Az origó című legkormányhitűbb szórakoztatóipari freak-show címoldalán az oroszok nagyjából minden másnap megnyerik a háborút, amit én kevésnek érzek, mert az ukránok viszont naponta omlanak össze. A legjobbak rendszerint a rendkívüli hírek (általában ebben a rovatban dől el a háború), melyek mindig elképesztők, megdöbbentők, ritkábban meg simán csak drámaiak.
A tegnap délutáni vezető rendkívülijük különösen tetszett: „Itt az orosz figyelmeztetés: a britek kirobbanthatják a világháborút“
Na igen, ilyenek ezek a britek, ismerjük őket régről, ha jól számolom már több világháborút is kirobbantottak, mondhatni rossz szokásuk ez nekik. Például itt van az új király, akinél öregebb új királya még sosem volt a briteknek, akik ettől nyilván tisztára kivannak idegileg, azt meg egy világháborúval lehet a legjobban levezetni. De persze az akkor esik igazán jól, ha csak kirobbantják, de nem kell olyan nagyon komolyan beszállniuk, na ez pont nem sikerült a legutóbbi három világháború esetén. Bár gondolom ezt az oroszok is látják, de ők ugye a béke pártján állnak (tényleg nem tehetnek róla, hogy a britek meg az egykori tengerentúli gyarmataik utódpártja beleprovokálta őket egy szomszéd ország lerohanásába), és aggódnak, hogy mi lesz, ha a britek bevadulnak, ahogy általában szoktak.
A britek itt épp lerohanják a védtelen Normandiát, még '44-ben.
(iwm,org.uk)
És jó látni ezt a visszafogottságot a Kreml agytrösztje részéről, hogy ők nem akarnak világháborút, ők igazából háborút sem akarnának, csak muszáj, mert az ukránok nácik, a NATO el akarja pusztítani Oroszországot, a Wall Street gyíkemberei meg biogázt akarnak főzni a legyilkolt oroszok holttesteiből, miközben ügynökeik már épp felmérik a pravoszláv templomokat, hogy lehet azokat minél gyorsabban zsinagógává alakítani. És mindennek érdekében a britek állítólag gyengített urániumot is tartalmazó lőszereket szállítanának Ukrajnának (mert szerintük van ilyen nevű ország ott, ahol pedig csak a szent orosz anyaföld van), márpedig ha ez nem egy világháború kezdete, akkor mégis mi a kurvaisten?
Megbüntette az Aldit a Információnemzeti és Hatóságvédelmi Adatszabadság, kemény 95 millára, ami nyilván nem viszi földre a rohadék multit, de egy ejnye-bejnye mellé lengetett mutatóujjnál azért több. És tette ezt az Nemzetvédelmi Információhatóság azért, mert egy időben mindenkitől elkérték a személyiét (vagy valami igazolványt, amiből kiderült a születési dátuma), aki alkoholt akart vásárolni. Nyilván orális bevitelre szánt, palackozott alkoholt, tehát sziszegős dezodort szerintem akkor is vehetett bárki, márpedig az évtizedekkel ezelőtt igen kurrens cikk volt a börtönboltokban. A rabok megvették, lefújták egy pohárba és megitták, hogy aztán a szerencsésebbje ne okádja ki a fontosabb belső szerveit, vagy ne vakuljon meg tőle.
Ez a szigorkodó ellenőrzés persze eleve hülyeségnek tűnt, hisz például rajtam is látszik, hogy minimum harminc éve elmúltam tizennyolc (és ha már nem tagadhatok le a koromból, azt legalább bárki elhiszi, ha egy tízessel többet mondok), az más kérdés, hogy az Aldiban sosem vettem alkoholt, dezodorból is csak a golyósat, amiben asszem nincs. Minden esetre nem kóstoltam bele, hogy jön-e tőle a flash. Szóval a vásárlók nagy részét felesleges volt ezzel zaklatni (nem mindenkit persze, Petrától harmincévesen is kértek időnként személyit, ha venni akart egy doboz sört), de mint kiderült nem is ez volt a cél, szóval hazudtak, mint a hasonló vállalatok rendesen. Csak egy szimpla, a cégnek gyakorlatilag ingyenes adatgyűjtést rendeztek, amit egy piackutató cég csak sok pénzért csinált volna meg. Így meg az alkoholt vásárlók populációjáról lett egy fasza kis adatbázis, ahol összeköthették a életkort a vásárolt pia típusával és mennyiségével, hogy később aztán jobban célozhassanak a „Péntek este basszon be, Nagyi!“ reklámkampányuk kreatívjai.
Ez meg ugye nettó gecizmus, mert egyébként semmi köze egy üzletláncnak ahhoz, hogy pontosan mely napon hagytam el a szülőcsatornát, meg nem tisztességes kicseszni a pénztárosaival, akiknek ez úgy volt pluszmunka, hogy közben az ügyfelek - amúgy tök jogos - indulata is rajtuk csapódott le.
De mivel engem sosem zaklattak ilyennel, nem hirdettem bojkottot az Aldi ellen, meg hát nagyjából két és fél percnyi gyaloglásra van tőlem a legközelebbi, és a lustaság fél egészség, persze csak akkor, ha a másik felében mozgás, vitaminok meg kurva sok pénz van.
De ha már ilyen remek ötleteik lehetnek a főkereskedő bácsiknak és néniknek az ő irodáikban, akkor bevezethetnének más hasonlókat is. Például csak az vehessen kilós kristálycukrot, aki igazolást hoz a háziorvosától, hogy nem diabéteszes (itt én elbuknám a küldetést), aki viszont papírral igazolja, hogy HIV-pozitív, az kapjon automatikusan 50% kedvezményt az óvszerek árából, de csak ha a biztonsági kamerák felvétele bizonyítja, hogy a pékárus pultnál nem taperolta össze a zsemléket. Vagy legyen mérleg a pénztár előtti padlóba építve, és aki túl kövér, az csak egy bizonyos kalóriamennyiségig vásárolhasson egy-egy alkalommal, gondolom nem lenne bonyolult felvinni a tápérték-adatokat a rendszerbe, így a kolléga azokat is leolvasná a vonalkóddal.
Vagy legyen simán jegyrendszer fejadagokkal, hatósági árakkal, az idei évet meg nyilvánítsa a Párt 1984-nek.
Jut eszembe, tinédzserkoromban bármit vehetett az ember, a szomszédék a tizenkét éves Lajcsikát küldték le cigiért (barna Szofi), meg félliteres páleszért (feketecímkés, halálfejes cseresznye), és senki nem kifogásolta e gyakorlatot, persze akkor még pont a létező szocializmus volt, ha már a kimúlás fázisában is.
Mivel a költészet napja van ma lenni, direkt nem költök egy fillért se, na nem mintha lenne miből, de hát úgy szép az önmegtartóztatás, ha eleve nincs más választásunk. Vagy lehet hogy ilyenkor nem szép, hanem könnyű? Mindegy, bár a költészetet szempontjából ez akár fontos kérdés is lehet, hiszen a nem hitelkártyával űzött költészet lényege (ha jól sejtem) az pont a megfelelő szavak megfelelő sorrendbe rakása. Mondjuk egy novella, egy regény vagy egy opera-librettó előre megfontol szándékkal elkövetése is erről szól, de a versekben az a jó, hogy nem lehet rájuk húzni egyféle egzakt definíciót, legalább is mióta feltalálták a szabadverset. Mert ugye egy szonett, egy jambikus lejtésű strófa vagy egy hexameter még hasonlít némileg, mondjuk a trigonometriára, de a szabadvers a mintamadár a határ a csillagos ég szélén. (Lehet hogy már idéztem, de ide illik a Bödőcs Tibortól származó megfigyelés, mely szerint a leggyakrabban használt magyar hexameter az, hogy: "Áfás számla igényét, kérjük előre jelezze!")
Részemről sosem voltam nagy fogyasztója a költészetnek, én a prózát bírom (mint ahogy a zsemle helyett a kiflit, a pop helyett a metált, a szerda helyett a szombatot), alig néhány kedvenc költőm van, de őket sem olvasom, viszont a belém szerelt sznobizmus alapvető eleme, hogy tudjak költő neveket mondani. Úgyhogy - bár a költészetnap az J. Attila emlékét hivatott - a magyar felhozatalból nekem Radnóti meg Kosztolányi jön be, a hanyatló nyugatról meg a beat-költők elegyes társasága, és mostanában Dylan Thomas, aki walesi volt, zaklatott, piás és prózaíró is (nem feltétlen ebben a sorrendben), de fiatalon halt meg. Amúgy itt írtam már róla, de most egy kis idézet ide is, ha már húsvétkor nem locsoltam vala, ennyit odalökök a mai jeles nap alkalmából. Vala.
Ne ballagj csöndben amaz éjszakába
(Do not go gentle into that good night - részlet, vagyis az eleje, Vas István fordításában)
Ne ballagj csöndben amaz éjszakába,
Lobogj, öregkor, a jó szürkületben:
Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.
A bölcs, mert villám nem pattan szavára,
S bár a homályt végül megérti rendben,
Nem ballag csöndben amaz éjszakába.
A jó, ha már több hullám nem dobálja,
A zöld öbölt siratja s elveszetten
Tombol, dühöng, ha jő a fény halála.
A szertelen, ki a napot cibálta
Röptében, s most tettétől visszaretten,
Nem ballag csöndben amaz éjszakába.
(...)
És mivel Thomas, ha pár évtizeddel később születik, szerintem punk lett volna, én meg gyerekkoromban kávébemondó akartam lenni, de most épp spórolok a kávéval, és valamire mégis csak fel kell ébrednem:
Alig merek felnézni az úgynevezett „hírportálokra“, mert egy négynapos hétvége negyedik napján már nincsenek hírek, pontosabban csak akkor ha valahol valami felrobban, összedől, elsüllyed és meghalnak az akik, de amúgy nem történik semmi az ingerküszöb felett, így jönnek a politikusok und egyéb celebek húsvétolós műhányásai. Mert ahogy például a felcsúti végigszappanoperázza az ünnepet, minden nap valami emberközeli és/vagy cukiskodó okádékkal, az gyomorforgató (na ja, egy okádék milyen is lehetne?), viszont legalább teljesen hiteltelen, minden pillanatából süt a beállítottság, a nettó pózolás. És erre a vonatra ülnek fel a többiek is, a Kösságelnökasszony, a mindenféle miniszterek, ellenzéki pártvezérek és wannabe néptribunok, akik - nyilván a hímnemű férfiak - ma éppen locsolnak, avagy locsolóverseket osztanak meg, de olyanokat, amiket már hatévesen sem voltam hajlandó visszaböfögni, annyira kínosan szarok.
Meg hát lakótelepi gyerekként annyi közöm volt az egykori parasztság népi kultúrájához, hogy énekórákon béna népdalokat kellett hamisan elnyekeregnem, amitől egy életre megutáltam a magyar népzenét, meg az a hülye locsolkodás, amit legalább már zsenge gyerekként is megtagadhattam, elvégre locsolásból nem lehetett megbukni.
De politikusaink képén vastag a bőr, és nem félnek használni. (Tényleg, hol vannak ilyenkor a celebvilág másik felét reprezentáló műmellű barbik, meg a gyúrós csávók? Dubajban, Ibizán esetleg az agárdi Dunakanyarban?) A portálok meg kiteszik a szánalmas pózolásukat a főoldalra, mondván hogy jó lesz ez hírek helyett, elvégre a hazánkban honos urbánus népszokások szerint a lakosság egyik fele úgyis részeg, a másiknak gyomorrontása van, a harmadik meg romeltakarít, és amúgy sem szokott olvasni meg számolni. (De én igen , úgyhogy persze tudom, hogy a lakosságot nem lehet háromfelé felezni, de az előbbi halmazoknak vannak metszetei is, tehát Lajosnak a földszintről például görcsöl a gyomra és másnapos, miközben próbálja használható állapotba hozni az eldugult vécét, Irénke meg takarít a végre hazahúzó rokonok után, és közben idegi alapon iszik.)
A hírként tálalt fészbuk- meg insta-posztok azért okozhatnak néhány vigyorgós másodpercet, mint mikor az Index címlapon hozza, hogy a pártvezér és kancellár „megmutatta a tojásait“. Na, ez már cím (ott kiírják a nevét, amit én jó ideje, és nagyon szándékosan nem teszek) , de olyan hogy legszívesebben soha nem kattintanék rá, hisz a franc se kíváncsi a Dagadt tojásaira. Aztán persze győz a rosszindulatú kíváncsiság, meg hát a Zindexből egyébként se nézném ki a nagyfater-pornót, pláne nem a hatalom kontextusában, és hát eggyel beljebb már úgy fest a cím, hogy az illető „megmutatta, milyen tojásokat kapott“.
Most akkor vagy az van, hogy a címlapra más írta a címet, esetleg az ügyeletes szerkesztő a lakónépesség azon feléhez tartozik, amelyik aktuálisan részeg, és pillanatnyilag jó poénnak tűnt, vagy már a NER-kompatibilissá tett oldal szerkesztőségében is felütötte fejét a Lázadók Szövetsége vagy az Ellenállás, azaz az ellenség keze betette a lábát. Nem tudom melyik a helyes megfejtés, még jó hogy nem is érdekel, a napokban úgyis csak külpolitikai podcastokat fogyasztok, azokban nincs egy locsolkodó helyettes államtitkár se. Vagy sonkával kolbászoló unoka, aki piros tojással locsolná a nyulat, ha az nem lenne gyorsabb nála.
Tegnap kora délután, midőn ebéd után sétáltam (nem ebédet keresve, csak részben lemozogva az előzőleg elfogyasztottat), két saroknyira a lakásomtól találkoztam egy motorossal. Ez nem lenne nagy eset, de ez a pasas komplett motoros szerkóban egy bokor alól mászott elő épp. Először nem értettem, hogy akkor most ott lakik, vagy csak ledőlt kicsit, míg meglesz a motorja, vagy legalább is eszébe jut hol hagyta, esetleg azt gondolta, kipróbálja hogy lehet egy bokorral motorozni. (Azt nem tudom milyen bokor volt, de ilyen lilásbordós-vöröses jellegtelen virágai vannak, és határozottan nem tüskés. Szóval ne rózsa, mert az közismerten nincsen tövis nélkül.)
A motortalan motoros levette a bukósisakját, és miután látta, hogy kissé lefagyva bámulom elkezdett magyarázkodni, hogy nincs semmi baj, csak elcsúszott valami váratlan tócsán, és ha minden igaz, a motorja is ott lesz valahol a szomszéd bokor mögött, házfal tövében. Az odáig csúszott, csak ő már előbb leszállt róla, pontosabban esett, de elmondása szerint nem túl nagyot, ahogy néztem az oldaltáska-szerűségében viselt laptopjával tompította az esést. Végül is jogosan, mert a törött laptop jobb mint a törött csont, és a magyar egészségügy pillanatnyi helyzetében a költség sem igazán magasabb, amennyiben ki kell fizetni a magánklinikát, ha a megyei kórházban csak jövő szombatra tudnak időpontot adni a gipszelésre.
Minden esetre megkérdeztem, hogy hívjak-e mentőt, mondta hogy nem kell, tényleg működött a mindenféle védőfelszereléssel dúsított motoros ruhája, nem is esett akkorát, plusz ha bevinnék a kórházba kivizsgálni, mit csinálna a motorral. Mondtam neki, hogy oké, de azért tényleg meg kéne nézetnie magát, lehet belső vérzése is, vagy valami ilyesmi. Amúgy mentőt az tényleg felesleges hívni, mert gyalog három perc a mentőállomás, odáig elkísérem, sőt majd tolom a motorját, aztán a mentősök majd kitalálják mi legyen.
A mentősöknél az ügyeletes nemtomki meg olyat szólt, hogy semmi gond, mindjárt hívja doktor valakit, épp nincs kint esetnél, majd ő vizsgálódik egyet helyben, minden alapvető cuccuk megvan hozzá. Úgyhogy részemről leadtam az egyébként Gábor névre hallgató mérnökhallgatót, miután leparkoltuk a Hondáját, aztán mentem tovább, de a bokrok alá inkább nem néztem be következő kábé negyven perceben.
Viszont új élmény volt, hogy egy - oké, kisebb - baleset eredménye láttán nem fagyott belém az adrenalin, hanem működtem, kis híján, mint egy ember. Mondjuk az esést azt pont nem láttam, a srác - elmondása szerint - egy pár percet feküdt az aljnövényzetben, mert ő viszont lefagyott az ijedségtől, plusz nem nagyon mert mozogni, hátha öt-hat perc várakozás alatt begyógyul az esetlegesen törött csont is. De ha nem, hát annyival később kell szembesülnie vele, pár perc haladék/remény meg erőt ad, és mindent lebíró akaratot. Ebben a hozzáállásban mondjuk pont magamra ismertem, halogatásból majdnem fekete öves vagyok. (Csak néha rám jön a mániás korszak, amikor mindent a lehető leggyorsabban akarok elintézni, tisztázni, elkenni vagy szétbarmolni, mindegy hogy, csak essek túl rajta.)
Ja, és másfél saroknyit toltam egy 250-es motort, márpedig nekem nehogy ilyen, de semmilyen motor nem volt még a kezemben az eddigi több mint 49 évem alatt. Hát, tolni nem egy élmény, ráülni viszont semmi pénzért, én semmit nem vezetek (na jó, esetleg áramot), de ha vezetnék is, a motornak nincs ki a négy kereke, enberek! Esetleg, egy komolyabb testi-lelki tréning, avagy rákészülés után, pár év múlva készen állok majd kipróbálni egy elektromos rollert, de korántsem biztos, hogy tetszeni fog.
veteraan.forum.hu
p.s. A Gábor nevezékű újsütetű nem ismerősöm azért küldött egy esemest (megadtam a számom, mert a sokadik lelki problémám, hogy bármikor bármin betegre tudom aggódni magam), hogy semmi komoly baja, egy két zúzódás-húzódás, a Hondája meg igazi szamuráj, csak egy kissé sáros lett.
A Felcsútok Géniusza annyira belecsavarodott a saját, bő húsz éve tolt háborús retorikájába, hogy neki a fészbukon már az is „kolbászhadművelet“ ha kimegy a stadionja melletti házának kamrájába, hogy vágjon az ott fellógatott döglöttállat-darabokból, nyilván mert az egészséges reggeli alapelemei a zsír, a koleszterin, és a fészbukon jópofizás. (És akkor a Két perc szociális demagógia rovatunk: Azért én ezt nem tenném a helyében, egyszerűen túl sok ember van ebben az országban, aki ma már csak nézegeti a boltban a sonkát, meg a piacon a füstölt kolbászt, de a maga részéről olcsósított csirkemellet vesz, és az már maga az ünnepi alkalom, amire azért kicsit spórolni is kell.)
Meg hát elég képmutató dolog, hogy az ország gyakorlatilag teljhatalmú ura, itt játssza az egyszerű vidéki fickót, aki persze csak egyszerű, de nyilván nem szegény, hanem a klasszikus zsíros paraszt, akivel az ötvenes években a kulákok ellen uszító plakátokat illusztrálták volna. Pedig a pártvezér és kancellár akkor volt vidéki, jómunkás parasztember, mikor én a Bolsoj prímabalerinája, vagyis minimum néhány reinkarnációval ezelőtt, ami meg nem hivatkozási alap ehhez a gusztustalan tempóhoz. Mert ugye bele kellett venni az unokákat is, hiszen nem elég az az álnépies menőzés, hogy milyen kurva nagy szalonnái vannak (a kamrában és hastájékon egyaránt), de nélkülözhetetlen némi cukiságfaktor is, ami pedig legegyszerűbben kisgyerekekkel érhető el.
Mondjuk személy szerint valami kutyafélét azért még hiányoltam, vagy esetleg a főminiszter átkísérhetett volna az úton egy öreg nénit (de fejkendőset ám, a rendes falusi nénik fejkendősek!), aki nagyon szeretett volna eljutni a Pancsó Ferenc fodbalstadionba (igazi szentély az számára), ám a Döbrögiék háza melletti út olyan rohadt forgalmas, hogy félelmében lefagyott a Döbrögi főtata ablaka előtt. Ő meg kolbászozás közben kiszúrta, és legott segített is neki átkelni a felcsúti metropolisz forgalmas sugárútján, sőt még arról is érdeklődött, hogy öreganyám, és tojnak-é a tyúkok rendesen, vagy küldjem rájuk az ügyészséget, ha úgy állnak a számok? Istenem, micsoda fészbuk-poszt meg insta-sztori lehetett volna a hatalmi arrogancia egy ilyen kis bukolikusra hangolt epizódjából.
Persze az egész közösségimédiás nyomulásban van valami alapvető disszonancia. És nem az, hogy a szociopata önkényúr próbál átlagembernek látszani, az összes szociopata önkényúr a nép egyszerű fiának szeretne mutatkozni, hanem hogy egyfelől megy a cukiskodás, másfelől meg a kajálás előkészületeit is háborús retorikával adják elő. Mármint azok, akik a felcsúti efféle megjelenéseit intézik, mert nem gondolom, hogy ő maga posztolgatna, sőt nagyjából tudható is, hogy ki(k), nyilván nem kevés közpénzért, ha már a rezsim nem hagyja őket az út szélén, a társadalom nagy részével ellentétben.
Minden kétségtelenült kizáróan jeles napra virradtunk a hajnal, a részeg háztetők sehol, az ablakból pont olyan üres a soksávos kereszteződés és környéke, mintha Kosztolányi írta volna negyven cigaretta izgalma után. Elvégre 22 éve lett független a Szovjetuniótól Grúzia (amit ma már Georgiának illik ejteni, szemben az amerikai Dzsordzsával), plusz olyan születésnaposokat tesz elém az interháló, mint Victor Vasarely, Jean-Paul Belmondo, Jacques Villeneuve, és 1806-ban e napon született Isambard Kingdom Brunel brit mérnök is.
Utóbbi volt az, aki elsőként vasúti alagutat épített a Temze alá, és több hidat fölé, meg más folyó fölé is, valamint - sok más munkája mellett - az ő elképzelései szerint épült a Paddington, nem a fiktív medve, hanem a tényleges pályaudvar. Bár nekem mindegy is, én (eléggé el nem ítélhető módon) mindkettőt bírom, főleg a vasútállomást, meg a közelében a Regent's Canal-t (avagy Lillte Venice-t). Ahová azért visszamennék andalogni, mióta a múltkor épp láttam a tévében arra kutyagolni (kutyán lovagolni) Paddingtont, a kitalált medvét, a róla elnevezett második filmben. Hát ja, nosztalgikusan jeles nap a mai. Meg eleve Nagyvasárnap, vagymi.
Böjte Csaba szerzetes foglalkozású megmondóbácsi (kormányhitű influenszer) - egy mandineres interjúban - olyat szólt, hogy: „Megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy Ukrajnában nem szabad a békéért imádkozni“. Hogy a derék klerikus ezt honnan szedte az nem igazán világos, biztos van olyan elvetemült pópa az ukrajnai ortodox egyházban, aki orosz kollégái hangosabbik részéhez hasonlóan a sajátjai győzelméért (inkluzíve az ellenség tömeges megdögléséért) imádkozik, meg a nehéztüzérség fegyvereit áldja meg, mint a Svejkben, ahol a tábori lelkészek a tábori miséken úgy beszélnek, mintha Isten valami tábornok lenne az ő vezérkarukban.
Szóval ha van is olyan kretén pap, aki megtiltaná a híveinek, hogy ne egyszerűen csak a háború végéért, azaz a békéért imádkozzanak, kizárólag csak a mindent elsöprő fényes győzelemért, az sem jelent többet egy szolid fingnál a szélviharban. Hisz senki sem lát a másik fejébe (aki ilyet állít az vagy csaló vagy mentálisan sérült, vagy ezek valamilyen arányú ötvözete), az hogy ki miért imádkozik, az pont olyan ellenőrizhetetlen, mint az előző posztban emlegetett teszkós vásárlási korlátozás.
Úgyhogy Csaba bácsi helyében én nem aggódnék, ellenben néha kinéznék a csigaházamból, hogy mégis milyen ez a világ, és akkor észrevenném, hogy a hatalom az természetéből adódóan úgyszólván mindig korrupt, önző, és részvétlen, mifelénk meg az úgynevezett „történelmi“ egyházak (az övé is) a kiemelt szövetségesei, akik sokszor nem egyszerűen csak beállnak a sorba, de igyekeznek túlteljesíteni is, a hatalom arrogancia-teljesítményét. És akkor Csaba bácsi helyében én nem döbbennék meg, csak simán felhívnám a figyelmet arra, hogy az efféle ima-protokollok mekkora baromságok már.
Persze én MC Böjte helyében nem biztos, hogy imádkoznék "Budaházy bácsiért", mert az egy elmeroggyant agresszív tapló, de a keresztények felbaráti szeretetébe nyilván belefér, hogy pont érte is, sőt van ebben valami alapvetően tiszteletre méltó. A viszont vérlázító, hogy kisgyerekeket imádkoztat a nevezett, nem mellesleg terrorizmusért elítélt hungaronáci érdekében, ez már-már gyermekbántalmazás, csak nem fizikai, hanem szellemi szinten. (Fizikai szinten a Csaba bácsi vezetésével működtetett gyerekotthonok egyik nevelője foglalkozott a gyerekek abuzálásával, vagy tíz éven át, ami viszont Csabánk vezetői alkalmasságát kérdőjelezi meg, de asszem erről már méltatlankodtam itt korábban is.)
Szóval mindenki imádkozzon azért, amiért csak akar, már lassan negyven évvel túl vagyunk 1984-en, és még mindig nem létezik az Orwell által rémálmodott Gondolatrendőrség, bármit is mondanak az összeesküvés-elméletek hívei. (Jó, az online jelenlétnél érdemes vigyázni, de a fejünkbe a legmenőbb algoritmusok se látnak, csak abból tudnak dolgozni, amit kiadunk magunkról.) A bevodkázott, hatalomfüggő, nacionálmisztikus pópákat meg ki kell röhögni, mint ördög a tömjénfüstöt. (Nem, nem fél tőle.)
Egy igen vicces reklámot láttam valami jutyúbos videó elé beszúrva (mert én még egy hónapra sem próbálom ki ingyen a hirdetésmentes verziót, így lázadok a rendszer ellen, nem kell a könyöradományuk, egyszerűen lenémítom a sok ostobaságot), amiben a Teszkó jófejkedett épp. Hogy ugyanis az ünnepre való tekintettel az árstoppolt élelmi-szerű szerekből, most nem csak olyan keveset lehet venni egyszerre, mint eddig, hanem valamivel kevésbé keveset. Étolajból mondjuk kettő liter helyett már akár négyet is, de nem csak úgy bele a vakvilágba, hanem fejenként (ez kereskedelmiül úgy van, hogy per fő) és naponta! És hát innentől a vicc az egész, hisz ez a kétségtelenül kaszárnyahangulatú szigorkodás nettó baromság, mivel természetesen betartathatatlan. Ha ugyanis az állampolgár például élete párjával, a gyerekével, felmenőjével vagy csak egy haverjával megy vásárolni, és külön állnak sorban a pénztárnál, nincs az a Sherlock Holmes-lelkületű pénztáros, aki rájuk bizonyítaná, hogy mind a nyolc flakon étolajat a Géza veszi, a Feri meg csak stróman. Meg ennyi pénzért, olyan pazar munkakörülmények között, eleve tojik rá magasról.
A Teszkó meg ugye nem a náci Németországban működik, és bár a gyarmatok számára Brit Birodalom sem volt egy tejjel-mézzel folyó, de azért nem volt annyira aljas, mint a Harmadik, az Adolf-féle. Úgyhogy egy angol eredetű üzletlánc nyilván nem fog fekete egyenruhás, marcona alakokat állítani a bejárathoz, hogy a kifelé jövőket igazoltassák, átkutassák a csomagjaikat, aztán ha valakiről kiderül, hogy aznap már (akár egy másik Teszkóban) levásárolta az engedélyezett keretét, attól elkobozzák az illegális cuccot, és - mondjuk visszaesők esetén - kissé meg is verjék az illetőt, tisztán csak okulásul, és a későbbi visszaéléseket megelőzendő. Ha viszont ez a fasiszta tempó nincs, akkor a perfő/pernap kitételük is csak pusztába kiáltott bürokrata fontoskodás, távol a valóságtól, ahol én ha csak egyedül vagyok (mint rendszerint), de rohadt sok olaj vagy liszt kéne, akkor elmegyek délelőtt, a Teszkóba (öt percre van tőlem), aztán délután, sőt ha kell kora esete is, bár olyankor már nem biztos hogy kapok a bármiből.
Egyébként ezt az egész árstoppolást azzal indokolta Ártunk és Ormányunk, hogy hát kérem, megfékezzük az inflációt, de legalább is mérsékeljük vele, vagy általa, esetleg segítségével. Nos ez az, amire pont nem jó a dolog, mert az fasza, hogy a liszt még mindig olcsó, meg a csirkefarhát (bár már nincs kutya, akinek vennék), de cserébe minden más az indokolhatón túl is dárgul, hisz a boltoknak valahol be kell hozni az árstoppos veszteséget. Márpedig az infláció, az a tankönyvi definíció szerint is egyszerűen a tartós áremelkedés, ami meg így van bőven, köszönjük szépen!
De hagyjuk is az unalmas makroökonómiát, elvégre nagyjából mindegy, milyen kurrens közgazdasági elmélet magyarázatmodellje nyomán nem tudjuk kifizetni a kilónként tízezer forintos vajat, és nézzük szomorú nosztalgiával a szusit a hűtőpultban. Most inkább helyezkedjünk bele a borús, esős, szeles, és alapvetően kurva hideg ünnepi hétvége hangulatába, mely természetesen igen felemelő, pontosabban biztos vannak jópáran, akiknek az. Nekem átlagos szombat, legfeljebb annyiban Nagy, hogy az ebéd utáni sétám alkalmával összefutottam egy ilyen vezetéknevű régi ismerőssel, bár szakállasan először nem akart megismerni a nőszemély. (Mármint én vagyok szakállas, úgy huszonöt éve még mindig, ő meg sose volt az, gondolom.)
slovakia.travel
De azért az ünnep jegyében eszembe jutott, hogy Nagyszombat, mármint Szlovákia hetedik legnagyobb városa (kb. mint Kaposvár) magyarul beszélő lakói hogy hívják a mai napot? Napunk?
A szlovák ajkúak (ez még mindig de hülyén hangzik a fejemben) ezen persze nem problémáznak, mert szlovákul Trnava a város neve, ami annyit jelent, hogy Tüske (a gugli fordító szerint), arról meg maximum a feles Becherovka juthat bárki eszébe, aki nincsen rózsa nélkül.
Mer' a moziban nemsoká. A tegnap este legmeglepőbb kulturális híre volt, hogy április 13-án, egy nappal a hivatalos megjelenés előtt nemzetközi mozispremierje lesz a Metallica új albumának, és magyar mozikban is meg lehet hallgatni a cuccot, több városban is, többek között itt felénk.
Ez így elég furán hangzik, több okból is. Egyrészt van még Metallica? Az első három lemezüket rengeteget hallgattam, de azok a nyolcvanas években készültek, kellemesen zúzos kis zenei ékszerdobozok, viszont a mai metálnagypapák produkciója már nem érdekel. Időnként még bele-bele hallgatok, de nem fog meg, aminek nyilván oka az is, hogy részemről szintén öregszem. De nem annyira, hogy ne csodálkozzak azon, miszerint egyes elvetemültek még mindig albumokat készítenek? Már felnőtt legalább két generáció, akik dalokat, klipeket csinálnak, eleve Youtube meg Spotify tartalmakat állítanak elő, és persze él (sőt kissé erősödik) a lemezgyűjtők szélsőséges szektája is, de a tömegek trendje már nem az album, lemez vagy ilyen izék... ja, kazetták, a múltkor láttam egy boltban egy komplett kazetta-szekciót. (Felkészül a gramofonlemez, meg a viaszhenger.)
És eddigi életeben összesen egyszer mentem moziba zenét hallgatni, de az a Queen budapesti koncertfilmje volt, és akkoriban még nélkülözték a mindenféle dolby-surround NéhányPontIzé hangrendszereket is, de azért jól esett.
Mondjuk ez utóbbiak miatt lehet értelme moziban zenét hallgatni, ha már annyit költöttek az akusztikára meg a térhatásra, lehetséges valami egész vállalható koncertélményt rendezni, ahhoz viszont pont nem a stúdiófelvételek lejátszásán keresztül vezet az út. És persze, ha jól vettem ki a belinket Telex-cikkből, lesz kép is hang mellé, ha már mozi ugyebár. Meg interjúk, kulisszák mögötti momentumok, és nyilván a nosztalgia, sőt az elsősorban, nem elsősorban a tartalom, hanem inkább a forma miatt.
Ennek szellemében itt egy jellegzetesség az első, 1983-as lemezükről, kép nélkül, aki képet akar menjen moziba!
Hallgattam reggel valami rádiót, mert még sötét volt olvasni, a tévében meg csak a műsor ment,azt meg unom, de kora reggel még az internetes világhálón is az előző estiek a legfrissebb hírek. Viszont a klubszerű rádióban elmondta a műsorvezető, hogy akkor mától kezdődik a húsvét, és ezt később még többször hallottam máshol is. Hát ja, ez a húsvét ez olyan, hogy igazából többször és sokáig kezdődik, csak a balga und tévelygő lelkek gondolják, hogy kezdete a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap, és hogy ez olyan biztos, mint hogy az apa férfi, az infláció nő.
Mert a kaotikus egyház, az istenadta nép hathatós támogatásával talált még ünnepelni való dátumokat a környéken, úgyhogy van hamvazószerda, virágvasárnap, meg nagycsütörtök-péntekszombat, ezek közül most épp péntek nagydélután van, mikor téliesen jár az idő, és nincs nyitva az Aldi, szóval jobb híján takarít a körülöttem elterülő lakótelep. De húsvét az határozottan nincs, az csak holnapután lesz, illetve kezdődik, ez az igen nagy péntek, ez igazából pont gyásznap, egy jelentősebb, és nyilvános csoportos kivégzés okán
A szombat meg az aggodalmas várakozás ideje, mert lehet, hogy idén már nem támad föl a Messiásváltó Meg, aztán vasárnap lehet zabálni meg vedelni annak örömére, hogy de. Idén is, még mindig. Az már ünnep, ez itt még, a holnapi nappal együtt csak ráfordulás az ünnepre, final approach (végső megközelítés), mikor már szinte biztos hogy odaérünk a célreptérre, de még nem vagyunk a leszállópályán. A ki sem bontott metaforából kihátrálva: ha például valaki meghal még szombat estig, akkor nem fogják azt mondani a temetésén, hogy de legalább a húsvétot még megérte. (És fontos részinformáció, hogy aki nagypénteken hal meg, az nem fog harmadnapra feltámadni, nincs annyi angyali ufóenergia a dátumban, akkor sem ha valaki Montereyben, Veronában, Kölnben, Szentpéterváron, Glasgowban, Hágában, Athénben, Milánóban vagy Kalocsán született, pedig ezek mind-mind Betlehem testvérvárosai. Egy csomó másikkal együtt, valamiért népszerű egy város, pedig feleakkora mint egy átlag magyar megyeszékhely.)
Vicces még, hogy mindenki hülyén erőlködik az ünnepi köszönéssel. Mert decemberben még egyszerű, a „Boldog karácsonyt!“ annyira univerzális, hogy nem lehet mellényúlni vele, de a kellemes ünnepeketezőket sem verik meg partvisnyéllel a szomszédok. Ám olyan valahogy nincs a közös nyelvi lego-készletünkben, hogy „Boldog húsvétot!“, legalább is nemigen hallottam még, de már a fejemben is furán hangzik. (Angolul nem, ott Happy Easter van, azt' annyi.)
Alternatívaként a klubrádiós faszi például minden interjúalanynak kellemes ünnepeket kívánt, amit viszont nem értettem. Ugye nagypénteken, a rémes kínhalál nemzetközi emléknapján azért fura az akusztikája, másfelől mire föl a többes szám? Karácsonykor benne van a levegőben, hogy mindjárt újév, ami valamiért ünnepnap, de a most még elég messze van a pünkösd, de még május elseje is, Esetleg azért többes a szám, mert maga az ünnep többnapos, de attól az még mindig csak egy darab ünnep, ahol történelmileg becsúszott egy extra szabadnap is.
Minden esetre az ünnepi hangulat már átélhető, én például délelőtt az édesítő helyett majdnem piros tojásfestéket tettem a teába (úgyis áfonyás, tojás meg egy darab sincs itthon), és nem figyelmetlenségből, csak hát bátor, mi több, vakmerő lettem a közelgő jeles alkalomtól, mikor arra emlékszik a világ jelentős része, hogy: Fel! Támadás!
Az embert akit Ottónak hívnak, valójában úgy hívják hogy Ove. Mert a Tom Hans által fő-, sőt címszerepelt tavalyi film nem több, mint egy 2015-ös svéd mozi remake-je, és tényleg nem több, mert bár nem rossz, az eredeti jobb volt. Ami gyakori eset, anno az Oldboy Spike Lee-féle amerikai változatát nem bírtam három kísérletből sem végignézni, egyszerűen egy laposra taposott szikkadt kutyaszar volt a koreai eredetihez képest. De a jenkik olyanok, hogy nekik nem jönnek be a külföldi filmek, mert eleve micsoda dolog már, hogy vannak emberek, akik nem angolul beszélnek, de hogy még filmekben is mutogatják őket, az már több a soknál. Nem érteni mit pofáznak, a szinkron nem játszik, mert nem stimmel a hanghoz a szájmozgás, a feliratot meg tudni kellene olvasni, de ahhoz a tempóhoz az kevés, hogy valaki nagyjából ismeri a betűket, meg egy csomó emojit.
Ove (mediaklikk.hu)
Otto (hu.ign.com)
Szerencsére az Ottós, tengerentúli változat nem sokkal vacakabb mint az Ovés tengeren inneni, tök hangulatos a látvány, eltalált a zene, Mr. Hanks meg elég jó színésszé öregedett, úgyhogy utólag már elnézzük neki még a Forest Gumpot is.
Itt egy házsártos, utálni való öreg faszi, egy alsóközép kertvárosban, aki amolyan önkéntes polgárőr-tömbházmester-erkölcsrendész minden lében kanál, nempasszív-agresszív seggfej, erősen kioktató stílussal, és egy közepes csokornyi kényszeres beakadással.
A sztori a szokásos, új szomszédok költöznek, meglepő módon a szomszédjába, akiknek még nincsenek (jobbára megalapozott) előítéleteik Ottóval kapcsolatban, van viszont egy cuki kislányuk, és rögtön nekifutásból barátkoznának a mizantróp öreggel. Akinél egy idő után persze beáll a kétoldali krónikus jellemfejlődés, és a maga számára is meglepő módon, időnként elkezd úgy viselkedni, mint egy ember.
Ám addig is több nehézségen kell átvergődnie. Például nem tud rendesen befúrni egy kampót a plafonba, így mikor épp akasztással öngyilkolná magát, kiszakad az egész, pont mielőtt találkozna végre a halott feleségével a fényes alagút másik végén. Pedig sok értelmét nem látja az életének, mert eddig legalább volt a Gyár, de elzavarják nyugdíjba, és az efféle darabok dramaturgiai vastörvényéből már tudjuk, hogy innen lesz szép nyerni.
Hát igen, ez ilyen keserédes izé, nem fekete komédia (pedig az eredetije még az volt), nem nyomasztó dráma, hanem a giccs határáig merészkedő, de azt át nem lépő nosztalgikus-romanatikázó, drámáz(gat)ó szatíra-féle, egyszer kellemesen nézhető, hogy másodszorra milyen azt meg tudja a fene, nem nézem meg még egyszer, csak ha fizetnek érte.
Menczer Tamás, a nagyjából jelentéktelen tévés sportújságíróból lett kükümminisztériumi államtitkár kiakadt azon, hogy - nem meglepő módon - a svédek után a finnek is beszálltak a a homofób magyar „gyermekvédelmi“ törvény kapcsán induló perbe, és hát nem mellettünk. (Tényleg, az egy érdekes kérdés, hogy elsősorban diplomáciai, vagy külgazdasági vonalon titkárkodja-e az államot, mert az elsőre stílusa okán alkalmatlan, a másodikra viszont szintén, pedig abból van valami főiskolai diplomája, nem mintha ez mifelénk bármit is jelentene.)
Rendszer Tamás szerint a finnek eddig pitiztek, hogy kegyeskedjen Ártunk és Ormányunk a továbbiakban nem keresztbe feküdni a NATO-csatlakozásuknak, most meg hátba szúrnak minket, mert ilyen tisztességtelen gazemberek ezek a finnek mind. Meg isznak. Jó, ezt nem biztos, hogy ő mondta, lehet hogy csak sok Aki Kaurismäki filmet láttam, de a finnek akkor is gyanúsak, hogy a vodka meg a szauna is annyira népszerű náluk. Meg folyton autóversenyeznek.
Most meg belpofáznak abba, hogy mi hogy védjük meg az óvodásokat attól, hogy másik neművé műtsék őket, vagy hogy simán csak bebuzuljanak, mintha lenne hozzá közük. Mondjuk a másik 11 EU-s ország is mire föl szállt be az uniós bíróságon történő perbe, nem értjük, már azon kívül, hogy utálnak minket, irigyek páratlan kultúránkra, történelmünkre, valamint a jelen mindent elsöprő jólétére, ugyanakkor kedvelik Soros pénzét. (A jólét egyébként valóban igen elsöprő hazánkban, például egyre többeket sodor a „margarinos kenyér ebédre“ -paradigma felé, persze csak addig, míg nem duplázódik meg újra a kenyér meg a margarin ára. Addig is jó ez így, vegán menü, ami köztudottan egészséges, meg ugye az ökológiai lábnyoma is, de ha már nem lesz margarin és kenyér, akkor böjt lesz, ami Guru Seevash szerint a legegészségesebb, ő maga is teljesen egészségesen halt éhen harmincöt éves korában.)
De vissza az uniós baszakodáshoz. Államtitkár úrnak szólhatna valaki, hogy az EU az nem a Nemzetközi Együttműködés Rencere (powered by 135 Bátorember), így nem az van, amit a pártvezér és kancellár (valamint egynéhány majdnem titkos udvari tanácsosa) két feles után felböffent, hanem alkalmazkodni kell a közösen, nem mellesleg általunk is elfogadott alapelvekhez. Szóval a dolog az ott kezdődött, hogy nem kellet volna ilyen aljas törvényt hozni (sőt, eleve nem kellene a jogalkotást politikai fegyverként használni), akkor nem indult volna el az aktuális kötelezettségszegési eljárás, és most ennek a hólyagnak sem lenne miért hisztiznie.
Persze lehet, hogy pont itt a megfejtés, akarom mondani itt van a kutya lényege eltemetve. Hogy ezek a magukat hatalomközelbe (s némileg a hatalomba) felszopó senkik szeretnek megsértődni, munkaköri kötelességüknek tekintik, és direkt keresik az alkalmat, egy jó kis felháborodásra. Mert akkor lehet harcos hangvételű közleményt kiadni, az állami tévében durcásan puffogni, meg fél kézzel lehazaárulózni mindenkit, aki nem hisztizik velük.
Vagyis ha nincs ez az eset, akkor lenne más, mint ahogy van is, hisz mikor kicsit alábbhagy a sorosozás, feljebb tekerik az elembétékúzást, amihez a brüsszelezés adja a ritmusalapot (felkészül a sokadik migránspánik), csak arra kell figyelni, hogy néhány szavasnál hosszabb lehetőleg egyetlen üzenet se legyen, az óvodások szintjén maradjanak a közlések, elvégre a társadalmat infantilizálni minden önkényuralomnak szándéka. Mert az a siker egyik fontos záloga, meg vicces is a sok hülye, aki minden baromságot bevesz. És aki a legjobban teljesít ebben, abból még felügyelőbizottsági/ kuratóriumi tag is lehet, sőt akár államtitkár, mindegy is melyik minisztériumban.
Tudja fene mitől, de egyre korábban van reggel. Az még oké, ha felébredek mondjuk fél hatkor (nem mintha bármi dolgom lenne olyankor), de fél öt, vagy pláne a négy előtt, az kicsit már túlzás. De van az a helyzet, hogy az ember rájön, bár paradox módon még álmos, de közben végleg és reménytelenül felébredt, és lehet ugyan fél-egy órát próbálkozni a visszaalvással, de az álmatlanság esetén az alvás csak pont annyira költői, mint egy szorulásos délután, azaz minél jobban akarjuk végre az eredményt, annál kevésbé fog menni. Szóval biztos nem volt igaza Schopenhauernek, a világ nem akarat és képzet, leginkább csak képzet (egyesek szerint egy különösen kárörvendő, és kissé sértődékeny Isten képzete), az akarásnak meg már népi bölcsesség szerint is nyögés a vége. Meg a biblikusan hangzó közhely szerint fogaknak hullatása és könnyeknek csikorgatása.
Hajnalban ez azzal is a néhányadik hatványra fokozódik, hogy egy négyórai ébredés esetén hatra már unatkozok, miközben éhes vagyok, de valahogy korán van még a reggelihez, meg az aznapi friss hírekhez, jobb híján kávét főzök, ami viszont pont addigra hűl ihatóra, mikorra már nincs igényem a koffeinre. Hisz a lakásban fel-lá sündörgés miatt már értelmezhető tartományban a vérnyomásom, ha közben meg belenézek a hírtévé hajnali ismétléseibe, már azon is túl, és a határ a csillagos. Ég, mint a gyomrom, de hét után ehetek zabpelyhet (borús reggeleken zabpehelyt) natúr joghurttal, meg valami rendes rockzenével. (Nem értem, hogy van ez, de a zabpehelyhez nem illik a ska vagy a grindcore, előbbit pirítóshoz lehet fogyasztani, utóbbit pedig gyomorrontáshoz.)
A zabpehely azonban tényleg valami retró-alter-preposztpunk (PPP) zenei aláfestést kíván, akkor is ha egy ismerősöm szerint a mindennapi zab mellé lónyerítést kellen hallgatni, csak hogy beleedzőjünk a műfajba. Biztos van olyan is a jutyúbon, de máma még egyelőre maradtam a Pixies-nél, és az ő alter-rockjuknál, amit még a múlt század nyolcvanas éveiből felejtettek itt.
Ez itt lejjebb az egyik elég híres daluk '88-ból, egyúttal nyolcadikos/elsős koromból (nem tudom, indokolt-e a "sláger" kifejezés használata, mert szerintem az mindig kerülendő), ami számomra egy igen egyszerű lelkű dzsánki szerelmes dürrögése, akinek alapból is tetszik a másik, de azért be is kéne tépni végre. Hogy a lírai Én számára milyen napszak van, vagy érdekli-e egyáltalán, azt tudja a fene, még jó hogy nem is fontos.
Hölgyeim és uraim, köszönöm a részemre megadott szólási lehetőséget, ígérem rövid, tömör, és mindenek előtt igen velős leszek, különösen ami a megfogalmazás lényegre törő jellegét illeti, tekintettel úgy szerény és visszafogott szónoki képeségeimre, mint az önök türelmének és toleranciájának kétségtelenül véges jellegére.
Úgyhogy egyből a lényegre térve határozottan és markánsan kijelenthetem a következőket: Valójában és ténylegesen, csak és kizárólag akkor és abban az esetben van szándékom és akaratom támogatólag fellépve az ügy mellé állni, ha és amennyiben teljesülnek, illetve megvalósulnak azok a feltételek és kritériumok, melyek állandó permanenciával biztosítják, az eddigi, avagy mindez idáig fennálló érvényes rendszerstruktúra szűnni nem akaró, egyenletes folytonosságát.
Ugyanakkor ennek ellenére sem ellenzem és utasítom el ab ovo vagy eleve az új és friss ötleteket és elképzeléseket, részemről, azaz szerintem a fejlődés és előrehaladás mindig és szüntelen a fenntartva megőrzés hajtóerejének motorja. Így hát ezért javaslom és indítványozom, hogy egy bizottság testülete vizsgálja és tanulmányozza a kérdéses téma- és tárgykör tematikájának pillanatnyi és aktuális veszélyeit és kockázatait, rendellenességekből fakadó problémáit. Mert pusztán csak ezek tisztázó egyértelműsítése által és révén lehetséges megfontolt és körültekintő döntést hozni. Ugyanakkor nem szabad, hogy az ügymenet esetlegesen túlbürokratizált eljárásrendje, a hatékony és effektív cselekvés gátja vagy akadálya legyen!
Mert a legnagyobb és legjelentősebb kockázat annak veszélye, hogy elhamarkodottan kapkodva, vagy épp ellenkezőleg, a folyamatokat illetően túlozottan elnyújtott késedelemml határozunk valamely döntési lehetőség kimeneti opciója mellett. Ugyanakkor azonban, annak dacára, hogy lehetnek jogos és legitim kérdések és bizonytalanságok a konkrét kézzelfogható esettel kapcsolatban, a helyzet körülményei valamelyest, mintegy bizonyos fokig jól átláthatók és felmérhetők, mondhatni a szituáció állapota és körülményei egy irányba tendálnak a közös cselekvés alternatív választási lehetőségei tekintetében. Így aztán én magam is támogatom elősegíteni a korábban előzetesen beterjesztett javaslat ajánlását, és részemről egy igen szavazattal voksolok a megvalósítás realizálására.
Hogy ne szaporítsam tovább a szót feleslegesen, hisz nincs is bűnösebb dolog, mint egyértelmű helyzetekben is csak az időt húzni a vég nélküli szócsépléssel, pazarolva időt, energiát (és mint az köztudott, az idő pénz, az energia pedig a megmaradás törvénye), szóval az önökkel, mint kompetens személyekkel közöni szándékozott mondandómat rövidre zárva, a jegyzőkönyv számára és az utókor okulására tömören csak annyit mondok tisztelt lakógyűlés, tisztelt közös képviselő asszony, hogy szerintem is ki kellen már cserélni azt a kurva villanykörtét a félemeleti lépcsőfordulóban!
Napok óta aggódom, hogy én beleférek-e az Alaptörvénység értékhorizontjába, mert az elmúlt hónapokban úgy szedtem fel pár kilót, hogy közben egy centit se nőttem. Ezt speciel nem is értem.Bár mintha most épp fogynék, mióta órák óta nem ettem, de úgy, hogy közben többször is voltam a konyhában, meg kétszer vécén, és végig gyalog. Szóval épülő testben épp hogy hálni járó lélek lennék, de mivel nem vagyok egy tőről metszett liberálmigráns buzipropaganda, nem is főztem mostanában ilyesmit, a Genderről meg idáig azt hittem, hogy egy zongoramárka, talán van esélyem.
Minden esetre nagyon nem szeretném , ha kicenzúráznának a horizont alól, mert még sose voltam kint, szóval ismeretlen terep, ha már cenzúráznának, csinálják idebent, akárkik is. Elvégre az értékhorizont az pont arra van, hogy belül legyünk rajta, és higgyünk a magunkban, főleg ma, de lehetőleg holnap is, higgyünk a mindig elég távoli jövőben, meg mindenek felett a szeretet és az összefogás erejében. (Ez komoly lehet, régebben plakátokon is kiplakátolták sokminden felé, de mostanában már nem nagyon látom, biztos mert már mindenki hisz, úgyhogy igyekeznem kell, hogy behozzam a sok fejlett többieket.)
Szóval összeszedtem, hogy mostantól miben is hiszek az Alap Tákolmány értékhorizontja által, arra tekintettel, illetve azon belül. Először is van ugye a teljesen egyedi történelmünk. Minden népé tök egyforma amúgy, de mi megjöttünk a Szíriuszról és máris magasszintű törzsi kultúrában találtuk fel az avas marhafaggyút, hogy ne nyikorogjon a szekerek kereke, később ez segített hozzá minket, hogy megnyerjük a napóleoni háborúkat, az első négy világháború nagyobbik részét, a pest-budai olimpiai focivébé mindkét döntőjét, valamint az asztrológiai Nobel-díjat, Trainonban. A finnugorokhoz annyi közünk van, hogy lenézzük őket, feláll nekünk a himnusztól, mindig annak a csapatnak szurkolunk, amelyik épp az aktuális fradi, nem kérdezzük meg, miből készült a pálinka, kanállal esszük a pörköltet (mert a villa pazarol), tudjuk, hogy a megfelelő vitaminok a férfias kopaszodáson és a lábszagon kívül mindenre jók, orvoshoz csak akkor megyünk, ha kell a táppénz a konyhafelújításhoz, nem nézünk szappanoperákat, csak ha épp az megy a tévében, és nem beleborulunk az árokba, hanem mi így szállunk le a bicikliről. Utáljuk egymást, de nem csak úgy általában, hanem minden konkrét apróság kapcsán szívből, és legalább két hétig életre szólóan.
Ezekről azt gondolom, mind belül vannak az értékhorizonton, identitást képeznek csinálni, és védenek a mindenféle külföld káros hatásaitól, ami fontos, mert - mint kikutattam - rajtunk kívül mindenki külföld! De komolyan, mindenki! Szóval nagy ellenszélben kell kősziklaként állva mennünk előre. A Nyugat már tényleg velejéig romlott, rohan a szakadék felé, de mi egy lépéssel mindig előtte járunk!
De most csak ennyi, mert mennem kell, lassan meghozza a postás a kétkilós cévitamin tömböm (szeletelhető, meg lehet kenni lekvárral, májkrémmel, vagy ki is lehet sütni - és aztán is ráérünk kidobni a picsába), maga Sanyi Papgésa áldotta meg online, és abból fontos bevennem, hogy kora reggel, napkelte előtt is tudjak már nemzetben gondolkodva fotoszintetizálni, főleg párolt zabpelyhet vagy táplálékkiegészítős pirítóst, zsinóros mentében persze, ha már abban is alszok.
Április negyedike van, mely napot nagyon szerettem általános iskolásként, kivéve ha hétvégére esett, mert akkor mindegy volt. Hiszen munka- és iskolaszüneti nap volt, mint Magyarország „felszabadulásának“ évfordulója. Na igen, a dicstelen ám eredményes szovjet Vörös Hadsereg valóban kiverte innen a nácikat, csak aztán maradt is megszállónak, nekünk nem volt olyan mázlink mint az osztrákoknak, ahonnan azért 1955-ben csak kivonultak. Szóval a felszabadulás csak részben igaz, mert bár egy rövidke, nagyjából demokratikus időszak is jutott nekünk a háború után, de a felszabadulás az valójában megszállócserét jelentett, már középtávon is. Attól meg ritkán lesz jó hely egy ország, hogy meg van szállva, sőt a középkori inkvizítorok gyakorlata szerint a megszállottság (vagy csak annak a gyanúja) már egyéni szinten is könnyen elevenen elégetést okozhatott. És akkor most képzeljük el ezt országos makroszinten.
A hivatalos, avagy kanonizált történelmi emlékezet szerint 1945 április 4-én ért véget mifelénk a háború, ekkor húztak el az utolsó német egységek Nemesmedvesnél. Ez vagy így volt, vagy nem, de a történelmi emlékezet az lényegét tekintve mítikus egy rohadék, a tények csak azért nem hagyják hidegen, mert eleve nem is osztanak nekik lapot.
Nemesmedves ugyanakkor érdekes egy hely, Vas megyében található, a szentgotthárdi járásban, és előkelő helyen áll az ország legkisebb lélekszámú településeinek listáján. Először csak egy 2004-es adatot találtam, akkoriban 20 (húsz!) lakosa volt, de gondoltam azóta sem lett egy világváros, bár a jelenlegi 29 fős népesség azért százalékosan már tényleg komoly növekedés. És kérdem én, tud ilyet New York, Tokió vagy London? Nem hát! (Egyébként érdekes lenne látni, ahogy például a nagyjából 14 milliós japán főváros pár év alatt húszmilliósra nőne, bár a helyiek nem biztos hogy élveznének egy efféle emberkísérletet.)
Április négy viszont úgy 1989-90 óta már nem ünnep, bár én emlékszem több alkalomra mikor pont negyedikére esett húsvét vasárnap. Utána is néztem: 1999-ben, 2010-ben, legutóbb pedig tavaly előtt történt ilyen, de például 1988-ban húsvét hétfőn volt a felszabadulás ünnepe, majdnem utoljára. (Mert április 4 utoljára 1989-ben volt piros betűs dátum a naptárban húsvét híján is, azaz vörös hadsereggel, de piros tojás nélkül.) 1994-ben ilyenkor már simán csak húsvét hétfő volt (pedig a következő hónapban, a választásokon már jöttek is vissza a posztkomcsik), azóta meg már a fenét sem érdekli önmagában, igazából engem se, meg is vagyok lepődve magamon, hogy ennyit túrtam utána.
Tegnap este gondoltam megtekintem újra azt a filmet, aminél kevés gusztustalanabbat láttam életemben, ugyanakkor ezen röhögtem a legbetegebbre magam moziban evör. The Brothers Grimsby (ócskamagyar változatban: Agyas és agyatlan) a címe és a méltán megosztó munkásságú Sacha Baron Cohen a főszereplője, meg Mark Strong.
Lett volna eme műremek a Viasat (Műhódon Át) 3 tévéadó-csatornán, legalább is a port.hu szerint, de mikor a kellő időben odakapcsoltam a távirányítót, valami fantasy-tündérmese-horror kezdődött. Gondoltam nem baj, ez biztos csak valami előzetes, de az is lehet, hogy így kezdődik az általam tekinteni szándékozott film, csak rég láttam, és ez a prológus ezért nincs meg nekem, mármint emlékileg a munkamemóriában.
Aztán eljövé a főcím, miszerint ez itt The Brothers Grimm címre hallgat (csak azért se írom le úgy, hogy „a The Brothers...“, bármennyire is hunglish lenne), úgyhogy vagy a portnál nézte be egy nem kellően bekávézott munkatárs a műszakja vége felé, és szúrta be az online műsorújságba, hogy „agyasé sagyatlan“, vagy Viasatnál szívott valaki egyel több rakétát a kelleténél.
Értem én, hogy hasonlít a két angol cím, de a magyarok már nem (ez az, mikor végre lenne értelme a kirívóan kretén hazai címadásoknak), szóval lehet, hogy a csatornánál nézte el valami nemzetközi munkavállaló, de tudja fene, lehet hogy a portnál is az eredeti címekkel kapják a listát, de az biztos, hogy nekem elrontották az ágyból tévézésemet. (Ja, ekkora másodgenerációs boomer vagyok.) Úgyhogy hisztis-sértődötten be is szundítottam, ami legalább érdekes felfedezés volt, eddig nem tudtam, hogy dühből is el tudok aludni.
Csinálnék egy filmet arról, ahogy lefilmezem a fű növését, miközben a háttérben egy-egy pohár paradicsomlevet próbálok kirántani, először olajban, aztán vajban, csakhogy legyen történet is, ami garantáltan sokáig kitart. Mert real time reflektálna az idő múlására, ami erősítené meditatív jellegét, és 132 480 percnél egy másodperccel sem lenne hosszabb. Ez amúgy három hónap (amiből a két szélső harmincegy napos), úgy számolom, annyi idő alatt már nem csak a fű nő ki látványos magasságúra, de a pitypang, a parlagfű, a kutyaszar, a sörösdoboz meg a használt óvszer is egy lakótelepen elvárható gyakorisággal (sűrűséggel) jelenik meg a filmezett területen.
Növényekkel forgatni amúgy tök jó, egy kanna vízből megvan a gázsi, és az is csak akkor kell, ha nem esik, a fűfélék közismerten nem dumálnak vissza, nem kell nekik saját öltöző, és sosem késnek el, főleg azért, mert eleve nem mennek sehová. Ezért is lehet őket 0-24-ben filmezni, mert lehet hogy néha belealszanak a forgatásba, de ezt amúgy sem veszi észre senki. Ugyanakkor eszembe se lesz füvet nyírni, mert akkor oda a cselekmény meg a végén a hátha katarzis, ráadásul a műegésszel protestálnék is a növényi jogokért, szóval eleve hogy nézze már ki, ha a füvet gyilkolnám, pláne a főszereplőimet.
És mivel nem kell őket folyton isnstruálni, én nyugodtan foglalkozhatok majd a rántott paradicsomlé továbbfejlesztésével, ami az akciófilmes cselekményszál lenne, ne csak annyi legyen a mozi, hogy a fű nő, én filmezem, a másik kamerával meg magamat veszem, ahogy filmezek, és ezt a kettőt váltogatom dinamikusan, akár néhány óránkénti sűrűséggel is. Mert mikor engem veszem a kettes kamerával mondjuk szerdánként, majd be lehet látni egy földszinti konyhaablakon, ahol a feszültség fokozódik.
Paradicsomlevet kirántani ugyanis korántsem egyszerű, még annál is egy kicsivel bonyolultabb, mint nézni, ahogy nő a fű. A hűtőből kirántani még sima ügy, mint a fűre lépni tilos, de panírozni már problémásabb, mert a fagyasztás is csak átmenetileg segít. Amúgy a tavalyi év nagy felismerése volt, hogy a paradicsomlé folyékony, én eddig azt hittem, csak a vodka miatt lötyög a pohárban a Bloody Mary, márhogy a paradicsom is oldódik alkoholban, mint annyi más dolog, például az önbecsülés. De maga a lé az nem folyékony, hát ki látott már folyékony levet. Az összes ilyen szögletes, jól pakolható téglaforma, csak körbe kell nézni az aldis teszkóban itt a sarkon.
De semmi baj, azért mire nyuszi ül a kinőtt fűben, én rájövök, hogy működik a dolog, addigra tuti lesz rántott paradicsomlevem, reszelek rá majonézt, és pikniket rendezek magammal a pázsiton (Mi? Hogy a nyusziig nem nő ki a pázsitos, mert az mindjárt jön? Nem, én nem a húsvéti nyúlra gondoltam, hanem a Függetlenségi Nyúlra, ő volt az a rágcsáló hazafi, akit sütve szolgáltak föl a bostoni teadélutánon. De ez a nyúl csak július elején jön, amire én már kész leszek a forgatással, vágni nem kell majd, úgyhogy csak nevezek az Oszkárra, és veszek egy karton tartóstejet, hogy ne kelljen állandón kimászkálnom a boltba a pszichiátriáról.
Ki vannak akadva a kormányhitűek, hogy Svédország is csatlakozott a gyermekvédelminek hazudott homofób törvény elleni perhez. Ami úgy kezdődött, hogy az Európai Bizottság (felcsútiul: Brüsszel) még 2021-ben úgy látta, mintha mifelénk épp törvénybe foglalná a Párt a melegek hátrányos megkülönböztetését, összemosva a homoszexualitást a pedofíliával, ami finoman szólva sem passzol az uniós alapelvekhez. Ezt az eljárást támogatják például a spanyolok, a belgák, az írek, az osztrákok, a hollandok, és mostantól a svédek is. (Meg még pár ország, és jöhetnek még újabbak is.) Per meg úgy lesz belőle, hogy ez a kirekesztő szándék egy megalapozott sejtés, de az EU bíróságának kell megállapítania, hogy valóban az-e, vagyis lehet-e jogalappal szankcionálni. (Amúgy persze hogy kirekesztő, pofátlan, populista, fasisztoid aljasság.)
És ezen a ponton jön például (többek között) a bayer Zsót, és agyvérzés-közeli állapotba hergeli magát, miszerint:
„Nem kell nagyon sietni ám azzal a svéd NATO csatlakozással. Ezek az aljas gazemberek épp most szálltak be ellenünk abba a bizonyos perbe. Olyanok tényleg, mint az alkoholista férj: este összeveri az asszonyt, reggel pedig ártatlan arccal érdeklődik, hogy mi a baj, és miért nincs reggeli.
A svéd kurva anyátokér’, azé’ nincsen, rohadékok…“
Szép és lényegre törő szöveg, nekem a trágárságával nincs bajom, nem is lehetne (Bagoly! - mondanám Verébnek), a szemléletével annál inkább. Miszerint ha svédekkel vitánk van az EU-ban, akkor mi majd jól keresztbe fekszünk a NATO-csatlakozásuknak, mintha a két ügy össze lenne kötve. Persze lehet, hogy a bayer elvtárs (mozgalmi neve: Ötös Számú Párttagkönyv) egyszerűen csak végre átlát azon a szitán, amin én már húsz éve is. Mert hol van az EU központja? Igen, Brüsszelben, ami tényleg egy város, és nem az Erő sötét oldala, nem valami sátáni entitás szimbóluma. És hol van a NATO központja? Bizony, ugyanott. Szóval ha valakinek nem világos az összefüggés, az olvasson sok Origót és/vagy igyon többet.
- O -
És mindeközben a felcsúti (ez esetben már) nagyvasút egy másik vágányán Baginacsa Olivér tekintetes úr is felszáll a szexizmus-expresszre, csak ő nem a buzizós kocsiba vált jegyet, hanem a pre-feministába, ahol kellemes szalonzenére lehet (száz évvel ezelőtti stílben) elmélkedni azon, hogy mennyi minden nem való a nőknek. Például a humor. Az asszonyi állat (fehércseléd) főzzön, mosson, szolgálja a férfi princípiumot, mert őt speciel ez viszi közelebb nembéli lényegéhez, ahogy ezt korábban Ákosh Művész Úr, vagy Rákay Kálmán címzetes Filip Kegyelmes Úr is oly találóan megállapította.
Olivérünk is pont ebben utazik, és a másik kettőhöz képest még szolidan is fogalmaz (sőt, azóta már elkövetett valami mentegetőzéssel elegyes, félszeg bocsánatkérés-félét is), de azért persze durván általánosít. Mert Pottyondi Edináról kérdezték, akibe nyilván gyáva volt beleszállni, így generálisan a nőket nevezte meg, mint a humoristaságra igazából alkalmatlan részhalmazát az emberiségnek. Vagyis hogy mindegy, egy nőnek milyen az ízlése, mennyire tanult, mennyire nyitott a világra, mennyi szellemességre képes, ha vaginája van (petefészke, méhe, meg ilyen kevésbé látványos női dolgai), akkor nemcsak hogy vájárnak vagy kohásznak nem alkalmas, de humoristának sem. És tessék mondani, mit tegyünk akkor az XX kromoszómás űrhajósokkal, egyetemi tanárokkal, írókkal, vadászpilótákkal és autóversenyzőkkel, illetve át kellene-e műttetni férfivá, mondjuk Amy Schumert, vagy a magyarok közöl például Kormos Anettet esetleg Ács Fruzsinát? Mert Nacsa Telivér... izé Olivér (elvégre nevekkel nem viccelünk, csak ha mégis) szerint ők ab ovo nem lehetnek viccesek, legalább is épp ezt mondta a szájával.
Egy pont ő, aki kábé annyira vicces, mint egy hajnali hasmenés, és ha nem tartaná ki őt és a haverját közpénzből az állami (már rég nem köz-) média, a piacon ha nem is halna éhen, de nem játszhatná el az arisztokratikus úrifiút játszó, nem kicsit büdös szájú dzsentrit.
Nem jut eszembe, hogy e szánalmas „ügy“ kapcsán ki mondta, de Nacsa elvtárs (jó elvtárs!) feltehetően az Ihosjózsef Kabaréipari Szakmunkásképzőben végzett, de ott is kettessel, így tulajdonképpen joggal formál igényt a magyar humorban tátongó, Sasjózsef alakú hiány betöltésére. Ennél többet nem is kívánhat, mi meg azt, hogy de ne legyen kötelező nézni, ahogy viccessé próbálja erőlködni magát, sérelmünkre.
p.s. Mindeközben egy cím a 444-ről, mert erről az épületes baromságról már nincs kedven (gusztusom) külön posztot írni, a látszat ellenére ugyanis még van lelkem, ha olyan is, amilyen. Szóval: „Böjte Csaba atya arról beszélt gyerekeknek, hogy a terrorizmus miatt jogerősen elítélt Budaházy bácsi ártatlan, majd rávette őket, hogy imádkozzanak érte“. No comment.
Nem tartok direkt finn filmnapokat, de szembe jött egy Mika Kaurismäki film, ő meg egy régi kedvenc (a tesójával, Aki Kaurismäki-val együtt, szintén filmrendez ő), olyan örökbecsűek elkövetője, mit például az Aki másnak sírt ás, a Honey Baby vagy a Három bölcs barát. (Öccse, Aki pedig többek között a Leningrád Cowboys menni Amerika, A múlt nélküli ember vagy a Bérgyilkost fogadtam című műegészekért felelős - amúgy kettőjük közül ő csinálja a szomorkásabb, sötétebb filmeket.)
A Zsémbes: Egy Escort nyomában című hülye címet viselő mozgókép történetét - csupán a cím alapján - úgy képzeltem, hogy valami kapuzárási pánikban fetrengő nyomorult kisember (kövér, csóró és iszik) a kiégett, ám érző szívű prostival vigasztalódik, hajszál híján szerelem, de tragikusan nem lehetnek együtt, ám Helsinki külvárosa örökre megmarad nekik. Erre kiderül, hogy az escort, az itt egy autó, egy Ford, és jé tényleg, volt ilyen is valaha.
Ráadásul az Fater a farmer kedvenc autója, amit összetör, hogy aztán ő is összetörjön, mikor kiderül, hogy a fiai szerint nem volt értelme már megjavíttatni, szóval egy szép, távoli farmra... izé, a roncstelepre vitették. (Amiért nagyjából, bár nyilván átmenetileg, de ki is lesznek tagadva.) Mert Fater maradi egy alak, szőrmesapkás-gumicsizmás tanyasi figura, akinek csak az 1972-es Ford Escort felel meg. Olyat meg legközelebb Hamburgban tudna szerezni, úgyhogy kiveszi a helyi bankból a pénzét és nekiindul. (Fontos, hogy kápé legyen nála, mert az biztosan pénz, az ilyen felhőben tárolt adatok szemfényvesztésével szemben.) Kezdetnek rögtön traktorral megy a reptérre, Ford márkájúval persze, babkonzervet(?) visz a gépre, hogy legyen mit ennie az úton, és nem is sejti, hogy escort az más is lehet, mint egy autó. Úgyhogy kissé meglepődik, mikor valami privát klubban köt ki, ahol szereznek neki egy 1972-es évjáratú vöröset...
mafab.hu
És ilyen az egész film, Fater csetlik-botlik a huszonegyedik században, ahova csak erős fenntartásokkal illik bele, persze őt is leütik, kirabolják (vagy előbb kirabolják, és aztán ütik le?), megjárja a kórházat és a rendőrségi fogdát is, csak mert egy olyan marhaságból csinál életdrámát, hogy milyen évjáratú a milyen márkájú kocsija. Mert Fater úgy szarik a mai fogyasztói társadalomra, hogy közben reménytelenül a tegnapi rabja, tárgybiroklás-fetisiszta, megcsontosodott beállításokkal. Ettől egyszerre vicces, szánni való és szerethető karakter, ami nem rossz, például egy átlagos Marvel-szemétben a főhősöknek egyáltalán nincsnek valódi emberi vonásai, csak ostoba külsőségei, idegesítő manírjai, amit tovább ront mikor a szemükkel lézereznek vagy egy felhőkarcolóval piszkálják a fogukat.
Van egy dupla mellékszál is a filmben, Fater két fiának története, az egyik boldog, de stresszes családapa, a másiknak meg épp esik szét az élete (inkluzíve a házassága is), csak ez az egyszeri nézőt kevésbé érdekli, van némi bűntudatuk, de kinek nincs, nem igazán jó testvérek, de az apjuk se az, akinek viszont pont Hamburgban él a tesója, és muszáj lesz találkoznia vele. Pontosabban Hamburg környékén lakik a fazon, mert neki meg háza nincs, csak lakóautója, mint afféle ittfelejtett hippinek. Az ő sztorija még érdekes is, valójában tök jó, hogy elég sok játékidőt juttat neki a forgatókönyv, együtt szereznek Escortot Faterral, van némi megkésett családegyesítési menete is a lányával, és lényegében ő a nem sajnálni való, szimplán csak szimpatikus ellenpontja a kissé bogaras főhősünknek.
Meg nyilván az volt az alkotói koncepció, hogy két párhuzamos, „a testvérek egymásra találnak végre“ mesét tesznek egymás mellé, csak épp az egyik érdekes lett, a másik meg minek.
Ez a Zsémbes: izé nem egy korszakosan falrengető film, de pont az a kissé szórakoztató, némileg fordulatos, kellően emberi, ám semmiféle tanulságot nem erőltető darab, ami jól esik vasárnap délután, még akkor is, ha kint már kisütött a rohadék nap, én meg előtte még csöpögő esőben sétáltam több mint egy órát. Nyilván a szimbolikus érték miatt. Ja és persze a nem erőltetett, de legalább közhelyes tanulság az, főleg Fater számára, hogy az a rohadt kocsi nem is olyan fontos, pontosabban nem az a fontos. Még jó hogy nem ezért nézzük a filmet.
Azt láttam olvasni valahol, hogy Virágvasárnap, hogy az valami katolikus ünnep pont mára esése. (Azért mázli, hogy idén tényleg vasárnapra esik, ha már így hívják.) Nem tudom, a hozzá kapcsolódó népszokásokban mennyi a szekszuális töltet (mondjuk a villőzésben nem sok, bár elvileg jól hangzik), de nem mellesleg a virágok a növények nemi szervei, úgyhogy jobban belegondolva, mikor tegnap sétáltam a közeli parkban, valami bazi nagy orgiát láttam a virágba borult bokrok képében, ráadásul a fajközi fajtalanság jegyében még méhek is ügykezeltek arrafelé, tiszta fertő, komolyan mondom.
Amúgy persze bármi is legyen a mai nap értelme, a papok, a hívek, meg általában a nép rosszul tudják, szerintem ilyenkor Kurt Vonnegutra emlékezünk, a beszédeiből, esszéiből, újságcikkeiből összeollózott kötete kapcsán:
Ezt később még két másik hasonló elgyes gyűjtemény is követte (Halálnál is rosszabb; Vámpéterek, foma nagybömbök - jó tudom, az utóbbi kínosan hülyén hangzik), mindhárom itt van a polcomon, sőt olvastam is mindhármat, a Halálnál is rosszabbat többször is. De hát én egy régi vágású alak vagyok, még a gémeskútról hordom a wifit és könyveket olvasok, sőt ha veszek (inkább kapok) egy új könyvet, kényelmetlenül érzem magam, míg nem olvastam. Az, hogy csak úgy porosodjon a polcon, én meg ezernyi kötet között nagyon okosnak, kis híján értelmiséginek érezzem magam, az önmagában kevés, a nem olvasott könyv az nettó pazarlás.
Kaját nem dobok ki (csak ha reménytelenül penészes és/vagy romlott, esetleg már mozog), könyvet meg nem hagyok olvasatlanul, a kényszeres neurózis nagyobb dicsőségére. De legalább nem drogozok, és nem lépek be kádéenpébe.
Különsemjén Zsót, nagyképűségért és bornírtságért felelős bárca nélküli miniszterelnök-helyettes olyat szólt Dombóváron, valami templomfelújítás-avatón, hogy egy település akkor tud fejlődni, ha szót ért a kormánnyal. Ami innen nézve azért már megint csak zsarolásnak/fenyegetődzésnek tűnik, azaz csak a megszokott tempó, Ártuk és Ormányunk pont így szokott viszonyulni az önkormányzatisághoz. Hogy persze, az önkormányzat arra van hogy helyi ügyekben döntsön, pont úgy, ahogy azt a Karmelitából szeretnék. Ma Magyarországon a településeknek már alig van mozgásterük (azaz nincs pénzük, alapdolgokra se), már nem ők működtetik az egészségügyet, az oktatást, nincs közük a náluk zajló felújításokhoz, fejlesztésekhez, ami a pártvezér és kancellárnak, meg hűbéreseinek igen tetszik, hiszen vannak helyek még e kietlenedő országban, ahol a "polgároknak" (ugyan kérem!) van pofájuk ellenzéki polgármestereket meg képviselőket választani.
De ezek a megtévesztett szerencsétlen szavazók lássák jól (mondjuk láthatták volna eddig is), hogy bármi csak akkor lesz fatornyos megyei jogú városukban, ha kormányhitű a polgárjenő, zsákfalvakban meg akkor se, hisz az olyanokban úgysincs helyi ellenzék, arrafelé nem kell erőlködni. Amíg a képviselő-testület elsöprő kétharmada nem találja illatosnak a Főnök ánuszát, és nem posztol róla rajongó sorokat a fészbukon, addig ne is számítsanak arra, hogy valaha leaszfaltozhatják a Marharépa utcát, vagy hogy még ebben az évszázadban lehet újra óvodájuk. De nincs mese, fehérgalléros neofeudalizmus van, aki nem lép egyszerre, nemcsak rétest, de száraz kenyeret sem kap estére. Az meg szar ügy.
Olyat is szólt Semmijen komisszár nertárs (aki egyre inkább egy elhízott, alkoholista keselyűre emlékeztet, de persze én csontig hatolóan rosszindulatú vagyok), hogy az már ilyen szentistváni közhely, miszerint ami jó az egyháznak, az jó az országnak is, meg fordítva. Hát nem tudom, fordítva ez így hangozna: si kangászor za ój za kanzáhgye za ój ima. Ebből mondjuk csak az utolsó szó értelmes, de az legalább témába vágó egy kádéenpé nevű virtuális párt reprezentánsánál.
De komolyabbra fordítva, mi az hogy az egyház? Én eddig úgy tudtam, hogy nálunk több egyház is van, az állam elvileg semleges, azaz nem lehete kedvence közülük, ehhez képest ez a barom úgy beszél, mintha a Római Kaotikuson kívül nem is létezne más. És ami a kaotikusoknak jó, az a kormánynak is jó, mivel pedig a felcsútista világértelmezés szerint a kormány az egyenló az országgal (ezért van, hogy szerintük Magyarországot támadja "Brüsszel", ha a kormányt kritizálja az EU), már kész is a semjéni felböffenés logikai levezetése.
Pedig a szomorú helyzet az, hogy kormányunk nagyjából szarik az országra, őket a saját hatalmuk érdekli elsősorban, és néha kizárólagosan, minden más csak eszköz ehhez. Vagyis amit hagyományosan politikának hívnak, az esetükbe szimpla hatalomtechnikát jelent, például nem jólétet akarnak teremteni sokak számára, hanem minél több szavazatot vásárolni, az aktuális választások közeledtével. És hívják ezt aztán szociálpolitikának (munkahelyteremtés, családvédelem, árstop, zsák krumpli a faluszéli házakba), de hazudnak.
Az indokolatlanul és alaptalanul miniszterelnök-helyettes tételmondata közmagyarra nagyjából úgy fordítható: Ami egy semjénzsoltnak jó, az a többségnek fáj.
Az azonos című, 2021-es finn film (Sokea mies joka ei halunnut nähdä Titanicia) pont olyasmi, amire az embernek szüksége van, ha amúgy depresszív egy alak, de épp kifelé tart a legutóbbi gödörből. Nincs mit szépelegni rajta, nekem való, mert vicces, érzelmes, banális, felemelő, erőszakos, szomorkás és optimista egyszerre, miközben alaphelyzete és némely fordulata okán leginkább lehangolónak kellene lennie.
Főhőse (aki ez esetben tényleg afféle hős) Jaakko, aki szó szerint a lakásába zárva él, mert egyfelől mellkastól lefelé béna, így egy kerekesszékhez van kötve, másfelől meg vak is, így aztán a filmekről naphosszat csak beszél(get), mert amíg látott, jelentős geek volt, főleg mozgóképes vonalon. Így aztán megtartotta a lemezeit (sőt, gondosan szemeteszsákolva a VHS-kazettáit is), mert ilyesmiket az ember nem dob ki, meg hátha egyszer tényleg átjön a barátnője, és akkor majd együtt nézik John Carpenter legendás B-filmjeit, pontosabban ő inkább csak hallgatja.
Mert van egy barátnője, akit amúgy még sosem látott (és nyilván nem is fog, elvégre vak), pontosabban személyesen még sosem találkoztak, de minden nap órákig hanghívják egymást az internetes világhálón. Vele beszélget filmekről, meg bármiről, miközben szolidan füvezik, hiszen ha az ember vak és béna egyszerre, olyan nagyon már nem aggódik az egészségéért, ugyanakkor igénye van némi, akár bűnös élvezetre.
Beszélgetéseikből meg kiderül, hogy a csaj is beteg, valami érgyulladása van, ami elég fájdalmas, és durva kezeléseken kell átmennie. És ő veti fel, hogy igazából találkozniuk kellene, mielőtt egyikük végzetesen meghal (ha csak ideiglenesen, akkor ráérnek). Mert Jaakkoval ellentétben ő mintha félne a haláltól, a szokásos „Te ki lennél ebben vagy abban a filmben?“ játékukban, a Titatnic kapcsán is azt mondja, hogy ő a jéghegy szeretne lenni, de tart tőle hogy valójában ő a hajó. (És ez az egész Titanic-metafora rendre előkerül, mert a pasasnak megvan DVD-n a Cameron-féle film, a dikapriós, de még a fóliát se húzta le a tokjáról, mondván, hogy aki a Terminátort meg az Aliens-t csinálta, az ne gyártson efféle giccset, szóval megvette anno, de csak hogy nagyon ne nézze meg. Ja, innen a cím is.)
Szóval a nem túl hosszú játékidő nagyobbik fele arról szól, hogy a csávó végül is elindul meglátogatni a nőszemélyt, mert az rosszabbul van, és elég elkeseredett, még jó, hogy nem laknak messze egymástól, csekély ezer kilométer a távolság. Ez innen nézve rengeteg, de Finnország kurva nagy (másfélszer akkora, mint Nagy-Britannia, mondjuk Észak-Írország nélkül), szóval ott egy ezres átlagos distancia. Persze nem egy halmozottan hátrányos kihívásokkal küzdőnek, mint Jaakko, aki így aztán mások segítségére szorul, egész pontosan öt helyen öt idegen segítségére van szüksége, hogy elvonatozzon a messzire.
mafab.hu
A pályaudvarig még oké a dolog, de ott már enyhén kirabolják, mindenki hülyének nézi hogy egyedül utazik, a vonaton meg valaki halálosan megfenyegeti, fokozott kirablás közben persze. Mert az emberek önzők, gonoszak, hősünk viszont túl sokszor nézett már a halál szemébe, úgyhogy nem igazán hat rá a film második felét eluraló gengsztertempó. Ő úgymond főállásban túlélő, így bár az egyszeri néző aggódik kissé, hogy ez most is sikerül-e neki, de naná, ez itt egy pozitív mozi, az elvárható könnyes hepienddel. Ami viszont most jár nekünk, elvégre ez nem egy nyálas hollywoodi giccs, itt a két főszereplőnk megérdemli a nagy találkozást. Melynek keretében, már a vége főcím után, de sejthetően a vak férfi is megnézi a Titanicot.
„A Sziget Fesztivál nagyon könnyen megszűnhet, hogy ha mi a Petőfi Kulturális Ügynökségben úgy döntünk, hogy a Hajógyári-szigetnek a hozzánk került, tulajdonunkba került részére nem engedünk fesztivált” - ez bírta mondani egy rádióban az ő szájával a demeterszilárd alakú, könnyűzenéért felelős miniszteri biztos, meg irodalmi múzeumi főigazgató, aki a saját bevallása szerint is annyira felcsútista, hogy aki nála jobban, az már csak egy kitalált karakter lehet.
És igen, ez az a meglehetősen unszimpatikus kultúrkomisszár, aki a PeZeTa betűszóval leírható röhejes popszakmai „vének tanácsát“ is létrehozta összehívni, és ez a tény, meg a fentebb idézett nyilatkozata nyilvánvalóvá teszik, hogy a faszinak fokozatosan elhatalmasodó félisten-komplexusa van, könnyűzeneileg. Azaz lassan maga is elhiszi magáról, hogy ezen a terepen bizony ő fingja a passzátszelet, hogy a pop, a rock, a hip-hop, az elektronikus zenék vagy a mindenféle crossoverek, azok nem tehetséges fiatalok kreativitásából und lelkesedéséből, hanem az ő akaratából, meg a pártvezér és kancellár kegyelméből kiutalt közpénzből keletkeznek főleg. Az a tipikus mentalitás tűnik jellemzőnek rá, hogy nem érdekli az alkotók/előadók autonómiája, szerinte a jó rockzene az mondjuk nem a fater garázsában próbáló srácok által lesz, hanem valami állami „kultúrpolitika“ programjaival. Demeter elvtárs valószínűleg megvenné a YouTube-ot is költségvetési forrásból, mert nehogy már mindenki csak úgy feltegyen mindenféle zenéket, amiket csinált, anélkül hogy a Nemzeti Táncdalbizottság előzetesen zsűrizte volna, vizsgálva azt is, mennyire veszélyes az adott darab az ifjúság lelki fejlődésére, és hogyan befolyásolja a hazafias nevelésük ideológiai céljait.
Szóval Szilárdunktól eddig sem állt távol némi, főleg Aczél Gyuri bácsitól származtatható diktatórikus hozzáállás, amire az sem mentség (mint ahogy Aczélnál sem volt az), hogy legalább van ízlése. És ezzel a szigetfesztiválozással ehhez képest is szintet lépett, mert a „bezárathatjuk a picsába, ha úgy tartja úri kedvünk“ dumával már a nyílt fenyegetődzés, zsarolás hímes mezejére tévedt. Ahová nagyon nem kéne, mert egyrészt mégis csak állami alkalmazott, aki vezetőként az állam nevében (is) beszél, másrészt meg értjük hogy ez a rezsim nagyából egy neo-kádárizmust működtet, de pont ezt utáljuk benne, de nagyon, szóval nem kellene még rá is játszani, hogy helló, én vagyok a Párt ökle, és oda ütök ahova köll. Fél szemem meg a szicíliai maffián, hisz a profiktól mindig érdemes tanulni.
Részemről lassan húsz éve, hogy utoljára jártam a Szigeten, de ettől még mindig azt gondolom, amit akkoriban, hogy ugyanis ez a fesztivál igen is nagyon fontos, teljesen függetlenül attól, hogy épp magyar vagy amerikai a tulajdonos. Szóval nem kellene fenyegetni a létében, hivatkozva arra, hogy a Demeter elvtárs portfóliójába tartozó kulturális ügynökségnek van a Hajógyári szigeten nyolc hektár földje, így ha nem mennek bele, akkor ott semmilyen fesztivál nem lesz. Jut eszembe, mi a frásznak van egy „kulturális ügynökségnek“ földterülete? Hogy ingatlanja van az még elmegy, valahol az irodáknak is lenniük kell, meg valahol meg kell tartani a mítingeket brénsztormingkor, de egy füves-ligetes földterület, az minek? Abszurdisztán, bassza meg.
Ma van április egyedike, amikor nép bolondok napját szok, hogy miért pont, annak eredete tisztázatlan, de annyi biztos, hogy kelta eredetű, vagy nem. Mert vannak akik szerint már az ókori görögöknél is, ami igen lényeges, hiszen így kezdődik a legtöbb tudomány története, legyen az matek, fizika, filozófia vagy történetírás, és az emberi butaságnak (mentális egyszerűségnek, szellemi leárnyékoltságnak, avagy sokszor egyszerűen csak az együgyűségig terebélyesedő naivitásnak) ez tényleg illusztris egy társaság, akármit is jelent ez a fura szó. Aztán volt valami az 1563-as tridenti zsinattal, meg a Gergely-naptárral kapcsolatban is, hogy állítólag sokan nem is hallottak a naptárreformról, azaz nem tudtak róla, hogy akkortól január elsejével kezdődik az év, és hülyének lettek nézve, mikor március végén-április elején itták le magukat a szerencsés új esztendő érdekében. Hogy aztán csodálkozzanak, mennyire szar a termés, hiába vetették be a földjüket a legjobb minőségű tarhonyával.
Egyébként meg egyáltalán nem érdekes, honnan a hülyéskedés szokása, lehet hogy az emberek egyyszerűen csak örültek, hogy végre végleg tavasz van, és akkor már miért ne ökörködjenek kissé, pláne mások kárára, hisz van az a legszebb öröm, ugyebár. Ám az elég valószínű, hogy aki április bolondja, az nem lehet egyúttal pünkösdi király (ami jó, egy király az legyen tiszta fejű, megfontolt), csak ha az újév péntek tizenharmadikára esik, de az meg ritka, nagyon komoly szerek hatása alatt kell elnézni valamit nagyon a naptári kalendáriumban, pláne a reform után, vagyis óta.
És akkor vidám szombat reggeli dalnak jöhet Bobby Brown önvallomása a nagy Frenk Cápától. Bobby akkora aranyifjú, hogy aranyeső hullik rája, bár gyanús, hogy a "golden shower" (amiből kap egy kicsit) itt a pornó kontextusában értelmezhető, azaz hősünket lehugyozzák, miközben maga sem biztos benne, hogy egyúttal megerőszakolják-e, vagy ő erőszakol, mert pont így akarta. Van jó autója, szép ruhája, meleg vagy mégsem, egy pompomlány a csaja, aki kiszolgálja őt, és tervbe van már véve az erőszakolása, csak közben mégis Bobby golyóit fogják satuba, hogy szimbolikusan vagy tényleg az nem világos, de az tuti, hogy az élet nem habostorta. Ám karaktere mindenképpen alkalmas arra, hogy jól élő hülyék még nem pünkösdi királya legyen, ha már ő az amerikai álom, mint ezt többször is hangsúlyozza. Hiszen az amerikai álom a kényelmesen élő, buta szépfiú, meg a szintén buta dögös csaj, akik a középiskolai bandázásban érik el életük csúcspontját, és aztán harminc év múlva is azt emlegetik, hisz akkor voltak fiatalok, dögösek és kanosak, már volt autójuk, és még nem kellett a gyerekekkel, a jelzáloggal, meg a fasiszta főnökükkel foglalkozniuk.
A dal meg ehhez mérten kedvesen vidám, kissé infantilis, pont mint a megénekelt kitalált karakter, na jó, lehet hogy ő azért annyira nem kedves, csak váratlan helyzetekben is látja az élet napos oldalát. Mint én a múltkor, mikor találtam egy kókuszos csokit a szekrényben, a teásdoboz mögött. Miközben le sem hugyoztak!
,_%C3%A1prilis_4-i_katonai_d%C3%ADszszemle,_1964_Budapest_-_Fortepan_104577.jpg)
