2018. augusztus 18., szombat

Stresszizmus

Korunk népbetegsége napjainkban a stressz, meg amit az okoz, úgy mint magas vérnyomás, magas gyomorgörcs, meg persze stressz, mikor az ember azon stresszel, hogy mennyit is stresszel. Így aztán minden internetes online honlap a weben tele van azzal, hogyan csökkenthető a stressz.

A legegyszerűbb tanács jellemzően az, hogy meditáljunk. Azt úgy kell, hogy berakunk egy cédét, amint tibeti (esetleg nepáli) szerzetesek mély torokhangon hörögnek lassan kórusban, mi meg ellazulva, hullapózban heverünk a szőnyegen és nem gondolunk semmire, csak hagyjuk, hogy a szantálfüstölő füstje megnyissa a lótusz-csakránkat, bármi is legyen az, bárhol.
Persze a hullapózban (savászana) fekvéssel vigyázni kell, nehogy akkor jöjjön haza valamelyik családtag vagy lakótárs, mert könnyen lehet, hogy mire kijövünk az átmeneti, instant nirvánából, már rendőrségi helyszínelők rajzolnak épp körbe. És a rendőrség által használt körberajzoló később nagyon nehezen jön ki a szőnyegből, mi ugye megint csak stresszforrás.

Van aztán az az irányzat, amely szerint a helyes táplálkozás minden gond megoldása, hisz azok vagyunk amit megeszünk, legalább is testileg, viszont ép testben ép lélek (épphogy él), mint azt a blikk-szintű tudományos folyóiratokból megtudhattuk.
Vagyis együnk sok spenótot, diót, hüvelyeseket, meg bogyós gyümölcsöket, nyilván nem egyszerre, mert az már moslék lenne, a moslékevés pedig nem csökkenti a stresszt, sőt növeli, mint azt brit tudósok is kimutathatták volna. Kerülni kell viszont a koffeint meg a cukrot, bár például az alkohol rövid távon kifejezetten csökkenti a stresszt, átmenetileg antidepresszáns és az orromat is tisztíccsa. Hosszú távon mindez már nem működik, de valamilyen függőség jól jöhet, mert ha az ember fanatikusan vasútmodellezik, bélyeggyűjt, biliárdozik vagy kocog, akkor pont nem a bunkó főnökére, a vállát nyomó rengeteg felelősségre vagy a jövő kilátástalanságára gondol.

Mert a mindent vivő tanács persze az, hogy szarjunk a világra magasról, valahogy majd csak lesz, illetve mindenki más hülye, csak mi vagyunk helikopter. Vagyis ha nagy a feszkó körülöttünk azért izguljanak mások, főleg azok akik körülöttünk vannak, ha már nem érnek fel emberi nagyságunkig.
Meg lehet persze lottózni is, hátha nyerünk, mert a pénz lehet hogy nem boldogít, de a hiánya határozottan boldogtalanná tesz, párszáz millióval a bankszámlánkon azért már könnyebb nem felhúzni magunkat a mindennapok bosszúságain.
Én mondjuk még sohasem nyertem a lottón (egyre inkább arra gyanakszom hogy azért, mert soha nem is játszottam), de az előbbiek értelmében ez legyen a  Lottóipari Vállalat (vagy hogy is hívják) baja, izguljanak miatta ők, ott a lottógyárban.

2018. augusztus 17., péntek

Ator Taor Saga

Na jó, igazából a torta országa, hisz az vagyunk, mióta minden 'gusztus huszadikán meg kell választani valakiknek az ország tortáját, amiből persze csak az a néhány szerencsétlen eszik, aki hajlandó kurva sokat fizetni érte valahol, ahol véletlenül el is készíti a közeli cukrász, aki ettől kandírozott Oliver Dzséminek képzeli magát. Persze erősen kérdéses, mi a fenének országos torta, elég kicsi az esélye, hogy a világ magyarsága mind egy szálig a meggyes túrótortáért lenne oda, a laktózérzékenyek meg eleve nem magyarok ugye, mert ki az, az rajong a nyereg alatt puhított túróért, almakompóttal.

Gyerekkoromban ilyenkor hülye ünnepségek voltak, meg vízi- und légiparádé (korabeli Redbull Errész: katonai naszádok a Dunán, vadászgépek a Duna felett, Dunába fulladó ejtőernyősök a kettő között), ehhez képest most hülye ünnepségek vannak, meg ország torta. Valamint Badszpenszer és Terenszhill filmek, de nem ez a lényeg. hanem hogy nem kell dolgozni, ráadásul hosszú hétvége, na ez gyerekkoromban pont nem volt szempont a nyári szünet okán. Most viszont az ember értékeli, hogy a Szentjobb István nevű rockopera pont egy hosszú hétvégén lett fővezér vagy uralgó király, vagy akkor alapította meg az államat, vagy álmokat... izé, a magyar állatot. (Ami turul, de csak most tudtuk meg, hogy kettőrule-nek kell írni.)

Egy állat alapítására nyilván cukrászversennyel, meg tortágos országgal kell emlékezni, csoda hogy ez egy évezredig senkinek sem jutott eszébe. Kossuthék nyertek volna 1849-ben, később nem szálltunk volna be egy világháborúba sem, de az érdeklődés hiányában amúgy elmaradó 56-os ereszdelahajam is fényes siker lett volna a történelem lapjaim, ha a kulcspillanatokban a főszereplők mézes-diós alapú, szalonnás-vaníliás tortát ettek volna.
De egy rosszul sikerült országtorta mindent még jobban elronthatott volna. A karamellás karalábé-krémes például szépen alliterál, ám alkalmatlan a honvédseregek /forradalmárok /jedi-lovagok megfelelő motiválására, hisz kinek van kedve azért az országért, galaktikáért harcolni, ahol ilyen rémségeket reklámoznak és árulnak, egyaránt drágán.

Ezért aztán mindenkori pártunk és ormányunk nagy kockázatot vállal ezzel a tortázással, pozitívan fogalmazva: nem ijed meg a felelőségtől, vállalja a Történelem és a Teremtő által rá testált világjobbító küldetést, akkor is ha ehhez mascarponéba kell pulykalekvárt keverni, körtével.
De ártunk és kormányunk nem ijed meg a feladattól, a torták országává teszi lángoktól ölelt geopolitikai realitásunkat, bár az Ország Gyógyszere, az Ország Kutyája, az Ország Káromkodása vagy az Ország Káros Szenvedélye még várat magára.

Nálam mindenesetre nem lesz sem ország tortája, de még hontalan torta sem, esetleg csinálok gazdaságos pudingporból valami épphogy nem vállalhatatlant. De ha lenne tortám, én valami effélét éreznék az országhoz passzolónak, közérzetileg:

Képtalálat a következőre: „funny cake”
pinterest.com

2018. augusztus 16., csütörtök

Kincskereskedők

Mostanában feltűnt az egyik tévécsatornán egy régebbi kedvenc műsorom, a BBC-s Kincskeresők (eredetiben Bargain Hunt), ami egy ilyen régiségvásárlós, árverezős majdnem-vetélkedő, elég szórakoztató kivitelben. Már rég láttam, mert a hülye bíbíszí megszüntette azt a csatornát ahol én is láthattam, de most lelkesen nézem, illetve a fenét, lelkesen háttértévézek vele (általa), mert így, hosszabb kihagyás után újramelegítve már nem is olyan szórakoztató, pláne minden este.

Legtöbbször sótlan angol párosok mászkálnak bolhapiac jellegű, régiségvárának nevezett sörsátrakban, valami régiségkereskedő jellegű segítséggel, és vernek el maximum háromszáz fontot, három tárgyra. Ezeket később elárverezik, és ha profit lesz rajtuk, azt megkapják, meg versenyeznek is a másik hasonló párossal, hogy ki keres többet, de viccesebb amikor az a tét, ki bukott kevesebbet.

pinterest.com

A versenyzők legtöbbször tényleg annyira érdekes személyiségek, mint egy fél hordó ecetes, pácolt szardínia, unatkozó háziasszonyok, szandálos földrajztanárok, nyugdíjas adóellenőrök, meg néha a gyerekeik, akik a médiában akarnak dolgozni. Ők aztán megvesznek minden vackot, a polipra hasonlító üvegvázától a roskatag Edvárd-korabeli székig meg a ronda bronz gyertyatartókig. A múltkor üdítő kivétel volt egy viktoriánus vécécsésze(!), ami ráadásul nagyon komoly haszonnal ment el az aukción. Ugyan a fene sem érti, mi visz rá egy normális embert arra, hogy majdnem kétszáz fontot fizessen egy régi vécéért, ami még koszos is, és hát van elképzelésünk arról, egy vécé mitől is koszos. Nyilván az hogy nem normális, vagy csak ivott, szívott, lőtt valamit, és eszébe jutott hogy milyen remekül mutatnak majd a fajanszba ültetett muskátlik a teraszon.

De igazából nem kincseket találnak, hanem viszonylag jól eladható lim-lomot, aminek esetleg története van, és így akár 5-10 fontot is kereshetnek rajta, meg hát benne vannak a tévébe, gondolom ez utóbbi a lényeg. Az hogy közben szárított teveszarból faragott csokimikulást kell venni, meg eredeti ezüstutánzatból készült lelkiismeret-furdalást, viktoriánus motívumokkal, az csak szükséges rossz.
Mint a műsort megszakító reklámblokkok, amikkel a spektrum tévé (csupa kisbetűvel) kedveskedik nekünk. Ilyen a BBC-n legalább nem volt, ott nem jelent meg negyedóránként a szakállas csávó, a trivágós-szobafoglalós, akit minden ez irányú fohászom ellenére még senki nem vágott képen egy szívlapáttal. Csak a tisztelet és a szeretet jeleként, ha már nem érte, hanem direkt ellene haragszom.

2018. augusztus 14., kedd

Ártalmak ha zengenek

Több helyen is olvastam, hogy az e-cigi is veszélyes az egészségre, bár nem annyira mint a nem e-cigi (a hagyományos, dohányból, papírból, és lelkiismeret-furdalásból álló), ezért tíz pedagógus végzettségű kisállat-kereskedőből 6 egész 3 tized nem ajánlja. Pedig ez az egyetlen komolyan dokumentált eset, amikor az e-mentes cucc az egészségesebb, de nyilván nem eléggé.

Az viszont a szomorú helyzet, hogy a klasszikus és a posztmodern cigaretta mellett ártalmas lehet a kávé, a zsír, a cukor, a stressz, a szmog, a CNN, a közösségi oldalak és a kerti grillezés, a teljesség igénye nélkül. Pedig ezekkel, meg számos egyéb rizikófaktorral gyakran és élvezettel élünk, igazából maga az  élet egészségtelen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy előbb-utóbb mindenki belehal, az élet végső soron egy nemi úton terjedő betegség, 100%-os halálozási aránnyal.

Szóval nem stresszelni kell azon, mennyi ártalom vesz minket körbe (hisz a stressz eleve árt), hanem megpróbálni élvezni amit lehet. Ha túléljük a munkahelyünket, a családunkat és a barátainkat, akár fel is fedezhetünk bennük valamit, ami nekünk jó, a továbbiakra meg ott vannak a vígjáték-sorozatok, a kissé agyahagyott hobbik meg a káros szenvedélyek, bár e két utóbbi igazából egy kategória.
Ne feledjük, a legtökéletesebb táplálék az ír kávé, mert megvan benne a négy alapvető tápanyag, úgy mint a koffein, a cukor, a zsír és az alkohol. Mind szörnyen ártalmas, de a nemzetközi terrorizmus, a randivonalak és a tévéreklámok megjelenése óta leszorultak a dobogóról.

2018. augusztus 13., hétfő

Szárnyaszegett

És akkor most terven felül még egy repülős poszt, de hát így hozta az élet meg a hírportálok tematikája. 
A méltán elfeledett (mert a maga konkrétságában soha nem is létezett) Sólyom Ervéjz első és egyetlen repülőgépe, egy Boeing 737-500-as jó ideje bournemouth-i reptér egy félreeső sarkában rohad, különösen mióta a használható dolgokat kiszerelték belőle. Nincsenek futóművei (enhén értelmi fogyatékosoknak: kerekeo), szárnyai, és persze hajtóművei sem, főleg mert azok a szárnyakon lennének.

IMG_5848c
24.hu

Így aztán jelen formájában legfeljebb tűzoltó-gyakorlatozáshoz lehetne használni, mert ahhoz hogy repüljön, akkora csúzli kéne amekkora nincs, de ha valahogy mégis ki lehet lőni ezt a torzót, az első repülés végén úgy csapódna a földbe, hogy az rögtön az utolsó is lenne. (Hát, régi pilótaközhely, hogy felszállni még bárki tud, az könnyű, igazi hozzáértés a landoláshoz kell. A landoláshoz meg ugye szárnyak...) Egy ilyen járatra nyilván nehéz lenne utasokat toborozni, mert persze van sok öngyilkos-jelölt szerteszét, de a ronccsal becsapódásnál vannak elegánsabb és kevésbé fájdalmas kivitelezési módok.

Persze a Sólyom remek kis légitársaság volt, már amennyiben egy légitársaságtól nem várunk el légijáratokat is. Hisz volt remek dizájnjuk, ami leginkább egy vidéki gazdabolt-hálózatéra hajazott, voltak igazán szórakoztató sajtótájékoztatóik, és ha még kicsit tovább húzzák, piacra dobták volna a saját márkás ásványvizet meg szilalekvárt, hisz ezzel épp egy szórakoztató sajtótájékoztató keretében fenyegették meg a lakosságot. (Ha extrém sokáig húzták volna a Nem Repülő Földitársaság projektet nyilván lett volna saját márkás gumicsizma, óvszer, plüsscsótány, meg teljes kiőrlésű lecsókonzerv.)

De nem lett az egészből semmi, illetve csak fenti képen megcsodálható roncs, aminek repülőgép korában a hangzatos Álmos Vezér nevet adták. De mint látható, egy jó ideje már nem álmos, szimplán halott.

2018. augusztus 12., vasárnap

Erforsz van?

A kormány (vagy az állam, vagy a párt, lényegében mindegy is, mindegyiknek ugyanaz a wannabe-diktátor dirigál) megint vett egy repülőgépet, ezúttal egy igazi luxust kínáló business-jetet, persze nem magának, hanem a honvédségnek. Elvégre a Hungarian Air Force légiszállító-kapacitásának úgy kellett a gazdag üzletembereknek magángépének tervezett Dassault Falcon 7X mint egy falat kaviáros lazac, szarvasgomba ágyon.

Eddig ugye vettek a csődbe ment Air Berlin készletéből két A319-es utasszállítót, amivel főleg a főnök és kísérete repül, mert teherszállításra mondjuk amúgy is alkalmatlan a modell, de persze egyik sem kormánygép, nálunk olyan nincs. Hiszen a miniszterelnök igen puritán ember, bicskával eszi az újságpapírba csomagolt szalonnát, nem szórja a pénzt fitneszbérletre, mindenféle okoskodó könyvekre és ha a meccsen be is ül a VIP-páholyba, ott is csak szotyolázik a hasonlóan puritán milliárdosokkal.

cyberpress.hu


Izraelbe meg Montenegróba is csak azért ment az Airbussal, mert egyrészt a légierő épp amúgy sem akart csapatokat, utánpótlást vagy akciós kínai művirágokat szállítani vele Afganisztánba, másrészt meg a katonai vezetők könnybe lábadt szemmel kérlelték, és nem volt szíve a visszautasítással a lelkükbe taposni nekik. Mert ilyen rendes ember.
Csak az igazmondás, az nem megy mindig. Mert simán mondhatták volna azt kormánykörökből, hogy igen, a légierőnek veszünk gépeket, de ezek többfunkciósak lesznek, és például kormánydelegációkat is szállítanak majd. Mert ez egyszerűbb és olcsóbb, mint menetrendszerű jártokra foglalni sok jegyet.

Bár ez sem lett volna igaz, mert egyszerűbbnek ugyan egyszerűbb, de nem olcsóbb, a Népszava derítette ki, hogy az izraeli út fejenként 250 ezerbe, a montenegrói 140 ezerbe fájt, és ennél bármelyik foglalási oldalon vagy utazási irodában találhattak volna kedvezőbbet.
Úgyhogy inkább arról lehet szó, hogy a felcsúti szeret reprezentálni, élvezi mikor egy Hungarian Air Force (One?) feliratú gépből szállhat ki valahol külföldön, mutatva hogy ő jelentős és fontos vezető, akinek komoly hatalma van, sőt a heréi is rég leszálltak.

Jellemző, hogy az autokratikus hajlamú vezetők mindig kedvelik az ilyen külsőségeket, egy nagy különgéppel érkezni számukra presztízskérdés. Az persze más kérdés, hogy egy kis luxusgéppel mit is akarnak mutatni a külvilág felé, mert ha ilyenből száll ki az ember, akkor nem politikai vezetőnek látszik, inkább valami multicég elnök-vezérigazgatójának.
Persze ez sem áll messze a valóságtól.

Mo, kuss!

Pár napja nem tudok napirendre térni a hír fölött, miszerint egy német pasas rendőrt hívott, mert egy bébimókus (!) zaklatta. Zaklatta! Mondjuk elég nehéz elképzelni, hogy egy még csak nem is felnőtt mókus hogy tud zaklatni egy deviszont felnőtt férfit, ráadásul olyan durván, hogy miatta a rendőrséget is riasztani kell. Ha az eset precedensértékű lesz, innentől mentőt hívnak majd az étvágytalan aranyhörcsögökhöz, a tűzoltókat ha az éxerteknős nem akar kijönni az ágy alól (ez nálam gyakori gond) és főleg a rendőrséget, ha egy vérengző cinege agresszívan bámul minket az erkélykorlátról.

youtube.com

Persze nem ismerjük a részleteket, csak annyit, hogy a támadó vadállat kifáradt és elaludt mire a yard a helyszínre ért, nyilván szerencsére, mert nem hiszem, hogy a rend őreinek lenne kidolgozott forgatókönyve a kiskorú vérmókusokkal szembeni intézkedésre, az meg eleve kockázatos, ha egy alulképzett fegyveres improvizál.
Amúgy nem ártana egy ilyen protokoll, ideje végre gátat szabni az állatbűnözésnek. Kezdhetnék például a rovarbűnözésssel, mert az, hogy üdülőhelyek környékén nyaranta "szúnyogirtást" végeznek (értsd: csapvizet permeteznek repülőről rohadt drágán gátlástalan lángossütők) egyáltalán nem elég, a szúnyogokra, csótányokra, ágyi poloskákra és lódarazsakra minimum pisztollyal, géppisztollyal kell lőni, esetleg szóba jöhet még a lángszóró, egy teljesen kiégett lakásban már sokkal kevesebb a csótány. Például a lakók sincsenek már ott.

A mókusok, borzok, csüngőhasú kacsacsőrű emlősök már komolyabb beavatkozást igényelnek, röviden: atomot nekik! A taktikai bombázást persze már nem a rendőrség, hanem a hadsereg intézné, ha legközelebb valaki a bébimókus-terror áldozatává válik, érdemes eleve a légierőt hívni. Persze ha lebombáztatjuk a minket zaklató mókust, könnyen magunk is otthagyhatjuk a fogunkat  (és belső szerveinket), dehát ahol fát vágnak ott ugye hullik a forgács. Meg dől a fa, mert áldozat nélkül nincs siker, vagyis ha a mókusbombázás közben elhalálozunk (városunk és az agglomeráció legtöbb lakójával együtt) akkor egyfelől nemes ügyért áldoztuk életünk, másfelől meg biztosak lehetünk benne, hogy mókus többet minket már nem zaklathat. Hisz nincs már mókus, és mi sem vagyunk, a szakemberek ezt hívják kettős biztosításnak.

dumpaday.com

Mondjuk az is lehetséges kimenetel, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, attól hogy egy zakkant német becsinál egy bébimókustól, még nem kell morális pániknak kitörnie a komplett nyugati civilizációban.  Ráadásul az a gyanúm, az állatok már régebben itt voltak mint az ember, ehhez képest nem is zaklatnak minket olyan sokat, csak az észlelésünk torzít. Mert eleve azt az állatot vesszük észre, aki valahogy belefolyik a szupermarket-tévé-mikrosütő háromszög által behatárolt életünkbe, mert berepül az ablakon, megcsíp a strandon, megdézsmálja a  veteményest vagy simán csak a kutyánk. És a kutyát leszámítva a többivel negatív kontextusban találkozunk, miközben fel sem tűnik, hogy hány millió szúnyog nem csíp meg minket, mennyi sok mosómedve nem dézsmálja meg a szemetesünket, és bár lehet hogy berepül az ablakon egy darázs, de a környék összes többi darazsa elkerül minket, bár igaz, hogy ettől még nem csinál mézet.

Egyszóval a bébimókusra rendőrt hívó német egy kretén, már így is túl sokat foglalkoztam az esetével, pedig igazából annyira érdekel mint a sportlövészet, a sajtkészítés vagy a füredi Anna-bál, azaz öt percen túl semennyire.
Röhejes first world problem.

2018. augusztus 11., szombat

Képzett beteg

Az utóbbi időben rájöttem, hogy az egyik legjobb időtöltés betegnek lenni. Ha az embernek épp nincs semmi fájdalma, nem kell odafigyelnie arra hogy mit mikor kell bevennie, meg mit kellene elkerülnie, és nem fedezhet fel magán újabb halálos betegségekre utaló tüneteket, akkor hajlamos unatkozni. És olyankor vastag könyveket kell olvasni, meg a bélyeggyűjteménnyel babrálni, esetleg takarítani, bár a porszívózás korántsem olyan szórakoztató, mint amilyennek eleve nem is gondolnánk.

Nekem például már két napja nem fáj a fejem, biztos felszívódott a homloklebenyi bevérzés, pont mire rájöttem, hogy reklámozhatnám agyvérzésként is, ami azért jó, mert ahhoz képest mindenki simán zseninek nézhetne. De hogy ne unatkozzak az egészségesség illúziójában elmerülve, úgy fájnak a lábaim, hogy fáj leülni/lefeküdni, de legalább felkelni is, valami izomgörcs-féle nem akar távozni tőlem sántán. Így aztán jöhetnek a tabletták ásványi vitaminokkal meg a különböző kenőcsök gyógynövényekkel és olajipari melléktermékekkel, mondjuk használnak is, de szerintem  fő hatóanyaguk a placebó. Mert jellemzően annyira elméleti ember vagyok, hogy a gyakorlatban nem sokat teszek magamért, miközben plasztikus elképzeléseim vannak arról, mit is tehetnék. Ha tehát beveszek egy vitamint, vagy a fájós részeket bekenem valamivel, akkor már jobban leszek, akkor is ha a gyógykence helyett a teszkó gazdaságos margarint vettem elő, nem mert figyelmetlen vagyok, csak egyfelől tapasztalatlan, másfelől meg ennyire azért nem érdekel az egész. Még a végén jól leszek, és kezdhetem a nagytakarítást, pedig az szigorúan vasárnap délelőtti program, most meg még csak szombat van.

Ezzel együtt fennáll a veszélye, hogy holnapra tényleg jól leszek (a gyógykenőcs gyanúsan fogyott az elmúlt napokban, miközben a margarin mennyisége változatlan), úgyhogy holnapra terápiás nagytakarítás várható, ha már a múlt vasárnapot még kórházban lustálkodtam végig. Jut eszembe, kórház: ott igazán nehéz betegnek lenni, mert a többiekhez képest az ember az egészség szobrának érzi magát. Mi például napokig hárman voltunk a négyágyas kórteremben, és a másik két pasi lábra sem tudott állni, tőlem kértek segítséget, ha a nővér tizenöt centivel arrébb rakta a poharukat, mert onnantól nem volt esélyük elérni.

Szóval a hipochondria igazi terepe mégis csak az amikor az ember otthon van, jobbára egyedül, ott garantáltan ő a legbetegebb, és nincs ott semmiféle hülye orvos, hogy eloszlassa szorongásait, nyugodtan lehet gondozni betegségtudatunk és lappangó félelmeink tüskés, ám garantáltan virágmentes rózsabokrát.  
És az unalom is elkerül, míg várjuk a postán rendelt gyógyító energiát a norvég sámántól Bukarestből, meg a rontáslevételt amit állítólag a hálózaton át küld az elektromos művek.

2018. augusztus 10., péntek

Sporttalanság

Azt mondják sokan, hogy a sport fontos része az emberi életnek. Hát, kétségtelen, hogy a sport emberi dolog, a természetben nincs olyan hülye állat, aki csak azért futkározna meg cipelne nehéz dolgokat mert. Nincs olyan róka, borz vagy lappangó mókus, aki csak azért strapálná magát, hogy kaja, társ vagy menedék helyett csak izomlázra tegyen szert, amit aztán még élveznie is illene.

Az ember ezzel szemben egy zakkant állat, képes élvezni a fizikai megerőltetést, és ennyiben lehet értelme a sport nevű izének is. Főleg akkor - és a magam részéről csak ezt bírom értékelni benne - ha valami játék keretében leszünk izzadtak és büdösek, az izomláz méltányos ár lehet egy jó kosármeccsért vagy a délutánon átívelő tollasozásért. Valahogy úgy, mint mikor az ember méltósággal (vagy csak szimpla beletörődéssel) viseli a másnaposságot, mert az a tegnap esti buli azért tényleg megérte, ott volt az összes jó  csaj/pasi, de Bunyós Pityu szerencsére nem ért oda, hála a dugónak az M0-n.

A sport mint emberi tevékenység ott kezd unszimpatikus lenni, amikor verseny lesz belőle, márpedig előbb-utóbb mindig az lesz belőle. Mert onnantól már nem játék, hanem vérre (pontra, gólra, presztízsre) menő küzdelem, az önbecsülés egyik meghatározó eleme. Aztán persze jön a profi sport (élsport), ahol már  megélhetés is attól függ, mennyire képes a sportoló kemény munkaként kezelni azt, ami eredetileg felszabadult játék volt. Ráadásul az élsportolókat afféle modern hősöknek próbálják eladni, mintha bármi hősies lenne abban, hogy valaki rohadt gyorsan ússza le a kétszáz hátat, és ezért minden más értelmes tevékenységet félretol.

Talán idéztem már itt is Kurt Vonnegutot, aki a Bajnokok reggelije című könyvében, Rabo Karabekian az absztrakt festő szájába adja véleményét a jelenségről. Karabekiant meghívják egy kisvárosi művészeti fesztiválra, és a helyiek lelkesen mesélnek neki a városka büszkeségéről, az  olimpiai ezüstérmes úszólányról, akit a szülei már kisgyerekkorától kezdve minden reggel és délután  vittek edzésre a közeli uszodába. Mire a festő annyit kérdez: "Milyen ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?"

Igazából sokkal jobban tisztelek egy közepes tehetségű orvost vagy mérnököt, mint egy világklasszis futót vagy kajakozót, mert általuk még mehet előrébb a világ, de egy középtávfutó nem, vagy csak hihetetlen sok áttételen keresztül lökdösi előrébb ezt nagy zavaros izét, amit az egyszerűség kedvéért emberi civilizációnak hívunk. (Egy focista vagy kosaras legalább szórakoztató látványosságot, valami modern cirkuszt csinál, bár ha a begőzölt agyú, fanatikus drukkerekre gondolunk - akiknek élete a fradi,a kispest vagy a nagypest, esetleg a balmazújvárosi szénhidrogénbányász - azért itt is vannak gondok.)

funnysporterinfo.blogspot.com

A folyton szivarozó és konyakot vedelő Winston Churchill arra a kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka, azt válaszolta: No sport! És egyúttal élő bizonyítéka volt annak, hogy vannak akiknél pont ez működik.

2018. augusztus 9., csütörtök

Kortárs szemét

Nem tudom (bár lehet, hogy nem is érdekel) mikor fagy be nagyjából végérvényesen az ember ízlése. De valamikor befagy az biztos, és egy idő után már nem vagyunk vevők a tömegkultúra aktuális vasziszdaszaira. Én például nézegetem különböző portálokon a Sziget idei fellépőiről szóló cikkek címeit, de az azokban szereplő nevek egyike sem mond nekem semmit, így aztán a cikkeket magukat persze már meg sem nyitom. Mert ha eleve gőzöm sincs arról, ki a franc az a Rihanna, Kendrick Lamar vagy Stormzy, és ráadásul nem is érdekel, akkor minden róluk szóló információ csak fehér zaj számomra, annyi közöm van hozzájuk mint a svéd focihoz, vagy az operabálhoz.

Nekem van a Queen, David Bowie, a Pogues, az Iron Maiden meg a Ramones (és megannyi név a naptárban), egy csomó a hetvenes-nyolcvanas évekből szalajtott fazon, akikről a mai tinédzserek egy jelentős része pont úgy nem tudja, kik (voltak), mint én Rihannáról, akit akkor sem ismernék fel, ha mellém ülne a kilences buszon. Gondolom ez természetes jelenség, ahogy öregszünk (na jó, fokozottabban felnőttek leszünk) egyre kisebb igényünk van új dolgokat felfedezni (popkulturálisan legalább is), meg egyre nagyobb bennünk a nosztalgia. Negyven felett már csak e miatt is a tizen- és huszonévesen hallgatott zenéket vesszük elő, a Kispál és a Borz például eszembe juttatja azt a koncertjüket annak a szakmunkásképzőnek a tornatermében, ahol először hallottam őket élőben, meg ott volt az a lány is, és mindez valamikor 1990-91 környékén amikor még nagykorú sem voltam. (A mostani párom meg még óvodás sem.)

Szóval mindez remekül megágyaz a "bezzeg az én időmben" hőbörgésnek, mert hajlamosak vagyunk (gondolom nem csak én) a jelen popzenéjét alapvetően vacaknak, igénytelennek, sorozatgyártott kulturális szemétnek tekinteni, mert hát hol vannak ezek a maiak Bowie-hoz vagy az ELP-hez képest. Azok még tudtak zenét írni, igazi zenét, nem ezt a tuc-tuc marhaságot, ők még úgy voltak népszerűek, hogy igényesek maradtak önmagukkal szemben.
Na ez az a hozzáállás ami tök értelmetlen, mert az, hogy mondjuk én már öreg vagyok és megcsontosodott az ízlésem, még nem jelenti azt, hogy minden más szar. A korral, meg a beszűküléssel nem jutunk automatikusan a bölcsek kövéhez, továbbra sem mi fingjuk a passzátszelet. Ráadásul szabadság van, a mai popsztárokat nem kell eleve utálni, ha nem érdekelnek, simán megtehetem, hogy nem hallgatom őket, amúgy ezt is teszem.

És ezért aztán nem megyek a Szigetre (pénzem sem lenne rá, de ha igen, akkor se), nem sok ismerős nevet láttam a fellépők között, viszont a kánikulában elkövetett csoportos züllés sem vonz már egy ideje. Utoljára pont húsz éve voltam kint, és már legalább tizenöt éve nem hiányzik egyáltalán. Szerencsére.

2018. augusztus 8., szerda

Lokális felmelegedés

Lassan már mindenki a melegre panaszkodik, hogy micsoda dolog július végén meg augusztus elején a harminc-egynéhány fok, elvégre csak nyár van, hogy mer meleg is lenni. Ilyenkor jön elő a kánikula kifejezés laikus ám népszerű értelmezése, vagyis hogy a canis az kutya (canis lupus familiaris), a kula az tudjuk mi, tehát a kánikula magyarul kutyaszar, pont annyira is kedveljük.

Viszont ha már a nyarat nem lehet betiltani (pedig tavasszal biztos pont erre szavaztak az emberek), valamit tenni kell a kánikula ellen. A szomszédaim például hangos és eléggé összefüggéstelen kurvaanyázással védekeznek a meleg ellen, bár szerintem a káromkodás hűsítő hatása elhanyagolható. Én ventilátort használok, meg nagyon hideg vizet iszom (ha már légkondira nincs pénzem), no meg izzadok mint egy vágóállat, és végső soron túl lehet élni ezt az időt is, bár a hideget nyilván könnyebb.
Mert ha hideg van, legfeljebb melegebben öltözik az ember, de a melegben már nem lehet egy szintnél jobban levetkőzni, legalább is ha le akarjuk vinni a szemetet, vagy dolgunk van a közeli postán. Mert a nudizmus mifelénk csak jól elkerített tóparti strandokon tolerált, de városi környezetben megszólnak érte a polgártársak, meg elvisz a rendőr, és szerintem a fogdán sincs légkondi, szóval sokat nem nyerhetünk vele.

A kánikula ellen a legjobb megoldást egyébként úgy hívják hogy ősz, októberben már biztos nem kell a harmincöt fokkal küzdenünk, vagy ha mégis, akkor elvétettük a bolygót, de legalább is a kontinenst. És az is érdekes, hogy ilyenkor mindenki a globális felmelegedéssel jön (miközben mondjuk Ausztráliában épp tél van, szóval mitől lenne globális?), amikor meg jönnek a téli mínuszok, ugyanazok a megmondóemberek értetlenkednek, hogy ugyan már, hol van itt globális felmelegedés, mikor az erkélyen felejtett üvegbe is belefagyott a sör. Ők valószínűleg hiányoztak az iskolából, amikor az évszakokat tanították.
Viszont ha akkora probléma ez az egész, gyűjtsenek aláírást, hogy a kormány jogilag tiltsa be a globális felmelegedést (legalább lokálisan), kétharmaddal ez sem lehet gond, és még stadiont sem kell építeni hozzá.

2018. augusztus 6., hétfő

Hospitalizáció

Pont egy hete írtam utoljára, azon egyszerű okból, hogy az azóta eltelt időt kórházban töltöttem. Történt ugyanis, hogy kedd reggel szokásos egészségügyi sétámra indultam, szokás szerint reggeli előtt, és valószínűleg míg én az Arany tér felé járkáltam, a vércukrom lement a pincébe. Csak annyit észleltem, hogy egyik másodpercről a másikra nagyon durván megszédültem, a következő emlékem már az, hogy fekszem egy mentőautóban. Nyilván elájultam az utcán, valaki meg hívta a mentőket.

A kórházban meg azt mondták, van egy hajszálrepedés a koponyámon, meg bevérzés a homloklebenynél, hát így jár aki lefejeli a flasztert, mint én tettem biztosan. Úgyhogy eleve azzal indítottak, hogy pár napig bent tartanának megfigyelésre, ebből lett az, hogy kedd reggel indultam sétálni, és végül a következő hétfő délutánján értem haza. Műtét szerencsére nem volt, állítólag 90%-os eséllyel egy ilyen vérömleny felszívódik magától, a repedt koponya meg összeforr, ha békén hagyják, úgyhogy most nem töröm a fejem semmin...

A kórház amúgy kellemes meglepetés volt, több napot utoljára negyven éve töltöttem ilyen helyen, mikor négyévesen kivették  mandulám. Ha az embernek van olvasni- nézni- meg hallgatnivalója, egész el lehet viselni, takarít helyettem más, főz és mosogat helyettem más, én meg csak fekszem naphosszat, meg állítgatom a légkondit. Még a kórházi kajával sem volt bajom, leszámítva, hogy a leves jobbára meleg víz zöldségekkel (gondolom tekintettel akarnak lenni mindenki ízlésére és érzékenységére), de a főételek rendben voltak, én általában megettem mindent.
Azért persze jobb itthon lenni, különösen miután ma reggel fél nyolckor közölték, hogy ma végre hazamehetek, és fél négy magasságában már el is indulhattam. Elvégre egy másfél oldalas, szabvány szövegű zárójelentést megírni tényleg nyolc órába telhet, főleg ha az illetékes orvosnak eszébe sem jut az egész, miközben azon töpreng, pizzát rendeljen-e ebédre vagy kínait.

De végre újra itthon, és mostanában nem megyek sétálni, a bevásárlást majd a sarki kisboltbaan intézem, bár ott nincs teszkós tej, de az egyféle trappista amit árulnak, az finom.

2018. július 30., hétfő

Kamupipőke

Néha szoktam origót olvasni, de csak néha, mert alapvetően rendben van a vérnyomásom, nincs mit emelni rajta. Kár hogy ritkán jutok túl a címlapon, és ha igen akkor is jobbára a gasztro rovat felé, mert a közéleti "híreik" pont hírként értelmezhetetlenek. Pontosabban a (leginkább a bátran névtelennek maradó) szerző általában már eleve a saját értelmezését tálalja hírként, főleg a "Mocskos migránsok megvető pillantásokkal illették a téligumival bicikliző hamburgi háziassszonyt" -típusú, címlapot érő bejegyzéseknél.

Ma is olyanokat olvastam azon a bizonyos címlapon, hogy hatalmas siker volt a tusványosi diáktábor, miközben ők például kizárólag fideszes államtitkárokat, helyettes államtitkárokat, helyettes alállamtitkárokat és minisztériumi alfőosztályvezető-helyetteseket ábrázoltak és szólaltattak meg és ábrázoltak, festői hegyek és kevésbé festői részeg tizenhét évesek háttere előtt. (Még szerencse, hogy részeg tizenhét évesek tényleg bulizni mentek oda, és taktikusan kerülték azokat, akik öltönyben fontoskodtak a sátraik közelében.

A migránsozás amúgy változatlanul alapvető origós tempó, szerintük Macron kedvenc minisztere azért akar párizsi főpolgármester lenni, mert migráns, még jó hogy több tucat migránst tartóztattak le a krétai repülőtéren, valamint van remek videó arról, hogy szállnak partra a migránsok egy spanyol nudista strandon. És ez csak egy délután termése, akkora a migránsügyi felbuzgás, hogy néha még sorosozni is elfelejtenek, pedig Soros náluk már nem egy ember, hanem eposzi jelző, amit egyéb eposzi jelzők (pl. Nőverő Juhász Péter) kiegészítésére használnak (Sorosista Összefogósdis Szél Bernadett), ha ez így megy tovább, cikkeket már nem kell írnia a portál Anonymusainak. Kellő mennyiségű eposzi jelzővel már eleve elmondják, amit az illetőről meg akartak írni.
Jó reggelt, hazudta Kovács László.

És mikor túl vannak a politikán, jöhet a hardcore bulvár, a félmeztelen celebtől Rózsa György rúdtáncos lányáig, az egész olyan mint valami baromfi-szaküzlet, azaz mellek és combok, combok és mellek, esetleg mellékes hírként hogy valaki válik, gyereke született vagy jógázás közben véletlenül megtanult tojást rakni. Vagyis origo-címlapra úgy lehet kerülni (feltéve, hogy az ember nem fideszes államtitkár vagy migráns) ha valaki bikiniben pózol, mert a portál szerkesztői láthatóan a fészbuk-tvitter-tinder háromszögben nézelődnek a nem közéleti hírek után. A tuti címlap persze az, ha egy arab származású fideszes államtitkár pózol bikiniben, aztán belerúdtáncol a naplementébe, miközben arról nyilatkozik, hogy a válása óta mennyit fogyott, mert egyedül nem tud körömpörköltet főzni. (Egyébként is rájött, hogy a köröm a disznónak az a része, amivel a disznószarban tapicskol, a kolbász meg abba bélbe van töltve, amelyen a vonatkozó disznószar korábban áthaladt.)

A bulvár egyik alapszabálya szerint kutyával és nővel szinte bármit el lehet adni, itt láthatóan az előbbin van a hangsúly, bár ezektől az egyen-luvnyáktól nekem ugyan nem támad kedvem akciós kölcsönt, új autót vagy nálam okosabb telefont venni, de még százas papírzsebkendőt sem. Még szerencse, hogy pénzem sincs ezekre.
De most mennem kell uralkodni magamon.


SzaRule

Lőrinc barát legújabb vállalkozásától épp el van ájulva a kormánypárti média, hogy micsoda remek dolog egy nemzethy sportszermárka. 
A 2rule egyébként igen szánalmas szóvicc, mert az angolos írásmód ellenére a turul csak magyarul poén, ebből így nem lesz nemzetközi karrier, másfelől meg az angolban ha valami kettő, az már többes szám - 2rules, csak így már magyarul sem szellemes, hisz nem jelent semmit - avagy a márkanév egy erőltetett szóvicc, rossz helyesírással.

Meg hát az sem világos, hogy egy Törökországban meg Kínában gyártatott sportszermárka miért is kell annyira a nemzetnek, hogy előbb van megrendelésük egyes kluboktól, mint mondjuk weblapjuk, vagy épp konkrét termékeik. Ehhez én ideológiailag nem vagyok elég képzett, nem látom át, miért is félkarú óriás a nemzet saját sportszermárka nélkül, és miért fontos hogy ezt a bizonyos márkát egy volt gázszerelő gyárthassa. Mert a "saját" márka az nem a miénk, az lőrinc baráté, biztos fájt már a kicsi szíve érte, elvégre miféle gázszerelő az, akinek csak egy falusi polgármesterség jut, egy komplett média-portfólió és nyomorult pár milliárdos vagyon, de focimezt azt nem gyártathat. Pedig hősünk legendásan sportos alkat, többször is látták már a a saját csapata saját stadionjának VIP-páholyában pörköltet enni, melegítőben, fitten és sportosan. (Egyébként meg kellene erősíteni a nemzeti sajtgyártást is, botrány hogy a sarki kisboltban lengyel trappista van, miközben a mozzarella meg eleve idegen a magyar néplélektől. Valamint kellene még nemzeti rágóipar, nemzeti teknőstenyésztés, nemzeti bukósisak-gyártás meg nemzeti galéria - ja, az már van...)

És ha már van saját csapata (valamint Nyuszi rokonainak, barátainak és üzletfeleinek is), akkor nehogy már a halódó nyugatot, ezen belül is a migránssimogató németeket tömjük pénzel holmi Puma meg Adidas felszerelések vásárlásával, épp elég a sok migráns focista, akiket drága pénzért szerződtetünk. Ahogy a népi mondás tartja: magyar seggbe magyar lófaszt, luxemburgi vendégjátékosra legalább magyar mezt (mezet?).

Pedig az igazi akkor lenne, ha legalább a fociválogatottunk bőgatyában, rámás csizmában és pörgekalapban játszana, ehhez a szereléshez ráadásul jár a karikás ostor is, ami biztos erősítené a védelmet is, egy hátvéd ostorral mindig hatékonyabban működhet.

Amúgy vicces volt, hogy a tegnapi forma-1 magyar nagydíjon, miközben egy népdalénekesnő elénekelte a himnuszt (na jó, az elejét), a háttérben pont ilyen bőgatyás, néptáncos kinézetű atyafiak tartották a magyar zászló XXXL-es kiadását. Mintha a népviseletnek (illetve a népies műdal mintájára: népies műviseletnek) bármi köze lenne egy autóversenyhez. A csikósgulyásnak öltözött kanászok olyan tájidegenek voltak a Hungaroringen (milyen szép, ősi magyar név, ugye?), mint szkinhedek egy bármicvón, legfeljebb itt senkin nem fenyegetett a veszély, hogy megverik.

De azt nem ártana időnként eltalálni, hogy a nemzetinek gondolt hagyományokat hol érdemes és hol röhejes elővezetni, mert különben legközelebb már szürkemarhákat is végigterelnek a mogyoródi pályán, aztán a csúszós tehénlepény miatt kell beküldeni a biztonsági autót, a Metallica-koncerten meg pusztarákosi botolóst járnak az indokolatlan háttértáncosok.
És az SzaRule nézne ki.

2018. július 29., vasárnap

Biowellness Naturale

Gwyneth Paltrow egykor színésznő volt, közepesen tehetséges hollywoodí barbi, de mégis filmekben játszott. most meg már inkább csak üzletasszony, akinek a cége felesleges ám rohadt drága cuccokat árul, meg végtelenül ostoba életmódtanácsokat ad - írja a 444.hu.

Azon már önmagában röhögni kell, hogy szerinte a nőknek mi mindent kell a vaginájukba dugdosniuk a jobb szexualitás vagy az enyhébb menstruációs görcsök miatt (a legjobb talán a csekély 15 ezer dolláros arany műbráner), de vannak ezeknél egetverőbb hülyeségek is. Az egyik ilyen hogy a méhcsípéstől szebb lesz a bőrünk, meg hogy a napozástól nem kell félni, elvégre a napfény természetes, és ami természetes az automatikusan jó, nem árthet nekünk.

A fitnessz-velnessz önjelölt guruinak legkomolyabb tévedése ez, hogy ami természetes az jó. Ennyi erővel ugyanis költözzünk egy működő vulkán tövébe, elvégre a vulkánkitörés is természetes. (Miként a villámcsapás, a meteorit-becsapódás, a fekete himlő és a medvetámadás is.) A forró láva és a vulkáni hamu ráadásul rövid úton megszüntet minden bőrbetegséget, mondjuk a bőrünkkel együtt, de hát az egészségért áldozatokat is kell hozni.

Persze láttam én már vegán biovizet is palackozva, ami mégis csak megnyugtató, hogy egyfelől nincs benne hús, de tejtermék sem (pedig egy víznél ezek ugye alapvetőek), másfelől hogy nem  műanyag, nem egy vízgyárban hegesztették össze hidrogénből és oxigénből alulfizetett kínai munkások, hanem csak úgy lett magától, egy bioforrásban. Hogy aztán természetes eredetű bio-műanyag palackba töltsék a környezet-tudatosság nagyobb dicsőségére.

Észre kellene venni, hogy az ember már nem természetes, nem az erdőn vadászik meg gyűjti a gombát, hanem városokban él, a teszkóban lesi az akciókat és mindenféle virtuális valóságokban meg identitásokban éli ki magát. Vagy az internet is természetes?

2018. július 27., péntek

Theának

Nos, az van hogy vagy háromszor írtam hozzászólást Thea posztjához, de valahogy nem látom. Lehet hogy ő igen, és akkor ez itt felesleges, de ha ő sem látja, akkor most.
Nagyon jó érzés volt, hogy valakinek hiányzok, van az a kivagyiság, mikor az ember elvárná a világtól, hogy tetsszen neki. Érdemtelenül persze, de mégis. És akkor kiderül, hogy van néhány ember a világban, akiknek (személyes ismeretség nélkül is) fontos lehetek. Ez igazán remek. Külön köszönet Theának.

Zebra

Paul McCartney átment egy zebrán. Ez akkora hír volt, hogy címlapon hozták a világlapok, elvégre McCartney nem szokott csak úgy átmenni zebrákon, ő minimum helikopterrel jár, vagy építenek neki egy hidat az út fölött.

Ez alkalommal azonban az Abbey road híres zebráján ment át, amin a hasonló című Beatles-album borítóján is átmennek, akkor még négyen. Most Sir Paul egyedül volt, viszont kordonok mögött sikoltozó rajongókkal a háttérben. Ami érdekes, mert ezen a bizonyos zebrán magam is mentem már át (ha jól emlékszem az ellenkező irányba, lehet hogy ez volt a baj), mégsem sikoltozott senki, néhány japán turista fotózta csak egymást. Ők meg nem sikoltoztak mikor megláttak, nyilván nem olvasták a remek szociálpszichológia cikkeimet.

Gondolom az a baj, hogy még nem szerepeltem lemezborítón, így a japánoknak nem lehettem ismerős, bár valamelyik Dragon Ball sorozatban láttam egyszer egy fazont, aki határozottan rám hasonlít, különösen mióta megszaladt a kezemben a hajnyíró. Vagyis tegnap óta.

Meg az is baj lehet, hogy viszonylag ritkán megyek át zebrákon, a közeli kisboltba menet például mindig átszabálytalankodom magam a nem-zebrán, mert a fene fog kerülni, viszont a két közlekedési lámpa között van olyan időszak, amikor az autóknak mindkét irányban piros, avagy nem jön senki.
Így aztán nem sok lehetőségem van gyakorolni, hogy kell szakszerűen átmenni egy zebrán (plusz még rosszul integetek), nyilván csak ezen múlik miért nem vagyok híres, és miért nem sikoltoznak ha meglátnak. De félek, ez már így is marad.

2018. július 23., hétfő

Megtöröm a csöndet

Volt az a gondolatom, hogy a fenének kell már ez a blog (kiafenének nem), törlöm az egészet a manóba, aztán mégse, leginkább azért mert nem jöttem rá hogy kell. Reménytelenül csak júzer vagyok, az ilyenekhez nálunk Petra ért, én a rossz szóviccekben és a meredek hasonlatokban vagyok jó. Csakhogy túl sok jó ötletem támadt, amiből persze most egy sem jut eszembe, ha agyonütnek sem, még szerencse, hogy van az interháló, ott mindig akad nyersanyag.

A mai nap híre az volt, hogy a csodás és méltán utált Rájener (már megint) el akart menni a Kanári szigetekre az utasok csomagjai nélkül, mondván hogy túl nehéz a gép. Elvégre a Cinege-szigetek kurva messze vannak, és sok tonna kerozin kell hozzá, hogy oda jussanak, nagyon sok. Így aztán a kedves, illetve innentől kedvetlen utasok bőröndjeit kivágták a csomagtérből azzal, hogy holnap, de legkésőbb holnapután utánuk küldik a Papagáj-szigetekre. (Ami azért vicces mert a közismerten fillérbaszó Rájener így egy adag utast valójában két géppel fuvaroz, amitől a vezérigazgató nyilván infarktust kap.)
Pedig lennének megoldások:

- Repüljenek közelebb, minek a Kanári-szigetekre menni, leszállhatnak rögtön a Balaton-parton is, ha még megvan Sármellék.
- Tankoljanak menet közben, valahol csak le lehet szállni egy negyedórás boxkiállásra.
- Induljanak eleve mondjuk Barcelonából, onnan már nincs olyan messze, az utasoknak persze kicsit drágább lesz a reptéri taxi.
- Szerezzenek egy olyan gépet, ami el bír menni odáig gond nélkül, akkor is ha a japán szumóválogatottat kell vinni a kihajtogatható edzőtermükkel együtt.
- Vigyenek kevesebb utast.

Az ideális megoldás persze az lenne, ha nem vinnének utasokat egyáltalán, a nem létező utasnak csomagja sincs. Sőt a nem létező utasnak repülőgép sem kell, ez aztán igazi költségcsökkentés. Sőt, egyáltalán nem kellenek repülőgépek, így fenntartási költségek sincsenek. (Nekem már van egy ilyen légitársaságom, még neve sincs, hogy ne kelljen feleslegesen dolgozni vele.)
Az ideális fapados társaság nem más mint egy online jegyértékesítési rendszer, ami mindenféle, extra pénzért vásárolható plusz szolgáltatásokat kínál, elvégre igazából abban van a pénz.
De repülő az nem kell azzal csak a gond van. A Rájener persze még nem nagyon messze van ettől a tökéletességtől.

2018. július 2., hétfő

Pozitívabb poszt

Nu, befejeztem a szociálpszichológia cikket (és gondolkodom a trágárság témán, bár erről kéne egyeztetnem a főszerkesztővel is), majdnem jó lett. Ha teljesen jó lett volna aggódnék, a tökéletesség az égi szférák sajátja, itt a földön a majdnem a jó, az igen jó.

Tessék a politikára gondolni, vagy Lewis Hamiltonra, a jó az, ami nem tökéletes. Magam ebből iskolát csinálhatnék, én vagyok a majdnem tehetséges csávó, az egykori nagy ígéret, a mégis mi lett belőle, az azért ugye még feláll innen is.

Van az a pillanat, mikor az ember összecsúszik, kicsit félni kezd a kókuszos szappantól, és a sarki, lakótelepi garázsboltba is csak akkor mer bemenni, ha az a kedvesebb mosolyú eladócsaj van épp. Mert pár zsömlét meg egy liter tejet kérni kihívás, ki ne billentsen a relatív egyensúlyból.

És akkor most én nem akarok egy depi-naplót írni (bár kedvem az lenne rá), de túl sok jó punkzene van a neten. Szóval ilyeneket nézek, just for fun:



2018. július 1., vasárnap

Negatív poszt

Oké, régen írtam, de magam alá gyűrtek a gondok, annyira voltam (lettem volna) vicces, mint egy kissé büdösödő mosogatószivacs, vagyis asszem nem nagyon. Magam legalábbis most dobtam ki egyet, a szag okán.
A világ továbbra is egy szar hely, én meg akarok halni (negyven-ötven év múlva, de ez most mellékes), a környezetem meg annyira abszurd bír lenni, hogy ahhoz én már, szerény eszközeimmel ugye...

A depresszió nem játék, ezt lassan, de legalább a saját példámon tanulom meg, feltápászkodóban vagyok, de még nem a régi, hozzám képest a sarki hajléktalan egy boldog ember, bár ő mindig részeg, így könnyű röhögni a világon.

Én meg épp szociálpszichológia cikket írok (nem egyedi eset, régebbi rossz szokásom ez már nekem), küzdök a témákkal, a propaganda/manipulációt végül is félretoltam, maradt a személypercepció, az legalább megy nagyjából séróból.
De egyszer írnék már valamit, úgy szociálpszichológiailag a trágárságról, a faszba bazmeg.