Ünnepi beszédem - megkésve, de stílusban tartva

Minden hiba szándékos, ezek simán a műfaj sajátosságaiból fakadnak.

„Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, elvtársak! Van az az úgy, hogy embernek beszédet kell mondania az életében, ki kell állni, és megemlékezni méltón. Valami felemelő érzés annyit mondhatok, de ezt önöknek, ha fogalmazhatok így nektek köszönhetem, nektek, akik annyi ármány után ellenére engem megválasztottatok, belém helyezve mintegy a bizalmat jól. Engem választottatok, még egyszer mondom engem, a házipálinka meg a sajtos pogácsa mellett, és jól tettétek. Hisz nemes őseink, Árpád vezér, Szentisten (izé... István) meg a Nagy Ho-Ho-Ho-Horgász szellemei ma aktuálisabbak mint valaha, az egykor volt márciusok üzenete könnyebben hallható és érthető mint eddig bármikor. Hisz a forradalom üzenete maga is forradalmi, az idők szavát érteni kell, tudni kell érteni, illetve meghallani, mert e tudás birtokában magunk is többek, bölcsebbek leszünk és többet hallunk meg ööööö…. az idők szavából, na. Valamint követeljük, hogy. De erről később.

Mert a mai kérdés is az, hogy rabok leszünk vagy szavazunk, a helyes válasz pedig: és. És mi mégis láncot hordunk, hiába kecsegtetnek a fényes karddal, már ha lehet vele kecsegtetni, illetve ha tudjuk azt hogy kell. De mi nem leszünk gyarmat, legalább is addig nem, míg meg nem találjuk azt a gyarmatosítót ki szívünknek kedves. Az szép, okos és autokrata mint az állat, és nekünk hozza az üveggyöngyöt, vagy legalább közeli családtagjainknak. Hisz mi vagyunk a haza egyetlen esélye, nekünk jár a, különben nem leszünk gyarmat, de ezt már nyilván mondtam. Mert mit adtak nekünk a rómaiak a közbiztonságon, a vízvezetéken, az utakon és az oktatáson kívül, kérdem én mit, hát semmit. Ezt majd át kell írni Eu-ra államtitkár úr….. ja, ezt nem kell felolvasni. Öh, izé, bocsi, tehát: ti mind  indivudu… invidium…. inivvudim… egyéniségek vagytok, és a korszellem szerint ezt a vanást meg kell tartanotok, és rá kell hagynotok fiaitokra is, örökségül persze. Mert ugye vannak fiaitok? Fiaoknak lenni ugyanis kell, ez is a korszellem szelleme, diktálva, mert ők viszik tovább amit. A múltba tekintetünk kell, de a múltat építjük is. Újjá. Mert már a múlt sem a régi, de még lehet.

Mit üzen nekünk március idusa az óvakodáson túl, tőle? Hát, hogy él még e nép Tokaj szőlővesszein, és csepegtet is még Mátyás bús hada a sírnál, hol más nemzetek süllyednek el, a teszkóban meg akciós a virsli. És ezt így együtt üzeni, becsszó, tegnap mondta nekem szkájpon, mert március az olyan, hogy üzen, még egyszer mondom: üzen. Tehát keljünk fel a gaz gyarmatosítók ellen, viszont vegyünk virslit, de csak ha szeretjük, mert a magyar az olyan, hogy senkitől nem tűri el, hogy megmondja neki, szereti-e a virslit. Meg hogy sajt legyen-e a pogácsán, vagy töpörtyű. Mert a pogácsa mi vagyunk kedves barátaim, elvtársaim az Úrban, és ez a pogácsa hasít, mint a szél, vagy legalább is nagyon dinamikusan csinál valamit, amit a pékáruk általában szoktak. Illetve amit nem szoktak, de ettől olyan megnyerő, egyedi és példamutató. Legyünk ugyanis példa Európa, továbbá Ázsia és Ausztrália-Óceánia elnyomottan sínylődő népei előtt. Továbbá követeljük, hogy.

E szellemben kívánok boldog és kellemes cézárgyilkosság-évfordulót minden magyarnak, kivéve a nemfideszeseknek, mer’ azok rohadjanak meg a nevük napján, vagy akár kicsit előbb is, ahogy a naptárból a legjobban adódik. Álságos békesség! Erős várat mi ismerünk! No pasaran!”

Kacsákok

Miért jó Fonyódra menni nemzeti ünnepen?
- Mert jó a kiáltás, kevesen vannak a vonaton, és nem kell orbánviktort (csupa kisbetű!) hallgatni.
-Mert a gombás pizzán friss a gomba (azaz nem konzerv), és rengeteg.
- Mert lehet kacsákokat etetni, akik lelkesek, és van direkt kacskaja - imádom az ötletet is.
- Mert a párommal tölthetek egy napot, ami igazán rám fér, és aszem ő is jól érezte magát-
- És mégeccer a kacsák, meg a mókus persze...

Nemkommunista szombat

Gyári karrierem során most először fordult elő, hogy szombaton is dolgoznom kellett, volt valami rendelés, ami sürgős volt. A főnök persze ezt úgy vezette elő, hogy „legalább kereshetsz egy kis pluszpénzt”,  hát köszi, én inkább a szombati punnyadást választanám. (Lehet, hogy betérek zsidónak, hogy mire legközelebb felmerül a szombati műszak hivatkozhassam arra, hogy beáll a sábbát, ezért nemhogy szombaton, de már péntek délután sem vagyok a hadra fogható – mármint a munka frontján, hogy egy ilyen szép archaikus kifejezéssel éljek.)

Amúgy nem is volt olyan kibírhatatlan a hétvégi tevékenykedés, leszámítva, hogy a gépek, miket kezelni vagyok hivatott, átlag félpercenként rohadtak le. Hiába, élenjáró NDK-s technológia valahonnan a sötét hetvenes (ritkábban nyolcvanas, egy esetben a kilencvenes) évekből, amikor még egy LCD-kijelző számított az modernség non plus ultrájának, és a célgépeket kövér, izzadó, bajszos németek hegesztették KGST-relációban. A gépeket cseszegetni egyébként elég kellemetlen und veszélyes, a heti mondatom nagyjából úgy hangzott (talán szerda reggel), hogy: „Még fél hét sincs és én már vérzek”. Nem komolyan persze, de mindig van rajtam két-három ragtapasz, a megfelelő horzsolásokra applikálva, ez lehet a beavatási szertartás a munkásosztályba, csak már lassan egy éve tart, amiből az következik, hogy a munkásosztály egy különösen harcos, és  mostoha körülmények között élő törzs lehet.

Viszont a sok szereléssel legalább eltelt az idő, én meg arra gondoltam,ha akkor dolgozom, amikor a többiek pihennek, majd pihenhetek, mikor mások  dolgoznak, pedig nem. A lelkem a vállalatot illeti meg.

Idegesítő....

Namármost, a Velvetet a legritkábban olvasom, mert számomra a „minőségi bulvár” egy oximoron, ám ebbe (http://velvet.hu/trend/2012/02/21/10_idegesitoen_folosleges_kis_szivatas/ ) valahogy beleakadtam a zindexen, és lenne hozzáfűzni valóm.

Miszerint:

-          Az aludobozos italok kibontása rendszeresen azzal jár, hogy a maradék körmöm is beletörik, és onnantól fáj, azt meg nem szeretem. (A szájdert, pitbullt meg a szprájtot innentől kérném cumisüvegben szervírozni, a dáktör peppör maradhat fémdobozban, mert az a kedvenc, és elvégre büszkeség is van a világon.)

-          A kávéautomata a munkahelyemen háromszor egymás után adott forró vizet kis tejporral, kapuccsínó gyanánt (azóta büntiben van, nem kávézom, mondjuk nem is baj). Pedig a megoldás nyilvánvaló: a harmadik benyelt érme után csak ennyit kéne mondani: ügyes!

-          Mindig a Büdös Bácsi áll mellém a reggeli buszon, nemtom hogy hívják, de gondolom érezhető, nem is érdekel. (vö: Melléd áll a részeg az éjszakai járaton, lehány, és mikor felháborodsz, még neki áll feljebb: „Maga dumál, hát nézzen magára!”)

-          A kutyám (igazából kutyánk, asszem ő is így gondolja) mindig akkor fingja el magát, mikor a párom befut, direkt kínos, mert wellcome drink lehet, de velkámfingás??? De a kutya bélgázai már eddig is bőséges témát szolgáltattak, ez nyilván hálás forrás, bár innentől kifáradni látszik.

-          Diákmunkásokból sosem a szegény de értelmes egyetemisták jutnak nekünk, hanem a dermesztően sötét, primitív und ostoba senkik. Akik persze nem is tanulnak sehol, ezt tudtam eddig is, de a múltkori kurvabarbi már tényleg ijesztő (bocsi: ilyesztő) volt.  No, ez az akinek megszületnie is kár volt, mert vele nem többen lettünk, csak sűrűbben. Három szót ismer: pasi, ribanc, bazmeg (esetleg: baszki). Az összes többi az ragozás vagy toldalékolás, illetve permutáció. („Hülye ribanccal a pasim bazmeg, baszki a hülye bazmeg a ribanccal, baszki”… et cetera…)

Hát ennyi, persze idegesít még a pulcsimra fröccsenő kefír (gyakorlatilag mindig), az állandóan  billentyűt lezáró mobil, a buszbérletemen elkenődő fényképem vagy a bankos csaj, akinek hiába mondom el huszadszor, hogy nem kell hitel.

Buszmegálló blues - a gyár előtt, hazafelé

Két, némi jóindulattal középkorúnak saccolható nő áll előttem a megállóban, arcukat már meggyűrte az élet meg a nikotin, monoton hangon kárálnak:

-          Háde vádádáábadádádá, ádevádáddbe kurva teszkó dábádádá!

-          Jáje mágábbádáddábevádá krumpli hágebáválá dábábádá szalonnával.

-          Asse gebedábá bádávádá lidöl badaba miafrász teszkóban.

-          Há mé agadabaadá hónaprabadabadá.

(Fordítás:  „Be kellene vásárolni holnapra, valahol, hazafelé”.)

Aztán áttérnek az élet nagy dolgaira, hogy például milyen busz áll meg a 8-as megállójában, illetve megáll-e a nyolcas a nyolcas megállójában. Később felmerül, hogy a közeledő busz, bazi nagy nyolcas számmal a homlokzatán, vajon milyen busz is, meg arra megy-e, amerre a nyolcas. Plusz megáll-e a ruhagyárnál, ahol a nyolcas meg szokott? Az már szerencsére nem lesz a diszkusszió tárgya, hogy m ilyen is egy nyolcas számjegy (ha már a buszra betűvel nincs kiírva), így az „állított végtelen” ontológiai és szemantikai problémája nem kerül elő. Csak az érkező busz sofőrjétől érdeklődnek hosszan hogy ő (!) nyolcas-e, a sofőr bólint, és tényleg, ránézésből úgy (ezerkilencszáz) ötvennyolcas lehet.

Én meg arra gondolok, hogy csak befelé szondáztatnak, a csomagot meg csak kifelé nézik, így csak az a kérdés, hová suvasztják el a vodkásüveget a műszak vége felé? Bár valószínű, hogy eleve ásványvizes flakonban hozzák, az újrahasznosítható.

Fülszöveg

Mostanában, hogy kicsit kevesebb a munka és többet olvasok (no meg a betegség idején más dolgom sem volt) egyre jobban idegesítenek a könyvek hátsó, sőt újabban elülső borítóira írt szövegek. Azok a „kritikákból” vett „idézetek”, melyeket majdnem biztosan a kiadóban ír valaki (nyilván a titkárnő, a bérszámfejtő meg a takarító közül az, aki épp ráér), egy program meg random módon generál hozzá valami jól hangzó újságcímet.

Ma épp egy Iain M. Banks regény (Fegyver a kézben) hátsó borítóján olvastam az alábbi remeklést: „Biztos vagyok benne, hogy ezt a regényt még hosszú évek múlva is a műfaj egyik klasszikusaként fogják emlegetni – (Time Out)”.

Nos, ez akkora marhaság, hogy a fal adja a másikat. A klasszikus ugyanis attól klasszikus (főképp és különösen) az irodalomban, hogy a megjelenése után eltelik jó pár év, és a szöveg szép lassan kanonizálódik, része lesz a műfaj alapműveinek. (Most azt kellett volna írnom, hogy törzsanyag, de csak azért se. J) Tehát nem az van, hogy hosszú évek múlva IS azt fogják mondani, hogy klasszikus, hanem akkor mondják/mondhatják egyáltalán. Ami a mai termésből menő, az nem klasszikus, csak bestseller.

Mindenesetre itt van néhány borítóra való szöveg, tetszőlegesen felhasználhatók, a horrortól a almatermesztési kézikönyvekig:

-          „Briliáns” (West Ham Observer)

-          „Elképesztő” (New Jersey Tribune)

-          „Letehetetlen” (Národni Pornografija)

-          „Jobb mint Sakhespare…..Shekespar… Sexpír, dögösebb mint Tolsztoj,  hasznosabb mint a Százhuszonhárom étel krumpli nélkül vagy kevés krumplival és látványosabb a borítója mint a Bibliának” (Daily Weekly)

-          „Jobban átjött mint a válásomról szóló riportkönyv” (VV Cicca a Blikknek)

„A Dekadens Nyugat ismét megmutatta, hogy izé…. dekadens.” (Lapsang Souchong)

Esik a hó (szarikaló?)

Havazik, végre rendesen, persze kérdéses, hogy mihez képest végre. Mert az ember ontogenezise során nagyjából három stádiumot jár végig a hóhoz való viszonyát illetően:
- Gyerekként: "Dejó, esikahó (plusz a címben említett ló), menjünk szánkózni/síelni/hóembert építeni!" (A hógolyózás a bunkóknak való, meg ostoba amerikai, ún. "családi" filmekbe, Szantaklóz környékén.)
- Később: "Remek, esik a hav (vö: zik-zik), milyen szép is a lakótelep így behavazva, milyen vicces is a sok nyári gumin csúszkáló autós hülye"- de szigorúan csak az ablakból, pohár tea/forralt bor társaságában.
- Most meg: "A francba, megint esik az a rohadt hó, csúszkálhatok a boltig, aztán ha meg elolvad hetekig minden csupa sár lesz, meg mocskos latyak. Dögöljön meg a neve napján, aki a havat (hót?) kitalálta."

Én most épp a második és a harmadik fázis között járok, az ablakból még jól mutat, de a reggeli kutyasétáltatás már rémálom volt, nagyjából Scott kapitánynak éreztem magam. (Jut eszembe, a British Libraryben volt szerencsém beleolvasni az eredeti, sajátkezű naplójába, persze csak üvegen keresztül.)
Scottnál persze nem volt Dudli, ami jó, mert ezt a -10 fokot sem igen bírja az öreglány, újabb és újabb rekordokat döntünk a séták rövidítésében.

Szobafogság

Beteg vogymuk (isa por es homu, ugyebár), immár harmadik napja, és a helyzet nem sokat javul. Láz folyamatosan, orbitális köhögés, étvágytalanság, generálisan vacak közérzet. Hétfőn még dolgoztam, illetve a munkahelyemen töltöttem az időt, mert hazaérve már 39,5-öt mutatott  lázmérő, szóval a munkát jóindulattal is csak imitáltam. Aztán tegnap elmenetem orvoshoz, aszonta légcsőhurut, a rondábbik fajtából, egész heti szobafogság, sok fekvés, antibiotikum, köptető, gyulladáscsökkentő. Brrr...
Pedig gyerekkoromban szerettem beteg lenni, egy kis megfázás, influenza, gyomorrontás mindig jó érv volt az iskolába menés ellen. Most azonban, hogy öregszem, már egy meghűlés is csúful lever a lábamról (igazából már egy állott franciasaláta is napokra kiüt), így a betegség már nem szórakoztató, a tizenöt éves önmagammal szemben alig várom, hogy vége legyen.
Pedig:
- Betegen nem kell dolgozni, de fizetnek a nemdolgozásért. (Viszont: még mindig jobb dolgozni és jól lenni, mint itthon szenvedni.)
- Van időm olvasni, meg filmeket nézni egész nap. (De nincs hozzá türelmem.)
- A család átvállalja  a kutyasétáltatást. (Ámde a kutya egész nap mellettem fekszik és aggódó tekintettel figyel, ami egyrészt hosszú távon idegesítő, másrészt ugye fingós kissé - vagy nem is kissé.)
- Addig alszom reggel, ameddig csak akarok. (Csakhogy a rohadt köhögéstől alig alszom.)

Viszont meg kell állapítanom, hogy a köptető még mindig finom szirupban található, igaz nem követem el azt a hibát mint gyerekként, mikor egy egész üveg ánizsosat megittam, majd egy napig nem jöhettem ki a vécéről.
A tévéműsor meg igen ócska napközben, úgyhogy teleshop helyett mégis olvasok, vagy ülök a fotelben a laptoppal, mint most is.

Három ok, hogy miért ne pisiljünk az utcán

1. Mert gusztustalan dolog a farkunkat lóbálni a járókelők előtt, pláne betépve tántorogva. (Még akkor is, ha kurvabarbinak sminkelt szakmunkástanuló barátnőnk szerint cuki a zavart tekintet, meg a térdig letolt gatya.).
2. Mert ha az ember eleve a ház sarkánál száll ki a taxiból, csak kibírja még két percig. (Már ha volt annyi esze, hogy helyesen adja meg a címét a sofőrnek.)
3. Mert arra jön egy nagydarab fószer, piros dzsekiben, nagy fekete kutyát sétáltatva, és csúful beszól. Hangosan, hogy mindenki tutira odanézzen, aztán éghet az ember. (És utána hiába káromkodik szóismétlés nélkül percekig üvöltve, mindenki tudja, hogy ki a hülye. Hogy kinek lóg ki a mi.)

Homér a platón

Pont egy hét múlva leszek harmincnyolc éves, azaz épp annyi, mint Homer Simpson, immár húsz éve. Nekem asszem csak egy évem lesz harmincnyolcnak lenni, pedig ennyi már maradhatnék, ez legalább még nem negyven, vagy egy híján annyi, ami nem hangzik sokkal jobban. (És nyilván ezt fogom mondani tíz év múlva, csak ötvennel.) Amúgy meg eddig még mindig pont annyi idős szerettem volna lenni, amennyi éppen vagyok, bár pszichésen megálltam huszonkettőnél, azóta legfeljebb műveltebb lettem, de a személyiségem az reménytelenül leragadt 1996-ban.
A Homer Simpson-analógia azért nem teljesen alaptalan: kövér vagyok, infantilis, keveset keresek egy gyárban (az majdnem, mint egy erőmű), és a mindennapi apró dolgok indokolatlan lelkesedést és/vagy pánikot (jobb esetben szorongást) váltanak ki belőlem. Viszont: van hajam, diplomám, olvasottságom és ízlésem, de még nincs három gyerekem, igazából még egy se, pedig egy már lehetne. Szóval a bennem lakó Homer úgy ötvenszázalékos. Pláne mert a hülye angolok-angolhülyék szerint Homer az Homérosz, csak a jenkik tudják, hogy egy sárga rajzfilmfigura az Evergreen Terrace akárhányból. (Ja: Platón az meg simán Plató volt még magyarul is, pár évtizede.)

Doktor Doktor (avagy: énmérnem?)

Hogy lehet, hogy valaki úgy (kis)doktor, hogy nem is hivatkozik, sehogy? Sehogy. A  Legkisebb Ugrifüles (smittpál) húzzon el, eddig is nevetséges volt, de ezután... (Javaslom kutyámat,a Dudlit köztársasági elnöknek, mert ő még sose csalt, legfeljebb fingik, de azt nem titkolja. Plusz kedvesebb, szerethetőbb und okosabb a mostaninál. Meg elég öreg és tapasztalt. Meg kérek egy doktori fokozatot én is, ennyi erővel meglehetne....

Szólt a rádió - de többet nem fog

Sikeresen túléltem az első (rövidített) munkahetet, nem is volt nehéz visszarázódni, bár az ünnepek után eleve úgy érzem magam, mint egy disznóval töltött ló, plusz édességmérgezés. De szerencsére a gyárban elég rohangálós napok vannak, az mondjuk gáz, hogy ma is fánkkal turbóztam a mnkakedvem, így az intenzív mozgás testalkatomra gyakorolt pozitív hatása legalább is kétséges.

Enni amúgy azért is kell munka közben (szélsőséges esetben óránként valami kis izét), mert a meló persze unalmas, mint egy újévi köszöntő. (Jut eszembe, milyen vicces lenne a BUÉK angolul, mikor azt üvölgenék egymásnak a részeg angolok, hogy HENYÚJ, HENYÚJ, vagy valami hasonlót.) Szóval unalom ellen újabban megint rádiózok, mert az új lejátszóm rádióján már jó a vétel. No, de amit a Kossuth rádió (immár nem MR1) megy az már tragikomikus. Ha kicsit kormánypártibbak és/vagy jobboldalibbak lennének a derék szerkesztők és műsorvezetők, már kis sem látszanának a Nagy Korányos fenekéből. Kivétel a Napközben meg A hely, ott elég sok a politikamentes téma, meg a normális diskurzus, pedig istenucsse, azokat a műsorokat is rendesen megpróbálták kiherélni. És persze az egész adó rém komolyan veszi magát, a nemzetinek meg a gondolt ügyeket, és főleg a nemzetinek gondolt kultúrát. Inkluzíve wass albert, aki tényleg, mennyiben volt több egy középszar, ám öntelt és dagályos, és fúúú de nagggyon erdélyi származású írócskánál? Centerum censeo: a legjobb magyar író Mikszáth, wass legfeljebb a borospoharát mosogathatta volna, már ha egyáltalán. Viszont Mikszáth iszonyú jó wass-paródiát írhatott volna, kedélyeset, de sértőt.

Szóval a Kossuthon megy a komolykodás, pedig bizonyos szempontból mégis csak egy vicces országban élünk. Hisz csak nálunk fordulhat elő, hogy a Legkisebb Ugrifülest nem elzavarják a homokozóból, hanem megválasztják köztársasági elnöknek (miniszterelnök: Mirr-Murr, házelnök: Oriza Triznyák – mert ugye ő kövér-bocs!), hogy az adócsökkentéstől kevesebb a pénzem, meg hogy ezek a fiúk is elkúrják, de aztán nem lapítanak, hanem díszünnepséget rendeznek a saját tiszteletükre. Egyszóval a rádió lehetne sokkal ironikusabb is, az lenne az igazi közszolgálat, napi legalább hat óra közéleti rádiókabaré. Mert így nem közszolgálati, csak pártszolgálatos, az meg történelmileg sem hangzik jól. Míg azonban nem lesz a Kossuth – Már Nem Emeregy viccesebb, maradnak a hangoskönyvek, inkluzíve Mikszáth.