A Kiskegyed különkiadás

Reggel a lakás legkisebb helyisége felé haladva felkaptam az újságtartóból (na jó, a hűtő tetejéről) egy Kiskegyedet, pontosabban valami lapot, amiről csak a lámpagyújtás után derült ki, hogy mégsem teszkós reklámsaláta. Az mondjuk teljes rejtély, hogy került ez a lakásba, az egészen biztos, hogy én eddigi életemben még sohasem adtam pénzt ilyesmiért, ingyen meg nyilván nem osztogatják, különösen mert távolról, ellenszélben sem látszom célcsoportnak.

De a reggeli budista gyakorlatokhoz épp megfelelő, úgyhogy beleolvastam, és alig hittem a szememnek. Oké, én nagyon nem vagyok a bulvármédia fogyasztója, így kissé sokkoló volt a lap erős szellemi leárnyékoltságban fogant stílusa, plusz nem ismertem szinte senkit az ott felvonuló celebekből, leginkább még Fodor Gábort sikerült beazonosítani egy fotón, amint épp Czeizel Endre temetésén ácsorog. De ő itt nyilván a rendszerhiba, még egy efféle tökéletesre csiszolt tabloidba is kell egy kis entrópia. (Bocs, kicsit sok lett az idegen szó, tudat alatt biztos így kompenzálom az élményt.)

Az ismerősök közt volt Jennifer Aniston, mert tévét azért nézek, de a keretes írásban felsorolt pasijai közül csak a Brad Pitt neve mondott valamit. Nagy Feró évek óta szóra sem érdemes, Endivajna Timi meg nemtom ki, nyilván Endivajna legutóbbi trófeája, aki ezáltal nyilván gazdag, de hogy ezen kívül miért érdekes, fene se tudja. Endivajna sem érdekes, egy öreg, kövér, gazdag szemétláda, a mohó fajtából, nem nagy eset. Olyan mint Berlusconi, csak ő nem volt miniszterelnök, hanem az aktuális hazai haverja, az is elég a sikerhez.

Láttam viszont a lapban Cynthia Dictator-t (sic!), aki így arcra és művésznévre valami ex-pornós, lehet, azért ex, mert csak úgy hivatkoznak rá, mint a Í"fotóslány". Nos én inkább csak közélettel foglalkozó lapokat/portálokat olvasok, így szűk látóköröm alapján azt hittem egy rogán antalnál már nem lehet lejjebb, erre szembejön egy Szintia Diktátor, és nem átértékelem a világképem, mert nem csak hogy nagy az isten állatkertje, de nagyon nagy, ráadásul perverz genetikai kísérletek is zajlanak benne, okulásunkra nyilván.

A cikkek (na jó, szövegek) tematikusan változatosak, úgy mint: hiresek és gazdagok, gazdagok és híresek, főzés-zabálás-fogyás, ruhák. Ennyi, ha ez megvolt, már csak az elengedhetetlen ezo-sarok kell, Coelho, feng-shui, horoszkóp, monoszkóp, sztetoszkóp, gadnóz.

Ez utóbbiak közül egyértelműen a legkeményebb az „Így bánjon el az energiavámpírokkal!“ című minősíthetetlen trágyalé, ami tisztán és egyértelműen a Maunika-són szocializálódott ezo-anyukákat célozza meg, nyilván eredményesen. Már az illusztráció is erős, a szöveg mellett szexi csaj mosolyog, szája szélén kis vérrel, a túloldalon denevér sziluettje. pedig azt még az ezo-anyuk is tudják a müllerpéteri tanításokból, hogy a vámpír az itt szimbolikusan értendő, esetleg azt is, hogy a denevér nem vámpír, csak rossz a PR-ja.

Aztán jön a szellem sötétségének mélységes kútja, ilyen szövegekkel, hogy az energiavámpírok folyamatosan árasztják magukból a negatív energiát. Miközben az energia egy alapvetően fizikai fogalom, és nagyjából változtatóképességként definiálhatjuk, márpedig ez esetben a negatív energia ennek hiánya, esetleg az a képesség, hogy elérjük semmi se változzon, de az már elég zavaros, hogy ezt hogy lehet árasztani. Esetleg megállítják az időt, lefagyasztják a környezetüket? Nem világos, hogy ez mire volna jó.
Marad még az, hogy a „negatív energiát áraszt“ azt jelenti hogy „energiát vesz el“, bár ez meg grammatikailag nem stimmel,mert akkor nem az energia lenne negatív, hanem az árasztás, azaz energiát negatívan árasztana. Ez már elég újbeszél, csak felesleges, lehetne azt is írni, hogy energiát vesz el, de azt is minek, a „cikk“ szerzőjének nyilván korlátozottak a szellemi képességei. (Annyira, hogy a nevét sem tudja, mert ha tudná, biztos odaírta volna e zsurnalisztikai gyöngyszem alá.)

Aztán persze jön az energiavámpírok hét típusa (a tehetetlenség vámpírja, a hiba vámpírja, az irigység vámpírja, Tudor, Vidor, Hapci, Morgó), és végképp értelmetlenné válik az, ami már eleve anak indult, hisz hét emberi hibát bárki bármikor fel tud sorolni, és innentől csak oda kell mögé írni, hogy „vámpírja“, és máris mehet egy tévés jósműsorba, vagy az ilyen női lapnak látszó tárgyak szerkesztőségébe.

 A Kiskegyed amúgy saját fogalomrendszere szerint szintén egy energiavámpír, sötétséget, butaságot és felületességet terjeszt, pénzt kér mindezért, ráadásul büszke rá. Na jó ez utóbbi talán nem igaz, egy büszke szerkesztőség nem mikroszkopikus betűkkel szedné impresszumot. Úgyhogy marad a sötétség meg a pénz.

Teminus technicus

Ma halottam egy interjúban valami terrorista-szakértőnek nevezett pasitól, hogy az iszlám terroristák (mondjuk muszlim terrorista lenne a helyes, de még inkább az iszalmista) baketrológiai fegyverekkel támadhatnak legközelebb. És többször is elmondta, hogy bakterológia. Pedig a bakterológia az szerintem vasutastan, a forgalmisták fiziológiai, pszichés meg főleg szociokulturális sajátosságaival foglalkozó tudomány. (szakirodalom: Terepmunka a bakterek földjén, Mítoszok a sorompó árnyékában, "Hogyha elindul a vonat" - Bakter népköltészet) Amire emberünk gondolt az nyilván a bakteriológia, bár még így sem az igazi, hisz nyilván nem baktérium-tudományi fegyverre, hanem baktérium-fegyverre utalt volna, ha már szőrszálat hasogatok a kakán is csomót keresve (hisz mi mástól is lenne rajta csomó, ha nem valami csúf baktérium-fertőzéstől).

De az ilyen magabiztos félremondások közül mégis csak az volt a klasszikus, mikor Pokorni Z. (akit a fideszes értelmiségi példájaként szokás emlegetni, nyilván mert szemüveges, de nem a szíjjártópéteri értelemben) azt mondta, hogy néhány egyetemi szak lehet hogy tényleg felesleges. Minek is kellene példának okáért balneológusokat képezni - vetette fel a tanárurasan öregedő demokrata - mikor a jelen geopolitika realitás az, hogy nem egyszerűen nincs tengerünk, de nem is várható, hogy lesz, így a bálnafelhozatal elenyészőnek mondható.

Aztán persze rajta röhögött a gonosz, Soros által pénzelt, posztliberális-protokommunista sajtó, hogy a balneológia az egy orvosi szakterület és gyógyvizek terápiás alkalmazásával, hatásaival foglalkozik. (Mint az közismert - tenném hozzá, mint Safranek a Macskafogóban, és teszem is, elvégre itt nincs Mr. Teufel, de még tejfel sem a hűtőben, borotválkozás közben meg nem tudom megvágni magam, ahhoz először is borotválkozni kellene...)

A tanulság pedig csak annyi, hogy addig beszélj ameddig a szókincsed ér, kivéve ha biztos vagy benne, hogy a hallgatóságod butább nálad. Akkor ugyanis mondhatsz bármit, sőt ha igazán rájuk akarsz ijeszteni, mond azt, hogy empiriokriticizmus. És hozzátehetjük egy régi (és méltán utált) főiskolai tanárom gyönyörű, és teljesen öncáfoló kijelentését: "Nem karok itt terminus technicusokkal dobálózni!"

Szubjektív idő

Egy tizenkét órás munkanap elég rosszul hangzik, pláne mikor még csak reggel hat óra múlt, és az este hat kábé olyan messzinek tűnik, mint a budapesti olimpia vagy az első ember a Marson. (Egyébként az Egér a Marson is távoli már, úgy harminc éve láttam utoljára.)

De ehhez a rémítő perspektívához képest meglepően hamar eltelt a nap, talán az lehetett a trükk, hogy végig dolgoztam, úgy értem érdemi munkát végeztem, és nem valami mechanikus alibitevékenységet, minimum háromfelé kellett figyelnem, így nem is volt alkalmam azon rémüldözni, hogy milyen borzasztó lassan telik az idő.

Az igazi emberkínzás persze az, amikor nincs érdemi tennivaló, és marad valami Tóthék-jellegű dobozolás (szerencsére paranoid fasiszta őrnagy nélkül), az valami olyasmi, mint mikor valami különösen unalmas és ordítóan semmitmondó filmet néz az ember. Az ilyen filmek ugye eleve minimum két és fél órásak, de ez szubjektív időben sokkal több, így nekünk két napnak tűnik, mire az érdektelen szereplők végre elmennek vagy meghalnak, persze nem azon a végtelenül fájdalmas módon, amit megérdemelnének.

Vagy ilyen élmény lehet focimeccset nézni, de ez nem biztos, én életemben még egyetlen focimeccset sem néztem végig (valami néhány tesióra kivételével nem is fociztam), de az lehet olyan soha véget érni nem akaró vergődés, mint mondjuk majdnem minden David Lynch-film. Vagy a dobozolás.

Hájp hájp hurrá

Mostanában több filmes podcastot is hallgatok, és egyre jobban irritál az a rémes szleng, ami ezekben eluralkodik. Nem vagyok egy nyelvészeti purista, de azért tényleg képen kéne vágni (nagyon dulván) azokat, akik ilyen mondatokat szökkentenek ki foguk kerítésén:

„Nagyon hájpolták ezt a ribútot, pedig már a sztoribord is egy bulsit volt.“
„Nekem túl szpojleres volt a tízer tréler, de a szídzsíáj az jól nézett ki.“

És persze ezek tökéletes magyar mondatok, hisz a nyelv nem a szótár, hanem a nyelvtan, pontosabban a struktúra, de attól még dermesztően hatnak rám, persze lehet hogy csak simán öregszem.

Eb

Jót röhögtem, mikor olvastam a sok diadalittas győzelmi jelentést a hazai foci (vagyis fodbal) követőitől, annak kapcsán hogy végre kijutott a magyar válogatott az európa bajnokságra. Engem egész eddigi életemben egy egészen kicsit sem érdekelt a fodbal, nem nézem, nem játszottam, nem érdekel, ezért enyhe cinizmussal nézem a sok embert, aki afféle valláspótlékot kreál magának egy szórakoztatóipari látványosságból (nem, a profi fodbal nem sport, csak abból ered), de hát istenem, a briteknél van Jedi-egyház is, ami minőségileg ugyanaz, ha tartalmilag csak az ostobaság közös is.

Szóval így első ránézésre, és szigorúan kívülről, ez a siker azért nem tűnik olyan átütőnek, lehet hogy én vagyok a hülye, de talán nem igazán szerencsés azzal dicsekedni, hogy 44 év után végre ott leszünk (sic! - én pl. egyáltalán nem leszek ott, minek a többes szám első személy?) egy eb-n. Mert ezt azt is jelenti, hogy a magyar fodbalválogatott annyira béna volt, hogy 44 (!!!) évig nem jött össze a részvétel, pedig ennél még a létező szocializmust is hamarabb sikerült taccsra tenni, csak hogy stílben maradjak. Ráadásul ez is úgy jött össze, hogy sokkal többen lehetnek ma már résztvevők mint korábban, vagyis a nagyon bő mezőnybe is csak többedik kísérletre jutottak be az aranylábú kőagyúak, és ekkor is csak vigaszágon. És most a sok majdnem-vallásos fodbalhívő (élükön a felcsúti főpapjukkal) már a mennybemenetelt ünnepli.

Tőlem mehet, csak később ne legyen belőle nemzeti ünnep. Fodbalt meg továbbra sem nézek, csak footballt, amerikai kiadásban. Ott legalább nem játszik a nacionalizmus, meg egy elhízott miniszterelnökök kapuzárási pánikja

Az Eb meg kutya, néha direkt így szólítom...

A legalja

Hogy az emberek mennyire nem látnak ki a saját fejükből, arra szép példa az itt látható bejegyzés, vagy épp ez. Van akinek a párizsi merényletek kapcsán is csak az jut eszébe, hogy rohadjon meg minden francia, ezek csinálták Trianont. (Tényleg, az ilyen arcok tudják egyáltalán, mi az a Trianon, vagyis hogy a Versailles-i palota-komplexum egyik része? Így Trianont valójában kőművesek csinálták... Affene, megint a konteóknál vagyunk, hisz nyilvánvalóan nem rabszolgák építették, hanem szabad kőművesek, és most már tudjuk miért...)

A saját fejünkből ki nem látás amúgy szép emberi tulajdonság, a legtöbben tényleg a saját fejükben kavargó zűrös és töredékes valamit fogadják el a valóság abszolút érvényes lenyomatának. Így ha ő azt olvasta, hogy Hitler jó ember volt, csak valami világösszesküvés démonizálja, akkor az úgy is van, ellenkező információ bevitelére nincs is szükség, csak összezavarná. Az előítélet klasszikus logikája mentén eleve kerülnek mindent, ami nem illeszthető be könnyen és hézagmentesen addigi hiedelemvilágukba.
Persze mindannyian így vagyunk ezzel, csak épp vannak patologikus változatok is, és ezek aztán igazán remekül tenyésznek a netes fórumokban, a reflexből trianonozó ostobától a Hitler feltámadását kívánó elmeroggyantig. De a legsúlyosabbak mégis azok, akik en bloc kiirtanák az összes menekültet, biztos ami biztos alapon,valami szörnyű kínhalált szánva nekik, mert akkor megnyugodnának, és vegetálhatnák tovább az agyhalottak egyszerű de unalmas létét.

Történelmileg talán eléggé megalapozott az az álláspont, hogy a párizsi (londoni, madridi, mumbai etc.) merényletekre a lehető legrosszabb reakció a hisztérikus kardcsörtetés meg bizonyos csoportok kollektív bűnösségének kinyilvánítása, hisz milyen értékek nevében szólal meg az, aki napalmot dobna az összes menekültre? Ő csak azért nem tömeggyilkos, mert nincs fegyvere, vagy csak a fotelből ennyire harcias? Mindegy is, ez a mentalitás hosszú távon már az ember alatti szintre vezet, oda, ahol az iszlám állam bomlott agyú fanatikusai működnek. Akik nem mellesleg pont ezt szeretnék, a maguk szintjére rántani le mindenki mást. Egyelőre részsikereik vanak, de még nem állnak nyerésre.

Hősök tere

Hosszú szünet után megint belefutottam egy amolyan műsorszerűségbe a közrádiónak csúfolt pártcsatornán, de hát nyilván én vagyok a hülye, miért nem zenét hallgatok inkább a buszon? A műsor amúgy a Katonahőseink vagy valami hasonló címre hallgat, naponta jelentkezik és csak pár perc, elmondják benne, hogy pont száz éve ezen a napon, az első világháborúban (amit ők angolosan úgy emlegetnek: A Nagy Háború) melyik magyar katona vagy egység épp milyen hőstettet hajtott végre.

Mindenféle őrmesterek, zászlósok és főhadnagyok vernek vissza ellenséges támadást, fognak el kémeket vagy mentik meg sebesült bajtársukat, az egész egy nagy hősies diadalmenet, egyik kis győzelemtől a másikig. Ha valami marslakó teljesen véletlenül ebből a sorozatból próbálna tájékozódni, egyértelmű lenne számára, hogy mi nyertük a háborút. Hisz a napról napra sorjázó diadalok eleve kizárnak minden más lehetséges kimenetelt, hadifogságba esett, mocsárba fulladt, srapneltől széttépet vagy épp megfagyott katonákról nem esik szó, a műsor belső logikája szerint ők nyilván nem hősök, legfeljebb áldozatok, a nagy húsdaráló feledhető, névtelen, arctalan töltelékei.

És ez az, amitől az egész műsor nem több mint szemét militarista propaganda, ahol a vágóhídra hajtott embereket hősként mutatják be, persze csak azokat, akik legalább megöltek néhány másik embert. Miközben azok a másik emberek konkrétan a hazájukat védték, mert a nagy háborús nosztalgiában arra valahogy nemesik kellő hangsúly, hogy ott és akkor mi voltunk az agresszorok, mondjuk Oroszországban harcoltunk az oroszok ellen, oroszokat öltek katonáink és orosz falvakat terrorizáltak. Na ebben aztán semmi hősies nincs, ahogy ez egész világháborúnak nevezett vérengzésben sem, kardcsörtetető seggfej császárok meg a bunkó tábornokaik  tologatták a terepasztalon a zászlócskáikat, ettől aztán sok millió ember erőszakos halált halt.

És ami igazán tragikomikus ebben a rádiós izében (hát, műsornak azért mégsem nevezhető, maximum formai szempontból), nyilvánvaló, hogy egy katasztrofális bukásba torkolló háborúból azért nehéz napi szintű hőstetteket előbányászni. A mai hőstett például arról szólt, hogy valami felderítők valahol Oroszországban majdnem elsüllyedtek egy mocsárban, de aztán mégsem. Meg ástak fedezéket, meg lövészárkot, gondolom rendkívül hősiesen.
Ez annyira szánalmas, hogy akár röhöghetnénk is rajta, de arra sokkal megfelelőbb a Svejk. Amiben nem mellesleg az egész katonásdi pitiánersége és abszurditása is benne van.

Tejbezsíros kenyér

Aszongya Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főmegbízott (meg rendes titkos belső tanácsos nyilván), hogy Magyarországon nincsenek is éhező gyerekek, illetve ha mégis vannak az csak azért lehet, mert a szülők elisszák, meg eldrogozzák a pénzt. De ha nem isszák el, akkor biztos jut a gyereknek zsíros kenyér vagy tejbegríz.

Én lefagytam ettől a süvöltő ostobaságtól, és eszembe jutott, hogy jesszusom, ez az ijesztő némber amúgy szociológus, mint végzettségem szerint én is, és az hogy lehet, hogy komolyan ilyeneket beszéljen. Aztán rájöttem,  a kérdés nem az, hogyan, hanem hogy mennyiért? Ugyanis a néni havi egymilliót szakít miniszterelnöki felszopóként, és a jelek szerint van az a pénz, amennyiért elhallgattatja a valahol mélyen belül sikoltozó tudóst, meg a lelkiismeretét. Ő ebben a szituációban ugyanis nem tudós hanem kormányzati komisszár, az orwelli duplagondol gyakorlója, aki tudja, hogy ostobaságot beszél, csak nem gondolja.

Mert ha nem beszélne ostobaságokat, akkor olyanokat kellene mondania, hogy bizony nagy gond a szegénység, ezen belül e gyermekszegénység, hogy nehogy közmunkából vagy segélyből nem lehet megélni, de már a sokakat érintő minimálbérből sem. Próbálna meg ő megélni egy kis falubak, épp közmunka híján megélni havi 22800 forintól, vagy ahogy Szabó Tímea megjegyezte, egyen egy hónapig zsíros kenyeret meg tejbegrízt, és érezze úgy, hogy ő most nem éhezik.
Mert aki zsíros kenyéren él (meg üres kenyéren, meg vízben főtt grízen, mikor hónap végén már a tej is luxuscikk) az éhezik, hisz alapvető tápanyagokhoz nem jut hozzá, és hamar meghal. De ez nyilván már nem látszik a szolgálati autóból, az még nem terepmunka ha őszipirtyósága tévékamerák előtt malacokat osztogat megszeppent nyomorultaknak. Ezt mondjuk szociológusként tudnia kellene, de úgy tűnik identitásának e szeletét már maga mögött hagyta, sérelmünkre.

p.s. Én amúgy egyszer találkoztam e nőszeméllyel, sok-sok évvel ezelőtt valami nyári szakkollégiumi hőbörgés alkalmával, és a fölényeskedő-kioktató stílusa már akkor is végtelenül unszimpatikussá tette. Akkoriban Párizsban élt és dolgozott, és mikor Pestről jött volna le a vidéki helyszínre, taxit akart rendelni magának (és a kétszáz kilométeres taxiszámlát kifizettetni a szervezőkkel), alig tudták meggyőzni, hogy mégis inkább kegyeskedjen intecityvel vonatozni, nem olyan balkáni az, hogy szétzilálja kifinomult lelkének egyensúlyát.

Mindennapi

A legújabb kormányzati ötlet (vagyis a felcsúti ötlete, hisz a kormányzat csak belőle áll, a többi pusztán beszélő szerszám) hogy legyen az alaptanterv része a labdarúgás (magyarul fodbal), mint kötelezően választható elem. És ez teljesen logikus lépés is, a felcsúti kedvenc hobbija a fodbal, amit manapság főleg díszpáholyban szotyolázás útján gyakorol. (Ismerjük a régi poént: A munkásosztály itala a Napoleon konyak, amit választott képviselői útján fogyaszt.) Márpedig ha a főnök a fodbalt szereti (bár állítólag néha valódi focit is néz), akkor itt mindenki fodbalozni fog, avagy nem lesz lesz háború, de lesz olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad. (És talán nem véletlen, hogy a jelen kormányzati kommunikációjával kapcsolatban nekem nagyjából Hruscsovtól Kádárig ívelő asszociációim támadnak.)

A fodbal jó, a fodbal élet, erő, egészség, illetve a fodbal képmutatás, korrupció és szánalmas pitiánerség, de ahogy borul el a főnök agya, úgy fedezik fel egyre többen magukban a látens fodbalistát. Meg a Háttérhatalom ádáz ellenfelét, de ez egy másik, amúgy szintén szívet melengető téma.

A Föld szívcsakrája, pedig nyilvánvalóan nem a Pilisben van, legalább is addig, amíg nem építenek oda egy stadiont, ami persze nem sport- hanem egészségügyi ntézmény, mint arra valamelyik kormánybarom egyszer rávilágított.

És ebben a koordináta-rendszerben logikus lépés, hogy a gyerekek tantervileg fodbalozzanak, bár az egész könnyen fordulhat kontraproduktívba, miszerint a fodbal, meg napi éneklés lehet az aktuális oroszóra. Amit ugye főleg azért utáltunk eleme erővel, mert kötelező volt, no meg azért, mert egy lépéssel sem vitt minket közelebb az Iron Maiden meg Queen dalszövegek, meg a német szinkronos Star Trek megértéséhez, pedig tizenhárom évesen ezek lettek volna a nyelvi kulcskompetenciák, legalább is szerintünk.

Amúgy a fodbalostobaság mellet ez a mindennapi éneklés a másik agyrém. Ami egyébként úgy merült fel, hogy a bülbülszavú exlelkész humánerőforrás-miniszter egy kórustalálkozón járt, aztán vérfagyasztó módon énekelni kezdett  a híradós kamerák előtt, majd benyögte, hogy ez a mindennapos éneklés milyen jó ötlet.  Lett bizottság is hamarosan, azóta meg a nagy kuss, per pillanat úgy néz ki, ezt a marhaságot azért már a fideszes alternatív valóságban is kínosnak érzik, és épp a sunnyogás fázisában nem énekelnek naponta. Ettől persze még mondjuk a karácsonyfa alól előpattanhat egy zavart tekintetű emberügyi miniszter, rázendítve az A csitári hegyek alatt című népies népdalra, gondolván, hogy az karácsonyi, ha már leesett benne a hó....

A vicces persze az lett volna, ha a miniszter  mondjuk  birkafőző-fesztiválra vagy aszfaltrajzversenyre látogat, a főnöke meg mondjuk a sárkányrepülésért rajong, vagy kedvenc hobbija a bonsai, ahol kicsi fákat kell hajtogatni papírból.

Paranoid

Az már ugye a múlt hónapban Londonban feltűnt, hogy feltűnően sok a Toyota Prius, és egyre inkább érik bennem a gondolat, hogy tényleg nincs is olyan sok. Petrának lehet igaza, az egész városban van mondjuk 30-40 ilyen autó, csak egész héten engem üldöztek, és mindig úgy csoportosultak, hogy állandóan beléjük botoljak.

Ha reggel korábban indultunk el a hotelből, valahogy nem láttam egyet sem, aztán hirtelen nyüzsögni kezdtek, nyilván a bejárat előtt parkoló őrszem riasztotta őket.
Hogy pontosan mik is a céljaik az egyelőre homályos, nyilván a világuralomra törtnek és ezzel kapcsolatos az egész, nekem meg biztos kulcsszerepem van a terveikben ezért követnek.

Ám én nem dőlök be holmi hibrid autóknak, átlátok a szitán (bár egyelőre nem látok semmit a másik oldalán, de átlátok és ez a lényeg, meg hogy naponta háromszor mosok fogat), úgyhogy egyelőre bújkálok, mondhatni alámerülök és kibekkelek, és eddig sikeresen. Még nem találtak meg, a reptéren nyilván elvesztették a nyomomat, abban a tömegben mondjuk ez nem is meglepő.

Viszont már itthon is láttam Priust, többször is. Az egyik egy fickóé a szomszéd házból, bár az a kocsi hetek óta eltűnt, valószínűleg el akarják altatni a gyanakvásomat, de én ugye a szitán át ezt is látom. Aztán van még egy igen gyanús sötét színű darab, azt láttam úgy két hete, meg ma reggel is munkába menet a buszmegállóból, de azt hiszem nem vett észre.
Mert egyfelől én igen cselesen kurva korán járok dolgozni, és olyankor még sötét van ilyenkor, másfelől meg a megálló oldalán hosszan (két sarok között) nem égnek az utcai lámpák. Mondanom sem kell, ezt személyesen intéztem el a Háttérhatalomnál, aminek titokban dolgozom, így nem lehet kiszúrni, különösen ha felteszem álcázó jellegű harci kötött sapkámat. Ami tényleg jól álcáz, meg a fülem sem fázik tőle, élenjáró kínai technológia.

Persze lehet, hogy a Priusok is álcázzák magukat, én ma láttam egy gyanúsan settenkedő mentőautót, ami lehetett volna álcázott Prius is (ravasz, nagyon ravasz, hisz köztudottan közel van a mentőállomás), de én ugye biztonságban voltam a megállóba. Ami fölé vadiúj, fekete fénnyel világító ledlámpákat szereltettem, konspiratíve.

Csillaggyár

Hallottam ma egy rádióhirdetést, hogy itt az új magyar musical (bocsánat: mjuzikel), név szerint a „Sztár Faktori“ (bár lehet, hogy nem pont így írják), és hogy ezt mindenkinek látnia kell nemsokára mindjárt. Ettől kissé megijedtem, mert a mindenkibe elméletileg én is beletartoznék, de gyakorlatilag meg nem szeretnék, mert a mjuzikelt a magam részéről az emberiség ellenes bűncselekmények közé sorolom.
Oké, van egy-két kivétel ami erősíti a szabályt, de a Hegedűs a háztetőn az tényleg jó, a Rocky Horror Picture Show meg nem is mjuzikel, hanem valami elborult transzvesztita vámpír-show.

Na de a többi mjuzikel tényleg pusztító hatású, az operett nevű rémálom egyenes ági leszármazottja, öl, butít és nyomorba dönt, megállítja a gyerekeket a fejlődésben, a felnőtteknél meg agyszuvasodást okoz.

És ez a cím, Sztár Faktori, ennél szánalmasabbat már nehéz lenne kitalálni. Tudjuk persze, hogy a kortárs popzene nagyobbik felét kitevő kulturális hulladék valóban sorozatgyártársban készül, az ipari tömegtermelés meg a marketing logikája mentén, de ezt azért rögtön a címben bevállalni, hát... Vagy nagyon tökös dolog, vagy nagyon ostoba, de legalább őszinte.

Azt persze nehéz elképzelni, amint özönlik a nép a Kongresszusi Központba, hosszú tömött bajszokkal sorokban állnak sorba, majd a pénztárnál benyögik, hogy „kétjegyeta sztárfaktorira lécciközéprehalehet“. Mert kínos címeket bemondani is kínos, én például igen csodálkoztam egykor, hogy egy bizonyos német vígjátéknak egyáltalán volt nézője a hazai mozikban. Hisz hogy néz már ki az, mikor benyögi az ember, hogy két jegyet kér a Hangyákagatyábanra. Nyilván elhadaraja, aztán gyorsan másfelé néz, csúsztatja a pént, villámgyorsan zsebre vágja a jegyeket és igyekszik nagyon gyorsan nagyon messze kerülni, remélve, hogy senki nem látta/hallotta az iméntieket, sőt, hogy egyáltalán nem járt ember aznap a mozi környékén sem.

Persze lehet, hogy ez csak az én szociális fóbia-csomagom része, de az biztos hogy ez a gagyi cím senkit nem serkent mjuzikel-tekintésre, és a helyzeten a kínos reklámok sem javítanak. Plusz most néztem meg az oldalát a fácsén, láttam a plakátját is, úgyhogy lehet, hogy hamarosan megvakulok.

Goodenough College

A Goodenough College egy valóban létező intézmény Londonban, akkor botlottunk bele, amikor a postamúzeumot kerestük (ami átalakítás miatt épp nem is üzemel, de ez nem tartozik ide), és ki volt írva a név egy kovácsoltvas kapura. Nekem meg nagyon megtetszett ez az „Elég jó Főiskola“ (igen, persze, hogy egy Goodenough nevű pasas alapította), elvégre magam is évekig tanítottam az Nagyjából Tűrhető Egyetemen.

Mert azért  kaposvári univerzitász enyhén szólva sem a Harvard vagy a Cornell, ezt határozottan állíthatom, pedig én a katedra kellemesebbik oldalán álltam. És nem, én sem voltam az hihetetlen nemzetközi l, bár némely hallgatókhoz képest néha érezhettem magam Nobel-díjasnak is (és most finoman tekintsünk el attól, hogy szociológiából nincs Nobel-díj), kis vidéki egyetem a miénk kicsit savanyú, kicsit sárga, de helyi busszal el lehet jutni oda.

Meg jó a kollégium. Persze az Elégjó is ezzel reklámozza magát (amúgy tényleg inkább magyar értelemben vett kollégium, mintsem valódi oktatási intézmény), hogy jók az apartmanok meg a társaság, szép a kert, meg jó helyen van a campus (közel a postamúzeumhoz, ugyebár), úgy rémlik egykori munkahelyem is ilyenekkel hirdette magát. Pedig az tényleg egy egyetem,  ami elsősorban mégis csak oktat, és csak másodsorban szállásol el, nem úgy mint a Goodenough, vagyis talán mégsem az a lényeg, mennyire modern az új kolesz. Mondjuk azt mégsem írhatták, hogy „gyere egy hátrányos helyzetű régió mellőzött egyetemére tanulni, álmos kisváros, rossz közlekedés, a diplomád meg hátha jó lesz valamire“.

Amikor én az ELTE-re jelentkeztem, eszembe sem jutott, hogy ilyenek érdekeljenek, tőlem írhatták volna az igazat is („A szociológiai intézet egy oktatásra szinte alkalmatlan, igen lepusztult egykori főúri palotában található a nyóckerben, kollégium a világ végén, munkásszállónak épült panelban.“), akkor is oda megyek. De az az ELTE, és persze érthető, ha egy Tűrhető Egyetem a szakok kötelező ledarálása mellett igyekszik egyéb előnyeit is kidomborítani. Szegény ember kézzel nőz.

Ovi

A felcsúti elátogatott felcsútra, hisz a helyi óvoda évfordulója minimum miniszterelnöki szintű vizitet ér (biztos hívták a pápát is csak nem ért rá, vagy nem hívták, hisz az a szemét nyíltan a bevándorlók oldalára álltl, ellentétben magyar követőivel). Hisz ha már a falu adja a miniszterelnököt („-Nesztek miniszterelnök! - Nemááá! - De, miniszterelnök itt van azt vigyétek!“), akkor az oda öntött milliárdok miatt nyilván támadják (nem a falut, a miniszterelnököt), vagyis jól meg kell védenie (magát), amire ugye nincs s jobb alkalom egy óvodai ünnepségnél. Hja, ha valakinek eleve OVi a monogrammja...

És miután a min. eln. megtekinti az óvodások műsorát, spontán beszédet mond spontán ott termő szónoki pódium meg zászlókompozíció társaságában, a véletlenül arra járó újságírók spontán fotóznak, tényleg olyan meghitt, családias az egész, persze szigorúan keresztény-nemzeti értelemben. (Vagy keresztyén, sosem tudom épp merre áll a zászló.) Valamint a centrális erőtér hangulatában, ami engem még mindig az 1950-es évek meg a hűbéri feudalizmus sajátos keverékére emlékeztet. Hiába no, politikusaink, élükön a felcsútival ebben a legjobbak, senki nem ad át úgy dobozgyári öltözőt vagy sertéstelepet mint ők, senki nem tudja oly bravúrosan nemzeti-geopolitikai, sőt világpolitikai kontextusba helyezni saját pitiánerségét, mint a fideszkádéenpé jelesei.

Ennek megfelelően a min. eln. az óvodások műsora után (és talán a torta előtt, de a képriportokból ez nem egyértelmű) beszédében a bevándorlás témáját érintve ostorozta az Európai Unió (fideszül: Brüsszel - de fontos hogy a városnevet kellő megvetéssel eljtsük ki) tehetetlenségét, bár az ovisoknak arról már nem értekezik, hogy eme tehetetlenségnek ő nem csupán ostorozója, de legalább annyira generálója is. Botot dug a küllők közé, aztán jól lehordja a pofára eső másikat, hogy  minek ül biciklire az, aki nem tud biciklizni, dehát ő megmondta előre (meg nála volt a bot).

És legszebb persze ahogy igazi ovis módjára duzzog azon, hogy csúnya ellenzékiek meg csúnya brüsszelek báncsák az ő kedvenc terepasztalán épülő új játékát, pedig már akkor is majdnem eltört a mécses, mikor kiderült, hogy kész sem lesz időre. Most meg azt mondta, hogy ha kritizálják az ő kisvasútját, akkor meg kell hosszabítani Bicskéig, ha azt is kritizálják, akor meg Lovasberényig. És így tovább, a végén közvetlen vasúti összeköttetés lesz a vidéki haciendája meg Tokió között, hisz manapság nálunk ahol kormányzati akarat van, ott pénz is van, én már várom a felcsúti űrközpont bejelentését is. (Persze környezetbarát űrhajókat indítunk majd onnan, pálinkával mennek majd, meg árammal, ehhez persze sok pálinka kell, de az már van, meg sok áram, de arra meg ott lesz majd Paks2.)

Egy szóval a felcsúti pont úgy viselkedik, mint valami szigorú de jóságos földesúr, mellette az ispán meg a gazdatiszt, de közben van benne valami határozottan Lenin elvtársból is, pláne ami az örökös kioktató stílusát illeti. És nekünk ezzel az egyre sötétebb alakkal kellene valami huszonegyedi századot csinálni itt. Ne fog menni semmiképp.

Gondok

Láttam ma a tévében valami részletet valami „menő házak“ típusú műsorból, és én ezt ilyen pontosn tudom. Igazából mást néztem, de aztán elmentünk sétálni mert ugya húsz fok napsütés, meg egy öreg kutya gyenge hólyaggal, vagyis kellemes a hasznossal, és mire visszaértünk, az említett kitudja miféle műsor ment a utazás csenölön.

Épp ott tartottak, hogy milyen jó a fürdőszoba, egy igazi kortárt szobor díszíti valami neves művésztől, és mutattak is valami krómozott csövekből hajtogatott nagyon kortárs obdzsektet. A műsorvezető pedig lelkesek közölte, hogy ez igazi remekmű, ráadásul a fürdőköpenyt is rá lehet akasztani.

Hát igen, mire is lenne jó holmi öncélú művészkedés (az igai művészet meg nyilván úgyis az hogy „copfos kislány a hintán, madárkalitkával, háttérben kutya“), a művészet az kérem legyen az ember hasznára is, úgy lelki, mint higiéniai értelemben is. Pláne ha valaki annyira kifinomult, hogy a fürdőszobába is műalkotásokat igényel, hogy zuhanyzás vagy szarás közben is az esztétikum megfoghatatlan minősége bizsergesse lelke legmélyét, vagy azt amit helyette ott mélyen tárol. (És tényleg, hogy meri civilizáltnak nevezni magát az, akiél a vécé és a fürdő nem két külön helyiség? Aki már így vette a lakást/házat, azzal lehet elnézőbbnek lenni, de aki direkt ilyet akart...)

És aki komolyan veszi a művésziség és funkcionalitás egységét, az rögtön vezethetne meleg vizet is a csőszoborba, hogy melegen tartsa a fürdőköpenyt, meg a picassós vécépapírt.
További javaslatunk az Apollinaire-versek mulatós stílusban, a Giacometti-állólámpák, vagy óegyiptomi szarkofágok bárszekrény/dohányzóasztal funkcióban újrahasznosítva. És milyen menő lehet, mikor az ember egy összetekert Chagall-vázlattal gyújt be a kandallóba.

A magam részéről egyébként sosem értettem, minek valakinek nagy és fényűző lakás, én inkább a csigaház-szerűekhez vonzódom, gyerekkoromban sokszor gondoltam rá, hogy ha nagy leszek és lesz sok pénzem, veszek egy lakóautót és abban fogok élni. A nagy és gazdag közül az első már kipipálva, úgyhogy mondhatni félúton vagyok a lakóautóm felé. Amit ráadásul sokkal könnyeb és gyorsabb takarítani, mint egy nagy hodályt, egyszerűen nincs vele annyi gond.

Mert az igazi gond a gond, azaz, hogy irtózom attól, ha sok dolognak kell egyszerre gondját viselnek, ezért nem volt (és nem is lesz) soha autóm vagy nyaralóm, a fenének lenne kedve állandóan figyelni meg észben tartani dolgokat, hogy adó meg olajszint, szemétszállítás, gyep, levegőnyomás, riasztó és autópálya-matrica - én örülök ha nem felejtem el megvenni a havibérletem, meg időre visszaviszem a könyvtári könyveimet, ráadásul mind megvan. Így is folytonos stressz a bevásárlás (mert biztos elfeljetek valamit), a buszmenetrend, meg hogy hova rajhattam azt a töltőt, ami épp kell.

Na ezzel a hozzáálással tényleg csak az hiányozna, hogy legyen egy marha nagy házam, a fürdőszobában meg egy kortárs szobor. Állandó frászban lennék tőle, és nem ecsak esztétikai értelemben.

Nobody builder

Most láttam a tévében egy dokumentumfilmet testépítő nőkről, és teljesen elfelejtettettem miről akartam eredetileg írni. Asszem kiégett az agyam (most is csak a rutinok működnek), de ha mégsem, az étvágyam biztos elment mára és minden bizonnyal rosszakat fogok álmodni.

Ezek a profi testépítő izék (nem, mégsem nők, az egyszerűen nem lehet) iszonyú ijesztőek, amúgy Alien-szerűen, az ember már várja hogy savat köpködjenek egymásra a nagy vetélkedésben. Amúgy leginkább gusztustalanul szétgyúrt pasikra emlékeztetnek, akik valami női démonnak sminkelik magukat, de a smink alatt is borostásak, mély a hangjuk és ragyás a bőrük, a parókájuk meg úgy áll rajtuk, mint tehénen a gatya.

A főhős, akit végigkövet a kamera egyetlen kósza percig sem néz ki nőnek, ő is csak annyiban különbözik a többitől, hogy a szétgyúrt férfi testre nagy szilikonmelleket is aggatott (merthogy eme lényeknek a zsír elégetése után már nem marad értékelhető mellük), de felettük ott egy Stallone-áll a hozzá való orgánummal, üdvözlet szürreáliában.

És persze arról beszél az ő bödönhangján, hogy a testére műalkotásként tekint, hát persze, nyilván van az a kortárs képzőművész, aki kellően betépve valami ilyesmit fest vagy szobor meg, de legalább másnap reggel kicsit szégyelli magát miatta (meg fáj a feje), és igyekszik szemétként újrahasznosítani. Amit ez a nő meg a hozzá hasonlók csinálnak az nem művészet, legfeljebb egy jelenkori freak-show, egyenes folytatása a szakállas nőt, sziámi ikreket meg az Elefántembert mutogató viktoriánus performanszoknak.

És tényleg, megtekintve a műsorban bemutatott Miss Olympia döntőt a szörnyülködés és a visítva röhögés közt ingáztam, és nem az extrém izmok miatt, olyat láthattunk már sokat, de az azok az arcok, istenem... Azoktól fogok rosszat álmodni innentől sokáig, ha épp túl későn vacsorázom vagy túl nehezet. Úgyhogy ma csak egy kefírt, fontos a pihenés a fárasztó hét után.

Püspökfalat

Végre egy igazi hely hír világháló információs szupersztrádáján, miszerint a kaposvári r.kat. megyés püspök olyat írt a Heti Válaszba, hogy a fal adja a másikat (valakinek), én meg félrenyelem tőle a zöldséglevest.
A pispek atya Európai Kalifátusról vizionál, keresztényüldözéssel meg állami terrorizmussal, az egész olyan minr semjén zsolt egy kissé nyomasztó ám egyúttal kéjes álma.

És persze az egészben az a legszebb, hogy szerzőnknek nagyjából annyi fogalma van az iszlámról meg a muszlimok életmódjából, amennyit gyerekként az Egri csillagokban meg A koppányi aga testamentumában olvashatott, vagyis a  muszlimok kardoznak, lovagolnak, tevegelnek és betiltják a vörösbort meg a disznótorost. Meg robbantgatnak is, bár az homályos, ez hogy fér össze a középkori tempóval, miként az sem tiszta, miért szórják fel az autópályákat homokkal (tevéik számára) közel-keleti olajsejkek (ha csak azért nem, hogy az új terepjáróikkal ralizhassanak rajtuk), de hát Beton atya láthatóan épp a látomásos próza hímes mezején kalandozik, onnan meg nem illik csak úgy visszarángatni a valóságba.

Amúgy kicsit szomorú látni, mikor egy magát tekintélyesnek gondoló szervezet (a r.kat. egyház) egy vezetője ilyen szélsőségesen zárkózik el nem csak a tények, de az elemi józan ész elől is, előítéletekből, politikai lózungokból, műveletlenségből és cinizmusból épít falat maga és a valóság közé. Püspökfalat, írnám ha. Bár végül is írom.

És ezek után én mennyivel vegyem komolyabban a r.kat. egyházat mint mondjuk egy ufóklubot, hülyeséget beszélni, meg kis zöld muzulmánokon parázni azok is tudnak, csak sokkal viccesebbek, ráadásul nem az én pénzemből, és ez azért húsbavágó különbség.

Amúgy nem tudom a derék főpap mit szed, de nekem is kell belőle!

(p.s. A szöveghez nincs közvetlen link és is csak egy beszkennelt változatot olvastam, de előbb-utóbb nyilván fenn lesz a honlapon is, reméljük előbb.)

Megint szerda

Még mindig csak szerda van, pedig már minimum csütörtök estének kéne lennie, vagy csak lassan elkoptatja már az idegrendszerem a rendszeressé váló túlóra. Ha az ember sötétben indul el itthonról és sötéten is ér haza, az nem sokat segít a relaxációban, ilyenkor igazán gyötrelmes a hosszabb munkanap, pláne úgy, hogy még nagyon messze a karácsony. Ha mondjuk már jövő héten lenne, azért csak kibírnám valahogy, nézném, hogy kisült-e már  kalácsom, és lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy már megint a legdrágább szaloncukrot vettem meg.

De az élet pocsék és főleg kiszámíthatatlan filmrendező, amit csinál az vagy halhatatlan vagy nézhetetlen (ebben a tekintetben leginkább Wim Wendersre emlékeztet), most pont a másodiknál tartunk, és csak az a gondolat segít, hogy naptárilag is szükségszerű a karácsony, hacsak el nem törlik addig kétharmaddal.

Karácsonykor persze nem a karácsony a jó, muszáj-ajándékok, ócska tévéműsor, még ócskább idő (a csúcs az volt, mikor egyszer három napig szakadt, nem a hó, az eső), hanem a nettó semmittevés, jó könyvek és hosszú forró fürdők, nagy alvás és zárva tartó boltok.

Addig viszont dolgozni kell, nyüzsögni, egyáltalán élni, ami fárasztó, mikor már rég kezdenénk bevackolódni a barlangunkba, puha dolgok közé, hogy ki se jöjjünk míg valaki nem szól, itt a tavasz, és egy medvének ezt a néphagyomány szerint illik személyes jelenlétével is nyomatékosítania.

Itt van újra

Lassú, tömött sorokban vonul be az ősz, kicsit olyan mint egy megszálló hadsereg, napsütésben még felszabadítónak látszik, de hamar jön az esete, amikor sötét van, hideg, plusz sötét, mert azt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A november elejében az igazi szemétség az, hogy dél körül adódhat pár óra, amikör gyönyörűek a színek, nem fagy le az orrom és az aranyszínű meg barna avar jótékonyan takarja a kutyaszart (mondjuk annyira, hogy néha én sem találom, ha fel akarom szedni, amiért ez utón is elnézést!), a város meg egy normális, és egész kicsit romantikus helynek tűnik, ami azért egy lakóteleptől azért tényleg nem semmi. De a csalóka napfény után hamar jön az este, a már említett, de eléggé nem hangsúlyozható sötéttel, plusz a hideg, amitől a sarki kisbolt előtt a zöldség-gyümölcs állványon vacogva húzódnak összébb a narancsok, elvégre déligyümölcsök volnának, hogy jönnek ők a az alig pár fokhoz. Meg hát az opcionális köd.

A köd és ónos eső együttese egyébként nem természeti jelenség, azt csápos és depressziós idegenek intézik, na nem gonoszságból, náluk ez pont úgy a művészi önkifejezés eszköze, mint nálunk a lépcsőházban az, hogy Prepacsekné tacskó alakúra nyírja a muskátliját. Így aztán minden jeges járdán hanyatt esésben az elfojtott gyermekkori traumák átesztétizált szublimációját kell tisztelnünk, vagy azt, hogy alkotó aznap különösen másnaposan kelt (vagy csápolt, vagy amit ők szoktak).

A rossz idő ellen ráadásul nem is lehet védekezni, rég feledésbe merültek már azok az ősi tudások, milyen mágikus formulákra is lenne szükség egy kicsivel magasabb napi középhőmérséklethez, milyen varázslattal lehet elállítani a havas esőt vagy hogy kell grogot főzni. Pedig ezek nélkül csak anyit tehetünk, hogy felöltözünk melegen, elhagyjuk a sapkánk, megkeressük a másik sapkánk, valamint időnként meleg teát iszunk, bár megfázásra az pont annyira jó mint indián ráolvasás a fogszuvasodásra.

A napok rövidülés ellen pedig végképp nincs mit tenni, sötétben kelünk és délután ötkor már  hülyén nézünk az órára, hogy most vagy megállt megint, és este van, vagy egyszerűen rossz felé billen az idő tengelye az elliptika síkjához képest. Esetleg a csápos idegenek, bár mindent azért nem lehet büntetlenül rájuk kenni.

Úgyhogy siessünk kiélvezni az őszi napot, mielőtt apró darabokra halunk meg.

A Sid Vicious-paradigma

Hallgattam ma munka közben egy podcastot, ahol a fiatalon kipurcant drogos sztárokról volt szó épp, kiemelt helyen Sid Vicious-ról, a Sex Pistols (khm...) basszusgitárosáról. Aki persze nem tudott játszani a hangszerén de legalább hangja sem volt, viszont ennek megfelelően értékelhető produkciót sem hozott össze, leszámítva, hogy viccesen és nyilván tök részegen lemezre üvöltözte a My way egyetlen valóban hallgatható verzióját.

Ezért volt érdekes hogy az egyik műsorvezető, Puzsér Róbert (igen, az a Puzsér és nem, nem vagyok hülye csak valamit hallgatnom kell egész nap, a pasi meg akkora öntelt hólyag, hogy az már vicces) egzaltált értelmezéseivel már-már odáig jutott, hogy Sid volt a tökéletes punk, akinek az élete maga a műalkotás, aki kompromisszummentesen felvállalta magát, meg elutasított mindent, amit utált, aztán ebe büszkén belehalt.

Pedig csak arról van szó, hogy Sid egy ócska kis drogos volt, egy ostoba és agresszív seggfej, aki annak rendje és módja szerint ki is nyírta magát huszonegy évesen. De még mielőtt túladagolta volna magát, rejtélyes körülmények között megölték a barátnőjét, és nem kizárt, hogy épp ő volt a gyilkos. Vagyis vele eleve csak sűrűbben voltunk, nem többen, azért az egy My way feldolgozásért nem érte meg a születéssel és a szocializációval bajlódnia, bár az utóbbiba nem fektetett túl sok energiát, vagy ha mégis, hát hiába.

De általában véve is zavaró, hogy az ilyen senkikből gyárt kulturális ikonokat a szórakoztatóipar, hisz rockzenében réggebben számosan tenyésző tehetségtelen dzsánkik közül bárki pofalemezét lehetne pólóra nyomni, Sid Vicious csak annyiban emelkedik ki közülük, hogy még épp biodíszlete lehetett a Sex Pistols nevű gigantikus médiahack elvirágzásának. De igazából nem volt művész, csak egy valóságsó amúgy szórakoztató szereplője, aki kitalálta magának a „drogos botrányhős“ szerepét, beleélte magát aztán meg belehalt, a hülyéje.

(p.s. És voltak persze a tehetséges dogos sztárok is, mint Kurt Cobain, csak náluk meg nem az az érdekes, hogy mit lőttek, hanem hogy mit alkottak. Ám aki nem alkotott semmit, annál maradnak a kábszeres-piás legendák, meg az érdekes halálokok.)

Terepasztal

A hír az, hogy a felcsúti kisvasútnak el kellett volna készülnie tegnapig, hogy az építés mely fázisáról lenne szó, az nem világos, de annyi biztos, nem készült el az, aminek kellett volna. És ilyenkor kérni kell a kormánytól, az illetékes minisztériumtól, hogy a majd milliárdos állami támogatás, meg a csilliárdos EU-s pénz elköltésére engedjenek némi haladékot, abból a kibaszott pár milliárdból nem lehet ilyen gyorsan virítani kisvasutat bazmeg!

Most Nemzeti Nagyvállalkozó Mészáros bürgermejszter tokája nyilván idegesen rezeg, kis szemei riadtan kutatják a jövőt, hogy akkor most a Főnök engedélyezi-e a csúszást, vagy rögtön küldi a kivégzőosztagot...
Álprobléma persze, mondhatnánk, nyilván engedélyez mindent a Főnök kormánya a Főnök haverjának, de nem ilyen egyszerű. Mert itt kérem a Főnök terepasztalán épülő főnöki kisvasútról van szó, ami a Főnök pálinkázós hanciendájától (meg a stadionjától neki) megy a fasz tudja hova, de kit érdekel, a lényeg a honnan, meg az éberség, elvtársak.

Szóval a felcsúti bürgermejszter lehet ideges vagy nem, attól függ mit gondol róla a Főnök, de azt meg mi nem tudhatjuk, lényeg hogy menjen az a kisvasút mint a parancsolat, mert a kegyencnek levés lényege, hogy a kegyenc bármikor dobható. Mesélhetne Lajos...