Grafománia reloaded

Lassan nekem is feltűnik, hogy mostanában többet írok, mint rendesen (miközben alapvetően rendetlenül írok, de ezt ráfogom az egyedi stílusomra, ami nincs is, e miatt aztán bármit rá lehet fogni büntetlenül), valamiféle grafománia uralta el zaklatott lelkemet. Úgy tűnik ez is lehet olyan függőség mint a pia, a narkó, a focihuliganizmus vagy a bélyeggyűjtés, azaz lehet belőle életforma, leginkább jobb híján persze, azaz valamibe fejest kell ugrani, ha az életben nincs már több móka. (Meghalunk mintha nem volna több dolgunk a világban - de semmi gáz, ez csak egy Kispál és a Borz dalszöveg.)

Részemről mostanában a szokásosnál többet ülök a fotelben (pedig ez nem egyszerű, az eddiginél is többet ülni a fotelban), mert fáj a lábam, de a kezem nem. Márpedig a fotelben ülve vagy könyv, vagy laptop van nálam, és egyiket sem félek használni, ezért vagy olvasok vagy írok, utánaolvasok annak amiről írok, írok arról amit olvastam, vagy tévét nézek, ha már pont átlátni a laptop kijelzője felett.

Ide is többet írok, mint az utóbbi hónapokban, nyilván titkon remélem, hogy a mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe, azaz a sok e helyütt elkövetett fecsegés után egyszer csak valami jót is kipréselek az agyamból, ha már úgyis jobban van a koponyasérüléses bevérzés után.

Meg írok cikkeket is, azokat legalább pénzért, csak sajnos ott nem lehetek ennyire rendetlen, egyfelől mert lapzárta  generálta anyagleadási határidő van (nekem mondjuk elnézik a kisebb késéseket), másfelől meg ha nem csak monitoron de nyomtatásban is megjelenek, valahogy vissza kell venni a kreatív nyelvhasználatomból nekem, meg trágár sem lehet indokolatlanul bazmeg. Persze indokoltan sem, de a honoráriumért belefér, és tényleg senki nem szól bele miről írjak, lehetek a saját magam lektora, cenzora, és a visszajelzésekből ítélve van legalább pár ember, akiknek lehetek afféle kulturális véleményvezér, ami azért komoly löket az egómnak.

Meg írok még valamit, amin minél többet agyalok, annál rosszabb lesz, de ezt majd csak a következő évtizedben mutatom meg bárkinek, feltéve hogy addig nem dobom ki az egészet az oda. A picsába, ha már itt legalább lehetek trágár.

Beteg súlymérték

A rendes hétvégi (mert ugye a hétfő ellenére még az van) akvárium-tisztítás közben hallottam a háttértévéztető médiakészülékből, hogy próbáljam ki a mindegy milyen márkájú illatdezodort! Ezen egy pillanatra lefagytam, mert ezek szerint van nem illattal támadó dezodor is, avagy az illat nem a lényege, esetleg nem is nélkülözhetetlen összetevője egy dezodornak.

Vagyis a dezodor tökéletesen betölti feladatát akkor is, ha csak a flakonja szép, pont elfér a táskánk oldalzsebében vagy simán csak jól hangzik a neve. És a valamelyik cég azzal újított nagyot, hogy az övéknek illata is van, sokkal illatabb illata mint a konkurenciának, és innentől nem gáz ha a csomagolása csúnya és alkalmatlan vibrátornak is.

Az ilyen forradalmi termék nyilván azoknak való, akik nem szeretnek büdösek lenni, egyáltalán: büdösnek tekintik a természetes testszagot, mert annyira elidegenedtek már emberi lényegüktől és oly mértékben eltávolodtak már a természettől, hogy csak akkor érzik magukat egyáltalán valahogy ha virág, sütemény vagy mentolos cukorka szaguk, bocsánat, illatuk van.

Pedig mondjuk Sir Winston Churchill valószínűleg nem volt virágillata, ő a természetes szagok (értsd: whisky és szivar) híve volt, mégis megnyert egy egész világháborút, ami azért mégsem volt egy koktélparti. Bár nyilván koktélpartit is nyert számosat.

A lenyűgözően jövőbe mutató illatdezodor-koncepció nyomán biztos sokan fognak majd illatosítás céljából dezodorálni, pedig eddig nem ezért tartottuk az ilyen dolgokat. Egyfelől a kései Kádár-rendszerben (amiről még akadnak gyerekkori emlékeim) remekül szolgáltak lakótelepi szekrénysorok tetejének díszítésére (a jugoszláv Cézár konyak üvegjeivel együtt), másfelől nagy számban vásárolták dezodort a börtönök bentlakói a börtönboltban, hogy aztán lefújják egy pohárba és megigyák. Ez volt az egyetlen módja, hogy valamiféle alkoholhoz jussanak, és ki is használták, míg az illetékesek rá nem jöttek, és onnantól csak ilyen stiftet lehetett vásárolni, ami aztán nem is fogyott valami jól. elvégre ki a fene szeretne egy túlárazott oldszpájszot rágcsálni, aminek szar az íze, és nem is üt ki. A szájszag ellen mondjuk jó lehet, de az meg kit érdekel.

Mellékszál, de lehet hogy pont a sittes szubkultúrára hajt (hiába) az oldszpájsz. Mert régen  a márka valamiféle elegáns, gentleman-imidzset igyekezett építeni, ehhez képest az utóbbi időben félmeztelen, kopasz und kigyúrt fekák üvöltöznek a reklámjaikban, a lehető legtávolabb a decens úriemberség képzetétől. Lehet hogy már tényleg csak a lehetséges mellékhatásokra mentek rá.

nyultam.com

Most viszont illatosak is lehetünk, bár a dezodor az pont olyan, hogy azok nem használják, akiknek tényleg szükségük lenne rá. Bármikor fújhatunk magunkra, de nem mindig szükséges. Időnként rácsodálkozom, hogy egyesek zuhanyzás/fürdés után fújják magukra literszám a cuccot, pedig elvileg akkor épp nem büdösek (bocsánat: nem természetes a bukéjuk), köszönhetően a szappanok, samponok, tusfürdők, arcszeszek sorának. A dezodor nem arra való, hogy közvetlenül tisztálkodás után használjuk, hanem hogy időlegesen elfedjük annak hiányát. Egy jó kiadós ebéd után sem tolunk be még egy adag gombapörköltet, jó lesz az vacsorára is, mikor időlegesen meg akarunk feledkezni arról, hogy éhesek vagyunk. De ha nem vagyunk, félretesszük a hűtőbe.

Az illatdezodor meg persze eleve tautológia, a dezodor jelentésében eleve benne van hogy illatos, azt sem mondjuk savanyú citrom, vízi cápa vagy korrupt politikus.

Hacsak nem vagyunk kreatív marketingesek, de attól tényleg az ég óvjon.

p.s. A címet még meg sem fejtettem, de majd most. A beteg súlymérték az illat, merthogy ill (angolul: beteg) és lat (régi súlymérték, az Osztrák-Magyar monarchiában 1 lat kb. 17,5 grammvolt). 

Csúcsfokozat

A csúcsfokozat az igazából a Top Gear, guglifordítóul. A guglifordító itt mondjuk elég pontos, bár a csúcsfokozatot szerintem még nem hallottam magyarul talán. Részemről hosszú évek óta simán csak topgír a vonatozó BBC-s műsor, ahol autók ürügyén hülyéskednek a műsorvezetők, pontosabban hülyéskedtek, mert mióta kirúgták Jeremy Clarksont (és vele együtt távozott James May meg Richard Hammond is) nem nézem, úgyhogy tudja a fene, a mostani faszik hülyéskednek-e színvonalasan, vagy csak simán hülyék. Vagy - és ez lenne a legrosszabb változat - komolyan veszik, hogy ez egy autós műsor, pedig régóta nem az, nagyjából ezért is nézhető számomra nekem.

Ma viszont az államalapítás (vagy állatalakítás, ahogy az valami reggeli híradó műsorvezetőjétől hangzott) ünnepének alkalmából az egyik tévécsatorna, akinek csak azért sem csinálok ingyenreklámot, reggel hattól este hétig kizárólag Top Gear-t ad a Carkson-May-Hammond trióval, ami jelentősen emeli a jeles nap fényét. Mert eme remek műsorban egyetlen beszédet sem kell végighallgatni az ezeréves magyar állami kereszténység nemzetmegtartó jókedvvel bőségéről, nincs sír hol nemzet süllyed el, nincs tisztavatás a pocakos tábornokokkal, de még ünnepélyes zászlófelvonás sincs. Csak mindenféle szórakoztató marhaság,például hogy miképp lehet olcsó használt autóból olyan kétéltűt építeni, ami pont bájos vidéki horgásztó közepén süllyed el, vagy hogy viselkedik egy Mini Morris ha némi átépítés után leküldik egy sísáncon, csak mert felháborító módon a téli olimpián nem indulhatnak autók.

Úgyhogy mivel lelkem mélyén anarcho-szindikalista vagyok, és magasról megvetem az államot mint elnyomó intézményt, az államalapításról való megemlékezés legadekvátabb módja az ha tojok rá, és topgír -nézéssel (igazából háttértévézéssel, hisz most is az megy, miközben gépelek) töltöm a jeles napot, aminek amúgy sincs több értelme, mint hogy nem kell dolgozni.

Mai posztmodern, posztindusztriális információs társadalmunkban, ahol a webes internet online hálózata a fotelomig hozza a világ bármely agyahagyott gondolatát, már eleve nem vagyok rászorulva a Csíksomlyó-fanchise, a nemzetről öblögető Armani-öltönyösök, a jurtában okostelefont nyomkodó műnomádok meg a tűzijáték határolta giccs-paradigmára.

Apropó tűzijáték: remélem nálunk nem lesz, mert ellentétben mondjuk a szilveszterrel (amikor nincs bajom vele) most dolgozni kell holnap, minek következtében ma korán fekvő lennék, és nem hiányzik hogy a durrogtatás miatt ne tudjak aludni. (Régebben a szilveszteri durranásokat sem viseltem el, mert nem volt vicces egy még órákig rettegő kutyát vigasztalni, aki remegett mint a kocsonya, és legszívesebben a zoknis fiókba bújt volna. De  már nincs kutya.)

Közben megnéztem, lesz tűzijáték, este tízkor, amikor én már egy órája elmentem aludni, ráadásul itt egészen közel, a teszkó mögött. Városligetnek hívják amúgy a területet, ami egyelőre nagy marhaság, mert van mindenféle játszótér, futópálya, mesterséges tó szigettel, és az egész a városban van, de a ligethez fák is kellenek, nagy fák. Itt meg évek óta nem mennek sokra a facsemeték, amiket szerintem épp csak gondozni felejtenek el, de legalább nem takarják a tűzijátékot, a lelkes közönség elől, akik hősiesen túlélték a Kiskondáskaláka Honvéd Tűzoltózenekar hagyományőrző néptánccal súlyosbított szentistvános  csűrdöngölő gyerekműsorát.

Ami persze engem még nem zavarna, de a tíz utáni durrogtatásért zabos vagyok. Durva anyjukat!

De még az új kenyér ünnepéből is csak tegnapi zsömle maradt, ami jogos, úgyis van valami pártállami fílingje, legalább is erre utal,hogy mostanában nem nagyon emlegetik.

Ingergazdag szomszédság

A társasházi lét (fideszmagyarul: panelproliság) egyfelől kellemes létállapot, mert nem kell állandóan füvet nyírni, meg tetőt javítani, meg kerítést festeni, meg amit még emberek szoktak egy saját ház esetén, másfelől viszont el kell viselni a sok embert, akiknek van képük velem egy lépcsőházban lakni. Egy velem! Aki kénytelen vagyok végighallgatni a szembeszomszédék családi üvöltözéseit, amitől a teknősöm is a sarokba bújik, meg az alattam lakóktól permanensen felszivárgó égett zsír und pörköltszagot, meg a kitudja hogyhívják néni verbális zaklatását, aki napjábaan többször is képes megkérdezni, hogy vagyok, meg "az a kislány" megvan-e még, mert rég nem látta. Hát persze hogy nem, mert a jelek szerint kizárólag csak akkor legelészik a lépcsőházban vagy a ház előtt, mikor én megyek dolgozni, boltba, postára vagy jövök épp onnan, esetleg pont a szemetet viszem le. Petrára meg úgy látszik nem jeleznek be a szenzorai.

Engem persze mindig megtalálnak a szomszédságból jövő ingerek, persze főleg azok, amikre semmi igényem, főleg zajok formájában.

Tegnap például olyan hangosan szólt valahol a tévé, hogy rezgett a vécében az ablak, illetve rezgett volna, ha lenne, de nincs, szögezzük le: szerencsére. Mert kizárásos alapon csak a lépcsőház felé nézhetne, és ki szeretne integetni az épp hazatérő szomszédoknak, miközben a király is gyalog jár, avagy ne keverjük a szarást a társas érintkezéssel, bár az utóbbi is eshet elég szarul.

Amúgy ha valaki nem a tévét használja tömegpusztító fegyvernek, akkor másvalaki biztos falat fúr egy-másfél órán át, esetleg a Bunyós Lajcsi, Lagzi Pityu vagy Közepes Grofó fémjelezte univerzum aktuális megaslágereit erőlteti rám sok basszussal, de legalább torzan. És mindehhez ki sem kell tennem a lában a lakásból, elég hogy nem vagyok süket és vállalható az ízlésem, máris megvan a napi felhúzom magam, alacsony vérnyomástól legalább is nem kell tartanom.

De ha kiteszem a lábam (plusz a testem többi részét) a lakásból, még szembe is jönnek az egyéb lakók, akik vizuálisan is sokkolnak. Mint a pasi a harmadikról vagy negyedikről vagy a tetőről, tudja a fene, aki strandpapucsban és egy szál rövid gatyában indul a boltba, nehogy valaki lemaradjon a sittes tetkóiról, vagy a meghatározatlan állagú nőszemély a földszintről, aki három mérettel nagyobb a ruháinál, és nyilvánvalóan nem csak súlyban, de önbizalomban is erős. Talpig sminkben és rózsaszín flitterben olyan, hogy az ember nem tudja levenni róla a szemét. Pedig nagyon szeretné.

Ezzel együtt helyzet nem olyan rossz (csak reménytelen), még mindig jobb mint az egykori tévés Szomszédok tenyérbemászó lakóközössége, ahol a szereplők nagy része alul traktor felül békegalamb, és az Irgalmas Szamaritánus Főiskolán végzett agyamramenés szakon, a maradék meg simán szociopata, aki a reggeli kávé helyett a közös képviselőt küldi le kutyába reggelente, már ha a címzett már nem eleve az.

Fogyasztói társ a dalom

Nálunk a lakótelepen mifelénk, ez a vasárnap már igazi hétfő, legalábbis a szentistváni értelemben, mindenki úgy nyomul a környékbeli kisboltokba, mintha nem lenne holnap. Vagy lenne, csak általános munkaszüneti napként, amikor nincs teszkó, meg spár, az aldi meg még ki sem nyitott, még vadul átépítik, persze nem a hosszabbított hétvégén.

A telep népe azonban aggódik, hogy holnap nem lesz zsömle, hisz teszkó nélkül a pék sem süt eményt, ezért rohamozzák a garázsdiszkontokat. Amik amúgy (ha korlátozottabban is, de) nyitva lesznek holnap is, sőt lesz bennük kenyér is, meg kannásbor parizerrel, hogy csak az alapvető élelmiszereket említsem. Meg féldecis kommersz, unicum ízesítésű ipari vodka, ami a hozzám legközelebb eső kisbolt slágerterméke, legalább is erre utal a bolt előtt fogyasztó, változatos összetételű ám egységesen borostás férfihorda. Tényleg, a reggel hat órai nyitástól az este nyolcas zárásig folyamatos a bolt előtti fogyasztás, és a mellette kialakuló spontán népgyűlés (rohadtpolitikusok, hajráfradi, mocskoskurva - a legjellemzőbb témák), én legalább is még soha nem tudtam úgy érkezni zsömléért, hogy három-öt, atlétatrikóba töltött lokális proletár ne posztolt volna a bolt előtt, féldecis üveggel a kézben, további hárommal a zsebeiben. A doboz sör opcionális, és mindenképp akciós.

És mivel holnap 'gusztus huszadika, az összes környékbeli, néni-jellegű néni tejért meg kenyérért áll sorba, nyilván nem merik leküldeni a férjüket, mert az kannás borral térne haza, amitől átmenetileg erősek lesznek és bátrak, de az önbizalmat nem lehet megkenni margarinnal, és a tejberizs hozzávalói közt sem szerepel. 

Csak a Puffin lekvár ad nekik erőt, és mindent lebíró akaratot!

Így aztán inkább Terike néni shoppingol, illetve próbál, de öt perc után sem tudja eldönteni, hogy a kétféle másfeles tartós tej közül ő melyiket is szeretné, végül az eladó csaj unja meg, és beteszi a szatyrába az egyiket. Közben meg arra gondol, hogy Lajos bácsinak a férjnek soha nem okoz gondot, hogy száraz vagy félédes kannás fehéret akar-e éppen, még szerencse, hogy Terike néni csak nemzeti (vagy állami? mindegy elvégre ezek itt nemzetállamot akarnak) ünnep okozta humanitárius vészhelyzet esetén migrál a kisbolt felé, az meg szerencsére nincs sok. Mármint ünnep, mert kisbolt az akad bőven.

Ahol remekül lehet vásárolni ünnepnap is, hiszen majdnem mindenkinek evidens, hogy ha nincs teszkó-spár, megáll az élet, megáll az univerzum is, korábbi tapasztalatok szerint a féldeciző gecizők is eltűnnek a sarokról, pedig féldecisek gondolom olyankor is vannak, csak senki sem gondolja, hogy hozzáférhetőek.

Biztos a szintén számosan található, hamisítatlan lakótelepi hangulatot árasztó kocsmákba mennek ilyenkor a férfiak, mert bár a pultot támasztva kurvaanyázni korántsem olyan szórakoztató, mint a kisbolt előtti zöldség-gyümölcs állványnál, de ilyen apróság miatt nem maradhat el a véralkoholszint.

Meg hát ünnep is van ugye, ami nem maradhat ellátatlanul, a zsömlekészletet meg már előző nap feltöltötte az asszony.

Curry On Rizzsel!

Kapcsolgattam a tévét kora este, mert egyfelől odakint 32 fok volt még mindig, másfelől meg fáj a lábam, szóval menjen ki a lakásból akinek két anyja van. Általában nem érdekelnek a főzős műsorok, de most ott ragadtam valami csatornán, ahol az indiai konyha volt a téma, és némileg ott ragadtam. Mert az indiai kultúra, beleértve  kajákat is, elég rég érdekel, bár az indiai ételeket hosszú távon talán jobban szeretem nézni, mint enni, mert bár finomak, de nem feltétlenül az én emésztőrendszeremre vannak optimalizálva. (Oké, így is átlagon felüli curry, garam masala, worchester szósz, kurkuma meg paneer fogyasztó vagyok, de a mennyország e tekintetben számomra olyan hely, ahol gyakran van indiai kaja, a pokol meg az ahol mindennap.) 

Igazán bájos, ahogy félmeztelen bajszos emberek nagy vaskondérokban főznek majdnem az utcán, aztán a hálás közönség elfogyasztja a menüt, kézzel, a földön ülve (igazából persze nem a kezükkel, hanem a fenekükkel ülnek), mindenféle rituálék közös lejátszása után. Hinduk, muszlimok, szikhek főzik a saját tradícióiknak megfelelő fogásokat, és eszik is egymáséit, már ha nem ütközik a saját vallási előírásaikba, meg ha még marad nekik a kondér alján.

youtube.com

Az indiai konyha alapja, hogy túloz mint egy kormánypárti publicista a GDP-ről, ami csípős az kiégeti az ember ízlelőbimbóit (hacsak előtte nem égeti át magát a tálalóedényen), ami édes, annak a cukortartalma összeragasztja a torkát, ami meg mondjuk keserű, attól még a gyengébb idegzetű sárgarépák is elhúzódnak a tálon.

És ott van még a rizs, ami abszolút elmaradhatatlan ( a különféle lepények, a puri, a naan meg hasonlók mellett), rizs nélkül nincs értékelhető főétkezés. Mi itt káeurópában automatikusan a kínaiakkal azonosítjuk a rizs-túladagolást, pedig az indiaiak sem maradnak el tőlük, sőt.

Egy ismerősöm, aki már többször járt Indiában mesélte, hogy egyszer az ottani vendéglátóiknak akartak valami jellegzetes európai, plusz vega fogást készíteni, és pizzát sütöttek, sok sajttal meg zöldségekkel. A derék bengáli háziak meg is ették, meg is dicsérték, de utána azért még főztek egy nagy adag rizst, és ráküldték a pizzára, elvégre miféle vacsora lenne az főtt rizs nélkül...

amazon.co.uk

Nyilván nem véletlen, hogy az indiai a világ legnépszerűbb konyhái közé tartozik, persze kérdés hogy melyik nem, lassan már minden nép gasztro-terrorja népszerű mindenfelé, globalizáció kérdése az egész. De az indiai még az erős felhozatalban is menő, és mindenképp fogyaszthatóbb a nagyközönségnek mint a zenéjük vagy a mitológiáik, vagy mondjuk Bollywood. 

Ez utóbbi igazából nem is akar a nyugatiaknak tetszeni, több mint egymilliárd indiai épp elég nagyy fogyasztói piac. Pláne rizzsel.

Stresszizmus

Korunk népbetegsége napjainkban a stressz, meg amit az okoz, úgy mint magas vérnyomás, magas gyomorgörcs, meg persze stressz, mikor az ember azon stresszel, hogy mennyit is stresszel. Így aztán minden internetes online honlap a weben tele van azzal, hogyan csökkenthető a stressz.

A legegyszerűbb tanács jellemzően az, hogy meditáljunk. Azt úgy kell, hogy berakunk egy cédét, amint tibeti (esetleg nepáli) szerzetesek mély torokhangon hörögnek lassan kórusban, mi meg ellazulva, hullapózban heverünk a szőnyegen és nem gondolunk semmire, csak hagyjuk, hogy a szantálfüstölő füstje megnyissa a lótusz-csakránkat, bármi is legyen az, bárhol.

Persze a hullapózban (savászana) fekvéssel vigyázni kell, nehogy akkor jöjjön haza valamelyik családtag vagy lakótárs, mert könnyen lehet, hogy mire kijövünk az átmeneti, instant nirvánából, már rendőrségi helyszínelők rajzolnak épp körbe. És a rendőrség által használt körberajzoló később nagyon nehezen jön ki a szőnyegből, mi ugye megint csak stresszforrás.

Van aztán az az irányzat, amely szerint a helyes táplálkozás minden gond megoldása, hisz azok vagyunk amit megeszünk, legalább is testileg, viszont ép testben ép lélek (épphogy él), mint azt a blikk-szintű tudományos folyóiratokból megtudhattuk.

Vagyis együnk sok spenótot, diót, hüvelyeseket, meg bogyós gyümölcsöket, nyilván nem egyszerre, mert az már moslék lenne, a moslékevés pedig nem csökkenti a stresszt, sőt növeli, mint azt brit tudósok is kimutathatták volna. Kerülni kell viszont a koffeint meg a cukrot, bár például az alkohol rövid távon kifejezetten csökkenti a stresszt, átmenetileg antidepresszáns és az orromat is tisztíccsa. Hosszú távon mindez már nem működik, de valamilyen függőség jól jöhet, mert ha az ember fanatikusan vasútmodellezik, bélyeggyűjt, biliárdozik vagy kocog, akkor pont nem a bunkó főnökére, a vállát nyomó rengeteg felelősségre vagy a jövő kilátástalanságára gondol.

Mert a mindent vivő tanács persze az, hogy szarjunk a világra magasról, valahogy majd csak lesz, illetve mindenki más hülye, csak mi vagyunk helikopter. Vagyis ha nagy a feszkó körülöttünk azért izguljanak mások, főleg azok akik körülöttünk vannak, ha már nem érnek fel emberi nagyságunkig.

Meg lehet persze lottózni is, hátha nyerünk, mert a pénz lehet hogy nem boldogít, de a hiánya határozottan boldogtalanná tesz, párszáz millióval a bankszámlánkon azért már könnyebb nem felhúzni magunkat a mindennapok bosszúságain.

Én mondjuk még sohasem nyertem a lottón (egyre inkább arra gyanakszom hogy azért, mert soha nem is játszottam), de az előbbiek értelmében ez legyen a  Lottóipari Vállalat (vagy hogy is hívják) baja, izguljanak miatta ők, ott a lottógyárban.

Ator Taor Saga

Na jó, igazából a torta országa, hisz az vagyunk, mióta minden 'gusztus huszadikán meg kell választani valakiknek az ország tortáját, amiből persze csak az a néhány szerencsétlen eszik, aki hajlandó kurva sokat fizetni érte valahol, ahol véletlenül el is készíti a közeli cukrász, aki ettől kandírozott Oliver Dzséminek képzeli magát. Persze erősen kérdéses, mi a fenének országos torta, elég kicsi az esélye, hogy a világ magyarsága mind egy szálig a meggyes túrótortáért lenne oda, a laktózérzékenyek meg eleve nem magyarok ugye, mert ki az, az rajong a nyereg alatt puhított túróért, almakompóttal.

Gyerekkoromban ilyenkor hülye ünnepségek voltak, meg vízi- und légiparádé (korabeli Redbull Errész: katonai naszádok a Dunán, vadászgépek a Duna felett, Dunába fulladó ejtőernyősök a kettő között), ehhez képest most hülye ünnepségek vannak, meg ország torta. Valamint Badszpenszer és Terenszhill filmek, de nem ez a lényeg. hanem hogy nem kell dolgozni, ráadásul hosszú hétvége, na ez gyerekkoromban pont nem volt szempont a nyári szünet okán. Most viszont az ember értékeli, hogy a Szentjobb István nevű rockopera pont egy hosszú hétvégén lett fővezér vagy uralgó király, vagy akkor alapította meg az államat, vagy álmokat... izé, a magyar állatot. (Ami turul, de csak most tudtuk meg, hogy kettőrule-nek kell írni.)

Egy állat alapítására nyilván cukrászversennyel, meg tortágos országgal kell emlékezni, csoda hogy ez egy évezredig senkinek sem jutott eszébe. Kossuthék nyertek volna 1849-ben, később nem szálltunk volna be egy világháborúba sem, de az érdeklődés hiányában amúgy elmaradó 56-os ereszdelahajam is fényes siker lett volna a történelem lapjaim, ha a kulcspillanatokban a főszereplők mézes-diós alapú, szalonnás-vaníliás tortát ettek volna.

De egy rosszul sikerült országtorta mindent még jobban elronthatott volna. A karamellás karalábé-krémes például szépen alliterál, ám alkalmatlan a honvédseregek /forradalmárok /jedi-lovagok megfelelő motiválására, hisz kinek van kedve azért az országért, galaktikáért harcolni, ahol ilyen rémségeket reklámoznak és árulnak, egyaránt drágán.

Ezért aztán mindenkori pártunk és ormányunk nagy kockázatot vállal ezzel a tortázással, pozitívan fogalmazva: nem ijed meg a felelőségtől, vállalja a Történelem és a Teremtő által rá testált világjobbító küldetést, akkor is ha ehhez mascarponéba kell pulykalekvárt keverni, körtével.

De ártunk és kormányunk nem ijed meg a feladattól, a torták országává teszi lángoktól ölelt geopolitikai realitásunkat, bár az Ország Gyógyszere, az Ország Kutyája, az Ország Káromkodása vagy az Ország Káros Szenvedélye még várat magára.

Nálam mindenesetre nem lesz sem ország tortája, de még hontalan torta sem, esetleg csinálok gazdaságos pudingporból valami épphogy nem vállalhatatlant. De ha lenne tortám, én valami effélét éreznék az országhoz passzolónak, közérzetileg:

pinterest.com

Kincskereskedők

Mostanában feltűnt az egyik tévécsatornán egy régebbi kedvenc műsorom, a BBC-s Kincskeresők (eredetiben Bargain Hunt), ami egy ilyen régiségvásárlós, árverezős majdnem-vetélkedő, elég szórakoztató kivitelben. Már rég láttam, mert a hülye bíbíszí megszüntette azt a csatornát ahol én is láthattam, de most lelkesen nézem, illetve a fenét, lelkesen háttértévézek vele (általa), mert így, hosszabb kihagyás után újramelegítve már nem is olyan szórakoztató, pláne minden este.

Legtöbbször sótlan angol párosok mászkálnak bolhapiac jellegű, régiségvárának nevezett sörsátrakban, valami régiségkereskedő jellegű segítséggel, és vernek el maximum háromszáz fontot, három tárgyra. Ezeket később elárverezik, és ha profit lesz rajtuk, azt megkapják, meg versenyeznek is a másik hasonló párossal, hogy ki keres többet, de viccesebb amikor az a tét, ki bukott kevesebbet.

pinterest.com

A versenyzők legtöbbször tényleg annyira érdekes személyiségek, mint egy fél hordó ecetes, pácolt szardínia, unatkozó háziasszonyok, szandálos földrajztanárok, nyugdíjas adóellenőrök, meg néha a gyerekeik, akik a médiában akarnak dolgozni. Ők aztán megvesznek minden vackot, a polipra hasonlító üvegvázától a roskatag Edvárd-korabeli székig meg a ronda bronz gyertyatartókig. A múltkor üdítő kivétel volt egy viktoriánus vécécsésze(!), ami ráadásul nagyon komoly haszonnal ment el az aukción. Ugyan a fene sem érti, mi visz rá egy normális embert arra, hogy majdnem kétszáz fontot fizessen egy régi vécéért, ami még koszos is, és hát van elképzelésünk arról, egy vécé mitől is koszos. Nyilván az hogy nem normális, vagy csak ivott, szívott, lőtt valamit, és eszébe jutott hogy milyen remekül mutatnak majd a fajanszba ültetett muskátlik a teraszon.

De igazából nem kincseket találnak, hanem viszonylag jól eladható lim-lomot, aminek esetleg története van, és így akár 5-10 fontot is kereshetnek rajta, meg hát benne vannak a tévébe, gondolom ez utóbbi a lényeg. Az hogy közben szárított teveszarból faragott csokimikulást kell venni, meg eredeti ezüstutánzatból készült lelkiismeret-furdalást, viktoriánus motívumokkal, az csak szükséges rossz.

Mint a műsort megszakító reklámblokkok, amikkel a spektrum tévé (csupa kisbetűvel) kedveskedik nekünk. Ilyen a BBC-n legalább nem volt, ott nem jelent meg negyedóránként a szakállas csávó, a trivágós-szobafoglalós, akit minden ez irányú fohászom ellenére még senki nem vágott képen egy szívlapáttal. Csak a tisztelet és a szeretet jeleként, ha már nem érte, hanem direkt ellene haragszom.

Ártalmak ha zengenek

Több helyen is olvastam, hogy az e-cigi is veszélyes az egészségre, bár nem annyira mint a nem e-cigi (a hagyományos, dohányból, papírból, és lelkiismeret-furdalásból álló), ezért tíz pedagógus végzettségű kisállat-kereskedőből 6 egész 3 tized nem ajánlja. Pedig ez az egyetlen komolyan dokumentált eset, amikor az e-mentes cucc az egészségesebb, de nyilván nem eléggé.

Az viszont a szomorú helyzet, hogy a klasszikus és a posztmodern cigaretta mellett ártalmas lehet a kávé, a zsír, a cukor, a stressz, a szmog, a CNN, a közösségi oldalak és a kerti grillezés, a teljesség igénye nélkül. Pedig ezekkel, meg számos egyéb rizikófaktorral gyakran és élvezettel élünk, igazából maga az  élet egészségtelen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy előbb-utóbb mindenki belehal, az élet végső soron egy nemi úton terjedő betegség, 100%-os halálozási aránnyal.

Szóval nem stresszelni kell azon, mennyi ártalom vesz minket körbe (hisz a stressz eleve árt), hanem megpróbálni élvezni amit lehet. Ha túléljük a munkahelyünket, a családunkat és a barátainkat, akár fel is fedezhetünk bennük valamit, ami nekünk jó, a továbbiakra meg ott vannak a vígjáték-sorozatok, a kissé agyahagyott hobbik meg a káros szenvedélyek, bár e két utóbbi igazából egy kategória.

Ne feledjük, a legtökéletesebb táplálék az ír kávé, mert megvan benne a négy alapvető tápanyag, úgy mint a koffein, a cukor, a zsír és az alkohol. Mind szörnyen ártalmas, de a nemzetközi terrorizmus, a randivonalak és a tévéreklámok megjelenése óta leszorultak a dobogóról.

Szárnyaszegett

És akkor most terven felül még egy repülős poszt, de hát így hozta az élet meg a hírportálok tematikája. 

A méltán elfeledett (mert a maga konkrétságában soha nem is létezett) Sólyom Ervéjz első és egyetlen repülőgépe, egy Boeing 737-500-as jó ideje bournemouth-i reptér egy félreeső sarkában rohad, különösen mióta a használható dolgokat kiszerelték belőle. Nincsenek futóművei (enhén értelmi fogyatékosoknak: kerekeo), szárnyai, és persze hajtóművei sem, főleg mert azok a szárnyakon lennének.

24.hu

Így aztán jelen formájában legfeljebb tűzoltó-gyakorlatozáshoz lehetne használni, mert ahhoz hogy repüljön, akkora csúzli kéne amekkora nincs, de ha valahogy mégis ki lehet lőni ezt a torzót, az első repülés végén úgy csapódna a földbe, hogy az rögtön az utolsó is lenne. (Hát, régi pilótaközhely, hogy felszállni még bárki tud, az könnyű, igazi hozzáértés a landoláshoz kell. A landoláshoz meg ugye szárnyak...) Egy ilyen járatra nyilván nehéz lenne utasokat toborozni, mert persze van sok öngyilkos-jelölt szerteszét, de a ronccsal becsapódásnál vannak elegánsabb és kevésbé fájdalmas kivitelezési módok.

Persze a Sólyom remek kis légitársaság volt, már amennyiben egy légitársaságtól nem várunk el légijáratokat is. Hisz volt remek dizájnjuk, ami leginkább egy vidéki gazdabolt-hálózatéra hajazott, voltak igazán szórakoztató sajtótájékoztatóik, és ha még kicsit tovább húzzák, piacra dobták volna a saját márkás ásványvizet meg szilalekvárt, hisz ezzel épp egy szórakoztató sajtótájékoztató keretében fenyegették meg a lakosságot. (Ha extrém sokáig húzták volna a Nem Repülő Földitársaság projektet nyilván lett volna saját márkás gumicsizma, óvszer, plüsscsótány, meg teljes kiőrlésű lecsókonzerv.)

De nem lett az egészből semmi, illetve csak fenti képen megcsodálható roncs, aminek repülőgép korában a hangzatos Álmos Vezér nevet adták. De mint látható, egy jó ideje már nem álmos, szimplán halott.

Erforsz van?

A kormány (vagy az állam, vagy a párt, lényegében mindegy is, mindegyiknek ugyanaz a wannabe-diktátor dirigál) megint vett egy repülőgépet, ezúttal egy igazi luxust kínáló business-jetet, persze nem magának, hanem a honvédségnek. Elvégre a Hungarian Air Force légiszállító-kapacitásának úgy kellett a gazdag üzletembereknek magángépének tervezett Dassault Falcon 7X mint egy falat kaviáros lazac, szarvasgomba ágyon.

Eddig ugye vettek a csődbe ment Air Berlin készletéből két A319-es utasszállítót, amivel főleg a főnök és kísérete repül, mert teherszállításra mondjuk amúgy is alkalmatlan a modell, de persze egyik sem kormánygép, nálunk olyan nincs. Hiszen a miniszterelnök igen puritán ember, bicskával eszi az újságpapírba csomagolt szalonnát, nem szórja a pénzt fitneszbérletre, mindenféle okoskodó könyvekre és ha a meccsen be is ül a VIP-páholyba, ott is csak szotyolázik a hasonlóan puritán milliárdosokkal.

cyberpress.hu

Izraelbe meg Montenegróba is csak azért ment az Airbussal, mert egyrészt a légierő épp amúgy sem akart csapatokat, utánpótlást vagy akciós kínai művirágokat szállítani vele Afganisztánba, másrészt meg a katonai vezetők könnybe lábadt szemmel kérlelték, és nem volt szíve a visszautasítással a lelkükbe taposni nekik. Mert ilyen rendes ember.

Csak az igazmondás, az nem megy mindig. Mert simán mondhatták volna azt kormánykörökből, hogy igen, a légierőnek veszünk gépeket, de ezek többfunkciósak lesznek, és például kormánydelegációkat is szállítanak majd. Mert ez egyszerűbb és olcsóbb, mint menetrendszerű jártokra foglalni sok jegyet.

Bár ez sem lett volna igaz, mert egyszerűbbnek ugyan egyszerűbb, de nem olcsóbb, a Népszava derítette ki, hogy az izraeli út fejenként 250 ezerbe, a montenegrói 140 ezerbe fájt, és ennél bármelyik foglalási oldalon vagy utazási irodában találhattak volna kedvezőbbet.

Úgyhogy inkább arról lehet szó, hogy a felcsúti szeret reprezentálni, élvezi mikor egy Hungarian Air Force (One?) feliratú gépből szállhat ki valahol külföldön, mutatva hogy ő jelentős és fontos vezető, akinek komoly hatalma van, sőt a heréi is rég leszálltak.

Jellemző, hogy az autokratikus hajlamú vezetők mindig kedvelik az ilyen külsőségeket, egy nagy különgéppel érkezni számukra presztízskérdés. Az persze más kérdés, hogy egy kis luxusgéppel mit is akarnak mutatni a külvilág felé, mert ha ilyenből száll ki az ember, akkor nem politikai vezetőnek látszik, inkább valami multicég elnök-vezérigazgatójának.

Persze ez sem áll messze a valóságtól.

Mo, kuss!

Pár napja nem tudok napirendre térni a hír fölött, miszerint egy német pasas rendőrt hívott, mert egy bébimókus (!) zaklatta. Zaklatta! Mondjuk elég nehéz elképzelni, hogy egy még csak nem is felnőtt mókus hogy tud zaklatni egy deviszont felnőtt férfit, ráadásul olyan durván, hogy miatta a rendőrséget is riasztani kell. Ha az eset precedensértékű lesz, innentől mentőt hívnak majd az étvágytalan aranyhörcsögökhöz, a tűzoltókat ha az éxerteknős nem akar kijönni az ágy alól (ez nálam gyakori gond) és főleg a rendőrséget, ha egy vérengző cinege agresszívan bámul minket az erkélykorlátról.

youtube.com

Persze nem ismerjük a részleteket, csak annyit, hogy a támadó vadállat kifáradt és elaludt mire a yard a helyszínre ért, nyilván szerencsére, mert nem hiszem, hogy a rend őreinek lenne kidolgozott forgatókönyve a kiskorú vérmókusokkal szembeni intézkedésre, az meg eleve kockázatos, ha egy alulképzett fegyveres improvizál.

Amúgy nem ártana egy ilyen protokoll, ideje végre gátat szabni az állatbűnözésnek. Kezdhetnék például a rovarbűnözésssel, mert az, hogy üdülőhelyek környékén nyaranta "szúnyogirtást" végeznek (értsd: csapvizet permeteznek repülőről rohadt drágán gátlástalan lángossütők) egyáltalán nem elég, a szúnyogokra, csótányokra, ágyi poloskákra és lódarazsakra minimum pisztollyal, géppisztollyal kell lőni, esetleg szóba jöhet még a lángszóró, egy teljesen kiégett lakásban már sokkal kevesebb a csótány. Például a lakók sincsenek már ott.

A mókusok, borzok, csüngőhasú kacsacsőrű emlősök már komolyabb beavatkozást igényelnek, röviden: atomot nekik! A taktikai bombázást persze már nem a rendőrség, hanem a hadsereg intézné, ha legközelebb valaki a bébimókus-terror áldozatává válik, érdemes eleve a légierőt hívni. Persze ha lebombáztatjuk a minket zaklató mókust, könnyen magunk is otthagyhatjuk a fogunkat  (és belső szerveinket), dehát ahol fát vágnak ott ugye hullik a forgács. Meg dől a fa, mert áldozat nélkül nincs siker, vagyis ha a mókusbombázás közben elhalálozunk (városunk és az agglomeráció legtöbb lakójával együtt) akkor egyfelől nemes ügyért áldoztuk életünk, másfelől meg biztosak lehetünk benne, hogy mókus többet minket már nem zaklathat. Hisz nincs már mókus, és mi sem vagyunk, a szakemberek ezt hívják kettős biztosításnak.

dumpaday.com

Mondjuk az is lehetséges kimenetel, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, attól hogy egy zakkant német becsinál egy bébimókustól, még nem kell morális pániknak kitörnie a komplett nyugati civilizációban.  Ráadásul az a gyanúm, az állatok már régebben itt voltak mint az ember, ehhez képest nem is zaklatnak minket olyan sokat, csak az észlelésünk torzít. Mert eleve azt az állatot vesszük észre, aki valahogy belefolyik a szupermarket-tévé-mikrosütő háromszög által behatárolt életünkbe, mert berepül az ablakon, megcsíp a strandon, megdézsmálja a  veteményest vagy simán csak a kutyánk. És a kutyát leszámítva a többivel negatív kontextusban találkozunk, miközben fel sem tűnik, hogy hány millió szúnyog nem csíp meg minket, mennyi sok mosómedve nem dézsmálja meg a szemetesünket, és bár lehet hogy berepül az ablakon egy darázs, de a környék összes többi darazsa elkerül minket, bár igaz, hogy ettől még nem csinál mézet.

Egyszóval a bébimókusra rendőrt hívó német egy kretén, már így is túl sokat foglalkoztam az esetével, pedig igazából annyira érdekel mint a sportlövészet, a sajtkészítés vagy a füredi Anna-bál, azaz öt percen túl semennyire.

Röhejes first world problem.

Képzett beteg

Az utóbbi időben rájöttem, hogy az egyik legjobb időtöltés betegnek lenni. Ha az embernek épp nincs semmi fájdalma, nem kell odafigyelnie arra hogy mit mikor kell bevennie, meg mit kellene elkerülnie, és nem fedezhet fel magán újabb halálos betegségekre utaló tüneteket, akkor hajlamos unatkozni. És olyankor vastag könyveket kell olvasni, meg a bélyeggyűjteménnyel babrálni, esetleg takarítani, bár a porszívózás korántsem olyan szórakoztató, mint amilyennek eleve nem is gondolnánk.

Nekem például már két napja nem fáj a fejem, biztos felszívódott a homloklebenyi bevérzés, pont mire rájöttem, hogy reklámozhatnám agyvérzésként is, ami azért jó, mert ahhoz képest mindenki simán zseninek nézhetne. De hogy ne unatkozzak az egészségesség illúziójában elmerülve, úgy fájnak a lábaim, hogy fáj leülni/lefeküdni, de legalább felkelni is, valami izomgörcs-féle nem akar távozni tőlem sántán. Így aztán jöhetnek a tabletták ásványi vitaminokkal meg a különböző kenőcsök gyógynövényekkel és olajipari melléktermékekkel, mondjuk használnak is, de szerintem  fő hatóanyaguk a placebó. Mert jellemzően annyira elméleti ember vagyok, hogy a gyakorlatban nem sokat teszek magamért, miközben plasztikus elképzeléseim vannak arról, mit is tehetnék. Ha tehát beveszek egy vitamint, vagy a fájós részeket bekenem valamivel, akkor már jobban leszek, akkor is ha a gyógykence helyett a teszkó gazdaságos margarint vettem elő, nem mert figyelmetlen vagyok, csak egyfelől tapasztalatlan, másfelől meg ennyire azért nem érdekel az egész. Még a végén jól leszek, és kezdhetem a nagytakarítást, pedig az szigorúan vasárnap délelőtti program, most meg még csak szombat van.

Ezzel együtt fennáll a veszélye, hogy holnapra tényleg jól leszek (a gyógykenőcs gyanúsan fogyott az elmúlt napokban, miközben a margarin mennyisége változatlan), úgyhogy holnapra terápiás nagytakarítás várható, ha már a múlt vasárnapot még kórházban lustálkodtam végig. Jut eszembe, kórház: ott igazán nehéz betegnek lenni, mert a többiekhez képest az ember az egészség szobrának érzi magát. Mi például napokig hárman voltunk a négyágyas kórteremben, és a másik két pasi lábra sem tudott állni, tőlem kértek segítséget, ha a nővér tizenöt centivel arrébb rakta a poharukat, mert onnantól nem volt esélyük elérni.

Szóval a hipochondria igazi terepe mégis csak az amikor az ember otthon van, jobbára egyedül, ott garantáltan ő a legbetegebb, és nincs ott semmiféle hülye orvos, hogy eloszlassa szorongásait, nyugodtan lehet gondozni betegségtudatunk és lappangó félelmeink tüskés, ám garantáltan virágmentes rózsabokrát.  

És az unalom is elkerül, míg várjuk a postán rendelt gyógyító energiát a norvég sámántól Bukarestből, meg a rontáslevételt amit állítólag a hálózaton át küld az elektromos művek.

Sporttalanság

Azt mondják sokan, hogy a sport fontos része az emberi életnek. Hát, kétségtelen, hogy a sport emberi dolog, a természetben nincs olyan hülye állat, aki csak azért futkározna meg cipelne nehéz dolgokat mert. Nincs olyan róka, borz vagy lappangó mókus, aki csak azért strapálná magát, hogy kaja, társ vagy menedék helyett csak izomlázra tegyen szert, amit aztán még élveznie is illene.

Az ember ezzel szemben egy zakkant állat, képes élvezni a fizikai megerőltetést, és ennyiben lehet értelme a sport nevű izének is. Főleg akkor - és a magam részéről csak ezt bírom értékelni benne - ha valami játék keretében leszünk izzadtak és büdösek, az izomláz méltányos ár lehet egy jó kosármeccsért vagy a délutánon átívelő tollasozásért. Valahogy úgy, mint mikor az ember méltósággal (vagy csak szimpla beletörődéssel) viseli a másnaposságot, mert az a tegnap esti buli azért tényleg megérte, ott volt az összes jó  csaj/pasi, de Bunyós Pityu szerencsére nem ért oda, hála a dugónak az M0-n.

A sport mint emberi tevékenység ott kezd unszimpatikus lenni, amikor verseny lesz belőle, márpedig előbb-utóbb mindig az lesz belőle. Mert onnantól már nem játék, hanem vérre (pontra, gólra, presztízsre) menő küzdelem, az önbecsülés egyik meghatározó eleme. Aztán persze jön a profi sport (élsport), ahol már  megélhetés is attól függ, mennyire képes a sportoló kemény munkaként kezelni azt, ami eredetileg felszabadult játék volt. Ráadásul az élsportolókat afféle modern hősöknek próbálják eladni, mintha bármi hősies lenne abban, hogy valaki rohadt gyorsan ússza le a kétszáz hátat, és ezért minden más értelmes tevékenységet félretol.

Talán idéztem már itt is Kurt Vonnegutot, aki a Bajnokok reggelije című könyvében, Rabo Karabekian az absztrakt festő szájába adja véleményét a jelenségről. Karabekiant meghívják egy kisvárosi művészeti fesztiválra, és a helyiek lelkesen mesélnek neki a városka büszkeségéről, az  olimpiai ezüstérmes úszólányról, akit a szülei már kisgyerekkorától kezdve minden reggel és délután  vittek edzésre a közeli uszodába. Mire a festő annyit kérdez: "Milyen ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?"

Igazából sokkal jobban tisztelek egy közepes tehetségű orvost vagy mérnököt, mint egy világklasszis futót vagy kajakozót, mert általuk még mehet előrébb a világ, de egy középtávfutó nem, vagy csak hihetetlen sok áttételen keresztül lökdösi előrébb ezt nagy zavaros izét, amit az egyszerűség kedvéért emberi civilizációnak hívunk. (Egy focista vagy kosaras legalább szórakoztató látványosságot, valami modern cirkuszt csinál, bár ha a begőzölt agyú, fanatikus drukkerekre gondolunk - akiknek élete a fradi,a kispest vagy a nagypest, esetleg a balmazújvárosi szénhidrogénbányász - azért itt is vannak gondok.)

funnysporterinfo.blogspot.com

A folyton szivarozó és konyakot vedelő Winston Churchill arra a kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka, azt válaszolta: No sport! És egyúttal élő bizonyítéka volt annak, hogy vannak akiknél pont ez működik.

Kortárs szemét

Nem tudom (bár lehet, hogy nem is érdekel) mikor fagy be nagyjából végérvényesen az ember ízlése. De valamikor befagy az biztos, és egy idő után már nem vagyunk vevők a tömegkultúra aktuális vasziszdaszaira. Én például nézegetem különböző portálokon a Sziget idei fellépőiről szóló cikkek címeit, de az azokban szereplő nevek egyike sem mond nekem semmit, így aztán a cikkeket magukat persze már meg sem nyitom. Mert ha eleve gőzöm sincs arról, ki a franc az a Rihanna, Kendrick Lamar vagy Stormzy, és ráadásul nem is érdekel, akkor minden róluk szóló információ csak fehér zaj számomra, annyi közöm van hozzájuk mint a svéd focihoz, vagy az operabálhoz.

Nekem van a Queen, David Bowie, a Pogues, az Iron Maiden meg a Ramones (és megannyi név a naptárban), egy csomó a hetvenes-nyolcvanas évekből szalajtott fazon, akikről a mai tinédzserek egy jelentős része pont úgy nem tudja, kik (voltak), mint én Rihannáról, akit akkor sem ismernék fel, ha mellém ülne a kilences buszon. Gondolom ez természetes jelenség, ahogy öregszünk (na jó, fokozottabban felnőttek leszünk) egyre kisebb igényünk van új dolgokat felfedezni (popkulturálisan legalább is), meg egyre nagyobb bennünk a nosztalgia. Negyven felett már csak e miatt is a tizen- és huszonévesen hallgatott zenéket vesszük elő, a Kispál és a Borz például eszembe juttatja azt a koncertjüket annak a szakmunkásképzőnek a tornatermében, ahol először hallottam őket élőben, meg ott volt az a lány is, és mindez valamikor 1990-91 környékén amikor még nagykorú sem voltam. (A mostani párom meg még óvodás sem.)

Szóval mindez remekül megágyaz a "bezzeg az én időmben" hőbörgésnek, mert hajlamosak vagyunk (gondolom nem csak én) a jelen popzenéjét alapvetően vacaknak, igénytelennek, sorozatgyártott kulturális szemétnek tekinteni, mert hát hol vannak ezek a maiak Bowie-hoz vagy az ELP-hez képest. Azok még tudtak zenét írni, igazi zenét, nem ezt a tuc-tuc marhaságot, ők még úgy voltak népszerűek, hogy igényesek maradtak önmagukkal szemben.

Na ez az a hozzáállás ami tök értelmetlen, mert az, hogy mondjuk én már öreg vagyok és megcsontosodott az ízlésem, még nem jelenti azt, hogy minden más szar. A korral, meg a beszűküléssel nem jutunk automatikusan a bölcsek kövéhez, továbbra sem mi fingjuk a passzátszelet. Ráadásul szabadság van, a mai popsztárokat nem kell eleve utálni, ha nem érdekelnek, simán megtehetem, hogy nem hallgatom őket, amúgy ezt is teszem.

És ezért aztán nem megyek a Szigetre (pénzem sem lenne rá, de ha igen, akkor se), nem sok ismerős nevet láttam a fellépők között, viszont a kánikulában elkövetett csoportos züllés sem vonz már egy ideje. Utoljára pont húsz éve voltam kint, és már legalább tizenöt éve nem hiányzik egyáltalán. Szerencsére.

Lokális felmelegedés

Lassan már mindenki a melegre panaszkodik, hogy micsoda dolog július végén meg augusztus elején a harminc-egynéhány fok, elvégre csak nyár van, hogy mer meleg is lenni. Ilyenkor jön elő a kánikula kifejezés laikus ám népszerű értelmezése, vagyis hogy a canis az kutya (canis lupus familiaris), a kula az tudjuk mi, tehát a kánikula magyarul kutyaszar, pont annyira is kedveljük.

Viszont ha már a nyarat nem lehet betiltani (pedig tavasszal biztos pont erre szavaztak az emberek), valamit tenni kell a kánikula ellen. A szomszédaim például hangos és eléggé összefüggéstelen kurvaanyázással védekeznek a meleg ellen, bár szerintem a káromkodás hűsítő hatása elhanyagolható. Én ventilátort használok, meg nagyon hideg vizet iszom (ha már légkondira nincs pénzem), no meg izzadok mint egy vágóállat, és végső soron túl lehet élni ezt az időt is, bár a hideget nyilván könnyebb.

Mert ha hideg van, legfeljebb melegebben öltözik az ember, de a melegben már nem lehet egy szintnél jobban levetkőzni, legalább is ha le akarjuk vinni a szemetet, vagy dolgunk van a közeli postán. Mert a nudizmus mifelénk csak jól elkerített tóparti strandokon tolerált, de városi környezetben megszólnak érte a polgártársak, meg elvisz a rendőr, és szerintem a fogdán sincs légkondi, szóval sokat nem nyerhetünk vele.

A kánikula ellen a legjobb megoldást egyébként úgy hívják hogy ősz, októberben már biztos nem kell a harmincöt fokkal küzdenünk, vagy ha mégis, akkor elvétettük a bolygót, de legalább is a kontinenst. És az is érdekes, hogy ilyenkor mindenki a globális felmelegedéssel jön (miközben mondjuk Ausztráliában épp tél van, szóval mitől lenne globális?), amikor meg jönnek a téli mínuszok, ugyanazok a megmondóemberek értetlenkednek, hogy ugyan már, hol van itt globális felmelegedés, mikor az erkélyen felejtett üvegbe is belefagyott a sör. Ők valószínűleg hiányoztak az iskolából, amikor az évszakokat tanították.

Viszont ha akkora probléma ez az egész, gyűjtsenek aláírást, hogy a kormány jogilag tiltsa be a globális felmelegedést (legalább lokálisan), kétharmaddal ez sem lehet gond, és még stadiont sem kell építeni hozzá.

Hospitalizáció

Pont egy hete írtam utoljára, azon egyszerű okból, hogy az azóta eltelt időt kórházban töltöttem. Történt ugyanis, hogy kedd reggel szokásos egészségügyi sétámra indultam, szokás szerint reggeli előtt, és valószínűleg míg én az Arany tér felé járkáltam, a vércukrom lement a pincébe. Csak annyit észleltem, hogy egyik másodpercről a másikra nagyon durván megszédültem, a következő emlékem már az, hogy fekszem egy mentőautóban. Nyilván elájultam az utcán, valaki meg hívta a mentőket.

A kórházban meg azt mondták, van egy hajszálrepedés a koponyámon, meg bevérzés a homloklebenynél, hát így jár aki lefejeli a flasztert, mint én tettem biztosan. Úgyhogy eleve azzal indítottak, hogy pár napig bent tartanának megfigyelésre, ebből lett az, hogy kedd reggel indultam sétálni, és végül a következő hétfő délutánján értem haza. Műtét szerencsére nem volt, állítólag 90%-os eséllyel egy ilyen vérömleny felszívódik magától, a repedt koponya meg összeforr, ha békén hagyják, úgyhogy most nem töröm a fejem semmin...

A kórház amúgy kellemes meglepetés volt, több napot utoljára negyven éve töltöttem ilyen helyen, mikor négyévesen kivették  mandulám. Ha az embernek van olvasni- nézni- meg hallgatnivalója, egész el lehet viselni, takarít helyettem más, főz és mosogat helyettem más, én meg csak fekszem naphosszat, meg állítgatom a légkondit. Még a kórházi kajával sem volt bajom, leszámítva, hogy a leves jobbára meleg víz zöldségekkel (gondolom tekintettel akarnak lenni mindenki ízlésére és érzékenységére), de a főételek rendben voltak, én általában megettem mindent.

Azért persze jobb itthon lenni, különösen miután ma reggel fél nyolckor közölték, hogy ma végre hazamehetek, és fél négy magasságában már el is indulhattam. Elvégre egy másfél oldalas, szabvány szövegű zárójelentést megírni tényleg nyolc órába telhet, főleg ha az illetékes orvosnak eszébe sem jut az egész, miközben azon töpreng, pizzát rendeljen-e ebédre vagy kínait.

De végre újra itthon, és mostanában nem megyek sétálni, a bevásárlást majd a sarki kisboltbaan intézem, bár ott nincs teszkós tej, de az egyféle trappista amit árulnak, az finom.

Kamupipőke

Néha szoktam origót olvasni, de csak néha, mert alapvetően rendben van a vérnyomásom, nincs mit emelni rajta. Kár hogy ritkán jutok túl a címlapon, és ha igen akkor is jobbára a gasztro rovat felé, mert a közéleti "híreik" pont hírként értelmezhetetlenek. Pontosabban a (leginkább a bátran névtelennek maradó) szerző általában már eleve a saját értelmezését tálalja hírként, főleg a "Mocskos migránsok megvető pillantásokkal illették a téligumival bicikliző hamburgi háziassszonyt" -típusú, címlapot érő bejegyzéseknél.

Ma is olyanokat olvastam azon a bizonyos címlapon, hogy hatalmas siker volt a tusványosi diáktábor, miközben ők például kizárólag fideszes államtitkárokat, helyettes államtitkárokat, helyettes alállamtitkárokat és minisztériumi alfőosztályvezető-helyetteseket ábrázoltak és szólaltattak meg és ábrázoltak, festői hegyek és kevésbé festői részeg tizenhét évesek háttere előtt. (Még szerencse, hogy részeg tizenhét évesek tényleg bulizni mentek oda, és taktikusan kerülték azokat, akik öltönyben fontoskodtak a sátraik közelében.

A migránsozás amúgy változatlanul alapvető origós tempó, szerintük Macron kedvenc minisztere azért akar párizsi főpolgármester lenni, mert migráns, még jó hogy több tucat migránst tartóztattak le a krétai repülőtéren, valamint van remek videó arról, hogy szállnak partra a migránsok egy spanyol nudista strandon. És ez csak egy délután termése, akkora a migránsügyi felbuzgás, hogy néha még sorosozni is elfelejtenek, pedig Soros náluk már nem egy ember, hanem eposzi jelző, amit egyéb eposzi jelzők (pl. Nőverő Juhász Péter) kiegészítésére használnak (Sorosista Összefogósdis Szél Bernadett), ha ez így megy tovább, cikkeket már nem kell írnia a portál Anonymusainak. Kellő mennyiségű eposzi jelzővel már eleve elmondják, amit az illetőről meg akartak írni.

Jó reggelt, hazudta Kovács László.

És mikor túl vannak a politikán, jöhet a hardcore bulvár, a félmeztelen celebtől Rózsa György rúdtáncos lányáig, az egész olyan mint valami baromfi-szaküzlet, azaz mellek és combok, combok és mellek, esetleg mellékes hírként hogy valaki válik, gyereke született vagy jógázás közben véletlenül megtanult tojást rakni. Vagyis origo-címlapra úgy lehet kerülni (feltéve, hogy az ember nem fideszes államtitkár vagy migráns) ha valaki bikiniben pózol, mert a portál szerkesztői láthatóan a fészbuk-tvitter-tinder háromszögben nézelődnek a nem közéleti hírek után. A tuti címlap persze az, ha egy arab származású fideszes államtitkár pózol bikiniben, aztán belerúdtáncol a naplementébe, miközben arról nyilatkozik, hogy a válása óta mennyit fogyott, mert egyedül nem tud körömpörköltet főzni. (Egyébként is rájött, hogy a köröm a disznónak az a része, amivel a disznószarban tapicskol, a kolbász meg abba bélbe van töltve, amelyen a vonatkozó disznószar korábban áthaladt.)

A bulvár egyik alapszabálya szerint kutyával és nővel szinte bármit el lehet adni, itt láthatóan az előbbin van a hangsúly, bár ezektől az egyen-luvnyáktól nekem ugyan nem támad kedvem akciós kölcsönt, új autót vagy nálam okosabb telefont venni, de még százas papírzsebkendőt sem. Még szerencse, hogy pénzem sincs ezekre.

De most mennem kell uralkodni magamon.

SzaRule

Lőrinc barát legújabb vállalkozásától épp el van ájulva a kormánypárti média, hogy micsoda remek dolog egy nemzethy sportszermárka. 

A 2rule egyébként igen szánalmas szóvicc, mert az angolos írásmód ellenére a turul csak magyarul poén, ebből így nem lesz nemzetközi karrier, másfelől meg az angolban ha valami kettő, az már többes szám - 2rules, csak így már magyarul sem szellemes, hisz nem jelent semmit - avagy a márkanév egy erőltetett szóvicc, rossz helyesírással.

Meg hát az sem világos, hogy egy Törökországban meg Kínában gyártatott sportszermárka miért is kell annyira a nemzetnek, hogy előbb van megrendelésük egyes kluboktól, mint mondjuk weblapjuk, vagy épp konkrét termékeik. Ehhez én ideológiailag nem vagyok elég képzett, nem látom át, miért is félkarú óriás a nemzet saját sportszermárka nélkül, és miért fontos hogy ezt a bizonyos márkát egy volt gázszerelő gyárthassa. Mert a "saját" márka az nem a miénk, az lőrinc baráté, biztos fájt már a kicsi szíve érte, elvégre miféle gázszerelő az, akinek csak egy falusi polgármesterség jut, egy komplett média-portfólió és nyomorult pár milliárdos vagyon, de focimezt azt nem gyártathat. Pedig hősünk legendásan sportos alkat, többször is látták már a a saját csapata saját stadionjának VIP-páholyában pörköltet enni, melegítőben, fitten és sportosan. (Egyébként meg kellene erősíteni a nemzeti sajtgyártást is, botrány hogy a sarki kisboltban lengyel trappista van, miközben a mozzarella meg eleve idegen a magyar néplélektől. Valamint kellene még nemzeti rágóipar, nemzeti teknőstenyésztés, nemzeti bukósisak-gyártás meg nemzeti galéria - ja, az már van...)

És ha már van saját csapata (valamint Nyuszi rokonainak, barátainak és üzletfeleinek is), akkor nehogy már a halódó nyugatot, ezen belül is a migránssimogató németeket tömjük pénzel holmi Puma meg Adidas felszerelések vásárlásával, épp elég a sok migráns focista, akiket drága pénzért szerződtetünk. Ahogy a népi mondás tartja: magyar seggbe magyar lófaszt, luxemburgi vendégjátékosra legalább magyar mezt (mezet?).

Pedig az igazi akkor lenne, ha legalább a fociválogatottunk bőgatyában, rámás csizmában és pörgekalapban játszana, ehhez a szereléshez ráadásul jár a karikás ostor is, ami biztos erősítené a védelmet is, egy hátvéd ostorral mindig hatékonyabban működhet.

Amúgy vicces volt, hogy a tegnapi forma-1 magyar nagydíjon, miközben egy népdalénekesnő elénekelte a himnuszt (na jó, az elejét), a háttérben pont ilyen bőgatyás, néptáncos kinézetű atyafiak tartották a magyar zászló XXXL-es kiadását. Mintha a népviseletnek (illetve a népies műdal mintájára: népies műviseletnek) bármi köze lenne egy autóversenyhez. A csikósgulyásnak öltözött kanászok olyan tájidegenek voltak a Hungaroringen (milyen szép, ősi magyar név, ugye?), mint szkinhedek egy bármicvón, legfeljebb itt senkin nem fenyegetett a veszély, hogy megverik.

De azt nem ártana időnként eltalálni, hogy a nemzetinek gondolt hagyományokat hol érdemes és hol röhejes elővezetni, mert különben legközelebb már szürkemarhákat is végigterelnek a mogyoródi pályán, aztán a csúszós tehénlepény miatt kell beküldeni a biztonsági autót, a Metallica-koncerten meg pusztarákosi botolóst járnak az indokolatlan háttértáncosok.

És az SzaRule nézne ki.