Csütörtökmondás

Ma van csütörtök tizenharmadika, ami annyival rosszabb péntek tizenharmadikánál, hogy csütörtököt mondunk. De legalább nem mészárolj le az embert holmi horrorfilm-szereplő, aki persze eleve nem mészárol. Mert a mészáros és hentes is, vagyis nem csak gyilkol, de fel is dolgoz későbbi fogyasztás végett, ami a horroros sorozatgyilkos elkövetési módszerére nm jellemző, ő előre megfontolt szándékkal elás, vagy különös kegyetlenséggel otthagyja maradványaid a francba.

De mondom, mindez nem aktuális, hisz csütörtök, péntek tizenhárom legközelebb októberben lesz, szóval akkor kell majd aggódni (az amúgy régebbi gengszterrep klipekben kötelező elemként megjelenő) testelásás miatt.

Ma viszont csak olyan dolgok történtek hetvenpár-nyolcvannnemsok éve, hogy születtek híres űrkapitányok moziban látható űrös dokumentumfilmekből, mint Patrick Stewart meg Harrison Ford ( Millenium Enteprise meg a Starwars Falcon főpilótái, vagy mik), plusz a bűvös kockáról elnevezett Rubik Ernő, aki egyszer rég még popsláger is volt, csak minek. Mondjuk egyik sem kifejezetten peches alak, pedig volt átlag nyolc évtizedük elszúrni az életük, azt' mégse, hiába na, ennyit ér, ha az embernek péntek helyett csütörtök tizenharmadikán van a születésnapja.

Már csak arra kellene rájönni, hogy ellenben a péntek tizennegyedikének van-e valami specialitása, már azon kívül, hogy az egy nap csúszás miatt épp megússzuk a mészárlást. Nos, a wikipédia szerint holnap született nyolcvannégy éve Karel Gott, a csehszlovák táncdalfesztivál, akinek arrafelé biztos több dala is ismert, a világ elenyésző összes többi országában viszont csak egy, amit nyilván mindenki un már, aki elmúlt tizenegy éves. Bár a mostani kiskamaszoknak szerintem van akkora szerencséjük, hogy nekik már nem jön szembe.

Basszus, ez így is nagyon gagyi, bár nem hallgathatatlan.

Élősegélyvonal

Holnap lesz a 38. évfordulója a Live Aid koncerteknek, amiket tényleg többes számba kell emlegetni, mert kettő volt belőlük, az Atlanti-óceán két felén. Az egyik ugye Londonban, még a régi Wembley stadionban, a másik meg Philadelphiában a JFK stadionban, és ez afféle segélykoncert volt az afrikai éhezőkért. Állítólag nagyjából másfél milliárd ember nézte az élő közvetítést, köztük a 11 éves önmagam is, sőt én fel is vettem.

Videónk az még nem volt, de a kazettás magnómat rádugtam a Videoton tévére és a hangot azért rögzítettem, több kazettára. Ennek következtében egy jó darabig úgy hallgattam (szigorúan monóban) Queent,  Dire Straits-et, Phil Collinst, Stinget meg Mick Jagger és David Bowie duettjét, hogy azt előtte Baló György konferálta fel, de szerencsére a számokba csak ritkán dumált bele.

Akkoriban kis híján még Elton John is tetszett, pedig amúgy évtizedek óta ki nem állhatom, de 11 évesen az ember még tényleg gyerek, és a Dolly Roll a kedvenc zenekara. Persze akkor még nem sejtettem, hogy már  nem sokáig, tizenkét évesen már a Queen volt az első, tizenhárom évesen meg beütött a metál, főleg az Iron Maiden meg a korai Metallica.

De a Live Aid a nyolcvanas évek közepén tényleg egy világra tárt ablak volt, hogy a szar hazai táncdalfesztiválokon kívül milyen remek zenék és elődók vannak nyugaton, akikről én akkor még alig. Hallottam, tudtam, tapasztalta bármit, de onnantól bezzeg. Egy darabig még mindig nem sokat, de az igény már feltámadt, és nem lehetett visszagyömöszölni a szellem palackjába.

Nehezen vonszolja magát a sáska

Komolyan nem értem magam, miért olvasok már kora reggel kormányhitű sajtót, mikor tegnap épp vettem kávét, reggelre főztem is, szóval a vérnyomásom eleve nem lehet alacsony, nem kell nekem a kétbites propaganda. Ugyanakkor persze még mindig szórakoztató, ahogy például az origó (mikor nevezik már át marginálra?) címlapján lassan másfél éve mindjárt összeomlanak az ukránok. Igazából csak azért megyek oda, hogy megnézzem, össze vannak-e már? Omolva. Meg hogy ki van-e már törve a világháború?

Persze ha alternatív valóságra vágyom, mégis inkább sci-fit olvasok, mondjuk Philip K. Dicket, ő követte el anno, a ma már klasszikus regényt, miszerint Az ember a fellegvárban (The Man in the High Castle). Ami ige régen jelent meg, pontosabban 61 évvel ezelőtt, amikor még én sem éltem, sőt még anyám is igencsak gyerek volt, de már elég távolságra volt a világ a második világháborútól (a harmadiktól a hatodikig az már nekünk jutott, ha hiszünk a felcsútista szekta anonim betűipari betanított munkásainak) ahhoz, hogy el lehessen gondolkodni, mi lett volna, ha?

Például ha a németek meg a japánok nyernek, az Egybesült Állatokat (régebben: JúEszÉj) meg szépen felosztják egymás között, így annak egyik felében, konkrétan a nyugati parton a szamuráj (időnként jakuza) mentalitás, a másikban, a keleti oldalon meg a németesen precíz nácizmus a menő. És a kettő között van valami kvázi-független USA-maradék, kábé mint nálunk a török hódoltság idején a Magyar Királyság.

De ebben a fura világban létezik egy könyv,  a jelen poszttal azonos című, amiben viszont minden másképp történt, azaz a szövetségesek nyertek '45-ben. Ennek megfelelően be is van tiltva jól, a szerző meg abban bizonyos fellegvárban bujkál, nagyon vidéken.

Itt szerencsére még nem tartunk, mert bár a magyar média is erős a jelenkori történelem (igen, ilyen is van) relativizálásában, meg az alternatív univerzumok generálásában, de betiltani már nem igazán lehet semmit. Dick annak idején még nem láthatta előre az internetet, mi viszont már tapasztaljuk, hogy ott mindig elfér a valósággyártással szembemenő tényszerűség is. Nem csoda, hogy egy rendes, törekvő és szorgalmas diktatúra rendszerint be is tiltaná a netet, úgy en bloc, na nem mintha erre sok esély lenne, mondjuk Észak-Koreán kívül. Vlagyimir Vlagyimirovics is valami ilyesmit szeretne (hogy csak a sok kis ottani zorigó nyomhassa a Kreml agymenéseit), de neki már nem megy, legfeljebb korlátozni tud ezt-azt, meg alternatív felületeket létrehozni, lásd a VKontakt című orosz fészbukot. De az ember a fellegvárban ma már inkább egy blogger egy külföldi szerveren.

Ezzel a borítóval nálunk már fóliáznák a könyvesboltokban. Fekete fóliával.

(hu.wikipedia.org)

p.s. Ja, a fellegvárasból készült egy sorozat is, de senki ne nézze meg, ha eddig nem tette, kiemelkedően pocsék egy semmiség, egyszerűen neméri meg a ráfordított időt én is feladtam két epizód után.

Nyaralás vs. utazás

Nyaralás helyett idén is útikönyveket olvasnék ha lennének olyanjaim. de nincsenek. A nagy patagóniai expressz, vagy valami hasonló címűt már olvastam, más meg nem nagyon van. Pontosabban van egy hetvenes-nyolcvanas évekből származó Nagy-Britannia útikönyv, ami már nem igazán aktuális, nosztalgikus meg nem bírok lenni vele kapcsolatban, akkoriban nem jártam még arra. Van egy Ausztria is, de párszor voltam Bécsben, egyszer Grazban, azt' annyi, nekem aztán írhatnak Salzburgról meg az alpesi sízésről, annyi közöm van hozzájuk, mint Makó Jeruzsálemtől, és kétszer kalandoztam Burgerlandben de nem ettem burgert, bár a sör jobb volt  a határ túloldalán lévőnél.

Viszont életemben már kétszer is vettem útikönyvet. Egy National Geographic-féle londonit (azt tök véletlenül használtuk is Petrával, jó párszor), meg egy barcelonait, fura mód pont pár nappal az előtt, hogy Barcelonába repültem, just for fun, főleg. Az viszont nincs már meg, mert elhagytam Barcelonában, rögtön a második nap délelőttjén egy kávézóban. Később a Sagrada Familia-ban vettem egy Sagrada Familiás, angol nyelvű kötetet, de az nem volt ugyanazt, például a Sagrada Familián  kívül egyetlen másik templom sem volt benne, a jó éttermekről már nem is szólva.

Úgyhogy maradnak az útifilmek, de azok meg nincsenek a tévében, az állítólag ismeretterjesztő csatornákon is vagy ufók vannak, vagy állatorvosok, esetleg szőrös-büdös pasik viharos tengeren tonhalat halásznának, csak helyette a kamerába káromkodnak inkább. A jutyúbon meg lusta vagyok keresni, plusz a hülye algoritmus mindig elém dob valami érdekesebbet, úgyhogy videón sem virtuálutazom.

Ami lehet, hogy nem is baj, elvégre a nyaralás lényege széles néptömegek számára nem az, hogy utazzanak, hanem hogy az utazás által ott lehessenek egy-két hétig valahol, ahonnan nem kell kimozdulniuk. Az utazás ebben az összefüggésben csak szükséges kellemetlenség, kicsit ki kell bírni, hogy aztán lehessen dögleni naphosszat a strandon, sörözőben, hotelben, hüttében, sürgősségin. Így hát az utazás már rövidebb középtávon is nemutazáshoz vezet, de akkor meg mire föl? Nem lenne egyszerűbb itthon maradni, mint például én, aki minimum tizenöt éve nem nyaralt? 

Oké, őszöltem és tavaszoltam eleget, városnézős anglománia által, meg a fapados légitársaságok akciós kegyelméből, csak ott mindig pont a menés volt a lényeg. A meg nem állás morális esztétikája, az élményracionális számítás, meg a rohamturizmus szenvedélye. Szóval ezek az utazások nem csak azért nem voltak nyaralások, mert nem nyáron történtek (igazából még arra is volt egy-két példa), hanem mert nem volt bennük döglés, csak a népies szólás, hogy majd pihenünk a sírban, ha hazaértünk, esetleg a repülőn, de odáig tolni kell a programot.

És még élveztem is, sőt talán ma is élvezném, de abba ma már beleőrülnék, hogy két hétig napi szinten heverni valami vízparton. Mondjuk ez a veszély pont nem is fenyeget, jó ideje már.

És akkor a világ egyik legindokoltabban alulértékelt punkzenekara, csak mert ők a punk turisták, mind a 17(!) jutyúbos feliratkozójukkal.

Bokavillantás

Aztat dobja elém a Májkroszoft böngészője, ami egyúttal valami önkéntes hírgyűjtőként is működik, szigorúan a bulvárszemét vonalán, hogy. "Marics Peti megmutatta törött bokáját". És szerintük ez egy hír! Nos, ha maradunk a definíciónál, a hír attól az ami, hogy van valami újdonságértéke, de az kell, hogy legyen valami közöm a témájához. Ha ugyanis, minden elem új számomra, akkor az nem hír, csak kommunikációs zaj, színtiszta redundancia, hisz ha nem tudom kiről szól a hír, és miért kellene, hogy ez engem érdekeljen, annak nyilván az az oka, hogy rohadtul nem érdekel.

Eleve nem tudom hogy ki a frász az Marics Peti, egyáltalán miért legyen nekem Peti, mikor Péterként sem tudok róla semmit,  nem is vagyok rá kíváncsi, úgyhogy nyilván nem fogom becézni. Amúgy meg senki törött bokája nem érdekel, legalább is nem annyira, hogy nézegessem. Egy ismerős esetén persze megkérdezem hogy viseli a dolgot, meg hogy gyógyul-e rendesen, de vadidegenek bokatöréséhez tényleg semmi közöm. Asszem elég sokan törik el valamilyüket naponta csak ebben a lángoktól ölelt geopolitikai realitásban (régebben: országban), csak ők nem valahányadvonalbeli celebszerűségek, így nem írja meg őket az internetes világháló trash-szekciója.

Sok-sok évvel ezelőtt nagyot ment valami nyomtatott bulvárlap egy "cikkének" címe, mely szerint "Pokrivtsák Mónika majdnem elejtette mobiltelefonját!" (Az illető csaj valami korai kertévés arc volt, talán az Ertéelen vezetett bugyuta betelefonálós vetélkedőket, aztán stewardess lett, vagy talán már előtte is az volt, most meg Floridában házas. Aminek persze az égvilágon semmi jelentősége, de ne hiába nézzem már meg miatta a wikipédiát!)

Törött bokákat viszont régen nem villantottak (igen, a viktoriánus Angliában a nők még ép bokákat se, nehogy feleslegesen felizguljanak tőle a kanos pasik), mostanában jött divatba, hogy bármiféle celebek szinte hencegnek háztartási és munkahelyi baleseteikkel. Képeket posztolnak, ahogy begipszelt bármivel fekszenek egy kórházi ágyon, és vigyorognak mint a vadalma, mintha legalább is lenne miért. (Oké, biztos van, például az úgynevezett "rajongók" rajongva aggódó kommentjeinek áradata.) A hülye fodbalista, aki a kezét töri el nagy gólörömében vagy az X-faktor születik poszt-táncdalfesztivál sokadik helyezettjének pasija, akinek szex közben elgörbül a pöcse, de aztán a sürgősségin megtudja, hogy nem tört el, mert nincs is benne csont.

Ennyi kulturális tartalom után nekem már csak valami indokolatlan (ska)punk hiányzik, pontosabban a celebbulvár hírek után nagyon is indokolt az ilyesmi fogyasztása, ha egyszer inni már nem iszom.

Elhatár, szakmai, agyarság

A Magyarságkutat (he-he) Intézet mostani vezetése megtagadta a 2020-as keltezésű rémesen ócska animációs filmecskét, amit a pozsonyi csatáról performáltak az alkotók. Mondván, hogy ezt a borzadályt még az előző vezetés rendelte meg, és nélkülözi szakmaiságot. (meg úgy néz ki mint egy húsz évvel ezelőtti videojáték, amit akciós cédén árulnak már a teszkóban.)

Nyilván mert a filmben egy kurva szó sem esett arról, hányszor is csavarodott  a magyarság DNS-e a Szíriusztól idáig, plusz bűnös hanyagsággal nem említették meg azt a súlyos történelmi tényt, hogy a pozsonyi csatát is a Soros-hálózat ellen vívták őseink.

A dologban az az igazán pikáns, hogy a mostani vezető Kásler tata, az elmúlt évtized egyik legbizarrabb kormánytagja, de az intézet előző vezetése idején ő volt a miniszter, aki alá az egész agyarságkutató cucc tartozott, szóval:

- Elhatárolódott saját magától, jobb esetben saját korábbi önmagától, hisz mikor bemutatták ezt a szánalmas darabot, gyorsan adott még ötven millát a készítőknek. Persze lehet. hogy Kásler bácsi skizofrén, és az épp a másik énje volt...

- És mindeközben az előző igazgatót (főigazgató? francot sem érdekli) meg a megélhetési sleppjét minősítették szakmaiatlannak. Miközben nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az előző vezetést a mostani vezetés nevezte ki, szóval míg próbálták másra kenni a szart, a saját fejükre is borítottak belőle, biztos csak hogy a hozzám hasonló potenciális hazaárulóknak is legen egy jó délutánjuk.

Mondjuk ez még kevs hozzá, kéne még a lottó főnyereménye is, hogy holnap  már ne kelljen lépcsőházat takarítanom, de ehhez meg lottózni kellene, amit viszont még sose tettem, abban sem vagyok biztos, hogy menne. Mármint technikailag, öt számot még csak kiizzadnék magamból, például megjátszanám a 108-at. Vagy mégsem?

Egy lassú és szomorú vígjáték

Ez lenne a Linoleum című tavalyi keltezésű opusz, ami mondjuk hogy dramedy enyhe sci-fi beütéssel és jelentős mennyiségű szürrealitással. Van benne egy kicsit béna, kicsit életidegen pasas (ahhoz képest egész normális családdal a háttérben, bár a felesége épp válni készül), aki egy alig nézett tudományos ismeretterjesztő tévéműsort vezet gyerekeknek. (Ami természetes módon alig nézett, mert éjfél körül adja a helyi tévé.)

 Cameron, a főhős igazából űrhajós akart lenni, de semmilyen szempontból nem volt alkalmas, plusz egy nagy tudósként számon tartott apa árnyékában nőtt föl, szóval az élete maga az egzisztenciális mellékvágány. Aztán egy nap leesik valami elcseszett rakétakísérlet maradéka a hátsó kertbe, ő meg úgy dönt, épít belőle magának egy űrhajót. Végül is vehetne egy Porschét vagy elmehetne hegyet mászni a Himalájába, ha már életközepi válsága van (bár már túlesett az élete közepén), de neki a gyerekkori kattanás akad be újra. Plusz amúgy is van neki valami későkőkori ócska szkafandere, meg véletlenül megmenti egy korábbi űrhajós életét, szóval minden jel az ég felé tereli, már tényleg csak egy kínai szerencsesütibe rejtett üzenet hiányzik a teljességhez.

ign.com

Pláne mert amúgy sincs jobb dolga, a műsorából kirúgják, és utóda (aki feltűnően az ő fiatalabb kiadása) egy öntelt seggfej, de a fia meg Cameronnal haverkodik, no meg a lehet hogy biszex lányával, és így folyik össze a szakmai összeomlás a magénéleti kavarással. Plusz a seggfej másik faszi veri  gyerekét, egy köntösös néni folyton Cameronék ház előtt nézelődik, a válni készülő feleség két állás közt vívódik, és mindez lassú, megaszomorú zenére, valami őszi kertvárosban. Persze Erin, a feleség szintén rákattan kissé a férje rakétamániájára, elvégre ő is mérnökféle, a helyi repülési és űrkutatási múzeum egyik irodájából.

De aztán jön a Halloween és aznap este minden összezavarodik, főleg a néző fejében. Hogy akkor most Cameron az igazából a saját apja, vagy az utált vetélytárs a halva született testvére, és az egész világ azért annyira valószerűtlen, mert hősünk mentálisan épp szétesik, és képzel maga köré egy alternatív univerzumot. Ahol nem nyolcvan lesz nemsoká, csak ötven, a titokzatos idős nő pedig mégsem az anyja, hanem a felesége egy másik idősíkban, a vetélytársa viszont az apja, a lánya pasija ő maga fiatal kiadásban, esetleg minden fordítva van, igazából tudja fene, a rendező-forgatókönyvíró Colin West nem teszi meg azt a szívességet, hogy egyértelmű megfejtéssel álljon elő. A filmje viszont nem elég jó ahhoz, hogy túl sokat agyaljak rajta, ahogy anno a Twin Peaks-et is elengedtem. A nyomasztó hangulat itt is kipipálva, azt' onnantól mindenki értse úgy, ahogy akarja.

Hát, jobban belegondolva ez nem is vígjáték, csak a szürreális elemek miatt próbálták annak eladni, ez amolyan gyomorba taposó szomorka. Nincs happy end, de komolyabb katarzis sem történik a gyanútlan befogadóval, akiben csak valami kényelmetlen érzés marad a végére, hogy de most komolyan, kellett ez nekem?

Ja, és megnéztem még az új, és remélhetőleg utolsó Indiana Jones-filmet is. Szar. Mondjuk nem váratlanul, már az előző is az volt.

Csatazaj a békéért

Valamelyik színtelen, szagtalan, jellemtelen államtitkár megemlékezett a pozsonyi csata kerek, 1116. évfordulójáról, láthatóan csak azért, hogy brüsszelezhessen egy egészségeset. Mert nyilván még nem volt meg a heti brüsszelezés-kvótája, plusz az ilyesmi olyan mint a fing, hogy jobb kint, mint bent, csak a környezet nem feltétlenül értékeli.

Az állam titkára olyat szólt a 444 szerint, hogy: „Most a tárgyalóasztal jelenti a csatateret, és ott kell kiállniuk értékeink és érdekeink mellett. Ahogy 907-ben, most is összefogásra és a határozott cselekvésre van szükség, hogy megvédjük a békét és a szuverenitást, hogy szabad nemzetként dönthessünk a jövünk felől.“

Szóval a képlet egyszerű, a minden körülmények között (ellenére) békepárti kormány már az uniós tárgyalásokat is háborúnak tekinti, és büszkén vallja, hogy a békét egy jó kis csatával, avagy tömeges öldökléssel lehet elérni, sőt megvédeni. Háború az nem lesz itt, de lesz olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad.

És már megint az 1984 orwelli világánál vagyunk, miszerint a háború béke! És a regényben ehhez azt is hozzáfűzik, hogy a szabadság szolgaság, a tudatlanság meg erő. Ártunk és Ormányunk ez utóbbiakat nem hangsúlyozza, legalább is a szavak szintjén, de ha a felcsúti döbrögire hallgatunk, nem arra figyelünk mit mond, hanem arra, mit csinál. Ami csinál az meg pont arról szól, hogy szolgaként igenis érezzük magunkat szabadnak (elvégre mint Lenin elvtárs, akár közénk is lövethetne), illetve hogy a tudatlanságunk tényleg erő. Nekik.

tisztaszo.hu

Kelenföldi konkvisztádorok

Volt némi botrány a MÁV háza vonata táján, mikor egy Ljubjanába tartó InterCicire felszabadult fene tudja mennyi, de túl sok spanyol fiatal. Nyilván ha túl sok spanyol középkorú akar váratlanul de ugyanazzal a vonattal Szolvéniába vonatozni, az is okoz némi fennakadást, és a fene tudja, melyik korcsoport hordában közlekedő kontingense lett volna részegebb.

Ezek a spanyolok ilyenek, hogy csak úgy idejönnnek, és elveszik a magyarok elől az ülőhelyet. A gond amúgy valami olyasmi volt, hogy az egész EU-ra érvényes "ingyenjeggyel" (a hvg.hu szerzőjének közlése szerint) utaztak, a nemzetközi IC-ken meg tipikusan nem kell helyjegy, így a fene sem tudta, hogy mondjuk 200 plusz utassal kellene számolni. (A jegyük az természetesen nem ingyenes lehetett, hanem valami Interrail, ami egy fix összegért egy hónapig érvényes szerte a kontinensen, és amiből bármennyit el lehet adni, csak azzal nem számolt senki, hogy mi van akkor, ha nem hárman-négyen utaznak együtt, hanem mondjuk százan. Csak mert haverok, vagy ugyanarra a fesztiválra tartanak, vagy véletlenül összefutottak a restiben.)

Szóval nem feltétlen a MÁV hibája, hogy nehezen tudtak mit kezdeni a helyzettel, állítólag szerte Európában voltak hasonló incidensek. Ami legalább is megnyugtató, mert a hazai államvasútnak (tényleg, ez mi a fenéért nem Nemzeti még?) eddig is volt több ellensége, úgy mint az évszakok, a vasutasok, a hazai utasok és a menetrend úgy általában, nem kell ide behozni még az átutazó migránsokat is.

Plusz nem kéne erőltetni ezt az IC-dolgot. Egyre több a schengeni-alapú nemzetközi, ahol Bázakerettyéig kell helyjegy, de ha Hamburgig megy az ember már nem, így mindenki anyázik, hogy valaki ül a helyén, ráadásul sokszor még rendes IC-kocsi sem jut egy-egy vonatra, így pótjegyért lehet műbőr üléseken fülkézni.

Nyilván megoldás lenne, ha az Interrail mellé is kellen valami online helyfoglalás/regisztráció az efféle vonatokra, mert így legalább látná a vasút, hogy mégis hány utassal számolhat. Amitől persze plusz kocsik ugyanúgy nem lennének, vagy csak többórás izzadva várakozás után, de legalább előre szoronghatnának az illetékesek, hogy mekkora szarban lesznek nemsoká, és nem csak akkor, mikor már nyakig ér az említett anyag. Ennyit szerintem minimum megérdemelnének, miniszterig felfelé, legalább.

A nálunk is adaptálható indiai stílus.

Világössze-háborúomlás

komolyan nem értem a kormányhitű úgynevezett sajtót, még szerencse hogy igazából nincs is mit érteni rajta. Nyomják az épp aznap (délután) esedékes állampárti propagandát, de az olyan dolgokat, mint a logika, a tényszerűség vagy az elemi etika már rég elengedték, egyszerűen nem dolguk nekik, hogy ilyen avíttas dolgokkal foglalkozzanak. Mikor itt van nekik az orwelli újbeszél meg duplagondol, avagy mi mindig is Eurázsiával álltunk háborúba, akkor is, ha tegnap még Keletázsiával. (Ha valaki olvasta az 1984-et, akkor ezt nem kell túlmagyarázni, ha meg nem, tegye meg minél előbb.)

Mostanában az van, hogy egyik nap percekre vagyunk a világháborútól, másnap meg összeomlik az ukrán hadsereg, hogy aztán harmadnapra újra majdnem kitörjön a ki tudja már hányadik világháború. (Szerintem már a propagandisták sem számolják.) Pedig most vagy az van, hogy összeomlanak az ukránok, és akkor nem hogy világháború nem lesz, de Ukrajna se nagyon, vagy nem omlanak össze, és akkor jöhet az Armageddon, ez esetben Bruce Willis nélkül, ő ma már nem vállal ilyesmiket. De a kettő együtt nem megy, akkor se, ha napról napra változik a világháború, pláne mert az egész rendkívüli hírekben való ordibálásnak kábé annyi köze van a világhoz, a valósághoz vagy a mátrixhoz, mint a húsvéti nyúlnak a pünkösdhöz.

Amúgy talán az összeomlás a jobb opció számunkra, hisz köztudott hogy hazai ellenzék belesodorná az országot a háborúba, még szerencse, hogy csak papíron léteznek, de olyan papíron, amin kurva nagy dollárjelek vannak, sokan. Mondhatni részükről az összeomlás már megvolt, Ártunk és Ormányunk pedig a helyén van,  béke pártján, valamint sérelmünkre. Ja, és Vlagyimir Vlagyimirovics ánuszának elérhető közelségében, csak hogy nekünk is szar legyen.

Vécélift

Az élet nagy rejtélyek sorozata. Is lehetne, de nem az, banális, monoton és lehangoló, és csak néha botlik az ember valami egyáltalán nem érdekes, de legalább szokatlan dologba. Én például tegnap a sajnálatosan aktuális munkahelyemet képező kórházban behaladtam egy vécébe (Északi tömb, 1. emelet, C lépcsőház, ha valakit érdekel), és ott volt egy lift. A vécé amúgy koedukált, néhány fülkéből áll, két lift között lehet bemenni, de hogy ott lesz egy harmadik, arra tényleg nem számít senki. Pláne mert rendszerint van fontosabb, de legalább is sürgősebb dolga annál, mint hogy efféléken akadjon fent.

Én mondjuk a múlt héten többek közt a lifteket takarítottam, és rémes mulasztásnak tűnik, hogy ez akkor fel sem tűnt.

Pedig fura, hogy a fülkékkel szemben, a mosdókagyló mellett tényleg egy liftajtó van, mellette meg a színes kijelző mutatja, épp hol jár a fantomlift az alagsor és a negyedik emelet között.. Hívni onnan nem lehet, de ha az ember egyszer bejut, biztos meg lehet állítani az elsőn, és kiszállva hülyén nézni Józsi nénire, amint épp a nadrágját gombolva oldalog ki az egyik fülkéből.

A kérdés csak az, bejutni hogyan lehet? Lehet-e egyáltalán, vagy oda születni kell? (Jelzem a szülészet-nőgyógyászat kombó egy teljesen másik épületben van, szóval utóbbi valószínűleg nehéz eset.) De a közelben van a pszichiátria, inkluzíve a a zárt osztály, szóval lehet hogy valami különbejáratú nekik, csak hogy a kezelteknek ne kelljen mindenféle random emberekkel együtt liftezniük.

Persze lehet hogy csak valami teherlift, és csak véletlenül építettek neki megállót a klotyóban, esetleg felkészültek arra a vészhelyzetre, mikor már szó szerint nyakig ér a szar (elvégre a hazai egészségügyről van szó), de az is lehet, hogy valaki a nem túl régen történt építkezés idején, egyszerűen csak félreértette a "mobilvécé" kifejezést.

Azért megnézném, van-e benne fajansz, csak a miheztartás végett.

rehabrenegade.com

Tálibnak lenni aljas és ostoba ügy

A tálibok, akik az afganisztáni rezsim már megint, már megint bezáratják az összes fodrászatot és kozmetikát. Mondjuk jogosan, arrafelé ha egy férfi jár mondjuk kozmetikushoz, nyolc napon túl sem gyógyuló késelést szenvedhet el, egy nőnek meg minek, neki csak a szeme látszhat ki a burka alól, az is csak azért, hogy ne menjen neki a falnak.

A bezárásról amúgy a Bujaság-és erkölcsügyi Minisztérium rendelte el, ami persze érthetetlen. egy bujáságügyi tárcának nem a bujaságot kellen propagálnia, terjesztenie, mondhatni társadalmasítania? Márpedig közismert, hogy a fodrászatok rendkívül buja helyek, a kozmetikák egyenesen a pornográfia templomai, magam nem is járok egyik helyre sem, nyilván csak ezért. Mert hogy Afganisztánban a nők nem mehetnek iskolába, edzőterembe vagy parkokba azt még értem, egy hurka alakú űrlénynek öltözött burkás nő biztos megvadítaná a parkokban vagy edzőtermekben békésen agresszív, egymást épp életveszélyesen fenyegető férfiakat, vagy legalább is megzavarná békés, életveszélyes fenyegetéseikben őket.

De mi a baj a fodrászatokkal? Talán hogy nem elég buják, a nőket ugyan időnként férfi fodrászok fodrászolják, de például tisztára felöltözve, és közben az időjárásról meg receptekről csevegnek, mondjuk  a hüvelyi orgazmussal kapcsolatos tapasztalataik helyett. Szóval nem elég buják, ami a hülye nevű minisztérium szerint meg nyilván erkölcstelen, elvégre a bujaságnak igenis megvan a morálisan helyeselhető, mi több, elvárható szintje, amit így nagyon nem hoznak.

Hiába, tálibnak lenni sem egy fáklyásmenet, kivéve ha pont eretnekeket égetni indulnak, mert akkor az (jobb esetben csak eretneknek minősített könyveket, bár tudjuk, hogy ahol könyveket, ott előbb-utóbb embereket is),de nem lehet mindennap autodafét rendezni, mert úgy hamar elfogynak a kuncsaftok, és  bár nem tudjuk, mi van akkor, ha egy csapat inkvizítor egymás közt marad (miután mindenki mást már kivégeztek), de ezt nem is szeretnék kivárni.

A fodrászok után pedig jöhetnek majd a műkörmösök (ha eddig egyáltalán voltak arra olyanok), a baptista fogorvosok és a fehérnemű-boltosok, de ha van érzékük a vallási diktatúrához, a fagyizókat nyilván rég betiltották, elvégre ott az embereknek látszik a nyelve. A nyílt utcán!

A Függőség Napja

Na most, ma van a Függetlenség Apja az Egybesült Államokban, amikor azt ünneplik, hogy Bill Pullman 1776-ban visszaverte az ufókat, később ennek alkalmából született Tom Cruise, legalább is a vonatkozó című dokumentumfilm tanúsága szerint. Esetleg tanulsága, ammennyiben van morális értelme július negyedikén születni a vietnámi háborúba, ahol meg nem is voltak ufók. Nem hogy inváziós jelleggel, de még turistaként sem, elvégre az ufók mindig Észak-Amerikában szállnak le hódítani, ritkábban Angliában, utóbbi esetben csak akkor, ha egy kék telefonfülkével közlekednek a téridőben benne.

Nálunk ez persze nem ünnep, teljesen jogosan, hisz a függetlenség felénk főleg azt jelenti, hogy magunk választhatunk magunknak diktátort, mikor is a választók egyharmadának szavazata kétharmados többséget ér, akkor is, ha nem júliusban hanem áprilisban van a választó szavazás, ráadásul harmadikán. Plusz errefelé a függőségeknek van hagyománya, a láncdohányos alkeszek országa vagyunk, a herbál földje, meg elég sokan szenvednek hatalomfüggőségben is. Na jó, nem olyan sokan, csak pont elegen ahhoz, hogy annak is szar legyen, aki amúgy csak a reggeli pálinkával harcol az aktuális neurózisa ellen.

Mondjuk épp ezért jöhetnének ide is az ufók, a megszállásokat történetileg amúgy is megszoktuk, sokkal vacakabb meg nem lehet, persze érdekes lenne, hogy mit szólna hozzá a NATO meg az EU, hisz a mi meg lennénk inváziózva, akkor per definitionem ők is. Merthogy ők mi (is) vagyunk, bár Ártunk és Ormányunk erről szeret nem beszélni, hogy hátha amiről nem beszélnek, az egyszer csak nem lesz.

De Amerikában ma ünnepnap van, jön Függetlenség Apó és hoz ajándékot, meg rendez felvonulásokat, hülye virágkarneválos fílinggel, tűzijátékkal, és a népek családilag hálát adnak a töltött pulykáért. Vagy az máskor van? (Asszem igen, ilyenkor csokit gyűjtenek a gyerekek, töklámpásokba, de nem 1776 óta, csak az elmúlt száz évben gyakran.) Mindegy, a lényeg hogy legyen sör, legyen zene meg legyen tánc. Függetlenül attól milyen nap van a nomen est omen jegyében.

lolalambchops.com

Státuszörvény

Az elég eufemisztikusan "státusztörvénynek" nevezett kormányzati kibaszás meglehetősen sok tanárt távolíthat el a pályáról ősztől, még szerencse hogy az oktatást egy nyugdíjas rendőrtábornok felügyeli, majd lesz sok szép átvezénylés meg állománytábla-módostás, vagy hogy is mondják ezt rendőrül. Meg annyian dolgoznak a közoktatásban, akik sose tartanak órákat, csak takarítanak, nyírják a füvet meg látványosan unatkoznak a portásfülkében, na ők például biztos értenek valamihez. Úgy értem, csak jók voltak valamiből iskolás korukban, mondjuk taníthatnának magatartást alsósoknak, elvégre abból is lehet jegyet kapni. Vagy valamit, nyalókát, mittomén, de a gyerekek biztos örülnek majd, ha hatvanas bácsiktól és meghatározhatatlan korú konyhásnéniktől kapnak nyalókát magatartásból, a matekot meg csak megtanulják arról a kurva internetről, ha már van nekik.

a 444-en már elindult a Távozótanár-számláló, ami dicséretes kezdeményezés, elvégre mégis csak jobb ha nem csak általánosságban tudjuk, mennyire szar a helyzet, de konkrét számokba fojtva is.

Emlékszem, még egyetemi oktató koromban azt mondogattuk egy kollégámmal, hogy nem baj ha már nem lesz itt állásunk (illetve baj, de mit tehet itt egy nyúl?), legfeljebb elmegyünk utcaseprőnek. Nos, az utcaseprők még mindig nem egy foglalkozás, de ennek megfelelően közmunkások közmunkálják, diplomával meg közmunkások sem lehetünk, szóval túl optimista volt az akkori vélekedés. Nem, mi már utcaseprők sem lehetünk. Esetleg segíthetünk hajléktalanokat, már hogy a többieknek a szállón. (Segíts magadon, az Istent se érdekli - tartaná egy realista mondás.)

Szóval kétségeim vannak, a legtöbb pedagógus akit ismertem, vacak biztosítási ügynök lett volna, a gyárban a szalagmunka meg a pokol előszobája, de remek belépő az olcsó drogok világába. Ezzel együtt megértem, ha valaki felmond, mert az nálunk a mindennapi kultúra része, hogy az embert baszogatja a közvetlen főnöke )és annak a főnöke), de állami szinten ez már tényleg tűrhetetlen, amit persze a felcsútista szekta  úgy hív, hogy illiberális. Sőt, hogy illiberális demokrácia, csak annak ugye kibaszottul semmi értelme, szabadsághiányos állapotban nincs demokrácia, csak valami ilyen jelzős izé. ahol a jelző valahogy mindig fosztóképzőként működik. A jelzős demokrácia (illiberális, irányított, centralizált) az fogyatékos, és akkor már nem is az, a demokrácia ugyanis olyan, hogy van, vagy nincs, nem lehet csak egy kicsit,  pont mint ahogy nem lehet félig terhesnek lenni.

A felmondani készülő tanárok talán valami ilyesmit gondolnak, hogy bár az oktatás felénk sosem volt az a húde nagyon demokratikus izé, de a jogelvonás egy szintjénél már egyáltalán nem az, egy szándékai szerint diktátor és udvartartása kedvére meg tanítson az, akinek két anyja van. És az egyik egy kövér szociopata, a stadionja tövéből.

Sötétség bárhol, nagyrészt

Fellőtték (állítólag felbocsátották, de annak nincs semmi értelme) az Euclid űrtávcsövet, hogy megfigyeljék vele a sötét anyagot. Meg sötét energiát, bár rémlik valami, hogy az anyag meg az energia az igazából ugyanaz, csak máshogy néz ki és/vagy más a szaga. Én ezt a távcsövezést viszont nem értem. Ha tényleg sötét az az anyag, de annyira, hogy eddig csak elméletben létezett feltételezve, akkor mi a frászt akarnak nézni rajta? Meg egyáltalán, ha nem csak anyagról van szó, látott már valaki energiát, úgy konkrétan? Na, ugye.

Én például még sose láttam áramot. Láttam már vezetéket amiben állítólag az van, láttam olyat sokat, ha már valami elektronikai izére jártam szakközépbe. Szóval az energia nem látható, legfeljebb a hatása, de egy sötét energiánál az is kérdés, hogy mit eredményez, amilátható, mondjuk Darth Vaderen kívül.

Pedig a tudósok (gondolom a brit tudósok is) azt feltételezik mondani, hogy a univerzum világegyeteme 95%-ban sötét dolgokból áll, és amit érzékelünk, tapasztalunk, amin átesünk, mikor éjszaka megyünk ki vécére, nos az csak összesen öt százalék, plusz-mínusz semmi. Persze lehet, hogy amin éjszaka keresztül esünk, az már maga a sötét anyag, csak nem tűnik fel, mikor végre felkapcsoljuk a villanyot.

Ám ha tényleg igaz ez 95%-os hipotézis, akkor felesleges űrtávcsövezni, hiszen  például a lakásom 95%-a is sötét anyag, és ha nem tisztítok rendszeresen ablakot, ez felmehet akár 96-ra is. Sőt az űrtávcső 95%-a is sötét anyag, szóval elég lenne magába néznie, már ha lenne egy űrtávcsőnek minimális önreflexiója. A hülyéjének.

E helyett valami L2 Lagrange-pontnál fog lebegni, ami nem tudom mi lehet, de állítólag olyan hely, ahol a gravitációs hatások pont kiegyenlítik egymást, ettől lehet lebegni rajta. Benne. Nála. És nyilván ennek a Lagrange-nak a 95%-a is setét anyag, csak lehet, hogy ez ott jobban látszik, akár meg is lehet távcsövezni. Pont ott a pontban.

Lift, zene nélkül

Van az a kifejezés, hogy liftzene, a jellegtelen, csak kissé idegesítő háttérprüntyögésre, de olyat én mostanában nem hallottam. Pedig a kórházban van számos lift (sejj, és mindegyikben van sarok), én meg a napokban azok takarításával foglalkozom. (Miközben - nem mellesleg - írok egy szociálpszichológia cikket is "az élet iskolájáról", csak hogy hasznosítsam magam, és keressek egy kis pénzet a minimálbér mellé.)

A kórházi liftekben tehát nincs zene, se tánc, vannak kókadt betegeket tologató rezignált alakok, ideges karbantartók, elveszett látogatók, a kávéfoltok mellé a falra applikált használt rágók, meg időnként én, aki azért érdeklődéssel nézni ezt a sajátos társadalmi metszetet. Pedig olyan szociológus lennék, akinek amúgy jól fejlett szociális fóbiája van, de itt egyszerűen nem lehet nem emberek között lenni. Ám az emberek hangosak, buták, néha agresszívak és lehet, hogy büdösek is, bár ez utóbbit eleve nem érzem.

Az viszont tény, hogy többségük valóban az élet iskoláját járta ki főleg, a hagyományos, formális oktatás kifogott rajtuk, viszont sokak az életet is csak kettesre abszolválták eddig. Mondjuk néha pont ez a benyomásom magamról is, legfeljebb én e mellett fel vagyok díszítve mindenféle végzettségekkel is. Amiknek annyi a haszna, hogy porszívózás közben fejben írok, kár hogy mire hazaérek, jobbára elfelejtem a remek szövegeimet, de mégis jobban megy az idő.

Jobban belegondolva ez a fejben írás az én aktuális liftzeném, ami legalább is jobb, mintha valami nevesincs alak zongorázna unalmasan egy szintetizátoron. Ha már áll annyira szarul az egészségügy, hogy zenére sem telik  neki a kórházi liftekbe.

Kávéfolt az égen

"Ettől félt mindenki: itt van Lengyelország háborús bejelentése" - ez a rendkívüli főcím híre a zorigón. De mi is a lengyel háborús bejelentés? Gondolom, hogy lerohanják Németországot, lehetőleg szeptember elsején, elvégre világháború lesz vagy van, ezt már régóta írják a lapok a zorigón. A világháború meg úgy szok kezdődni, hogy a németek visszalőnek.

A nagy lengyel bejelentés egyébként annyi, hogy megerősítik a keleti határaik őrzését, ami itt nálunk, a déli határkerítés (meg a lombkoronasétány) országában tényleg vérlázítóan hangzik, már-már hadüzenetet, csak a fasz tudja kinek?

Bármilyen háború (sokadik ártalomként persze) rosszat tesz a közbeszédnek, a médiának, általában a valóságérzékelésnek, és minél közelebb gyilkolnak embereket rendszerszerűen, annál inkább. A háború kiélezi az alternatív valóságok különbségeit. Most például vannak a náci oroszok vagy a náci ukránok, a népírtás vagy az igazságos háború, a csokoládé vagy a vaníliafagyi elsőbbsége, csupa egymást kizáró narratíva. Aki utálja a felcsútista szektát, nem eszik narancsot, aki szerint az ellenzék háborúpárti, az kizavarná őket a frontra, aki meg szarik az egészre az birminghamben süti a pizzát.

Szerintem esik a kurva eső, szerinted aranyat ér, szerintem aranyér, szerinted csak nehezet vacsoráztál, szerinted romlott, szerintem érett, bármire van valami alternatív értelmezés. És mivel például a hadügyminiszter szinte mindenhol "védelmi", lehet ez fordítva is, aki a védekezést erősíti az potenciális agresszor, aki támad az védekezik, aki tejjel issza a kávét, az buzi-e vagy?

Unalmas, szánalmas, borzalmas, ártalmas - és néha  még élvezzük is, főleg ha nálunk nem lőnek.

Magyar Nemzeti Népsportot!

Szalay-Bobrovinczky honvédelmi hadügyminiszter szerint elképzelhetetlen hogy sportoló nemzetté váljunk, ha nincs nyomtatott Nemzeti Sport Közlöny. Szerintem meg elképzelhetetlen hogy egyáltalán sportoló nemzetté váljunk. Vagy a vas és acél országává, regionális középhatalommá, fodbalvilágbajnokká, gadnóz.

Ez a "sportoló nemzet" is tipikusan wannabe (avagy épp konkrét) diktátorok mániája, és az is jellemző, hogy erről a főhadügyér értekezik. Pedig csak arról van szó, hogy ez a pártvezér és kancellár kedven lapja, eztet olvassa a reggeli tokaszalonna mellé, márpedig ő nem nem szállt be az internetbe, mint Vágási Feri. Az internet az olyas gyanús hálózati web (vagy mi), és hát nem jobb már egy rendes újság, ahová nem irkálhat minden jöttment paraszt, csak megbízható elvtársak megbízható dolgokat. Olyanokat, hogy Kisújpest-Fradiemtéká valahány-nulla iksz. Meg hogy kurvára nagyon kikaptak a fijjug, de derekasan küzdöttek becsülettel.

Na, az ilyenektől még a magamfajtának is megjön a kedve a sportoláshoz, elő is veszem mindjárt a darts-táblámat, elvégre az is sport, annak minden előnyével. Miszerint nemesíti a testet és a lelket, és nem kell hozzá elmenni itthonról.

Persze érdekes, hogy ehhez nekem nem kell a Nemzet Népsport, olyat éltemben még nem vettem, és nem is tervezek ilyesmit, hosszabb távon sem.

Ceterum censeo: Magyar nemzeti hip-hopot!

Eltérő harcolmányok

A Hatodik Világháború második napja esős. A frontok merevek, egyúttal nedvesek, így hát (ennek ellenére) senkinek sincs kedve már harcolni. Hébe-hóba zajlanak rendszeresen véres harcok, vagy harcos vérek, arra még mindenki emlékszik hogy kezdődött az egész (ők visszaütöttek), de arra már nem, mit is akartak eredetileg a bárkik. Márhogy kik azok az ők?

Odáig biztos, hogy a rohadárok támadták meg a  pigmalionokat vagy fordítva, de hogy miképp kerültek képbe a nyuvasztékok, abban mindenki egyetért. Sehogy. Még csak nem is ugyanaz az a kontinens, mert ők most vagy Felső-Amerikában élnek vagy Hátsó-Feledendőben, de mint Piszkos Fred, vagy keverik vagy-e nem? Kizárni semmit sem lehet a valószínűn és a lehetségesen kívül, azokat viszont kell is!

Ami viszont tuti, hogy béke kell minden áron, ha kő kövön nem marad akkor is, elvégre a békéért vérrel kell fizetni, megaláztatással és szenvedéssel, a csak úgy béke szart se ér. Pedig a szar békés dolog, bűzlik ugyan de csendben lapul a fűbe'. De ennyit a kő kövönről.

Amúgy pedig nem igaz, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel. A háború a háború folytatása ugyanazokkal az eszközökkel. Úgyhogy a Hetedik Világháborút jövő csütörtökre valószínűsítik a kormányzati elemzők, kivéve ha már tart.

Van valami banális, de megmagyarázhatatlan

Engemet máma ketten is figyelmeztettek, hogy holnap névnapom lesz. Na, ez spéciel nem lyutott eszembe, de télleg. A névnapnak ugyanis semmi jelentősége, kivéve ha a' enber Római Kaotikus állású, vagy vallású, mert akkor esetleg talán. De nekem mi ünnepelni valóm volna (pláne magamon), csak azért mert mikor született az a középkori rablólovag-király, aki rólam van elnevezve, és akit politikai okokból szentté avattatot valami utódja. (Talán a Könyves Kálmán, de az is micsoda hülye egy név már. Pedig állítólag nem azért lett könyves, mert sokat járt könyvtárba, csak mert tudott olvasni. Na, ennyit az ilyen uralgókról...)

Szóval a nevek napjainak nincs sok értelme, ezért jelentőségük se, legfeljebb fontosságuk, már ha az uramfiának nincs jobb dolga. És ugyan nekem semmi jó dolgom sincs, talán pont ezért nincs mihez képest jobb dolgomnak lennem.

Ehhez képest jönnek majd a sokszorosított jókívánságok a fácsén, miközben nekem nem jobbat kell kívánni, hanem kevésbé rosszat. De annál kevés rosszabb van, mikor befut 1 pezsgőspohár alakú diznihercegnőt ábrázoló kép (még rosszabb esetben gif, tűzijáték háttérrel), "Bulldog Névnapot Minden László Nevű Ismerősömnek" felirattal. Brrr...

Akkor már inkább a 11. századi lovagkirály, mondjuk ez a miniatúra a koronázásáról nem is olyan rémes: 

hu.wikipedia.org

Nem tok' rendes szabadverset írni

Gondoltam régebben, hogy majd élek,

Ilyen feleség meg gyerek, hátha attól lesz valami,

Amitől mozdul bennem a lélek

Csak hogy tudjam, bennem is meglehet a képesség,

Meg hogy van útja egy magamfajtának is,

Ami nem a napi kárhozat, hanem az emelkedés-elmélkedés

E helyett átkozott rímeket keresek máris.

Hírmasszázs

Na most ezt nem értettem. Ezek a hülye oroszokan már lázadásra se telik? Délben még úgy volt, hogy most aztán, nyolc után meg úgy, hogy lefújták az egészet. 

De én rájöttem, és ez itt csak egy rövid megfigyelés, hogy ezek a kicseszett TikTokra gyártják  a lázadást is, nem lenni kell, pláne nem tenni, csak látszani valaminek.

(Vagy simán csak elunták estére, meg megjött a hurka. Vodkával.)

"The media is the message?" Basszus tényleg nem fogyasztok híreket, a mert minek? The media is the massage, mint rendesen...

Mivamivan?

Én most tényleg tartottam két hírmentes napot (a bűn lélektanáról próbáltam hegeszteni valamit, ígéretes eredményekkel), plusz szét voltam esve, mint egy nagykoalíció, de máma már ebéd után szembesültem vele hogy. 

Oroszországban polgárháború van, volt vagy fog lenni, vagy fog voltni, de mindenképpen van valami vele a közeli jövő múltjában. (Majd átismétlem a rohadt sok angol igeidőt, az egy kifinomultan értelmetlen rendszer. De legalább csak nyelvtanilag.) Mert az efféle hatalmi harcok ritkán úszhatók meg szétlőtt városok, rosszabb esetben tömegírok nélkül.

És ebben az a speciális, hogy az orosz őrület valahol ott kezdődött, hogy Ukrajna nincs is, ukránok nincsenek is, ezek oroszok egy területen, ami valami történelmi elbaszás miatt független állam lett. És mi lett ebből? Szétlőtt városok és tömegsírok.

És akkor ezt most Pszichopatov elvtárséknak Maffiózó elvtárssal kell lejátszaniuk kicsibe'? Hogy akkor Prigozsin súlyos bűnöző kolléga megy szembe a diktátorral? Kurvára nem lennék most orosz... Pedig bírom a zenéiket.

p.s Igyekeztem filmkrikával is, de három olyan szar darabba futottam bele, hogy kissé kiveszett belőlem az alanyi kritikus. Még várom a katarzist.

Mentegetés

Az van, hogy napok óta nem írtam ide (máshová igen, kell a pénz) de vicces, hogy sokkal több oldalletötésem volt mint korábban. Hogy vannak olyanok, akik többször is visszanéznek, mér' nem ír már valamit ez a hülye?

 Na, írtam, aztán jövök hamarosan egy ffilmkritikával.

Addig is, rendes magyar hip-hop:

Gasztroizé, rizsával is

Kovászos Dezsőné (született Szabóné Mráz Aranka) akciós tejoljaért ment a boltba, de végül lazacfarhátat vett, mert az is akciós volt, tejtermékeket viszont keddenként nem árul a sarki kisbolt. Ugyan szerda volt, de Ildi, aki korábban az Aldiban is volt eladó, elég másnaposan nyitott, és neki már kora reggel is alapvetően mindegy volt, milyen nap van. Csak legyen már egy másik.

Aranka azonban otthon tanácstalanul szemezett a lazaccal, amiről eddig azt hitte, pulyka kicsit másképp, de ennek nem volt combja, sőt egyáltalán nem hasonlított semmilyen döglött állat-darabra, kivéve a karajt, csak nem olyan volt. (Karajt amúgy látott legelni kisorában a falusi  nagyiéknál, az volt az a szőrös állat, amelyik harapott, de nem bégetett.)

Fel is hívta Icust, hogy figyelj már, mi a lófasz az a lazac? Mire Icus szerint az valami hal lenne, amolyan rákféle, a lényeg hogy ki kell rántani rizzsel, azt' majd a macska megeszi legfeljebb. Bár a Gézáék már voltak külföldön is Spárban, mondták hogy ott lehet venni pálcikás szusit, és az abból van. Lazacból? Nem, halból! Ami rákos, vagy rák, de úszik az a lényeg, és mikor már nem, de még nincs kisütve, akkor is rizsával eszik, csak hidegen.

Kik? Hát a japániak, azok esznek ilyeneket, biztos nincs mikrójuk, hogy hideg rizsa a kaja,  lehet hogy nyers hallal, az nekik ennivaló, de nekünk csak annyi, hogy bebaszott a szakács, és nem főzte meg sütni.

Aranka nem tudta mitévő legyen a lazacfarháttal (ami két bazinagy szelet volt, és  nem lehetet tudni, melyik az eleje, és melyik a far hátulja), úgyhogy összedarálta egy kis maradék véreshurkával, fokhagyma, pirospaprika, sóbors, ződerős (csak kicsi), azt megforgatta zsemlemorzsában és belevágta egy kanna forró olajba. Mikor gusztusosra égett belekóstolt, és meglepődött. Fasírt ez, baszod! Lazac, mi? Karaj ez, karajcomb vagy mi a fene, Józsiék a minap vágtak karajt, abból is ilyen fasírt lett, finom is volt, kár hogy tökfőzeléket nem vágtak hozzá.

Kommunista város, kókuszos vanília

Pócs János ormánypárti farok (de hol van a kettő között az elefánt? - kérdezné egy indiai népmese) szerint Brüsszel rosszabb mint a kommunizmus. Nos, ezzel két bajom minimum van.

Egy: Mér' pont? Ennyi erővel mondhatnám, hogy a kanti szubjektív idealizmus jobb mint Barcelona, pedig mindkettőben jártam már, és nem tudnék választani. Az mondjuk biztos, hogy Prága jobb mint Pozsony, de a klasszikus angolszász liberalizmussal egyiket sem tudnám összemérni, Pócs politikus viszont bármikor az almát a gyomorrontással, vagy a tizenhatos számrendszerrel.

Kettő: Brüsszel egy város, van már egy ideje, a kommunizmus meg egy utópia, ami sose volt (bármilyen ocsmány diktatúrák hivatkoztak is rá), szóval egy konkrét valamit összehasonlítani egy csak képzeletben létezővel, politikusi sajátosság, de kurvára nem erény. Szar populizmus, az van. 

És a plusz egy találat, hogy Pócs nertárs (és fia, ifjabb Nerpócs Társ) tízmilliókat nyúltak a mocskos állat EU (ez Brüsszel, csak idáig nem olvasta a brossúrát a párttitkár-állagú jelleg) pénzeiből, hogy kissé megtolják saját vállalkozásaikat, mert olyan iszonyú nagy üzletenberek ők, hogy nem csak a piacról élnek. hanem az államból is, mint valami kommunista, csak épp ők a kommunistáknál is rosszabb unióból.

Van az a mondás, hogy ne szarj oda, ahonnan eszel, de hát istenem, van aki szereti a szar izét, avagy van az a pénz, hogy kókuszos vaníliának érezze. A jellembajnokok reggelije ugyebár.

Közlekedő állatok

Sétálok melózni egy verőfényes eős reggelen, és a Kossuth utcában épp tizenöt autó áll libasorban a pirosnál. Belőlem meg kibújik az alanyi statisztikus, és felmérni vélem, hogy a tizenötből öt baszomnagy városi terepjáró (úgynevezett SUV), ami terepen sosem jár, de két parkolóhelyet foglal a bárhol. És mind a tizenöt autóban egy ember ül, aki jobb esetben vezeti az autót, rosszabb változatban meg a világ királyát játssza. Aki fel van háborodva, hogy már megint dugó van, és nem jut eszébe, hogy épp miatta is. (Ja, a Kossuth utca az felénk nem egy főút, csak szerényen keskeny mellékutca, mondjuk cserébe a főtér az szintén a Lajosról van elnevezve, elvégre nem lehet település Agyarországon Kossuth nevű közterület nélkül. Ha egy kis faluban két utca van, akkor az a Kossuth meg a Petőfi, ha van harmadik, akkor Dózsa, régebben játszott még a Szabadság (F)elszabadulás meg hasonlók, de ma már azok Szent Istvánok főleg.)

Szóval ez a városi autózás egy nettó baromság, egy utcahossznyi személygépjárműves karaván fele annyi embert sem szállít, mint egyetlen busz. Az ember, mint közlekedő állat kicsit sem racionális. Például arról, hogy valaki elvigye a szomszédját is, aki szintén valahol arrafelé dolgozik, na arról szó sem lehet, még viszonossági alapon se, hogy akkor aa jövő héten meg a szomszéd autójával mennek. Pedig ez a rothadó nyugaton már több évtizedes gyakorlat, a mocskos jenkiknél külön gyors sávok vannak azoknak a kocsiknak, amikben többen ülnek. A magányos harcosok meg küzdjenek meg a démonaikkal a dugóban.

Persze az igazi az lenne, ha lenne normális tömegközlekedés, ez fatornyos kis megyei jogú városunkban nem igazán jön össze, én sem azért sétálok, mert munka közben nem mozgok eleget, egyszerűen csak szar a menetrend.

Bár tartok tőle, az utcai tankok büszke úrvezetőinek (akik néha persze nőkből vannak,) derogálna holmi buszra szállni, ahol mindenféle nyugdíjasok, meg szakadt alakok is utaznak, plusz nem azért vette meg egy melós tízévi fizetéséért a kurva nagy autót, hogy aztán ne azzal akadályozza a forgalmat, ha a gyerek nem bír három saroknyit gyalogolni az iskoláig.

Ja, és a dugóban áll a busz is, szóval jogosan horgad fel ideáltipikus sofőrünk, hogy most akkor én azzal menjek? Hisz a dugóban is jobb a kényelmesben üldögélni egyedül, andalító mulatóst bömböltetve, mint a buszon szorongani valami büdös másik mellett.

A normatív jelen...  (acidcow.com)

... és az öko-bio alternatíva (english-zone.com)

Napi horoszpók (vízöntő vagyok a halakra)

„Nehezen indul a pénteki nap: fáradtnak és nyűgösnek érzed magad. Lehetséges, hogy idén még nem voltál szabadságon? Ha ez így van, akkor ideje megtervezni, mikor hova menj. Ha lehet, már holnaptól nézz más vidékek felé.“

Fáradt? Nyűgös? Persze, akkora rutinom van már ebben, hogy piálás nélkül tudok másnapos lenni, amiben amúgy sokat segít a szorongásos neurózis. De legalább mostanában nem rúgnak ki (mondjuk épp lenne honnan), mert tegnap délután érdeklődött az egyik kisfőnök, hogy mi is a munkaruhám mérete. Szóval terveznek rendelni újra. Újból? Nem megy nekem ez a bürokratikus izé, nyelv. Vagy simán csak nincs stílusérzékem (amihez képest viszont túl sokat keresek, túl régóta írással), de időnként imitálom, és a legrosszabb, mikor már nekem is tetszik, vagy majdnem.

Ámde. Idén még nem voltam szabadságon. Aha, lehetséges, bár hogy a munkanélküliség az szabadságnak számít-e, nos effelől vannak kétségeim. Szerintem ugyanis igen, azaz kurva sokat voltam már szabadságon idén, a friss, egy hónapos munkaviszonyomból is egy hét táppénz volt, ami persze sokkal jobb kimenetel egy durva gerincsérülésnél, amit megúsztam. Most viszont a horoszpókom nyomán megtervezem hova menjek. 

Este majd először is vécére. Aztán aludni (a fordított sorrend sose jó, bár szerencsére nem tapasztalatból mondom, csak teoretice), reggel reggelizni, melózni (ha kell), haza (ha van honnan) és innentől elölről az egész. Holnaptól más vidékek felé nézek, miszerint milyen lehet a vécém háromdés mozis szemüvegben, megvan-e még a teszkó parkolója, látható-e még a fényes jövő az agyontérkövezett belváros tetszőleges bezárt boltja mellől? Ennél több vidéket momentán nem tudok felfedezni, még szerencse, hogy nem vagyok egy felfedező típus. Én visszamenni szeretek, a szokott és kedvelt helyekre. (Most mondjam, hogy a szokott útitársakkal? Ja.) De annak esélye, hogy lássam a tengert, pláne hogy a brit szigeteken, nagyjából annyi, mint hogy betépjek egy gyümölcsjoghurttól vagy hogy a Ferrari nyerje a Francsetuggya Ligát fodbalban. Vagyis matematikailag kifejezhető az esély, ami praktikusan viszont a nulla és a vessző után még sok-sok tizedest jelent, addig is nullákkal.

A más vidék így csak mentálisan értelmezhető, hogy boldogság, vagy oké, az nem, csak valami szolid tudat, hogy a helyemen vagyok a világban. Na ez kibaszottul nincs így, és tartok tőle, holnap is csak ez lesz, sérelmemre. A mai nap e tekintetben viszont már biztos.

Csak egy név maradt

180 éve született Széll Kálmán politikus, miniszterelnök, tiszteletbeli Moszkva tér, és a négyeshatos egyik végállomása. Tipikusan az a történelmi alak, akiről amúgy semmit sem tudunk, nem is érdekel senkit, ki a frász volt, de hát így jár az, akit az utókor közteresít. Blaha Lujzáról esetleg páran még sejtik, hogy valami színésznő volt, de mivel az ő idejében nem volt film, jutyúb meg ilyenek, kábé egyslágeres előadó marad "Az ajtók záródnak, a Blaha Lujza tér következik" című agyonjátszott számával.

Nyilván az a célja az efféle tér, utca, sikátor, körtér, sugárút, köz, sétány és egyéb elnevezéseknek, hogy legalább így fennmaradjon amúgy feledésre ítélt emberek neve, amivel viszont prímán el lehet érni, hogy csak az maradjon fenn. A személy a név mögött meg már érdektelen, úgyhogy - nem mentesen némi mazochizmustól - jól megnéztem, ki volt ez a Kálmán. Na jó, sok melót nem tettem bele, nekem elég  róla szóló wikipédia-oldal, mert azért van sok érdekesebb dolog is a világon, meg a neten (amennyiben e kettő még nem ugyanaz), például unalmas receptek, ismeretlen celebek magánélete, rutinpornó vagy golfversenyek.

Széll bácsi élete sem volt egy akciófilm, jogot végzett, megyei szolgabíró lett, aztán kormánypárti képviselő, elvette Vörösmarty "Szózat" Mihály lányát, pénzügyminiszter lett, utána kissé visszavonult a politikától, de csak átmenetileg, mert később lett belőle miniszterelnök is, kapott mindeféle magas kitüntetéseket, aztán meghalt. Unalmas alak volt na, az igazai, tőrőlmetszett jogászkodó, politikai bürokrata, aki egy jó családfa-alapú starttal azért jelentős karriert futott be, csak hogy mára senki sem emlékezzen rá. De ez utóbbit legalább kiérdemelte.

1843-1915 (hu.wikipedia.org)

Élethalál halálig

Azé' huszonhárom évig élni egy halálos ítélettel az ember feje felett, a mentális kínzás netovábbja. Most az volt a hír, hogy Missouri államban (Egybesült Usa Államok, ha valakinek nem lenne meg) kivégeztek egy faszit, aki tizenkilenc évesen, nyilván nem átgondolt módon lelőtt két rendőrt, és negyvenkét évesen meg is kapta a méreginjekciót. Amúgy szerencsétlen egy alak lehetett, piti bűnözőből lett copkiller, meg siralomház-lakó, utóbbi élete több mint felében. Élet volt az? Sose.

Elhanyagolt gyerek volt, mentális betegségekkel terhelten, tizenévesen már gyakorló hajléktalan, és bár szörnyű dolgot tett, de a hülye jenkik szerint fontos kereszténység (inkluzíve felebaráti szeretet) itt szart se ért. Mint egy középvacak Boris Vian regény címe (Öljünk meg minden rohadékot!), ahol bár fogat fogatlanul, de azért szemet szemért, ezek az elborult mély déliek mintha főleg az Ószövetségig olvasnák a szent könyvüket. (Az zsidók istene még kemény csávó, haragvó und gyakran bosszúálló mindenhatás-generátor, semmi smúzolás, hogy az vesse rám az elő követ... Elsőt? Mindet, bármikor!)

Oké, én eleve ellenzem a halálbüntetést, szerintem egy államnak sincs joga ahhoz, inkább ússza meg száz bűnös, mint hogy egy ártatlant kivégezzenek. Nem vagyunk istenek, tök mindegy hogy hiszünk-e bármelyikben is, a bigott vallásostól a megveszekedett (hívő) ateistáig minimum emberi dolog nem ítélkezi. Legfeljebb magunk felett, amitől még ítéltethetünk persze, de könnyeb. Lelkiismeretileg főleg. Ám tényleg nem tudom, hogy alszik, meg pláne mit álmodik az a bíró Misszuriban, aki a reggeli kávé, meg a kínai büféből rendelt ebéd között eldöntötte, hogy végezzék már ki azt a mocskot, eleget ette az állam kenyerét, a sok becsületes adócsaló, rasszista,  neurotikus, született feleség és cserkészsüti-árus pénzén.

És közben nem gondolt bele (vagy igen, csak megdumálta a dokival, 150 dollár/ 50 perc árfolyamon) milyen lehet huszonévig úgy élni (egy cellában) hogy ki fognak végezni, csak nem tudni mikor. Ez a nettó emberkínzás, és sajnos lehet hogy ehhez képest a megkönnyebbülés, ha végre jön az a kurva injekció. Szánalmas egy népség vagyunk, így főleg mi, az emberiség nyugati civilizáció néven emlegetett része. (Ahová persze mi itt, egyre kevésbé...)

Jelmez-gate Dajcslandban

Roger Waters, az egykori pasas a Pink Floyd basszusgitáripari zeneszerzési osztályáról egy vén hülye. Effelől nincs kétség, de affelől se, hogy nem náci. Ehhez képest egy ideje nyomozgat utána a  német ügyészség, vagy már vádolják is, tudja fene, miszerint a legutóbbi berlini koncertjén náci egyenruhára emlékeztető jelmezben  lépett fel. Ami egy hosszú bőrkabát volt, meg egy piros karszalag, és  német ügyészet szerint ez gyűlöletkeltésre alkalmas. Basszus, ezek nem voltak még Laibach-koncerten?

imdb.com

A derék szlovén együttest már csak a fenti kép alapján is örökre ki kellene tiltaniuk Németországból, sőt megtiltani nekik hogy mint afféle (nyilván náci) rockzenészek Ljubjana német nevét használják, azt a képzetet keltve másokban, hogy a németek még mindig. Pedig nem nácik, csak történelmileg nagy bennük az önutálat, és kretén módon reagálnak nonkonform művészi koncepciókra.

Pedig az van, hogy a németeknél (miként amúgy nálunkfelénk is) tilos a náci jelképek használata, megjelenítése, kivéve oktatási vagy művészeti céllal. Na most, Waters se SS-jelet, se Totenkopf nevű kopányátcsontokkalt, se horogkeresztet nem viselt (ami megfordítva egy hindu napszimbólum volt eredetileg), de ezek a németek már gyűlölni kezdenek egy hosszú bőrkabáttól is. Biztos transznemű vegánok lehetnek csak ügyészek arrafelé, esetleg háttérhatalmi gyíkemberek, bár hogy utóbbiaknak mi a bajuk a bőrkabátokkal, azt a fene se tudja.

Ámde ezzel a náciváddal több dolgot is  biztosan állított a Német Nemzeti Vegán Vádhatóság:

- Roger Waters nem művész, így aztán ha koncertet ad, az nem művészet, ezért nem mutathat be náci jelképeket.

- Náci jelkép lehet bármi, ami emlékeztethet a nácikra, praktikusan ez azt jelenti, hogy mi a náci szimbólum, mi idézi fel zaklatott lelkükben a hitlerájt, azt ők mondják meg. 

- És mivel a nácik ettek kolbászt, ittak sört, viseltek alsógatyát és cipőt, ezek bármelyike felidézheti démoni szellemüket, szóval meg kéne fontolni az ilyen dolgok nyilvános fogyasztásának és/vagy hordásának  betiltását is. (Szóval mindenki húzhatna kolbászt a lábára, de csak otthon a négy fal között, ám az utcára már csak papucsban léphetne ki. Azt a nácik csak otthon hordtak, nem a nürnbergi pártgyűléseken.)

Waters bácsi jelmeze egyébként régi darab, már A fal című lemezükre épülő, 1982-es Alan Parker-filmben is felbukkan, és azóta is rendszeresen, mikor valahol előadják a cuccot. A kegyetlen bőrkabát amúgy a fiktív diktátor viselete, ebben a diaktúraellenes műegészben, de ez a német ügyészek agyáig nem ér el, vagy igen, csak nem érdekli őket. Minden esetre menjenek a fenébe, lehetőleg máma még.

Nyomaszt, szok

A ma reggeli tervezetlen szomorkában arról énekel a lírai Én, hogy nem kéne úgy meghalnunk, hogy azon tűnődjünk, amit magunk mögött hagytunk. Pedig alapvetően mindannyian folyton azon tűnődünk, és ha  nem is éneklünk, de dúdolunk himnuszokat ahhoz, ami elmúlt. Régen minden jobb volt, ami persze csak annyiban igaz, hogy a jelen mindig szarabbnak látszik, de nem csak az emlékek, hanem a vágyak perspektívájából is. Egy idő után nyilván főleg az emlékekéből, aztán egy idő után már megint a vágyak az erősebbek, hogy bárcsak ne emlékeznénk annyi mindenre, ami csak volt.

Mert hülyének lenni igenis jó, valójában sokkal több mindent tárol a memóriánk, mint amit el bírunk viselni (főleg ha nem egyszerűen sokat éltünk meg, de sűrűn), és mivel csak a szépre emlékezünk (ez valami ótvar sláger volt a későközépkori múlt századból), a jelen szükségképpen hányadék, bezzeg kilenc éve még Brightonba vonatoztunk, mert csak. Akkoriban barátaink voltak.... de minek is a többes szám, magam vágyom vissza egy korábbi kiadásomba, nem a javítottba, jó volt az úgy ahogy, csak hol a francba van máma már.

Tényleg jó lenne tralfamadorinak lenni, akik az idő minden pillanatát egyszerre látják, így az egykori másik felem is velem van még, számtalan másik időpillanatban, a nagyszüleim élnek, a kutyám sétálni akar, engem meg nem szólítanak bácsinak húszéves csajok folyton, mert bár most már ötven felé oldalgok, de számtalan egyéb, látható időpontban 22 vagyok, amely koromban amúgy is befejeztem a személyiségfejlődésem. Ha volt nekem olyanom.

És akkor valaki azzal jött a minap, hogy de nyomot kell hagyni magunk után, mert ha meghalunk (nem ha, hanem amikor, kis helyesbítés) valami maradjon utánunk. A minek? Végre nem visszük tovább a múltat, és mint azt már korábban itt is kifejtettem, majd leszek tiszta lappal (nem karmikusan, csak az emlékek hiányában) mosónő Radzsasztánban, és hátrahagyom a mostani magam.

Én nem hogy nyomot hagyni nem akarok, de a nyomaim nyomasztanak leginkább, mikor álmomban még valami vállalható alak vagyok, egy feltupírozott helyzetben, de aztán felébredek, és indulok felmosni.

Nem, nem hagynék nyomot, a hagyatékom az eltűnés lehetne, a felszívódás, ami például azért is könnyű, mert se gyerek, se kutya, se macska,  mire nem leszek, más lesz akiben hiányéret támadna, hosszabb távon semmikép. Ha hinnék a nirvánában vágynék rá, de az odajutás ott kezdődik, hogy vágynélküliség. Szóval elbaszom, már az elején... Nos, akkor élni kéne kicsit, bár számomra egy ideje már rejtély, hogyan is, a minekről nem kell gondolkodnom, azt már elengedtem. Merthogy csak.  De fontos, hogy tapasztalatlanul, hisz:

"A tapasztalat elbutíthatja az embert. A legtöbbeknél a tapasztalat pusztán egymás után elkövetett hibák sora, és minél több tapasztalata van valakinek, annál kevesebbet tud." (Charles Bukowski)

Hamis, de látványos még lehet

Hülyék tömegei látogatják a Romeró és Húlia híres erkélyjelenetének helyszínét Veronában, pedig. Állítólag nem is éltek a híres páros mindkét tagjai, másrészt nem is voltak szerelmesek egymásba, ami érthető, ha nem is léteztek. Az egészet csak egy Sakehas... Shekesa... Sexpír nevű angol találta ki, aki életében egyszer akart elmenni Veronába, de már Torinó magasságában úgy berúgott egy útmenti fogadóban, hogy másnap rossz irányba indult, és csodálkozott is, hogy ezek az olaszok franciául beszélnek. Ahogy meg ő nem szeretett, úgyhogy inkább hazament Londonba, ott is lehet írni holmi olaszokról, főleg ha az ember nem dokumentarista-nagyrealista drámában gondolkodik, hanem valami szaftos romtragban. (A romtrag az a romantikus tragédia, olyan mint a romantikus komédia, vagyis romkom, csak fordítva, azaz felfelé sikít a hullámvasúton, miközben a szereplők a végére nagyrészt meghalnak elpusztulni.)

Ehhez képest a turisták kötelességszerűen fotózgatják Húlia erkélyét (Szerintem igenis így kell ejteni, ha egy Szerhió lehet Szerdzsó, akkor ez megy visszafelé is. Dzsúlia, mi?), ami persze hiteles darab, amennyiben kétségtelenül erkély, nem a földszinten van, hogy terasz legyen, és a ház, amiből kilóg, eléggé úgy fest, mint ami a középkor és a reneszánsz határterületéről származik. Pedig valamikor az 1930-as években csináltak belőle húliás zarándoklátványosságot:

Ilyen volt, ez lett, sexpírikus diznilend (24.hu és balkonada.cafeblog.hu)

De régóta tudható, hogy a modern turizmus lényege (volt/van tradicionális turizmus is, a zarándoklat) nem az, hogy valami eredetivel találkozzon általa az ember, hanem hogy valami látványossal, Régebben is kellett a fotós bizonyíték, hogy megint egy látványosság kipipálva, lehetőleg úgy, hogy a turizmusozó alany maga is a panoráma része, és ehhez ma már nem kell egy másik hasonló látványvadász, elég a szelfibot.

Mondhatni a kompozíció a lényeg, például hogy én az Eiffel-torony előtt, az már mellékes, hogy a vonatkozó tákolmány nem Párizsban van, hanem Las Vegasban (és kisebb), egyébként is, ki szerint menőbb holmi Párizs egy Vegasnál?

De erről szól a Madam Tüszó tetszőleges kirendeltsége is, minek a híresség személyesen, ha a képen a megszólalásig hasonlóan áll mellettünk, és az hogy amúgy nem bír szólni egy kurva szót sem, az pont nem látszik a fotón.

Kínában meg van Hősök tere másolat, bár hogy a Műcsarnok meg a Szépművészeti közti placc mióta globális látványosság, azt a fene se tudja. De nálunk világhírű helyszín, ez kétségtelen.

erdekesvilag.hu

p.s. Egyszer voltam én is Veronában, és naná hogy valahol még megvan a fénykép a Húlia balkonjáról, csak az még analóg, az első digitális fényképezőmet évekkel később vettem. Azzal már angol helyszíneket fotóztam körbe indokolatlanul sokszor (nem kellett spórolni a filmmel), többek között a Madam Tüszó viaszbábuit, és olyan is van, ahol valami híresség mellett állok. Csörcsil, vagy ki...

Barátságtalan tűz

A tegnap híre, ami nekem csak este jött szembe, hogy Prigozsin és rohadár zsoldosai elfogták az orosz reguláris sereg egyik parancsnokát, mert állításuk szerint az rájuk lövetett vasárnap Bahmut mellett. Az illetékes orosz dandárparancsnok ezt nem is cáfolta, ellenben azzal védekezett (vagy simán csak indokolt) hogy részeg volt, meg amúgy sem bírja a wágneres bűnözőket. (Jó, őket mondjuk nehéz is kedvelni, a főnökük egy pszichopata maffiózó, a emberállomány meg jelentős részben a sittről toborozva.)

A hír persze nem igazán meglepő, business as usual, mert:

- Egy orosz parancsnok részeg.

- Lövet azokra, akiket amúgy sem csíp, különösen ha részeg. (Az mondjuk nem tiszta, hogy csak részegen utálja a zsoldosokat, vagy félrészegen is, esetleg józanul is  utálná, csak olyankor nem érti, hol van.)

- Akiket nem kedvel azok valóban azonosulhatatlan bűnözők, de legalább illenek a bevodkázott főtisztekhez, mondhatni ők a folt a zsákhoz,  avagy gombok a kabáthoz, miszerint macik a málnás porcelánboltban.

- A hadviselésben ismert a "baráti tűz" kifejezés, mikor az embert a saját oldalán harcolók lövik, csak ez rendszerint véletlen, valaki benézi, hogy hol is lehet az ellenség. Na ez itt szintlépés ehhez képest, itt direkt a sajátjaikat lőtték a ruszkik, vagyis nekik ellenség sem kell, hogy kicsit hadmozdulatozzanak.

És ezek akarnak háborút nyerni. Eleve úgy volt, hogy pár nap alatt lerohanják Ukrajnát, lesz szép új bábkormány Kijevben, vagy nem is szaroznak ilyesmivel, egyszerűen annektálják az egész országot. Ehhez képest kínlódnak lassan másfél éve, és bár a zorigón minden másnap nyernek, a való világban ebből már nem szállhatnak ki jól. Nem jött be a blitzkrieg, ahogy anno Adolf kollégának sem, és csak remélni lehet, Vlagyimir Vlagyimirovics előbb döglik meg, mint hogy lángba boríthasson még több vidéket, még több ártatlan ember halála árán.

Az teljes megrogyáshoz már megvan a harci immorál, az atomfegyvereket meg talán nem vodkásüvegek mellett tartják, mert ha mégis, mind meghalunk, vagy ha mégsem, látjuk a Mad Max-et élőben, de egyik sem vonzó opció.

Atomvillanás bárhonnan (reckontalk.com)

Labdapolitika

Van ez a Garrosz Rolandról elnevezett teniszverseny (pedig ő nem is teniszező, hanem széles körben népszerű kokainista és alanyi szifiliszes volt, legalább is a Sztársztorik Magazin szerint), ahonnan kizártak egy női párost, mert. Egyikük épp átütötte volna a labdást az ellenfeleknek, mert ők jöttek az adogatásban, de eltalált vele egy labdaszedő csajt. Aki sírdogált kissé, mire a bíró kizárta a mocskos merénylőket, akik ugyan elnézést kértek, meg hazudoztak össze-vissza, hogy hát véletlen volt, de ez nem hatotta meg az igazság bajnokát. Ő még a közönség fújolására sem ingott (inogott?) meg, talán kurvaanyáznia kellett volna a publikumnak, de a tenisz ugye egy kifinomult sport, ahol eltartott kisujjal unatkozik a nagyérdemű.

Én nem tudom, mi lett volna a helyes döntés, gondolom semmi, labdaszedő kicsit még rosszul van, jön helyette egy másik, a játék meg megy tovább. Amúgy is a brüsszeli szankciók miatt volt az egész, amik már annyira ártalmasak, hogy egy japán-indonéz női páros (Kato Miju és Aldila Sutjiadi) is tisztára kivan tőlük idegileg. Így nem lehet higgadtan ütögetni  labdát, ráadásul a labdaszedő is nyilván francia volt, azaz a szankciós Ejrópai Junió tagja, polgára, haszonélvezője, aki persze tuti rasszista is némileg, annyira fehér a bőre. A japán büszkeség meg nem bírta el ezt (ja igen, a japán játékos találta fejen a gyarmatosítók leszármazottját), és elégtételt vett mondjuk Hiroshimáért. (Az amerikai nyílt bajnokságra be sem engedik majd, mert képzelhetjük ott mit művelne, mondjuk Nagaszaki vagy a Midway-szigeteki csata emlékére.)

Szóval az ázsiai teniszezők súlyosan vétkesek, már-már bűnösök, de nem tehetnek róla, a globlista pénzhatalmi elembétékú-kompatibilis liberális fasiszták annál inkább, akik közvetetten már egy arisztokratikus (azaz maradi, retrográd, sznoboknak való) sportba is képesek beletenyerelni.

Na, csak össze lehet hozni ebből egy rendes konteót. Kicsi és vacak, és hülyén hangzik, de legalább nagyívű. (És akkor  labdaszedő-adószedő párhuzamra még ki sem tértem, pedig biztos nem véletlen...)

Paradélutáni hétfőfrász

A hétfő reggelben az a legocsmányabb, hogy vasárnap délután kezdődik. Hallgatnám a forma egyet (nézni a monitort nézem, azon viszont egy barokk csendéletet rakok ki puzzle-alapon), de közben már erős hétfő-szorongásom van, hogy nem lehetne ezt a hét elejét eltolni, mondjuk a hét közepére? Holnap lehetne a Vasárnap 2. - Döglünk tovább című reality, aztán kedden egy kis levezetés, hogy nehogy egyből fejest kelljen ugrani a munkába/ iskolába/ mindenféle generalizált szorongásokba, aztán szerdán esetleg kezdődhet is a hét, mert onnan már csak kettőt kell aludni péntekig. Na jó, igazából hármat, mert kedd esete már szarul lenne az ember, hogy basszus, vége a hétvégének. Olyankor meg minden  duma, hogy de még tart a szabadnap, csak borsóra hányt fal lenne. Önbecsapás, hisz falat hányni is fájdalmas, akkor már kezdődjenek inkább a munkás hétköznapok. Valahol máshol, egész másoknak.

A munkanap legjobb része, mikor sétálok hazafelé és nem esik, plusz aznap le se baszott senki, hogy milyen béna vagyok, ha van itthon valami jó kaja, az erős pluszpont, bár a jó kajákat meg inkább zsemlékbe rakom, hogy meló közben történjen valami pozitív is, nem csak a vércukrommal. És sokszor észreveszem, hogy nem is sietek haza, mert ha már itthon vagyok, elkezdek azon pörögni, hogy holnap megint menni kell igába hajtani a fejem (valamint a munkavégző képességem), szóval ahogy a vasárnap délután-este már a hétfőhöz kapcsol, úgy szerdán hazaérkezve lélekben már csütörtököt mondok. De pénteken sosem mondok szombatot, tetszik a péntek este (tarthatna még pár napig), viszont félek tőle, hogy lassan már szombaton szorongok attól, hogy vasárnap depresszív leszek, és hol van akkor még a hétfő, a maga konkrétságában...