Az egészség ellenszere

Persze, hogy filmcím (eredetiben: A Cure for Wellness), mi más lenne? Amiben van egy szanatórium, valahol magasan a svejci Alpokban, ami kívülről olyan mint Drakula gróf várkastélya egy komolyabb renoválás után, belülről meg egy hideg-rideg kórház, sivár mint az élet, és érzéketlen, mint a szomszédban lakó matektanár. Ide fut be főhősünk Lockhart, a fiatal jenki New Yorkból, foglalkozására nézve valami befektetési bankár és/vagy tőzsdecápa, hogy hazavigye a főnökét. Aki kissé megcsömörlött a világtól, és elvonult (elvitték?) a kúrálóközpontba, hogy majd a hidroterápiától jól lesz. Ja, mert itt az a lényeg, hogy a szanatórium első látásra is pszichopata főizgató orvosa annyit tud az egész anatómiáról, hogy az emberi test nagyobbik része víz, így mindent a hegy gyomrában megképződő helyi forrásvízzel kezel.

Azt már az elején lehet tudni, hogy a csávó nem fog sikerrel járni, nem viszi haza a főnököt, sőt gyanús, hogy ő maga sem nagyon megy már innen sehová. Ez a nem kicsit lázálomszerű intézet nem az a hely, ahonnan csak úgy elmennek az emberek, és tényleg. Azt a szociálpszichológiából már tudjuk, hogy a kórház (miként a kolostor, a laktanya vagy a börtön) egy totális intézmény, ami a bentlakók teljességére formál igényt, és erre a műintézményre ez különösen igaz. Ez börtön, bármit mond Pszichoigazgató Úr. Ráadásul egy sötét múlttal, vérfertőzéssel, furcsa emberkísérletekkel terhelt börtön, ami máig fenntartja nemtelen hagyományait. Agymosás, lelki terror, nemi erőszak, konkrét kínzás, van itt minden, ami az egészség ellenszere, az egyszeri nézőnek persze csak fokozatosan adagolva.

Lockhart meg maga is hamar bentlakó lesz, mikor egy autóbalesetből kifolyólag eltöri a lábát, és egy kórteremben találja megát, amit nem csak a begipszelt lába miatt nem élvez.  Leginkább szorong vagy felháborodik, a kettő közötti átvezetésként meg mélán néz, de néha-néha azért úgy működik, mint egy ember, ami a többi karakterre viszont egyáltalán nem jellemző. (Misztikus, igen misztikus!) És találkozik egy fura lánnyal, hisz egy ilyen műegészbe mindig kell egy fura lány, aki láthatóan csak részben evilági, de főleg a fejében lévő (begyógyszerezett) valóságában él. Hannah fura dallamokat dúdol maga elé, nem létező halakat etet és nem is emlékszik rá, mióta van a várkastélyban, de huszonévesen mindenképp kilóg a ráncos arcok és csüggedt testek kórusából.

vulture.com

Ő a női főszereplő, akit nomen est omen alapon Mia Goth (Mia Gypsy Mello da Silva Goth) alakít, aki nem tehet róla, de eleve annyira jellegzetes feje van, hogy egy átlag vacak horrorfilmeben vagy kegyetlenül lemészárolják nagy ártatlanságában, vagy ő mészárolja le kegyetlenül a többi szereplőt, nyilván kislányos naivitással. Ő vagy áldozat vagy sorozatgyilkos, esetében nem érezni a középút lehetőségét. Egyébként inkább az utóbbi, tekintettel például az X című rettentésre, vagy előzményére a Pearl című opuszra.

Különösebben nagy csavar  sztoriban nincs, pontosabban semmi, amire ne lehetne számítani az előzmények alapján, eléggé egy sínen halad a cselekmény. A pusztulásba, nyilván. Látványorgia van, hangulatilag nyomasztás, meg jellem hiányában a jellemfejlődést nélkülöző főszereplők. Ha a film nem lenne ennyire színtelen, nyomasztó és lenne benne némi alig érthető abszurd humor, az egész lehetne egy Wes Anderson-féle mozi. (Leszámítva az utolsó húsz-huszonöt percet, az nettó horror.) Ám ezt Gore Verbinski rendezte, aki korábban A kört, meg a Karib-tengeres, kalózos filmeket.  Tőle mondjuk semmi sem idegen, megrendez ő bármit, és nem is rosszul, csak ettől meg pont felismerhető stílusa nincs, ami meg Andersonnak nagyon is.

Összességében nézhető darab, egyszer biztos, egyelőre le se törlöm, lehetek még olyan hangulatban, hogy bele akarok nézni. A majdnem két  és fél órát azért nem vállalom be még egyszer.

A frizura-gate

A nagyobb hírportáloknál (és az origónál, akik ugye nem hírekben utaznak) bevett gyakorlat, hogy egy-egy cikk végén mindig van nyolc-tizenkét javasolt másik cikk, hogy random módon-e, vagy direkt ezeket akarják promózni, esetleg csak a Nagy Szent Algoritmus szeszélye az egész, azt tudja fene, de nem is érdekes. Viszont feltűnő, hogy jellemzően a legbulvárabb vagy a legpropagandább cuccokat tolják az arcomba, kivéve a tudományos rovatokat, ahol azért főleg a tudományosakat.

De  ha nem elég tudományos, akkor jöhet bármi. Délelőtt épp olvastam valamit, talán az Indexen az internetes csalásokról (amiből kiderült, hogy az internet fele pornó, a maradék meg egyenlően oszlik el a hülye videók, a politikai gyalázkodás, meg a bankszámlánkra utazó csalók között), és alatt rögtön elsőként ezt ajánlotta a portál, valami csajos aloldaláról:

„Ördög Nóra frizuraváltása az egész országot meglepte: a férje véleménye se érdekelte“

Érdekes módon nem kattintottam rá, bármennyire is ajánlgatták, minimum két okból. Egyrészt csak halvány segédfogalmam van arról, ki a nyavalya az Ördögék Nórája, asszem valami kertévés, műsorban bájolgó, NB1/B-s celebféle, de nyilván azon a csatornán (meg alcsatornáin)) nyomul, amiket nem nézek. Nem csak elvi okokból, hanem egyszerűen féltem a maradék mentális egészségemet. Másrészt meg engem nem érdekel a frizurája,  férje véleménye meg pláne nem (főleg mert nem tudom, az ki lehet, biztos valami másik alsóközép-celeb), szóval ez utóbbiban azért van valami közös bennem meg Nórában. De gondolom ő ismeri a férjét, és így nem érdekli a véleménye, ami viszont egy markáns különbség kettőnk között.

Viszont megint kiderült, hogy nem tartozom az országhoz. Eddig csak a Dagadt beszédeiből derült ki, hogy mivel számomra nem az a létezés csúcsa, hogy magyarnak születni, nem is tartozom ide, de ez egy másik front. Hisz ha nem lepett meg ÖN önfrizuraváltása, akkor biztosan valahol máshol élek. 

Lehet, hogy Somogy megyét időközben elcsatolták, és én igazából Észak-Horvátországban lakok, csak ugye EU meg schengeni övezet, úgyhogy nem tűnt fel, boltban meg régen fizettem készpénzzel, így nem vettem észre, hogy euróban számolják az árakat. (Utólag belegondolva, akkor már értem, hogy miért volt olyan feltűnően olcsó a müzliszelet, és ehhez képest miért ürült le kurva gyorsan a bankszámlám.)

De mindegy is, a lényeg, hogy végre megvilágosodtam, megyek Zágrábba intézni az új állampolgárságom, hála a Nóra frizuraváltásának, ami az egész országot meglepte. Az egész szomszéd országot.

Rákerestem, ő az, csak nem tudom ez melyik

frizurája... (youtube.com)

Leckéztetés demokráciából

Lánczi Tamás az Önkényvédelmi Hivatal vezetője (ők ezt „szuverenitásvédelminek“ hívják, de nem kell minden baromságnak bedőlni) azt nyilatkozta az állami rádió méltán megvetett, Vasárnapi Újság című heti uszításában, hogy akik az ő csodás és alázatos hivatalától féltik a demokráciát, azok nem értik annak lényegét. Bagoly mondja verébnek, mi?

Olyan szép, mikor a nersevik elvtársak aggódnak a demokráciáért (miközben épp szétbasszák), de érthető módon teszik mindezt a kormányhitűvé idomított, szigorúan monoton baráti médiában, no meg a duplagondol jegyében, amiről én is itt, a minap.

Lánczi nertárs szerint amúgy ő és kispajtásai a demokratikus párbeszédet akarják elmélyíteni, hisz a felcsútista szekta pont arról volt híres az elmúlt kábé harminc évben, hogy mindig is nyitott volt a párbeszédre, a felcsúti döbrögi is mindig azt mondja, hogy hallgattassék meg a másik fél. Feltéve persze, ha a másik fél is ő, dehát a skizoid személyiség nem akadálya, de lassan feltétele a politikai karriernek, legalább is e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban. (Régiesen: országban.)

Amúgy az persze igaz, hogy egy rendes demokrácia deliberatív, azaz nyilvános vitákon alapul benne a döntéshozatal, de hát pont ez az, amit a jelenlegi rezsim nyomokban sem tartalmaz. Biztos allergiás rá a pártvezér és kancellár, a Tóni meg a Kakadu miniszter uraságok, és kis segédeik, így demokrácia csak olyan üzemben készülhet, ahol nem használnak szóját, mogyorót és párbeszédet, különben allergiás reakcióként ellilul és bedagad a főnök feje, aminek ugye meg már nincs hová, szóval akár szét is robbanhat. Ez veszélyes! -írná a Zorigó rögvest.

Amúgy a hivatalvezetőnek akár igaza is lehet a maga módján. Hisz ő azt mondta, hogy elmélyítenék a demokratikus párbeszédet, csak az épp nincs. Így aztán a nemlétezőt bármeddig mélyíthetik, a létezés síkján nem fog változni semmi, továbbra is nyugodtan a nevükre vehetnek komplett megyéket vagy gazdasági szektorokat. Közben meg a Hivatal kitűnő eszköz lehet az ellenzék meg a független sajtó újabb frontokon basztatására, ez lassan bevallott céljuk is (kicsit tágabbra vennék például a hazaárulás jogi tényállásást, hogy mindenféle firkászok is beleférhessenek), és ez akkora kamu dumákkal próbálják - jobbára sikertelenül - elfedni, hogy Franz Kafka megnyalná tőle mind a tíz töltőtollát.

Babát a bababoltból!

A NAV nevű apeh leleplezett egy bababoltot, ahol zárjegy nélküli cigit árultak a pult alól. Az tűnt fel a fen tudja kinek, hogy főleg férfiak járnak a boltba, sokan és sűrűn, de kifelé jövet egyiknél sincs nagy csomag pelenka, etetőszék, vagy babakocsira való pótkerék/ izzókészlet/ elsősegély-doboz.

Ami szerintem még nem kellett volna, hogy feltűnő legyen, elvégre egy bababoltban - mint az a nevéből is látszik - babákat kellet volna venniük, hogy darabra, kilóra, csomagolva vagy ömlesztve az már mindegy is, de babákat. igazit vagy játékbabát, az is mindegy, bár gondolom a játék az praktikusabb, mert bár játszani az igazival is lehet, de a műanyag baba nem kakál be, és nem bőg fel az éjszaka közepén.

Persze, jobban belegondolva, az tényleg feltűnhetett a pénzügyőröknek, hogy a sok pasi babát se vett, habár pénzel ment be (egy pénzügyi ügyőr ezt nyilván kiszúrja), azt' pénz nélkül jött ki. Meg baba nélkül. Szóval biztos bementek próbavásárolni, kértek egy csomag pelenkát, és kaptak egy karton cigit. 

Nem úgy, mint az előttük járó, nempróba vásárló, akit viszont pénzügyőrnek nézett az eladó, és így neki tényleg pelenkát adott, a pasas nem is étette később, miért olyan rohadt nehéz elszívni. Hogy szar az íze, az még oké (pedig új pelenka volt), a csempészett belorusz cigi nem a kifinomult aromájáról híres, hanem hogy rohadt olcsó, de ez azért már tényleg kemény anyag volt...

Az eladó meg meglepődött, mikor kérdőre volták, hogy ez cigi? Nem cici? Mert ő azt hitte az utóbbi, amit persze hogy szívesen vesznek a pasik, az otthoni csecsemőnek is jól jön, meg ők is bírják, szóval érteni vélte a nagy forgalmat. Azt viszont nem gondolta, hogy a cicire kéne zárjegy.

És én azért még megnéztem volna, hogy milyen minőségű kokain van a hintőporos dobozban, mert mostanában túl sok a krétával vagy hintőporral felütött anyag a piacon, és egy rendes NAV-osnak azért figyelnie kell ilyesmire is. Pláne mert a kokain igen drága, nem is kapni a mi utcánkba'. Mondjuk bababolt az pont van a közelben, legalább is nemrég még volt, mikor a múlt század végén arra jártam, de mivel nem dohányzom, egy ideje nincs is rá okom.

.. és mikor már tényleg nem rózsaszín

„Magyarország elkötelezett a terrorizmus elleni küzdelem támogatása mellett.” - mondotta vagy írta vala a Felcsútok Géniusza Vlagyimir Vlagyimiovics Pszichopatov elvtársnak, a Posztszovjet Majdnem Unió elnökének.

Merthogy közismerten történt az rettenet abban a koncertteremben, valahol Moszkva-külsőn, ami tényleg az oroszok 9/11-e lehet, mert a halottak számát méregetni eleve felesleges és embertelen, a terrorizmus áldozatainál nem ér a véralgebrát használni. Három halott is pont hárommal több az elviselhetőnél,  szóval hogy százhúsz vagy háromezer az nem számít, a halottak számánál a mennyiség nem csap át minőségbe, a több halott nem rosszabb, csak más szintje a rémségnek.

Viszont a pártvezér és kancellár mondata mellett nehéz elmenni. Mert egyrészt, a felcsútista kormányok pontosan mivel is támogatták a terrorizmus elleni küzdelmet? A háborús menekültek basztatásával, meg a déli határra telepített kurva sok szögesdróttal, ami mellett persze mindkét végén át lehetett menni? Mert nem, mi nem Európa védőbástyája vagyunk, hanem - a ahogy a Dagadt is mondta - a bot a küllők között, meg a tüske a köröm alatt. ez aztán a nemzetközi együttműködés, ami annyira kell az amúgy nemzetközi terrorizmus elleni harchoz!

Plusz Magyarország lehet hogy elkötelezett a terrorizmus elleni küzdelem támogatása mellett, de Ártunk és Ormányunk inkább a háborús bűnösöket támogatja, persze csak ha a Brüsszel nevű fura entitás nem néz oda. (Ha odanéz, a döbrögi minden szankciót azonnal megszavaz, helyesen amúgy, csak kibaszott nagy képmutatással.)

És amilyen a fejétől, olyan mód bűzlik a hal, avagy voltam olyan vigyázatlan, és beleolvastam a Mandiner kommentjeibe a moszkvai terrortámadás kapcsán, és elment a kedvem a világtól. Az általában vett széljobbos kommentelő szerint eleve az ukránok voltak (széljobbul: „ukik“), ha az elfogott terroristák tádzsikok, akkor is. Szóval ukránok a tettesek, vagy zsidók, esetleg zsidó ukrán muszlimok a CIA kiképzőközpontjából. Mindegy, csak irtsák ki az összes ukránt az oroszok, hiszen már okuk is van rá. Ami persze látens beismerése annak, hogy eddig nem túl sok érvük volt, hogy miért is kellett háborút indítaniuk Ukrajan ellen, már azon túl, hogy csak.

Antibarbi

Nem mostanában volt, hogy bár több részletben, de végig bírtam nézni a Barbie című kasszarobbantó filmalkotást, sérelmemre. És ja, végül csak megláttam benne a feminista üzenetet, bár nehéz az ilyesmi, ha az embernek hányingere lesz már a látványtól is. (A pink az rózsaszín? És ha nyílik még a sárga rózsa?) Irónia persze, értem én az iróniát, csak nem mindig értékelem, a barbizás mint kulturális jelenség annyira taszító, hogy idézőjelek között is nehéz ép ésszel elviselni.

Persze más lenne a helyzet, ha a nagy multi játékgyár nem csak rózsaszín tütükés nünükéket gyártana (tudom, tudom, vannak alternatív babák is, afrokövér-amerikai meg hasonlók, csak azokra nemigen gerjed a nép nőnemű és tizenkét év alatti sokasága), hanem nagy szériában életszagú, lepukkant külvárosi barbikat. Ilyeneket:

Gázolt Barbie: Két változatban kapható, van sebesült és halott, előbbinek több a vér a ruhácskáján, utóbbinak viszont zúzott koponyája és kicsavarható végtagjai vannak. A sebesült változathoz háromféle személyautó közül lehet választani (hogy melyik ütötte el ), a halotthoz viszont csak egyféle jár, de az kamion, csak hogy biztosra menjünk.

Megerőszakolt Barbie: Megszaggatott ruha, többféleképpen kócolható haj, PTSS-t (poszttraumás stressz-szindrómát) tükröző tekintet, enyhén bevérzett szemekkel, beépített sikoltozás MP3-ban. Az állatiasan eszelős Ken külön kapható, a változatos erőszakoló pozíciók leírása mellékelve!

Kurva Barbie: Olcsó változat, a flitteres táska, a napszemüveg a régebbi modellekről származik, a szoknya is maradhat, csak fele hosszban Külön kapható a Fuxos Strici Ken, de választható háttér a brooklyni utcasarok vagy a londoni metró, utóbbihoz zacskós pezsgő is jár extra kiegészítőként.

Drogos Barbie: Választható, hogy opiát- vagy metamfetamin függő legyen, a füvezős változat eleve nem játszik, az olyan konzumidióta. Részletesen kidogozott szétroncsolt vénák, bolti lopásból származó kiegészítők, hamisított receptek és számlatömb, az outfit kompatibilis Kurvabarbiéval (szóval átöltözhetnek egymásba), elvégre drogért a testét is hajlandó árulni, ha már a játékgyár amúgy is árulja.

Eltárgyiasított Barbie: Ez valójában a klasszikus modell, posztmodern szóhasználattal.

És végül a legnépszerűbb, az Antibarbi ('e nélkül):

Sorozatfüggés revival

Már egy ideje csak szabályt gyengítő kivételként tekintek sorozatokat, mondjuk ha van valami Star Wars cucc, az esélyes lehet, de igazából egy neflixesre emlékszem, amit lenyomtam egy hétvége alatt (A kibaszott világ vége), meg egy másik  angol szerencsétlenkedésre (Hogy ne éld az életed), amit szintén pár nap alatt. De a fenének hiányzik még egy függőség és/vagy kényszerbetegség. Mert mint az előző posztban is írtam, egy filmet sem vagyok képes félbehagyni, de az másfél-két óra, egy sorozat meg kurva sok évad is lehet, én meg bírnám hogy már eleve nincs is igazi életem, azt a kis maradékot ne a monitorba bambulva töltsem. (Amúgy érdekes tény, hogy egy könyvet bármikor el tudok tolni magamtól, ha az első ötven-száz oldal után még mindig nem várom, hogy mikor folytathatom.)

De voltam régebben enyhén sorozatfüggő, és azért csak enyhén, mert egy sorozatra korlátozódtam, a Dr. Who-ra, de azt már írtam itt is, sőt ugye innen a blog címe. Ám egy ideje azt se néztem, a régi epizódokat (évadokat) ismerem, az újabbak meg nemigen érdekeltek már, hát ja, ha a szerelem is múlandó, akkor mit szóljunk egy brit sci-fi szériához, ami ráadásul átcsúszott valami misztikus, kicsit horrorisztikus, és felettébb logikátlan  katyvaszba. Fantasy űrszörnyekkel, meg sötét alagutakban sikoltozva futásokkal, ez már nem az esetem, meg nyilván eltelt közben majdnem húsz év. (Bezzeg az én időmben, a régi jó dolgokból nem maradt semmi! Így múlik el a sic transit gloria mundi.)

bbc.co.uk

De a minap (vagy egy hete, vagy kettő, fene tudja már - ezért jó szó ez a "minap", csak semmi konkrétum, angolok vagyunk... vannak) megnéztem a valaha volt kedvenc epizódomat a Blink (Pislantás) címűt, és hatalmába kerített a nosztalgia nevű hangulatingadozás. Mondjuk Petra nélkül ez sem az igazi (a sorozat, nem a hangulatingadozás, az megy egyedül is), de még mindig elég jó ahhoz, hogy rátapadjak a monitorra. Sőt anno a kilencedik évad, a Tizenkettedik Doktorral, nagyjából már kimaradt, most meg három nap alatt lenyomtam a tizenkét plusz egy részt.

Pedig például az utolsó kettő (merthogy főleg dupla epizódokból áll az évad) kifejezetten zavaros, nyálasan érzelmeskedő, ugyanakkor szánalmasan kinéző misztikus szar, de nyilván tíz rész után már nem lehet megállni, akkor se ha fáj. A homokemberes sztori meg annyira értelmetlen és erőltetett, hogy szót se érdemes legyinteni rá.

De jók voltak a Ashildr-es részek, amikben a az egykor viking, nagyjából hallhatatlanná szerelt csajt jó volt nézni, aki amúgy Trónok Harcából híres, már azoknak akik láttak belőle valamennyit, én speciel egy percet sem, csak olvastam, hogy onnan ismert. (A neve se volt meg, de most meggugliztam: Maisie Williams.) Meg bejött Halászkirályos, víz alatti bázisos, süketnéma parancsnoknős duplázás is, amit pont tegnap este, a "nincs alvás, amíg a szereplők fele meg nem hal" paradigma jegyében fogyasztottam magamba. Ja, meg a Zygonok...

radiotimes.com

De asszem le kell állnom a napi négy-öt epizóddal, online puzzle-t is legfeljebb csak naponta egyet rakok ki, és néha órákra kikapcsolom a laptopot. Olyankor végre nem online olvasok, hanem papírról, sőt néha sétálok is, de csak ha nem esik, vagy nem süt a nap, nincs túl meleg, vagy túl nagy szél. Ja, és épp nem szédülök a fronthatás, a vércukorszintem vagy a kialvatlanságom okán. 

Az életem üres ugyan, de legalább bonyolult.

Félelem az esőtől?

Nyilván nem, hisz igazából leginkább senki sem fél az esőtől, általában én sem, épp ezért a Fear Of Rain című 2021-es film magyarul Rain világa. Tekintettel arra, hogy az Eső a főszereplő csaj nem indián neve, hanem a tényleges, aki viszont középiskolás, és kívülálló. Nem szándékosan, csak arról van szó, hogy skizofrénnek ugyan még kezdő, mondhatni amatőr, de szétcsúszott személyisége paranoid oldala már elég jól fejlett. 

Úgyhogy amikor kiszúrja, hogy a szomszédjukban lakó, karórépa-szerű irodalomtanárnője feltehetően elrabolt egy kislányt (akit nyilván a padláson tart, ilyenkor valahogy senkinek sem jut eszébe, hogy egy háznak pincéje is lehet), senki nem hisz neki, ahogy az ilyen szabvány pszichorror-thrillerekben már rendesen lenni szok. Azért fatert átrángatja a nénihez, körül is néz a padláson, de csak próbababákat talál, ami persze csak neki gyanús, de ugye ő meg - ha már barátai nincsenek - jegyben jár a paranoiával.

De közben lesz neki egy barátja, először amolyan kvázi-pasija, aztán nagyjából igazából is, de azt meg az anyja nem hiszi el, hogy a csávó valódi, és nem csak maga mellé hallucinálja.

slantmagazine.com

Valami ilyesmi a műegész alaphelyzete, és innen azért sejthetők a fordulatok. Mivel úgysem érdekel senkit, sőt, még engem is csak mérsékelten, nyugodtan leírom a nagyon is kiszámítható  fordulatot: a csaj persze hogy hallucinál, csakhogy a pasija igazi, a szomszéd tanárnő tényleg elrabolta a kislányt (és ja, a pincében ketreceli, szadisztikus jelleggel), a vele mindig kritikus anyja viszont három éve halott, na őt haluzza maga mellé, nyilván hiányérzeti neurózis okán. (Ilyen neurózis persze biztos nincs, de én meg ezt hallucinálom, csak hogy okosnak érzzem magam, miközben.)

A Rain világa egy sablonos, kiszámítható, és szükségtelenül hepiendbe torkolló film (a végén csak beállítják a gyógyszerezését, innentől meg önként hallucinál, ha akar), de pont az fajta, amit ha elkezdek nézni, már nem bírom abbahagyni, és nem, ez nem kíváncsiság, inkább afféle kényszeresség. Hogy filmet csak árvíz, vulkánkitörés vagy közeli barát hirtelen halála esetén hagynék félbe. De a harmadik esetben néhány részvétposzt után azért valószínűleg letolnám a hátralévő negyven percet, az első kettőben meg attól függ, felér ez az ár az első emeltig, illetve mennyire van közel a vulkán?

Ez a mániákus nézés általában azért jól sül el, mert igyekszem olyan filmeket válogatni, amik talán elég jók lesznek, vagy épp annyira szarok, hogy meglegyen a trash-élmény, az "annyira rossz, hogy az már jó" lendülete. A közepes darabok viszont gyilkolnak, elvesztegetek velük másfél-két órát az életemből, és közben unom az egészet, csak nem hagyhatom abba, mert, mittudomén, kitör egy vulkán valahol. (Ja, ez a kényszeres része.) 

És ez a film bizony közepes, egyáltalán nem rossz, miközben egy kicsit sem jó. A színészek rendben vannak, a rendezés, a látvány korrekt, a hangulata egészen eltalált, csak nem visz sehová, a kliséken túl. De legalább - terápiás jelleggel - kiírhatom magamból mindezt, hogy azért ne legyen teljesen elvesztegetett az az egy óra meg negyven perc.

A szektás duplát gondol

A felcsúti döbrögi megtette szokásos péntek reggeli igehirdetését, ezúttal a Sátán fészkéből, Brüsszelből, biztos elfoglalni ment oda. A nem köz- hanem állami rádióban performált, a szokásosan unalmas tematikája mentén, a megszokott skizofrén módon kinyilatkoztatott üzenet, a szokásosan dermesztő volt. Azaz előadta, hogy mi az, amit utál a világban (amúgy mindent, ami nem ő, vagy a szektája), ami persze pont az, mint amit csinál, ez az igazi óvodás tempó, hogy másra kell kenni a saját, jól felfogott mocsokságait.

Az Index cikkéből idézek: „Úgy fogalmazott, hogy furcsa érzés Magyarországról Brüsszelbe jönni, mert itt háborús hangulat, logika és nyelvezet van, itt úgy beszélnek a politikusok, mintha háború lenne. A miniszterelnök kiemelte: Magyarország nem hadviselő fél, ez nem egy futbalmeccs, amikor drukkolni kell valakinek.“

Szóval őt zavarja a háborús hangulat meg nyelvezet, pedig maga több, mint húsz éve használja, de folyamatosan.  Egy diplomácia tárgyalás kapcsán is csatába indul, szabadságharcot folytat az EU ellen, puskaporszagot érez, és még a magyar fodbalválogatoot EB-selejtezői kapcsán is azt írja ki a Fácsére, hogy "Indul az európai hadjárat!"

Akkor most tessék mondani, ki használ háborús nyelvezetet? Nyilván ő, hisz akkora békepárti, hogy a hruscsovi idők Szovjetunióját idéző módon vívja a permanens békeharcot. És állandóan fodbalhasonlatokkal öblöget ("A meccsnek akkor van vége, ha nyertünk!" - hát nem kurvára sportszerű?), miközben a politika szerinte nem fodbalmeccs.

George Orwell 1984 című kultikus regényében szerepel a "duplagondol" (doublethink) kifejezés, mint a regényben felrajzolt totális diktatúra egyik alapvető eszköze. Ennek lényege az a képesség, hogy valaki egyidejűleg képes két egymásnak teljesen ellentmondó dolgot elfogadni, abban hinni. Azaz kimond bármilyen hazugságot, amiről tudja is, hogy hazugság, de ettől még hisz benne. Tudja az igazságot is, csak nem gondolja. Na, ezt amúgy valamiféle skizoid állapotnak diagnosztizálná egy szakorvos. No meg arról is szó van, hogy nem lehet valakinek évtizedeken át következmények nélkül, tudatosan, akár hatalmi érdekből hazudni, mert egy idő után az illető már maga is elhiszi, és szép lassan átlép a maga alternatív valóságába.

Pont mint a Dagadt, aki össze-vissza beszél, mert addig gyakorolta a duplagondolt (avagy simán a kettős beszédet), hogy már nem tud érdemben reagálni, mikor szembejön a valóság, és ütközik a fejében lévő párhuzamos univerzummal. Ahol ő erős, szép és okos, nem pedig egy ronda, gonoszkodó nagyjából már öregember, akit lassan csak posztszovjet diktátorok (plusz Donáld Trampli) vesznek komolyan, a szavak szintjén legalább is. No meg a hívei, akik egy része szintén a duplagondolt gyakorolja, másik része meg simán csak szellemileg leárnyékolt.

p.s. Ja, és azt is mondta a pártvezér és kancellár, hogy Budapest ma fogságban van. És már megint nem teszi hozzá, hogy ő ejtette fogságba, ő csak ki akarja szabadítani. Hisz a főpolgármester ellenzéki, tehát ellenség (az váltakozik, hogy épp gonosz, vagy simán csak hülye), tehát ötödik éve szorongatják a tökét, és próbálják kicsinálni, akár a város kivéreztetése árán is. Mert a hatalomért, no meg azért  száraz, meleg érzésért, hogy tönkretehetsz bárkit, aki nincs veled, nos ezért bármilyen áldozat megéri, feltéve hogy az valaki más áldozata .

A gaz főigazgató, avagy az operálatlan opera

Tegnap este volt a hazai intézményes kultúra évek óta legszánnivalóbb, legfelháborítóbb und legszerencsétlenebb eseménye, pedig még egy hete csak, hogy bemutatták a Petőfi terminátor Egy Napja című. Mert akkora botrány volt az Operában, hogy a díszlet adta a másikat. Ami még az előző este sztrájk miatt elmaradt Don Giovanni-hoz tartozott volna, de így meg a Hunyadi Lászlóból énekeltek örökzöld slágereket az énekesek, zongorakísérettel. de előtte volt filmvetítés, Ókovács nertárs a páholyból sztorizgatott, de a zenekar az végül nem vállalta ezt a nettó szégyent, amit előadásnak próbáltak végül eladni.

(Amúgy az Index élő közvetítése itt lekövethető, kordokumentumnak sem semmi.)

A főizgató sztorizgatását is lehet persze előadásnak tekinteni, elvégre az egyetemen is csak dumált az ember, és hívták mindezt előadásnak (néha szemináriumnak), plusz Ókovács eredetileg operaénekes (volt egykor), de gondolom mindenki jobban járt, hogy most inkább nem énekelt.

És persze ilyenkor jön a kötelező szöveg, hogy egy normális országban ilyen eleve nem fordulhat elő, ha sztrájk van akkor nincs előadás, és amúgy is, egy rendes vezetőnek az első tíz perc után leégne a pofájáról a bőr. Úgyhogy ő most vagy nagyon vastagbőrű, vagy be volt baszva, de harmadik lehetőséget őszintén szólva már nem látok.

És persze úgy folytatódna a szokásos libsi picsogás (azaz az enyém),hogy egy normális országban már rég lemondott volna ez a díszfasz, akire tényleg nincs enyhébb jelzőm, pedig nem csak hogy arrogáns, de nőnemű ismerőseim szerint még csak nem is szép. Amitől még lehetne tökéletes főoperista, de a nagyképűség és a bunkóság elgye, azért mégis csak alkamatlanná teszi.

Még szerencséje, hogy nem vagyunk egy normális ország. Ami meg nekünk mondjuk pont pech.

A sztrájk épp növeli a népszerűséget. (stock.adobe.com)

Népben nemzetietlen büszkeség

Csodálatos a magyar sport, a fiatalok mind fodbakadémijákon csapatják, edzettek, elszántak és felettébb eredményesek, egyáltalán nem isznak vagy  drogoznak, és bár van olyan elhajló, aki úszik vagy kajakozik, de ezt még pont elnézzük nekik.

Kósa Lala, a felcsútista frakció egyik legbutább reprezentánsa meg például a jégen korcsolyázás szövetségének elnöke (egyszer véletlenül görkorcsolyában ment hokimeccsre, azóta ügyel rá, hogy jégen), elvégre az nem igazi sport, ahová a szövetségi elnököt nem a Párt küldi. És annyira eredményes, hogy nem nagyon, viszont érdekes lett a  jégen korcsolyázás (a mű, nem a gyors) világbajnokságra utazó magyar válogatott keret. Öten vannak, öt csodálatos magyar sportoló , ahogy azt több lap is megírta, név szerint: Vlasenko Alekszandr (férfi egyéni), Ignateva Marija és Szemko Danijil Leonyidovics (jégtánc), illetve Pavlova Maria és Sviatchenko Alexei (páros).

Hát istenem, ötből öt nem magyar nemzetiségű, de legalább nem is itt születtek és nem beszélnek magyarul, azonban egyikük (és innentől mindegy is melyikük) legalább itt él. A többi négy nem, nekik csak állampolgárságuk van,  hogy ha véletlenül nyernek, hülyén nézzenek majd, mikor játszák a magyar himnuszt.

Persze igazából szánalmas ez az egész, hogy Ártunk és Ormányunk teli szájjal (üres fejjel, és korántsem üres zsebbel) harsogja, hogy a nemzeti büszkeség mindenek előtt, maga a Dagadt is többször elmondta mostanában, hogy magyarnak születni kiváltság, erre tessék! (Oké, persze ha a csökkenés az valójában negatív növekedés a zakkant főbankár szerint, akkor a hendikep a negatív kiváltság, értjük.) Kényszeresen akarnak sportsikerekkel dicsekedni urbi et orbi, mint általában a konszolidálódni nemigen akaró/tudó autokráciák vagy diktatúrák, csak szarnak a tömegsportra, utánpótlásra, bármire, így maradnak ezek az orosz meg ukrán arcok, mint a magyar válogatott.

És jut eszembe Halidov Gamzatgadzsi, Muszukajev Iszmail, Kuramagomedov Murad, Bajcajev Vlagyiszlav. Ők meg magyar válogatott birkózók, csak a miheztartás végett. (És pont eszembe jutott Bödőcs egy poénja, mikor Lőrinc barát megkérdezi a téeszelnök-alakú döbrögit, hogy "Főnök, a néger gól is egyet ér?" mire amaz: "Persze, különben nem nyerne a Fradi!")

p.s. Hogy van-e értelme egyáltalán nemzetállamosdit játszani az élsportban, az persze minimum véleményes, pláne egy ilyen zenére jégen csúszkálásban, ami lehet, hogy inkább tartozik a szórakoztatóiparhoz. De ha nincs, akkor ne is öblögessenek Kósa nertárs és kis barátai a nagy nemzeti sportsikerek fontosságáról.

A szex vajon mi?

Kerestem valami rendes drámát a letöltős oldalon, amiben nincsenek szuperhősök, világmegmentés, autós üldözés vagy tetszőleges visszataszító "akciósztár", ja és nem thriller. Erre belebotlok egy intézetis-pedofilos francia-belga filmbe (Emmanuelle Nicot első írása-rendezése, még tavalyelőttről), amiben viszont tényleg nincs egyik sem, viszont nem csak ettől jó. A Dalva (eredetiben asszem: A szerelem Dalva szerint) egy tizenkét éves lány változástörténete, aki egyszer csak egy intézetben találja magát, miután a fatert elviszik a rendőrök, merthogy a lányával szexelt (és ha jól rémlik, azt le is filmezte időnként). Szóval itt nem az intézetben vannak a pedofilok, hanem főleg otthon, a családi tűzfészekben.

Kemény indítás, és nem lesz könnyedebb a folytatás sem, az intézet ott sem a legjobb hely, a lány meg eleve kilógna bárhonnan. Mert tizenkét éve ellenére úgy öltözik, úgy beszél, mint egy felnőtt nő, és bizonyos értelemben az is, csak ezt nézni is fájdalmas. De a végére visszaváltozik egy nem kissé sérült, de legalább alapvetően normális kiskamasszá.

rottentomatoes.com

Nálunk most épp össze van pedofilozva a közélet. persze nem indokolatlanul, ellenben indokolhatatlanul primitív módon, jobbára tőmondatos politikai beszólásokra korlátozva. Ebben a filmben meg az a jó, hogy nem moralizál feleslegesen, nem prédikál valami elképzelt erkölcsi magaslatról,  inkább érteni próbálja, miféle érzelmi csapdahelyzetben vergődik a kiscsaj. Aki igazából nem is tudja, meg eleinte érteni sem akarja, miért baj, ha ő az apjával szexel.

És nem mert fogyatékos lenne, csak egyszerűen ebbe nőtt bele, nem ismer alternatív valóságot, és a kezdetben kissé ridegnek tűnő szociális munkás, meg a bunkó szobatárs lesznek azok, akik segítségével végül is kezd kiszakadni a maga kis párhuzamos világából, és kezd úgy viselkedni, kinézni, és reagálni, mint egy igazi tinédzser. (És a cím- valamint főszereplő csaj, Zelda Samson tényleg annyira jól hozza a karaktert, hogy leolvad tőle a monitor, ez itt egyszemélyes film, mellette mindenki statiszta csupán. És tényleg tizenkét évesen játszotta el a szerepét)

Az egész, kevesebb mint másfél óra igazából párbeszédek meg fura helyzetek sorozata, ahol dráma van, tragédia nincs, csak néha majdnem. De a súlyos téma ellenére, néha kifejezetten kedves film, ami persze itt most furán hangzik, de hát ez nem valami leegyszerűsített szenvedéstörténet, benne van valamiféle személyes megváltás esélye is. Minden esetre látatlanban jobb élmény ezt nézni, mint a Mostvagysohát, a NER Kálmánjától. Abba még csak belenéztem, de egy középszerű giccs, pont amilyennek elgondoltam, ez itt meg egy érzékeny dráma, ami viszont mindig megússza, hogy giccsbe csússzon át.

rottentomatoes.com

Süsü a sáska

Elnézve a március tizenötödikei videókat, amikben mindenféle portálok a mindenféle utca emberét szólaltatták meg, főleg persze, ha kormányhitű volt az illető, levesestányérnyi kokárdával és/vagy talpig zöld-fehér pirosban (tényleg láttam ilyet, de az illető biztos Garibaldira gondolt, akár nem is teljesen indokolatlanul).

Mert hát abban volt a kattintás faktor, hogy a militáns hívekben hogyan baszódott föl az ideg, vagy épp hogyan próbálták igen polgári hangnemben, csak rém ostobán magyarázni a (számomra már) magyarázhatatlant.

Ilyesmikre gondolok:

Van efféléből még bőven, ha valakinek elfogyott a kávéja (mint nekem), de  vérnyomása nem feltétlen akar feljönni a pincéből. De persze lehet simán röhögni is azon, ahogy a harcinéni meg a délelőtt már bebaszva ordibáló wannabe-forradalmár épp agyvérzés közeli állapotba hergelik magukat, miközben persze szánalmasak is, kettő az egyben, az összekötő elem pedig nem lehet más, mint a haraggá transzformált sötét butaság.

Az különösen emelkedett pillanat, mikor a Puzsérnak meg sem kell szólalni ahhoz, hogy meg akarják lincselni, mondván hogy volt pofája odamenni, meg takarodjon, meg hogy volt pofája odamenni, akkor is ha ez utóbbi volt már. De a vértolulásos felcsútisták elvétették a lépést, ők valamiért az gondolták a központi állami (!) megemlékezésről, hogy az valami pártgyűlés és/vagy tüntetés, pedig.

Aki állampolgár, az eleve hivatalos lehet egy ilyen dzsemborira, és most tekintsünk el attól, hogy kurva unalmas, sablonos fos az egész, a Dagadt beszédével együtt is, sőt az által különösen. Persze épp a felcsúti döbrögi ünnepi beszédnek álcázott széljobbos, populista hőbörgése okán gondolhatták a kormányhitű mozgalmárok, hogy ők nem egy ünnepségre jöttek, még csak nem is egy forradalomról hangosan megemlékezni, hanem egyenesen a polgárháborúba, ahol az a harc lesz a végső, mert utána még kocsmázni is kell (a verekedés opcionális), játszik a Fradi vagy akciós a kenőmájas az Aldiban. Hát nem kifejezetten elmebajnokok, süsü alakok javarészt, de csak alkalom kell, és kirajzanak, mint a sáskák.

Szóval ha a Felcsútok Géniusza huszonéve érez folyton puskaporszagot, akkor túl azon, hogy vizsgáltassa már ki magát végre, néha maradhatna csöndben is. Engem például tényleg nem zavarna, ha nem akarná folyton valami polgárháborús pszichózisba hergelni a szektáját...

A zöldre hányt

Hogy kicsoda Banksy, arról még mindig többet lehet tudni, mint hogy milyen állat volt Pom-Pom az emlékezete rajzfilmsorozatban, mert bár néha olyannak érezhető, mint papucs orrán pamutbojt, de legalább nem kitalált karakter (avagy nem teljesen), például tudni róla, hogy eredetileg bristoli, sőt akár azt is, mikor született, de napra pontosan ám!

Ezzel együtt hivatalosan soha senki nem erősítette meg, hogy a jeles street-art művész (azaz utcaművészet-művész) igazából Robin Gunnigham, no nem minta tudnám, hogy az ki a rák lehet. Gondolom valami képzőművész, az ilyenek meg eleve gyanúsak, náluk csak a filmrendezők sötétebb alakok, de rajta kívül még legalább ketten-hárman tagadták már le, hogy ők lennének Banksy. Persze lehet, hogy nem is ők azok külön-külön, a legújabb összeesküvés-elméletem szerint mindannyian Bansy, ez egy afféle kollektív identitás, mint a medvedisznóember, vagy mondjuk az pont nem.

És az egész csak úgy került a csizma az asztalra, hogy valahol Észak-Londonban megjelent a legújabb műalkotása egy tűzfalon. Valójában zöld paca egy  tőről, pontosabban tövig metszett fa mögött, mintha lenne lombja, de ezt legalább nem lehet olyan könnyen ellopni, mert vinni kéne a tűzfallal együtt a fát is...

hvg.hu

A milyenmacska?

Álmomban két macska voltam, csak az egyiknek sikerült, a nem nekem. de bele tudtam élni magam a másikba, aki élte azt az életet a fal túloldalán. Amin én már átestem, persze, aki keresi a bajt, az megtalálja, aki meg nem, arra rátalál. Látomásos költészetem sosem segített ki semmiből, legfeljebb megúszni a pillanatot, ami majdnem olyan mint uralni, csak mégse.

A kutyahiány-paradigma

Egyszer régen, valamikor régesen, mikor még volt kutyám, szóváltásba keveredtem egy nénivel. Aki valami spárból vagy honnan, de hazafelé, azt mondta, hogy a kutya rámordult, és hogy én kérjek bocsánatot azonnal.

Fasza, egy paranoid android néne, meg a világ legbarátságosabb kutyája (egy hatszoros anyuka, de már inkább nagymama labrador-jellegű), akit a környékbeli játszótéren a kiscsajok felválva akartak sétáltatni, kicsit, csak mert akoora jófej.

És jön a néne, és üvölt velem, hogy fel fog jelenteni! Mondtam, hogy remek, tegye meg, valahogy ki kell szűrni  a pszichopatákat, nagyot fogok majd röhögni a feljelentésén. Mire ő, hogy de rám küldi a hadsereget!

OK, részemről tisztelem más pszichopátiáját, csak ne sérelmemre, ha kérhetném.

Vonatkozó néni így aztán annyira volt fontos, vagy érdekes, hogy uralta a pillanatot, de csak azt. És ez az egész arról jutott eszembe, hogy de viszont hiányzik a kutyám. Judit biztos tudna mesélni kecsékről, vagy Petra németjuhászokról. Ilyen ez a popszakma...

Jut eszembe, Petra róla is tudna...

Te is fiam?

2068 éve ölték meg Julius Caesart, aki cézár volt, csak nem sokáig, míg közbe nem jött a Teisfiam Brútusz. Erről híres a mai nap, meg hogy nem megyek sehová kokárdát hordani. (2002-be végleg elinflálta a felcsútista szekta.) Amúgy van kokárdám, fel is teszem a karácsonyfára.

A július hónappról elnevezett cézárt amúgy huszonhárom késszúrással szúrták le ölni. De a kérdés: Ki számolta? Hogy egy-két-há', na nemár a negyedik az nem számít, az nem is érte a veséjét! A történelem rémes, véres, és főleg unalmas. Kivéve a horror-részleteket, de azok meg minek?

Szóval március tizenötödikén ezt ünnepeljük, meg valami hazai lázongást, de hogy az pontosan mi volt, azt én nem tudhatom, még ne töltöttem le Rákay nertárs vonatkozó filmjét. Amúgy mindenkinek megvan a rémes iskolai ünnepségek kötelező feszengése? (Én időnként még szavaltam is, te jó ég!) Na, ezt kéne ma éreznünk, én már érzem is, úgyhogy zászlófelvonás jelleggel, egy biztos volt már dal, csak mert bírom. Jó reggelit!

Olvasni a minek?

A felcsúti döbrögi üzenetet írt a magyarságnak, úgy en bloc (gondolom akkor nekem nem, én megvetem őt, ergo nem vagyok eléggé magyar), márc. 15.alkalmából. Fasza. Egy szabadságellenes wannabe diktátor autokrata, aki elvileg a szabadság ünnepén. Azt tudjuk, hogy van bőr a képén, és van elképzelésünk róla, milyen vastag!

Képzelem milyen jó lesz, mikor mondjuk a Felcsútok Géniusza (avagy Vezénylő Tábornok) üzenetét felolvassák mind a két a tucat chilei magyarnak. Akik persze mind a követség alkalmazottai, néznek is hülyén:

- Te Géza, ki üzent itt a mit?

- Hát a Főnök, tudod, a miniszterelnök!

- Az itteni?

- Nem te barom, az otthoni, tudod, az a dagadt.

- És mit üzent?

- Tudja a fasz, gondolod, hogy ilyenek olvasgatok szabadidőmben? Nektek persze kötelező elolvasni, tik csak efféle beosztottak vagytok!

- Én is, főnök, izé, nagykövet elvtárs?

- Te főleg, milyen attasé is vagy?

- Hát izé, ilyen dolgokért felelős. Mondjuk ha adunk fogadást gyakran, én intézem a szendvicseket. Már kuponom van Alejandro szendvicsbárjába, nekünk direkt nem másnapos kaviárral dolgozik! Amúgy asszem valami hadügyi vagy gazdasági, esetleg valami másügyi attasé vagyok, gondolod, hogy olvastam a munkaköri leírásom? Te se, baszod, pedig te a nagykövet vagy!

- Nagyon is követem mi van, minek nekem ehhez olvasni, baromarcú?

Ja, minek is? Ezt?

A felcsinált cipő

Gyerekkoromban valahogy mindig azzal riogattak az iskolai tanarak, hogy ha nem tanulok elég jól, majd valami jó szar szakmám lesz, például cipőfelsőrész-készítő. Én ennek nekirökönyödtem meg, mert odáig azt hittem, hogy vannak helyek, gyárak, üzemek, termőföldek, fóliasátrak, ahol a cipők előállnak (attól függően persze, hogy gyártják vagy termesztik őket, ez nem volt tiszta, csak annyit tudtam, hogy a tarhonyát biztos termesztik), de úgy egyben. 

Aztán kiderült, hogy talán biztos valahol külön gyártják a talpát meg a felső részét, sőt még a fűzőt is, ami eleve három üzem, és akkor van egy negyedik, ahol ezeket összeszerelik. Szóval hogy szomorú dolog lehet cipőfelsőrész-készítőnek lenni, azaz csak készíti, készíti a felsőket (sőt lehet, hogy csak részben), de ha egész cipőt akar látni, le kell néznie a lábára.

Ez valahogy azzal analóg, mikor az ember elutazik valami híres és igen dús városba, és nem tud annyi múzeumot végigdúlni, meg annyi étterembe beülni (bárban lerészegedni), hogy azt mondhassa: ja, én ismerem a helyet. Láttam. az egészet. Mint mikor Barcelonában első este elhagytam az útikönyvem, aztán kószáltam csak a városban benne, de egyszer csak, egy sarkon befordulva feltűnt a Sagrada Familia, egyszer meg egy másik sarok után a Picasso múzeum. Vagy Londonban az Abbey Road után az Alexandra's Place. Asszem így hívják, de utólag a gugli is csak az Alexandra Palace nevű szórakoztatóipari izét adja ki, pedig amire én gondolok, az egy közepesen lepukkan, egykor futurisztikusnak szánt lakótelep-féle. De legalább meglett.

Nyilván lenéztem a lábamra. Az meg vitt, jófelé.

Rabok vagytok most, vagy szabadok soha?

Rákay "Philip" Kálmán, kormányhitű propagandista, producer és közpénz-szivattyú olyat nyilatkozott szólni, hogy nekik hazafias kötelességük volt Petőfiről filmet csinálni, és mindenkinek hazafias kötelessége elmenni a moziba, annak megtekintése szándékával. Amire én hazafias, és persze igen polgári módon csak annyit bírok reagálni, hogy baszódj meg Kálmán (s Különsemjén Zsót)!

Ha szerinte az a hazafias kötelesség, hogy hat és fél milliárdot (ugyebár hatezer-ötszáz milliót) basszanak el egy filmre, akkor eleve nem érdekel, de amivel ez lett minden idők legdrágább magyar mozija, több mint a duplájába került, mint az eddigi rekorder, a hárommilliárdos Kincsem. A harmadik meg, ha jól tévedek, a Sorstalanság, másfél milliárdért. Vagy is pár évente duplázódik a rekord, csak minek? A Sorstalanság nem volt túl jó, de szódával elment, a  Kincsem egy látványos de érdektelen vacak volt, és ha ez a trend, akkor a Most vagy soha egy igazán súlyos giccsnek ígérkezik, ami profi, igényes, és szar.

Amúgy meg belenézek, ha valahonnan le lehet tölteni, de a kurzusfilmek eleve nem érdekelnek, a látványos-kosztümös kurzusfilmek meg különösen nem, pláne ha ennyire tenyérbemászó alakok akarnak épp kioktatni hazafiságból általa, Filmként ettől még működhet, de én tényleg a fekete humorral fűszerezett kamaradrámákat karmolom (meg persze a cselekményes pornót), látványos történelmi filmből utoljára a Három testőr legutóbbi, szerencsére végre francia feldolgozása volt számomra nézhető. Abban volt vér, veríték, könnyek és nem pusztán a barokkos külsőségekkel akarták eladni a cuccot. De azért a műfaj így sem a kedvencem.

Rákay nertárs egy rossz ízlésű, felkapaszkodott, képmutató pojáca, és bár van az az alapelv, hogy nem az alkotó számít (ő itten kreatív producer volt, bármit is jelentsen ez a mindenbe belepofázáson túl), hanem a mű, de ez csak korlátozottan érvényes. Roman Polanski például anno egy 13 éves lányt molesztált, amitől valahogy nem volt már nagy kedvem a filmjeihez (pláne a különösen ócska Keserű méz után), és gondolom senki sem tenne ki szívesen egy festményt, az ifjú Adolf Hitlertől, pedig nem is volt rossz festő, csak rém középszerű.

Úgyhogy a Most vagy soha majd letöltés áldozatává válik általam, és akkor majd jól megírom, hogy tényleg egy olyan orbitális giccs lett-e, amit várok, nagy előítéletességemben.

Update:

Egy cím a 444.hu-ról, ma reggelről: Rákay Philip szerint a ballib filmesek beteg lázálmaikat öntik a közönségre, a Petőfi-film viszont még magának Petőfinek is tetszene

Hát nem remek?

papaigabor.wordpress.com

A király őrült, a Lear disszonáns

Jelentős hiba jelleggel megtekintettem a Lear király 2018-as (tévé)filmváltozatát. Eddig szabotáltam, mondván, hogy elrágott csont ez már, és szeretem, ha egy filmnek nem tudom a végét, mondjuk sejtem, de nem tudom, hogy minden főszereplő belehal a sztoriba. Itt viszont már eleve untam a történetet, a szereplőket, csak a látványt nem untam, az tényleg pazar volt. Ja, meg a színészek, a címszerepben a nagyon öreg és undorítóan baromállat Anthony Hopkins (hiába, nagy művész ő), de Emma Thompson, Emily Watson, Florence Pugh, Jim Broadbent vagy Chris Ecclestone is igen nagyot ment, már persze az adott kereteken belül.

És jó volt még a koncepció, miszerint a jelen Angliájában játszódik az egész, ami királyságnak ez esetben is királyság, csak épp katonai diktatúránk öltözve, Lear meg nem megőrül a darab 8izé, film) során, hanem eleve egy zakkant vénember, félúton Fidel Castro és Hitler között, de hát a nyolcvan éves korára már a diktátort is megviseli a diktatúra. A sztorit most nem mesélném el, eleve illik tudni, meg utána lehet olvasni, mondjuk annyi fontos, hogy azért kissé mintha húztak volna Shakespeare-ből.

rottentomatoes.com

Amitől viszont nézhetőnek nézhető ugyan a műegész, mégis fogyaszthatatlan, az a szöveg. Nem tudom, hogy az eredeti angolban az eredeti Shakespeare-szöveget mondják el föl, vagy valami modernizáltabb, de még mindig rémesen archaikus változatot, a magyar szinkron viszont Vörösmarty fordítását használja, szóról-szóra. És ez borzasztó.

Egyszerűen nem passzol a látvány és a duma, Range Roverek és londoni felhőkarcolók között tizenkilencedik századi, ma már igen archaikusnak ható dumákat nyomnak (magyarul), ami eleinte csak idegesítő, aztán szétveri magát az élményt. Pedig Kenneth Branagh tudott a huszadik századba helyezett Shakespeare-adaptációt művelni (Lóvátett lovagok), ahol nem ragaszkodott az avíttas szövegekhez, vagy mikor ige, akkor abban a korban is játszódott (V. Henrik), esetleg régies és modoros (avagy eredeti) volt a szöveg, de meseszerű az egész, és kellően régen a jelenhez képest (Sok hűhó semmiért.)

Ám ez, ez annyira disszonáns, mint ide Anglia, ráadásul mikor például arról beszélnek, hogy itt a kardom, akkor meglóbálnak egy géppisztolyt, én meg nem kapjak agyfaszt tőle? (A helyes válasz: De!)

Bollárdal oldal

Zorigót olvasni mindig egy sajátosan mazochista élvezet, de egyúttal arról is szól, hogy van kihez képest műveltnek és kifinomultnak éreznem magam. A dizájnjukban visszatértek valami húsz évvel ezelőtti stílushoz, de a tartalom az töményen az 1950-eséveket idézi. Csak most nem Tito marsall az imperialisták láncos kutyája, hanem "dollárbaloldal" mindenki, aki nem a felcsútista szekta. 

Van is ilyen külön rovatuk, hogy dollárbaloldal, oda meg ugye rendszeresen írni kell valamit a méltán névtelen szerzőknek. (Azért néha elgondolkodom, hogy vajon szégyellik-e kicsit a szerzők, milyen aljas módon működnek, és ezért az anonimitás? De asszem inkább nem, ha valaki elég sokáig ír és beszél szemét és ostoba hazugságokat, akkor előbb-utóbb hozzábutul a stílus maga az emberhez, onnantól meg el is hiszi, amit delirál.)

A legújabb agymenésük most az volt, hogy:

"Így akarja elvenni a dollárbaloldal a tanárok pénzét -

Gyurcsányné, Donáth Anna, Cseh "Katka" és társai megbízóik utasításait követik."

Érdekes, hogy csak Donáth Anna nevét bírták normálisan leírni, a Dobrev az eleve csakis Gyurcsányné lehet, hisz napi három-négy gyurcsányozás a minimum elvárás lehet, de ezt a "Katkát" ez mondjuk nem értem, nem mintha logikát keresnék benne. De ennyit formáról, a tartalom maga érdekesebb.

Mert ez a dollárbalodal ez olyan limuzinszocialistákból áll, akik el akarják venni a tanárok pénzért, mert az inkább nekik kell. Nyilván először jól felpofozza a tanárokat a dollárbaloldal (a tanárokat), hogy nekik nem kell holmi tetves forint, először váltsák át dollárra a fizetésüket, aztán adják oda borítékban, mert csakis készpénz...ja ezt a pártvezér é kancellár meg kis segédje szokta volt mondani. (A készpénz előnye persze annyi, hogy nem lehet elektronikusan lekövetni, így a drogdílerek és a korrupcióban érdekelt politikusok kedvence.)

Amúgy én szerencsétlen még bele is olvastam a "cikkbe", amiből kiderült, hogy a Soros-birodalom és a dollárbaloldal egyre kétségbeesettebben próbálja támadni Agyarországot, az Európai Parlament kapuzárási pánikban van, így a nemsoká esedékes EP-választások előtt, még egy nagy utolsót akar támadni rajtunk, pontosabban Ártunkon és Ormányunkon, de ilyen apróságok a kormányhitű médiát már nemigen érdeklik.

Mert az úgy van, hogy ha valami véletlenül jól sül el, azt a felcsúti döbrögi rögtön egyes szám első személybe teszi, mint az ő személyes sikerét, ha meg elbassza, akkor az egész külvilág az országot támadja, ami ellen persze ő (egyes szám első személyben) hősiesen védekezik.

Hát, nálunk már a pszichopátia lett maga a kormányzati politika, és az is marad, amíg tömegek kajálják nagy kanállal a demagóg populizmust.

Az értelmezési keretek ostobasága

Belenéztem egyik éjjel A nép szolgája című ukrán sorozatba, ha már eddig kimaradt, meg épp az álmatlanság nevű hobbimat gyakoroltam. Ez az ugye, amiben Zelenszkij, a jelenlegi elnök, egy töritanárt játszik, akiből elnök lesz, és igyekszik szétcsapni a mindenféle oligarchák között.

Ha jól sejtem, a sorozat pont a 2019-es elnökválasztás előtt ért véget, valami ötven epizód után, így pont remek kampányeszközként működött VZ számára. Hogy aztán az életben is elnök legyen a faszi, és történelmi alak, bár akkor még nem volt számításba véve a háború, ami sok mindent átírt azért.

Maga a sorozat (összesen négy epizód megtekintése után) becsületes iparosmunka, politika- und társadalomkritika, némi komikus felhanggal, de tényleg csak némivel, mert alapvetően nem vicces, viszont afféle népi hőst faragott Zelenszkij karakteréből, ami meg jól jött a politikai karrierjéhez.

Viszont mikor utánanyaltam kissé a szériának a port.hu-n, megdöbbentő volt a kommentszekció. Fasisztáznak, komcsinzak teli szájjal a fazonok, de pont a sorozatról nem sok szó esik, azaz kevés. Viszont a közéleti aljasság anonimitással takart indulatai szabadon áramlanak. Ilyeneket olvastam, hogy:

- „Zseniális színészi produkció, elvesztettünk egy remek bohócot, kaptunk egy háborús bűnöst. Maradt volna a kaptafánál.“

- „Zelenszkij legalább annyira háborús bűnös mint Putyin, egyébként meg mindketten az USA körhintájába ültek fel.“

- „Ne beszélj már hülyeségeket kérlek! Ez a fickó zsidó származású orosz. 5 éve beszél ukránul.

Felbérelték az árulót, egyszerre csinàlja ki az Ukràn és az Orosz népet, meg az EU-t. A jenki jól jàr.“

Most az általános helyesírási hendikeptől tekintsük el (az ukrán meg az orosz itt melléknév,, tehát magyarul kisbetű), és borzadjunk el a tartalomtól. Miféle szellemi leárnyékoltság kell ahhoz, hogy valaki itt a Putyin nevű pszichopatának drukkoljon. Ez a Zelenszkij nyilván jól megtámadta magát, az oroszok meg előrelátóan védekeztek, a mocskos ukrán fasiszták ellen. Hősiesen persze, ahogy szoktak. Az ukránok meg háborús bűnösök, mert közismerten ők voltak az agresszorok, az elnökük meg zsidó. Brrr...

ndtv.com

Coachonya

Olyat szólt a miskolci Kocsonyafesztivál főnénije, hogy a kocsonya a magyar puding. pedig szerintem a magyar puding az a csoki-vanília-puncs-banán-eper sokszögű édesség, a kocsonya meg simán a kocsonya. Többes számban kocsonyákok. 

Amúgy itt nálunk a megyében - ami nem vármegye simán csak megye, csak azért is szóval itt van egy Mezőcsokonya nevű falu, amit én gyerekkoromban következetesen Mezőkocsonyának értettem. Nem tudom, a helyükben lehet, hogy rámennék valami effféle fesztiválra, például Csokonyavisontával együtt, ott még gyógyfürdő is van, mondjuk hol nincs?

De ha a kocsonya a magyar puding, akkor melyik a nem magyar? A cseh? Vagy a lengyel? (Azok is.) Gondolom az angolra gondolta a néni, de a hagyományos angol karácsonyi puding az édesség, sok kandírozott gyümölccsel meg viszkivel, a Yorkshire meg egy sós felfújt, de annyira fel, hogy két d-vel, puddingnak írják.

Na most ebből a választékból melyiknek felel meg a kocsonya? Akkor már szellemesebb volt Kőhalmi Zoltánnak az a mondása, hogy a sajtos-tejfölös lángos a magyar pizza, a tehén gyümölcseivel....

Kicsit előtte

A világvége előtt két nappal kisütött a Nap. Még épp időben, elvégre mikor ha most nem? Valahogy feljött a téma, hogy hova mennél el, ha bárhová? Nos,  én bármikor rávágtam volna, hogy Londonba, csakhogy ott pont voltam sokat (lehet, hogy nem eleget), de tudtam mondani három másik várost.

Prága, Barcelona, Odessza, ez volt három. Ebből kettő aztán megvolt (Prága Erikával, aki akkor már rég a volt barátnőm volt, máig hálás vagyok neki, hogy a barátom maradt.) Barcelona meg privátim, amúgy jobban belegondolva, Erika találta az olcsó repjegyet.

Odessza viszont kimaradt, azt valamikor még be kell pótolnom. Ha vége lesz a kibaszott háborúnak...

Nem csak egy csaj

A No Doubt az egyik kedvenc zenekarom volt, effelől Nincs Kétség. De nem a Just a Girl volt a kedvenc számom tőlük, nagyjából idáig. Most meg két nap alatt harmadszor nézem meg ezt a koncertfelvételt, ami ezerszer jobb a szám klipjénél. Ja, minden színpadiasságval (mondjuk egy koncert milyen is legyen?) együtt, asszem bírom ezt az energiát, erre még én is ugrálnék, de így csak itthon, a fotelből..

Mondhatni egy unalmas szerda reggelre ideális.

Romlott püspökfalat

A Balog Zoltán nevű, reformált püspök foglalkozású morális vákuum arról delirált a minap, hogy a kereszténység lényege nem az, hogy ki miért vétkezett, hanem a megbocsájtás. Érdekes, ő mint a felcsútista szekta tagja (azt nem tudom, ott is pispek-e), valahogy nem gyakorolta ezt mondjuk a Gyurcsánnyal szemben, 2006-óta a Fletó a Sátán földi helytartója ( Luci Feri, ugyebár), miközben Soros Gyuri Bá' maga a Sátán nyilván.

Ám ha Balog páter maga tesz valami morálisan vállalhatatlant, akkor előjön belőle a képmutató szentfazék, aki nem kér bocsánatot, csak elvárja, hogy megbocsássanak neki, mer' neki az jár, hisz akkora szájkeresztyén, mint  ide Makó Jeruzsálemtől.

És amikor számon kérik rajta a sok kis aljasságát, akkor elkezd sipákolni, hogy itten kérem az ő egyházát támadják. Pedig nem, En bloc a Református Egyházzal persze vannak gondok, például, hogy a római kaotikusokkal együtt gyakorlatilag az állam alá rendelték magukat, hogy Ártunk és Ormányunkhoz vannak bekötve, mint a beton. Ám ezzel együtt sem Balog bácsi egyházát támadják, hanem őt magát, és jó lenne ha feltűnne neki, ő árt a legjobban a saját felekezetének. És már nem ő a főfőnök, mert ugye sértődött pofával lemondott a lelkészi elnökségről, de a püspökfalatságot azért megtartja, mert mindenek van határa!

Bírom amikor ezek nagy hatalommal és kis erkölcsiséggel megvert alakok, ha lebuknak valami mocskos üggyel, először kussolnak, hátha elül a vihar, aztán ha nem, rögtön áldozati pózba vágják magukat. Ebben a tekintetben BZ a jelenlegi rezsim esszenciája, képmutató, sértődött, arrogáns vagy rejtőzködő, ahogy a pillanat  megkívánja. Mostanra már jól látszik, hogy neki sem elvei vannak, pusztán érdekei.

Jakub és az űr- vagy képzeletbeli pók

Megnéztem filmen Az űrhajós című filmet, ami a netflix új szenzációja lenne, és eleinte majdnem tetszett, a végére meg tényleg. Pedig egy költőinek szánt, de inkább csak csuszamlósan érzelmeskedő, sci-fi-nek álcázott kamaradráma, és végül pont ez utóbbi miatt tetszhetett. Bírom a kamaradrámákat, nem kell sok szereplőt megjegyezni, annak néhánynak meg van idő felépíteni a karakterét, és így súlya lesz az egésznek, mintha számítana.

Az a történet, hogy egyszer évekkel a film előtt, feltűnt valami csillagközi felhő a Jupiter közelében, és Földről is igen lilának látszik az éjszakai égen, erre odaküldik a főszereplő zűrhajóst, tök egyedül. Ezt mondjuk kapásból nem értem, ilyen hosszú küldetésekre eleve nem mennének egyedül, ha lenne hozzá technológia, akkor sem. (Kivéve ha Mark Strong az űrmanó, egy másik filmből, ő kemény mint a kád széle.) Kicsit meg is zakkan a pasi, pláne mert menet közben elhagyja a terhes felesége, bár ezt pont vele nem közlik, nyilván hogy meg ne zakkanjon meg még jobban, hisz kurva drága egy ilyen űrprogram, meg neki kell mintát venni a nagy lila derengésből, tudományosan. De ettől még idegi alapon kikészül, mert nem tud beszélni a nővel.

És akkor egyszer csak megjelenik a hajójában egy rohadt nagy pók, aki idegen lény, mert a földi pókok nem ekkorák, és nem beszélnek választékos angolsággal. Plusz nem annyira empatikusak, mint egy érzelmesebb pszichoterapeuta, de persze a földi pókok  élve esznek meg rovarkollégákat. (A marbéli pókokkal nem tudom mi van, róluk David Bowie énekelt, de csak annyit, hogy Ziggy jól gitározott, és jammelt velük is.)

De ez Hanus névre hallgató pók egy érző lélek, és bírja a mogyorókrémet, jobban belegondolva gyanús, hogy Jakub parancsnok (az első cseh űrhajós!) simán csak hallucinálja, nagy magányában, és lassan kibontakozó őrületében. De ettől még a műalkotás nagyrészt arról szól, hogy ők dumálnak (vagy ugye a pasas magával), meg emlékezik a régi szép napokra, mikor Lenkával még inden nagyon gromek volt.

Szóval nem egy Alien 2 a cucc (ami közismerten a sci-fi műfajának fegyverpornó változata), ez ilyen lelkizős nyammogás, de legalább szellemesen előadva. Viszont elképesztően jó a látvány, és meglepően jó a főszereplő. Aki a sokak által méltán utált Adam Sandler, a gagyi "vígjátékok" koronázott királya, de itt azért bebizonyítja (mondjuk nem először), hogy valahol elbújt benne egy rendes drámai színész, aki néha azért előtör. Mint ez esetben is. Amúgy pont miatta majdnem nem nézte meg a filmet, mert vele kapcsolatban nem előítéleteim vannak, hanem ítéleteim, sajnos negatív értelemben. (És benne volt az indiai forma az Agymenőkből, csak bajszosan.) Viszont a női főszereplő Carey Mulligan, na, miatta néztem meg a műegészt, ő az egyik olyan színésznő, aki miatt bármit megnézek. És végül ezt is megérte, bár a vége teljesen értelmetlen, de nagyon költői. Gondolom ezért értelmetlen.

Az érthetetlenségi privát paradoxon

Írtam a hétvégén egy hosszabb cikket az áltudományokról, az áltudományosságról, és hát rém okosnak akartam látszani, ami amúgy vagyok is. (És amit a legjobban szeretek magamban, az a szerénység, ugyebár.) Volt ott minden, Wittgensteintől Karl Popperig, még Kant is, tudatfilozófia és falszifikáció -elmélet, szociálpszichológia és kritikai elmélet, és rém elégedett voltam magammal, mikor befejeztem.

Aztán mikor tegnap este elolvastam, csak hogy kijavítsam az elütéseket, meg a tisztán véletlenül benne maradt egy-két sutább megfogalmazást, rájöttem, hogy az eleje még jó, a vége is eléggé, de a kettő között egy kalap szar. Oké, én értettem mit akartam elmondani, de ez egy rendes, tudományos ismeretterjesztő cuccnak készült, ám gyanús lett, hogy egy laikus olvasónak ez csak valami zavaros hablaty.

Úgyhogy arra gondoltam, hogy innentől két esélyem van. Vagy ma reggel/délelőtt megpróbálom kicsit (nagyon) érthetőbbé átírni, vagy hagyom a francba ahogy van, legfeljebb azt mondja majd az átlag olvasó, hogy ez biztos valami kurva okos, és felettébb tudományos szöveg, hisz nem értek belőle egy kukkot sem. Márpedig ez fontos indikátora az okoskodó tudományoskodásnak.

Aztán ma reggel némileg keserű szájízzel (cukor nélkül iszom a kávét) nekiültem hogy átírjam, de ahogy olvastam, úgy találtam, nem is olyan vacak ez. Úgyhogy csak néhány bekezdésbe nyúltam bele, és már tetszett is. (Ez egyébként gyakori, hogy csak aludni kell rá egyet.)

Ettől még persze egyáltalán nem biztos, hogy más is értékelni fogja, de legfeljebb majd meghúzza a szerkesztő, mondjuk a felére, és már fel sem tűnik senkinek... Milyen rohadt okos vagyok, legfeljebb néha érthetetlen.

Pont ennyire éreztem magam érthetőnek tegnap...

Jackson Pollock: Number 18 (guggenheim.org)

Csirkés szendvics akciósan, ugyanott használt pianínó eladó

A hétvége nagy kérdése volt, hogy vajon az Operaháznak van-e büféje, vagy a büféhez tartozik egy operaház? Mert történt ugye, hogy Régikovács nagyon felcsútista igazgató úgy döntött, a Carmina Buranába beiktatnak egy félórás szünetet, hogy a büfének is legyen kicsit nagyobb bevétele. Az előadás amúgy alig hetven perc, szóval innentől három felvonás lesz: kicsit több mint fél óra zenére énekelés, fél óra pezsgős tejeskávé, lekváros sajtos rolóval, aztán megint bő fél óra zenére énekelés.

Ez így igazán menő, bár logika az nincs benne, szemernyi sem, viszont ha logikus lenne, nem lenne menő. Ez már az avantgárd előszele lehet, nagy dolgok készülnek az Operában nyilván. Például lesz majd Don Giovanni diszkóritmusban büfékocsival, vagy Hattyúk tava sörcsapra és cselesztára.

Csak a miértet nem értem. Lehet, hogy Ókovács nertárs félreolvasta a munkaköri leírását, és főizgatónak gondolja magát, úgyhogy részéről racionális módon cseszi fel a karmester-rendező meg a szereplők idegrendszerét. De az is lehet, hogy övé a büfé, vagy ha nem, részesedik a haszonból, esetleg védelmi pénzt szed a büféstől, annak meg már nincs miből fizetnie, én ebből az irritáló fazonból igazából bármit kinézek.

Pedig hetven percet simán ki lehet bírni büfé, de még vécé nélkül is. (Anno az egyetemen kilencven perces előadásokat tartottam, és senki nem kért háromnegyed óra után kávészünetet...) De ha mégsem lehet kibírni, csinálják azt mint a moziban. (Tényleg, ott sincs szünet még egy kétórás film közben sem.) Aki a fejét akarja tömni, az üljön be az előadásra  egy vödör popcornnal meg egy liter Sprite-tal, azt' jónapot. Vagy legyen a nézőtéren svédasztal, de még jobb egy mozgó szendvicsárus, az akár második emeleti páholyokba is gond nélkül feldobálná a sajtos-sonkást. Sőt ez az árus lehet maga Elavultkovács igazgató úr, így biztos nála maradna a bevétel, meg addig sem az irodájában unatkozna.

pinterest.com

Formátlan fontatlanság

Ja, és kis híján megnéztem a bahreini forma egyes nagydíjat. Igazából azért csak kis híján, mert ugyan ment a tévében (időben odakapcsoltam, mikor rájöttem, hogy ez most szombaton van lenni), de olyan kurva unalmas volt, mint amire számítottam is. Úgyhogy közben blogokat olvastam, a verseny közepénél már rámentem a podcastekre is, és írtam egy filmkritikát.

Úgyhogy az egészből annyi volt meg, hogy már megint a szokásos végeredmény, miközben a kommentátorok idegesítően lelkendeztek, hogy milyen rohadt izgalmas ez a gumistratégia, meg hogy a hatos kanyar bejárata milyen trükkös. Miközben előre látható módon az égvilágon semmi nem történt.

Amúgy a kommentátorokat már kivághatná a francba az állam tévé, mert csak és kizárólag forma egyet nézek náluk (azt is egyre kevésbé), de már le kell venni a hangot, mert felbaszódik bennem az ideg, hogy ezek a fazonok úgy okoskodnak egy ócska cirkusszá degradálódott autóversenyről, mintha legalább is negyedik világháborút közvetítenék. Úgy értem, mintha ez lenne a világ lefontosabb dolga, pedig annyira jelentéktelenné vált, mint a pankráció, John Travolta vagy a dísznövénykertészet. Izé, mégsem, a dísznövénykertészet ennél komolyabb dolog, mármint a világ állása szempontjából.

Ebül szerzett

Bagoly mondja a templom egerének, hogy sok víz lefolyik még a Dunán, de addig a korsó jár a kútra. Vagy az ebül szerzett tiltott gyümölcsöt toldd meg egy lépéssel, míg össze nem törik a szegény nagyfejű.

(Ismert szerző közmondás-kollázsa)

De szegény nagyfejű összetört. Így Géza az elsőről kissé szintén, mondhatni részlegesen. Pedig alapvetően büszke volt magára, hisz az első emelet egyben lakott, azaz 1/1, és ő még sosem volt első semmiben, de mióta itt albérelt, kétszeresen is!

Amúgy az emlegetett nagyfejű a kutyája volt, akinek tényleg nagy volt a feje (bár hivatalosan Bubunak hívták), valami tájföldi bulldog-szerűség lehetett, anyagában foltos, természetében hisztis, arcában nyáladzó. De Géza bírta, mert legalább vihette magával a munkába, ha már főállásban lakótelepi sündörgő volt. Főleg a Kocsma presszó meg a Száraztészta Is Kapható Csirkebolt környékén sündörgött, előbbinél önérdekből, utóbbinál Bubu miatt, mindig lett neki záráskor valami jutalomfarhát. Kicsit nyamvadt, kicsit már büdös, de ropogós, és a kutya azt imádta.

Géza maga nemigen evett, ő elvolt boron meg kannás levesen, ha kérdezték mondta, léböjtkúrát tart, főleg persze a valóság ellen. Egyszer hallotta, van olyan, hogy borleves, de nem bírta elképzelni, hisz a vegeta hogy jönne már a literes, akciós rozéhoz? Pfujj!

Viszont a kutyáért szinte bármire képes volt, feltéve, hogy reggel nyolc és délután négy között, meg három saroknál nem messzebb. Ezt a terepet viszont rendszeresen együtt járták be, Géza még csajozni is próbált Bubuval, de mivel már azt is ratyinak tartotta aki fürdik és/vagy dezodort használt, nem sok sikerrel.

Aztán egyik nap, épp műszakban, Bubu kivetette magát a hetvenvalahányas busz elé, ami ráadásul csuklós volt, úgyhogy mire végigért rajta, úgy festett szegény állat földi maradványa, mint egy féltucat lepréselt denevér, némi aranyhörcsöggel vegyítve. Géza szerint véletlen baleset volt, a szomszédja Anna, a délelőttös kurva szerint viszont öngyilkos lett. Elvégre Géza mellett hosszabb távon mindenki öngyilkos lett volna, csak a volt női időben leléphettek, Bubunak meg nem volt hova mennie.

Hát igen, ez a tájjellegű bulldogok sorsa, hogy rondák mint a végzet,  nem kellenek senkinek, akinek meg igen, azt hosszabb távon már ők sem viselik el. Csoportdinamika emberek, meg kapcsolati.

Ló Kivan

Tegnap este megnéztem tekinteni A nevem Loh Kiwan című koreai, pontosabban dél-koreai műalkotást. Mondjuk észak-koreai filmet még nem láttam, csak olyan témájút, mint kissé ez is. Merthogy a címben szereplő címszereplő onnan menekül, egészen Brüsszelig, pedig mi jól tudjuk, hogy ott lakik a Sátán, vagy legalább is valamelyik inkarnációja. Ja, és drogos buzibulik is vannak, persze szigorúan keresztény-konzervatív alapon, ahogy Szájer nertárs is művelte.

A film egyébként hol nyomasztó, hol erőszakos, hol romantikus, mer van benne brüsszeli alvilág, totojázó bevándorlási hivatalnokok, halál és nyomorultság, meg egy csaj, aki szintén koreai, csak már feladta a boldogulást. Ő lesz aztán a fickó egyik segítője, de először még azért kirabolja az ájultra vert fazont, akit viszont egy halálos gázolás miatt vertek ájultra.

A végén ha hepiend nincs is, de valami pozitív hangulat azért igen.

És ami feltűnt, a film nagy részér (de nem az egészet) Budapesten forgatták. Az elején meg a végén a "brüsszeli" repülőtér nyilvánvalóan Ferihegy 1 stimmelnek a régi kerek kukák, a lepukkant diákszálló, a 13. kerületre hajazó környék, meg Zugló is. Ja, és egyszer feltűnik a háttérben egy sárga villamos. (Megnéztem, a brüsszeli villamosok alapvetően ezüstösek, kis aranyba hajló mustársárga keretezéssel.)

Persze a dolog érthető, Pesten forgatni elég jó, mert nem olyan drága mint a nyugat-európai helyszínek, az infrastruktúra is megvan, az ázsiai nézőknek meg mindegy, legyen valami felismerhetően európai város.  De ha látszanak cégtáblák, javarészt azokat átragasztották ideiglenesen, de mikor a csávó visszavált egy adag tényleg belga sörösüveget, én az aprók közt felismerni véltem egy kétszáz forintost, de lehet hogy azt benéztem, mert a kéteurós is afféle, a belgáknál is. De azért vicces, hogy Budapest volt már Moszkva, Prága, Bécs, miközben Prága volt már Budapest, de hát ilyen ez a közép-európai életérzés. A brüsszeliről viszont nem ebből  filmből érdemes tájékozódni.

Olcsón, mi?

Szijjártó Kakadu Péter külügygazdasági miniszteriális, pont aznap ment tárgyalni a Lavrov nevű orosz kollégával (aki minden bizonnyal egy nettó háborús bűnös a főnökével egyetemben), és röhögtek jókat, baráti hangulatban, mikor Alekszej Navalnijt temették. Akit a Lavrov által is szolgált, sőt részben vezetett rezsim öletett meg, effelől nincs kétség.

És ez azért sokat elárul a rendszer politikai kultúrájáról, illetve annak a nyugati civilizációval való totális inkompatibilitásáról. De hát rendszeresen elmondják a felcsútista főkutyák (ha nem is pont ezekkel a szavakkal, de lényegét tekintve) hogy nekünk nem értékeink meg eszméink vannak, hanem érdekeink. Mármint nekik, mert nekem aztán nem érdekem, hogy itthon, az Unióban vagy a NATO-ban ilyen aljasul cinikus módon viselkedjenek.

Szerintem egyáltalán nem kéne diktátorokokkal smúzolni, a pártvezér és kancellár szerint viszont igen. Főleg mert lélekben már jő ideje az ő is, és irigyli a mindenféle Türkménbasikat, hogy őket nem baszogatják folton mindenféle EU-biztosok meg EP-képviselők. Mondjuk otthon még ellenzékük nincs, aki lenne, az menekülés közben hátba lövi magát, miközben kiesik a tizenkettedikről.

A kurva nagy oroszbarátságot meg azzal szokta indokolni Kakadu nertárs és magángép- valamint jacht--rajongó, hogy muszáj, mert így tudnak különalkukkal (magyarul: mutyikkal) olajat meg gázot venni ócsón. Ehhez képest érdekes az alábbi cím, nekem speciel 444-ről, bár ők is a Népszavára hivatkoznak: „Szuper üzlet az orosz gáz: két év alatt 564 milliárd forintot bukott rajta Magyarország“.

A piaci, vagyis a tőzsdei árakhoz képest. Amihez innen is gratulálok.