Goodenough College

A Goodenough College egy valóban létező intézmény Londonban, akkor botlottunk bele, amikor a postamúzeumot kerestük (ami átalakítás miatt épp nem is üzemel, de ez nem tartozik ide), és ki volt írva a név egy kovácsoltvas kapura. Nekem meg nagyon megtetszett ez az „Elég jó Főiskola“ (igen, persze, hogy egy Goodenough nevű pasas alapította), elvégre magam is évekig tanítottam az Nagyjából Tűrhető Egyetemen.

Mert azért  kaposvári univerzitász enyhén szólva sem a Harvard vagy a Cornell, ezt határozottan állíthatom, pedig én a katedra kellemesebbik oldalán álltam. És nem, én sem voltam az hihetetlen nemzetközi l, bár némely hallgatókhoz képest néha érezhettem magam Nobel-díjasnak is (és most finoman tekintsünk el attól, hogy szociológiából nincs Nobel-díj), kis vidéki egyetem a miénk kicsit savanyú, kicsit sárga, de helyi busszal el lehet jutni oda.

Meg jó a kollégium. Persze az Elégjó is ezzel reklámozza magát (amúgy tényleg inkább magyar értelemben vett kollégium, mintsem valódi oktatási intézmény), hogy jók az apartmanok meg a társaság, szép a kert, meg jó helyen van a campus (közel a postamúzeumhoz, ugyebár), úgy rémlik egykori munkahelyem is ilyenekkel hirdette magát. Pedig az tényleg egy egyetem,  ami elsősorban mégis csak oktat, és csak másodsorban szállásol el, nem úgy mint a Goodenough, vagyis talán mégsem az a lényeg, mennyire modern az új kolesz. Mondjuk azt mégsem írhatták, hogy „gyere egy hátrányos helyzetű régió mellőzött egyetemére tanulni, álmos kisváros, rossz közlekedés, a diplomád meg hátha jó lesz valamire“.

Amikor én az ELTE-re jelentkeztem, eszembe sem jutott, hogy ilyenek érdekeljenek, tőlem írhatták volna az igazat is („A szociológiai intézet egy oktatásra szinte alkalmatlan, igen lepusztult egykori főúri palotában található a nyóckerben, kollégium a világ végén, munkásszállónak épült panelban.“), akkor is oda megyek. De az az ELTE, és persze érthető, ha egy Tűrhető Egyetem a szakok kötelező ledarálása mellett igyekszik egyéb előnyeit is kidomborítani. Szegény ember kézzel nőz.

Ovi

A felcsúti elátogatott felcsútra, hisz a helyi óvoda évfordulója minimum miniszterelnöki szintű vizitet ér (biztos hívták a pápát is csak nem ért rá, vagy nem hívták, hisz az a szemét nyíltan a bevándorlók oldalára álltl, ellentétben magyar követőivel). Hisz ha már a falu adja a miniszterelnököt („-Nesztek miniszterelnök! - Nemááá! - De, miniszterelnök itt van azt vigyétek!“), akkor az oda öntött milliárdok miatt nyilván támadják (nem a falut, a miniszterelnököt), vagyis jól meg kell védenie (magát), amire ugye nincs s jobb alkalom egy óvodai ünnepségnél. Hja, ha valakinek eleve OVi a monogrammja...

És miután a min. eln. megtekinti az óvodások műsorát, spontán beszédet mond spontán ott termő szónoki pódium meg zászlókompozíció társaságában, a véletlenül arra járó újságírók spontán fotóznak, tényleg olyan meghitt, családias az egész, persze szigorúan keresztény-nemzeti értelemben. (Vagy keresztyén, sosem tudom épp merre áll a zászló.) Valamint a centrális erőtér hangulatában, ami engem még mindig az 1950-es évek meg a hűbéri feudalizmus sajátos keverékére emlékeztet. Hiába no, politikusaink, élükön a felcsútival ebben a legjobbak, senki nem ad át úgy dobozgyári öltözőt vagy sertéstelepet mint ők, senki nem tudja oly bravúrosan nemzeti-geopolitikai, sőt világpolitikai kontextusba helyezni saját pitiánerségét, mint a fideszkádéenpé jelesei.

Ennek megfelelően a min. eln. az óvodások műsora után (és talán a torta előtt, de a képriportokból ez nem egyértelmű) beszédében a bevándorlás témáját érintve ostorozta az Európai Unió (fideszül: Brüsszel - de fontos hogy a városnevet kellő megvetéssel eljtsük ki) tehetetlenségét, bár az ovisoknak arról már nem értekezik, hogy eme tehetetlenségnek ő nem csupán ostorozója, de legalább annyira generálója is. Botot dug a küllők közé, aztán jól lehordja a pofára eső másikat, hogy  minek ül biciklire az, aki nem tud biciklizni, dehát ő megmondta előre (meg nála volt a bot).

És legszebb persze ahogy igazi ovis módjára duzzog azon, hogy csúnya ellenzékiek meg csúnya brüsszelek báncsák az ő kedvenc terepasztalán épülő új játékát, pedig már akkor is majdnem eltört a mécses, mikor kiderült, hogy kész sem lesz időre. Most meg azt mondta, hogy ha kritizálják az ő kisvasútját, akkor meg kell hosszabítani Bicskéig, ha azt is kritizálják, akor meg Lovasberényig. És így tovább, a végén közvetlen vasúti összeköttetés lesz a vidéki haciendája meg Tokió között, hisz manapság nálunk ahol kormányzati akarat van, ott pénz is van, én már várom a felcsúti űrközpont bejelentését is. (Persze környezetbarát űrhajókat indítunk majd onnan, pálinkával mennek majd, meg árammal, ehhez persze sok pálinka kell, de az már van, meg sok áram, de arra meg ott lesz majd Paks2.)

Egy szóval a felcsúti pont úgy viselkedik, mint valami szigorú de jóságos földesúr, mellette az ispán meg a gazdatiszt, de közben van benne valami határozottan Lenin elvtársból is, pláne ami az örökös kioktató stílusát illeti. És nekünk ezzel az egyre sötétebb alakkal kellene valami huszonegyedi századot csinálni itt. Ne fog menni semmiképp.

Gondok

Láttam ma a tévében valami részletet valami „menő házak“ típusú műsorból, és én ezt ilyen pontosn tudom. Igazából mást néztem, de aztán elmentünk sétálni mert ugya húsz fok napsütés, meg egy öreg kutya gyenge hólyaggal, vagyis kellemes a hasznossal, és mire visszaértünk, az említett kitudja miféle műsor ment a utazás csenölön.

Épp ott tartottak, hogy milyen jó a fürdőszoba, egy igazi kortárt szobor díszíti valami neves művésztől, és mutattak is valami krómozott csövekből hajtogatott nagyon kortárs obdzsektet. A műsorvezető pedig lelkesek közölte, hogy ez igazi remekmű, ráadásul a fürdőköpenyt is rá lehet akasztani.

Hát igen, mire is lenne jó holmi öncélú művészkedés (az igai művészet meg nyilván úgyis az hogy „copfos kislány a hintán, madárkalitkával, háttérben kutya“), a művészet az kérem legyen az ember hasznára is, úgy lelki, mint higiéniai értelemben is. Pláne ha valaki annyira kifinomult, hogy a fürdőszobába is műalkotásokat igényel, hogy zuhanyzás vagy szarás közben is az esztétikum megfoghatatlan minősége bizsergesse lelke legmélyét, vagy azt amit helyette ott mélyen tárol. (És tényleg, hogy meri civilizáltnak nevezni magát az, akiél a vécé és a fürdő nem két külön helyiség? Aki már így vette a lakást/házat, azzal lehet elnézőbbnek lenni, de aki direkt ilyet akart...)

És aki komolyan veszi a művésziség és funkcionalitás egységét, az rögtön vezethetne meleg vizet is a csőszoborba, hogy melegen tartsa a fürdőköpenyt, meg a picassós vécépapírt.
További javaslatunk az Apollinaire-versek mulatós stílusban, a Giacometti-állólámpák, vagy óegyiptomi szarkofágok bárszekrény/dohányzóasztal funkcióban újrahasznosítva. És milyen menő lehet, mikor az ember egy összetekert Chagall-vázlattal gyújt be a kandallóba.

A magam részéről egyébként sosem értettem, minek valakinek nagy és fényűző lakás, én inkább a csigaház-szerűekhez vonzódom, gyerekkoromban sokszor gondoltam rá, hogy ha nagy leszek és lesz sok pénzem, veszek egy lakóautót és abban fogok élni. A nagy és gazdag közül az első már kipipálva, úgyhogy mondhatni félúton vagyok a lakóautóm felé. Amit ráadásul sokkal könnyeb és gyorsabb takarítani, mint egy nagy hodályt, egyszerűen nincs vele annyi gond.

Mert az igazi gond a gond, azaz, hogy irtózom attól, ha sok dolognak kell egyszerre gondját viselnek, ezért nem volt (és nem is lesz) soha autóm vagy nyaralóm, a fenének lenne kedve állandóan figyelni meg észben tartani dolgokat, hogy adó meg olajszint, szemétszállítás, gyep, levegőnyomás, riasztó és autópálya-matrica - én örülök ha nem felejtem el megvenni a havibérletem, meg időre visszaviszem a könyvtári könyveimet, ráadásul mind megvan. Így is folytonos stressz a bevásárlás (mert biztos elfeljetek valamit), a buszmenetrend, meg hogy hova rajhattam azt a töltőt, ami épp kell.

Na ezzel a hozzáálással tényleg csak az hiányozna, hogy legyen egy marha nagy házam, a fürdőszobában meg egy kortárs szobor. Állandó frászban lennék tőle, és nem ecsak esztétikai értelemben.

Nobody builder

Most láttam a tévében egy dokumentumfilmet testépítő nőkről, és teljesen elfelejtettettem miről akartam eredetileg írni. Asszem kiégett az agyam (most is csak a rutinok működnek), de ha mégsem, az étvágyam biztos elment mára és minden bizonnyal rosszakat fogok álmodni.

Ezek a profi testépítő izék (nem, mégsem nők, az egyszerűen nem lehet) iszonyú ijesztőek, amúgy Alien-szerűen, az ember már várja hogy savat köpködjenek egymásra a nagy vetélkedésben. Amúgy leginkább gusztustalanul szétgyúrt pasikra emlékeztetnek, akik valami női démonnak sminkelik magukat, de a smink alatt is borostásak, mély a hangjuk és ragyás a bőrük, a parókájuk meg úgy áll rajtuk, mint tehénen a gatya.

A főhős, akit végigkövet a kamera egyetlen kósza percig sem néz ki nőnek, ő is csak annyiban különbözik a többitől, hogy a szétgyúrt férfi testre nagy szilikonmelleket is aggatott (merthogy eme lényeknek a zsír elégetése után már nem marad értékelhető mellük), de felettük ott egy Stallone-áll a hozzá való orgánummal, üdvözlet szürreáliában.

És persze arról beszél az ő bödönhangján, hogy a testére műalkotásként tekint, hát persze, nyilván van az a kortárs képzőművész, aki kellően betépve valami ilyesmit fest vagy szobor meg, de legalább másnap reggel kicsit szégyelli magát miatta (meg fáj a feje), és igyekszik szemétként újrahasznosítani. Amit ez a nő meg a hozzá hasonlók csinálnak az nem művészet, legfeljebb egy jelenkori freak-show, egyenes folytatása a szakállas nőt, sziámi ikreket meg az Elefántembert mutogató viktoriánus performanszoknak.

És tényleg, megtekintve a műsorban bemutatott Miss Olympia döntőt a szörnyülködés és a visítva röhögés közt ingáztam, és nem az extrém izmok miatt, olyat láthattunk már sokat, de az azok az arcok, istenem... Azoktól fogok rosszat álmodni innentől sokáig, ha épp túl későn vacsorázom vagy túl nehezet. Úgyhogy ma csak egy kefírt, fontos a pihenés a fárasztó hét után.

Püspökfalat

Végre egy igazi hely hír világháló információs szupersztrádáján, miszerint a kaposvári r.kat. megyés püspök olyat írt a Heti Válaszba, hogy a fal adja a másikat (valakinek), én meg félrenyelem tőle a zöldséglevest.
A pispek atya Európai Kalifátusról vizionál, keresztényüldözéssel meg állami terrorizmussal, az egész olyan minr semjén zsolt egy kissé nyomasztó ám egyúttal kéjes álma.

És persze az egészben az a legszebb, hogy szerzőnknek nagyjából annyi fogalma van az iszlámról meg a muszlimok életmódjából, amennyit gyerekként az Egri csillagokban meg A koppányi aga testamentumában olvashatott, vagyis a  muszlimok kardoznak, lovagolnak, tevegelnek és betiltják a vörösbort meg a disznótorost. Meg robbantgatnak is, bár az homályos, ez hogy fér össze a középkori tempóval, miként az sem tiszta, miért szórják fel az autópályákat homokkal (tevéik számára) közel-keleti olajsejkek (ha csak azért nem, hogy az új terepjáróikkal ralizhassanak rajtuk), de hát Beton atya láthatóan épp a látomásos próza hímes mezején kalandozik, onnan meg nem illik csak úgy visszarángatni a valóságba.

Amúgy kicsit szomorú látni, mikor egy magát tekintélyesnek gondoló szervezet (a r.kat. egyház) egy vezetője ilyen szélsőségesen zárkózik el nem csak a tények, de az elemi józan ész elől is, előítéletekből, politikai lózungokból, műveletlenségből és cinizmusból épít falat maga és a valóság közé. Püspökfalat, írnám ha. Bár végül is írom.

És ezek után én mennyivel vegyem komolyabban a r.kat. egyházat mint mondjuk egy ufóklubot, hülyeséget beszélni, meg kis zöld muzulmánokon parázni azok is tudnak, csak sokkal viccesebbek, ráadásul nem az én pénzemből, és ez azért húsbavágó különbség.

Amúgy nem tudom a derék főpap mit szed, de nekem is kell belőle!

(p.s. A szöveghez nincs közvetlen link és is csak egy beszkennelt változatot olvastam, de előbb-utóbb nyilván fenn lesz a honlapon is, reméljük előbb.)

Megint szerda

Még mindig csak szerda van, pedig már minimum csütörtök estének kéne lennie, vagy csak lassan elkoptatja már az idegrendszerem a rendszeressé váló túlóra. Ha az ember sötétben indul el itthonról és sötéten is ér haza, az nem sokat segít a relaxációban, ilyenkor igazán gyötrelmes a hosszabb munkanap, pláne úgy, hogy még nagyon messze a karácsony. Ha mondjuk már jövő héten lenne, azért csak kibírnám valahogy, nézném, hogy kisült-e már  kalácsom, és lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy már megint a legdrágább szaloncukrot vettem meg.

De az élet pocsék és főleg kiszámíthatatlan filmrendező, amit csinál az vagy halhatatlan vagy nézhetetlen (ebben a tekintetben leginkább Wim Wendersre emlékeztet), most pont a másodiknál tartunk, és csak az a gondolat segít, hogy naptárilag is szükségszerű a karácsony, hacsak el nem törlik addig kétharmaddal.

Karácsonykor persze nem a karácsony a jó, muszáj-ajándékok, ócska tévéműsor, még ócskább idő (a csúcs az volt, mikor egyszer három napig szakadt, nem a hó, az eső), hanem a nettó semmittevés, jó könyvek és hosszú forró fürdők, nagy alvás és zárva tartó boltok.

Addig viszont dolgozni kell, nyüzsögni, egyáltalán élni, ami fárasztó, mikor már rég kezdenénk bevackolódni a barlangunkba, puha dolgok közé, hogy ki se jöjjünk míg valaki nem szól, itt a tavasz, és egy medvének ezt a néphagyomány szerint illik személyes jelenlétével is nyomatékosítania.

Itt van újra

Lassú, tömött sorokban vonul be az ősz, kicsit olyan mint egy megszálló hadsereg, napsütésben még felszabadítónak látszik, de hamar jön az esete, amikor sötét van, hideg, plusz sötét, mert azt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A november elejében az igazi szemétség az, hogy dél körül adódhat pár óra, amikör gyönyörűek a színek, nem fagy le az orrom és az aranyszínű meg barna avar jótékonyan takarja a kutyaszart (mondjuk annyira, hogy néha én sem találom, ha fel akarom szedni, amiért ez utón is elnézést!), a város meg egy normális, és egész kicsit romantikus helynek tűnik, ami azért egy lakóteleptől azért tényleg nem semmi. De a csalóka napfény után hamar jön az este, a már említett, de eléggé nem hangsúlyozható sötéttel, plusz a hideg, amitől a sarki kisbolt előtt a zöldség-gyümölcs állványon vacogva húzódnak összébb a narancsok, elvégre déligyümölcsök volnának, hogy jönnek ők a az alig pár fokhoz. Meg hát az opcionális köd.

A köd és ónos eső együttese egyébként nem természeti jelenség, azt csápos és depressziós idegenek intézik, na nem gonoszságból, náluk ez pont úgy a művészi önkifejezés eszköze, mint nálunk a lépcsőházban az, hogy Prepacsekné tacskó alakúra nyírja a muskátliját. Így aztán minden jeges járdán hanyatt esésben az elfojtott gyermekkori traumák átesztétizált szublimációját kell tisztelnünk, vagy azt, hogy alkotó aznap különösen másnaposan kelt (vagy csápolt, vagy amit ők szoktak).

A rossz idő ellen ráadásul nem is lehet védekezni, rég feledésbe merültek már azok az ősi tudások, milyen mágikus formulákra is lenne szükség egy kicsivel magasabb napi középhőmérséklethez, milyen varázslattal lehet elállítani a havas esőt vagy hogy kell grogot főzni. Pedig ezek nélkül csak anyit tehetünk, hogy felöltözünk melegen, elhagyjuk a sapkánk, megkeressük a másik sapkánk, valamint időnként meleg teát iszunk, bár megfázásra az pont annyira jó mint indián ráolvasás a fogszuvasodásra.

A napok rövidülés ellen pedig végképp nincs mit tenni, sötétben kelünk és délután ötkor már  hülyén nézünk az órára, hogy most vagy megállt megint, és este van, vagy egyszerűen rossz felé billen az idő tengelye az elliptika síkjához képest. Esetleg a csápos idegenek, bár mindent azért nem lehet büntetlenül rájuk kenni.

Úgyhogy siessünk kiélvezni az őszi napot, mielőtt apró darabokra halunk meg.

A Sid Vicious-paradigma

Hallgattam ma munka közben egy podcastot, ahol a fiatalon kipurcant drogos sztárokról volt szó épp, kiemelt helyen Sid Vicious-ról, a Sex Pistols (khm...) basszusgitárosáról. Aki persze nem tudott játszani a hangszerén de legalább hangja sem volt, viszont ennek megfelelően értékelhető produkciót sem hozott össze, leszámítva, hogy viccesen és nyilván tök részegen lemezre üvöltözte a My way egyetlen valóban hallgatható verzióját.

Ezért volt érdekes hogy az egyik műsorvezető, Puzsér Róbert (igen, az a Puzsér és nem, nem vagyok hülye csak valamit hallgatnom kell egész nap, a pasi meg akkora öntelt hólyag, hogy az már vicces) egzaltált értelmezéseivel már-már odáig jutott, hogy Sid volt a tökéletes punk, akinek az élete maga a műalkotás, aki kompromisszummentesen felvállalta magát, meg elutasított mindent, amit utált, aztán ebe büszkén belehalt.

Pedig csak arról van szó, hogy Sid egy ócska kis drogos volt, egy ostoba és agresszív seggfej, aki annak rendje és módja szerint ki is nyírta magát huszonegy évesen. De még mielőtt túladagolta volna magát, rejtélyes körülmények között megölték a barátnőjét, és nem kizárt, hogy épp ő volt a gyilkos. Vagyis vele eleve csak sűrűbben voltunk, nem többen, azért az egy My way feldolgozásért nem érte meg a születéssel és a szocializációval bajlódnia, bár az utóbbiba nem fektetett túl sok energiát, vagy ha mégis, hát hiába.

De általában véve is zavaró, hogy az ilyen senkikből gyárt kulturális ikonokat a szórakoztatóipar, hisz rockzenében réggebben számosan tenyésző tehetségtelen dzsánkik közül bárki pofalemezét lehetne pólóra nyomni, Sid Vicious csak annyiban emelkedik ki közülük, hogy még épp biodíszlete lehetett a Sex Pistols nevű gigantikus médiahack elvirágzásának. De igazából nem volt művész, csak egy valóságsó amúgy szórakoztató szereplője, aki kitalálta magának a „drogos botrányhős“ szerepét, beleélte magát aztán meg belehalt, a hülyéje.

(p.s. És voltak persze a tehetséges dogos sztárok is, mint Kurt Cobain, csak náluk meg nem az az érdekes, hogy mit lőttek, hanem hogy mit alkottak. Ám aki nem alkotott semmit, annál maradnak a kábszeres-piás legendák, meg az érdekes halálokok.)

Terepasztal

A hír az, hogy a felcsúti kisvasútnak el kellett volna készülnie tegnapig, hogy az építés mely fázisáról lenne szó, az nem világos, de annyi biztos, nem készült el az, aminek kellett volna. És ilyenkor kérni kell a kormánytól, az illetékes minisztériumtól, hogy a majd milliárdos állami támogatás, meg a csilliárdos EU-s pénz elköltésére engedjenek némi haladékot, abból a kibaszott pár milliárdból nem lehet ilyen gyorsan virítani kisvasutat bazmeg!

Most Nemzeti Nagyvállalkozó Mészáros bürgermejszter tokája nyilván idegesen rezeg, kis szemei riadtan kutatják a jövőt, hogy akkor most a Főnök engedélyezi-e a csúszást, vagy rögtön küldi a kivégzőosztagot...
Álprobléma persze, mondhatnánk, nyilván engedélyez mindent a Főnök kormánya a Főnök haverjának, de nem ilyen egyszerű. Mert itt kérem a Főnök terepasztalán épülő főnöki kisvasútról van szó, ami a Főnök pálinkázós hanciendájától (meg a stadionjától neki) megy a fasz tudja hova, de kit érdekel, a lényeg a honnan, meg az éberség, elvtársak.

Szóval a felcsúti bürgermejszter lehet ideges vagy nem, attól függ mit gondol róla a Főnök, de azt meg mi nem tudhatjuk, lényeg hogy menjen az a kisvasút mint a parancsolat, mert a kegyencnek levés lényege, hogy a kegyenc bármikor dobható. Mesélhetne Lajos...

Hello Wien!

Tessék engem hülyének nézni, de nekem fogalmam sincs róla, hogy igazából mi is a Halloween, ráadásul nem is érdekel. A külsőségekkel nyilván tisztában vagyok, bár töklámpást én a nyolcvanas évek végén először egy német metálzenekar lemezborítóján láttam.

(Intermezzo:  A zenekar a Helloween volt, akkor azt hittem így írják a töklámpásos ünnepet, aztán mikor kiderült hogy nem, azt gondoltam sima elírás, és most, hogy rákerestem, rájöttem hogy inkább szójáték. Mert a logo, középen a tökkel igazából úgy tagolódik, hogy hell-o-ween. És ehhez nekem nagyjából huszonöt év kellett, bár az is igaz, nem ezen agyaltam minden nap, tizenhat éves korom óta.)

Aztán persze Angliában is láttam embereket hülye jelmezekben részegen énekelni, meg hülye jelmezeket a boltok polcain józanul (vagyis adott pillanatban nem a jelmez a részeg, hanem aki viseli, ez egy fontos tudományos megfigyelés, el is teszem későbbre), meg vicces édességeket. És persze ott volt a tonnányi amerikai film meg sorozat, vagyis képben lehetek a szokásokról, de miértekről gőzöm sincs. Ma pont elkezdtem utánaolvasni, de annyira untam, hogy visszaváltottam a kamionszimulátorra, elvégre romlandó árut kellett vinnem Southamptonból Cardiffba.

Az helyzet ugyanis, hogy annak az ünnepnek már a háttere sem érdekel, ami ennyire töményen giccses a felszínen, és ahol láthatóan a résztvevőket sem izgatja az egész, ahhoz nekem nem kell, hogy közöm legyen. Ahogy teszek a Valentin-napra is, a Karácsonyt meg csak azért tartom, mert ahhoz személyesen közöm van (a szekularizált formájában), hisz gyerekkorom óta (és már az ókori görögök is.. ja ők ezt pont nem), bár a kereskedelmi giccsrohamot ott sem kell kedvelni. A Halloweenből viszont pont csak ez a fogyasztási oldal lenne meg, az meg minek.

Ezzel együtt nem csodálkozom, hogy három napja folyamatosan embereket látok nagy narancssárga tököket cipelni, mi vagyunk Európa egyik legkevésbé vallásos társadalma, így aztán túl kevés az egy évre jutó ünnepünk (talán ezért megyünk neki eleve izomból a karácsonynak is). Ha valakinek jól esik a Halloween, csinálja, én meg mondjuk megemlékezem a Dívaliról.

Én is veszek majd tököt, csak én legyalulom és kaporral készítem el.

Konteó

Mostanában összeesküvés-elméletekben utazom, így aztán fiatalnak és trendinek érzem magam, mint egy keresztény-nemzeti érzületű termékmenedzser.
Hiszem, hogy a világ minden nehezebben érthető dolga mögött valamilyen titkos erő ördögi terve munkál, de ha mégsem, akkor egy ördögi erő titkos terve. Lényeg hogy a háttérben.

Az hogy ha elengedem a kalapácsot/dísztököt/semjénzsoltot és az leesik, ahhoz nem kell a Háttérhatalom, az csak simán a gravitáció, még én is belátom. Ám ha mondjuk semjénzsolt a levegőben marad (terminus technicussal: lebeg), az már nyilván boszorkányság, mely esetben vagy a Háttérhatalom boszorkányol... boszorkányozik (vagy hogy kell mondani), vagy maga semjézsolt. A második eset nem bonyolult, el lehet dönteni róla, hogy ő konkrétan boszorkány-e, ha ugyanis ugyanannyit nyom, mint egy kacsa, akkor az. (Lásd a vonatkozó ismeretterjesztő filmet a Monti Pájtontól.) Ha viszont a Háttérhatalom boszokányzik zik-zik, akkor azt nem lehet csak úgy kideríteni, mert épp azért a háttér az a hatalom, hogy ne látsszon a sötétben, meg akkor sem ha.

Márpedig kevés egyszerű dolog van, a gravitáció igazából a kivételek egyike, mert mondjuk az eső az már gyanús, mert hát hogy van az, hogy csak úgy víz jön az égből? Ki rakta oda azt a vizet, és főleg: mit rakott bele? És az eső még semmi a GDP-arányos államháztartási hiányhoz, vagy a kvarkokhoz képest, azokat aztán biztos Valakik mozgatják ellenünk, miszerint a vesztünkre törve, hisz normális ember az ilyesmit ne értheti.

A titkosan ördögi titkos összeesküvések ellen amúgy a legjobb a fémszálas bézbólsapka meg a nagy mennyiségben fogyasztott csili, de ez csak akkor használ közben kissé elborult tekintettel mantrázzuk hosszan a „migránsáradat“ misztikus formuláját. Attól garantáltan meghátrál a Háttérhatalom. Aztán jöhetnek az ufók. Vér fog folyni mindenhol, de leginkább bennünk.

A technológia ellentétes vonulatairól

Most az van, hogy a helyi busztársaság, tényleg lecseréli a teljes flottát, mondjuk egyszerre bár vannak buszok, amiket nyilván megtartanak. Ezt onnan lehet tudni, hogy egyeseken megmaradt a nemrég kiépített utastájékoztató rendszer, kíírja a megállókat, meg bemondja a gépi néni is.

A többinél viszont kíméletlenül leszerelték, nyilván már szerelik be az új buszokba, a régiek viszont. A régiek viszont jobb esetben használják a húsz évvel ezelőttről megmaradt táblákat, de lehet hogy azt sem, a mélypontot ma láttam. Egy nagyjából velem egykorúnak saccolt Ikarusz (és tudjuk, az már nem kevés) egy olyan táblával érkezett, ami nem tábla volt, csak egy spirálfüzet a szélvédő mögött, golyóstollal felírt számmal. A manóba is, egy vastag filcre sem telt? A helyi busztársaság amúgy is spórol a kidobandó buszokon, ennyi rozsda és kosz rég nem volt látható egyszerre, eddig nyilván ügyeltek némileg a küllemre, de most már minek.

Ennek következtében, az egyedülálló buszcsere-programjával reklámozott városunkban per pillanat az ország talán legszakadtabb buszai nyomulnak, talán tényleg csak átmenetileg.

Ezzel szemben viszont ma láttam egy kutyát világító nyakörvvel, pontosabban egy hangra aktiválódóan világító nyakörvvel. Az nem volt világos, hogy csak a gazdi hangjára aktiválódik-e, nyilván nem, olcsó kínai vacak lehet, plusz ha Fifike (Nyuszifül, Túrógombóc - mindent hallottam már...) elveszik az őszi avarban sötétedéskor (mert akkora), a Manyi nénikből álló lakótelepi keresőcsapat bármely tagjának hangja perdöntő lehet. Még szerencse, hogy Fifikét (Tündérbogarat etc.) nem egy erő szélen hagyják el, mert minden rendes ragadózónak irányfény lehet a pirosan villogó nyakörv. Még jó hogy nem játszik karácsonyi dalokat kvarcórahangon nyekeregve, bár tényleg nem akarok ötletek adni. Én szeretem a kutyákat, nem csak a sajátomat, bár az elemes patkány-szerűeken azért joggal röhögök.

Gömbös Gyula 2.0

Tessék mondani, én rögtön hazaáruló leszek, ha szerintem fasiszta a miniszterelnök? Soha a büdös életben nem voltunk "keresztyén" ország, ne is legyünk, és ne adja az ég, hogy egy széthízott arcú pálinkavedelő mondja meg, hogy szabad élnünk, miben hihetünk.

Márpedig zorbán elvtárs erre játszik, szarik a pénzedre (az már eleve nála van), a lelkedet akarja, de ne add.  Hagyd meg a nyugdíjas, kötött sapkás néniknek  a felcsúti iránti rajongást, ők már elvesztek, de mi ne legyünk politikai "keresztyének". Az eleve nem a hitről szól, csak az érdekről. A hit a tiéd, a felcsúti meg sohasem pofázhat bele a disznóvágás szagú szájával.

Nekem Isten olyan messze esik orbán viktortól, hogy nincs arra szó, egy pénzszagú politikus csak egy gusztustalan kis izé a teremtés művén, aki nem tükrözi vissza az örökkévalót. Mondjuk nem is várjuk el tőle, legfeljebb azt, hogy ne lopjon, de a jelek szerint azt is hiába.

Az ébredő erdőőr

A Sztárvórsz a tökéletes popkulturális termék, vallás und mítoszpótlék plusz Grimm-testvérekbe oltott Benedek Elek, tú in van. És az orromat is tiszticcsa, meg a hajam sem lesz annyira korpás tőle, illetve van az a pénz amitől mégis.

Az a fura, hogy az első, az eredeti és egyetlen (magyarul: only one) trilógia egy lineáris és kissé bárgyú történet volt, a háttérben egy kissé módosított megváltástörténettel. Mert hát itt is a Fiú a megváltó, csak épp az apát kell megváltani, a fater viszont pont a szeplőtelen fogantatás által született, szóval Anakin és Luke ketten együtt a megváltó, meg a kísértő gonosz is, és hab a tortán, hogy a végén minden rendes dzsedáj (nem dzsedi) megy a Valhallába, ahol vacak a térerő, ezért recseg a 3D-s hologram, ha onnan dumálnak.
Vagyis mitológiai alapon felesleges értelmezni ezt a szinkretista izét, ez csak valami látványos mese pattogatott kuki mellé, annak meg jó.

Ez a mostani felhajtás meg annyira semmilyen, színtelen szagtalan átlátszó folyadék, hogy csak a lelkileg nagyon tizenkét éveseket tölti el a felfokozott várakozás. Ez csak egy film, mondja bennem a szigorú gondolkodó, kit érdekel ez az egész már, mondja a bennem lakó tizenkét éves, aki rádöbbent, hogy  micsoda bóvli az, ahol egy kurva kicsi galaxisban mindenki rokon meg haver. (De tényleg, ki kíváncsi egy olyan univerzumra, ahol egy húszfős klán, meg pár tucat mellékszereplő mindenki, aki számít? Ahol az ember maximum a harmincadik rohamosztagos lehetne, akit lelő Han Solo, miután elhajolt a nyilván fénysebességgel haladó lézerlövedék elől? Egyáltalán: Lézer, lövedék?)

forrás: http://abolcseszmegmondja.blog.hu/ 

De persze a Sztárvórsz annyira jó üzlet, hogy mindent megtesznek majd a néző kiszolgálásáért, bár azt nem értem, hogy miért nem lehetett egyből folytatni a klasszik trlilógiát, minek kellett három felejthető film pluszban? Nyilván persze azért, mert hát jó üzlet, és a pénztárgép csengett rendesen, és főleg sokat, Lukasz bácsinak.

És persze a bennem lakó örök tizenkét éves várja az új filmet (szerintem a párom is), vagyis veszünk majd jegyet, ahogy lehet, és élvezzük a Jar-Jar nélüli mesét. Amit mindannyiunk szerencséjére nem Lukasz bácsi rendez.

Greenwich

Grennwich azért jó, mert felhőkarcolók tövéből indulva, automata vonattal, percek alatt igazi kisvárosi környzetben találja magát az ember, a Cutty Sark nevű klipper (modoros hangos útikönyvem szerint „tíklipő“) mellől ugyan a Canary Wharf (másik útikönyv szerint Kanári Rakpart, bár nekik a Regent Street valamiért nem Régens utca) felhőt karcolói látszanak, de ha a másik irányba tekintünk, rögtön vidéken érezzük magunkat.

Greenwichben volt a kedvenc haléttermünk, amit Petra azóta is sirat, a Beachomber Seafood, sajnos már a gugli utcakép is frissített, úgyhogy a keresésre azt írja ki, hogy végleg bezárt, meg kidobja a helyén nyílt francia étterem képét. Francba a franciákkal, ha lehetek ennyire etocentrista, pedig nekem nem fáj Trianon, így a széljobbos definíció szerint nem is vagyok magyar. (Nekem az fáj ami itt és most van e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban, de félre a politikát.)

Van viszont a King's Arms, ami egy igen hangulatos pub, jó a kaja, kedves a személyzet, bár idénre felújították a helyet, minek következtében kicsit fakóbb lett az egész, de még mindig a jellegzetes angol kricsmi, amit annyira szeretünk, és amit teljesen lehetetlen imitálni itthon.

A kocsmával szemben pedig megtalálható Londoln talán legbüdibb nyilvános vécéje, ami annyira viktoriánus, hogy azóta nemigen újították fel, (és nyilván csak a férfi részlegről tudok) gyakorlatilag a földre kell pisilni, bár van kerámia a falon piszoár jelleggel, kezet mosni meg  mégis csak a szemben lévő kocsmában (miszerint King's Arms) érdemes, tekintette a jéghideg de alig csordogáló vízre, a szőrős szappanra meg a kézszárító maximum szimbolikus jelenlétére.

Greenwichben viszont van számos látnivaló, jó a tengerészeti múzeum, a helyi egyetem (inkluzíve a Painted Hall, ami egy méltatlanul hanyagolt turista-látványosság), meg ott van a királyi csillagokat vizsgáló, ahol minden utazónak kötelező egy képet csináltatnia magáról, ahol egyik lába a keleti, másik a nyugati féltekén van, de mindez semmi a menő second hand lemezbolthoz képest. Én például sosem bírom kivárni, míg Petra végigtúrja a (DVD) kínálatot, idén például, ott hagyva őt, fogyasztottam egy kólát, egy csokis törökmézet, csináltam pár indokolatlan fotót a helyi templomról, plusz hazatelefonáltam, mondjuk azt indokoltan. Mert időnként szoktam.

Ezek meg itt az indokolatlan képek, a harmadikat Petra csinálta, de vállalható, öregedvén tényleg így nézek ki.

És Greenwich továbbra is állandó program lesz, nem a látnivalók miatt (láttuk már mind), hanem a hangulat okán, ha öreg leszek és igazán tapasztalt, élnék ott.

Játékkutya

Egy tizenöt éves kutya elvileg már attól elfárad, hogy örül, hogy sétálni indulunk, ehhez képest Dudli minden sétának ugrálva/rohangálva indul neki, később persze meg vontatni kell, mert a szervezete (ízületei, tüdeje, mittomén, a kutyában is van egy csomó kütyü, pont mint bennünk, csak máshol, vagy nem) szól az agyának, hogy most már vegyen vissza, egy hatgyerekes, ki tudja hány unokás öreg néni ne pattogjon mint a gumilabda, mert bírni kell a séta végéig, például fel kell mászni a lépcsőn az elsőre, ha már a gazdi nemigen bírna felcipelni egy közel negyvenkilós nagyjából labradort.

Illetve lehet, hogy nem pont ezt üzeni a szervezete, a kutya nem olyan szofisztikált szervezet (miként az ember sem az), de általában azért már spórol az erővel. Ma viszont egyfolytában nyüzsgött, nyüszögött, lihegett, lelkesedett, a séta végén felfelé is tekert a lépcsőn, és csak egy extra mászkálás után dőlt ki végre. Miközben, már a délutáni lelkesedés közben is bele-bele ásított az izgatott nyöszörgésbe, de úgy, hogy majdnem kiesett a száján.

De legalább valószínű, hogy most aztán már alszik rendesen, és nem arra ébredek az éjszaka közepén, hogy egy nedves kutyaorr szaglász az arcom mellett. Igazi állott kutyaszájszaggal kísérve persze, hisz ha már nem alszom, legalább legyen rossz is. De most alszik, mint akit lecsaptak, illetve ahogy reményeim szerint én is fogok mindjárt. Hiába no, kis műanyag játékkatonák vagyunk egy közepesen vicces isten kezében...

The Importance of Being Earnest

Nos, idén kellett Petrával színházba is menni, mert egyik kedvenc színésze, David Suchet (szinkronrenezők kiejtésében: szacset - pedig szüsé) épp Londoban játssza a The Importance of Being Earnest egyik szerepét, lédi braknellt amúgy, nyilván nem így írják, csak rohadt lusta vagyok felnyúlni a polcra a könyvért. Ez Oszkár Vájd vígjátéka, ami magyarul Bánböri címre hallgat valamiért, pedig Bánböri egy fikción belül is kitalált szereplő, tehát kábé annyira valóságos, mint a sikeres magyar modell, és itt most nem valami Dubajban befutott szőke csajra gondolok.

Az előadás amúgy konvencionális volt,  csereszabatos díszlet, kosztüm und szereplőgárda, viszont ezzel együtt is igen profi, a nyilván előre ismert poénokon is jókat röhögtem. Talán az lehetett a rendezői koncepció, hogy a szöveg maradjon az eredeti, a színészek meg majd hozzáteszik  a maguk metakommunikációját, és tényleg, mindannyian önfeledten esnek-kelnek, affektálnak, grimaszolnak, és a cucc működik. És persze a legjobb az előadás arca, Mr. Suchet, aki bár nem főszereplő, de azt próbálnak csinálni belőle. Ő meg látványosan jól érzi magát szoknyaszerepben, egyetlen jól eltalált hangsúlyától röhög az egész osztály, izé... nézőtér. Illetve az osztály is, egy komplett középiskolás osztály ült előttünk tanárnénistül, és a sok műkörömmel fácsézó, vécében cigiző, leendő alkoholista brit tini felhőtlenül röhög a viktoriánus poénokon. Ebben persze benne van az is, hogy az egész viktoriánus kor kissé önmaga paródiájának tűnik, ma már.

Szóval messze esett ez bármely kortárs színházi nézőponttól, de cserébe igen nézőbarát volt. Asszem Moldovánál olvastam, hogy az embernek minden színházi előadás tetszik külföldön, aminek legalább negyven százalékát érti, én meg itt gyakorlatilag az egészet, úgyhogy részemről 10-ből 9 pont. Bár az előkelően Grand Circle-re keresztelt kakasülőn azért néha elővett a tériszony...

London, first impressions

London vegyes, na persze az időrend vagy az elemi logika teljes mellőzésével, de kérem én nem azért olvastam hazafelé végig Irvin Welsh-novellákat, hogy itt engem a logikával baszogasson bárki. (A baszogat szót kizárólag Welsh miatt használom, én amúgy a magánéletben, privát nyelvhasználatomban sohasem vagyok trágár, minek is, stílusértéke csekély, műveletlenségre vall, meg a faszomat sem érdekli. A trágárság szar.)
Na de következzenek alapvető megfigyeléseim miszerint attól hogy paranoiás vagy, még lehet, hogy üldöznek.

A Toyota Pryus-összesküvés

Az kizárt, hogy egy városban, legyen az magyarországnyi is, ennyi Toyota Pryus legyen. Pedig minden piros lámpánál legalább hármat számoltam össze, úgyhogy Petra elméletét követve ez amolyan Truman-show, ötven Pryus köröz Londonban, és jelentik egymásnak, hogy merre járunk, aztán arra csoportosulnak. Én meg naiv vagyok, nem írom fel a rendszámukat, így aztán csak gyanús, hogy ezek világuralomra törnek. Hogy miért, az nem , világos, de legalább már látom, hogy mit terveznek, Londonban pl. egyre kevesebb a fekete taxi, és egyre több a színes-barbis. Meg a Pryus.

Átveszik a hatalmat, aztán majd... aztán a hatalommal hatalmaskodnak, vagyis hatalmaznak, nna..., szóval majd jól uralnak minket a Háttérhatalom utasítására a szabadkőműves-összeesküvés jegyében (oké, megy ez!), ufó-energiával módosítva az auránkban a csí-energiát és ha a Hold a Mars házába lép, az összes Pryus gyilkológéppé változik, és baktériumokat öl majd citromillattal. Állítólag...

Divat

Londonban ma ( a Toyota Pryuson kívül) trendi a a kopaszodás, a sántítás, még mindig a papírpoharas kávé, a street art, viszont egyáltalán nem trendi a szelfibot, a gyerekeit bigben előtt ugráltatva fényképező olasz turista, meg a tolakodás, bármennyire multikulti is a város. A klasszikus fekete néni ( az igazi »Fat Mama«), a hipszter dzsanki meg a tőzsdei bróker ugyanolyan udvarias. Előre engednek ha úgy alakul, észreveszik ha a pároddal vagy és átadják a helyüket (átülnek máshová), hogy egymás mellett ülhessetek.

Ha könyökkel hozzád ér valaki, már elnézést kér. Na, ez trendi. (És ehhez képest a reptéren...)

Reptér

És ehhez képest a reptéren magyar izék várnak a gépre. A lábadra rakja a bőröndjét, a vesédbe könyököl, mert ő siet. Hogy hova büdös francba, az bizonytalan, már az ócska Ryanair is helyre szóló jegyet ad, tehát értelmetlen a másikat letaposva a beszállókapuhoz rohanni. De honfitársaink teszik, legviccesebb a bácsi, aki megáll, eldönti, hogy a mozgójárda túl lassú, ezért inkább mellette siet, miközben mi a mozgójárdán andalgó séta közben lehagyjuk. (A bácsi megbukna fizikából, ez nem a fénysebesség, ez esetben az én komótos sétám meg a mozgójárda sebessége összeadódik.)

Kaja

Csak hogy valami másról is. A kaja az még mindig mindent visz. A kedvenc indiai éttermemben meg sem bírtam enni a szokásos vega fúdetálat (grand thali amúgy, bár nyilván ez sem mond sokkal többet), a libanoni étteremben eltakarítottam mindent, csak felállni alig bírtam, sőt a kedvenc Baker Street-i pizzeriánk is mega méretre váltott. És akkor még szó sem esett a King (hülye szövegszerkesztő nem tud aposztrófot) s Arms meg a Black Prince sült hal & krumplijáról.

Nu, ennyi hirtelen, nyilván még írok ez ügyben, coming soon: színikrtika!

Lassan

Lassan indulni kell, pedig maradnék még, ősz van és begubózva tenném el magam télre. Ehhez képest reptér és London, múzeum és színház és asztalfoglalás, vadidegen emberekkel kellene beszélnem, angolul, de nem ez a gond, hanem hogy emberek. Szociális fóbiáim vannak, én úgy lettem szociológus, hogy ne kelljen emberekkel beszélni, most meg ez a házi feladat. Páromtól, aki szintén.

Jól érezném magam egy emberek nélküli világban, illetve dehogy, disszonáns vagyok, mint egy félresikerült túrós táska. a mazsola még megvan, de a töltelék már megromlott. Szeretném magam emberekkel körülvenni, de ezekkel?
Az embereknek szaga van, borzasztó ízlése, sőt véleménye. Melléd ülnek a buszon, számolják hányszor fújod ki az orrod, blikket olvasnak, barátokköztről dumálnak, beleállnak az aurádba a kolbászszagukkal, kis patkányforma kutyájuk van, és menőnek tartják céklavörös hajat.
Dosztojevszkij szerintük szovjet pártfőtitkár volt, Széchenyi egy tér, a kínai kaja az, ha rizs van a pörkölthöz és Micimackó vezetékneve Egynaponhogyha.

Ehhez képest én meglepően sok normális embert ismerek, vagyis mégis jól érzem magam egy velük berendezett világban, csak egyre nehezebb emberekkel találkozni, úgy értem újakkal.  Pedig hiányoznak, még úgy is hogy utálnivalóan antiszociális vagyok.
Álmomban két macska voltam és játszottam egymással. Akik nem utaznak.

Until the end of the world

A legtöbb hírforrást böngészve egyértelműnek tűnik, hogy közeleg a világvége. Gyorsan de biztosan. A menekültmigráns terroristákból például sokkal több jön naponta, mint k.e. (kerítés előtt) bármikor, igaz azonnal a leggyorsabban passzoljuk is tovább őket, kicsit eltartva magunktól, mint a kutyaszaros zacsit, aminél az egyetlen szempont, hogy minél előbb a kukához érjünk vele. És a terrormenekültek mellett nagyjából két hír van még: rogán krumplikutya megkapta az Őfelsége Személye Körüli Miniszter posztját, meg előzetesben van Lakodalom Lajos, a legvisszataszítóbb sómeneknek járó Zámbó Dzsimi-díj tiszti fokozatával kitüntetett igen-igen visszataszító sómen.
Közben Merkel néni népszerűsége is esik, Marx halott, Lenin halott és én sem érzem valami jól magam, az emberek meg több mint fele szerint ez az egész demokrácia nem is olyan fontos, elvoltunk nélküle kilencvenig is. Megannyi jel, mely feltartott mutatóujjként jelzi, hogy közelednek az apokalipszis lovasai. Esetleg feltartott középső ujjként azt, hogy nem mellesleg baszódjunk is meg, lehetőleg máma még.

Ezzel együtt a közeledő világvége akkor lett biztos, mikor rábukkantam a szent korona rádióra a neten, a hazai náci szubkultúra e kis szigetére, mely az emberiséggel, de legalább is a nyugati kultúrával kapcsolatban az utolsó halvány reményeimet is.

Épületes dolgokat hallottam például a budaházy nevű elmeroggyanttól arról, hogy ideje lenne visszafoglalni Kárpátalját. Két nemtomki figurát, akik (naná) menekülteket mocskosállatoztak röhögve, meg egy harmadikat, akit úgy mutattak be, hogy igen rendes ember, régi szkinhed és fradista. Átfogó ismereteket szereztem arról a magyaroké az első értékelhető kultúra a világon, mindenki más tőlünk tanult meg lemászni a fáról, hogy a háttérhatalom az a zsidók, a cigányok meg genetikailag alsóbbrendű bűnözők.
Ezek amúgy olyan témák, amik amúgy magukat „nemzetinek“ nevező orgánumok rendszeresen izzítanak, ezek a szentkoronások (szenkoronázók?) egyszerűen csak nem kódolják, nem csomagolják eufemizmusokba a lelkükben melengetett gyűlöletüket, hanem nyíltan, és igazából büszkén nácik. Bajtársazzák egymást, arról ábrándoznak, hogy majd a nyugati foglalt házak mintájára „kaszárnyaszerűen“ élnek együtt a többi bajtárssal, nosztalgiáznak a régi szép 2006-os időkön, mikor még a barikádon küzdöttek mindenki más ellen.

Néha persze kibukik belőlük hogy ők igazából egy kis szubkultúra, akik nem fogják visszacsinálni Trianont, nem döntik meg a rendszert és akiken igazából röhög a józan többség. De ezeken a gyenge pillanatokon gyorsan túllépnek, felidéznek néhány szép magyarszigetes élményt, és jól megbeszélik, hogy nem néznek, nem hallgatnak, nem olvasnak olyan orgánumokat, amik a zsidó világ-összeesküvés érdekében terjesztik hazugságaikat. Vagyis a kurucinfón és egy-két hasonszőrűn kívül semmit.
Hisz valahol a náci is ember, szereti magát otthonosan érezni a világban, csak neki kicsit nehezebb. Még jó hogy hamar vége lesz, hisz a világ ahol Lakodalom Lajos soványan és szomorúan raboskodik If várában (vagy a Gyorskocsi utcában, fene tudja), már tényleg a pusztulás szélén áll.
Úgyhogy mindenki vegyen gyorsan babkonzervet. Sokat.