Szöveglelés

Ma van Dylan Thomas születésnapja, aki az egyik kedvenc költőm, ami persze fura, már hogy egyáltalán van kedvenc költőm, sőt igazából több is, mikor alapvetően nem az esetem a költészet, úgy vagyok ezzel, hogy van a poézis a valahol messze, én meg egész máshol foglalkozom valami teljesen mással, de közben meg tényleg vannak olyan versnek szánt/gondolt/tartott szövegek, amikor akkor is bejönnek ha nem énekli azokat senki, és hát Thomas elég sok verse ilyen, pedig ő egy legtöbbek által alkoholistának tartott link alak volt, aki 1914-ben, egy amúgy is szar évben született, szóval nem csoda hogy ivott, és meghalt fiatalabban mint én, előbb mint ahogy anyám született, így aztán a most a Westminster apátságban ünnepli a szülinapját, haló poraiban persze, láttam egyszer a sírját, vagy kétszer, szóval biztos, hogy anno igenis erőt vett rajta a halál,

de azért határozottan állítja ma is mindenféle antológiákban, hogy vannak dolgok, sőt emberek, akiken nem, és mivel ezt mi még ma is olvashatjuk, lehet hogy tényleg rajta se igazán. (És csak most jut eszembe, mindjárt halottak napja, szóval aktuális a cucc, de engem ezért pont ez, csak már huszon éve is belém taposott.)

És nem vesz rajtuk erőt a halál

(And death shall have no dominion)

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Olybá vétetnek majd a pőre holtak,

Mint lakói a szélnek s esti holdnak;

Míg csontvázuk letisztogatva korhad,

Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;

Ki elveszti eszét, majd észre tér,

Ki tengerbe vész, ismét partot ér;

Szeretők halnak, él a szerelem;

És nem vesz rajtuk erőt a halál. 

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Bár a tenger örvényei alatt

Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;

Kínpadra vonva, hol az ín szakad,

S kerékre kötve, meg nem törhetők;

Kezük között kettéhasad a hit,

S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;

Minden széthull, de ellenállnak ők;

És nem vesz rajtuk erőt a halál. 

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Nem hallják immár a sirály jaját

S a parton megtörő hullám zaját;

Hol virág lélegzett, fejét virág

Nem emeli az esős szélbe már;

Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,

Lényegük általüt a százszorszépeken,

S nap felé tör, amíg csak a nap áll,

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

(Kálnoky László fordítása)

John Augustus képe (1937)

museum.wales

Köd utánam

Éjszaka beszélős rádiókat hallgatok, ha már a sugárzáskompatibilis tucatpoptól hányingeres kiütést kapok, de beszélős rádióból összesen kettő elkapható akad, a Kossuth, meg a karcefem. Mindkettő vonalasan kormányhitű, arccal a pártvezér és kancellár ánusza felé, de a butaság néha szórakoztat, már ha az akut idegrángás szórakozásnak számít.

A karcefemen (is) van ilyen betelefonálós, közéletinek mondott verbáldühöngő, ahol harci nyugdíjasok osztják meg a  Felcsúti Kisvasút-díjas "műsorvezetőkkel", hogy:

- 1. Mekkora államférfi ez a mi Döbrögink, Kakadunk, Kösságelnökasszonyunk (ja, többek szerint ő aztán igazán államférfi).

- 2. Annyira utálják a Dobrevné Gyurcsányt, hogy legszívesebben úgy vágnák pofán egy piros-fehér-zöld gőzmozdonnyal, hogy okulásul minimum beledögöljön. (Ki tudja mi a maximum, a határ a csillagos végítélet.)

- 3. Az ukránok nácik, az oroszok faszák, az EU az Brüsszel, Sorost meg hamarabb utolérni, mint a Sátán kutyáját.

- 4. A racionális gondolkodás képessége bolsevik trükk, az e heti tények mindig azok, amiket a plakátokon látnak, amúgy meg mindenkinek a kurva anyját, de lehetőleg máma még.

És múlt éjjel is beleszaladtam ebbe csoportos szellemi önkielégítésbe, vagy mibe. (Nem mégsem az, ezek egymást elégítik ki, vagy legalább is igénylik a matatáshoz a társaságot, mint a Torrente már többször idézett szövegében. Én kiverem neked, te kivered nekem, de semmi buzulás!)

Volt több téma, effélék, hogy háború, uniós egyezkedések, meg Lili, a trágár tinédzser, és könnyű kitalálni, hogy a kormányhitű néni- és bácsikommandó miről beszélt hosszan, felháborodva, és a képmutatás csúcsait ostromolva. Igen, arról, hogy egy gimnazista lány olyanokat mondott, hogy fasz, meg hogy a szarik a pártszerű szlogenekre. Ez végre egy olyan téma volt, melyhez  - úgy érezték - kompetensen hozzá tudnak szólni, elvégre a makrogazdasághoz nem értenek, a katonapolitikához még kevésbé, na de olyan bezzeg az ő idejükben nem volt, hogy valaki azt mondja hogy fasz! Ráadásul kapucnis pulcsiban, mint egy huligán! (Sőt, a bezzeg az ő idejükben nyilván faszok se voltak még, az emberek fotoszintézissel táplálkoztak, spórával szaporodtak, és a gémeskútról hordták a wifit, a faszt azt kérem csak később, a posztkommunisták találták föl, hogy idegileg kicsinálják a  rendes, népben-nemzetben gondolkodó keresztyén, keményen drogozó kisembereket. Most meg káromkodni tanítják a gyerekeket, a mocskos buzi rohadékok!)

Vicces, mikor kiderül, hogy feltehetően a hárommillió látens tánc- és illemtanár országa vogymuk, valamint isa por es homu, de csakis eltartott kisujjú nagy löttyös indulattal.

Az ilyen tüntikéző trágárkákat meg ki kell vágni az egyházi gimiből, elvégre nem fér össze a ciszterei szellemiséggel. (Cisztere nyilván egy falu valahol a Pilisben, ahol réges rég egy kolostorban szívcsakráztak a rendet alapító szerzetek. Vagy szerzetesek.) A lényeg, hogy példát kell vele statuálni, mer' ugye apuka a statuálás a lényeg, ha már az élet nem habostorta nemzetközileg is fokozódik, ugye Pelikán elvtárs? Az mondjuk nem világos, hogy is nézne ki ez a statuálás a gyakorlatban, kellene-e például nyilvános önkritikát gyakorolni a csajnak, mielőtt kötél általi igazgatói intőre ítélik?

De azért volt egy néni, aki gyurcsányozott is kicsit, persze csak az után, hogy felvázolta az aktuális ifjúsági armageddont, minden esetre szerinte börtönbe kéne zárni Dobrevnét, vagy legalább valami kényszerzubbony-alapú vigyorgóba. De ez a gyurcsányi ez előrelátó volt és "bezáratta a bolondokházákat!"

Ennél a nyelvújítás fordulatnál viszont megjött a váltás, úgyhogy inkább indultam jönni haza, ahol most is vagyok, de nem sokáig, mert mindjárt alszom egyet, egy messzi-messzi másik szobában.

Kint meg köd van, de sajnos nem a Stephen King-i értelemben.

Zaklatoda

Volt, illetve van ez a színitanodás botrány, hogy valami kis pöcsű "kaszkadőr- meg mozgástanár" zaklatta a taítványait, valahogy főleg a csajokat, nyilvános seggmustrákat tartott, és nagyjából mindenkit ledagadtállatozott, aki nem épp az anorexia utolsó stádiumába készült éhenhalni. Fizikai und mentális bántalmazás, igazából business as usual, nincs is semmi igazi látnivaló, színház (tanoda), versenyuszoda, sekrestye, klasszikus kis bántalmazó társadalom vagyunk, a vak komondorok országa, aki nem üt előbb, az annyit is ér.

És akkor a tanoda izgatója, izé igazgatója olyat szól, hogy hát a Faszfej tanárúr olyan tárgyakkal pallérozta a hallgatókat, ahol fontos a testsúly (John Candy náluk a felvételi elbeszélgetésig sem jutott volna), meg nem is bántalmazott senkit csak kaszkadőr-trükköket tanított nekik. Például hogy hogyan ess össze élethűen, ha tényleg leütnek, hogyan sírj hihető módon ha fáj, hogyan járj pszichológushoz pár évig, ha a tanárúr kiképzési céllal az idegösszeroppanás szélére aláz, folytatólagosan. Amúgy is, amikor valakit a hajánál fogva rángatnak végig a színpadon, az is csak egy kaszkadőr fogás, szóval az alanynak nem fáj, csak úgy érzi... Egyébként is, alig harmincnyolcan tettek panaszt, hát mi az egy majdnem tízmilliós országban? Na meg mi van ha mind a Soros-hálózat tagja, mert a háttérhatalom át akarja venni a hazai színitanodázást is, ha már szeszcsempészet befuccsolt, mióta rájöttek, hogy minden sarki boltban lehet kapni vodkát.

Szánalmas és felháborító egyszerre ez is, mint annyi minden lángoktól ölelt geopolitikai realitásunkban, de a diákok minimum fegyveres lázadást robbanthattak volna ki, nyilván csak a béketárgyalások kikényszerítéséért. (Mint Vologya bá' Moszkvából, aki még mindig csak azért mészároltat le embereket, mert egyre jobban vágyja a békét.)

Az ilyen "színitanodákat" meg igazából be lehetne szántani a francba, ábrándos tizenhét évesek szüleinek pénzére, meg megkeseredésnek induló harmincasok beteljesületlen álmaira játszanak, de ellentétben Halász Péter híres performanszával (mikor kiült koldulni az aluljáróba egy táblával: "Baszd meg a pénzed, a lelkedet akarom!"), ezeknek tényleg és főleg csak a lé a tét. Aztán termelnek egy halom még csalódottabb arcot, akikből sosem lesz nemhogy híres, de még félhivatásos színész sem, ám néha fel-feltör közülük egy csonkapici minőségű művész, amit azért inkább kösz, de nem.

Nem ér ennyit az egész, az efféle tanodázás sokszor olyasmi a művészetben, mint az orvoslásban a kuruzslás. Kívülről majdnem úgy néz ki, csak nem az.

Ja, és ceterum censeo: tessenek már végre emberiesség ellenű bűncselekménynek nyilvánítani az operettet, a magyar nótát és a mulatóst. Az összeset, kímélet és válogatás nélkül, de szigorú elfogultsággal.

Fú, a bácsi mit kapott volna... Dohányzik a mocsok!

Éjszakai műjszak

Éjszakai műszak közeleg, egymás után hét, azaz ma esete megyek először, és jövő hétfő reggel jövök meg utoljára, csak hogy  - a mostani gyakorltahoz illeszkedően- ne kelljen olyan ostoba konvenciókkal foglalkoznom, hogy hétvége, bioritmus meg hasonló marhaságok. Ennek jegyében ma fél egykor keltem, nem szándékosan, amert felébredtem. (Hát igen, néha fel kell kelni, akkor is ha az alany még nem ébredt fel, aztán csodálkozhat, hogy került abba a buszmegállóba, néha meg felkel, csak mert nincs értelme bámulni a radiátort, ha helyette lehet híreket olvasni korrupt politikusok baromságokat beszéléseiről, ami után már  pornó sem érdekli az embert.)

Amúgy az éjszaka pont olyan mint a többi napszak ilyenkor, hűvös van és sötét, kivéve a nappalt, mikor süt a nap és indokolatlanul tavaszias az idő hőmérséklete, még jó hogy én sötétben jövök, sötétben megyek a hülye Nap meg csak a szoba közepéig bír besütni, annyira béna. (Jó, később majd elmegy a falig, úgy értem az erkéllyel szemben lévő falig, sőt túl a szobán, de akkor már majdnem karácsony lesz, ami önmagában persze nem menti a viselkedését, de legalább is értelmezi. Ilyenkor kell a sötétítő függöny.

Mert az éjszakázásban a vacak, hogy nappal kellene aludni, ami nekem csak korlátozottan megy, ráadásul az éjszakázás régen azt jelentette, hogy buli hajnalig, kaja, pia , lányok, haverok, haverlányok, és a végén úgyis valami kebabosnál ér a reggel, ahol igen, mehet bele csípős is, bőven.

Na, ma meg az éjszakázás épp olyan mint a délelőttözés, a délutánozás vagy az tetszőleges időpontban dolgozás. Azaz:

- elmegy vele csomó idő, plusz nap többi részét is köré kell szervezni,

- a munka maga úgy unalmas időnként, hogy még csak nem is túl monoton,

- de legalább majdnem olyan könnyű jól csinálni, mint vacakul, valahogy meg úgyis meg kell, szóval elég száraz, meleg érzés, hogy teszek valamit a világban, és fizetnek érte. (Az utóbbi években ez nem volt evidens, például mert az írást csak nagyon ritkán érzem annak, amivel teszek bármit is a világban, no nem mintha akkora szándékom lenne rá.)

És akkor most elrendelek magamnak egy kétórás délutáni csendes pihenőt, csak hogy ne essek össze hajnali kettő felé, nyilván az esélytelenek teljes nyugalmával, én  már az óvodában sem tudtam délután aludni, sőt az sem értettem, ezt  miért is várná el tőlem bárki.? Vagy én most magamtól? Ja, utóbbi megvan, tisztára önző módon nem akarok kibaszni magammal.

P.s. Nem úgy mint a pécsi gimnazista csaj, aki a tegnapi tanárdiák-tüntetésen felolvasott valami általa írt, mondjuk hogy slam poetryt, az iskola meg elhatárolódott tőle (tényleg, ez technikailag hogy néz ki, nem véletlenül nem jut neki lekváros bukta a menzán?), mert olyan szavakat használt, hogy fasz, meg kibaszott. De most komolyan, nem bírom elképzelni az a ciszterci gimis technikatanárt, aki ha véletlenül az ujjára csapna a kalapáccsal úgy kiáltana fel, hogy "A teringettét!", nem pedig a baszik infinitivus valamely ragozott formáját használná, valamiféle általános alanyra alkalmazva. Hogy bassza meg!

Friss hús

Egy olyan film, ahol csak az első fél óra után jön a főcím, stáblista meg ilyenek (mert odáig kis híján egy másik mozi), engem eleve érdekel, pláne ha azt olvasom róla, hogy ez igazából egy fekete komédia, ami horror, szóval miért ne? És tényleg, a Fresh című agyament marhaság szinte nézeti magát, mondhatni egy kannibál pszichopata története még sosem volt ilyen hideglelősen könnyed, na nem mintha túl sok pszichopata kannibálos filmet láttam eddig. (Egyáltalán, Hannibal Lecteren kívül ismer valaki rendes pszichopata kannibált, kifinomult ízléssel?)

Szóval, van itt ez a Steve, akit nem így hívnak, bár eredetileg valószínűleg tényleg orvos, legalább is szakszerűen amputál le darabokat a fogva tartott csajokról, hogy azokat egyrészt eladja gazdag, és enyhén szólva is ferde ízlésű megrendelőinek (diszkrét és ízléses csomagolás, minőségi alapanyag, pontos szállítás!), másrészt meg maga is jókat főzzön belőlük. És néhány kiválasztott áldozatnak lehetősége adódhat arra is, hogy a nagyobb arányú elfogyasztás előtt randizzon vele, kis zene, tánc, no meg vacsora, szóval hogy ehessen a többiekből, elvégre a szomszéd cellában leláncolt csaj vádlijából igazán jó a teriyaki.

Igen, ez a sztori ennyire kicsavartan beteg, de mégse testhorror, inkább a Megdöbbentő mesék egy elnyújtott epizódjára emlékeztet, mint mondjuk David Cronenberg nyomasztásaira. Van benne valami lebegtetett, mondjuk hogy humor, némi erkölcsi elégtétel, és a romkomok szintjén levezetett (valószínűleg azokat parodizáló), a konyhaasztalon felejtett Cosmopolitan felett koktélozós létfilozófia, fárasztó egzisztencialista hőbörgés nélkül. A film csak mérsékelten veszi magát komolyan, miközben azért gyomorba (izé, pacalba) vág az alaphelyzettel, de semmi durva naturalizmus, csak várakozás, hogy akkor az aktuális csaj, hogy fogja ezt mégis megúszni?

Mert Noa, a női főszereplő nem adja fel, még akkor sem, mikor a feneke egy része már valaki tányérján végezte, és kap némi külső, nem telefonos segítséget sorstársaktól is, úgyhogy végig valami, ha nem is happy, de kielégítő ending felé tartanak a történések, de nem szexuális értelemben. Mert bár itt a hús az egyik központi elem, de már bőven a szex alatti szinten, itt is lehet egy formás comb láttán nyálat csorgatni, csak nem a fehérnemű-katalógusra, hanem a tányérra tekintve. 

Így hát  lány, miközben nem Stockholm-szindrómás (na jó, talán egy egész kicsit), flörtöni kezd a sármos hentes és mészárossal, csak hogy aztán az ágyban, szopás közben leharapja a pasi golyóit, nyilván szemért foggal alapon.

És a végén ő, a megmentésére siető, de szintén étlapra vett barátnő, meg a cellaszomszéd is elégtételt vesz a nem is Steve-en, meg bé nején, aki viszont tényleg olyan svéd szindrómába ragadhatott korábban, hisz nem véletlenül mű az egyik lába. Mert ez az a túsztörténet, ahol az áldozatnak van esélye a részleges szabadulásra is, néhány nélkülözhetőbb alkatrészét hátrahagyva persze, de még mielőtt valósággá válik az eredetileg kedveskedésnek szánt eszem a szívedet-paradigma.

Hisz a húskereskedő hobbisebésznek fontos alapelve, hogy a lányhús csak frissen jó, szóval életben kell tartani az állományt, ameddig csak lehet, ráadásul úgy, hogy ne stresszeljék túl magukat, mert a pipicomb úgy nem lesz elég ízletes.

Egyszóval a Fresh érdekes, műfajilag szándékoltan zavaros témájában elég beteg egy darab, ami viszont meglepően jól csúszik. Főleg mert jók a színészek (nem tudom ki ők, asszem sose láttam korábban egyiket sem), tud hangulatot teremteni, meg utána jó kinézni az őszi lakótelepre, hogy jobban belegondolva még Fekvehányás utcai is jobb, mint fine dining, a vegetarianizmus meg igen is opció.

Ezt most így hogy is?

Ma van az Október huszonharmadika utca ezerkilencszáz-ötvenhatodik évfordulója, úgy is a mint a szemkilövetős rendőrállam terrorünnepe, és mint ilyen tökéletesen érdektelen. Mert mint minden, úgynevezett nemzeti ünnepet, ezt is kibaszott unalmas, csasztuskás-poroszos iskolai ünnepségekké, túlárazott giccses szobrok közhelyekbe fullasztott avatóbeszédeivé, meg primitív komcsizássá transzformálta a rezsim, és nem csak ez.

Nekünk egyszerűen nem mennek ezek a nemzetinek kinevezett ünnepek, az egyetlen értelmük az a széles tömegek számára, hogy nem kell dolgozni, de ha épp vasárnapra esik, mint állítólag ma is, akkor ennyi kraft sincs benne, aki meg épp rutinos munkanélküli, annak már a vasárnap se számít, ha csak nincs forma egyes futam, amit lehet szidni, hogy ez de kurva unalmas már megint.

De forradalmi hangulat csak akkor támad bennünk, ha a szomszéd reggel flexel, amitől idegi alapon odaégetjük a pirítóst (pedig ezer pénz felett van már a legócskább kenyér kilója is), vagy ha lassú a net, és szakadozik a pornó, minden egyéb esetben lábon kihordott agyvérzéssel és/vagy tudatmódosító szerekkel nyomjuk el bennünk a feszültséget. 

Szóval egy-egy forradalom évfordulója mitől is lenne ünnep, nekünk ahhoz nincs közünk, sőt, valójában a történelemben nagyon ritkán, nagyon keveseknek volt egyáltalán közük hozzá valaha. Biztos ezért emlékezetesek az ilyen a forradalmak, mer' ritkák mint a piros hó esik, ráadásul és általában meg sírás a végük. A legtöbb forradalom az olyan hogy elbukik, felfalja saját gyerekeit (legtöbbször mindkettő, csak néha fordított sorrendben), aztán lesz belőle valami új típusú rémuralom, elvégre a proletaritáus mindig csak a láncait veszítheti, de jellemzően csak rövid időre.

Ezért lehet az amúgy teljesen, de tényleg ehetetlenül száraz 'Gusztus Huszadika tényleg ünnep. Hisz nyáron van, lehet sörözve napszúrást kapni emberölésre optimalizált légijárművek tekintése közben, meg van tűzijáték,  ahol nagy tömegben lehet megsüketülni, hogy aztán a hazafelé tülekedésben lopják le a hátizsákunk összes lecipzározható darabját. Az ugye mégis más hangulat.

Persze mindenkit gyűlölni akkor is lehet, de a forradalmi emlékezet a szar időjárással párosítva mégis jobban megágyaz a "Dögöljön meg a szomszéd tehene is! Ja nem, csak az övé!" hangulatnak. Bár úgy tűnik, idén ebből sem kapunk eleget, elvégre elég nehéz azt skandáltatni a hívekkel, hogy "Ruszkik haza! De nem, mégsem! Gyertek át hozzánk is! Délután!" 

Zavarban is lehet a Felcsútok Géniusza, hogy akkor ezt most hogy, eddig annyit bírt kiizzadni magából, hogy ötvenhatba' a Forra Dalmárok (mind a kevesen), igazából a béketárgyalásokért fogtak fegyvert. Na ez az, hogy őrült beszéd, de már rendszer sincs benne.

Szeretem a felesleges filmeket

Most épp a Raymond és Ray című, gyakorlatilag kétszemélyes kamaradarabot, amiben a cselekmény csekély, a dráma középfajú, a színészek jók, engem meg beszippant, mert van atmoszférája, életszaga, meg olyan dolgai, amik a szuperhősős szaroknak, tetszőleges akciófilmnek sose nincsenek, de még az általam kedvelt horror-jellegű nyomasztásoknak is tekerniük kell érte.

És bár nyilvánvaló hülyeségnek látszik, simán el szoktam olvasni egy-két kritikát egy filmről, mielőtt rászánok másfél-két órát az életemből, mert azt vettem észre, hogy mára már nincs az a lesújtó vagy égbe menesztő kritika, amitől nekem prekoncepcióim támadnának. Vagy, ha már a legszebb öröm akár öröm, direkt megnézek valamit, amiről elég sokan, elég semmitmondóan bírnak fanyalogni. Ennél a műegésznél akkor álltam neki a tekintésnek, mikor elolvastam a Guardianban egy kritikának is elég vacak lesajnálást, márpedig lassan azt érzem, filmkritika-kritikusnak nem is vagyok rossz, na ja, ezt teszi az emberrel, ha maga is huszonöt éve ír ilyesmit, jobbára megélhetési célzattal, de sokszor privát lelkesedésből is.

Szóval örömmel konstatáltam, hogy a film szerintem teljesen rendben van, engem egyből beszippantott a hangulata, nyilván mert eleve bírom az ilyen keserédes,  érzelmileg klausztrofób cuccokat. Ethan Hawke meg Ewan McGregor pedig jó, ahogy az tőlük elvárható. Ők Raymond és Raymond, a két féltestvér, akinek vicces kedvű, ám egyértelműen szemétláda apjuk ugyanazt a nevet adta, de az öreg végre megmurdált, és mindjárt hat láb mélyen lesz, csak előbb konkrétan nekik kéne elásni, mert a végrendeletben ez van, hogy saját kezükkel. Egyikük érzelmileg megviselt, a másik cinikusan szarik rá, de azért elmennek, csak hogy kiderüljön, nem is annyira idegenek egymásnak, mint azt maguk is gondolták, az apjukat például, más okból bár, de mindketten rühellték.

Aztán vannak egyéb érzelmi gabalyodások, a fater volt szeretőjével und ápolónőjével kapcsolatban, meg felbukkannak egészen kretén újabb féltestvér-jelöltek, de ez igazából csak erősít egyet kettejük alapvetően is pozitív kapcsolatán. pedig egyikük egy igazi kispolgár-alakú irodai patkány, a másik meg egy munkanélküli melós, és megfeneklett jazz-zenész, de legalább már nem drogozik. Viszont legalább szimpatikus alak, akkor is ha karcos a modora.

imdb.com

A Raymond és Ray nem szentimentális ostobaság, nem elpazarolt lehetőség, hanem egy rendesen összerakott film a kis életről, ahol a dráma személyes, a fordulat meg akkor is gyomorba vág, ha várható.

(Nem mellesleg nekem is van egy féltestvérem, bár pont nem az apánk közös, akit ismerek úgy-ahogy, meg asszem van egy(pár?) pont a biológiai apámtól, akit viszont már réges-rég egyáltalán nem. De valahogy engem már nem érdekel a története/történetük, bár volt egy pár év az elmúlt tizenből, mikor már majdnem.)

A működés látszatának hallszata

Nem zörög a haraszt, ahol a madár se jár. Ehhez képest hallok fura zajokat a lakásban ahol csak én (mint kétségtelenül nemmadár) járok. tegnap már reflexből bezártam minden zárat a bejárati kijárton, de persze ha már bejött a Nagy Löttyös Miafrász, akkor inkább ki kellene nyitni, hátha kimegy. Mondjuk általában nem félek, csak a magasságtól, a huszonhetes buszon magát nyugdíjas néninek álcázó pszichopata sorozatgyilkostól, meg a sötétben. de ezek a zajok ezek újak.

Aztán rájöttem, hogy nagyjából mindkét szobában, meg a konyhában is megfigyelhetők, és rendszerint a radiátor felől terjednek, azóval csak a szolgáltató szórakozik a táffűtéses társasjátékkal, amennyiben ugyan jó pénzért van hideg a lakásban, de legalább éjfélkor állnak neki öblögetni a rendszert. Lényegében hidegvizet keringetnek benne, hogy azért a működés látszatát keltsék, de fűteni mégse kelljen. Pedig ha odakint annyi fok van, amennyi idebent a hűtőben, akkor indokoltnak érezném, hogy a fűtőtestek - nevüknek megfelelő nomen eszt ómenként - melegek legyenek, és ne genderérzékeny értelemben. Akkor még azt se bánnám, ha közben hörögnének, mint egy kis költségvetésű norvég horrorfilmben a náci zombik, pontosabban nem bánnám annyira.

Amúgy is tiszta ideg vagyok a brüsszeli szankciók miatt, eddig is tudtam, hogy azok tönkretesznek engem, csak nem sejtettem, úgyhogy jó, hogy ártunk és ormányunk pár milliárdért ezt tudatja felém. Igazából tegnap szembesültem ezzel a szörnyű igazsággal, egy buszmegállós plakátról, ami egyből felnyitotta a szemem, ami direkt jó, ha az ember egyébként épp tömegközlekedni készül. 

Mondjuk a minap felszált a buszra egy kinézetre vak pasi, fekete szemüveg, fehér bottal hadonászás, mifene, aki aztán üléséről hosszan fixírozta a mellette álló csaj seggét, gondolom csak mert szelektív a látáskárosultsága, plusz attól hogy vak,  még lehet egyben férfi is, nyálcsorgató üzemmódban. Azóta meg rájöttem, hogy ezzel a skill-lel biztos kazánpásztor a távfűtő műveknél, de igazából.

Más fából, más korban ugyanaz

Nna, most fejeztem be (nagyjából harmadik nekifutásra) Fjodor Kravcsenko regényét, aminek címe: Az új legyőzi a régit. (Ja, azér' új, ha nem győzné le nem is lenne más, csak a régi, ami így meg nem sokáig...)

Remek regény, tele erkölcsi tanulságokkal, miszerint mi kommunisták más fából vagyunk faragva, számunkra a munka dicsőség kérdése, és a cukorgyári sztahanovistáknál csak a cukorgyári ifjúkommunista sztahanovisták a főleg zsinórmértékebbek.

A szöveg amúgy 1952-es keltezésű,  magyar  fordítás is 53-as, szóval még élt Sztálin, mikor egy Sztálin idézettel indul a cukorgyártás hőseinek kommunista szombatja, hogy végtelenül szórakoztatóan szánalmas frázis-puffogtatásba fulladjon, de már nagyjából ammásodik oldal környékén. (A mai névtelen origósok hetven éve pont ilyeneket írtak volna.)

Vannak a sztoriban régivágású szakik, nem gonoszak ők, csak olyan a neveltetésük, hogy régen is gyártottunk cukrot, gyártunk ma is, ahogy eddig, ki nem szarja le a munkaversenyt?

Plusz tele van ilyen sztálinista techno-blablával, mert amit az olvasó nem ért, az biztos szakszerű, tehát haladó, azaz nem a szakszerűség imperialista értelmében modern, hanem a fényes kollektív jövő horizontján.

Én ehhez még kevés vagyok, bér épp egy cukorgyárban, de cukrot csak a képernyőn látok, és addig jó, mert ha a kondenzvízben lenn, az maga  a nagyhalál, műszakbeosztás szerinti kiadásban.

(Ja, közben Vologya bá' hadiállapotot hirdet Donbasz, Nebasz és Kibasz térségében, csak nem tudom, gyártanak-e arra cukrot, az élenjáró módon, hadi cukrot persze.)

Csupasz csíz

Október tizennyolcadik napja van, köszönt és minden jót kíván, egy csíz a csupasz körtefán. Ezen kívül nem történt e napon semmi érdekes, na jó, pont ma 100 éves a BBC, de hol vannak ők a magyar pártszolgalatos médiához képest, egy Bíbíszi (jolinéniknek: Bébcé, olyan mint a tébécé, csak előbb jön a névsorolvasásánál) a cipőfűzőjét sem kötheti meg annak, aki szandálban jár. És büszke rá. A bíbíszi az amúgy nevében is egy korporésön, szóval rohadjanak meg a nyavalyás kapitalizmusukban, náluk nincs is Nemzeti Együttzördülés Rencere, mondjuk az egybesülten királyos nagybritánok eleve három, pontosabban három és fél nemzet, már ha az írek északiak is. Izé, ha azok is írek. 

De a bíbíszí az semmi, mondom,  a hetvenhármas busz, az már valami. Annyira bele vagyok ragadva a saját nemlétező magánéletembe, meg a magán úton nem létező szakmaiságomba, hogy hányingerem van mindahány ingertől, ami idegenek között ér, főleg ha az illetők büdösek, hangosak és sokan vannak. Márpedig ez így együtt a hetvenhármas busz, kora délután hazafelé, még csak nem is félúton, de már az út elejétől. Komolyan, inkább maradok még fél órát a melóhelyen, csak ne ezzel a szociohorrorral kelljen hazajönnöm, ha a szőrös nyakú bácsi még egyszer az ölem e teszi a frissen zsákmányolt, szatyornyi rohadt karalábéját, én emigrálok Albániába, igen szép tengerpartjaik vannak. És ha le kell tagadnom hozzá, hogy  valaha az életben hallottam már Delhusza Dzsonról, semmi gond, akkor se buzuki hangja szól, ami meg amúgy is görög. (Észak-macedón és dél-brooklyni.) 

A hetvenhármas busszal szerintem az a gáz, hogy én hetvennégyes vagyok, vagyis tényleg túl korai nekem, ha mondjuk Erika utazna rajta (oké, ez Angliából nehéz lenne, még a próba kedvéért is), biztos nem izzadt orkokkal lenne tele, hanem kulturált alkoholistákkal, iskolakerülőkkel és tizenhét éves üvöltöző kismamákkal, ahogy az a hely szelleméhez illik.

P.s. Ja s ha már, ma van a születésnapja a faszinak aki abban a viccben is szerepel, hogy "-Ki van ott a bokorban? - Jean-Claude Van Damme! - Jöjjenek ki mind a négyen!" Én kérek elnézést.

Három napja karácsonyi sütit eszem a vércukrom 

sérelmére. (Ez meg eredetileg Pogues.)

A lényegtelen apróságok kis híján fontossága

Délután hazafelé a hetvenegyes buszon szembe jött egy pasi, aki kiköpött Michael Stipe volt. Nem tudom ez miért fontos, de gondolom egyáltalán nem az, mégis efféle petite peception-ok adják a buszozás tartalmi oldalát (a formait egy-egy bordó busz, gáz vagy elektromos hajtású, nem mintha ennek is lenne bármi jelentősége, de a napi rutinnál lényegesek az apróságok), már azon kívül, hogy hol ülök, ami nekem nagyon nem mindegy, ahogy anno Petra is többször tapasztalhatta.

kapos.hu

De a fickó tényleg döbbenetesen hasonlított az R.E.M. énekesére, ami nem is rossz, én például egyetlenvilágsztárra sem hajazok, főleg mióta kopaszodom is (mint Stipe, teszem hozzá a nem fontos dolgokért kiállás lendületével), bár kétségtelen, hogy a pszichopata sorozatgyilkos hírességek között nem néztem szét, pedig egyik hajnalban már kis híján megijedtem magamtól, amint az utcai lámpák fényében tükröződtem a valamiben. épp töltöm is a szakállnyírót, hátha segít...

Ám az illető leginkább egy hajléktalanságba tartó Michael Stipe volt, azaz szakadt, de még nem a szó toprongyosság értemében, már valami charity shopból öltözködött, de még olyan volt a szemüvegkerete, amire nekem másfél éve nem telik. (Már hogy szemüvegre egyáltalán.)

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a hetvenegyes busz a hajléktalanságba tart, eddig úgy tudtam, egyike azoknak, amikkel hazajutok, de most elfogott a nagy löttyös kétség indulata, miszerint érdekes kaland a városi buszközlekedés, de nehogy a Holdig fröccsenjünk közben.

Amúgy meg a Gyors Szemmozgás zenekartól egyszer ki akartam tenni ide egy hét alatt a hét kedvenc számomat, aztán kiderült, hogy lehet nincs is hét kedvencem tőlük. Pedig van, sőt tíz is, nem mintha. Ez is köztük van (asszem nem volt még), és semmi politika, de bírnám a zúzott narancsot, nem élelmiszeripari értelemben.

Mivége?

Jó hétvégét? Így köszönt el a sofőr, mikor hazafelé leszálltam a ház előtt a buszról. Hétvége? Szombaton dolgozás van (ja, hogy munkanap, az nekem kérem mindegy, vasárnap is dolgozás lészen, hétfőn meg kedden is, majd jövő hétvégén szünet, azér' se írok ide, mert mire, már fáradt vagyok und hajnalban kelek (nem, nem lelek aranyat, egy kicsit sem bazmeg), a hírek meg csak idegesítenek, pláne mert kormányhitű rádiókat hallgatok, merthogy ott legalább nem ócska popzene megy, hanem felcsútista pofázás, rögtön két kávét spórolok vérnyomásilag, mondjuk egy déli krónikával.

Inkább filmekről írnék, csak ahhoz filmeket kéne nézni, de ma már csak sorozatok vannak sárkányos-kardozós, vagy pszichopata-gyilkosos vonalon, de per pillanat egyik sem érdekel. Mondjuk az első soha sem, de legalább nem is értettem azokat, akik. Mindegy, holnapra még ki is alhatom magam, legfeljebb majd jövő hét végén. Ha már úgyis mindegy milyen nap van tegnap után eggyel...

Már

Oké, tudom hogy unalmas lehet már, de mindig rácsodálkozom, hogy a pöcegödör aljánál is van lejjebb. A tiszta trash-éményért kattintok időnként az origóra, de néha tényleg hányingerem lesz tőlük. (Vagy tőle? Ez a zorigó biztos valami retardáltak mocskos közös tudatalattija, bár ilyen entitás nyilván nincs is, csak sajnos dehát.) Szóval a ma déutáni főcím a főoldalon, az irodalmi Nobel-díj okán:

"Pedofilokat és bűnözőket támogat a múlt héten Nobel-díjat kapott antiszemita, kommunista írónő

A 82 éves Annie Ernaux terrorista szervezetekkel is kapcsolatba került. Ráadásul közismerten rossz író."

Azaz: a néni kommunista. Terrorista is lenne, csak biztos túl vén hozzá, viszont szar író. Ugyan az ismeretlen szerző (aki egy irodalmi zseni nyilván, avagy koszorús költő-krtikus) egy kibaszott sort sem olvasott tőle, de ami köztudott az közismert, ugyebár. Na most, van olyan, aki ez után rákattint a "cikkre"? Biztos ja, mert különben nem ezt tolnák a címlapra, de azért ezt a szívességet még én sem teszem meg nekik, annyira nem vagyok mazochista.

Viszont bátran leírhatom, hogy a Zorigó közismerten kibaszott mocskos, aljas okádék, és szarjanak sünt, miközben persze boldog karácsonyt! (Csak mert a sarki boltban már díszeket árulnak, tejbevonó mikulásokkal.)

Hájtekland

A pártvezér és kancellár olyat szólt ki az ő fejének zavarosban halászásából, hogy Agyarország a világ ötödik leinkább high-tech országa. Hogy hogyan jött ki neki a matek, azt én nem tudhatom, de szerintem téved. Ennyire rossz nem lehet a helyzet, hogy hátulról az ötödikek lennénk, hisz gondolom erre gondolt, elvégre   bárki tud mondani nálunk tíz-húsz, technológiailag fejlettebb helyet a Föld glóbusztekéjén, ám ugyanakkor jegybankelnöktől (óta) tudjuk, hogy a negatív növekedés is növekedés, szóval a hátulról ötödiknek is lenne értelme.

Csak nincs, mert Észak-Korea, Kuba, Mongólia, Albánia vagy Szomália tuti mögöttünk vannak, és ez akkor már eleve öt, bármennyire is hájtek főispánok adminisztrálnak hájtek papíralapon a hájtek vármegyékben. (Oké, az Audi meg efféle cégek dobnak kicsit a hájtek-faktorunkon, de aki járt már ilyen helyen, az láthatta, hogy az csak földrajzilag kis hazánk, de valójában egy német enklávé, amely legalább is részben az ért ide is fizet adót.)

Nálunk például a vadiúj, és fúde hájtek elektromos buszok is annyira jól működnek, hogy minden áram a motorra megy, de tényleg kivétel nélkül, mert - mint tegnap tapasztaltam - a kijelzőn nem jelzi az utca felé, hogy ő a most a hányas busz a honnan hova, belül meg hogy melyik megálló jön, vagy hogy egyáltalán hány óra van, mármint percileg. (Az órát még megsaccolja az utas, ha nem esett ki az időből, mint Vonnegut regényhőse, Billy Pilgrim, mert ha mégis, úgy az évet se.) Így aztán a vezető állású sofőr egy félbenyitott spirálfüzetre írja fel golyóstollal, hogy 91, hogy legalább a megállóban reménytelen leendő utasok sejtsék, rá vártak-e? Mert nem mellesleg a megállókban sem működnek a kijelzők túl gyakran, biztos mert napelem van az ő tetejükön, de ha borult az eső, lószart se mutatnak, pláne mióta kihaltak a városokból a lovas kocsik.

Itt Hájtekiában amúgy majdnem mindent el lehet intézni a kormányzati ügyfélkapun át online, de főleg csak akkor, ha az ember arra kíváncsi, mennyi adóval tartozik még az államnak. Azt készséggel megmondják a világhálós internet webes felületén is, ha már a zsaroló levelekre nem hallgat a polgár, de például az online ügyfélszolgálat az annyi, hogy két hét múlva válaszolnak egy egyszerű kérdésre, amennyiben Manyika addigra visszatér a betegszabadságáról.

De a felcsútok géniusz nyilván nem így látja, számára az ország  igazán hájtek, hisz neki is van mobiltelefonja, meg a netről nyomtatja ki a totóeredményeket a titkárnője, és többször látott már szkájpot is az irodájában, bár az nem értettek, ki engedte be?

Inzultatív-apokaliptikus mizantrópia

Szembe jött valami hirdetés a TeCső jutyúb csatornán, gondolom az aktuális Nemzeti Inzultáció lakosság-basztatási részéhez tartozóan gyártotta egy közeli cég szerény milliárdokért, amiben a lét és a tudat olyan időtlen kérdéseit feszegetik, mint hogy háborúban akarsz-e lebombázódni, nyolc napon túl sem gyógyulóan, vagy inkább egy parkban piknikeznél a szeretteiddel egy napsütéses délután ( a háttérben opcionális labradorok botokat kergetnek)? Komoly kérdések ezek, de csak az első kettőig jutottam, mert komolyan vettem kérdés jellegüket, és alapos választ akartam adni elsősorban magamnak, másodsorban a hangoknak a fejemben, úgy mint az Aladár, az Ági, meg névsor szerint a többiek.

Szóval.

Békés Európában akarsz élni?

Nem, én egy háborús, de még inkább posztapokaliptikus Európában akarok élni, mer az passzolna sötét lelkemhez, mely sátáni izéket sugalmagoz a nekem, akinek a felettes énje is rég alantas már, a tudatalattimhoz képest meg a Mariana-árok a Himalája. Primitív ösztönlény vagyok, mint ilyen szélsőségesen liberális kommunista, látens aszexuális, örömömet lelem mások szenvedésében, de a halálukban már nem annyira, mert akkor már nem szenvednek tovább, és az nekem fáj. Szóval háborút nertársak, a több háború a jobb háború, én maximálisan háborúpárti vagyok, hisz közismerten utálom az embereket, de szeretem a nehézbombázókat.

Fontos számodra a családod, a barátaid és a gyerekeid jövője?

Frászt!A családom pár ember, na jó, ők éljenek túl akár egy jövőt is, de a barátaim mind sokszáz kilométerekre költöztek tőlem, egyesek ezrekre (és nyilván miattam, volt aki Ausztráliáig futott, csak hogy ne kelljen velem találkoznia többé), gyerekeim nincsnek, mert bár nem lelkiismereti okokból, de orvosi tanácsra sem szaporodtam, én vagyok sajátmagam utolsó generációja, úgyhogy majd nem állhatom körül a sírt, hol elsüllyedek, amúgy is szórjanak szét a szélbe, csak még nem tudom kik.

Egyébként is hülyeség a jövő miatt aggódni (én is ezért csinálom napi több órában), hisz a jövő nemhogy nincs, de egyenesen csak lesz,  ráadásul még ez sem biztos, ez annyira egyszerű mint a másodfokú egyenlet megoldóképlete, szóval minden óvodásnak tudnia kellene már.

A múlton aggódni már jogos, elvégre utólag mindenki mindig pontosan látja hol kúrta el a mit, ráadásul ha lesz időutazás (azaz van már csak a nem most), akkor úgyis csak a múltba lehet majd utazni, hogy a jövő mellett a jelen se legyen már biztos. Miközben a jelen persze eleve nincs is, mert amint valamint épp jelennek hiszünk, az onnantól múlt. Pontosabban annak ködképe... na jó, idáig sikerült hergelnem magam, de hát ez van, ha az ember akkora szemét gonoszláda (vagy fordítva?) mint én, jómagam és szerény személyem.

A Nagy Nemtalálkozás

Jövő hónapban lesz érettségi találkozó, azaz találkozik mindenki akinek van érettségije. Legalább is így értettem a telefonban. Hogy az egykori osztálytársak hogy fogják megtalálni egymást egy ekkora tömegben azt nem tudom, pláne ha a találkozó globális lesz, szóval Kamcsatkától Floridáig mindenki összejön, aki valaha érettségizett (elvégre mindkettő félsziget, így az egészből összeállhat egy nagy Sziget fesztivál), pláne ha azok is meg vannak hívva, akik csak vizsgáztak anno, de nem mentek át. Vagy nem is vizsgáztak, de mindig is szerettek volna, elvégre a motoros találkozók közönségének egy része is vonattal érkezik.

De ez legyen a volt osztálytársaim problémája, én nem megyek, pedig most másodszor elgondolkodtam rajta, hogy mégis. És az első elgondolkodás után, pont tizenöt éve, tényleg be is néztem, ha nem is túl hosszasan (mert közben egy utcával arrébb zajlott Erikáék lakodalma, ahol szintén vendég voltam), most hogy meg a kimondani is rémes harmincadik évforduló képében szakadna rám az ég, én ismét beleállnék. De azon a szombaton délutános műszakban fogok vízmintákat lögybölni lombikokban, kénsavas oldatot csurgatni kémcsövekbe, és ezek között hangoskönyveket hallgatni unalom ellen.

Szóval lett volna szándék bennem, ám a körülmények áldozatosan megkímélnek a döntés súlyának felelősségétől, de legalább senki közeli nem házasodik aznap, az azért már sok lenne zaklatott szociális fóbiáimnak. (Melyek közt mostanában jelent meg a FOMO, a fearing of missing out, a valamiből való kimaradás félelme, kellett nekem cikket írni róla.) Egyszer majdnem elmentem a tanárképzős diplomaosztós találkozóra is, a húszévesre, évekkel ezelőtt, az egyetemi bagázs viszont nem tartott húsz évest, legalább is nekem nem szólt senki. (Basszus, más is ilyen tempóban öregszik? A tévében mindenki olyan fiatal...)

Mondjuk nem volt nagyon rossz középiskolába járni, főleg csak utólag, mert a fősulin meg az egyetemen mérhetetlenül jobban éreztem magam, egyrészt mert azok nem fiúiskolák voltak, másrészt meg olyasmit tanultam, ami érdekelt is, meg jó is voltam benne, na ez a szakközépben csaknem tökéletesen hiányzott. Az elektronikáról (amit tanítani próbáltak nekem) jobbára ma is csak annyit tudok, hogy biztos érthető und érdekes lehet valakinek, aki nagyon-nagyon nem én vagyok.

Persze ha tényleg az összes valaha érettségizett, és még életben lévő találkozójáról van szó, akkor nem bánnom, hogy ki kell hagynom, nem bírom a túl nagy tömeget, ezért nem járok Birkam..., izé  Békemenetekre sem.

Ja nem, nem ezért. Hanem mert biztos túl sok ott az érettségizett,  és elég sok a diplomás, ami engem nem ijeszt, csak elkeserít.

Magánbusz

Tegnap este a világ legtágasabb és legolcsóbb taxijával jöttem haza. Hivatalosan úgy hívták hogy 71-es busz, jól láthatóan csak az én kedvemért közlekedett egyáltalán. Mikor, kilépve a munkahely kapujából felszálltam rá, csak egy darab sofőr állagú alkalmazott tartózkodott a fedélzeten, aki láthatóan örült, hogy végre van utasa (aki ráadásul udvariasan köszön, és megverni se akarja, ami úgy este fél tizenegy előtt, egy rossz hírű városrészben már eleve pozitívum), én meg örültem, hogy nekem meg a táskámnak darabonként van tucatnyi ülésünk. Plusz a buszon jó meleg volt, kellemes hangulatvilágítás, a vezető állású faszi meg Queent hallgatott.

Ezt az idillt aztán hazáig nem zavarta meg senki, tempósan suhantunk el az üres megállók mellett, és mikor méterekre a lépcsőháztól leszálltam, a viszonylat üresen, és gondolom egy kicsit szomorúbban haladt tova, Füred felé. (Nem valami elegáns környékre, elvégre a füredeknek is van egy rangsora: Balatonfüred, Lillafüred, Mátrafüred, Tiszafüred, Kaposfüred. Ez az utolsó irányába ment, de hát így jár az, aki ezen a mérsékelten reménytelen környéken lakik.)

Békeharc, sokadik kör (avagy a történelemből nem tanulás evidenciája)

Úgy látszik az oroszok (pontosabban VV Putyin és a szolgái) kissé berágtak azon, hogy valszeg az ukránok robbantották fel azt a kurva hidat, ami a krími megszálláshoz elengedhetetlen utánpótlási útvonal része. Úgyhogy a miheztartás végett rakétázták kissé Kijevet, mert bár ők ugye sosem támadnának civil célpontokat, az nem is lenne méltó a kereszténységet  tüzérségi támadásokkal védő mentalitásukhoz, de mondjuk a Sevcsenko park az közismert katonai bázis, ahol jól kiképzett harci anyukák tologatnak felfegyverzett, taktikai babakocsikat, meg veszélyesen agresszív emlékművek is vannak benne. Szóval úgy kellett oda egy jó kis becsapódás, mint az emberek a sót, akik ugye túl sokáig jártak addig a kútra. De nem, ebben semmi háborús bűn nincs, ez csak a szokásos üzletmenet, a humanizmus diadala a háború tomboló poklában, a neoszovjetek nem ütöttek vissza ezekkel a csapásokkal, csak mérgesen toppantottak egyet.

Mert hát ja, Vologya nem egy agresszív barom, csak nagyon erős, úgyhogy Vologya így szokott toppantani. Ha igazán mérges lenne, már dúlna a negyedik világháború. (Drábik bácsi, közismert elmeroggyant posztfasiszta szerint ugyanis a harmadik már véget is ért, természetesen a Nyugat vereségével, legalább is így mesélték neki a rohamosztagos haverjai, a Halálcsillag kantinjában. Ahonnan először kinézték a Hugo Boss bocskaija miatt, de mondta, hogy túl öreg és kövér már, így nincs a méretében szép fehér páncél, gyógyszeradagolóval.)

Viszont történelmi tapasztalat, hogy civileket terrorbombázni nem sok jót jelent az álmoskönyvek szerint. A németeknek is hogy bejött ugye London bombázása, azóta is I. Adolf szobra áll a Trafalgar téri emlékmű tetején, Nelson admirálisé helyett, a mai nagybritánok meg Churchill mintájára szövetségesei a mai Sztálinnak. Vagy mégse?

Egyébként a nácik efféle akcióira anno a szövetségesek se válaszoltak sokkal civilizáltabban, például mikor szarrá bombázták Drezdát, azt speciel azóta is mocskos háborús bűnként emlegeti minden normális történész, de Hisrosima, és pláne utána Nagaszaki rapid lebontása/kiirtása is enyhén szólva máig vitatott kérdés.

Amivel csak azt akarom mondani, hogy az ilyesmit soha nem fogják a mostani ruszki diktatúra "Azér' voltak jó dógok is" rovatába bejegyezni, lakónegyedeket lőni sima terrorizmus, és akként is kell kezelni. Főleg mert a moszkvai állami propaganda ( ja, közszolgálati média ott se nincs) szerint igazából az ukránok lőtték tökön magukat, csak hogy még több fegyverrel sajnálja meg őket a NATO, és még durvább háborút folytathassanak Oroszország ellen. Márpedig a színtiszta, pszichopátiás gecizmus legkézenfekvőbb bizonyítéka, ha a TASSZ szokásosan a valóság ellenkezőjét hazudja róla, sajnos nem csak maguknak.

És akkor Vologya tata szülinapja alkalmából küldök neki egy vidám kis dalt, meg Ifás Gézának, Irénkének, és a Nincs Apróm csajnak a sarki garázsbolt vevőriasztójának, és mindenkinek, aki szereti. (Ínyenc, avagy vájtfülű művészetkedvelőknek érdemes meghallgatniuk a legjobb birminghami popzenekar, a Napalm Death előadásában is, másfél-két perc az egész, és a végén garantáltan semmi katarzis!)

Korai köröm

A francba, direkt korábban keltem, pedig ugye délutános vagyok este tízig (amúgy így leírva furán fest, bár végül is jogos, este tíz kétségtelenül dél után van, inkább mint a következő dél előtt, de akkor lehetne nyárutáni műszakoknak nevezni az összeset, ha már az Október hatodika utcán is túl vagyunk), szóval korán keltem a forma egy tekintése végett. Ehhez képest egy órája azt lehet nézni, hogy Japánban esik, persze lehet, hogy nem az egész országban, csak Suzukában, de ettől még rém unalmas. Ráadásul vannak az úgynevezett kommentátorok, akik hát nem retorika szakon végeztek az egyetemen, közvetíteniük épp nincs mit, így valami technoblablával próbálják szórakoztatni a nagyérdeműt, engem például sikertelenül.

A versenyeket még végigbambulom néha, bár sokszor csak háttértévézve, de azt nézni, ahogy csapatlogós cuccokban feszítő faszik monitorokat néznek (és ha látják, hogy épp benne vannak a "közvetítésben", integetnek), no az mindennél semmilyenebb. Igazából nem értem, hogy egy tematikus csatornának miért nincs valami tartalék, miszerint konzerv műsora erre az esetre, mondjuk egy-két interjú, portré, tuggyafene, amit addig is be lehetne adni, amíg a pályán semmi nem történik az esőn kívül. De nem, így a két "szakértő" ilyeneket közvetít, hogy jé, Alonzó Hemilton milyen vidáman beszélget valakivel, nem tudom ki lehet az mellette, de úgysem halljuk min röhög. Ja, meg hogy most írták ki a képernyőre, hogy nemsoká majd hamarosan tudni fogjuk, hogy mikor indulhat újra a viszmajor, vagy hogy nem. Amúgy tényleg, de azt a képernyőt nézzük mi is, szóval gondolom az analfabétáknak kell elmondani, mit is van kiírva. A vakoknak meg, hogy Fernandó Bottasz borostás, Luiz Fettelnek meg hülye a haja.

Persze az se jobb, mikor tényleg szakadó esőben mennek gyorsan gazdag celebek (ún. versenyzők, emelt szinten: sportolók), mert olyankor nem csak ők nem látnak szinte semmit, de mi sem belőlük, ilyenkor viszont a kommentátorok még elveszettebben blabláznak, a "vak vezet világtalant"-paradigma jegyében. Hogy ugyanis itt jön az egyik autó, mögötte meg talán a nemlátom, de biztos jön valaki mögötte is, csak nem biztos hogy milyen közel messziről követi, akinek nem látom a sisakját. De az legalább biztos, hogy nem ferrári Mekláren és nem is a fél kilences személy Pusztaszabolcs felől. Mer' az hivatalosan sem gyors.

racingnews365.com

Az ilyen nemverseny sportértéke természetesen a nullához konvergál, élvezeti értéke is csak enyhén mazochista katasztrófa-turisták számára van, egy álmatag vasárnap délelőtthöz mondjuk passzol, de mivel nekem ma is munkanap van, ezt annyira nem érzem át. Ellenben egy nagy termosz durva kávéba fog ez nekem kerülni délután, hogy csak azért keltem, hogy esőt  nézzek a tévében. 

Pedig esőt az láttam eleget mostanában, elvégre a lakásomon több ablak is van (amiből kiderülhet, hogy nem egy barlangban, munkagödörben vagy kert padon élek. De most süt a nap, a hülye japánok miatt viszont ez sem maradéktalan öröm. Kicsit hiányzik a derűre ború.

Álmában csönget egy picit

Tegnap egy buszmegállóban láttam aludni egy láthatóan hajléktalan foglalkozású faszit, amivel amúgy semmi bajom. A dolgok állása szerint sokan vagyunk, akik egyszer csak hasonló helyzetben találhatják magukat, a középen korláttal elválasztott padok korában meg a megálló még az a hely, ahol legalább nem a földön kell aludni. Ha már aludni kell valahol, részben az éjszakai kukázás, részben a meg a liter kannás okán. (Minimum liter, mert egy kétliteres ampulla is volt a kolléga mellett, félig üresen, amit igen kulturált módon egyetlen környékbeli alkesz sem nyúlt le az álmok álmodójától, pedig nem is csöngetett picit, mint a vonatkozó verses villamos.)

Az ilyen alakokra viszont idegesek szoktak lenni a sofőrök, akik látják hogy valaki van a megállóban (bár pont nem áll), fékeznek, aztán az illető fel sem száll (nincs is jegye vagy bérlete, szaga egy kissé, de azt nem fogadják el), viszont sértetten reagál, ha dudálás által visszakényszerítik a rideg valóságba, már ha addig az álmok hímes, és nem rémes mezején járkált.

És érdekes, hogy ha véletlenül érkezik a megállóba egy szándéka szerint utas, az se nagyon szokta a padon alvót költögetni, nyilván nem akar beleállni valami közvetlen, verbálisból könnyen fizikaiba hajló konfliktusba, a fél flakon borra meg eleve nem pályázna, akkor sem ha az alkohol hite szerint ilyenkor is lehet fertőtlenítő hatású.

Nade. A tegnapi hómlesz igazán kreatív megoldással élt, este a Hársfa utcai megállóban, amennyiben kitett maga mellé egy kartonlapot, a következő felirattal, az érkező viszonylatok felé fordítva:

"Aszok. Ne kelts fel, nem utazom sehova, ha iszol a piából, haggy nekem is! Köszi."

Mit mondhatnék, tökéletes, lényegre törő, és nyelvileg is adekvát megfogalmazása a szolidaritás minimumát sem nélkülöző kívülállóság létállapotának, bár én a helyében még egy kis edényt is tettem volna elé, az aprónak, mert ha például ott adódott volna leszállnom, én tett tettem volna némi aprót bele.

Elvégre magam is a szolidaritást sem nélkülöző, eléggé kívülálló, és csak rövid távon reménykedő, egyre szélesebb néptömegeket erősítem, sérelmemre.

lefényképezni viszont nem tudtam, mert mire előbányásztam a telefonom, már tovahaladtunk, a buszállomás fényes jövőt ígérő horizontja felé.

Túl korán van késő

Este fél tizenegy után, mire hazaesek, nem igazán gerjedek már a kultúrára, inkább csak a közéleti híreket futom át, csak hogy ne legyen kétségem a világ állapotának szánalmassága felől. Reggel meg délelőtt van nekem, aztán mindjárt indulhatok is, úgyhogy a háború nélkülem húzódik tovább, a felcsúti nélkülem egy barom, de azért még rajta vagyok a fejleményeken, ha csak a főcímek szintjén is.

Ma esti kedvencem az a hír, hogy Szentpéterváron (tényleg, mér' nem hívják újra Leningrádnak, ha már akkora a szovjet nosztalgia?) nem lesz karácsonyi meg szilveszteri ünnepség, a pénzből inkább a Kisebb És Már Nem Annyira Honvédő Háború hős katonáinak vágóhídra hajtott szerencsétleneinek vásárolnak hadfelszerelést. Azaz Jézus születése nem olyan fontos, bármenyire is dúl a szavakban pravoszlávizmus, viszont a pénz mire is költik? Háborúra, hát persze, nincs szebb karácsonyi ajándék (és nem mellesleg, jobb szilveszteri buli) némi kilőni való tanknál, meg potenciális tömegsírnál, csak hogy érezzék a törődést az érintettek. Bravó!

De ha már ez az ábra, küldhetnének némi pénzt Gáspár Győzőnek is (győzikézze, akinek két anyja van), elvégre ő - saját bevallása szerint - még háborúba is menne a magyar pártvezér és kancellárért, gondolom akkor már Ukrajnába, elvégre a zsebnapóleon nagy szövetségesére igazán ráfér egy ilyen hazai trash-celebhez hasonlatos kommandós. Akinek ugye már a nevébe van kódolva, hogy ő a győztes oldalon áll, latinosan viktoriánus, de nem a szó nagybritán, hanem szánalmasan fideszes értelmében.

Amúgy tőlem megdögölhet ahol csak akar, részemről nem fog hiányozni, nem mintha a sztorimagazin címlapjairól tartanék névsorolvasást.

Túl mélyen

Putyin állítólag azért nem mutatkozik egy ideje a nyilvánosság előtt, mert öt emelet mélyen van. Egy bunkerban. A Blikk szerint, szóval a hírt azért minimum kétségekkel kell fogadni, hiszen a nevezett lap főleg celebnők melleiben és családi tragédiáiban utazik, geopolitikai szakértelmük így legalább is problémás, meg most képzeljük el azt a titkosszolgálatot, ami bulvárlapoknak szivárogtat efféle infókat.

Vagyimir Vlagyimirovics (úgy is, mint VV Putyin, elvégre egy nagy és nagyon véres valóságsót állít elő nagyjából a világmédiának, már az otthonin túl) amúgy lehet, hogy tényleg öt emelet mélyen bujkál, de szerintem ez már sok. Nekem bőven elég lenne, ha hat láb mélyen tartózkodna, vízszintes testhelyzetben, nagyon halottként. És igen, nem szép dolog más ember halálát kívánni, de pszichopata tömeggyilkosok esetében talán mégis indokolt, nekem ő nem felebarátom, hisz egészen barátságtalan, és inkább ő haljon meg, mint újabb ezrek és ezrek. Tényleg, Hitlert vagy Mussolinit se sajnálta senki, mikor porból porrá lettek, és ők csak a "véreskezű diktátor" brand reklámarcai, akik mögött azért hosszú sorban állnak a sztálinok, maók, pol potok és caligulák, csupa kisbetűvel, a nemecsek ernőiség jegyében.

hvg.hu

Nahát

Most, hogy délutános vagyok és délelőtt nem történik semmi, aztán estig savakat lögybölök lombikokban (az ELTE szociológiai intézet a háttérben diszkréten elpirul), tisztára kimaradok a hírekből, mert mire érdekelnének már indulok, este tizenegykor meg felőlem egy kisbolygó is becsapódhatna, ha nem késik miatta a 73-as busz, felőlem pusztuljon mindenki. Pontosabban mindenki más, a jelenlévők valamint barátok és családtagok kivételek, mert bár ők is el fognak pusztulni egyszer (ahogy nagyjából mindenki), de nyugisabb lennék, ha becsapódás esetén k a túlélőket erősítenék. Csak mert önző vagyok. Ennyit a délutános műszakról.

Viszont most szembe jött az alábbi kép, és furcsán jól érzem magam tőle.

444.hu

Hát ja, így kellene valahogy régen már, a netadó-ellenes tünti óta nem láttam ekkora tömeget, melynél már értelmezhető a "hömpölygő" melléknév is, és ugyan Ártunk és Ormányukból (már csak nomen est omen alapon is) kinézem,  hogy szarik az elégedetlen pedagógusok, meg a velük szolidáris diákok fejére, de hátha lesz ettől egy-két vacakul álmatlan éjszakája a felcsúti döbröginek, meg az ispánjainak.

Csak hogy érezzék a törődést.

Amúgy ha nem, az se baj, ez már akkora megmozdulás, ami ha a Holdról nem is, de külföldről már nagyon is látszik, no nem mintha nem tudnák a mindenféle uniós vezetők, hogy mifelénk mennyi az annyi, beárazták ők már rég a pártvezér és kancellárt. (Akit még gyurcsányi módon "testszégyeníteni" sem kell, megteszi ezt ő maga magának, nem középiskolás fokon. Ha már nem tud taní-tani, ugyebár.)

p.s. Csak a vicc kedvéért, de ránéztem a zorigóra, hogy ők mit csaholnak össze, hát nuku csalódás, ezek hozzák a szokásos aljasság-faktort. Úgyhogy a napló kedvéért ideszúrom a komplett zorigós "cikket", azaz jöjjön a már első sorában gyurcsányozó lead, meg  maga a "cikk", ami röhejesnél csak néhány fokozattal szánalmasabb:

"Délután ötkor tüntetők zárták le a Margit-hidat. Az akciót a Gyurcsány Ferenc pártjához közeli PDSZ szervezte, apropója az, hogy elbocsátottak öt tanárt, mert polgári engedetlenségre hivatkozva nem tartotta meg az óráit, vagyis nem ment be dolgozni.

A tüntetést a Gyurcsány vezette baloldal támogatja. "

Ééés, ennyi! A minimalista-szürreál nemújságírás nagyobb dicsőségére.

Szám, szám, papír, Lajos

- Tényleg nem egyszerű népet számlálni, nekem még sose sikerült rendesen - elmélkedett Ifás Géza megélhetési önkéntes véradó, és lépcsőházi nótafa - Mer' sose lehet tudni, mennyit kell inni hozzá, hogy már emberszámba vegyem a Margitné Józsit, de még ne számoljam meg kétszer. Vagy többször, de csak nyolc napon nem túl gyógyulóan. Meg mikor bemegyünk a Tocsogósba fröccsöt sörözni, akkor se lehet már ott megszámolni a népeket. Mindig kimegy valaki cigizni vagy hugyozni, aztán ketten jön vissza, vagy egyen se, néha még idegenek is bejönnek kávéra. Kávéra, bazmeg! Nem láttak ezek még rendes kocsmát?

- Így megy ez, de a számlálás nem is nekünk kell fontosnak lennie, az állami kormány akarja tudni. Mekkora a lakásod, ami a tiéd-e, ilyenek, hogy aztán le lehessen söpörni a padláson a kisajátítást, a tanácstól, nagyapám is mesélte mindig, amikor néha - fűzte hozzá Irénke a nyugdíjas besúgó, aki hajlott kora ellenére sem hajlott arra, hogy megismerje a világ azon részét, mely kívül esik a konyhája, a sarki garázsbolt és a Fekvehányás utcai Ittasellátó (régebben: 21.sz. Büfé és Falatozó) Bermuda-háromszögén.

- Dehát nekem nincs is lakásom egyáltalán, az a Klárikámé, még az előző férjétől örökölte, mikor lecsukták, de söpörni azért söpörhetne a kormány, mondjuk kávét azt nem főzök nekik, vegyenek maguknak!

- Klárikát lecsukták? Mikor jött ki a honnan? - tapintott rá Irénke a lényegi pontra.

- Nem, a férjét, a volt Lajost, a másodikat. Márhogy második Lajos volt, de nem királyilag a történelemből, csak az asszony első három férje véletlenül mind Lajos volt, és ő volt a második. 

- Na ne, direkt ment hozzá egymás után három Lajoshoz is?

- Nem, ez tök véletlen volt, legalább is az elsőnél, aztán mondjuk nem jött rosszul, hogy a személyiben legalább azt nem kellett mindig átíratnia, hogy Lajosné.

- De nálad igen!

-Á, rég lejárt a személyije, de utoljára kétezer-tizenvalahányban igazoltatták Klárikámat, és már akkor is egy ötezressel igazolta magát, amúgy meg ha kell személyi, útlevélnek mondjuk, akkor is maradhat a fél neve, mert nekem meg a második a Lajos, de mondom, tök véletlenül.

- De minek nektek útlevél? - Irénkét nem lehetett kizökkenteni.

- Hát, esetleg elutaznánk valamikor, pár napra csak, állítólag van a közelben valami jó fürdő, lángosossal meg minden. Akkor kellhet a papír, nálunk tavaly lakott pár hétig egy zalai migráns, annak is voltak papírjai.

- Csak ne maradjatok sokáig! Mert szerintem ezek még a szomszéd megyéből is meg tudnak majd számolni, meg az üres lakást is itt, aztán ha hazaértek, már ebben is brüsszelek laknak, mert az állam elretardálta a kéglit. Szóval itthon lenni mindig jobb, na jó, néha szarabb, de biztonságosabb. És ha nem jössz ki sokáig  lakásból, vagy csak sötétedés után, nem látnak majd számolni, vagy nem eléggé.

Gyújtós hatású talánművészet

Damien Hirst a kilencvenes évek képzőművészetének fenegyereke volt, mára azonban egy 57 éves, jól menő művészetipari vállalkozó, aki már-már a az Andy Warhol-fél mélységeket meghaladó pofátlansággal gyártja sorozatban a csaknem semmit, nagyon sok pénzért. Párszáz millió dollárra becsült vagyonával nagyjából ő ma a leggazdagabb élő brit képzőművész, és népszerűsége nem látszik csökkeni, pláne mert beszállt az NFT nevű őrületbe is, és a kriptovaluták mintájára kitalált kripto-műalkotásokkal is akkorát kaszált eddig, amennyit más egy élet alatt nem keres meg, de most átállt a világos oldalra.

Mert mint afféle hagyományos módszerekkel (és addigra már elvárásnak számító polgárpukkasztással) induló kortárs művészt, azért érdekelni kezdte, hogy de az istenadta közönség (nem a nép, a gazdag és sznob, tőzsdeindex-függő gyűjtők mégis mit értékel jobban, a digitális cucc tulajdonjogát biztosító virtuáls tokeneket, vagy magukat a fizikailag is létező műveket?

Nekem ez mondjuk nem kérdés, mert egy vászonra, papírra, budifalra felkent képről tudom mi, az NFT-ről meg csak sejtem, de részben azért is, mert nem igazán érdekel. És a gyűjtők, gondolom főleg a befektetési gyűjtők is többségben arra szavaztak végül, hogy a tokenek helyett inkább magukat a képeket tartanák meg.

Egy a tízezerből (news.artnet.com)

Hirst Currency című projektjének ugyanis ez a kérdés volt a lényege. Eladott kurva sok NFT-t még kurvább sok pénzért (valami tízezret, első körben kétezer dollárokért), aztán adott némi időt a vevőknek, hogy akkor most mi legyen. Ha aszongyák, nekik a virtuális biszbasz kell, akkor megtarthatják, az általa reprezentált képet viszont eltüzeli egy galériában megtartott performansz keretében. Ha már a kortárs művészetben amúgy is több a performansz, mint az objektum, ahol egy ragasztószalaggal a falra rögzített banán is érhet rengeteget, hisz úgysem a gyümölcs, hanem a falra ragasztás gesztusa a mű, mondhatni az alkotás folyamata maga az alkotás. (Ja, ez a szép a kortárs művészetben, hogy ugyan már senki ki nem ejti a száján azt, hogy posztmodern, de attól még marad a bármi lehet, az anything goes, mint a flegma relativizmus alapelve.)

Na most, a vásárlók közül több mint négyezren azért az NFT-t választották, így most van ennyi eltüzelni való kép. Amiket kiállít egy galériában, és október 11-ével kezdve naponta eléget belőlük sokat, így egy hónap után már nyugodtan zárhat a tárlat, mert nem marad ott több, színes pöttyökből álló remekmű (lásd a fenti képet).

És ez az egész elsőre nem is hangzik akkora baromságnak. Sőt másodikra sem, pedig régóta gondolom azt, hogy amit Hirst csinál, az alapvetően kamu, bár kétségtelenül művészi szinten elkövetve. Azaz művészet, tehát mégsem kamu, illetve mégis, amennyiben szándékolt átverés, miközben egy metaszinten lehet bárminek a kritikája is, szóval esetleg mégsem kamu. Basszus, valamit azért tud a pali. Ha festeni nem is nagyon, de attól még kreatív.

Ja, és az egész projekt színhelye a Newport Street Gallery valahol Londonban. Illetve pontosan tudom hol, mert egyszer, nem sokkal a nyitása után voltunk is ott Petrával (egy John Hoyland kiállítás volt épp), részben mert közel esett a Kingsman-ből ismerős Black Prince nevű pubhoz, Lambethben.

DH: Happy Head No. 7 (phillips.com)

Üzemszerű lefagyás

Ma reggel már az a hír, hogy már z első nap, azaz tegnap estére összeomlott a népszámlálás online rendszere. Nekem mondjuk még sikerült kitöltenem, valamikor délután, nem mintha kicsit is érdekelne a dolog, viszont később tuti elfelejtettem volna. Az viszont jellemző, hogy ebben bútól aszott országban semmilyen nagy rendszer nem bír működni, elsőre semmiképp.

Pláne ha online. Ez az idegen szó úgy hat a felcsúti döbrögire, mint ördögre a tömjénfüst. Szerinte az online oktatás az nem oktatás, a Népsport (tudom, nemzeti) az papíron, frissen vasalva az igazi, no meg a Nemzeti Inzultációk kollektív agyhalálát is papíron hordja ki a postás, elvégre a sógor unokatesójának menye most nyert egy kisebb nyomdát a tippmixen.

És tényleg, sokan kínlódtak sokat például az oltások időpont-foglalásával, az ügyfélkapus alkalmazások egy része ma is csak arra jó, hogy felnyomja a vérnyomásomat a fél órányi felesleges próbálkozás alatt, meg egyáltalán, meglepő lenne ha nálunk bármi ami állami, egyszerűbb lenne attól, hogy otthonról a neten. Elvégre az állam már rég nem mi vagyunk, hanem ők, nem az állam van értünk, hanem fordítva, a kompletten a kormányzati akarat alá gyűrt (párt)állam nem egy cég, hogy csak két kattintással intézhessek nála bármit.

Meg az van, hogy az államigazgatás tetszőleges szintű bürokratái folyton meglepődnek olyan dolgokon, hogy itt több millió embernek kell kitöltenie majd a kérdőívüket, hogy van aki éjszaka akar adóhátralékot átutalni (mert este tízig dolgozott), vagy hogy jé, télen hideg van, meg esni szok a hó? (És a hav a többes száma, vagy a hózik?)

Persze miért is működne, a népszámlálás az pont olyan, hogy nem származik üzleti haszna belőle Nyuszi rokonainak, barátainak és üzletfeleinek, azaz nekik nem móka, a moszkvai szerverek meg biztos döcögnek kissé, mióta a szíjájé meghekkelte azokat a nem háborús katonai műveletek okán. Amúgy meg úgyis van naprakész népességnyilvántartás, ez a számlálás legfeljebb arra jó, hogy önbevallásos alapon a lakóság helyzetéről tájékozódjon az állam, no nem mintha érdekelné bármi azon kívül, hogy épp mekkora Párt sötét ostobaságainak népszerűsége.

hvg.hu

Alterreál

A héten többször is volt szerencsém az érthetetlen módon még mindig Kossuth Lajosról elnevezett rádió híreit, csak mert unatkozom a buszom, az általam hallgatott adók meg online jönnének csak be, de arra meg nem használom a mobilt, még mindig sosem. A melóban meg a helyi kereskedelmi rádió szól, ha egyáltalán, de az se baj ha nem, bár az átlagnál mintha egy vajszínű árnyalatnyival kevésbé lenne vállalhatatlanul szar a zenei folyamatuk. (Most majdnem műsort írtam, de azért nem esek túlzásokba csak attól, mert néha szól náluk Alanis Morissette, vagy R.E.M. is.)

A valamiért ég midig nem Széchenyi (esetleg Vitéz Nagybányai Rákosi Kádár Pál pápa) Rádió hírei viszont valóban egy alternatív valóágba repítik az embert, nagyjából abba, amibe mondjuk az origó kezdőlapja is, csak csöcsök és tangás seggek nélkül. De közéletileg már szinte ugyanabban a stílusban tolják a pártállami médiában is (nincs kétségem, hogy részben ugyanazok), azaz aljas, manipulatív, a kormánynak mélyen benyaló fasisztoid propagandát gyártanak, illetve sokszor csak vesznek át a moszkvai elvtársaktól.

Megtudtam például, hogy hazánk (úgy is mint a béke szigete a háborgó világban) egyre kedveltebb hely számos külföldi számára is, akik már-már hozzánk menekülnek a nyugati háborúpárti, genderőrült, saját szankciós politikájukba lassan belefulladó terrordemokráciákból. (Az usákok meg örüljenek ott Amerika-északon, hogy nem üzentünk még hadat nekik, hisz hogy megjárták negyvenvalahányban is!)

Ezzel szemben nálunk maga a Felcsútok Géniusza védi meg a népet, amiért hálából a fodbalválogatott világszínvonalon kap ki az olaszoktól, a Nemzeti Vágta nevű Francsetudja Mirejó Cirkusz kedvéért meg még a Nap is kisüt majd. (Ha nem, gyorsan kell egy új igazgató a meteomókusok élére, akit gyorsan ki is lehet rúgni érte, elvégre nem lehetünk többé következmények nélküli ország, a jobbágyokat továbbra is deresre kell húzni, ha a földesúr részegen hasraesik.) Jut eszembe, volt valaha valaki, aki ettől a nemzetietlen, ellenben penetránsan operettszagú városi vágtázgatástól kedvelte meg életre szólóan a lovakat, a lósportot, vagy legalább a lókolbászt? (Magas labda: egy lófaszt!)

Jellemzően hírértéke volt annak is, hogy a pártvezér és kancellár istentiszteleten járt. Pedig ugye ő akkora keresztény, hogy maga egy védőbástyája, szóval gondolom folyton istentiszteletre jár, ezért nem is értem, ez miért kell külön közölni. Azt se szokták bemondani, hogy reggel kakált egyet, vagy hogy ma sem nyelte félre a kávéját, miközben a tokáját is körbeérte a nyakkendője.

Valamint mától lesz még vanni: tűzifaprogram, népszámlálás, forma-1 időmérő (állítólag a KáDéeNPé is megszavazta), és idősek világnapja, igaz utóbbi csak éjfélig, mert holnap már az Őrangyalok Ünnepe lesz, akik - gondolom - szintén nem mai csirkék már.

És mivel mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, én meg épp hatvanhatnak, ezért megünneplem magam jól, amikor krumplis tésztát fogyasztok a tűzhellyel kissé felfűtött konyhában, a hokedlin, ami így egyben persze szintén valamiféle alternatív valóságnak hat, de nekem mégis reálisabb, mint a szép új világ a rádióból. Abban mondjuk nem is élnék, mert most láttam a Nincs baj, drágám című középrossz filmet, és annyi mondanivaló még abból is átjött, hogy az álomvilágban élést csak rövid távon fogd rá a nyuszira, mert hosszabban már fáj.

Ja és holnap lesz Petra-nap is. Sokaknak biztosan...

Petra (invia.hu)

A beázás és a mármegint

Egy gödöllői gimnáziumban épp a tanév kezdetekor állt neki a tetőt bontatni a tekintetes tankerület, mert nyáron az ilyesmire ugye nincs idő, miközben nekik épp nem a Balaton, hanem a Riviéra a riviéra, de a tanítás alatt bányászni a szigetelésből a durván mérgező azbesztet, az fasza, az maga az üzemszerű működés. Meg hát ki gondolta volna, hogy ősszel sokat eshet az eső, elvégre nem Floridában vagyunk, ahol hurrikánilag ez megszokott, Gödöllő az kérem egy rendes, keresztyén-konzerv ejrópai polgárosulat.

Azok a liberális métellyel fertőzött, sorosista kokakóla-mámorban fetrengő diákok meg hazamentek, hogy azért bokáig vízben tocsogva ők inkább mégse, ennél még a haldokló Nyugat elpuhult, online oktatási módszere is jobb lenne.

Régen bezzeg ilyet nem lehetett volna tenni. Az előző Kádár rendszerben, vagyis a nyolcvanas évek végén még magam is megtapasztaltam valami hasonlót. Épp az első osztályt kezdtem volna egy helyi illetőségű szakközépben,  '88-ban, de az is durván beázott, az eső meg esett, úgyhogy - mivel az "online" fogalma sem létezett még - mi váltott műszakokban mertük a vizet  tantermekből. Mondjuk nem tanítás helyett, mert akkoriban divatban volt mg az év eleji két-három hét "mezőgazdasági munka", azaz kicsapták a tanuló ifjúságot valami sáros gyümölcsösbe szilvát, meg almát szedni, félanalfabéta, félig bebaszott kolhozparasztok felügyelete mellett, akiken persze csak röhögtünk. 

Mondjuk ez nem volt tartós tevékenység, mert elég hamar elsodorta a rendszerváltás az efféle ostobaságokat, de 88 az még épp előtte volt, túl már valami sorsfordítónak gondolt MSZMP-s pártértekezleten, de még majd' egy évvel a Nagy Imre-féle újratemetés szimbolikusától. Szóval akkor még örültünk is, hogy beázik a suli, mert limitált időben felmosóizével csúszkálni a folyosón az jobb volt, mint szottyadt szilvát szedni bokáig a sárban-esőben. A következő szeptemberben volt az is, aztán valamikor később végleg eltűnt, pedig vicces lett volna, ahogy például pár tucat leendő szociológust vezényelnek ki mondjuk cukorrépát bizergálni. (Nem tudom azzal mit szoktak micsinálni...) Illetve nem, rohadtul nem lett volna vicces, most sem lenne az. De hát ez a mostani Kádár-kor már nem az a Kádár-kor, hisz az tragikusból lett tragikomikus, ez meg komiko-tragikusból csak simán egyre élhetetlenebb.

Kísértetjárta

 „2019 óta negyvenezer szellemjáratot indítottak a légitársaságok az Egyesült Királyságban“ -olvasom, és igazából meg sem vagyok lepve. Mert holmi légügyi dinasztiák szakértői szerint ez csak arra jó, hogy a légitársaságok ne veszítsék el az értékes leszállási jogokat, kihasználatlanság miatt, pedig a kísértetekről szól az egész. Mert köztudott hogy a Nagybritán szigeteken sok a kísértetkastélyban a kísértet (és nem mindegyik szellemes, van aki csak simán angolosan sótlan rémalak), és a mai kísértetek haladnak a korral, meg a fapados társaságokkal, és asztráltesüket valódi gépekkel reptetik. De csak mert az asztrálrepülőket még nem találták fel, vagy ha mégis, nem igazán látszanak a radaron, és bár a Boeing már kísérletezett ektoplazma-alapú gépekkel, de eddig még mindegyik szétfolyt a feszállás folyamán.

Szóval a szellemjáratokkal szellemes és unalmas kísértetek utaznak mindenféle ódon kastélyok között, bár  súlyosabb konteóhívők szerint csak vegyszereket kemtréleznek az égre csíkosan a Háttérhatalom ügynökei. Persze ők nem hisznek a kísértetekben, hanem mint minden józanul gondolkodó őrült, inkább a gyíkemberekben, akik függőleges pislognak és világuralomra törnek, és előbb tönkre akarják tenni a bolygót, hogy aztán a birtokba vegyék, a fene tudja akkor már minek. 

Vagyis ez tényleg hülyeség, a szellemjáratoknak még vegyszereket sem kell eregetniük, elvégre a repülés a legdurvább szén-dioxid kibocsátó, azaz üvegház-hatású iparág (a légkört metánnal telefingó szarvasmarhák után), elég csak simán üresen, vagy néhány dísznek beültetett utassal reptetni a marha nagy vasakat, hogy értelme se legyen a kerozin-égetésnek.

Pontosabban hogy számunkra ne legyen értelme, a kísértetek nyilván nem csak egy-egy szellemvárosban, hanem egy komplett szellembolygóban érdekeltek, azaz valóban róluk szól a cui prodest, meg az így múlik el a sic transit gloria mundi dicsősége. Hisz egy rendes, régivágású kísértet biztos tud latinul, ha már ódon várkastélyokból ijeszteget.

Belém

Ma fél után értem haza, fél hat magasságában leültem vacsorázni, csak hogy korán lefekhessek, erre elkezdik fúrni a falat holmi szakik, az utca felől, sérelmemre. De olyan hangosan, hogy egy szót sem értettem az épp nézett filmből, miközben rezgett az ablak, meg úgy általában a lakás. és mikor fél hét körül abbahagyták végre, a szomszéd kezdett ütvefúrósat játszani, a másik irányból, és igazából azóta sem hagyta abba. Nekem kissé rezeg a fejem tőle, de neki nyilván ez mindegy, meg minek nap közben intézni az ilyesmit, ha esete egy egész lépcsőházat lehet vele szórakoztatni, mondjuk esti mese helyett.

Ilyenkor szeretnék (legalább egy kicsit) egy igazi agresszív bunkó lenni, csak hogy érezze a törődést, miközben persze annyira konfliktuskerülő vagyok, hogy inkább megyek, és keresek füldugót, valahol kell lennie itthon. De akkor innentől az összes kurva szórólapot átdobom a postaládájába, mert annyira bunkó ugyan nem vagyok, de alattomos azért kicsit igen, és a legszebb öröm a sunyiságból fakadó káröröm.

Na jó, lehet hogy ehhez is túl rendes vagyok, csak épp most erősen idegállapotban, de annyira, hogy majd holnap megírom azt a rém szellemes posztot, ami fél délután motoszkált bennem, de menet közben belém taposott, pontosabban fúrt az élet.

A békeharcos egója

A felcsúti döbrögi nem győzött gratulálni a feltehetően nemsoká olasz miniszterelnökké avanzsáló G. Meloninak, a személyében valósítja majd meg a női, meg a posztfasiszta kvótát. Mert ő meg a pártja nem egyszerűen jobboldali (ahogy azt nálunk írja a kormányhitű sajtó), de Mussolini óta a legvállalhatatlanabb alakok, ami azért Berlusconi országában nem kis szó.

De a mi pártvezér és kancellárunk mindig szeret a győztesekhez dörgölőzni, nem szívből érdekből csupán, elvégre neki valószínűleg lepkefingnyit sem számít, hogy mindenféle külföldi mennyire népszerű otthon, neki csak a potenciális szövetségesek érdekesek. A győzelem önmagában csak akkor, ha ő nyer itthon, a felé lejtő pályán, akkora kétharmadot (és nem kétharmaddal, ez fontos), hogy az a Holdról is látsszon.

De hát kis ember nagy sörhassal jár, minél csak az egója nagyobb, a gazda szeme hizlalja a stadiont a kert végében, no meg önmagűát is, de biztos nem eléggé, mert az a nagy egó mégis csak rászorul a mások sikerének fényében sütkérezésre. Meg annak az elbábozására, hogy akkora nagy európai politikus, globális jelentőségű államférfi, aki csak azért nem változtat mondjuk bolygónk forgási sebességén, mert túl elfoglalt hozzá, és túl rendes. Az az áldott jó despota, csak a népe javát akarja (és el is veszi), miközben maga a morális zsinórmérték.

Plusz nagy békeharcos, aki - úgy is mint világpolitikai tényező - olyan békemissziót futott Moszkvában, hogy azóta is tart az egyre véresebb háború.

Nekünk legyen mondva. Illetve van, csak nem halljuk elegen.

Popdeszkás görpunk

A mai szültesénaposunk sem tinédzser már, de nálam pofátlanul tíz évvel fiatalabb. Kellett nekem rákattani a születésnapokra, érthetetlen módon minden nap született egy adag híres ember, akik egyáltalán nem érdekelnek, de néhány olyan is, akiket bírok. Nem személyesen persze, úgy nem ismerek híreseket (gazdagokat se, szépeket réggeben egy párat), bár a közismert gondolatkísérlet szerint három kézfogásnyira vagyok mondjuk Sztálintól, és csináltam már interjút volt pénügyminiszterrel, de az ő művészi életművüket igazán nem tartom sokra. Egyszerűen nem látom bennük a koherens esztétikai programot, persze ideológiailag sem vagyok elég képzett.

Avril Lavigne meg nagyjából rohadt régen játssza nagyából ugyanazt a gördeszkás-tetkós poszt-punkot, vagy mit, műfajilag ez a piercinggel és szemfestékkel lázadás minősített esete, de keddenként néha ilyen is kell, másrészt meg Sosztakovics sem ért rá minden héten megszületni, kalandosan unalmas élete során. Szóval egy kis audiovizuális rágógumi, a harmincnyolc évétől teljes mértékben elvonatkoztatni képes kanadai művésznőtől, ami szódával elmegy, citromos sörrel még inkább, munka után meg eléggé, bár Kanada énekesnő-felhozatalából azért mégis csak Alanis Morissette inkább. Ő olyan szomorkás-realistább.