Hááát...

Rém vicces asszem nem tudok lenni, rémes délelőttöm volt, ami fájdalmas délutánban folytatódik, de azért van benne valami alapvetően abszurd, szinte humoros. Hogy ugyanis az embernek balesetet kell szenvednie ahhoz, hogy ne kelljen kórházba mennie. Én például ma reggel, most majdnem azt írtam, hogy ablaktisztítás közben, de valójában ablaktisztítás helyett (már az első ablaknál) leestem a létráról, és kissé összezúztam magam. Minek következtében már gurítottak is át a sürgősségire (a nőgyógyászaton nem voltak rám felkészülve), hiszen ha az embert balesetet éri, akkor a legjobb ha már eleve a kórházban (ha már mindenképp elüt egy autó, legalább mentő legyen), úgyhogy megvizsgáltak, és aszonták alapvetően semmi bajom, azon kívül hogy fáj ha felállok, leülök, megyek valahová, vagy állok valahol. Húzódások és zúzódások, amikkel elég olcsón megúsztam.

Így aztán az üzemorvos elmaradt, de azért volt dolgom ugyanott egy másik orvossal, most pár napig itthon (majd jól megírom az esedékes cikkeimet legalább), aztán újra kórházba kerülök, de annak örülni fogok, mert már nem fáj. Fura egy fordított helyzet ez.

De valami más, mert már unom magamat: Ismét könyvet ír Salman Rushdie, ami jó hír, bár szegény inkább könyvet diktál. Tekintettel arra, hogy fél szemére vak (ez de rosszul jött ki...), az egyik kezére meg béna a tavalyi késes merényletkísérlet óta, de ettől függetlenül még mindig az egyik legnagyobb élő író, és nem kis szerencse kellett hozzá, hogy az lehessen. Mármint élő, még mindig. Az írósága az tehetség dolga.

theguardian.com

Panaszláda és egzisztenciális szorongás

Mostanában értetlenül állok az előtt, miért hír, hogy VVLófejű kórházba került. Az utóbbi hetekben velem ez naponta megesik, igaz délután mindig hazaengednek, csak hogy másnap mehessek vissza. Máig legalább is, mert ma menni kell a most már muszáj üzemorvosi vizsgálatra, ahol simán kiszórhat az illető szakember, ha akar, van annyi kórtörténetem, hogy pont egy ilyen fizikai munkára nem én vagyok az ideális jelölt.

Az lehet a mázli, hogy más viszont nem nagyon tolakszik az állásért, mint az egészségügyben általában, jelentős az emberhiány, meg a kollégáimat elnézve, elég sokan szintén nem az egészség és fittség szobrai, azt' csak eltolják a biciklit. Ha már valakinek el kell tolnia. Minden esetre mostanában is nézegetem az állásokat, de persze a végzettségemre továbbra sincs szükség széles e vármegyében, és mivel jogsim nincs, csőszerelni sem tudok villannyal lakatolva, maximum betanított munkás lehetek, ha már voltam olyan hülye, hogy nem léptem le innen vagy tíz évvel ezelőtt. Akkor még talán lett volna hova, de muszáj volt ki(k) miatt maradni is, szóval belém ragad az életem. Vagy én belé?

Talán a hetvenes évekből származik az a bon mot, hogy az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Nos az elsővel már próbálkoztam, nem jött be, botladozom a járhatatlanon, de nem élvezem, sőt. Én a nyugit szeretem nem a kihívásokat, ám mivel nem születtem egy gazdag és lehetőleg arisztokratikus családba, ez a kapitalizmus nevű játék nem igazán tetszik. Most épp a hatnapos munkahéttel van bajom, hogy oké túlóra, de nekem egy rendes, kétnapos hétvége többet érne a vasárnapi melóért járó pluszpénznél. Csak hogy legyen életem a munkahelyen kívül is, mert így nemigen van rá idő.

Na jó, abbahagyom, majd délután írok valami rém vicceset, ha nem lesz okom komor dolgokon borongani. Mert a dolgok nem fejben dőlnek el, pontosabban gyakran inkább mások fejében, hogy a szüleink, a tanárink, a főnökeink, a párunk, esetleg a gyerekeink mit gondolnak rólunk. Meg a pszichológusunk, ha az előbbiek nem túl jókat.

Retróviasz

Jajj de jó, van már Pest-Budán is Madame Tussao... Toussaouos... Tüszó valami, ami nem múzeum, nem izé, hanem egyfajta cirkuszi látványosság, amit ott felejtenek a világ különböző pontjain a franchise birtokosai, kétszáz évvel ezelőttről nyilván. Halvány fogalmam sincs mi benne az érdekes vagy a jó, én mondjuk kétszer jártam a londoniban de valami kilenc év különbséggel. Petrával viszont soha, őt egyszerűen - nagyon helyesen amúgy - nem érdekelte, pláne sok pénzért.

Mert hát híres embereket látni a tizenkilencedik században, meg a huszadik század elején  efféle vurstlikban lehetett, ma meg már bárhol, elég ránéznünk egy tetszőleges nyomtatott sajtóipari bármire vagy a környezetükben fellehető számos képernyő bármelyikére. Eleve tudjuk hogy néz ki Freddie Katinka vagy Hosszú Mercury, szóval felesleges elfáradni megnézni a viaszba szobort arctestmásukat, dioráma jelleggel prezentálva. Régen ez nem így volt (avagy régen sem volt minden jobb, na tessék), a nép, az istenadta nép onnan tudta hogy néz ki a király, hogy meg volt szoborva itt-ott, meg rajta volt az aprópénzeken is a feje, hogy a szegényebbek is találkozzanak vele, mondjuk ha mennek befizetni az adót. De az azért nem volt egészalakos, így könnyű volt Mátyás királynak álruhában csesztetni az alattvalókat, de mikortól vannak Madam Tüszók, legalább a polgárság el tudja képzelni, hogy nézne ki a király, meg a híres tábornokok, és a hasonlók, ha találkozna vele, de nem fog. Vásári látványosság volt ez elve, mint nem mellesleg Feszty Árpád mára már körülrajongott körképe, A magyarok bejövetele, amit pár fityingért lehetett megnézni, konkrétan a városligeti vurstli (később Vidámpark) területén, eleinte népszerű volt (1894-ban mutatták be), de az 1909-es második felavatása után már nem nagyon. Jött a mozgókép, és annak már nem lehetett kihívója, de pár évvel korábban Londonban sem lett népszerű, ott plusz rossz pont volt a magyar tematika, ami kifejezetten hidegen hagyta az angolokat.

Van valahol egy-két kép, amin a Tüszőban nézek hülyén magam elé a királyi család társaságában, de egyfelől nem találom, másfelől meg ha találnám, akkor sem raknám ide, olyan viccesen randa vagyok rajtuk. Úgy majdnem húsz évvel ezelőtt, de azóta sem lettem szebb, nekem például jól jönne egy kissé idealizált viaszbábu, úgy is mint analóg, 3D-s photoshop... Vagy mégse, van rendes Fotósopp is szoftveresen virtuál módon, személyesen meg úgyse nagyon találkozom senkivel (anyámon kívül), akinek érdekelne a véleménye.

gmanetwork.com

Légi felmosás

A Ryanair vezére azt mondja, hogy ha el nem basszák, felmossák a a többi légitársasággal a padlót. Szerintem a gépeik padlóját kéne, ha nem is felmosni, de rendesen tisztán tartani, mert Rájen annyira fapados, hogy az már fáj. Magam egszer jöttem velük haza Londonból, de akkor se kellett volna, ennyire szörnyű élmény repülés még nem volt, pedig semmi turbulencia, semmi halálfélelem, csak igénytelenség (zsúfoltság, eldugult vécé etc.) a négyzeten. Ha Wizzair vagy az Easyjet (azokhoz sokkal többször volt szerencsém) a Meki meg a Börgerking, akkor a Ryanair a csótánymintás Hurakolbász Láncos-palacsinta, a nagyon vidéki buszállomáson, közvetlenül a nyilvános vécé mellett, valamint a helyi tisztiorvos rémálmaiban.

Tényleg annyi a filozófiájuk, hogy aki olcsón adja a jegyet, az menő, az tarol, nekik meg van fene tudja hányszáz gépük már, kizsákmányolt pilóták tömegeivel, és mindenen spórolnak, amin csak lehet, egy átlagos járatuk (vagyis az összes) maga a repülő minimális elvárás, amivel egyáltalán még engedik felszállni az illetékes hatóságok.

O' Leary, a főnök meg tényleg nem valami klasszikus értelemben vett vezérigazgató, hanem szektavezér, stand-up komikus, közéleti tényező és tőzsdei troll egy személyben, kocsmatöltelék aszcendenssel, akinek voltak már ötletei a repülőgépek állóhelyeiről, fizetős vécéiről meg hasonlókról, lassan megérkezik majd a "nem vagyok több ötven kilónál, a csomagtérbe kérek ócsó jegyet" opció a helyfoglaló rendszerükben. Esetleg a nehezebb, ám bevállalósabb utasok felmoshatják a gépet útközben, ha nem is a többi légitársasággal. Azokra majd csak visszaszoknak.

Méd in Hángérija

Na még egyszer utoljára, de tényleg legesleg, összeáll egy stadionkoncertre a Hungária, a Popipari Múmiák Szakszervezet tiszteletbeli panoptikuma, a létező szocializmusnak csúfolt államkapitalista diktatúra legkamubb, rendszerkonform izéje. Na, őket a setét nyolcvanas években, általános iskolásként is utáltam, sütött belőlük a megjátszott lazaságba oltott, arccal a gázsi felé pózolás, bár akkoriban  - ha jól emlékszem - ez nem pont így fogalmazódott meg bennem.

Viszont feltűnt, hogy holnaptól árulják a jegyeket a június elsejei koncertre, de gondolta ez van a Fenyő Miklós bá' (aki ezzel a névvel, meg a fejével miért nem ment Tapló Télapónak inkább?) már a hetvenhetediket tapossa, és leginkább tényleg egy róla mintázott, ám igen elrontott viaszbábura emlékeztet, szóval neki sürgős, zavarjuk le gyorsan a sokadik búcsúkoncertet. (Amúgy búcsúkoncertekben talán az LGT a mindenkori rekorder a hazai szánalomban, de lehet hogy az Omega, nézzen utána akinek két anyja van, és mindkettő leszbikus férfi.)

De ez a dátum azért gyanús volt, úgyhogy ennek véletlenül utánanyaltam, és kiderült, hogy Fenyő bácsiék 2024 június elsején fognak popszakmai előadást performálni a Puskás Tivadar stadionban, vagy valami hasonló nevű helyen. (P. Tivadar találta fel a telefonhírmondót, biztos azon közvetítettek lóversenyeket, innen a sportos kötődés.) Ami viszont annyit jelent, hogy a zenekar még élő tagjai elég optimisták, hogy ez az állapotuk a következő egy évben sem fog változni, másfelől meg realisták, hogy ők nem a Queen vagy a Rolling Stones (csak életkorilag), szóval nem fogják pár nap alatt elkapkodni a jegyeket a rajongók, akiknek egy egy jelentős része amúgy szintén benne van a korban, vagy a helyi temetőben.

Neki legalább voltak érvényes korszakai... 

(artelista.com)

És hát nem, nem igaz az, ahogy a szervező cég hirdetni próbálja a cuccot, miszerint: "Ha van formáció, amit nemigen kell bemutatni a nagyérdeműnek, akkor azok a ’80-as évek első felét vitathatatlanul uraló rock and roll ikonok. (...)  Slágereik pedig generációk óta a rádiók és a házibulik kedvencei"

Egyfelől mert hl voltak a mai huszonévesek meg harmincasok a nyolcvanas évek első felében? (Én, a késő, nagyon késő negyvenes is iskolai ünnepségeken csoportosultam főleg, mint alsó tagozatos,  talpig kisdobos nyakkendőben, amiről mondjuk későbbi tanítványaim nagy része már azt sem tudta, mi a vihar lehetett az.) Hogy slágereik mekkora kedvencek ma is, az minimum véleményes, de azok a rádiók és házibulik, ahol tényleg, azok annyit is érnek!

Szakmai tévedés-tűréshatár

Olvastam a hírt, hogy egy német kórházból kirúgtak egy sebészt, aki egy lábujj-amputáció közben az arra járó takarítótól kért segítséget, valami kompetensebb ápoló, műtős, mifene helyett. És persze mindenki furcsállotta az esetet, de én nem. 

Mert miután az írásból nem élek meg, csak alulról bámulom a létminimumot, és mivel a végzettségeimre a környéken kábé annyi igény van, mint a Szaharában import homokra (és röghöz kötött vagyok, ez a saját és piacképtelen lakás hozadéka), most épp új, és remélhetőleg igen csak átmeneti karriert építek a helyi megyei kórházban, mint takarítóember. És a múlt héten épp a központi műtőket takarítottuk, ami úgy nézett ki, hogy be kellett zsilipelni, azaz valami köztes helyiségben átöltözni, szép zöld (esetünkben egyszer használatos) műtősruhába és műtőssapkába, aztán maszkot fel, cipőre ilyen  zacskót húzni, és a sebészkesztyű is opcionális. Na most ezek után könnyebb az embert valami egészségügyisnek nézni, bár kell hozzá némi rutintalanság és/vagy két fél konyak, mert az a zöld  - legalább is nálunkfelénk - nem pont az a zöld, de a szerelés egyben azért megtévesztő. 

Ha nem műtőben kell ügykezelni mindenféle zajos és felettébb vizes takarítógépekkel, akkor normálisan kék nadrág fehér pólóval az egyenruhám, amitől aztán nem csak azt kérdezik meg időnként gyanútlan páciensek, hogy merre van a fülgége-orrászat, hanem azt is, hogy mondja kérem, ezzel a dudorral a nyakamon melyik ambulanciára menjek?

Pedig nem is raktam ki magamra névtáblát, hogy Dr. Kiafene, okl. szociológus, utóbbiról arrafelé amúgy azt hiszi több kolléga, hogy valami egzotikusabb ága az orvoslásnak, mint a nefrológus vagy a gasztroenterológus. Pedig már attól kivagyok, ha be kell mennem egy kórterembe. illetve lennék, de jobbára nem kell, csak majd ha nagyon beteg leszek, de akkor meg már minek.

Digitális elnyomorodás

Rendszerint reggelente hergelem magam agyvérzés közeli állapotba, kivéve mikor nem. Olyankor csak késő délelőtt, attól függően, mikor nyomom be a laptopot. Azon meg a Króm nevű keresőt, ami az első két kísérletre rendszerint szarik rám, avagy baszik működni, ki melyik trágárságot kedveli jobban. Néha még szól a rendszer, hogy nem válaszol (gondlom nem a Króm szól, hisz nem válaszol, én sem mondhatom, hogy épp nem mondok semmit), de legtöbbször egyszerűen lefagy és úgy marad, és még a feladatkezelő nevű feladatokat  nem mindig kezelővel sem tudom kiütni, szóval marad a főkapcsoló, aminek azért semmi nem tud ellenállni, legfeljebb a szoftver eszmei mondanivalója, a szellem a gépben, ami viszont nem az áramkörökben lakik, hanem Bill Gates bankszámláján.

Jut eszembe, ez a Gates (eredeti nevén William G. AIDS) állhat a dolog mögött, mert miközben Gugli Korporésön böngészője döglődik a Vindóz alatt, G. Aids  saját hasonlója (most éppen Edge, bár róla eddig aszt hittem, a U2 gitárosa, a folyton sapkás fazon) prímán fut, gyors és... hát főleg gyors, viszont visszataszító, amennyiben a legócskább bulvárhíreket tolja elém kezdőlapként, hogy nesze paraszt, melyik út megyen itt Budára?

De szerintem a vindózos cucc még a guglisnál is jobban lopja az adataimat, meg sasolja hogy mit nézek és csinálok, három hónapja egyszer rákerestem egy norvég krimire, és azóta a hirdetés-sávokban (tehát egy átlagos portál átlagos cikke esetében minden bekezdés után) általam korábban egyáltalán nem ismert skandináv írók könyveinek angol fordítását ajánlgatja, amúgy magyar illetőségű online könyvesboltokból. Illetve némelyek már nem is annyira ismeretlenek, volt akitől valamit el is olvastam...

Affene, a kapitalizmus áldozata vagyok. Oké, ezt eddig is tudtam, csak eddig úgy, hogy aljasul ki vagyok zsákmányolva, mint a proletariátus egykor értelmiségi tagja, erre kiderül, hogy agyba mostak mocskos marketingesek, az Algoritmus-szigetekről. Megvan valakinek Mr. Linux mobilszáma?

Egy mondat a világ legnagyobb problémáiról, vasárnap délután

Mert holnapra nyilván más problémák lesznek a legnagyobbak, sőt lehet, hogy délelőtt is mások voltak, csak nem figyeltem (miközben igyekeztem elfoglaltnak tűnni a munkahelyen), hisz ha az ember egy kicsit nem néz oda, máris hat újabb okból lesz világvége legkésőbb a múlt héten (és ezekből az egyik a időparadoxon), de az biztos, hogy ma délután is bármikor kitört már a világháború (vagy annyira közel vagyunk hozzá, mint még soha, tegnap este óta); a mesterséges intelligenciák emberi identitásokat terveznek vacsorázni párolt inflációval; az emberek állandóan csak meghalnak, és milyen rég nem láttunk senkit feltámadni; a magyar turistáknak láthatóan külön fel kell hívni a figyelmét arra, hogy egy olasz étteremben nem illik kenyérrel enni a spagettit; a hírességeket annyi trauma éri, hogy már nem éri meg híresnek lenniük, csakis a plasztikai műtétek miatt; a fodbal annyira veszélyes sport, hogy már a gólöröm is az; a Globális Éghajlatváltozás népszerűsége stabilan emelkedőben van, ha ma rendezték volna a választásokat, bejutott volna a parlamentbe, persze Londonban; közben New York meg süllyed, mert nem bírja el a sok felhőkarcoló magasságát; brit tudósok szerint a makacs szennyeződéseket leghatásosabban atombombával lehet eltávolítani a szőnyegekből, főleg a házzal és a településsel együtt, de valami valamiért; a tévében láthatjuk, hogy 32-35 féle gyógyszernek alig minősülő bogyót kellene szednünk egyszerre, hogy ne haljunk meg már holnap; a fővárosi közlekedés már naponta omlik össze, csak azt kellen tudni hogy olyankor mi van a tömeggel; egy alabamai bíróság szerint Newton második törvénye alkotmányellenes; régészeti leletek bizonyítják, hogy nem a kurválkodás a legősibb szakma, mert az ősembernők előbb bogyókat gyűjtögettek, és csak utána feküdtek le pasikkal vadhúsért, hogy legyen mire tenni a gyümölcsmártást; ugyan bizonyították a Nagy Fermat-sejtést, csak azóta azt nem sejtik, ki volt Fermat; és már egyáltalán nincs az a pénz, amiért Dórának korpásodik a haja.

Szomorú vasárnap

Vasárnap  van, megyek dolgozni, ami akár jó hír is lehetne, ha hétfőn nem kellene, pedig de. Volt egy szabad szombatom, amikor pihenésképp takarítottam, és a lábam fájlaltam, de legalább fáztam is mindeközben. oké, mondták, hogy ez olyan lesz, hogy minden második vasárnap a munka ünnepe, de legalább olyankor nem jár az ember nyakára a főnökség (mert ők otthon ünnepelnek), és amúgy is nyugi van.

Csak épp nekem cseszi el már az előző napom a gondolat, hogy reggel kelhetek ébresztőre egy kurva hideg lakásban (mert kint van kábé 10-11 fok, fűtés nyilván nincs már), én meg azt érzem, hogy vizes a nadrágom és pólóm, pedig csak hideg mindkettő, mint Szörnyella de Frász tekintete. Vége lehetne már ennek a májusi ősznek, mert tegnap ugyan sütött kissé a Nap, mintha kint meleg is lett volna, de egy áthűlt panelháznak kevés fél napnyi UV-sugárzás, idebent nem lett tőle melegebb. 

Márpedig én a lábamat ki nem, ha már csak egy napom van a héten, mikor pihenhetek, nyilván egy százmilliós lottónyereményért elmennék, de ehhez lottóznom kéne. De a fenének hiányzik még egy, immár sokadik az ikszediken szoronganivaló, hogy akkor te jó ég, a lottómat feladtam-e? Mert amilyen kényszeres vagyok, biztos lennének állandó számaim, meg a felejtős utáni rettegős napjaim, hogy csak most ki ne húzzák, ha már nem adtam föl. Szóval föladom, a szerencsejáték kimarad a következő körökből is.

Az óceánon át

Charles Lindbergh 1927-ben ezen a napon kezdte átrepülni egyedül (tehát másodpilóta és/vagy navigátor nélkül) az Atlanti-óceánt, állítólag először. Mert ugye ha addigra már megjöttek Ufóék, és nem mindig csak Észak-Amerikában raboltak el embereket (ahogy az amerikai filmek állítják), akkor biztos átrepültek más kontinensekre is kísérleti alanyokat gyűjteni. De az emberek közül valószínűleg tényleg Lindbergh volt az első, sőt valószínűleg a kis szürke idegeneket is beelőzte azzal, hogy egyedül, elvégre azok tuti nem egyesével közlekednek intergalaktikusan.

És érthető, hogy ha már repülni kell át, akkor az Atlanti a megfelelő óceán, mert a Csendes átrepülése esetén nem várják az embert rendes francia borokkal a japánok, ami pedig minimum kijár 33 és fél órányi repülés után. Párizsban ellenben ez pont elég valószínű volt. Úgyhogy inkább oda repült a fickó, pláne mert mert kissé xenofób volt (a zsidókról mondott rosszakat, de képzeljük el mit gondolhatott az ázsiaiakról), Európában viszont voltak haverjai. A Hitler és a Göring nevű tisztelő később ki is tüntették, sőt pletykálták, hogy egy müncheni színésznővel is kavart, három balkézről való gyerek erejéig. És akkor csoda, ha némileg antiszemita volt? (Roosevelt elnök igyekezett is lebeszélni róla, hogy Pearl Harbor után belépjen a légierőbe.)

De 33 és fél óra szerintem sok, csak azért hogy Európába repüljön csajozni (bár egy másik kontinensen tényleg elég messze van a saját felesége), ráadásul ennyi idő alatt is Párizsig jutott csak, ahonnan még sokat kellett vonatozni Münchenig. És hát milyen mocsok lehetett abban a gépben. Mert 33 és fél óra alatt nyilván kellett vécére mennie, csak nem volt hova. Az ellátmány meg összesen négy szendvics és egy üveg víz volt, nem vetített filmet magának, pedig a gépből előrefelé ki se lehetett látni, mondjuk főleg köd volt odakint, néha köd sötétben , szóval valami Buster Keaton-féle börleszk azért jól jött volna. De hát ezen a házilag tákolt gépen rádió sem volt, annak  a helyére is üzemanyagot pakolt a pilóta.

picasa.com

Úgyhogy New Yorkból még egy optimista alak indult el, aki éhesen, büdösen, kialvatlanul, és elgémberedve érkezett meg, ehhez képest lelkes tömeg üdvözölte, de nem biztos, hogy rögtön egy forró zuhannyal meg egy kényelmes ággyal. Mert hát ilyen egy lelkes, rajongó tömeg, de pezsgőt azt csak adtak neki elsősegélyként, valamire az is jó lehetett...

A kitiltott tejeskávé esete a vodkával

Oroszország kitiltotta Barack Obamát. Miért is? Há' mer feka, az oroszok meg rasszisták, ők a szőkés és erősen kopaszodó, botoxolt egykori KGB-ügynököket szeretik, lehetőleg egy nagyjából diktatúra keretrendszerében. Régebben persze a marxi jellegű szakállat hordó cárokat szerették altábornagyi egyenruhában, később a ballonkabátos marxistákat is jól tűrték, de a feketéket valahogy sose, de annyira, hogy még rabszolgának sem tartották őket, mint az amerikai imperialisták. (Akik tehát nem is voltak annyira fajgyűlölők, ha már annyi színest megtűrtek az ültetvényeiken.)

Obama ráadásul nem is fekete, inkább kapuccsínó, ha már a mama szőke, fehér amerikai (és csak a néhai fater jött Kenyából), de nyilván nem elég szőke, és nem is kopaszodik eléggé ahhoz, hogy a ruszkik ne utálják, pláne mióta elterjed róla, hogy a vodkát sem igazán kedveli.

Nem tudom mi lesz most szegény Barackkal (tényleg, ha a vodkát nem is, de a folyékony barackot kedveli?), biztos azért pont most tiltották ki, mert a KGB FSZB kiderítette, hogy pont akart Oroszországba utazni, ahol Szent Péter Vár, ő meg nagy keresztény, plusz jókat hallott az Ermitázsról, meg a pirogról, és nem szóltak neki, hogy utóbbit vehet New Yorkban is, festményekből meg kurva sok van a Metropolitan múzeumban is.

A Kreml elnöki mosdójából (amazon.com)

De Obama Barack most biztos szomorú, gondolom nagyon a lelkére vette ezt a kitiltást, pedig lehet, hogy csak afféle szimbolikus gesztusnak szánták, miután Lavrov elvtárs - a főnöke nevében is - annyira megsértődött/hisztizett az ENSZ-ben, amennyire még Nyikita Szergejevics Hruscsov elvtársnak se ment. Hogy aztán mi lesz a viszontválasz,, azt a fene se tudja, de talán az exelnök nem tiltja ki Oroszországot magából, amennyiben például nem dobja ki a Dosztojevszkij-köteteit, és nem törli TchaikovskyMp3 nevű mappáját a laptopjáról. És végre eszik egy jó káposztás pirogot.

Az MVP-paradigma

A héten eddig szinte egyáltalán nem fogyasztottam híreket, van nekem elég bajom a másokén kívül - bár lehet, hogy pont azt kellene bámulnom, olvasnom, hallgatnom, hogy sokaknak mennyivel szarabb nálam. Ja, és nem érdekelnek a szakítós celebek, terhes popsztárok, és vallomásos nagyinterjúk olyan arcokkal, akiknek a legnagyobb egyéni teljesítménye annyi, hogy visszaverik a fényt. Politika mint olyan nem létezik, amit annak hívunk az jobbára marketingalapú karaktergyilkosság, botránykommunikáció, vagy egyszerűen csak hatalmi érdekből (előre megfontoltan, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel) elkövetett nettó hazudozás. 

Az mondjuk vicces, hogy a legkormányhitűbb csöcsvillantós Zorigó szerint az elmúlt kábé tíz napban hatszor volt váratlan fordulat az orosz-ukránan, ennyiszer kerültek hihetetlenül elképesztő módon közel az ukránok a teljes összeomláshoz, és hatból legalább háromszor ezzel már el is dőlt a háború. De hát ilyen ez a popszakma, mindig lehet nagyobbat dobni, és közben minden nagyobbat dobbással egyre mélyebbre ásni magát az embernek, bár nekem egyre gyanúsabb, hogy a zorigó névtelen szerzői valójában egyetlen, aljasságra optimalizált, AI-alapú chatrobot.

A hírek nem fogyasztásának viszont kellemetlen mellékhatása, hogy az ember (na jó, ez esetben én, magam, valamint szerény személyem) kénytelen a saját életének nyomorúságaival foglalkozni, és ha egyszer nekiállunk azon gondolkodni, mit nem bírunk magunkban (a múltunkban, a környezetünkben, a munkánkban, a szenvedélyeinkben, az ízlésünkben, a vágyainkban, a főztünkben, a tükörképünkben) akkor könnyen rájöhetünk, hogy szinte mindent. Vagyis nem is bírjuk magunkat, úgy en bloc, de ha MVP módon nézzük a világot (Más Valaki Problémája), akkor egyrészt okoskodhatunk azon, hogy azok a valakik hol szúrták el, a hülyéi, másrészt meg addig sem magunkkal vagyunk elfoglalva, hisz okosak vagyunk, a Mindent Jobban Tudás Egyeteméről.

Az MVP ráadásul íly módon kitűnő álcázás is, ahogy azt Douglas Adams Galaxis útikalauz  stopposoknak című kultikus baromkodásában olvashattuk, mert ha minket, a puszta létezésünket másvalaki problémájának látja a környeztünk, máris nem cseszegetnek olyasmikkel, hogy milyen már a hajunk, levittük-e szemetet, mielőtt ettünk belőle, pontosan melyik júniusban tervezzük megadni annak a két sörnek az árát, vagy mikor bújtunk ágyba utoljára nővel. Csak mert észre sem vesznek, az emberek többsége ugyanis nem érzékeli a dolgokat, lényeket vagy eszméket, amikkel nem muszáj foglalkoznia, márpedig ha mi a mások gondjairól dumálunk, írunk vagy küldünk füstjeleket, épp ezek a mások fognak figyelmen kívül hagyni minket, ami jó, ha valaki alapvetően nem kedveli az embereket. (Ha igen, akkor még mindig lehet jótékonysági szerzetes, de inkább ne az erdei remete-vonalon, mert ott biztos nem élheti ki az altruizmusát, legfeljebb fákhoz és apróvadakhoz beszélhet, mint egyes zakkantabb szent guruk.)

De ha például az ember sokadik senki egy munkahelyen, a kollégái között meg sok van, aki kártyavető jósokhoz járt, de szinte senki, aki középiskolába, akkor elég néhány egyetemi sztori (meg néha olyanokat mondani, hogy releváns vagy szignifikáns), és máris távolságtartó tisztelettel nézik levegőnek, megelőzve a további kommunikációt.

Fontossági sorrend

Azt találgatja a sajtó unatkozó része, hogy ki lehet olyan fontos, hogy a pápa még audiencia közben is felveszi neki a telefont? hát, a pápa elég öreg már, szerintem az unokái hívogatják, ő meg közismerten udvarias, úgyhogy felveszi. De ha kiderül, hogy csak a pizzarendelésével van valami gond, biztos gyorsan átadja a húsos feltétekért felelős bíboros-államtitkárnak, aki majd jól kikéri magának, hogy egy római püspöknek nápolyi pizzát akarnak küldeni, ráadásul csirke helyett kagylóval.

Persze az is lehet, hogy a pápát a főnöke hívja, azt meg ugye nem lehet csak úgy kinyomni. A szentháromságból a Fiú még csak-csak halasztható, ő elég hippi, de az Atya már elég rég meg  van sértődve a pápákra, hogy ők nem simán atyák, hanem Szentatyák. Sorban, egymás után. Náluk meg a mennyek országában az a leosztás, hogy ő simán csak Atya, a szent meg a Lélek (vagy Szellem, de nem igazán szellemes, pedig sokak szerint ezért találkozni vele olyan ritkán.)

Amúgy meg modern egy pápa ez, nyilván okosabb a telefonjánál, de ezért nem nézni le a szerencsétlen készüléket, még akkor sem, ha eleve stílszerűbb lenne imával kommunikálnia a vezetőséggel. Ami kicsit középkori módszer, de ha az általa vezetett egyház oly szorgosan őrzi, gyakorolja és reklámozza a feudalizmus maradékait, és még némileg büszke is rá, hogy némi térdreimához igazán belefér, ne csak mindig a twitteren jöjjön a kinyilatkoztatás. Digitális dogmatikai alapon, felhasználói szintű ismeretekhez.

huffpost.com

Az elmaradó

Elmarad a hétvégi forma egyes futam. én meg ahhoz képest, hogy rendszeresen eldöntöm, nem is érdekel már ez az egész, valahogy mindig nézem, és hiányzik, ha nincs. Úgyhogy még egy hét, és Monaco, ami viszont az egyetlen pálya, ahol voltam valaha, mármint Monacoban, ha már városi pálya,  kaszinóhoz viszont még nem voltam huszonegy, mikor arra töltöttem egy hetet.

De az olaszoknál most úgy esik, mintha monszun lenne mediterrán felhangokkal, halottak és evakuáltak szerteszét, olyankor meg nem egy autóverseny a legfontosabb. Mondjuk eleve nem értem, mikor lehet egy autóverseny egyáltalán fontos, fontosabb bárminél, vagy fontosabb annál, hogy korán kell kelnem, de mindig előbb ébredek az ébresztőnél. Ha mázlim van, csak egy fél órával előbb, ha pechem, két órával, mikor meg már nem bírok visszaaludni, csak forgolódom. Akkor már inkább essem, maradjon el a futam, csak ne érezzem magam zombinak, pont elég hogy ócska munkám van megalázó körülmények kíséretében.

Még jó, hogy senkit sem érdekel, mi lenne az eredeti végzettségem, így nem kell magyarázkodni, miszerint nem, nem tudom röviden elmondani, mi a frász az a szociológia, de egy-másfél órában ki tudom fejteni, hogy miért is nem. Viszont az már lassan hivatalos, hogy szarul takarítok, az ablakmosás a gyengém, de legalább súlyosan a lelkemre veszem, ha lecsesznek.

Nem is tudom, mikor lettem ennyire mimóza, de egy rossz mondat elcseszi a napomat, és nem hogy barátságos nem bírok lenni utána, hanem szeretnék egyből a Marsra költözni, mert ott legalább nincsenek mások. Plusz én se sokáig, de nem kell úgy csinálnom, mintha meg akarnék felelni. Asszem ez maga a szociális fóbia, aminek pont nem használ a magány, mint olyan. De annyira nem, hogy egy elmaradó autóversenytől a lelki bántalmaimig asszociálom magam, perceken belül.

Egy doboz

Egy doboz szart küldtek a varsói magyar nagykövetségre - és ez egy cím a 444-ről. Persze nem most küldték a cuccot, még tavaly, de most írta meg az újság, Lujza. Hát, a lengyelek érthető módon nincsenek oda értünk, mióta a felcsúti döbrögit nagyjából Putyin ügynökének nézik szerte Európában. A lengyeleknek meg ez kifejezetten fáj, szar ügy, vagymi.

Kicsit érdekel, hogy lehet egy doboz szart előállítani, eleve a dobozba kell szarni, vagy később átlapátolni? A postán nem szólnak be, hogy de ember, ez kurva büdös? A postás nem kezd sztrájkba, hogy azért vannak határok az ember életében, kézbesít ő sok mindent, de pont ezt soha?

Tudja fene. De egy doboz kaka kikézbesítéséhez mindenképp kell valami fura hozzáállás, minimum néhány lépcsőfok van közben, ahol egy tetszőlegesen normális fazon már hagyná a fenébe az egészet. Mert hogy lehet valaki szarul, de szart azt nem kézbesít, csak mert közben ember is, ami a fontosabb.

A Fekvehányás utcában esik

De csak ott, kicsivel arrébb a Teszkó előtt már énekelnek a virágok, rügyeznek a madarak, süt a nap a mozgássérült parkolóban elakadt, sötétített üveges városi tankra, arrafelé már a tájjellegű hajléktalanok is vidáman részegek, nem olyan depresszíven mint itt, a ház előtti buszmegállóban.

A belvárosban meg egyenesen nyár van, indokolatlan kiskölykök simogatják fényesre a giccses kutyaszobrot a nyomokban azért Ady Endrére hasonlító, de legalább szintén giccses másik szobor mellett. Valami közmunkások időnként biztos kennek rá kis folyékony bronzot, hogy ne kopjon el a sok dörgöléstől, hisz hogy nézne ki egy fémbe szobort labrador az európai uniós értelemben vett térkövön, ami el van kenve, mint egy olvadó pálcikás jégnyalóka a strandon.

Felénk viszont borús égből esik a záporzivatar meg a fronthatás, valahol a háttérben állítólag süt a Nap, ha már pár milliárd évig még kitart benne neki a hidrogén, de a Száraztészta Is Kapható Csirkebolt tövéből már úgy néz ki, mintha átment volna az összes héliumba. És nem, az asztrocsillagász fizikusoknak nincs igaza, nem vörös törpe lett belőle, hanem szürkéskék, annak meg elég nagy lenne, már ha látszana a felhőktől. Az Ifás Géza szerint egyébként a felhők is a Napból jönnek, csak nem naponta, mert néha a franciák meg az ausztrálok fölé is küldenie kell párat, a pára meg (ami a felhő eredetileg) macerás műfaj, a Napnak kell kitermelnie az óceánokból, de ha nem süt eléggé, az lassan megy. Önmagába harapó kígyó vagy mi, ha sok a felhő, egy idő után nem lesz több, mert a Nap nem tud többet csinálni a felhőktől.

Így viszont pocsolyák vannak addig is, sárral töltött homokozó a játszótéren, de a gyerekek végre nem akarnak fagyit, amúgy is ötszáz lenne egy gombóc, és át kellene menni érte a Lólegelő utcába, de az már egy másik félteke, persze csak városon belül. Lajoséknak mondjuk ez se gond, nincs gyerekük, Irénkével orvosi tanácsra nem szaporodnak, mondjuk nem pont a féltekék miatt. De az esőt ők is utálják, nem lehet olyankor rendesen sörözni Gézáékkal a garázsbolt előtt, mert pont fölötte nincsenek erkélyek. Amúgy vannak mindenfelé a lakótelep házain, de ha beállnak a kuka mellé a dobozossal, meg a feles keserűvel, csak egy tűzfalnak támaszkodhatnak, de az meg olyan, hogy mellette simán esik az őszies tavasz.

És egyiküknek sem jut eszébe a régi mondásbölcsesség, miszerint a májusi eső aranyat ér, különben kitennének egy vödröt, hátha beveszik a zaciba jó pénzért, halihó az aranyér. Hogy itt egyenlítődik ki a helyi Rózsadombbal szembeni hátrány, a telepen aranyeső, ott meg csak az a hülye napsütés, de hát kellett nekik százmilliós villába költözni, a hülyéknek.

Izé, ide kellene egy cím...

...de annyira vagyok szellemes, mint egy kifacsart felmosórongy, ha már annak érzem magam, viszont ilyenkor bejön a country borongós-kesergős változata. Himnuszok ahhoz, ami megmaradt, ez  a címe, és bár nem utálom eleve a countryt, csak kicsit irritábilis, mint a  fertőtlenítő szerek, a bodzavirág vagy egy kormányzati sajtóközlemény (ám ezekből legalább a bodzát azért bírom), ez a dal valahogy eltalál.

És igen, ilyen eltalálósokból mindig van néhány, havonta, igazából elég, ha valami dal kicsit depresszív, nyomokban tartalmaz azért némi reményt, és közben érezteti, hogy lehetne sokkal szarabb, részemről meg van véve, feltéve hogy nem Nick Cave, mert őt azért már én is unom. Minimum egy évtizede már.

Ám ez itt egy Greg Brown dal, akiről összesen annyit tudok, hogy 1949-ben született nem mai baromfi, a nem igazán festői Iowából (bár az ottaniak biztos bírják a helyet), Iris DeMent szintén zenész a felesége (a harmadik), és mindketten ilyen rendes északabbi és délebbi középnyugati, durván pünkösdista családból származnak. Na, Gregnek ehhez képest jó a zenéje, még mindig nem a műfajom, de kis híján megvesz kilóra. Súlyos szomorka, aggódnivalókért aggódó hurrápesszimistáknak, akik azért még nem adnák föl. 

Korán van még, nem a szó muszlim értelmében, csak kint sötét a kilátás, de vígjátékot nézek ellene mindjárt, hisz egy túlgesztikulált francia komédiához képes a ködös, esős szarazélet is elviselhetőnek tűnik, bármi, csak ne legyen benne Depardieu de Funes, és főleg ne magyar szinkronnal. Na de a dal, ahhoz a kevéshez, ami megmaradt:

"I'm on a boogie woogie

Signs of lonesome

When memory it happens ever swell

Don't know how to do with his closing gasp

I'm looking for the heartfelt hotel

Walking down through the cold ranch

Broke down, bothered and barest

I never cried

Over couple geese that passed

Singing hymns to what is left"

Leégett, összedőlt, aztán süllyedt el

Lavrov elvtárs, szovjet-orosz külügyminiszternek látszó tárgy szerint, Ukrajna támadta meg Oroszországot, ők csak védekeznek, ami tök jogos, az ENSZ alapokmánya sokadik paragrafusának cinikus félreértelmezése szerint is. Ez nagyjából azzal analóg, hogy kérem szépen, engem a szomszéd folyton provokált a képcsőházban, ahogy rám nézett időnként, néha meg hetekig nem is láttam, mert biztos került az a féreg (valamit titkolt, valamit biztos titkolt a szemét), olyankor már rám se nézett, most akkor csoda hogy megelőző jelleggel pofán vágtam egy másfél kilós villáskulccsal? Hát csak ilyen volt nálam, én ugyanis, teccik tudni nem szarral gurigázom, én teherautókon cserélek kereket, gyakran másokén is, és nem kérdezek előtte, csak tekerek, szóval én ilyen böszme nagy villáskulcsokkal járok.  És úriember vagyok, nem szidom az anyját, nem kurvázom le a nőjét, csak betöröm a koponyáját, ahogy egy férfi a férfinak, ha nem buzi.

Na, a minden oroszok önjelölt, de sokak által még mindig rajongott cárjának külügyminisztere egy fasz. Nincs mit szépíteni rajta (a mi főkülügyérünk is az), egy fasz, aki egy másik, nála is pszichopatább fasznak a jobbágya, és hogy kiérdemelje a főnöke dicsértét, igyekszik nála is nagyobb fasz lenni, pedig gyáva kis pöcs lett volna rendszerint mindig, csak hát van az a pár liter vodka, hatalmi ambíció és offshore bankszámla, ami miatt beleáll, hogy merev de lenézett farok legyen a világban bárhol, kivéve otthon. (Na ez lassan olyan, mint egy jobb Guy Ritchie film, mondjuk a Blöff, ahol Vinnie Jones karaktere értekezik a golyókról, a faszok viszonylatában, ha már nem lehet olyan sajátosan úriember, mint Penge Borisz, akinél azért a vicces(!) haláltusája közben azért szintén elszakad a cérna.)

Szóval na persze, az ukránok támadták meg az oroszokat, én meg szépségkirálynő voltam húsz éve Barbadoson, a háború pedig most is orosz területen zajlik, messze Ukrajnától, és ha nem tette volna hozzá a nyomorult állat, Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz! Én meg ha áramszedőt veszek fel sárga pólóhoz, a hatos villamos. Pedig nem is péntek tizenharmadika van, csak tizenkettedike...

Néha olyan az egész, hogy ez a Lavrov tata azt akarja előadni, mint a Gyalog galopp egyik jelenetében, hogy de hát ez itt egy esküvő, nem kéne már azon problémázni, hogy ki ölt meg kit? A mocsárra épített várban, ami a harmadik volt, és a címben jelzett módon végezte. (Az első elsüllyedt, de a király nem adta fel, építtetett egy másikat, az is elsüllyedt. A harmadik meg leégett, összedőlt...)

Memória, vagy hogy is hívták...

Minden reggel azzal indul, hogy már megint egy rohadt nap, pedig a fene se várja a holnapot, a ma meg minek, a tegnap meg jó lenne még, mert már elmúlt, de a magyarban nincs annyi igeidő, amiből ez értelmesen összerakható lenne. Igazából vannak olyan nyelvek, mondjuk a hopi indiánok eredeti nyelve, amiben nincs is valódi jövő idő (mert a jövő még nem volt, mit lehetne róla dumálni?), rendes múlt (arról meg utólag már minek?), van viszont rengetegféle jelen idő, csak hogy árnyaltan lehessen reflektálni az aktuális dolgokra. Hát igen, ez az, mikor egy közösség (törzs, klán, horda, pártalapszervezet) igazából a jelenben él, nem aggódja túl a jövőt, és nem tépelődik az amúgy már megváltoztatatatlan múlton, ám érdekli, hogy mégis mi a frász van épp most?

Ez az ami nekem nem megy, a múltat ugyan lassan elengedem de aggódom a jövő miatt, pontosabban egyre gyakrabban engedem el a volt dolgokat, hisz minél öregebb vagyok annál több minden van, amire nem szeretnék emlékezni, és egyre kevesebbre is emlékszem, csak mert hülyülök, és ez valahogy a memóriával kezdődik, de az a kurva jövő, az még aggaszt. Nyilván mert ahhoz kevésbé kell memória. Az ízlésem viszont (szerintem) most is remek, legalább is rémlik, hogy régebben az volt, és mitől romlott volna? Oké, ma már nem biztos hogy ötösre érettségiznék töriből, sőt biztos nem (évszámok, királyok, csaták, évszámok, királyok, forradalmak évszámokkal, csaták stb. - a fenének sem hiányzik), de Sztravinszkij közel harminc éve is tetszett, meg az Iron Maiden is (és akkor ez még csak nem is két szélsőség), és a képregény filmeket (nagyjából a Supeman, meg az első Batman) már akkor is teljes szívemből utáltam, kedvenc íróim listája meg csak bővült, de még senkit sem kellett lehúznom róla.

Viszont az elhülyülő memória előnye, hogy pár év után újraolvashatok bármit, igaz első élmény lesz, mert bár tudom, hogy ismerős valahonnan a cucc, de hogy a négy részes trilógia harmadik kötetében mi lesz Mr. Enderby sorsa, az kíváncsian várhatom.(Az meg hogy Columbo tetszőleges részében ki a gyilkos, az úgyis kiderül az első két percben, és a végéig azért ez még nem törlődik, úgyhogy harminc éve nem nézek ilyet. Se. Elvégre nem érdemes.) Meg hogy jé, milyen jó kis zenekar ez is, pedig.

Valamerre fláció

A tudományos dialektikus felcsútizmus episztemológiailag a tényeken túli alternatív valóság felsőbbrendűségére épít. Így aztán:

„Tovább csökkentettük a szankciós inflációt”- mondja a pártvezér és kancellár az ő gazdasági vagy milyen miniszterének szája helyett a közleményével. Na ja, 25,2-ről már kemény 24%-ra sikerült letörni (éves átlagban mondjuk még mindig közel 38), amivel még mindig a legfaszábbak vagyunk Európában, persze csak a „Gyere ki a hóra!“ kategóriában. Szóval hogy nálunk a legnagyobb, pedig a szankciókat a komplett EU veti ki az oroszokra (meg a beloruszokra, de az majdnem ugyanaz), ehhez képest a cseheknél vagy a dánoknál valahogy nem bír ekkora tartós drágulás lenni, a múltkor láttam a tévében egy  dánt, aki sonkás rántottát evett. Sok tojásból, frissen facsart narancslével! Egy efféle reggelit én csak hitelből tudnék finanszírozni, ha kapnék hitelt, de nyilván nincs olyan öngyilkos hajlamú bank, amely nekem hitelezne, az egyik vesémet meg nem tudom eladni, velemszületetten kissé gyári hibás mindkettő.

De akkor mire büszke Ártunk és Ormányunk?. Hisz, az infláció nem szankciós, hanem durván elbaszták a posztkarmelita neobolsevikok, a forint szar, mint az utóbbi tíz évben általában, a magyar élelmiszeripar meg annyira menő, hogy a teknős német halat eszik, én szlovák tejet iszom, a teljes kiőrlésű liszt a szekrényben, az lengyel, a diabetikus csoki (amit tiszta dőzsölésből vettem, egy egész táblával!) meg olasz. És hát ha rém gyenge forint mellett kell ezeket behozni, akkor kurva drága lesz minden, de a felcsútisták csak annyit böffentenek az fejükben élő Mari néniknek, hogy szankciók bazmeg! Brüsszel, érted? Brüsszel!

Én meg vajas kenyérről álmodozom, de tíz deka vaj egy ezresért nem opció, valójában jó ideje margarinos a kenyér, és közben nem, nem teljes kiőrlésű (sokmagvas, korpás, gluténmentes, bio), csak olyan kenyér, amilyen már a nyolcvanas években is volt, amióta viszont elment a kajapénzem mellett a világ.

De az inflációban elöl vagyunk, plusz nálunk a legkevésbé liberális a demokrácia az egész Unióban, nálunk van a második leginkább téeszelnöknek kinéző az államvezér. Mert a legtéesz... izé kolhozelnök-szerűbb Lukasenka elvtárs, a fehér orosz, aki ezen felül pacalfejű, erősen kopaszodott és bajszos, vacakul szabott de nyilván rohadt drága öltönyökben. Ja, és diktátor, de ebben mi is jól állunk, h van is még hova zárkózni. Addig is a nagyjából világrekorder inflációnk (nem a mostani) egy jellemző mementója, a saját gyűjteményemből:

Nem csak a lelki szegények...

Erdő Péter a mi saját, felhúzható római kaotikus bíborosunk szerint (nekünk csak egy van, szerény és alázatos nép vagyunk, de főleg alázatos, sajnos a jobbára a jobbágyi értelemben) Ferenc pápa boldog volt Magyarországon. Legalább is ezt írta a Zindexnek, meglehetősen passzív-pesszimista módon. Csak boldog? Mikor a kettővel ezelőtti római püspök már szent? Büszkeség enberek, büszkeség! Ömbizalom! Bergolio Ferenc (szül: Hozé Márió, Szuper Márió bátyja) nem pusztán boldog volt, de csodát is tett, amennyiben a hungaro-neocáciktól a pártállami ágenseken át a dialektikus materialistákig mindenki pontosan azt érzékelte, hogy a generálpápa éppen az ő világnézetét erősítette meg. Szavakkal, tettekkel, meg ilyenekkel, amiket később meg szoktak gyónni.

Igy aztán Erdő bíborosnak is megvan a maga nézőpontja, ahonnan az látszik, hogy a szentatya (ugye, hogy nem simán csak boldog?) örült annak, hogy itt még élnek az európai,  keresztény értékek. Itt? Hol járt fejben a fehér ruhás bácsi, miközben Pesten követett mindenféle belvárosi lovas huszárokat?

Ha valamit nemigen látni a mai Magyarországon, az kábé a keresztény értékek (felebaráti szeretet például), Európához pedig lassan csak földrajzilag tartozunk (meg történetileg), de európai értékeket egyre kevesebbet látni, bármekkora lendülettel is néz körbe a bárki. Bár gondolom a római kaotikus egyház hazai leágazását ez annyira nem is zavarja.

Mert hát a modernnek nevezhető európai értékek ott kezdődnek, hogy felvilágosodás, annak meg az alapjaiban máig is eléggé feudális egyház sosem volt kimondott rajongója, nekik igazából (jó, a főpópák többségének) jobban bejön a vármegyés-főispános múlt, no meg a jelenben egyre inkább ezt megidéző rezsim, mint valami szabadelvű, szubszidiaritív demokratikus katyvasz. Ahol mindenki azt mondja, amit komolyan gondol, valami dogmatikus mantra helyett, sőt lehetősége van annak megfelelően cselekednie is, a dolgok nem a központban, hanem helyben dőlnek el, és a többség uralma nem jelenti automatikusan a kisebbség elnyomását. Szóval rémes egy ilyen liberális társadalom. Egy igazi bázisdemokráciára meg kábé ördögűzőt küldene sok vatikáni főkutya, ha már nekik szabadosság a kicsit nagyobb szabadság, bár legalább a főnökök már nem mindig és minden helyzetben tévedhetetlen, csak ex cathedra, de szerintem az is túlzás.

A hazai bíborosunk persze olyan füllel nézi a világot, meg olyan szemüvegen át hallgatja a főnöke szavait, amilyen a többségnek nem adatik meg, Szentisten István király, a pápa meg a Szűzanyám! bensőséges kapcsolatánál sajnos sokaknak fontosabb, hogy "úristen, mennyi is egy fél kiló kenyér meg tíz deka vaj?" Oké, abban is van valami vallásos mellékíz, csak sajnos pont kesernyés, és emelkedettség helyett lesújtottságot jelez, de hát nem lehet mindenki lelkes és rajongó kaotikus főpap, az ő valóságértelmezésével.

Laposság-potenciál, és a sokminden képlete

Unatkozó fizikusok kiszámolták, hogy a ha a Föld lapos lenne (mondjuk egy korong vagy téglatest) azt pont hogy nem éreznénk laposnak, miközben ezt a majdnem gömböt meg annyira, hogy az egészen ostoba összeesküvés-elmélet rajongók nem is hiszik el, hogy egy golyóbis. Mert ha lapos lenne, a gravitáció középre húzna (ezt ki lehet számolni, ilyen számokkal, képletekkel, meg gépekkel), a széleken meg egész megdőlve kellene állnunk, mint valami igen meredek hegyoldalon, ráadásul ritkás levegőben, ha már a gázok is középre gravitálnak, és hát ja.

Ez itt a gravitációs potenciál képlete a fentebb linkelt cikkből, van egy sokkal hosszabb változat is, bár szerintem már ez is büntető jellegű, és nem csak bölcsészeknek. De épp tegnap volt a matekérettségi, nekem mondjuk nem, hanem úgy harmincegy éve, és ötösre sikerült (az egyetemen a matematikai statisztika szigorlat szintén, és mindkettő meglepetés volt, főleg nekem), de ebből csak annyit értek, hogy betű-betű-szám-szám, és ménkű sok zárójel, lassan kezdek is aggódni, hogy matekból már többet felejtettem, mint mennyit valaha is tudtam. (Például anno ment a trigonometria, de ma a cosinusról annyi van csak meg, hogy az a hullámvonal, ami fönt kezdődik, valami koordináta-rendszerben.)

qubit.hu

Szóval a laposföld-propagandisták pont nem lennének laposföld.-hívők, ha lapos lenne a Föld, nekik egy ilyen gömb (igen, geolit) alakú bolygó kell, hogy aztán a síkságokat meg a tengereket járva/nézve megingathatatlanná váljanak meggyőződésükben, hogy de hát lapos ez, mint egy úthenger gázolta macska, ehhez képest a piaci lángos egy komplett Himalája-makett.

Szerintük amúgy eleve hülyeség a gömbszerűség-koncepció, hiszen hiába fúrnak bármilyen mélyre Amerikában, nem Kínába lyukadnak ki, legfeljebb találnak némi olajat, vagy nem, meg amúgy is, akkor az Ausztrálok most fejjel lefelé esnek le mindig a Földről? (Vagy felőlük nézve esnek fel.. vagy felőlünk? Na ugye, hogy zavaros ez!) Ráadásul az úgynevezett déli féltekén fordítva a nyár meg a tél, mint felénk,  rendes vidékeken, márpedig ha a föld egy forgó csaknem gömb lenne, elég rendszeresen úgyanúgy sütné a Nap minden részét, így eleve nem lennének évszakok. De mivel a Nap csak köröz a lapos Föld  fölött (és éjszakánként nem  lekapcsolja valaki, csak  más rész felett világít épp hétágra), és ugye Ausztrália nem a túloldalon van, csak a szélén, ezért hülyék arrafelé az évszakok, a mi középső régiónkhoz képest.

És az alábbi, fenemód hiteles térképen jól látszik, hogy mi van még eléggé a periférián? Igen, Afrika. Ezek után nem csoda ha az afrikaiak is legalább annyira szerencsétlenek, mint az ausztrál őslakosok, meg az egykori brit börtöntöltelékek leszármazottai, akikről azt gondolta az egykori birodalom, hogy nekik jó lesz ott a végeken is. nem fejjel lefelé, csak nyárias karácsonnyal, és júliusi sítúrákkal.

player.hu

A túloldalt is mindenki ugyanaz

A kormányhitű Zorigó szerint a pártvezér és kancellár, még hétfőn, a parlamenti kérdés-válasz cirkuszfesztivál keretében, "felmosta a padlót a baloldallal". Nos, ha a sértődött ám gőgös mellébeszélés felmosásnak számít, akkor a felcsúti egymagában egy takarítóvállallat. Még szerencse, hogy nálunk nincsenek liberálisok, zöldek, hungaronácik, de valójában még konzervatívok se, itt mindenki vagy felcsútista, vagy baloldali, azt' jónapot. 

Szólni kéne némely kormányhitű önjelölt véleményvezérnek, hogy feleslegesen libsiznek, liberóznak vagy libernyákolnak, itt mindenki, aki valamennyire nem rendszerkonform, az balos, tehát komcsi, tehát egy tök más, nem nemzeti diktatúrát építene, amit nem hagyhatnak az igaz hazafiak, a demokrácia-bontás az ő projektjük, és nem adják. Olcsón. De a nemzeti burzsoázia-alapú illiberál autokrácia gazdaságilag racionális, tehát önző, tehát vadkapitalista, azaz van az a pénz, amiért egy addig a nemzetből kiközösített tehátkomcsi balos is rúghat egyet a harmadik köztársaság hullájába. 

Egy Fletó nevű rózsadombi népvezér például meg is tette, olyan remekül volt korábban pártvezér és kancellár, hogy mára már csak az előbbi, működése ellenben ezt a mostani, feudál-kleptokratív izét okozta, nem is bírnak elég hálásak lenni nekik a felcsútista Belső Párt prominensei.

Plusz nekik is kényelmes ez a egyszerű, langyos dichotómia, hogy Pál utcai fiú vagy, vagy vörösinges,  Luke Skywalker vagy Darth Vader, Clint Eastwood vagy a bajszos statiszta, akit lelő préri ötödik percében. Egyszerű kérdésekre lehet egyszavas, de maximum tőmondatos válaszokat adni. Buzi-e vagy? Én nem, de! Kossuth Lajos azt üzente? Faszt! Többségben az ellenzékiek? Ja, Londonban.

És ezt az felettébb emelkedett, kifinomult és stílusos kommunikációt hívják mifelénk politikának. Hogy közügyek meg mifene, ugyan már! A közügyek a magánügyekből lesznek, elvégre magánemberekből áll a köz, legfeljebb annyi a különbség, hogy egyes állatok egyenlőbbek, azaz egyes magánemberek magánügye inkább közügy, mondhatni közebb, mint másoké. Ennek megfelelően kell jobban támogatni őket, állami megrendelésekkel, kisebb-nagyobb bankokkal, és mivel a sajátjára jobban vigyáz az ember, mint a közvagyonra, lehet, hogy kastélyokkal is, csak hogy legyen azoknak igazi gazdája. Mert a gazda szeme hizlalja a bankszámlát, nem választott képviselőin, hanem megbízható szolgáin keresztül.

Bozótos, nyalóka, sár, bor

Boron és nyalókán élt túl öt napot egy bozótosban egy ausztrál nő. Pedig csak annyi történt vele, hogy rossz irányba kanyarodott le, autóstul beleragadt a sárba, és az említett tápanyagokkal várta ki, míg megtalálták a rendőrök. Öt nap múlva ugyebár. Én viszont nem értem az egészet:

- Hogy lehet addig menni, és csak menni előre egy nyilvánvalóan téves útvonalon, míg mozdíthatatlanul bele nem ragad a sárba az ember személygépjárműve? Nem tűnt föl a nőnek, hogy esetleg ez nem olyan jó ötlet? Persze lehet, hogy autópálya-szerűen príma volt az út, és aztán egyik pillanatról a másikra, pár méteren belül jött az ázott futóhomokból képzett sár, ő meg süllyedt mint a Titanic, bár nem volt zenekar a közelben, amelyik ilyenkor is tovább játszott volna. (Az úgy volt tisztelet koncepciós perrendtartás, hogy Dömdödömmel fát vágni voltunk az erdőn, de olyan szerencsétlenül dőlt a fa, hogy Dömdödöm alászorult. Azt' ahelyett, hogy kimászott volna, idegileg összeomlott, mint a második ukrán front.)

- A hír szerint azért nem száll ki a kocsiból, mert egészségügyi problémáiból kifolyólag nem tudott. De vajon miféle egészségügyi probléma, amitől egyedül ki sem tud kászálódni abból az autóból, amit egyébként egyedül vezethet? (Arra tippelek, hogy talán mozgássérült, de ettől persze még érthetetlen a "meg sem állunk a bozótosig" hozzáállás.)

Érdekes módon a Twitteres kommentelők nem idegesítették magukat efféle kérdésekkel, ők csak dicsérték Victoria állam rendőrségét, hogy milyen jó munkát végeztek, meg örömködtek, hogy szerencsésen végződött a sajnálatos eset. Azt, hogy ez egyben érthetetlen is, egyikük sem tette hozzá. de hát így járok, ha kommentekben keresek válaszokat, miközben a hozzászólók csak kicsit egyszerűbb lelkek nálam, de pont annyira tájékozatlanok. Csak őket ez nem zavarja, nem érnek rá, vagy jól van beállítva a gyógyszerezésük.

A minek a napja?

Ma ünneplik a Győzelem Napját  a szovjet-orosz márnem köztársaságban, ami persze formálisan (de csakis úgy) még köztáraság, meg hivatalosan nem szovjet, de működésmódjában, világpolitikai hozzáállásában, no meg a diktátor kéjes álmaiban pontosan az.

Kafkai helyzet, hogy nagy katonai parádéval ünnepelnek akkor, mikor a hadsereg nem díszszemlét performáló része épp semmire nem megy a nyugatról megtámogatott ukránokkal, nem hogy győzelem nem látszik a horizonton, de az egész, lassan állóháborúvá merevedő vérontás vége sem.

Úgyhogy - jobb híján - marad a dicső múlt, az arrafelé, amúgy jogosan Nagy Honvédő háborúnak hívott második világégés emléke, a baj csak annyi (illetve dehogy csak, rengeteg baj van még), hogy a mai orosz hadsereg is nagyjából úgy próbál harcolni, ahogy nyolcvan évvel ezelőtt, csak az ma már nem működik.

Úgyhogy legalább is kétséges, mi frászt fognak ünnepelni ezek ott Moszkvában, de nincs kétségem, hogy majd Vlagyimir Vlagyimirovics beszédírói előállnak valami különösen szar újbeszél dumával (a duma itt kisbetű, szóval nem az orosz törvényhozás), én a helyükben párhuzamot vonnék az akkori, meg a mostani „nácitlanítás“ között, elvégre ez a barom szlogen is van annyira használható, mint az „Ukrajna demilitarizálása“, amire lecserélték.

A katonai parádé egyébként szerényebbnek ígérkezik a tavalyinál, elvégre a fiúk fronton változó minőségben teljesítenek, de parádésan semmiképp, sőt az Euronews szerint (a főbpróba alapján) az ukránok elleni agresszió jelképévé vált 'Z' betű sem lesz felfestve a felvonuló nagvasakra. Hát ja, kissé kínos lenne, hogy az "E jelben győzni fogsz!" helyett épp valami nagyon másról szól a királydrámának álcázott nettó tragédia előadása. de ez van, ha VV Putyin a rendező, miközben a színház vezetését lassan, de legalább a háttérben lassan átveszi a kínai kommunista párt. Csak a történelmi analógiák miatt, nyilván.

p.s. Az alábbi képnél pedig adódik a kérdés, ezek mi a faszér' mosolyognak? Oké a kép tavalyi (idei még nem lehet), de sok ok akkor sem volt vidámnak lenni, ehhez képest vigyorognak mint a vadalma. Gondolom kötelező volt, vagy simán csak rajonganak az elnökükért (vagy mindkettő), meg amúgy is jobb a Vörös téren, mint a fronton, már ha ezeket a díszcsajokat egyáltalán beáldozták volna, mondjuk Mariupolnál.

portfolio.hu

Nem elég misztikus a kicsit sem utópisztikus

Ufót látott a bulvársajtó III. Károly koronázásán, pontosabban szerintük másoknak volt (stílszerűen) III. típusú észlelésük, nyilván azoknak a lelkes alattvalóknak, akik túl sokat ittak és/vagy nem láttak még kötelékben repülő vadászgépeket. Pedig az ilyesmit "légiparádé" névvel illetik, amúgy érdemtelenül, hiszen csak elhúz néhány pusztításra optimalizált kerozinzabáló kötelékben, ami kábé annyira parádés, mint amikor Rozi néninek sikerül az Y-forduló a rutinpályán, úgy négy-öt X-re kihozott próbálkozás után.

Érdekelne viszont, hogy a tévéközvetítésben feltűnő titokzatos csuklyás kísértet, vagy mi, meg az Ufó(k) mellett mi mindent láttak még az alattvalók? Mert a koronázási bohóckodás misztikumához fájdalmasan hiányzott egy Conor McLeod villámlásos kardozása a skót felföldről, a Fej Nélküli Lovas villámlátogatása a gyarmatokról, de még Drakula gróf se dugta ki az orrát az egykori apátságból, mondjuk neki elégséges indok, hogy nappal volt. Plusz nem volt váratlan napkitörés, maja világvége, Y2K23, jégkorszak, cunami, meg ami még a filmekben szokott, de még a Hold se esett a lordok és lédik fejére, nem mintha utóbbiak a hülye kalapjaikba észrevették volna.

És annak sem járt után a Dájli Májli (vagy hogy kell hívni a kiejtését), hogy első és második Károly koronázásakor, esetleg első K. lefejezésekor voltak-e ufók, mert gondolom akkoriban is ittak rendesen az angolok, legfeljebb koboldokat láttak nem repülni, mert azt még fél hordó sör után sem bírta elképzelni a tudatalattijuk, hogy a madarakon kívül bármi más képes lehet a repülésre. Hisz Csárlsz Károly lefejezése 1649-ben volt, a fia meg 1660-ban vette vissza családi kezelésbe a trónt (Stuart-háziak voltak ezek mind), amit aztán az öccse örökölt meg, aki II. Jakab néven volt King Dzsémsz, de csak egy pár évig.

Valamelyikük igazán visszajöhetett volna kísérteni kicsit, emelendő az alkalom ünnepi fényét, mert ez itt nem tűnik különösebben királyinak, inkább valami udvaronc lehet, aki Halloweenre halálnak öltözött, azt' úgy maradta gintől:

Persze az is lehet, hogy egy élien, ő jött az Ufóval, csak a Westminster környékén, nem meglepő módon, pont nem talált parkolóhelyet, mire meg végre befutott, már ült a helyén egy másik idegen, talán a kék szín egy különösen intelligens árnyalata, egy prizmába vetítve. Egy olyat meg nem lehetett csak úgy félrelökdösni, a fotonokon ugyanis közismerten nehéz fogást találni, az absztrakciókon meg még nehezebb.

Egy érdekesen szabad fazon

"Többet ér elégedetlen embernek lenni, mint elégedett disznónak. 

Többet ér elégedetlen Szókratésznek lenni, mint elégedett bolondnak."

Napra pontosan százötven évvel ezelőtt halt meg John Stuart Mill, aki filozófus volt, némileg közgazdász (mint a tizenkilencedik század elég sok filozófusa), és az angolszász liberalizmus első nagy modern klasszikusa, persze ott és akkoriban, mikor a 'liberális' kifejezésből nem csináltak még szitokszót magabiztos és félművelt bunkók.

Mill meglepően nyitott személyiség volt, főleg ahhoz képest, hogy gyerekkorában nemhogy a játszótérre nemigen járhatott, de iskolába se nagyon (jobbára  magántanuló volt, a szintén filozófus und közgazdász fater kreálta szellemi és szociális karanténban), önállóan gondolkodni viszont hagyták.

Tőle származik az a liberális alapvetés, hogy az egyén szabadsága mindig mások szabadságának határáig terjed, azaz mindent szabad, amivel nem gázolsz másokba. És mivel azokkal a másokkal is ugyanez a helyzet, tolerálni kell a felső szomszéd furcsa napirendjét, ideggyenge kutyáját vagy vitatható zenei ízlését, de beszólhatunk neki, ha a fejünkre hamuzik, miközben épp kinézünk a konyhaablakon. Szóval nem szeretni kell, csak elviselni. Ezt ma úgy fogalmazná meg egy online női magazin béna gyakornoka, hogy az is hülye, aki más baromságai miatt idegesíti magát, az idegeskedést ugyanis a konkrét vagy szimbolikus agresszióra kell tartogatni.

npg.org.uk

Mill e mellett komolyan vette a női jogokat, főleg a választójog kiterjesztését (a 19. század közepén!), olyan haladó alakokkal is kapcsolatban állt, mint Florence Nightingale, vagy a saját felesége, Harriet Taylor, akivel amúgy több mint húsz évig volt a fene tudja milyen kapcsolata, de csak az után vehette el, hogy a nő megözvegyült. A nők választójogából persze akkor, mikor hősünk egy darabig parlamenti képviselő is volt, nem lett semmi (csak 1918-ra szüfrazsettelték ki maguknak a mozgalmárok), de a JSM munkássága azért maradandónak bizonyult. Bármit is böffentsenek ki bézbólsapkájuk alól a trendi, félműművelt, önjelölt véleményvezérek. A nemzeti bunkók.

"Az önvédelem az egyetlen olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek - kollektívan vagy egyénileg - joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába. Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben - akarata ellenére - erőszakot alkalmazni: mások sérelmének a megakadályozása."

Érzelmi hullámvasút kezdőknek

A Joyride (magyarul asszem Utazás Joy-jal) egy tavalyi, nagyjából ír dráma, amit én csak idén láttam, de hát a letöltős oldalak néha jelentős fáziskésében kalózkodják föl a filmeket. Ezt a konkrét darabot azért néztem megtekinteni, mert az egyik főszereplője Olivia Colman, aki a kedvenc színésznők közé tartozik, már a Rev. című dramedy-sorozat óta. (Egyébként is, velem egy évben és egy hónapban született, szóval abszolút kortárs, bár neki azóta van egy Oscar-díja, én meg alulról szagolom a létminimumot.)

Itt Colman a címszereplő, a kissé depresszív, közepesen mizantróp és meglehetősen szarkasztikus középkorú nő, mozgalmi nevén Vodkatonik, aki épp szült egy gyereket, és gyorsan szeretné is lepasszolni a húgának, hogy leléphessen Spanyolországba. (Igazából fogalma sincs ki a gyerek apja, azt se gondolta, hogy ennyi idősen egyáltalán teherbe eshet, és a maga számára is nyilvánvaló módon nem egy ideális anya.) Viszont bealszik egy taxi hátsó ülésén, a taxit ellopja egy tinédzser srác, akit épp tapos az élet. Miszerint az anyja meghalt rákban, az apja egy érzelmes pöcs, de pöcs, lenyúlná a helyi kocsma jótékonysági rendezvényén  a családnak gyűjtött pénzt, mire a srác lenyúlja a fatertól, és meglép az említett taxival. Meg Joy-jal és a csecsemővel. És akkor innen indul egy road movie, amire pont ráhúzható az összes, a műfajjal kapcsolatos közhely.

rottentomatoes.com

Mert a külső utazás persze egy belsőt is jelent, nyilván nem az emésztőrendszeri értelemben, hanem hogy jellemfejlődés meg hasonlók. Két igen nagyon különböző ember lassan megszokja egymást, és ha nem is csiszolódik össze egyből, de az első fél óra után már nem akar az autó csomagtartójába csukni senki senkit. A néhányadik autónál mondjuk ez már nem is menne. Sőt, a kezdeti kölcsönös bazmegelés után a végére már csaknem intim, érzelmes beszélgetéseket folytatnak, pedig a srác csak véletlenül rabolta el a nőt, aki viszont csak érdekből tartott vele, mert az láthatóan tud bánni a gyerekével, ami neki nemigen akar menni. Aztán ehhez képest lesz valami átutazó anyaszerűség a a fiú mellett. Vagy nem is annyira átutazó...

A nagy joyride közepette azért előkerül a fiú ambivalens faterja is, érzelmileg bonyolódnak a szálak, magány, anyaság, elveszettség, pánikszerű menekülés hullámvasútján utaznak a főszereplők. egyikük sem jó ember, vagy nem különösebben, de nem is rossz, csak olyan esendő, szerintem ezt a szót szokták használni az efféle figurákra. Olivia Colman meg piszok jó színész, itt másfél óra alatt van vagy tucatnyi árnyalata a karakterének, és mindegyik hihető, hisz ő is csak folyamatosan ingadozik mint a téesz kapujában a középparaszt. (Egyébként szerepe szerint nem földműves persze, talán ügyvéd, bár első megnézésre ez nem volt tuti biztos. Majd a másodiknál.)

Szóval jó film ez, pont annyira érzelmes, amennyit egy magamfajta kiábrándult és cinikus alak is elvisel, elég súlyosan drámai, hogy nem legyen belőle valami szirupos limonádé, és van benne annyi humor, hogy ne forduljak be tőle teljesen. Ja, és piszok jól a zene. Ír. Ami azért enyhít a happy end közhelyességén, már ha nem jó az úgy, ahogy van.

decider.com

Informatív díszes nyomasztás

Az egész tegnapi koronésön cuccban a legszórakoztatóbb az volt, hogy mivel legtöbbször nem akadt sok látnivaló (vagy vonultak valahová, vagy énekeltek valamit, lassan illetve hosszan, de mindig díszesen), jobb híján szakférfiak és szaknők szakértettek szakstúdiókban, csak hogy egész biztos unalomba fulladjon az úgynevezett közvetítés. Elég lett volna egy dinamikus, három perces trailer, a főműsort eleve kár volt leforgatni. (Én hülye meg eddig azt hittem, hogy egy focimeccs, na az unalmas, nem is bírtam végignézni egyet sem életemben, pedig egy királyi esküvő, temetés, koronázás háromszöghöz képest lehet, hogy egy akciófilm.) A dramaturgia meg nagyjából annyiból állt, hogy „A királyt most felkenik a szent olajjal, nálunk pedig egy kis reklám!“ Egy krumplialakú uralkodó, egy limitáltan dobozolt mekis hamburger, egy karórépa formájú királyné, egy hüvelykúp és krém, egy miatyánk és egy divatszakértői referátum Franctudjaki hercegnő ruhájáról. Csak hogy ne aludjunk el végleg.

Izgalom nagyjából annyi akadt, hogy mindenki azt találgatta, hogy akkor a Herri herceg ott-e lesz-e az erkélyen-e az integetéskor? E? Tudja fene, nem vártam meg az integetéskort, gondolom olyan lehet, mint a kőkor, vagy a bronzkor, csak ez a mediatizált változat, pattintott, később meg csiszolt integetésekkel csinálnak a törzs öregjei látszást, az ősök szellemétől rájuk hagyott erkélyen. Az erkély ugyanis szakrális hely, Herri herceg pedig kiközösítette magát a klánból, ő már az áldozati vadszarvasdisznóból sem ehet egy asztalnál. Persze lehet, hogy ott volt, csak épp azzal a feltétellel, hogy nem látszhat, úgyhogy az LA-be tartó repülőgépről integetett skype-on a főkomornyik tabletjére. Elvégre ha már nem a kőkorban élünk...

A szakérők egyébként olyan fontos dolgokra hívták fel a figyelmet, mint hogy a körforgalom az körforgalom, a szolgák a palotában nem vegyülnek a királyékkal vagy hogy a hintó azért állt meg az udvaron, mert megérkeztek. Szóval egy kicsivel kevesebb az esélye, hogy hülyén halok meg, pedig valahogy meg kell, de legalább láttam már körforgalmat tévében is, nem csak itt a környéken a mindenhol, bár pont azt a képernyőn szintén sokszor láttam már élőben, viszont jó tudni, hogy még megvan.

Bár igazából nem izgultam pont ezen, viszont letöltöttem valami klausztrofób-disztópikus minisorozat első két részét, ha már a rojális ceremóniákat nem találtam elég nyomasztónak.

musoron.hu

Hála adó

A Felcsútok Géniusza hatvanadik öregedési évfordulója (régiesen: születésnapja) okán "hálaadó szentmisét" celebrál majd a római kaotikus atya, aki már korábban is Isten ajándékának titulálta a pártvezér és kancellárt, amúgy meg időnként a neohungaristák rendezvényein is szok szónokolni, nyilván a felebaráti szeretet jegyében.

De hogy mi a lótúró az, amiért hálát kéne adni a kövér döbrögiért, azt nem tudom, felőlem persze azért mondanak misét mindenféle  múltba zakkant papok, akiért akarnak,  csak érthetetlen az ügy. Annyi sokkal rendesebb, jobb ember van ebben az országban a felcsútinál, sőt az is biztos, hogy megszámlálhatatlan nála jobb jobb keresztény. (Azt nem írom, hogy katolikusok, formálisan elvégre a főnök is református, bár egy vatikáni audiencia, vagy valami bíborossal elköltött munkaebéd bármikor előhozza belőle a látens pápistát, biztos túl sokat van az egykori karmelita kolostor főhivatal-irodai kisugárzásában.) Plusz a vonatkozó egyház is kellően illiberális, különösen felénk, ahol a felsőpapság nagy része lelkes örömmel táncolja körbe a kétszáz éve már nemzetinek nevezett törzsi totemeket (vagyis nem túl egyetemes, azaz katolikus), és nagyon nem mellesleg, a főminiszter által teljesen leuralt állam annyi pénzzel tömi, hogy nézni is tereh. (Ez lehet részéről az egyházak felé a hála adó.)

Közben háttértévéztem a londoni koronázást is, de ott is mintha mise történt volna. Sőt, az történt, merthogy az egész cécó úgy nézett ki, hogy tokkal-vonóval lejátszottak egy komplett anglikán istentiszteletet, és az előadás bizonyos pontjain meg beillesztették a koronázási rituálékat. Olyan unalmas volt, amilyen csak egy ilyen szertartás lehet, de legalább magukhoz képest gyorsan lezavarták, alig bírtam kirakni két, 300 darabos online puzzle-t, és mire felnéztem, már vége is volt.

Ámde. A harmadik Csárlsz (ha már - többek között - nem India császára) legalább az anglikán egyház feje, szóval esetében indokolt a templomi felbuzdulás, de még ő is arra tett esküt, hogy szolgálni fog, és nem őt kell szolgálni. (Ja, egy fun fact: ő az első diplomás uralkodó azon a trónon.)

Na ez az, ami a mi tájjellegű döbröginknek nem megy, ő csakis a saját hatalmi érdekeit szolgálja, és ezt várja az összes hűbéresétől und alattvalójától, ebben a sorban pedig ott a legtöbb egyház is. És bár a kövér téeszelnök-jellegű bácsi semmilyen hivatalos egyháznak nem feje, de az említett hűbéresek és önkéntes-lelkes alattvalók alkotják az ország per pillanat legnagyobb szektáját. Hogy ezért aztán egy katolikus pap tart hálaadó misét, az akár furcsa is lehetne, de itt, Abszurdisztán-Hátasztán határán, ez az régi agyrém az új normalitás. 

Alternatív ellenvalóság-várás

Amióta észrevettem, hogy kopaszodom, nagy bajom nincs a dologgal, főleg csak a hajam szála görbül, de rájöttem, hogy a helyzetnek két ellenszere van: a bézbólsapka, meg a nem nézni tükörbe. Utóbbiban csak a jövőm lassú bekövetkeztét látnám. Így viszont majdnem úgy érzem magam, mint egykor, a tovatűnt ifjúság mámoros napjaiban, csak boroskóla nélkül. A korral járó szellemi lepasszolódás elintézi, hogy egyre ritkábban legyen szükségem szerekre, tudatállapotom az idő nagy részében már magától módosul, biztos valami védekező reakcióként, a valóság nevű  idegesítő fertőzés ellen. Mert a valóság kellemetlenül viszket, kiütéseket okoz az arcomon, fáj tőle a lábam, és újabban a valóság az éjszaka közepén zavar ki pisilni.

Azt hiszem, be kéne tiltani a valóságot, hisz az élet nevű szimuláció is abban zajlik, az élet meg bonyolult, és még a nagy dózisú cévitamin se gyógyítja, még fokhagymával se! Így aztán a végén mindenki belehal, de párezer évenként csak egy-egy fazon támad fel, úgyhogy hiába mondja, hogy az életnek nem lényege, hogy a végén mindig elpusztulunk, csak kellemetlen mellékhatása, ez a többségek nem opció. Így ez a többség igyekszik egyszer élni, bármit is mondanak fura nézésű indiai guruk arról, hogy hát öregem, annál sokkal többször. Egyszer élnünk pedig úgy kell, hogy az ember csak létezik bele a mátrixba, de nem úgy mintha nem lenne holnap, hanem mintha csak az lenne. Elvégre már a Lajos ( a tizenötödik, és francia volt) megmondta, hogy utánunk a vízözön, szóval ne nézzünk hátra, mert minek, úgyhogy ebből a perspektívából pont csak holnap van. Vagy legalább is csak annak van értelme.

A holnapban pedig rendszerint csupa jó dolog van, mert bár hosszú távon még mindig mind halottak vagyunk, de a hangsúly azon van hogy hosszú távon. Még hosszabb távon amúgy az ősrobbanás (gyerekeknek és tévéfüggőknek: Nagy Bumm) visszacsinálása zajlik majd, hogy az eposzi neve Nagy Reccs vagy Nagy Csend lesz, azt már úgysem látjuk, hacsak nem a zavaros tekintetű indiai guruknak van igazuk mégis.

A holnap tehát arról szól, hogy végre nem kell majd aggódnunk a holnap miatt (ami ma még holnapután, de holnapra ugye holnap lesz, ez az ész csele és az idő relatív trükkje), lesz szőlő meg lágy kenyér, kiugrunk végre a nagybőgőből, szusit reggelizünk délelőtt tízkor, közben nézzük a tévében, ahogy a bunkó szomszédot alázzák a Maunika (Balázs, Ildike, Sándor , József, Benedek) Sóban, vastag űroperákat olvasunk, és valami cég nagy összegeket utal ezért minden hónapban.

Addig is ki kell bírni valahogy, akár fél lábon is (a másik kellhet még később, ha beütött a Paradicsom, nem a kisbetűs persze, azt nem várjuk annyira), hisz erről szól minden vallás nagy elbeszélése is. Szenvedj kicsit ma, holnap majd dejó lesz neked ettől, hát lehet hogy nem pont itt, de a mennyek országa fasza hely, direkt a holnapba tekintő, most még szenvedőknek. Isten országának ugyanis az a lényege, hogy antitézise annak a béna (gondolom valami túláramtól bekarmolt, kozmikus mesterséges intelligencia által generált) virtualitásnak, amit valóságnak érzékelünk. Nem tévesen, feleslegesen csupán.

Ki őrizte az őrzőket?

Tényleg nem nekem valók a képregényfilmek. elvégre képregényeket is csak gyerekkoromban olvastam, gyakorlatilag bármit, amihez hozzáférhettem, de mint rendes könyvmoly, tizenkét-három évesen már inkább vaskos Dumas-regényeket fogyasztottam. Időnként Verne-t.

Filmben meg mindig is őszintén utáltam a képregény-adaptációkat, ami rajzolva még elmegy, az élő szereplőkkel, valami nagyívűen ostoba történetebe tekerve simán csak szar. Engem nem hat meg, hogy a Vaspókbatmanember meg Doktor Háromiksz Kiejthetetlen hogyan verik egymást tőböl kicsavart felhőkarcolókkal, vagy kinek a szuperképessége, hogy fekete-fehérben lát, hall és beszél vagy hogy közelről is képes figyelmen kívül hagyni bármit, ami kókuszos. Ráadásul ezek a sorozatban, futószalagon gyártott, fókuszcsoportokon tesztelt, tizenkettő egy tucat mozgóképipari  izék mára már annyira nem filmek, a szó hagyományosan kulturális értelmében, hogy nálam eleve a radar alatt maradnak.

Két kivételt próbáltam tenni. Az elsővel elbuktam, a Valerian és az ezer bolygó városa című műegész lehet, hogy Luc Besson gyerekkori álma volt, de nekem három nekifutásból sem sikerült végig bírnom, úgyhogy elengedtem. A másik kísérlet A galaxis őrzői volt, csak mert viccesnek találtam a rosszmodorú, ám erősen felfegyverzett mosómedvét, aki persze bárkit kész volt kibelezni, aki lemosómedvézi. Kábé nem komolykodták túl az egészet, talán ettől volt nézhető, mert bár az első részt kicsit untam, a másodikat másfélszer láttam, ami egy ilyen marveles(?) darab esetén egyéni rekord. (Jó, anno Tim Burton második Batman-filmjét is bírtam, de az rohadt régen volt, meg az nem igazi képregényfilm - a későbbieket eleve elkerültem - hanem egy gótikus látomás arról, de ótvar egy hely is ez, itt bárhol.)

Ehhez képest a tavalyi karácsonyi epizódot nem bírtam húsz percnél tovább, pedig talán egy óra lehet maximum, a mostani harmadik részt meg kábé fél óra után adtam fel, ami egy két és fél órás cucc esetén arányaiban még az előzőnél is szánalmasabb. Unalmas, önismétlő, sablonos, és buta mint a sár, ami elsőre vicces volt, és másodikra kapott egy kis csavart, az itt már félálomban, rutinból lenyomott formagyakorlat. (Csak a zene jó még mindig.) Amire felesleges ennyi időt elpazarolni, ennél csak jobb időtöltéseket találhatok itthon, szinte bármikor. Észrevettem például, hogy lyukas a bal lábamon a zokni, úgyhogy inkább azt vartam meg, később porszívóztam, főztem teát, és Kantot olvastam, már megint, visszaesőként (A filozófiában újabban meghonosodott előkelő hangnemről). Nos, Kant nekem néha majdnem annyira zavaros, mint egy képregényadaptáció, de egyrészt itt könnyebb vissszatekerni, hiszen könyv, másrészt meg jellemzően érdemes, mert a szerzőből kinézzük, hogy van valami tényleg érdekes (ritkábban: fontos avagy lényegbe vágó) mondanivalója, a dolgok állásáról.

Ezzel szemben a galaxis őrzői mindössze annyit tudnak, hogy már megint meg kell menteni az egész rohadt világot, úgyhogy - de meglepő! - össze kell rántani már megint a csapatot, mert bármekkora is bír lenni egy ilyen galaxis, valahogy mindig csak ugyanaz a néhány nagypofájú képes megmenteni, párszáz millió csillag bolygóinak szerteszét lakói közül nincs más, ki alkalmas lenne rá. Na, ez a végtelenül primitív alapállás (meg az ehhez hasonlók), amik annyira irritálnak ezekben az óvodás lelkületű mítoszpótlékokban. De legalább erre rájöttem fél óra alatt...

Ja, valahogy így éreztem magam... (port.hu)