok az, épp ma jutott eszembe, hogy az első diplomámat huszonöt éve szereztem, nemsoká. (A másodikat meg húsz éve, mindjárt.)

Ritkul a hajam, őszül a szakállam, és irritálnak a sitcomok. A groteszket bírom, meg a nagyon fekete humort, talán mert ez lett az én világom. De Jóbarátok rólam aztán semmit nem mond el, és már nagyon régen nem szórakoztat.

Szerintem ez realista... 

(karikatura.network.hu)

Földre, térdre, meddig?

A rémisztő hírek között első helyen, hogy a belorusz hatóságok a földre kényszerítettek egy Ryanair-járatot, ami menetrend szerint épp Athénból tartott Vilniusba. Görögországból Litvániába, azaz két európai uniós tagország közötti légijáratról volt szó, ehhez képest az EU-tól csillagászati távolságra lévő fehéroroszok vadászgépeket küldtek rá, és  földre kényszerítették Minszkben.

Minő véletlen, pont azon a gépen utazott egy ismert fehérorosz ellenzéki aktivista, akit - ha már így alakult - gyorsan le is tartóztattak (kaphat tizenöt év börtön, mert bírálni merészelte a világ legtészelnökebb kinézetű diktátorát, és örüljön, ha nem lövi hátba magát szökési kísérlet közben), immár a látszatra sem ügyelve. Mert az ottani kormányhitű sajtó kábé annyit böfögött föl, hogy hát állítólag bomba vót' a gépen rajta, ők meg annyira jófejek, hogy megvédenék az Ejrópa Junijót (vagy ahogy hívják) az ilyen terrortámadásoktól.

Pedig mindenki, aki kijárta már a nagycsoportot, tudja, hogy ekkora véletlenek lehetnek bár, csak kibaszott ritkák. Egy diktátornak meg élből nem hiszünk el semmit, nem mondjuk, hogy ja persze, aggódott nagyon Lukasenka elvtárs, hogy megterrorozzák a Junijót, és tiszta emberbaráti humanizmusból küldött elfogó vadászokat egy utasszállítóra. Aztán maga is elcsodálkozott, hogy jé,  egy amúgy emigrációban élő ellenzéki is a gépen volt, de hát rendes hazafi ő, szóval szólt, hogy azért bilincsben vigyék el a férget, de zúzódások ne látszanak rajta, ha lehet. Ez biztos így történt.

Mert ha nem, akkor az egész szimpla kalózkodás, a tészelenök/párttitkár fejű szemétláda lehet, hogy átlépett egy vörös vonalat, én már nem is az EU soros nyilatkozatára várnék (azt Kakadu Péter szégyenszemre külügyminiszter úgyis vétózná), hanem hogy dugjon már fel valaki egy esernyőt ennek a baromállatnak a seggébe. 

És csak aztán nyissa ki.

Két téeszelnök-alakú diktátor

Esős dalok estéje

E sős napon (igazából e sős délután/este, a délelőtt még indokolatlanul nyáriasra sikerült), nincs is jobb, mint esős dalokat hallgatni. Kellemetlen, ám szükségszerű mellékhatás, hogy az esős dalok szomorúak (tudom, kivétel mikor Gene Kelly énekel az esőben, de ő nem a csapadékot élvezi, csak szerelmes a rohadék), az meg kinek hiányzik? Az amúgy is szomorú, szorongó, depresszív, világunt hangulatot nem érdemes erősíteni, szar az magától is, ha meg az embernek jó kedve van, nem boldog, csak provizórikusan vidám a délutánja, akkor pont ezt a tünékeny-törékeny izét nem akarja elkúrni valami borongós dallal.

Ilyenképp az esős dalok igazából nem illenek sehová, optimális felhasználásuk nagyjából az, hogy lehetnek az étcsoki az émelyítően édes sütemény tetején, az ebéd előtti unicum, vagy a tonik a narancslé mellé. Egy átlagos magánéletben lehetnek eszközei a távol lévő kedvesen való keserédes  merengésnek, de ha a bizonyos kedves előreláthatóan nem fog soha visszajönni, akkor már csak a 'minden mindegy' elv mentén alapozzák meg a következő üveg vodkát. Az meg senkinek se hiányzik, a vodkagyártókat kivéve.

De egy esős napon mégis esős dalokat hallgatok, az érzelmi pofára esés mazochizmusa meg az esztétikum okán, mert ezek a szomorkák azért tényleg jók. Mondanám, hogy szépek, de ilyet nem mondok, lényegében soha, semmire.

A Pogues amúgy a menetelős, asztal alá hányós ír kocsmahimnuszokban volt erős, bár volt amikor behoztak latin meg keleties témákat is (például a Waiting For Herb albumon), de a legtöbb daluk közös nevezője mégis csak a kiborultság volt, abba pedig jól beleillett a világfájdalomban pácolt szerelmi bánat. És azt ráadásul - mint a fenti dalnál - még csak nem is az asztal alá  hányós stílben vezették elő:

I've been loving you a long time

Down all the years, down all the days

And I've cried for all your troubles

Smiled at your funny little ways

We watched our friends grow up together

And we saw them as they fell

Some of them fell into Heaven

Some of them fell into Hell

I took shelter from a shower

And I stepped into your arms

On a rainy night in Soho

The wind was whistling all its charms

I sang you all my sorrows

You told me all your joys

Whatever happened to that old song

To all those little girls and boys?

Now, the song is nearly over

We may never find out what it means

But there's a light I hold before me

And you're the measure of my dreams, the measure of my dreams

Sometimes I'd wake up in the morning

The ginger lady by my bed

Covered in a cloak of silence

I'd hear you talking in my head

I'm not singing for the future

I'm not dreaming of the past

I'm not talking of the first times

I never think about the last

Now, the song is nearly over

We may never find out what it means

Still, there's a light I hold before me

You're the measure of my dreams, the measure of my dreams

Nacionál-epidemológia

Indiában betiltották az "indiai variáns" kifejezést, koronavírusilag. Az indiai kormány ezt sértésnek veszi, mintha az efféle közkeletű elnevezéseknek lenne bármiféle, nacionalista módon értelmezhető tartalma, pedig csak arra utal, hogy ott azonosították először ezt a vírusvariánst. A britek sem vették lelkükre a korábbiaknál veszélyesebb brit mutáció megnevezését, hisz szemben a fodballal, a tenisszel, a vasúttal vagy a macskaszemmel, a vírus nem brit találmány, de az adott alfaja földrajzilag hozzájuk kötődik. Mint a csirkés tikka masala, amit szeretnének autentikus brit (sőt skót) ételnek elismertetni, ami ugye egy autentikusan indiainak gondolt étel, de állítólag egy - a szubkontinensről származó - glasgow-i séf találta ki ebben a formában, nem is olyan régen. De ettől a britek még büszkék rá, és ha kell, ócsó' teszkós konzerv formájában is hajlandóak nagy mennyiségben fogyasztani.

Szóval az indiai kormánynak sem kellene görcsölnie azon, hogy egy vírusvariánst indiainak hívnak, egyrészt mert hivatalosan nyilván valami betű-betű-szám-szám a neve, másrészt az indiai meg tényleg nem egy etnikumot jelöl (nehéz is lenne, 1,4 milliárd ember, kábé 200 nyelv, rengeteg vallás: megannyi féle hinduizmus, iszlám, szikhizmus, dzsainizmus, buddhizmus, kereszténység, and so on...), hanem sima földrajzi kategória, amin viszont csak egészen hülyék sértődnek meg. És még hülyébbek azok, akik be is tiltják, hogy autonóm emberek und szervezetek egyáltalán leírják a kifejezést, mondjuk valami közösségi médiafelületen.

hu.pinterest.com

Általános tapasztalat, hogy a sértődős kormányok rossz kormányok, egy rendes, demokratikusan működő kormány a politikát valóban a kompromisszumok művészetének tekinti, de sérelmi alapon, a dackorszakból nem kinőve, kibaszott nehéz kompromisszumokat kötni, mondjuk azok érdekében, akiket kormányoznak. Olyankor jön az önző akarnokság, mely évtizedek óta jellemzője tetszőleges indiai kormányoknak, de kis hazánkban is elég szétnézni, hogy lássuk, hogyan feszülnek be a kormányzati senkik, ha kritikával találkoznak. Minden esetben, mikor nem fölényeskednek épp, hisztizni kezdenek, mint a kis óvódás, akitől elvették a homokozó lapátját a gonosz nagycsoportosok. (Mellékszál: a komplett politikai "elit" óvodás üzemmódban működik, de vannak nagy-, kis- és középső csoportosok, és ha már ennyi maradt, nem mindegy, hogy ki hová tartozik.)

És tényleg: a dermesztően semmilyen indiai vezetőknek valóban nincs komolyabb problémájuk annál, hogy, hogy hívnak egy vírusvariánst? Összeomlott  egészségügy, halottak halomban, és még a tényleges adatokról sincs képük, de nekik szimbolikus baromságokon kell rugózniuk? Persze, ha valami "országimázs" címkéjű marhaságban gondolkodnak, amit természetes módon azonosítanak a saját imázsukkal. Azt meg féltik, a szemétládák.

Néha hajlamos vagyok azt hinni, hogy csak nálunk ennyire kretének a kegyelmes úrék, de az ostobaság, a kivagyiság és a nettó hatalmi arrogancia valójában országfüggetlen. Az az emberi lélek sötét hátsó udvarából kúszik elő, amint lát egy kis fényt, amiben sütkérezhet.

A Fordulat

Nos, ma ha megyek az ebédemért, már nem kell maszkot hordani, ami jó, de ha úgy fog fájni a hátam, mint tegnap (egyelőre még so-so), akkor pont a hülye maszk fog a legkevésbé érdekelni. Ehhez képest Felcsút Géniusza (mert kormányhitű propagandagyártók már megfejtették, hogy az O1G-ben mi a G) akkora műsort csapott körülötte, mintha megnyert volna egy világháborút, pedig nekem gyanús, hogy a járványadatok nem áldásos tevékenysége miatt, hanem annak ellenére javulnak.

De ha már belengették, hogy racionális érvek helyett számmágia-alapon fognak döntéseket hozni, akkor ehhez a marhasághoz legalább tartották magukat, megvan az ötmilliomodik beoltott, lehet bejelenteni, kiemelni, aláhúzni és nyomatékosítani. A fészbukon, naná, az állami tévé (rádió, hírügynökség) évi százmilliárdból nem bír megoldani egy olyan, komoly logisztikát igénylő feladatot, hogy valaki kimenjen egy kamerával a pártvezér és kancellár elé, az utcára, és felvegye azt a a pár mondatot, meg ahogy a főnök leveszi a maszkot. (Amiért meg kellene bírságolni, hisz az erről szóló rendelet mától hatályos, ő meg tegnap gudbájozta le magáról az arcát jótékonyan elrejtő készséget.)

És közben szinte látom magam előtt, ahogy valami szupertitkos operett-törzs ül a Karmelita Atombunkerben, valahol a budai várhegy gyomrában, és feszülten lesi a nagy, vörösen világító számlálót. Négymillió-kilencszázezer kilencvenkilenc-ezer kilencszáz környékén már tapintható a feszültség, többen félrenyelik a cigarettájukat, miközben valaki idegesen rágyújt egy (szigorúan) jobb twixre, a Jogszabályfogalmazási Hadtest ügyeletes tisztjének ujja pedig az enter-gomb felett vibrál, hogy  mikor élesítheti már a Színes Hétvégi Magyar Közlönybe előkészített antimaszk rendeletet.

Aztán egyszer csak ötmillióra fordul a számláló, a Nemzeti Vakcinarakosgató munkatársai mámorosan dúdolják a Nézését meg a járását (ezt az egyet ismeri mindenki, meg az Amuri partizánokat, de abban túl sok a hajlítás), a Hadtest személyi állománya pedig spontán célbalövő  versenyt rendez a stressz ellen kiürített vodkásüvegekre.

Aztán elindulnak  haza, és nagyon nem értik, az emberek miért nem tartanak utcabálba fogalmazott üdvrivalgásokat, mikor ők akkorát számláltak épp, amekkorát még nem látott e haza azóta, hogy Ánusz pasa elrendelte a kék szemű csizmadiák összeírását,  még 1544-ben.

Háttérmonacói közepesen nagy díj

Holnap lesz a Monacói Nagydíj, mármint a formaegyes (nem egyértelmű, régebben volt valami atlétikai verseny is hasonló néven, nem tudom van-e még, de annak kapcsán láttam egyszer Szergej Bubkát, promóciós céllal rúdugrani az ottani kikötőben), ami jó, mert tavaly például elmaradt, de idén végre jól megháttértévézem. Mert közben nyilván bélyegeket rendezgetek, kirakok valami puzzle-t, vagy ebben a sorrendben. Egyedül nem móka csak autóversenyt nézni, nincs kinek lökni a spontán és kéretlen audiokommentáromat, és nincs kivel megvitatni teljesen érdektelen részleteket. Plusz a monacói verseny bár jellemzően látványos, ám többnyire unalmas, bár a mai forma kettes sprintfutamon még látványos előzés is volt, igaz hogy ahhoz meg kellett az eső.

Monaco az amúgy Monte-Carlo, miközben utóbbi hivatalosan csak egy kerülete (vagy mije) a városállamnak, de gyakorlatilag különböztesse meg őket az, akinek két anyja van  három apától. És ha jól sejtem, maga a verseny az tényleg Monte-Carloban zajlik, nem mintha a google nélkül tudnék mondani egyetlen másik közigazgatási egységet Monacóban.

A futam meg azért és érdekes, mert bár harmincpár éve követem az F1-et, de soha nem jártam egyetlen pályán se, kivéve ezt. Jó, mondjuk könnyű úgy sétálni egy versenypályán, hogy egy hetet kivéve egész évben a város közútjaiként működnek a szakaszai, de mikor a koraújkorban (ha jól rémlik a ködös távolba vesző 1993-ban) egy hétig ott nyaraltunk Erikával, relatíve keveset strandoltunk, viszont sokat mászkáltunk, például a pálya nyomvonalán. (Meg kirándultunk is a Riviérán, de az itt irreleváns.) Valahol a lakásban évtizedek óta hever egy kép rólam, amint állok a híres hajtűkanyarban, meg az alagútban, aminek a bejáratánál egyszer maga Ayrton Senna is összetörte az autóját. Aztán kiszállt, hazasétált (mint a legtöbben, ő is ott lakot adóügyi megfontolásokból), lezuhanyozott és tévén megnézte a verseny végét. A csapatának meg fogalma sem volt róla hova tűnhetett. Ennyit rólam, meg az alagútról, ami nem is az, mert oldalt nyitott a tenger felé.

De érdekes, hogy bár a városnak tényleg tök jó a hangulata, de sosem vágytam vissza oda. Ahogy például Dubrovnikba vagy Barcelonába sem. Gondolom ezek  helyek túlságosan mediterrának az ízlésemhez képest, és hülyébbnél hülyébb akcentusokkal beszélik az angolt. Már ha egyáltalán. (Az egyetlen kivétel amúgy Rijeka, azt valamiért nagyon bírom, oda vissza is mentem elég sokszor, elég sokféle kontextusban.) De Monte-Carlo jól mutat a tévében, pláne ha mérsékelten sem környezetbarát autók száguldoznak benne, aszfaltozott hullámvasút jelleggel. Kicsit úgy vagyok vele, mint a múltkor emlegetett repüléssel, hogy szeretek repülőgépeket bambulni, reptereken flangálni, de repülni azt nem szeretek. Autóversenyző sose akartam lenni, nekem elég, ha a GT-sorozatban bárkit agyonverek tetszőleges európai versenypályán. A laptopomon.

És most mennem kell, lefekvés előtt még le kell szállítanom két traktort Manchesterből Amszterdamba.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy ott állok U20 évesen az UBS-feliratok előtt,

de versenyautók azok nincsenek. (hu.motorsport.com)

Helyeden vagy, mitiszó?

Harry herceg bevallotta, hogy ivott és drogozott - írja az index, mintha ez valami hír lenne. Pedig nem az, nincs újdonságértéke, másfelől meg ki nem? Ha valaki egy iparváros munkásnegyedébe született, szociális segélyen élő családba, akkor azért ivott meg drogozott, ha meg a királyi család etikettfasiszta, aranyozott karótnyeltségébe (meg a bulvárlapok címlapjára), akkor azért. Ha pedig véletlenül egy normális, mondjuk középosztálybeli családba, egy szélsőséges helyzetektől mentesbe, akkor unalomból (eufemisztikusan: rekreációs céllal) nyomta magába  szereket. Plusz kamaszkori lázadás kitolva a harmincas évekig, szóval nemigen találni olyan társadalmi csoportot, ahol nem isznak meg drogoznak azóta, hogy valami barlanglakó ős ráharapott egy hallucinogén bogyóra, és úgy érezte, neki most kicsit jobban tetszik tőle a világ.

Erős a gyanúm, hogy a civilizációnk egyszerűen legyorsulta az emberi törzsfejlődést, evolúciós szempontból másodpercekkel ezelőtt még barlangokban meg lombkunyhókban laktunk, vadásztunk és gyűjtögettünk, most meg városokban élünk, autóval meg repülővel utazunk, ipari élelmiszert eszünk, miközben a twitteren lógunk, permanensen behálózva, és egyre inkább úgy tűnik, zuhanunk valamiféle technológiai szingularitásba. Na, ezt nem bírjuk feldolgozni stimulánsok, gyorsítók, lassítók, szorongásoldók, és egyáltalán, a világból való időnkénti kiszakadás nélkül. Márpedig a szorongás alkoholban és THC-ben igen jól oldódik, legalább is rövid távon. (Az első hosszabb távon kifejezetten depresszív, a másikat nem tudom.)

Az ókori görögök meg rómaiak is ittak már nyilván, hiszen már ők is messzebb voltak a paleolit ősemberektől, mint tőlünk, sokkal messzebb. Mert a civilizáció nem elsősorban technológia kérdése, hanem szimbolikus ügy. Ha van állam által szervezett társadalom, van város, munkamegosztás (you know: arisztokraták, papok, katonák, kézművesek, parasztok etc.) és ezekhez kapcsolódó  egyenlőtlenségek, ha van jog, politika és megannyi szociális stressz, akkor van valahol egy kancsó (egy kratér) bor, hogy mindez elviselhetőbb legyen. Ehhez nem kell globalizáció, internet és  gyorsvasút, jelzáloghitel és klímaváltozás, az evolúció utolsó pár másodpercét, már  görögök meg a rómaiak is rosszul viselték. Az idegrendszerünk egyszerűen nem arra a világra van huzalozva, amit magunk köré építettünk, valójában kurva gyorsan.

Szóval ahhoz, hogy ne igyunk és drogozzunk (ez amúgy nem két  külön kategória, a pia is drog) valamiféle, a negatív stressztől mentes állapot kellene, amiben közben nem is unjuk magunkat félholtra. Ez  keveseknek adatik meg, ehhez vagy valami nagyon szerencsés szociális együttállás kell, talán egy atipikus személyiség, esetleg fejest kell ugrani valami rendes vallásba, ahol a drog helyére beül a szentlélek (nálam: paramátma). Ja, lehet hogy az üdvösség után loholni is stresszes, de ezt az igazi hívők inkább pozitív stresszként élik meg - szól ki  belőlem a lassan másfél évtizede eltemetett vallásszociológus.

Harry herceg tehát ivott és szívott, aztán mikor saját jogon családja lett Karótnyelték helyett, és le tudott lépni, már nem teszi. Aki a helyén érzi magát, annak már nem muszáj, de ez ma kevesek kiváltsága.

WHO te fuck?

A WHO szerint az európaiaknak nem tanácsos mostanában még utazgatni (még jó, hogy mi közismerten félázsiaiak vagyunk, a Türk Tanács büszkeségei), nem elég nagy az átoltottság még a kontinensen. Az átoltottság amúgy egy szó, amit másfél éve még senki sem használt, kevesen ismertek, de ma már az alapszókincs része, bár sokan még most sem értik.

De ki az a WHO? Angolosan Who is WHO? - a válasz persze egyszerű, egy lexikon amiben ismert és kevésbé ismert emberek vannak, de főleg kevésbé ismertek, akik ettől majd hátha. Ám ez a megfejtés hibás, hisz nyilvánvaló hogy a Dokiról van szó, azaz Dr. WHO-ról, akire viszont hallgatni kell. Pláne, mert lényegében a blog névadója is.

Nekem van egy csomó dokumentumfilmem róla, meg egy kupac könyvem, amelyek szerint elég sokszor mentette már meg a világot, változatos időpontokban, bár a végén mindig valahogy napjaink Londonjában lyukadt ki. Pont mint az exem, akitől egyszer kaptam is egy TARDIS-t is, ami villog, sivít, de nem férek bele (pedig biztos csak a tizenöt centis ajtón kellene átpréselni magam, aztán belül már sokkal nagyobb, mint kívül), és sosem árulta el, honnan szerezte.

Szóval, a Doki szerteszét utazik térben und időben, de nekünk nem javasolja, persze lehet, hogy nem a járvány miatt, hanem mert mondjuk a Holdon van egy titkos dalek-bázis, amit felrobbantott már a jövő hónapban, de nekünk az még feltételes módban van. (A dalekeket amúgy könnyű kiszúrni, egy nagyobb kuka méretű, rücskös sószórót kell elképzelni, aminek az egyik keze habverő, a másik vécépumpa, ha egy ilyen jön szembe a postáról hazafelé, előbb fussunk el, és csak aztán röhögjük ki!)

A 9. Doktor és egy dalek (winteriscoming.net)

Persze a jó tanács nekünk szól, de most akkor az Afrikiak utazhatnak? Pontosabban nekik nem ellenjavallt? Mert akkor vagy az van, hogy az ottaniak nagy része durván mélyszegény (ami erős túláltalánosítás), azaz nincs is pénze utazni, vagy radikális tradicionalista, és nem megy háromnapi járóföldnél messzebb a szülőfalujától, esetleg szellemileg annyira leárnyékolt, hogy azt hiszi, a falu mögötti szavanna mögötti hegy mögött már úgysincs semmi. Pontosabban csak a Semmi van. Oda meg nem vágyik.

De lehet, hogy a Doki erősen nacionál-rasszista, mint afféle örök migráns, aki mindig túl akarja teljesíteni a bennszülötteket. Innen az anglománia, meg az a brit akcentus, amit biztos nem a szülőbolygójáról, a Gallifrey-ről hozott. És tuti United szurkoló (esetleg Tottenham), pedig a rendes emberek az Arsenalnak szurkolnak. (Én nem, nem érdekel a fodbal, mondjuk nem is vagyok rendes ember.) De a lényeg, hogy szerinte az afrikaiakért nem kár, sőt az ázsiaiakért sem, szóval ha véletlenül van pénzük utazni, menjenek  nyugodtan, egészen a Holdig, ott majd levadásszák őket a dalekek, esetleg az űrnácik, de róluk egy másik dokumentumfilm szól.

Ennyit a járványhelyzetről. (Avagy lassan lábon hordom ki az agyhalált.)

Sereglő hullák hajnala

A szuperhősös vackok mellett van még egy zsáner, ahol csak nem bírnak elfogyni a hollywoodi nagyotmondások, és ez a zombifilm. Reggelire zombik, ebédre élőhalottak, esetleg vacsorára jöhet valami farkasvámpír-ember, de csak ha zombi. Ők folynak a csapból is, de nem bírjuk lehúzni őket a vécén, mert mindig újra  előmásznak.

Ha az ember blockbusterekből akarná megismerni a világot, akkor kurva nagyot csodálkozna a boltba menet vagy a buszmegállóban, hisz ő eddig úgy tudta, hogy az embereknek alapvetően három csoportja van. Vannak a szuperhősök, a zombik (egy kisebbségnek a tinivámpírok), meg a szigorúan szövegmentes statiszták, akik pár percen belül elhaláloznak a változatos apokalipszisek valamelyikében. 

Slussz, ennyi az emberiség - már ha a zombik még beleszámítanak - , de akkor ki a fene az a néni alakú gurulósszatyor-vontató, meg szakállas fazon a kuka mellett, borosüveggel a kezében? És egyáltalán, milyen szar film ez a Valóság, már fél órája bámuljuk a felvezetést és még mindig sehol az atomvillanás, a becsapódó aszteroida, vagy az agyevő élőhalottak sereglése a horizont irányából. Csak buszok, meg autók, meg buszok, meg teherautók, néni alakúak a megállóban, csöcsös csajok a zebránál, komolyan, ennél még a Piroska és a farkasnak is jobb, életszagúbb dramaturgiája van.

Még jó hogy nem sokat mozdulok ki, a film az erkélyajtón át elég unalmas, mintha egy tehetségtelen Tarr Béla rendezte volna, úgyhogy nem csoda, hogy e napos péntek délután már megint zombifilmre vetemedtem. Csak mert néha jót is láttam ezekből a lerágott csontokból (ez esetben szó szerint), az Eleven testek például majdnem eredeti és ötletes, a Zombieland kis híján szórakoztató, a Cured kellő mértékben drámai, és ott volt még az ööö... na jó, több agysérülés nélkül fogyasztható darab most nem jut eszembe. Vagy hová, nyilván agysérülésem van.

De kijött A halottak hadserege, a Zack Snyder nevű szuperhősfilm-gyáros zombifilmje, gondoltam csak nem okoz maradandó károsodást, bár szuperhős-baromságok miatt komoly előítéleteket kellett legyőznöm magamban. Mit mondjak, csak részben érte meg. Mert ha valaki megnézni a film első negyedóráját (ez lényegében a prológus meg a zenés-táncos főcím), akkor nagyjából látott mindent, amit a cucc a hátralévő több, mint két órában még mutathat. Utána csak ez megy le lassabban, valami pimf és közhelyes történetbe ágyazva. 

hu.ign.com

Röviden: Las Vegast, mint zombikarantént, fallal vették körbe, az elnök készül ledobatni rá egy kisebb atombombát - afféle endlösung-ként - de van ott valami páncélteremben párszáz milla, úgyhogy egy csapat zsoldos elindul azt még begyűjteni. A piszkos tizenkettő meg a Kelly hősei találkozása a 21. században, nácik és valódi sztárok nélkül, igénytelenül animált zombikkal.

Apropó zombik, a forgatókönyvet előre megfontolt szándékkal elkövető(k) láthatóan nagy ötletnek gondolták, hogy a zombik nem csak egyensúlyzavarosan menetelő zabagépek, hanem már tovább is fejlődtek (gyorsak, taktikusak, együttműködnek) kár hogy ez már tizenöt filmmel ezelőtt is eszébe jutott egy másik írónak. Meg azóta még hatnak. Egyébként meg lejátsszák a szedett-vetett zsoldosok közti csoportdinamikát, azaz hogy ki legyen alfahím/nőstény, kinek a szerepe fontosabb és kinek az egója nagyobb, meg hogy kinek kellene inkább túlélnie az egészet. (Szerintem egyiknek sem, pusztuljon az összes buta tekintetű, papírmasé karakter! Esetleg a zombitigris maradhat, neki még lehet karrierje, mint egy másodvonalbeli videojáték mellékszereplője.)

Egyébként nem történik semmi érdekes, a cselekmény feszültsége  nullához konvergál (hisz csak újrahasznosított klisék sorozata) mennek, lőnek, mennek, lőnek, szaladnak, lőnek, időnként egyiküket megeszik, de semmi súlya nincs az egésznek, ez egy lövöldözős játék, indokolatlanul nagy költségvetésből, és ahhoz képest közepes látványvilággal.

Amúgy a karakterek érdektelenek, a párbeszédek szánalmas sablonszövegek, a színészeknek a nevére sem emlékszem (bár állítólag csupa híres arc, na ja, biztos szuperhősös tucatfilmekből, de hát mindenkinek más számít híresnek) a film drámaiságát pedig az adja, hogy drámaian semmilyen, viszont tragikusan hosszú. Az első tizenöt perc egy korrekt és véres videoklip, bár persze annak pont olyan hosszú, mint a műegész filmnek. A maradék nagyjából kukába való, szóval biztos, hogy falni fogják a népek.

Egy mondat mögöttesei

Aszongya a fődöbrögi, hogy "feloldjuk a járványügyi korlátozások nagy részét". Első blikkre ez jó hír persze, nagyjából mindenkinek, de kontextusában azért egy érdekes hatalmi alapállás következménye.

Egy: A főnök nem biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet, ezért a többes szám első személy, ha egyértelműen jó híreket (azaz várhatóan népszerű intézkedéseket) kell bejelentenie, előszeretettel használ egyes számot. (vö. "Majd emelek a nyugdíjon, ha úgy állnak a számok.") Itt most az óvatos többes számban beszél, mert ha beüt egy negyedik hullám, akkor nem ő döntött a lazításról, hanem a kormánya, az emberei, a szakértők,  a milliárdos hűbéresei, a bárki csak ő nem. Ő csak megcselekszi amit javasolnak neki.

Kettő: A nemsoká nagy kegyesen feloldott korlátozások nagy része eleve értelmetlen volt. A kijárási tilalom például. Mert ugye épp este kilenc-tíz, meg éjfél után mászkálnak a legkevesebben az utcán, ezzel csak a bulikat lehetett meggátolni (vagy áttolni illegálba), de az éjszaki bulik, pláne mondjuk februárban, tipikusan nem az utcán szoktak megtörténni.

Ráadásul egy nem Budapest-jellegű városban, pl. itt nálunk egy fatornyos megyeszékhelyen, már esete nyolc után nem látni élő embert az utcán, azon a néhányon kívül, akik épp munkába, munkából, vagy ez a munkájuk (mert mondjuk járőröző rendőrök). Szóval az ország legnagyobb részén a legkisebb fertőzésveszély épp hogy esténként meg éjszaka, az utcákon és tereken áll fenn. Oké, hogy olyankor  vírus is ingyen parkolhatott, de alig volt kire vadásznia.

Három: nem kell majd közterületen kötelezően maszkot viselni (de gondolom azért lehet, szóval nem visz el érte a rendőr), ami remek, eddig se volt sok értelme. Számtalanszor mentem úgy végig egy-egy mellékesebb utcán,  hogy embereket csak autókban ülve láttam, és néha az út túloldalán, néhány tíz méterre tőlem, szóval tök értelmetlenül párásodott be a szemüvegem, meg kezdtem szédülni a túl jól záró maszk mögött, csak mert igyekeztem szabálykövető lenni. Ha valaki jött szembe, azt ötven-száz méterről kiszúrhattam, és igazából elég volt akkor feltolni a maszkot. Szóval ennek semmi értelme nem volt, elég lett volna azt mondani, hogy parkokban és parkolókban, buszmegállókban és játszótereken legyen kötelező, de úgy általában ne, mert az fokozottan életszerűtlen.

Mellékszál: A múltkor megint láttam A Maszk című, témába vágó dokumentumfilmet, és biztosan állíthatom, hogy ezek a világoskék maszkok egyáltalán nem működnek. Hiába vettem fel mindig, lelkiismeretesen, sosem kötöttem ki a Coco-Bongo bárban, nem csajoztam be általa, mondjuk legalább gengszterek sem vette üldözőbe.

Négy: Az egész nagy népszerűségi lelazítást azzal indokolják, hogy úgy állnak a számok. Azaz egyre kevesebb a regisztrált új fertőzött (amit árnyal, hogy egyre kevesebb tesztet csinálnak), csökken a halottak meg a kórházban lévők száma (ez legalább tény), meg hogy mindjárt itt az ötmilliomodik beoltott (ami viszont értelmetlen kritérium). Mert olyan nincs, hogy négymillió-nyolcszázezernél még vészhelyzet van, ötmilliónál meg háváj, dizsi, napszemüveg. Sokkal inkább az lehet, hogy tényleg jön a nyár, és egy kicsit is komolyabb lockdown népmozgalmi lázadáshoz vezethet, úgyhogy nyitni kell, még akkor is, ha tavaly a nyári Balaton-Adria tengely nyomán őszre megint nem úgy álltak már a számok. 

Hivatkozásnak meg bővel elegendők lettek volna a kórházi adatok,  a szimpla oltottsági szám önmagában semmit sem mond, hisz az érdekes az, hogy mely életkori, társadalmi, veszélyeztetettségi etc. csoportokban mik az arányok, meg milyen a területi eloszlás.

De a felcsúti ilyeneken nem elmélkedik, z emberei biztos, csak azokkal meg nem foglalkozik, ő itt a jó királyt akarja játszani, aki hú de figyel az ő népre, és csak jó akar mindig.

Még szerencse hogy egy alkalommal ő maga mondta, ne arra figyeljünk, hogy mit beszél, hanem hogy mit tesz. Ilyen értelemben a lakosságarányos hallozások a beszédesek Ártunk és Ormányunk teljesítménye szempontjából, nem az hogy, miket dumál a főnök a mikrofonba.

Egyetem-begyedem

Szerintem semmi baj sincs azzal, hogy idejön a Fudán egyetem Kínából. Hiszen a kínaiaknak is marad belőle otthon, szóval ne fognak sírni vagy ilyesmi, nekünk meg nagy haszon, hisz vehetünk föl pénzt a kínaiktól hitelre, de  kurva sokat ám! Amiből építenek nekünk ilyen Fudánt ide a Duna-partra, valami hülye diákváros helyére, ami tök jó, mert nekünk nem kellenek már diákok, azokból van itthon is elég, nekünk élenjáró kínai egyetem kell, ahol fudánul lehet tanulni, amit építenek diákok helyett. És ingyen, mert a hitel az ugye olyan, hogy megvesszük az egyetemet, de tényleg, könyvtárral, büfével, kiképzőtáborral együtt, és tökre nem kell kifizetni. Csak később, de az attól később, hogy nem most van, hanem csak jövő héten kezdődik.

És akkor itthon meg sipítoznak, hogy de hát a Fudán a kínai kommunista pártot alapszabályozza az iratába, mintha z nekünk nem lenne testhezállóan ismerős, történelmileg.  A bolsevik tempó eredete mifelénk a néplélekben gyökerezik, plusz a kínaiak eleve régi rokonaink. Tessenek csak megnézni,  náluk is van egy olyan étel, ami majdnem olyan, mint a mi paprikás krumplink, csak vakonddal és korianderrel készül. Mert ezeket mi együtt főztük a sztyeppei vándorpusztákon. (És ne dőljön be senki annak, hogy a paprika meg a krumpli, az csak Kolumbusz után, Amerikából, mert az a Kolumbusz is csak azért tudott hozni paprikát, mert mi előtte odavittük. A kínaiakkal. Mér, mit gondoltak azok a konkvisztádorok is, mikor odaértek, holt tudtak venni csípős csirkét meg kilós vitorlavásznat?)

És hát Kínában valami kommunizmus-féle van, nálunk  bolsevizmus, a kettő meg összeillik, mint a borsó meg a héja. Ráadásul ott aztán rend van, nálunk meg ilyen színészke-hallgatócskák tüntikéznek, hogy nekik nem tetszik a rendszer, na ezért fér ránk a Fudán. Ott profi pénzbehajtók vasalják be a két-három millás tandíjakat, udvariasak de kegyetlenek, és akkor aztán az ilyen romkocsmázós diákok megtanulják, hogy mi  a rend, a kötelesség meg az aránytalan büntetés. Plusz nem marad pénzük drogra, de dolgozhatnak tizenhat órás műszakokban a törlesztőrészletekért. Egy kínai cégnél nyilván, mert ezek a fudánok még ingyen kiközvetítik is őket önkéntes kényszermunkára.

Igazából össze kéne fudánozni az egész magyar felsőoktatást, elvégre nem szebb látvány egy seregnyi, vidám alakzatban menetelő leendő művészettörténész, mintha csak úgy flangálnának szerteszét, meg néznének a buta szemeikkel? Na ugye!

Hálózati depresszió

Kutatók szerint egyértelmű az összefüggés a depresszió és a közösségi média között. Na ja, én már rég tudta (csak nem sejtettem), hogy minél többen, vagy épp minél kevesebben használják, annál depressziósabb lesz a közösségi média. Volt az az Iwiw nevű, az például öngyilkos lett, személyre szabott búcsúlevelekkel, mikor nem használták meg elegen, a Fészbuk meg nyilván a túl sok ostoba júzer miatt fogja a vonat elé vetni magát a felhőben, nagy képzavarában.

Persze lehet, hogy úgy értik, a felhasználók lesznek depressziósak, azaz aki sokat twittel a fészbukos tiktok instgramján, az előbb depi lesz aztán öngyi. De szerintem ez marhaság, és úgy húzom magam után a depresszióm hosszú évek óta hogy vannak jobb meg szarabb napjaim, pedig minden nap ugyanazt a három percet töltöm a fészbukon a többin meg semmit. (Kivétel ha valakit hívásommal zaklatok, de mostanában az is ritka, nem bírom a visszautasítást.)

Sőt, erős a gyanúm, hogy már a közösségi média előtt is voltak emberek depressziósok, sőt öngyilkosok is. Széchenyi István a legstefigrófabb magyar, például tuti nem azért nyírta ki magát, mert látta a Twitteren, hogy Pesten a Festetics-palotában épp mekkora buli van (ópiummal felütött pezsgő, topless szobalányok, éjfél után tombola), miközben ő Döblingben, egy lepukkant bécsi külvárosban rohad az elmegyogyóban úgy, hogy a modern pszichiátria megalapítói még épp hogy csak kezdenek megszületni. Szóval ő hiába vár itt a terápiára, partizni meg nem mehet, meg van valami haza sorsával is, bár az már kicsit ködös...

Igazából az van - és ez jön le a fentebb linkelt cikkből is - hogy a sok közösségi média-használat meg a mentális gondok között korreláció, avagy statisztikai együttjárás van, de ez még nem jelent ok-okozati összefüggést. Mert lehet, hogy ha valaki szorong, akkor élő emberek helyett inkább fészbuk-profilokkal érintkezik, azaz ne azért depis, mert lóg a szeren, hanem azért lóg, mert depis. De ugyanígy lehet, hogy a kettőnek van valami közös oka, mondjuk kiemelkedően szar volt a gyerekkora, és ezért egy szorongó neurotikus, vagy épp depressziós, és ugyanezért menekül a virtualitásba is.

Ahogy a réges-rég egy messzi-messzi egyetemi büfébe olvastam egy plakáton: A gyilkosságért elítélt bűnözők 99%-a rendszeres kenyérfogyasztó! Na, és következik ebből bármi is? Vagy csak a rizslobbi manipulációja az egész? De tényleg, pirítós reggeliztem, akkor most félnie kell a szomszédoknak, hogy öngyilkosságot követek el rajtuk?

Amúgy szerintem a közösségi médiában mindenki többé-kevésbé hozott anyagból dolgozik, amit az ottan kommunikációk, interakciók felerősíthetnek, eltolhatnak valamerre. Szóval érdemes előbb valamilyenné, egyáltalán személyiséggé válni, és azt prezentálni urbi et orbi, és nem nem a közösségi platformokon keresgélni mintákat, hogy kik lehetünk mi? És pláne nem ott (meg szerepjátékokban) felépíteni valami eredendően virtuális személyiséget, mert egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem akarunk fizetni a teszkóban, hisz egy tizenhetes szintű elf varázslónak, kétszázezer lájkkal, igenis jár az ingyen csipsz, a hordó redbullal és a bónusz farokfelező varázslat-kártyával.

Az ilyesmit érdemes elkerülni, mert ez már maga a szociális öngyilkosság. Meg a beutaló Döblingbe, bár mikor egyszer arra jártam, már valami kerületi bíróság volt az épületben. Mindegy, ha elég nagy varázslók vagyunk fejben, és elég sok csipszet nem akarunk kifizetni, az is összejöhet...

facebook.com (na ja...)

Alulról befelé

Nagy tudományos áttörésnek ígérkezik, ha sikerül majd az embereket a végbelükön keresztül lélegeztetni. Hát ja, ez inkább hangzik abszurd humornak, mint science fiction-nek, pedig inkább az utóbbi, és egyre kevésbé valószínűtlen. A Qubit cikke szerint egerek és disznók esetében már ígéretes kísérletek zajlottak, nem lehetetlen, hogy egyszer az embernél is működni fog, mert egyes halak és hüllők mellett - úgy tűnik - az emlősök is képesek lehetnek arra, hogy (főleg szükséghelyzetben) a bélfalaikon keresztül is vegyenek fel oxigént.

Eddig a tudomány, és innentől indulhat a fantázia. Mert felmerül a kérdés, vajon felcserélhetők-e az irányok, azaz ha valaki segglégzésre állna át, akkor mi jönne ki a száján neki? Illetve akiknek már most is folyton csak a szar ömlik belőle (politikusok, ügyvédek, tévéprédikátorok, filmkritikusok etc.) azoknál kialakulhat-e valamiféle automatizmus, hogy a másik végükön kezdjenek levegőt venni. És egyáltalán, mi lesz a szaglással? (Jó, ez engem pont nem érintene, mert bár filmkritikákat huszonéve írok pénzért, de szaglásom évek óta nincs, talán ezért is megy mostanában könnyebben az írás.)

És hát érdemes lenne újragondolni akkor már a légzés mellett a komplett érzékelőrendszerünket is. Én bírnám ha hallhatnék a szememmel, és érdekelne, hogy a dioptriák vajon befolyásolnák-e azt, bár most sincs abszolút hallásom, szóval a mínusz másfél-két dioptria nem sokat változtatna a helyzeten. Ha viszont láthatnánk a füleinkkel, végre megtudnánk milyen a világ egy ló vagy egy hal szemszögéből, hisz nekik a szemeik is a fejük két oldalán, mint az köztudott.

De a légzésre visszatérve: a klasszikus indiai jógában (ami nagyon nem az, mikor spandexbe préselt háziasszonyok gimnasztikáznak hordába verődve, ócska szintizenére) minden azzal kezdődik, hogy el kell mélyíteni a légzésünket. Hogy hosszan, lassan és hasból lélegezzünk (jó ez csak az első lépés, de kihagyhatatlan), minél mélyebben. Na most, a segglégzésnél mélyebbre már nem lehet menni, a combizmok, a térdízületek vagy a lábujjak valószínűleg ebbe a mókába, már nem vonhatók be. Persze jógikusan fontos, hogy olyankor is nagy levegőket vegyünk majd, holmi popópihegés, felületes altesti zihálás nem megfelelő.

Ja, és koncentráljon mindenki arra, hogy a kilégzés minél csöndesebb legyen, ha már a szagmentesség nem garantált. Bár ebben, és az utána ártatlan/gyanakvó, esetleg felháborodott tekintettel másokra meredésben, a művelt nyugat lakosságának nagy része már eleve gyakorlott.

Légforduló

Ma van az évfordulója két jelentős repülésnek is. 1927 május 20-án szált fel Charles Lindbergh New Yorkból, hogy 33 és fél órával később leszálljon Párizs mellett, a Le Bourget reptéren. (Ez legalább tényleg történelmi tett volt szemben azzal, amikor Louis Blériot 1909-ben, fél óra alatt átrepülte a Csatornát. Ami nekem akkor se La Manche, hanem British Channel, én arról az oldalról láttam többször.)

Lindbergh amúgy nem volt egy jellem- vagy elmebajnok, sőt  a háború előtt kifejezetten nácisztikus vonásokat mutatott, imponált neki a Harmadik Birodalom, csípte az antiszemitizmust, Hitlertől kitüntetést is kapott (jól mutathatott mondjuk a francia becsületrendje mellett), az egész náci szar csak utólag lett neki igazán büdös, mikor megmutatták neki a gázkamrákkal ékesített táborokat. (Amúgy harcolt a háborúban, de csak a légierő közlegényként - Roosevelt érthetően nem szerette volna, ha valami magas polcra kerül - , és a japánok ellen.)

Az óceánrepülés azonban komoly teljesítmény volt, hisz teljesen egyedül tette meg az utat. Vicces, a de gépéből előre csak úgy láthatott ki, ha kinézett oldalt, nem volt első ablaka, de értelme se sok lett volna tekintettel arra, hogy a pilóta az indokoltan bazi nagy benzintank mögött ült. Mondjuk az óceán fölött sok látnivaló amúgy sem akadt volna, esetleg egy-egy szembejövő madár, rossz reflexekkel, de mire azt kiszúrta volna a nem létező szélvédőn át, nagyjából úgyis késő lett volna. Egy ilyen repülőt én is bírnék, hisz tériszonyom van, tehát jobb, h nem látok ki.

De 33 és fél óra, az határozottan sok, persze velem is volt már olyan, hogy ennél tovább bírtam alvás  nélkül, de én azt a fotel-kanapé útvonalon csináltam meg, baráti társaságban, tartalék sörrel és éjszakai pizzarendeléssel. Lindbergh meg egyedül, éjjel a tök sötét óceán felett, hát ennél még Kolombusznak is jobb volt, mert bár nem tudta, hova lyukadnak majd ki, de volt vele néhány tengerész társaságnak, akikből vész esetén meg is ehetett akár. (Sózott-szárított hajósinas vörösborban pácolva, grappával.)

usatoday.com

És a másik fontos repülés, amit gondolom szándékosan időzítettek Lindbergh útjának évfordulójára, 1939-ben esett meg, mikor is a PanAm elindította első transzatlanti járatát.

Ami szintén hősies dolog, legalább is számomra, ugyanis fel nem ülnék olyan gépre, ami az óceán fölött repül órákig. Ha bármi baj van, és alattunk Európa, tíz percen belül tuti van egy reptér, ahol gyorsan le lehet szállni, de mit csinál az ember a Csendesatlanti óceán fölött, ott kérem csak vízbe csapódni lehet, de én a tengert maximum strandokon viselem el. Esetleg képeslapokon, de hajózni utálok. Igazából nem a gyomrom nem bírja, hanem a gyomrom tartalma, az akar folyton kijönni a számon át.

Boeing 314, az első transzatlanti járatok gépe (pinterest.com)

A repülést viszont imádom, főleg a tévében, könyvekben, meg reptereken és repülős múzeumokban kóborolva, de repülni azt nem szeretek. Az szükséges rossz volt mindig is, két és fél óra repülés kiváltott másfél napi buszozást, és a fapadosokkal nem is volt drágább. De szeretni ettől még nem szerettem meg, utólag belegondolva, lehet hogy nem csak a koránkelés miatt aludtam végig annyi Budapest-Londont.

És ugye a célállomáson soha nem ültem föl a London Eye nevű óriáskerékre, mondván tőlem már az is szép teljesítmény, hogy idáig repülővel jöttem. A tériszony nem játék, ha én kiesnék a sokadik emeltről, félúton halott lennék a sokktól, a becsapódás már nettó hullagyalázás lenne. (Ehhez képest ismerek embereket, akik már átrepülték az Atlanti-óceánt, némelyek többször is. Bátor emberek...)

Mögöttem egy Wellington bombázó, 

de utasokat ez sosem szállított. És nem

repülte át az óceánt.

Filmet nézek, képmutatok

Nemsokára kezdődik  valamelyik filmcsatornán a Kingsman, és úgy gondoltam, majd jól odakapcsolok. Azt nem állítom hogy nézni is fogom, de azért mindenképp megháttértévézem. Szóval Kolinförsz szétver egy londoni kocsmát, később meg lemészárol egy komplett templomi gyülekezetet Kentuckyban, mindezt a nagyképernyőn, míg én valami politikai elemzést olvasgatok majd a laptopon, a kettő valahogy remekül kiegészíti egymást. Mint az édes csokis süti, meg a kesernyés narancslekvár. (Szabad asszociáció: a narancsról jut eszembe, mennyire utálom a Hohes C narancslevet, aminél szerintem úgy értik a száz százalékost, hogy beledarálják a narancs héját, leveleit, és rosszabb termés esetén az elszáradt ágakat is. legalább is az íze után így képzelem.)

Nade a Kingsman esetében jelentős a személyes érintettség. A kocsma, amit szétverődik benne a Black Prince, ami tényleg Londonban, közelebbről Lambethben található, és kétszer is ebédeltem ott. Mondjuk muszáj volt, az exem, mint hardcore rajongó nem nagyon hagyott választási lehetőséget, még szerencse, hogy jó a volt a fish&chips. (Abból speciel vacakot még nem ettem, ez a tuti étel, amivel sehol nem lehet súlyosan mellényúlni.)

Sőt jártunk a templomi mészárlás helyszínén is, mert az a jellegzetes fatemplom nem Kentuckyban van (egy óceánon ugye akkor se keltem volna át, ha lett volna rá pénzem), hanem az egyszer már itt is megénekelt Deepcut-ban, Farnborough mellett.

A mégsem szétvert kocsma.

Itt lőtték fejbe Kolinförszöt, és se vagyok valami jól...

Meg hát a Kingsman helyszíínek közül el kellettmég menni az Alexandra's Place-re, ahol Töki lakik az anyjával, Hary Hart (szül. Kolinförsz) házához, meg persze a szabóságba, ami szintén tényleg létezik a Saville Row-n, csak Huntsman-nek hívják, bár a bejáratnál kint hagyták a gravírozott Kingsman táblát is.

A szabóság, ész ominózus tábla.

Meg persze voltunk az Imperial College-nél is, ahol Mark Hamillnak szétrobbant a feje, a másik szabóságban, ahol a másik részben működik a privát titkosszolgálat, szóval nincs még egy film, aminek a helyszíneit effajta alapossággal végigjártam volna. Sőt egy film sincs, aminek a helyszíneit végigjártam, magamtól ne is tennék ilyet, de mint mondom, pár éve még muszáj volt. Még szerencse, hogy jó móka volt, ha némileg tehernek éreztem is. De hát ez az az eset, mikor az ember nincs egyedül, van benne nyögvenyelés is, de alapvetően megéri.

Promóció 

Karaktermészárlás

Van ez a sajtónak aligha nevezhető, kormányhitű propagandamédia, amely eleve permanens kampányüzemmódban működik és ahogy közelednek a választások (pedig hol van még a jövő tavasz, először az ideit kellene túlélni), a kampány egyre inkább, főleg és elsősorban karaktergyilkosságot jelent.

Programokat ugye nehéz vitatni/kritizálni, ha vagy nincsenek, vagy ha valahol épp vannak, szarba se veszi azokat senki, meg az istenadta népet sem az érdekli. A keményen drogozó kisemberek személyekre szavaznak, nem ideológiákra, gazdaságpolitikai tervekre vagy oktatási reformelképzelésekre. Vagyis az állampárti propaganda természetes módon az ellenzéki jelöltekre megy rá, akik arcot adnak a NER-t érő fenyegetésnek, őket akarják tényleg aljasul a sárba alázni.

Az origo nevű egykor szebb napokat látotton van például egy „napi balfék“ rovat, rögtön a címlap felső részén, és mostanában három napból kétszer Karácsony Gergelyről bizonyítják be, újra meg újra, mekkora kupac szerencsétlenség a csávó, csoda hogy munka után hazatalál. (Amit én személyes sértésnek veszek, egy évvel előttem végzett ugyanott, ahol én, bár nem rémlik, hogy találkoztunk volna, és pláne nem ismertem, pedig négy évig ugyanarra a szakra jártunk. De azt határozottan tudom, hogy én ugyanazzal a képzettséggel igenis hazatalálnék, már ha elmennék itthonról. De hát nem vagyok hűje.)

Most meg a Telex szúrta ki a Ripost című minden alatti szennylapban, hogy „Gyurcsányné“ (le nem írnák azt, hogy Dobrev Klára, még valakinek nem a szemkilövetős terrorhadjárat jut róla eszébe) a magyar Elena Ceausescu. Így egyszerűen, bár szerintem ezt a biciklit lehetne még tolni egy kicsit. Hisz nyilván Gyurcsány maga Ceausescu (bár a román diktátor nevét rögtön elsőre le sem tudják írni, a riposztos verőemberek), pedig lehetne Hitler, Pol Pot vagy Caligula is, bár gyanús, hogy az átlag Ripost-olvasó az utóbbi kettőt aranyérkenőcsnek, dohányzóasztalnak, vagy lapra szerelt spagettiszósznak gondolná.

És a vicces az, hogy közben fel-, pontosabban önnön morális magasságaik felhői közül leháborodnak azon, hogy Karácsony azt bírta mondani egy külföldi újságírónak (arra a kérdésre, hogy mi a különbség közte meg a felcsúti között), hogy a másik alacsony és kövér, ő viszont magas és sovány. Pedig ez nem karaktergyilkosság, még csak nem is „body shaming“, pusztán adekvát válasz egy kérdésre, mely valójában értelmetlen. Ugyanis arra a kérdésre, hogy mi a különbség politikai elképzeléseik között, nem lehet egy rövid választ adni, arra ott az elmúlt tizenév összes megnyilatkozása, a kövér-soványozás szimplán csak kitérés a hosszas, és adott keretek közt amúgy is lehetetlen programabeszéd és összehasonlító elemzés elől.

Amúgy főkegyúr tényleg dagadt, de az is tény, nem ez a bajunk vele.

p.s. Amúgy képzelem mi lenne, ha a kormánykritikus sajtó kezdene hasonló stílusban írni, mekkor agyfaszt kapnának a bayerzsolt-típusú verbálkomisszárok. Ilyeneket olvasva mondjuk:

„Orbán Viktor kopaszodik. Mussolinivá vagy Rákosivá változik inkább?“

„Szíjjártó volt munkatársa egykori főnökéről: Fél méterrel magasabb, mint az IQ-ja!“

„Németh Szilárd nem tud fél kiló pacalból pörköltet főzni mert nem ismeri a törtszámokat.“

„Rogán Antal széklete büdösebb, mint a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságáé együttvéve.“

A leláncolt nimfomán

Megint színésznő-szerda, avagy az alkalom, amikor a főszereplőnő alapján választok filmet magamnak. Volt már Carey Mulligan vagy Ellen Elliot Page, Olivia Colman (például nemrég az azóta Oscar-díjas Father), sőt Lars von Trier Melankóliáját is Kirsten Dunst miatt néztem meg igazából. És volt már Christina Ricci is, aki legutóbb oknyomozó újságíróként szökött meg a diliházból (legalább is az én tévémben), de most találtam egy régebbi darabot ami A lánc (igazából: Black Snake Moan), még 2006-ból, ami nekem még egy igazán remek év volt. És mit tesz isten, a film is jó, pedig mostanában egyre legtöbbször kiver a víz Samuel L. Jacksontól, aki mintha maga is egyre inkább el lenne alélva önnön művészi nagyságától, pedig még közel sem ő a következő/aktuális Morgan Freeman. De ebben a darabban még ő is jó, mert csak ritkán látszik rajta, hogy belülről mekkora színészóriásnak is látja magát.

Az alaphelyzet először egyszerűnek tűnik, aztán bizarr lesz, aztán nem értem, és onnantól jó. Mert az elején annyit látunk hogy ja, az Usákokban vagyunk délen, mély délen. Prosztó, lepukkant kisváros, ott él a nem kicsit lotyós white trash csaj, Rae (ő lenne Ricci művésznő) aki láthatóan testileg-lelkileg szét van csúszva, és valahol a környéken farmerkedik Jackson művész úr (avagy Lazarus), aki korábban tájjellegű blues-zenész is volt, és akiről annyit tudunk meg, hogy imádkozós fajta, de válófélben van (vagy mi), és finom vajbabot termel. Aztán útjaik keresztezik egymást, pontosabban a csaj alsóneműben, közepesen összeverve fekszik keresztbe az úton, amerre a dúlt lelkű farmer épp elhalad, aki aztán hazaviszi, meg szerez valami gyógyszert (ami korrekt, csajszi arra szokott inni), és ápolja is kissé, de szigorún szexmentes alapon.

mafab.hu

És közben, nevelő célzattal, és a direkt erőszakot gondosan kerülve, de mégiscsak a radiátorhoz láncolja Rae kisasszonyt, egy akkora lánccal, hogy azért házon belül mindent elérjen, sőt néha meg is sétáltatja a földeken. A fekete pasi a fehér csajt láncon, háát... ha ennek nincs erős szimbólumértéke, akkor semminek. Pedig 2006-ban még nem volt BLM, ma már mindenki azt keresné mögötte.

Ez az egész nagyjából kettejük játéka, mindenki más csak dramaturgiai előre- vagy hátramozdító, mint Rae hivatalos pasija (vőlegénye?), aki a Nemzeti Gárdából is kirúgatja magát, pedig onnan nehéz (de a kiinduló történések idején még pont bevetésen van), vagy Lazarus testvére, a lelkész, akivel hősünk eleinte majdnem olyan rosszban van, mint b. exnejével.

És hát az egész film egy nagy kupac dilemma: meg lehet-e menteni valakit akarata ellenére, a cél szentesíti-e az eszközt (a megmentés a láncra verést), a segíteni akarás értelmezhető-e a mizantrópia kontextusában? Ám ezekre nem hogy választ nem kapunk, de rendesen körbe sem járják a kérdéseket. Craig Brewer író-rendezőnek (akinek talán ez az egyetlen értékelhető filmje) mintha fontosabb lenne, hogy Christina Ricccit minél többet mutogathassa egy szál bugyiban, mint hogy mélyebbre menjen a felszínes moralizálásnál. Biztos nem akart ítélkezni, vagy ilyesmi, de ettől még egy lufi lett a filmje. Nagyívű drámaisággal bevont semmi.

És épp Ricci az aki azért csak megmenti az egészet, nem kifejezetten a bugyijával, hanem mert tényleg annyira hiteles, hogy a cselekmény nagy részében már külsőleg sem hasonlít magára, ő itt tényleg minden apró gesztusában egy szétesett fiatal nő, a szakadt lakókocsiból, akin amúgy már végigment a világvégi (világalatti) kisváros fél agrárproletár-népessége. Van neki valami súlyos trauma is a múltjában (családon belüli nemi erőszak, mi más), de ezt is elintézik néhány mondattal, meg egy bunyóval a vegyesboltban, nyilvánvaló, hogy a stábban senki sem volt különösebb híve a pszichonanalitikus irányzatnak.

Lazarus és Rae amolyan apa-lánya kapcsolata a végére már szinte formális, jön az a kurva hepiend, de aztán mégsem csúszik át giccsbe a végkifejlet.  A dolgok nagyjából a helyükre kerülnek ugyan, de azért a tipikus hollywwoodi film nem úgy ér véget, hogy az ifjú pár, az esküvőről elhajtva, az autópálya szélén, együtt kap súlyos pánikrohamot. Csak hogy lássuk kettősük fényes jövőjét.

Pünkösd, hétvége, görcsök, álmok

Pünkösd hétfő idén vasárnapra esik, hisz az lesz a hétvége utolsó napja.Vagyis vasárnap, amikor már szarul van az ember este, mert másnap iskolába kell menni, de már péntek délután sem lát semmi esélyt arra, hogy a keddi hétfőre kész lesz a matekházi. És a vasárnap estétől ami a héten, izé... a jövő héten hétfő este lesz, máig vacakul vagyok, stresszelek a másnaptól. Mondjuk hattól huszonhét éves koromig voltam főállású diák, és úgy tűnik ennyi  időt nem lehet büntetlenül megúszni.

A második diplomámat is pont húsz éve szereztem, de az iskolai szorongás még mindig bennem van. Pedig a főiskola-egyetem kilencéves kombója idején már nem is volt min görcsölni, ott nem volt feleltetés, illetve igen, de előre egyeztetett időpontban a félév végén, és mondjuk kollokviumnak hívták. Ott a stersszt tömörítették a vizsgaidőszakba, amitől nem lett jobb, de a végén felhőtlenebbül lehetett ünnepelni, mert kit érdekelt a holnap, hónapokra voltunk a következő feleléstől.

Ráadásul engem még oktatóként is stresszelt a vizsgaidőszak, a fene tudja miért, hisz akkor  már az asztal jó oldalán ültem, de egy-egy szigorlat előtt tényleg bírtam izgulni. Vagy empatikus voltam vagy pszichotikus, utólag már nem tudom, de azt hiszem éreztem a felelősség súlyát. Valójában sosem értettem, hogy kerülök én oda, hogy a fenébe lett belőlem öt év pesti kocsmázás után adjunktus az itthoni egyetemen. Azt láttam magamon, hogy miközben tudósnak alsó-középszerű lehettem maximum, tanárnak egész jó lettem, de túl sokáig voltam hallgató ahhoz, hogy fesztelenül tűrjem (még épp huszonévesen), hogy más huszonévesek, és pláne nálam idősebbek letanárurazzanak.

Szóval a különféle iskolákban, különféle helyzetekben és sokféle módon átstresszelt idő, az összesen 29 év, bőven több, mint eddigi életem fele (nagyjából 62%-a), valójában nem kell csodálkoznom azon, ha a hétvége végére reflexből összerándul a gyomrom, vagy hogy mindenféle oktatási szituációkról álmodom.

Mert mostanában tényleg folyton ilyeneket látok álmaimban (pálmafás tengerpart helyett), hogy helyt kell állnom valami szituációban, amiben nyilvánvalóan nem tudok. Leggyakrabban vizsgáznom kell az egyetemen, de csak halvány ködképeim vannak arról, mi is tantárgy, nyilván nem voltam egy órán sem, az egészről annyit tudok, hogy a kötelező irodalomnak feladott vaskos könyv borítója lila. Ennek B-verziója, mikor nem tudom miből kell vizsgáztatnom, és kiver a víz, ha jön a következő hallgató, mert mi lesz, ha ő nem mondja el magától a kihúzott tételt, nekem meg kérdeznem kell. De úristen, mit? És mi van akkor ha valaki öt percig beszél gördülékenyen baromságokat, én meg a végén elégedett félmosollyal annyit  mondok, hogy köszönöm, ötös?

És van mégy ritkább álom, amikor valami színdarabba kell beugranom úgy, hogy nem is tudom a szöveget, fél óra alatt nem is fogom már megtanulni, de belöknek a színpadra. De legalább ruha van rajtam.

Mindegy is, megyek olvasok egy kis Freudot, illetve mégse, maximum Jungtól van itthon valami, ami pszichoanalitikus tematikájú, de ő meg inkább misztikus volt, mint tudós, persze lehet, hogy csak a német szociológusokhoz képest...

Ballagás okosba'

A legújabb korlátozáslazítási főkegyúri gesztus az, hogy majd lehet ballagásokat tartani az iskolákban (a gyárakban, közhivatalokban és főpályaudvarokon meg nem, hát milyen tempó ez, he?) persze csak szabadtéren (képzelem, mi van, ha pont esik), de legalább nem kell hozzá oltási plasztikvacak. Pompás, igazán pompás.

Tehát azokban a középiskolákban, ahol eleve kurva régen nincsenek kontaktórák, mert az veszélyes, búcsúzóul azért össze lehet csődíteni az alapvetően beoltatlan diákságot (népességet, katonaságot), plusz rokonok, családtagok, szomszédok és dílerek, persze utóbbiak csak maszkban ami viszont  ballagó diákoknak nem kötelező. Tényleg, akkor ők egymástól két méterre menetelve nyomják majd a gaudeámuszígitúrt?

Persze a főkegyúri engedékenységhez azt is hozzáteszik a karmelita főhivatalból, hogy az igazgatóknak joguk van a résztvevők számát korlátozni, és egyéb rendszabályokat meghatározni.

Ami a gyakorlatban csak annyit jelent, hogy a történelem felcsúti főutcáján menetelő überdöbrögi (a helyi döbrögik feljebbvalója és vezérlő  csillaga) megint a jó zsaru - rossz zsaru játékot játssza, ahol persze ő az előbbi. Hisz ő megengedi, hogy legyen ballagás, ha az meg nem pont olyan lesz, mint amilyennek a családok elképzelik, az már az igazgató sara, miatta nem lehet ott Manyika néni meg Máris szomszéd.

Ez a tempó amúgy a járvány kezdete óta jellemző ártunk és ormányunk viselkedésére, ez a sunyi lapítás, hogy hát ők csak jót akarnak, ennek megfelelően hozzák meg a keretszabályokat de közben annyira kibaszottul nagy demokraták, hogy a részleteket hagyják helyben kidolgozni. Pont ugyanezt a gyáva taktikázást csinálták a maszkviselés kapcsán is, ha valaki még emlékszik. Hogy tízezer fő alatt nem kötelező közterületen (mintha egy kilencezres kisváros már annyira uncsi hely lenne hogy még a vírus se megy oda), a fölött meg döntse el a polgármester. Utálják őt, az a kancellárián meg az Operett Törzsnél már nem fáj senkinek.

Ballagnának már el a fenébe!

Na, ez nem lesz kötelező... (hvg.hu)

Vanaza Pénz

Találtam egy érdekes írást a Szabad Európán (ami már nem rádió, hanem weblap), a NER-kompatibilis újságíró-képzésről. Konkrétan a Nemzeti Tehetséggondozó Basszukelapénzt Kft. remek programjáról, mely jeles szervezetet ráadásul a demeterszilárd alakú kormánycsahos által vezetett Petőfi Irodalmi Múzeum felügyel.

Azért a PIM-nek még mindig van némi renoméja a kortárs kultúrában (bár szigorúan monoton csökken), úgyhogy különösen dermesztő, amit a SZE összeszed az általuk felügyelt képzésekről. Tehetséggondozást nyomokban sem tartalmaz, ahogy tantervet sem (de annyira, hogy eleinte azt sem tudták  hallgatók, hány féléves a képzés) csak valami kaotikus, láthatóan ad hoc módon összedobott hadoválást az újságírásról, az elméleti alapok teljes és nagyívű mellőzésével. Ezt a katyvaszt pedig poroszos tekintélyelvűséggel próbálják kiegyensúlyozni a „tanárok“, akik azért ritkán titkolják, hogy a képzés összehányásakor hivatkozott “piaci igények“ valójában a közmédiának csúfolt állami propaganda, meg a kormányhitű sajtószörnyek szerkesztőségeinek kínos szakemberhiányát jelentik. Na nem mintha ettől a képzéstől bárkiből is szakember lenne, de ahogy a cikkből kiderül, ez a tehetséggondozásnak címkézett hőbörgés még rendes propagandistákat is nehezen bír kiöklendezni magából. Két jellemző idézet a cikkből:

„Amikor kirobbant a Szájer-botrány, a következő órán az volt az első kérdés, hogy milyen fontos hírek történtek az előző napokban. Na, akkor volt pár perc mély hallgatás, aztán kiderült, hogy a Fradi BL-meccse a Barcelona ellen volt a legfontosabb hír.”

„Az volt a mondás, hogy nincsen független újságírás, minden ideológiának van alárendelve, és ezzel semmilyen gond nincsen. Amikor valaki azon retteg a cikkélesítésnél, hogy akkor vajon ideológiailag mindent megfelelően írt-e, nem lesz ebből gondja, az nem újságírás.”

Szakmailag tehát nyilván vállalhatatlan az egész cucc, a komoly médiában átnéznek az ott végzett fazonokon, a kormányhitű propagandamédiumoknál meg simán lenézik őket (hisz ott aztán tudják, mi mindenre nem alkalmasak), és fene tudja melyik a rosszabb. Kérdés persze, hogy akkor miért vágnak bele, nyilván amúgy normális emberek?

Havi nettó kétszázezer ösztöndíjért.

Havi nettó kétszáz fixszel, az ember könnyen viccel, és kicsit a lelke is eladó. (Nem elítélő hangnemben írom ezt, per pillanat ennyiért az enyém is az lenne, bónusz üdvösséggel.)

Roncs, de nem film

Szembe jött valamelyik portálon egy autóreklám, aminek az volt a szlogenje, hogy „Nem mindennapi. Ahogy Te sem.“ És rájöttem, hogy ez igaz, én tényleg nem vagyok mindennapi. Én a mindennapi alatt vagyok kettővel, ha valaki nálam egy nagyságrenddel kevésbé szánalmas, és másfél kilométerrel összeszedettebb, az a mindennapi. Az ilyesmi nekem jelenleg csak vágyálom. A nem mindennapiságom abból is kiderül - jut eszembe - hogy egy ócska reklámra kezdek itt önreflektálni, mintha legalább is lenne célja, értelme, vagy kimenete az egésznek.

A mindennapiságomat talán már évekkel ezelőtt elvesztettem, pedig alapvetően az akartam lenni, így erre az életkorra meg pláne. Egy középkorú faszi, oldalán a párjával, akár gyerekkel és kutyával, mindennapi gondokkal és örömökkel, egy normális állással, amit nem utál ab start. Nem szerettem volna soha gazdag lenni, csak szolidan jómódú középosztálybeli. (A gazdagsággal ugyanis az a baj, hogy a fenének lenne kedve folyton a befektetésein pörögni, meg a nyaralója, a yachtja, az autója, az alkalmazottai miatt aggódni - én a minimállétet szeretem, amikor megvan mindenem, ami kell, de semmi fölösleges aggódnivaló.)

Mozi, színház, kávézók, keleti éttermek, péntek esti sörözés  haverokkal, jó könyvek és jó társaság, akiket hasonló dolgok érdekelnek. Ilyen mindennapi dolgok.

Na, ezt baszhatom. Az autós hasonlathoz visszalépve, annyira vagyok mindennapi, mint egy elöl-hátul karambolos mikorbusz. Jobban belegondolva, van olyan hely, ahol az is mindennapi, avagy üdv a roncstelepen!

cambridge-news.co.uk

Hívhatsz bolondnak

Na most, ez egy spanyol film, ehhez képest Crazy About Her, nyilván mert ezt is a Netflix globalizálja, és valójában egy szabványos romkom, nem teljesen szabványos helyszínen. Igazából már hányingerem van a romantikus komédiáktól, ennek meg néztem utána előre, úgyhogy valami rendes drámára számítottam, és kaptam ezt a bizonytalan állagú izét. Aminek viszont a legnagyobb előnye, hogy legalább nem lesz ragacsos-szirupos módon giccses, bár a főszereplő fószer van annyira nyála, hogy fölvennék bárhová a postázóba bélyegnyalónak. (Már ha nem ímélben intéznének mindenhol mindent, azt meg ugye nem kell nyalni, a nyalás már nem technikai, hanem tartalmi kategória.

Szóval a sztori annyi, hogy Adrián a Nyálas Alak valami zsúfolt bárban piálgat, és fogd a két enyhén fogyatékos haverjával, hogy felszed bárkit, akire ráböknek. Azok böknek, de nincs ideje próbálkozni se, mert közben őt szedi fel egy csaj, aki leginkább egy betépett és személyiségzavaros tornádóra emlékeztet. Lelépnek, szétdúlnak egy esküvőt, dugnak egy lendületeset, és pá kis aranyom, pá. Csaj vissza a motorjára, és el is tűnik a semmiben, csak a bőrdzsekijét hagyja hátra.

Annak a belső zsebében egy recept, ami alapján a srác meg is találja az elmegyógyintézetet, ahol a nő bentlakó. Egy mellékállásban drogkereskedelemmel is foglalkozó pszichiáter ezer euróért ad neki kamu papírt, amivel maga is bejuthat, és akkor kezdődhet a romantikus kergetőzés. Hisz Carla, a skizoid motoros forgószél eleve nem is egy éjszakás, csak egy pár órás kalandot akart, bónusz keféléssel, hogy azért az esti gyógyszerosztásra visszaérjen. Úgyhogy hallani sem akar a pasiról eleinte, de mondom, ez egy romkom, szóval a cselekmény meg a vége innentől jól kiszámítható, de legalább ráérünk figyelni a részletekre.

Adrián szobatársa egy szórakoztató fazon, olyan üldözési mániája van, hogy néha magára is gyanakszik, de mint általában az ápoltakat, őket sem ábrázolják ócska vígjátéki klisék alapján. Zakkantak mind persze, de közben mindenkiben van valami szimpatikus, és sehol a szadista ápolók meg a cezaromán igazgató(nő), olyan emberformájúak szereplők. Nem horror a hely, mármint az intézet, bármelyik egyetemi koleszhez képest, amiben laktam, ez egy szolid ízléssel berendezett hegyvidéki szálloda (anno szívesen ellaktam volna ilyenben). Van súlya az egésznek, de még sincs - ha már úgyis tudjuk a végét.

filmsarok.hu

Viszont mint minden kórházas-szanatóriumos-intézetes film, hipochondereknek ellenjavallt, ahogy Carla mesélt róla, hogy bipoláris személyiségzavar van, és az milyen, én máris kezdtem felfedezni magamban a jeleit, szóval jobb ha nem olvasgatok több laposföld-hívő  honlapot, akkor sem ha szórakoztat.

A Hívhatsz bolondnak meg egyszer nézésre egész kellemes darab (másodszorra azért már büntető jellegű lenne), de ha valaki véletlenül tud spanyolul (én nem) nyelvgyakorlásra csak mérsékelten akalmas, olyan tempóban hadarnak, legalább a film felében. Mint David Tennant a Dr. Who-ban, akit tényleg csak angol felirattal bírok angolul nézni a beszédtempója miatt. N meg az a kis skót akcentus. A mondjuk itt nincs, talán nem véletlenül...