New job

Ugyan nem szoktam e helyütt a munkavállalóként elszenvedett szenvedelmeim gyötrelmeit pertraktálni, de most azért. Mert van új munkahely, kicsit be vagyok szarva tőle, közben meg várom is a holnapot, amikor csapok a lecsóba, vagy holnapután, adminisztráció kérdése az egész. Sok ócska gyárimunkás próbálkozás után, most lett egy állásom, ahol számítanak a diplomáim is. Nem nagy truváj, kollégiumi nevelőtanár leszek egy középsuli koleszában, de engem választottak, és a mai interjún azért jajj de jól esett, hogy tényleg rendes értelmiségi melóm lehet, nem pedig sok képzett ám haszonleső bunkóval, meg alulművelt söröshordóval kell együtt dolgoznom.

Hogy mi is a pontos feladat, azt majd lassan kialakul nyilván, és a "be vagyok szarva" hangulat után lassan lelkesedem, mondhatni örülök, sosem csináltam még ilyet, de kedvem az van hozzá, meg remélem az új kollégáim is segítenek majd. Évekig szólítottak tanárúrnak (igaz, inkább tegezve: sziatanárúr!), de az a helyi egyetem volt, ami mellett pont ott van a helyi szakközép, meg a kollégiuma, szóval ismerős helyre járhatok majd vissza.

Igazából valami kulturálisat akartam írni a magamról helyett, hogy popkultúra, csajok satöbbi - de azt majd holnap, az első nap az iskolában után.

Formálódás

Nos, az a szomorkás helyzet, hogy vannak emberek, akik a forma egy nevű izét nézik, sőt még élvezik is. Igaz hogy ők nem annyira sérültek, mint a fociszurkolók, mert ők valami totálisan irracionális "játéktól" kapnak agyérgörcsöt. (Hogy ugyanis kétszer tizenegy ember kerget egy felfújt bőrgolyót, mintha az lenne a Szent Grál, de a végén az egyik sem kapja meg, még a győztes sem. A veszteseket meg le sem lövik, így aztán mi a tétje az egésznek egyáltalán?)

A forma egy (Formula One - nem tudom ki fordította anno magyarra) azonban remek szórakozás, legalább is sokszázezer/millió néző nem tévedhet, nézi a cuccot ahol nárcisztikus pasik, újabban nagyon nárcisztikus tinédzserek ülnek olyan autókban, amik árából egy átlag alatti hazai család négy-öt devizahitelt ugye, de ne legyünk demagógok. Mert az egyes formák elég szórakoztatóak tudnak lenni, mondjuk autó nélkül kevésbé, a fene sem nézne meg egy Valteri Bottas főszerepelte melodrámát például. Meg Raikkonen szólólemezét sem venné meg senki, sőt, ha ingyen le lehetne tölteni, akkor is sajnálná rá a sávszélességet a többség.

De ha kitalált autókat vezetnek drágán (és nem csak a fentebb felidézett finnek) a még drágábban fenntartott "csapatok" keretein belül, az állítólag szórakoztató, ilyenképp remek kikapcsolódás és az orromat is tisztíccsa.

A remek kikapcsolódásba természetesen beletartozik mikor a tévékommentátor extázisban ordít, főleg értelmetlenségeket, vagy amit a nem teljesen retardált néző amúgy is levesz magától, csak mert van szeme neki is. A kommentátor véleménye ellenére is. Szóval a" Fettel megelőzte a korát!" egzaltált üvöltése marhaság, mert egyrészt látjuk, hogy mondjuk Ocont előzte meg, másfelől meg épp ezért minek a hangerő?

De a sok hülye, aki nézi az "Egyes Számú Előírás" nevű izét (ami tehát nem az egyes számú alak, dehát a tartalom és a forma, ugyebár), mindezt elviseli, mert valamiért érdekes számukra. Én igazán nem értem mi a jó abban, ha emberek zárt aszfaltpályákon száguldoznak, ahelyett hogy például a rák ellenszerét kutatnák, vagy az élet értelmét, vagy legalább azt, mitől nem ragad le a palacsinta. Igaz hogy én sem kutatom egyik nagy kérdést sem, de legalább nem is keresek millió dollárokat a száguldozással, amitől senkinek nem lesz jobb, csak megint eltelt két óra életből.

Nekem mondjuk elég jó majdnem két óra telt el ma délután, miután nyert Hamilton akinek rég drukkolok, de Raikkonennek is , aki meg másodiknak jött be, és bár most nem volt pattogatott popkorn, mint szokott, de jó verseny volt. Mert úgy harminckét éve nézem a formaegyet, de mivel amúgy sem lennék az a tőrőlmetszett rákkutató, nekem szabad ilyesmire pazarolni az időm.

Teszem is, még jó hogy a párom is velem tart, és nagyjából ugyanazoknak drukkolunk. Mert drukkolni jó, csak ne fodbalistáknak kejjen, az má a hejesirást is rontya...

lewishamiltonportal.blogspot.com

Szomorú trópusok

Lángoktól ölelt kis hazánkat újabban inkább trópusi viharok ölelik, két éganapmelegtől kopársziksarja között. Itten felénk, a többek által Dél-Dunántúlnak mondott geopolitikai lokalitásban olyan remek vihar támadt, hogy délután öt körül már besötétedett, és most is kellemes világvége-fényhatások vannak, közvilágítás nélkül of course. Oké, hogy szeptember van már majdnem húsz  órája, és az köztudottan egy őszi hónap, de ilyen korán decemberben sötétedjen, esetleg Debrecenben, az már elég messze van innen, engem nem zavarna.

A teknős meg vidáman ralizott délelőttől a lakásban, amikor azonban megdördült  vihar és villámlott az eső a szakad felhőből, már nem mert kijönni a konyhából. Azért pont onnan nem, mert épp ott volt, és nyilván észlelte, hogy ott legalább nincs közvetlen életveszély, plusz megnyugtató a kajaszag, bár a neki szánt még a fagyasztóban pihen.

Igazából a fene sem tudja, hogy ez itt a klímaváltozás, az Armageddon előszele (mínusz Brúsz Vilisz) vagy a kínaiak szórakoznak az atommal mert rájöttek, hogy az agyaghadsereg már kiment a divatból. De az biztos, hogy az idő járása (meg a nézése) kiszámíthatatlan, mondjuk rövidebb távra azért előre jelezhető, ehhez képest az ablakon kinézve csak olyan embereket láttam szaladni, akik az előrejelzések ellenére sem vittek magukkal ernyőt. Nyilván valamiféle városi túlélőtúrára készültek, dacolni akartak az elemekkel a Füredi utcában, az ott amúgy is stílszerű. 

Hiszen a Köztársaság nevű republikegyüttes is megénekelte hogy nagy esők jönnek a 67-es út mentén, márpedig a 67-es út felénk eső városi szakaszát Füredi utcának hívják.

Hajók ha nem jók

Olvasom, hogy a britek építettek két repülőgép-hordozót, ami nem anyahajó, csak a köznyelv hívja így, biztos a kis kísérőhajók miatt, amiknek viszont egy-egy úszó légibázis nem anyja, de még nagynénje sem. (Bár kétségtelen, a hülye tengerészhagyomány szerint a hajók nőneműek, apahajónak hívni tehát még nagyobb baki lenne a repülőgép-hordozókat.)

Na szóval, a britek tehát építettek két egyformát, illetve az egyik kész van, a másik mindjárt, még biztos gondolkodnak rajta milyen tapéta lesz a tiszti étkezőben. Darabjuk úgy hárommilliárd font, azaz bő ezermilliárd forint, ez már átszámolható mondjuk olimpiára, vagy esetünkben mondjuk  több száz stadionra. (Tényleg, a stadionok elérnének az ország egyik végétől a másikig, végig lehetne úgy menni hazánk tájain, hogy közben végig egy bé-középben haladhatunk, a sok hülye műemlék meg fürdő ehhez képest kit érdekelne?)

De a hülye angoloknak (angolhülyéknek) bazi nagy hadihajó kell, rögtön kettő, hogy ne unatkozzanak, aztán valahonnan csak lesz pénz fenntartani őket, sőt talán személyzet is, bár ezen még túl sokat nem gondolkodtak az Admiralitáson, elvégre a márványkandallókat is fel kellett újíttatni. 

A most elkészült hajó a HMS Queen Elizabeth, a másik meg a HMS Prince of Wales, na ahhoz képest a QE, ha második Elizabethre vonatkozik, lehetne anyahajó, de gondolom nem rá vonatkozik, mert az utóbbi években amúgy is mindent róla neveztek el. Az pedig zavarba ejtő lenne, ha a nagy adag úszó vasat összekevernék a parlament híres óratornyával, mi szintén második Erzsébetről van már elnevezve. Márpedig a tévesen Big Bennek nevezett torony (mert az igazából a nagyharang meg az óraszerkezet a toronyban) szerintem nem tudna úszni, bár kétségtelenül  egyszerű lenne beledönteni a Temzébe, de gondolom ott hajóvonták és óratornyok találkozása tilos.

ibtimes.co.uk

Én minden esetre akkor se mennék el egy ilyen hajóra dolgozni, ha nem lenne Brexit, mert nem bírom a tengerhajózást. Életemben eddig csak párszor ültem tengeri hajón (de ha megengedhetek egy hülye szóviccet, legalább sosem térdepeltem tengerin... bocs), főleg a dalmát partoknál kirándulva, meg egyszer, illetve oda-vissza kétszer a Csatornán ilyen nagy kompon, Calais és Dover között. És jut eszembe, az angoloknak ott sem volt valami nagy fantáziája a hajónevek terén, volt a Pride of Calais, a Pride of Dover, a Pride of Kent, meg gondolom egy csomó egyéb prájdof, de ki emlékszik már huszonév távlatából. Azóta a Pride of WizzAir meg a Pride of EasyJet játszik, többek között.

Aztán jártam pár olyan hajón, amik megjárták a nagy óceánokat, de szerencsére nem velem, mint a Golden Hinde, a Cutty Sark vagy a Belfast, ezek amúgy mind Londonban találhatók a Temze mentén és sok pénzért megengedik, hogy rájöjjön az ember, mennyivel jobban járt, hogy a tengerész-élmények kimaradtak az életéből. Nekünk magyaroknak amúgy is a Balaton a Riviéra a sarki csőtörés meg a Niagara.

Cutty Sark, Belfast - saját képek

Gyerekkoromban persze nekem is volt kishajóm a fürdőkádban, de éles helyzetben a vízibiciklinél komolyabbat sosem vezettem. Arra viszont nem szálltak re repülők, szerencsére.

Kormányfelőli visszhang

Leginkább panaszkodni vágyom aktuálisan, de inkább nem teszem, nem csinálok siratófalat a blogból mégse. De a lában azért fáj, plusz a fejem is, ez olyan igazi koponyarepesztő fejfájás, ami nem meglepő, hisz nemrég tényleg megrepedt kissé a koponyám. (És úgy bő két hét múlva el ne felejtsek elmenni a kórházba kontrollra. Ami persze nem a vicceskedő film a pesti metróból, csak valami vizsgálat.)

Viszont remekül szórakozom a közéletinek csúfolt tévéken, a visszafelcsútizált hírtévé még nem maradéktalanul röhejes (néha egyes munkatársak megfeledkeznek magukról és majdnem újságíróként merészelnek viselkedni),de az ekhótévé, az igazán pöpec. Az ott alkalmazott világkép nagyon egyszerű: valaki vagy feltétel nélküli orbánista, vagy kommunista, de más -istát nemigen ismernek, ha a kilóra kimért kommunistázást nem érzik elég ütősnek, olyan amúgy nem létező szavakkal állnak elő, mint "migránssimogató". Amúgy a migránsokat is a kommunisták csinálják, a liberálisok szintén kommunisták, a migránsok meg terroristák, ami egyenesen következik  a liberál-kommunistaságukból. Meg ugye a zsidók, bár most mintha nem ők lennének a Sorosok.

Viszont néha aggódom, a naggyon-naggyon jobboldali vendégek miatt, mert amíg a kormányközeli újságíró csávók viszonylag lazán elröhögcsélnek az ellenzéken, néhány idősebb kollégájuk az agyvérzés-közeli állapotig húzza fel magát, mintha nem tűnt volna fel nekik, hogy bő nyolc éve az kormányoz, akinek ők lelkes szurkolói.

Mondjuk az ilyen szurkolóktól mentsen meg a bárkit a sors (az ég, a teremtő, a karma - lehet válogatni), én tényleg nem akartam neveket említeni, de az "Álljon ki melletted a gajdicsotttó" azért elég komoly átok lehet, akkor is ha az ember (pláne a politikus) a rajongóit nem választhatja meg.

Műsorvezetőkkel egyébként úgy áll a csatorna, hogy vagy okosnak vagy szépnek tűnjön, ha egyik sem megy, akkor legalább legyen hangos és/vagy tenyérbemászó. Mit mondjak, ebben a keretrendszerben végül is elég jól teljesítenek.

A történelem helyett

Van az indexen egy rovat, a ritkán látható történelem, ami tényleg érdekes, archív fotókkal támad, csak a címét nem értem. Mert a történelem nem ritkán látható, hanem soha. Hajlamosak vagyunk "történelminek" minősíteni a számunkra, meg a mondjuk a média által fontosnak gondolt /fontosként prezentált eseményeket, dehát a hálátlan utókor dönti el, miből is lesz történelem. (Sokáig úgy volt, hogy királyok, csaták, újabb királyok, újabb csaták, de ezen végre már túl vagyunk.)

Ráadásul, ha a média-visszhang dönti el, mi a nagy jelentőségű gebasz, akkor a történelemkönyveink utóbbi bő száz évet tárgyaló fejezetei tele lennének a műkorcsolyázó fotómodellek magánéletével, a focisták gyanús maffiakapcsolataival, illetve a tévé feltalálása óta a popsztár-féle műsorvezetők és mjúzikelsztár repperek drogproblémáival. És ezekből felelni meg dolgozatot írni mondjuk vicces lenne, csak felesleges, bár tudja fene, a királyok-hercegek-grófok mennyire fontosak.

De az tény - legalább is nekem - hogy a történelem az egy konstrukció, azt utólag csináljuk, érdekeink mentén főleg, és aki épp hatalmon van, az tudja érvényesíteni a sajátjait. Értelmezzük a múltat (igazából értelmezik nekünk), és ezt hívjuk történelemnek. Hogy akkor most Horthy egy progresszív, de gyenge politikus volt, vagy fasisztoid autokrata, az nem ténykérdés, csak simán értelmezés dolga.

Én például éltem a Kádár-rendszerbe, na ja, gyerek voltam, de jó kis gyerekkorom volt, úgyhogy szubjektíve nem sok bajom volt a puha diktatúrával, leszámítva hogy Mars-csokiért Bécsig kellett menni (vagy a valutás boltig), de a nyugati kultúrszenny az már megvolt nekem, kielégítő módon. Ájronméden, kokakóla (sőt jugoszláv nyaralásoknál sevenup), adidas, Sky Channel, rock-punk-reaggae, Commodore-64, Opatija pálmafákkal, Malév, Volán, osztálybulik, angolórák, Ági.

Akkor most mondjam azt, hogy az a kor rendben volt? Fenét, de nem tehettem róla, holmi ideológiai alapon, nem tudok ítélni. Állítólag történelmi időket éltem át (de ki gondolná, hogy ő meg nem?), én meg úgy hívom, hogy felnőttem. Már ha sikerült, mert ezzel kapcsolatban azért akadnak kétségeim.

Vagyis, és csak ezt az egy ócska közhelyet akartam kihozni az egészből (amiért utólag is bocs), hogy a történelem nem látható, lényegileg alkalmatlan rá, a történelem elgondolható, tények mentén persze, de az valami ami a fejünkben van.

Rosszabb esetben szar tankönyvekbe is leírva, jobb esetben unalmasakba. 

Időjáratlan

Tegnap mindenki az időjárásra panaszkodott, kivéve a páromat, aki legszívesebben bevezetné a tizenkét hónapos őszt, hát egy nap legalább jutott már neki idén is. Vagy kettő, mert mára sem néz ki sokkal jobb, legalább is felénk, most is vagy 12-13 fok van, ránézésből bármikor eshet, bár inkább nem nézek rá.

A sarki kocsma előtt lakó hajléktalan (aki lehet hogy nem ott lakik, de nehéz úgy arra menni, hogy ne a fal mentén sétáltassa a másnaposságát) hangosan és durva szavakkal emlékezett meg a Teremtőről, különös tekintettel arra ahogy az időt járatja. Mert ugyan be lehet húzódni az ott lévő telefonfülkébe, de egyfelől állva aludni csak a lovaknak kényelmes, másfelől meg vicces csávók időnkét rácsörögnek az éjszaka közepén, mert miért is ne.

Hogy miért vernyákolnak azok a szerencsésebbek, akiknek még saját lakás meg ágy is jut, az persze rejtély. A 15 fok határozottan kellemesebb a 35-nél, az eső az ablakból nézve határozottan érdekes, szarrá ázni a boltba menet meg egyenesen kalandos, és utána élvezhetjük a forró fürdőt meg a száraz törölközőt. És elpakolhatjuk végre azt a szobai ventilátort, amibe már a lakás hét-nyolc különböző pontján sikerült belerúgni.

Bár egyesek olyanokat mondanak, hogy visszatér még a nyár, remélem hogy  épp csak benéz az ablakon, mert kánikula nem hiányzik, menjen csak a déli féltekére az ausztrálokat meg a venezuálokat boldogítani, ha azok vannak annyira hülyék, hogy télen tartják a nyarat. Hisz ki akar karácsonykor szörfözni? Vagy tüntetni az El Presidente ellen?

Persze mi csak ne szóljunk semmit, elvégre tegnap az osztrák Alpokban már havazott is, sőt megnyitottak valami sípályát is, ami azért augusztusban mégis csak túlzás, még akkor is, h az Alpok hírhedten szélsőséges egy hely, olyan vérmesen szélsőséges népek lakják, mint többek közt az osztrák meg a svájci.

Bezzeg nálunk nem havazott, sőt most sem havaz, részemről el is maradhatna az idei tél, mondjuk legyen ősz tavaszig, aztán meglátjuk.

Könyvespolcológia

Az emberek gyakran tartanak otthon könyveket. Sokszor indokolatlanul, mert olvasni azt nem szoktak, de valamit rakni kell a szekrénysor polcaira, és a búsuló juhászt ábrázoló porcelán nipp nem tölti ki a rendelkezésre álló helyet. (Korábban amúgy a tévé tetején búsult, de mióta a tévé lapos...)

A könyvek viszont azt sugallják, hogy művelt, mi több, kifinomult emberek vagyunk, érdemes velünk barátkozni, üzletelni, lefeküdni - bár ez utóbbival vigyázni kell. Mert a túl sok könyv túlzottan értelmiséginek mutathat minket, azok meg nem keresnek jól, miként a túl kevés könyvet prezentáló segédmunkások sem, ha tehát családalapítási terveink lennének, el kell találni a kellő könyvmennyiséget. Nem megfeledkezve a lapostévéről és hasonlókról sem.

Fontos ugyanakkor a könyvek milyensége is, a Gennyes Állatok-sorozat kötetei, vagy a Csöcsös szadisták 3. nem mutat jól a nappaliban, ezeket tartsuk inkább a pincében vagy a hűtőben, lehetőleg a bor mellett, úgyis egyszerre lehet szükségünk rájuk. Elvégre van az borközi állapot, amikor pont az ilyesféle alkotások esztétikai értékeire lesz érzékeny az ember.

A kérdés persze még mindig áll, hogy mégis mi a fenének érzik szükségét a könyvekkel dekorált polcoknak azok, akik a teszkós szóróanyagon, meg az orvosi váróban talált blikken kívül nem olvasnak mást, de annyira nem, hogy még a feliratos filmeket is kerülik, mint ördög a forró kását. (Valami tömjén is volt benne eredetileg, de nem tudom, és utána se nézhetek a lexikonokban, mert akkor le kellene pakolni a tetejükről a repülőmaketteket. Az internetes webet meg nem tudom használni, ez itt csak kivétel.)

Régebben elég volt egy kandalló, néhány festmény (a zongora opcionális) és máris úriembernek tűnhettünk, ma a kötelező közoktatás és a kis laktelepi lakások korában a könyvek mutatnak minket kifinomultnak, már ha annak akarunk látszani. Ha nem akarunk, akkor nyilván semmi szükség rájuk, elég a lapostévé, lecsúszottabb helyzetben meg az, hogy nem ázik be a tető, meg műanyag fólia helyett üveg van az ablakkeretben. De persze mindenki kifinomultnak akar látszani, a "nehogymá' bunkónak nézzen a hülye paraszt"- hozzáállás elég komoly motiváció papíralapú szövegekkel dekorálni a haciendát.

printwallpaper.com

Kivételt képeznek annak a kisebbségnek a tagjai, akik olvasás céljából vesznek könyvet, nekik mondjuk nem is passzol a Dosztojevszkij-összes színe az ülőgarnitúrához, cserébe olyan dolgokon problémázhatnak, amit a pénzüket sörbe és tippmixbe fektetők nem is értenének. 

És ez nem valami értelmiségi nyavalygás, csak feltűnő, hogy a mostanában kapható könyvek vagy szépek, vagy ezoterikusak (és igen elegánsra fazonírozottak, vagy simán csak a havashenrik-paradigmába tartoznak, azaz bulvárcelebek szakítós-bevállalós-önvallomásos szakácskönyvei, életmódtanácsokkal.

Az egész amúgy arról jutott eszembe, hogy épp egy könyvet kerestem itthon, amiről tudom hogy megvan, de szinte lehetetlen bármi ilyesmit megtalálni nálam. Mert egyfelől örököltem is egy nem jelentéktelen házi könyvtárat, meg úgy harminc éve vásárolgatok én is, de nem vagyok egy könyvtáros, úgyhogy csak nagyjából sejtem, mi merre lehet. (Ha a zseni az aki átlátja a káoszt, akkor már bizonyítékom van rá, hogy nem vagyok az, de azért még jobb, mint a csekély értelmű medvebocs.)

És elméláztam azon, hogy eme rengeteg könyvből én mennyit is olvastam. Az összeset biztos nem, szerencsére, mert szociológusként érdekes lehet Sztálintól a Leninizmus kérdései című alapmű (egy szekrény mélyén találtam), de a 12 kötetes A második világháború története már biztos nem az én világom, különösen mert remek szovjet történészek írták, és szovjetből magyarra fordítva is túl ideologikus.

De azért olvasok, bár sokszor már képernyőn, a tablet ebből a szempontból jó móka, irdatlan mennyiségű könyv fér rá, a polcokon már amúgy sincs több hely. Éppezért mindig elhatározom, hogy nem veszek több könyvet, hiszen ott a könyvtár, az e-book (és a micro-SD kártya jóformán semmi helyet nem foglal, csak vigyázni kell vele, fel ne porszívózzam), de persze mindig egyre több a könyv, még én is veszek néha, meg a páromtól is kapok folyamatosan.

De nem tehet róla, ő könyvtáros.

Zűrhajósok zűrös dolgai

Van az a fura szokás a korábban szovjet, manapság orosz űrhajósoknál, hogy munkába menet (vagyis kilövés előtt, szóval azért nem napi rendszerességgel) levizelik az őket a kilövőállásra vivő busz jobb hátsó kerekét. Mert annak idején Gagarin is ezt tette, nyilván szükségből, azóta meg hagyomány.

Ez a marhaság annyira nem közismert, hogy én is csak most hallottam róla olvasás által emitt, de nem igazán értem.

Látszik, hogy az emberiség még mindig ott tart, hogy érti ugyan a babonákról hogy babonák, de azért azoknak megfelelően viselkedik, mert miért ne, ha fekete macskát látva a hátunk mögé köpünk, abból baj még nem lehet. de ha elmulasztjuk akkor esetleg, úgyhogy jobb biztosra menni. Mint ahogy Bödőcs mondta: ha lenne isten, én hinnék benne.

Furcsa viszont, hogy ezek keréklepisilők mégis csak űrhajósok, akik között viszonylag ritka lehet a retardált, ehhez képest lelkesen slagolnak, sőt a hivatkozott cikk szerint még a női zűrhajósok is beszállnak, legfeljebb ők kis üvegcsében viszik az előre lecsapolt anyagot, a nyilvánvaló technikai nehézségek miatt. (De azért ha már technikai nehézségek: én eddig úgy képzeltem a szkafandernek nincs slicce, de az alábbi kép szerint valamije mégis van, miközben a szkafanderen belül is kell valami edény. mert beszállás után már nem lehet a szokásos módon intézni, az űrkabinnak ráadásul kereke sincs.)

index.hu

És ezt az egészet természetesen "hagyománynak" nevezik, pedig a rituálé szimpla babonának tűnik tényleg, mint amikor a fekete macska fellöki a kéményseprő sótartóját, és ettől negyven napig esik péntek tizenharmadikán.

De ha már űzik ezt a remek debilséget, lehetne az egész kicsit viccesebb. Mondjuk jól mutatna egy felirat a jobb első kerék felett, hogy "Oroszország jövője a te kezedben van", lehetne egy vécésnéni aki beszedné az aprót, vagy egy rendőr aki közterületen brunyálásért helyszíni bírságol. És persze reméljük a buszon azért lehet kezet mosni, mert mégis csak...

Igazából helyből hülyeség egy-egy véletlen und egyszeri esetből ilyen rendszert kreálni, bár igény az láthatóan van rá. De én például hiába hánytam le egy szombathelyi villanyoszlopot '93-ban, nem járok vissza évente megismételni, sőt a huszonöt éves évfordulót is kihagytam. Pedig jeles nap volt, magamat is meglepve vizsgáztam ötösre, csak már nem emlékszem miből.

Na ja, így jár aki nem ápolja a hagyományokat.

Fejünk fölött a valami

Természeti katasztrófák (tornádó, cunami, villámcsapás, devizahitel) esetén mindig közlik a hírekben, hány ember került az utcára, hánynak nincs tető a feje felett.

De velem nem fordulhat elő, hogy nem lesz tető a fejem felett. Már most sincs, elvégre egy négyemeletes házban lakom, az elsőn, tető csak a negyediken lakók feje fölött van. Nem mintha nem ugyanaz az érzés lenne, bár felettem (a másodikon ha jól számolom) néha egy tankhadosztály gyakorlatozik, vagy túlsúlyos vasmunkások rendeznek ketrecharc-bajnokságot, legalább is a plafonról lecsorgó hangokból ítélve ilyesmi lehet, esetleg nagy és súlyos tárgyakat dobálnak a padlóra, mer' az nekik jó. Na a negyediken ilyen biztos nincs, hisz a tetőn nem lakik senki, a leszálló madarak meg nem tudnak akkora svunggal becsapódni, hogy attól mondjuk ne lehessen aludni.(Cserébe viszont rohadt sokat kell lépcsőzni, mert a negyedik emelet meglepő módon feljebb van az elsőnél, nem sokkal, de onnan már jobban meggondolja az ember, levigye-e a szemetet, vagy igazából fér abba a zsákba még.)

Szóval nekem csak plafon van a fejem felett, azt viszont nem tudja elvinni egy tornádó sem. Egyrészt mert felénk nincs tornádó (és ha lenne, akkor sem engedném be), másrészt meg előbb három emeletet kellene lebontania a fejem felől mire én jönnék, addigra meg egészen kitartó tornádók is elfáradnak, és elmennek inkább Floridába hurrikánt játszani.

Devizahitelem meg sosem volt, mondjuk nem is kértem soha devizahitelt karácsonyra, a lakás az enyém, úgyhogy legfeljebb lekapcsolják az áramot ha már nagyon régen nem fizetek (egyébként de), de épp tegnap találtam egy csomag gyertyát valami szekrény mélyén, a tévét meg a mikrót meg majd dörzsölgetéssel töltöm fel. A hűtő pedig gondolom működtethető fagyos tekintettel is, de ha nem megy majd vérfagyasztó történeteket olvasok fel neki, gyertyafénynél.

Amúgy ez egy rendes panelház, ami ha jól emlékszem 37 éve épült, és eleve 50 évre, úgyhogy annyi még van hátra neki, hogy tartós tejet merjek venni, de kutyát már nem hoznék ide. Nyilván kitalálnak majd valamit hogy meghosszabbítsák a ház élettartalmát, pláne mert itt rengeteg van belőle, nagyjából egykorúak, és pár tízezer ember mégsem lehet egyszerre hajléktalan. Illetve lehet, csak akkor le kell játszani a Mad Max összes részét élőben.

Viszont el kellene kezdeni gyűjteni egy kényelmes lakókocsira, mert ha összedől az egész lakótelep (meg a többi), biztos nagyon felmegy az áruk, bár legalább lesz hova parkolni velük.

Technologikus miazmás

Többször elém került mostanában a technológiai szingularitás fogalma, amit persze valami egzotikus trópusi betegségnek gondolnék, ha nem lennék ennyire művelt. De az vagyok, és sok sci-fit olvastam már, úgyhogy arról van szó: a technológia fejlődése folyamatosan gyorsul, és egyszer csak olyan módon és olyan sebességgel változik a világunk (technoszférával együtt a társadalom is), amit már nem tudunk követni vagy felfogni, és pláne kiszámíthatatlan lesz.

Mondjuk párszáz éve évtizedekig (vagy tovább, több generációig) tartott valami lényegesen új találmány megjelenése, aztán csak pár évig majd pár hónapig, ma meg naponta találhatunk valami forradalmian új kütyüt, már ha érdekel az ilyesmi, meg odatalálunk a neten a sok meztelen nő, sörfesztivál, macskás gif és befektetési tanács között. (Ha viszont egy meztelen befektetési tanácsadó lép fel egy sörfesztiválon, akkor már csak ezzel lesz tele a webes online világháló netes felülete, a folyékony lézerre és a  propelleres vakondra pedig várni kell másnapig. Amúgy is arra jutottak kutatók, gondolom "brit tudósok", hogy az igazi, egyfajta kíváncsisággal is felszerelt mesterséges intelligencia egész nap a tévé előtt döglene, elvégre a saját algoritmusunk is valami ilyesmi.)

A technológiai szingularitás amúgy pont valahol a mesterséges intelligencia környékén kezdődne, amikor már gépek terveznek gépeket, először ezek működését nem értjük majd, majd a céljukat sem, ilyen sötétben repülő lézeres izék lesznek amik elől bujkálni kell, de akkor meg jön a Svarcenegger, meg John Connor.

Persze még nem tartunk itt, az automatizált végítéletig akár még hónapjaink is lehetnek hátra, például még nem tartunk ott, hogy a robotok elveszik  munkánkat. Pedig az enyémet például nyugodtan vihetnék, csak legyen kulcsom ahhoz a robothoz, amelyik az én fizetésemetkeresi meg, persze nekem. Hisz egy robotnak nem kell csokipuding, gombapörkölt, vezetékes melegvíz vagy buszbérlet, utóbbit amúgy sem merné kérni bárki is egy Terminátortőól.

Sőt azt olvasom a hávégéponthun, hogy Magyarországon még különösen nem fenyeget ez a munkaelvevés, de majd fog, a baj csak az, hogy nekünk addig is dolgozni kell.

A vonatkozó cikkben amúgy azt is írják, a General Motors (ami nem csak motorokat de komplett autókat is generál) felhőalapú szoftverrel kombinált robotokat használ. A fejlesztés iránya innentől lehet a szintén felhőalapú hardver, ami bonyolult mert eddig még csak szétszedni sikerült mindenféle gépeket, de hiába hordták szét az öt kontinensen az alkatrészeket, valahogy semmi sem működött úgy mint azelőtt. Mert sehogyse működött nem, de egyáltalán tényleg, mondjuk nekem a laptopom sem működik, ha az akksi a másik szobában van, pedig kifejezetten felhős az ég. (Vagy csak simán sötétedik, de nekem ez mindegy, lényeg hogy kevés a fény idebent, a fikusz is ki akar menni az erkélyre.)

Persze a fejlődés mehet arra is, hogy robotalapú felhőket fejlesztenek, sok kicsi, de tényleg egészen apró robot rovart, akik aztán kötelékben, sőt rajban repülnek oda ahol épp nem elég felhős  az ég, vagy a tulajdonos volt pasija/nője lakik, aki ráadásul fotoszintetizál is. Így aztán a robotalapú rovar-felhővel elsötétítve az eget, egészen lebéníthatja, hogy aztán már csak konzerv szaloncukrot meg régi Szeszélyes évszakok ismétléseket tudjon fogyasztani, ami már egy kicsivel az emberi lét alatt van.

Ha ebbe az irányba megy a kutatás-fejlesztés (bár hogy a fejlesztés miért ásna kutat azt sosem értettem), sok pszicho- és szociopata válik feleslegessé, őket mondjuk össze lehetne zárni valami trash-realityben, hogy lássuk mire mennek egymással. Ha csak simán a gyári szalagmunkásokat váltják a robotkarok felhőalapon (a felhők meg maradnak azok a pára-alapú természeti alkalmazások, amik eddig is voltak), az persze sokkal unalmasabb lesz, de akkor legfeljebb a mesterséges intelligenciák összeszerelnek a gyárban, megállás és cigiszünet nélkül, a volt összeszerelő napszámosok meg döglenek a tévé előtt, az MI-k helyett.

Most is ezt csináljuk, csak most szabadidőnek, sőt rekreációnak csúfoljuk, ami mellett még ott van a munka. De ha már nem lesz, majd ezt fogjuk munkának érezni, és panaszkodunk majd, hogy "tisztára fáj  a rekeszizmom, mert ezek a szemetek direkt vicces filmeket adnak, de a ropin bezzeg nincs elég só..." vagy valami hasonlón intelligens módon.

De amíg nem kell régi Szeszélyes évszakok ismétléseket néznünk (és nem jön Svarcenegger), a világvége egyelőre elnapolható, vagy csak simán tojhatunk rá.

Oldalas szelfi

A Magyar Idők című kormánypárti harcikürt lehozott egy remek publicisztikát (na jó, ez túlzás, mondjuk úgy hogy véleménycikket) "Miért szelfizik egy jobboldali celeb Kálmán Olgával?" címen, és nagyon ott van a szeren.

Először is megtudjuk, hogy a celebeknek is van oldalisága, vannak jobboldali celebek, gondlom baloldaliak, liberálisok, nacionalisták esetleg laposföld-hívő celebek is. És nekik a saját oldalukon illik celebkedni, mint a csávónak a Szomszédokból, hisz ha valaki elmegy Kötcsére a polgárink és pikniknek nevezett pártaktívára, hogy személyesen hallja a főnököt, az utána ne az ertéelen villogjon a "celebsimogató" "rihi-röhi reggeli showműsorban". Mert az nem való, a világ fekete vagy fehér, az árnyalatok pedig a libsi ármánykodás részei, de libsiktől épp most foglalták vissza a hírtévét, úgyhogy egy jobboldali celebnek van hova mennie simogatásért.

Nem kell tehát az RTL-be mennie, az RTL ugyanis a kultúrharcos beállítottság szerint nem egy másik tévécsatorna a hírtévéhez képest, nem egy konkurens adó, hanem valami ördögi entitás, a magyar nép végső elhülyítésének előretolt helyőrsége. Oda rendes jobboldali nem megy, de ha véletlenül mégis (fiatal még, kell a pénz), akkor nem szelfizik az ellenséggel, és pláne nem vigyorog. Hanem mondjuk szamárfület mutat a nem jobboldali celebnek, esetleg leköpi vagy mondjuk lelövi a kutyáját, csak hogy lássa, a másik milyen képet vág. Meg van-e kedve szelfizni.

Persze önmagában ez a szekértábor-gondolkodás, a barát-ellenség folytonos listázása nem újdonság, a vicces itt csak az, hogy a magát nagyon valamilyen oldalinak gondoló szerző, a nagyjából ugyanolyan oldali hírességnek esik neki. Most akkor mi van? A forradalom felfalja gyerekeit?

Javasolnám, hogy innentől legyen külön jobb- és baloldali Sziget, Operabál, húsvéti locsolkodás, könnyű testi sértés, hatos busz, sőt lehetne jobboldali májashurka, sósperec és másnaposság is. Elvégre az nem járja, hogy egy rendes jobbos ugyanazt egye mint valami elfajzott liberális, meg ugyanúgy fájjon  a feje.

De az odafönt belinkelt cikk kapcsán azt nem igazán értem, hogy egy rendes konzervatív hogy használhat már a címben is olyan szavakat, mint szelfi meg celeb, mikor ilyen magyar szavak nem is vannak, aki az ellenkezőjét állítja az egy destruktív perszóna, akit még a helyesírás-ellenőrző sem jelöl vissza a fészbukon.

A helyes (és igen konzervatív) cím valami ilyesmi lett volna: Miért készít közös arcképet egy népben-nemzetben gondolkodó, kereszténydemokrata értékrendet valló híresség Kálmán Olga úrhölggyel? 

Technő, nem technó... izé, teknős

Illegális migráns vagyok a saját tudatalattimban, krumplistészta-jellegű felhők néznek be az erkélyről, de a teknőst nem találom. Nyilván az ágy alatt lehet, ott szokott teknőzni, már ha. Azaz majd előkerül, ha ő is úgy érzi, gyomorból főleg, mert ennie kell, és épp etetésnap van, készültem neki hallal, ő meg elbújással nekem, de hát nem lehetünk mindketten hüllők.

Pedig lennék, lehet hogy neki kissé unalmasabb az élete, de nem kell dolgozni indulnia, nem jön neki villanyszámla (pedig árammal fűtjük az akváriumot), és kényelmesen eleszi előlem a szardíniát, meg a rohadt drága haltápot (ami a boltos szerint centire ugyanaz, mint amit teknőstáp néven forgalmaznak, ő meg nem rendel kétfélét, minek), na jó, a haltápot nem eszi el előlem, tizennyolc éve vagyunk szobatársak, és én azóta nem kóstoltam meg.

Cserébe ő nem kap a tejeskávémból, meg a kókuszos sütimből, mondjuk a banánon azért megosztozunk.

Privátim panaszkodom

Voltam orvosnál, aszonta a két nagylábujjamról le fog esni a köröm, mivel sötétszürke, lilás beütéssel mindkettő, alávérzett vagymi, aztán egyszer csak... Feltörte egy hülye cipő de nagyon.

Nem kap vért a köröm, elhal, naná, aztán majd nő valami a helyére. Állítólag az már nem fáj, csak figyeljek oda.

Kérdem én, csókolom, nem lehetnék esetleg amőba? Elviselem a cukorbetegségem, a párkapcsolati gondokat, hogy a végzettségemről mindenfelé hazudok, és lefelé főképp (senki nem akar egy majdnem doktor kétdiplomás szociológust foglalkoztatni, legalább is a könyéken), felfelé meg innen nincs hová.

Én inkább nem tanítottam egyetemen, nem is jártam egyetemre, asse tudom miaz, csak fizetnem kell a villanyszámlát (ez mondjuk épp megtörtént), meg tuggyak diabetikus nápolyit kenni a zsíroskenyeremre, onnantól már elvagyok a világgal, a kellő igénytelenséggel.

De egy amőbának még jobb, nem is gondolja, hogy ő egy amőba, nem reflektál a saját amőbaságára, és nincs neki nagylábujja, amiről leesik a köröm.

Én ellenben most már napi tizenhét órában (a maradékban alszom) azt figyelem, mikor jön a nagy esemény, ez csak pont a főnökömet nem érdekli, aki szerint dolgozni kell nem nyavalyogni, ha meg nyavalygok, majd jöhet a helyemre más. Szolidaritás a mínuszban, kapitalizmus a köbön, tényleg kollektivista anarchista leszek, ha már nem vagyok most is az.

Grafománia reloaded

Lassan nekem is feltűnik, hogy mostanában többet írok, mint rendesen (miközben alapvetően rendetlenül írok, de ezt ráfogom az egyedi stílusomra, ami nincs is, e miatt aztán bármit rá lehet fogni büntetlenül), valamiféle grafománia uralta el zaklatott lelkemet. Úgy tűnik ez is lehet olyan függőség mint a pia, a narkó, a focihuliganizmus vagy a bélyeggyűjtés, azaz lehet belőle életforma, leginkább jobb híján persze, azaz valamibe fejest kell ugrani, ha az életben nincs már több móka. (Meghalunk mintha nem volna több dolgunk a világban - de semmi gáz, ez csak egy Kispál és a Borz dalszöveg.)

Részemről mostanában a szokásosnál többet ülök a fotelben (pedig ez nem egyszerű, az eddiginél is többet ülni a fotelban), mert fáj a lábam, de a kezem nem. Márpedig a fotelben ülve vagy könyv, vagy laptop van nálam, és egyiket sem félek használni, ezért vagy olvasok vagy írok, utánaolvasok annak amiről írok, írok arról amit olvastam, vagy tévét nézek, ha már pont átlátni a laptop kijelzője felett.

Ide is többet írok, mint az utóbbi hónapokban, nyilván titkon remélem, hogy a mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe, azaz a sok e helyütt elkövetett fecsegés után egyszer csak valami jót is kipréselek az agyamból, ha már úgyis jobban van a koponyasérüléses bevérzés után.

Meg írok cikkeket is, azokat legalább pénzért, csak sajnos ott nem lehetek ennyire rendetlen, egyfelől mert lapzárta  generálta anyagleadási határidő van (nekem mondjuk elnézik a kisebb késéseket), másfelől meg ha nem csak monitoron de nyomtatásban is megjelenek, valahogy vissza kell venni a kreatív nyelvhasználatomból nekem, meg trágár sem lehet indokolatlanul bazmeg. Persze indokoltan sem, de a honoráriumért belefér, és tényleg senki nem szól bele miről írjak, lehetek a saját magam lektora, cenzora, és a visszajelzésekből ítélve van legalább pár ember, akiknek lehetek afféle kulturális véleményvezér, ami azért komoly löket az egómnak.

Meg írok még valamit, amin minél többet agyalok, annál rosszabb lesz, de ezt majd csak a következő évtizedben mutatom meg bárkinek, feltéve hogy addig nem dobom ki az egészet az oda. A picsába, ha már itt legalább lehetek trágár.

Beteg súlymérték

A rendes hétvégi (mert ugye a hétfő ellenére még az van) akvárium-tisztítás közben hallottam a háttértévéztető médiakészülékből, hogy próbáljam ki a mindegy milyen márkájú illatdezodort! Ezen egy pillanatra lefagytam, mert ezek szerint van nem illattal támadó dezodor is, avagy az illat nem a lényege, esetleg nem is nélkülözhetetlen összetevője egy dezodornak.

Vagyis a dezodor tökéletesen betölti feladatát akkor is, ha csak a flakonja szép, pont elfér a táskánk oldalzsebében vagy simán csak jól hangzik a neve. És a valamelyik cég azzal újított nagyot, hogy az övéknek illata is van, sokkal illatabb illata mint a konkurenciának, és innentől nem gáz ha a csomagolása csúnya és alkalmatlan vibrátornak is.

Az ilyen forradalmi termék nyilván azoknak való, akik nem szeretnek büdösek lenni, egyáltalán: büdösnek tekintik a természetes testszagot, mert annyira elidegenedtek már emberi lényegüktől és oly mértékben eltávolodtak már a természettől, hogy csak akkor érzik magukat egyáltalán valahogy ha virág, sütemény vagy mentolos cukorka szaguk, bocsánat, illatuk van.

Pedig mondjuk Sir Winston Churchill valószínűleg nem volt virágillata, ő a természetes szagok (értsd: whisky és szivar) híve volt, mégis megnyert egy egész világháborút, ami azért mégsem volt egy koktélparti. Bár nyilván koktélpartit is nyert számosat.

A lenyűgözően jövőbe mutató illatdezodor-koncepció nyomán biztos sokan fognak majd illatosítás céljából dezodorálni, pedig eddig nem ezért tartottuk az ilyen dolgokat. Egyfelől a kései Kádár-rendszerben (amiről még akadnak gyerekkori emlékeim) remekül szolgáltak lakótelepi szekrénysorok tetejének díszítésére (a jugoszláv Cézár konyak üvegjeivel együtt), másfelől nagy számban vásárolták dezodort a börtönök bentlakói a börtönboltban, hogy aztán lefújják egy pohárba és megigyák. Ez volt az egyetlen módja, hogy valamiféle alkoholhoz jussanak, és ki is használták, míg az illetékesek rá nem jöttek, és onnantól csak ilyen stiftet lehetett vásárolni, ami aztán nem is fogyott valami jól. elvégre ki a fene szeretne egy túlárazott oldszpájszot rágcsálni, aminek szar az íze, és nem is üt ki. A szájszag ellen mondjuk jó lehet, de az meg kit érdekel.

Mellékszál, de lehet hogy pont a sittes szubkultúrára hajt (hiába) az oldszpájsz. Mert régen  a márka valamiféle elegáns, gentleman-imidzset igyekezett építeni, ehhez képest az utóbbi időben félmeztelen, kopasz und kigyúrt fekák üvöltöznek a reklámjaikban, a lehető legtávolabb a decens úriemberség képzetétől. Lehet hogy már tényleg csak a lehetséges mellékhatásokra mentek rá.

nyultam.com

Most viszont illatosak is lehetünk, bár a dezodor az pont olyan, hogy azok nem használják, akiknek tényleg szükségük lenne rá. Bármikor fújhatunk magunkra, de nem mindig szükséges. Időnként rácsodálkozom, hogy egyesek zuhanyzás/fürdés után fújják magukra literszám a cuccot, pedig elvileg akkor épp nem büdösek (bocsánat: nem természetes a bukéjuk), köszönhetően a szappanok, samponok, tusfürdők, arcszeszek sorának. A dezodor nem arra való, hogy közvetlenül tisztálkodás után használjuk, hanem hogy időlegesen elfedjük annak hiányát. Egy jó kiadós ebéd után sem tolunk be még egy adag gombapörköltet, jó lesz az vacsorára is, mikor időlegesen meg akarunk feledkezni arról, hogy éhesek vagyunk. De ha nem vagyunk, félretesszük a hűtőbe.

Az illatdezodor meg persze eleve tautológia, a dezodor jelentésében eleve benne van hogy illatos, azt sem mondjuk savanyú citrom, vízi cápa vagy korrupt politikus.

Hacsak nem vagyunk kreatív marketingesek, de attól tényleg az ég óvjon.

p.s. A címet még meg sem fejtettem, de majd most. A beteg súlymérték az illat, merthogy ill (angolul: beteg) és lat (régi súlymérték, az Osztrák-Magyar monarchiában 1 lat kb. 17,5 grammvolt). 

Csúcsfokozat

A csúcsfokozat az igazából a Top Gear, guglifordítóul. A guglifordító itt mondjuk elég pontos, bár a csúcsfokozatot szerintem még nem hallottam magyarul talán. Részemről hosszú évek óta simán csak topgír a vonatozó BBC-s műsor, ahol autók ürügyén hülyéskednek a műsorvezetők, pontosabban hülyéskedtek, mert mióta kirúgták Jeremy Clarksont (és vele együtt távozott James May meg Richard Hammond is) nem nézem, úgyhogy tudja a fene, a mostani faszik hülyéskednek-e színvonalasan, vagy csak simán hülyék. Vagy - és ez lenne a legrosszabb változat - komolyan veszik, hogy ez egy autós műsor, pedig régóta nem az, nagyjából ezért is nézhető számomra nekem.

Ma viszont az államalapítás (vagy állatalakítás, ahogy az valami reggeli híradó műsorvezetőjétől hangzott) ünnepének alkalmából az egyik tévécsatorna, akinek csak azért sem csinálok ingyenreklámot, reggel hattól este hétig kizárólag Top Gear-t ad a Carkson-May-Hammond trióval, ami jelentősen emeli a jeles nap fényét. Mert eme remek műsorban egyetlen beszédet sem kell végighallgatni az ezeréves magyar állami kereszténység nemzetmegtartó jókedvvel bőségéről, nincs sír hol nemzet süllyed el, nincs tisztavatás a pocakos tábornokokkal, de még ünnepélyes zászlófelvonás sincs. Csak mindenféle szórakoztató marhaság,például hogy miképp lehet olcsó használt autóból olyan kétéltűt építeni, ami pont bájos vidéki horgásztó közepén süllyed el, vagy hogy viselkedik egy Mini Morris ha némi átépítés után leküldik egy sísáncon, csak mert felháborító módon a téli olimpián nem indulhatnak autók.

Úgyhogy mivel lelkem mélyén anarcho-szindikalista vagyok, és magasról megvetem az államot mint elnyomó intézményt, az államalapításról való megemlékezés legadekvátabb módja az ha tojok rá, és topgír -nézéssel (igazából háttértévézéssel, hisz most is az megy, miközben gépelek) töltöm a jeles napot, aminek amúgy sincs több értelme, mint hogy nem kell dolgozni.

Mai posztmodern, posztindusztriális információs társadalmunkban, ahol a webes internet online hálózata a fotelomig hozza a világ bármely agyahagyott gondolatát, már eleve nem vagyok rászorulva a Csíksomlyó-fanchise, a nemzetről öblögető Armani-öltönyösök, a jurtában okostelefont nyomkodó műnomádok meg a tűzijáték határolta giccs-paradigmára.

Apropó tűzijáték: remélem nálunk nem lesz, mert ellentétben mondjuk a szilveszterrel (amikor nincs bajom vele) most dolgozni kell holnap, minek következtében ma korán fekvő lennék, és nem hiányzik hogy a durrogtatás miatt ne tudjak aludni. (Régebben a szilveszteri durranásokat sem viseltem el, mert nem volt vicces egy még órákig rettegő kutyát vigasztalni, aki remegett mint a kocsonya, és legszívesebben a zoknis fiókba bújt volna. De  már nincs kutya.)

Közben megnéztem, lesz tűzijáték, este tízkor, amikor én már egy órája elmentem aludni, ráadásul itt egészen közel, a teszkó mögött. Városligetnek hívják amúgy a területet, ami egyelőre nagy marhaság, mert van mindenféle játszótér, futópálya, mesterséges tó szigettel, és az egész a városban van, de a ligethez fák is kellenek, nagy fák. Itt meg évek óta nem mennek sokra a facsemeték, amiket szerintem épp csak gondozni felejtenek el, de legalább nem takarják a tűzijátékot, a lelkes közönség elől, akik hősiesen túlélték a Kiskondáskaláka Honvéd Tűzoltózenekar hagyományőrző néptánccal súlyosbított szentistvános  csűrdöngölő gyerekműsorát.

Ami persze engem még nem zavarna, de a tíz utáni durrogtatásért zabos vagyok. Durva anyjukat!

De még az új kenyér ünnepéből is csak tegnapi zsömle maradt, ami jogos, úgyis van valami pártállami fílingje, legalább is erre utal,hogy mostanában nem nagyon emlegetik.

Ingergazdag szomszédság

A társasházi lét (fideszmagyarul: panelproliság) egyfelől kellemes létállapot, mert nem kell állandóan füvet nyírni, meg tetőt javítani, meg kerítést festeni, meg amit még emberek szoktak egy saját ház esetén, másfelől viszont el kell viselni a sok embert, akiknek van képük velem egy lépcsőházban lakni. Egy velem! Aki kénytelen vagyok végighallgatni a szembeszomszédék családi üvöltözéseit, amitől a teknősöm is a sarokba bújik, meg az alattam lakóktól permanensen felszivárgó égett zsír und pörköltszagot, meg a kitudja hogyhívják néni verbális zaklatását, aki napjábaan többször is képes megkérdezni, hogy vagyok, meg "az a kislány" megvan-e még, mert rég nem látta. Hát persze hogy nem, mert a jelek szerint kizárólag csak akkor legelészik a lépcsőházban vagy a ház előtt, mikor én megyek dolgozni, boltba, postára vagy jövök épp onnan, esetleg pont a szemetet viszem le. Petrára meg úgy látszik nem jeleznek be a szenzorai.

Engem persze mindig megtalálnak a szomszédságból jövő ingerek, persze főleg azok, amikre semmi igényem, főleg zajok formájában.

Tegnap például olyan hangosan szólt valahol a tévé, hogy rezgett a vécében az ablak, illetve rezgett volna, ha lenne, de nincs, szögezzük le: szerencsére. Mert kizárásos alapon csak a lépcsőház felé nézhetne, és ki szeretne integetni az épp hazatérő szomszédoknak, miközben a király is gyalog jár, avagy ne keverjük a szarást a társas érintkezéssel, bár az utóbbi is eshet elég szarul.

Amúgy ha valaki nem a tévét használja tömegpusztító fegyvernek, akkor másvalaki biztos falat fúr egy-másfél órán át, esetleg a Bunyós Lajcsi, Lagzi Pityu vagy Közepes Grofó fémjelezte univerzum aktuális megaslágereit erőlteti rám sok basszussal, de legalább torzan. És mindehhez ki sem kell tennem a lában a lakásból, elég hogy nem vagyok süket és vállalható az ízlésem, máris megvan a napi felhúzom magam, alacsony vérnyomástól legalább is nem kell tartanom.

De ha kiteszem a lábam (plusz a testem többi részét) a lakásból, még szembe is jönnek az egyéb lakók, akik vizuálisan is sokkolnak. Mint a pasi a harmadikról vagy negyedikről vagy a tetőről, tudja a fene, aki strandpapucsban és egy szál rövid gatyában indul a boltba, nehogy valaki lemaradjon a sittes tetkóiról, vagy a meghatározatlan állagú nőszemély a földszintről, aki három mérettel nagyobb a ruháinál, és nyilvánvalóan nem csak súlyban, de önbizalomban is erős. Talpig sminkben és rózsaszín flitterben olyan, hogy az ember nem tudja levenni róla a szemét. Pedig nagyon szeretné.

Ezzel együtt helyzet nem olyan rossz (csak reménytelen), még mindig jobb mint az egykori tévés Szomszédok tenyérbemászó lakóközössége, ahol a szereplők nagy része alul traktor felül békegalamb, és az Irgalmas Szamaritánus Főiskolán végzett agyamramenés szakon, a maradék meg simán szociopata, aki a reggeli kávé helyett a közös képviselőt küldi le kutyába reggelente, már ha a címzett már nem eleve az.

Fogyasztói társ a dalom

Nálunk a lakótelepen mifelénk, ez a vasárnap már igazi hétfő, legalábbis a szentistváni értelemben, mindenki úgy nyomul a környékbeli kisboltokba, mintha nem lenne holnap. Vagy lenne, csak általános munkaszüneti napként, amikor nincs teszkó, meg spár, az aldi meg még ki sem nyitott, még vadul átépítik, persze nem a hosszabbított hétvégén.

A telep népe azonban aggódik, hogy holnap nem lesz zsömle, hisz teszkó nélkül a pék sem süt eményt, ezért rohamozzák a garázsdiszkontokat. Amik amúgy (ha korlátozottabban is, de) nyitva lesznek holnap is, sőt lesz bennük kenyér is, meg kannásbor parizerrel, hogy csak az alapvető élelmiszereket említsem. Meg féldecis kommersz, unicum ízesítésű ipari vodka, ami a hozzám legközelebb eső kisbolt slágerterméke, legalább is erre utal a bolt előtt fogyasztó, változatos összetételű ám egységesen borostás férfihorda. Tényleg, a reggel hat órai nyitástól az este nyolcas zárásig folyamatos a bolt előtti fogyasztás, és a mellette kialakuló spontán népgyűlés (rohadtpolitikusok, hajráfradi, mocskoskurva - a legjellemzőbb témák), én legalább is még soha nem tudtam úgy érkezni zsömléért, hogy három-öt, atlétatrikóba töltött lokális proletár ne posztolt volna a bolt előtt, féldecis üveggel a kézben, további hárommal a zsebeiben. A doboz sör opcionális, és mindenképp akciós.

És mivel holnap 'gusztus huszadika, az összes környékbeli, néni-jellegű néni tejért meg kenyérért áll sorba, nyilván nem merik leküldeni a férjüket, mert az kannás borral térne haza, amitől átmenetileg erősek lesznek és bátrak, de az önbizalmat nem lehet megkenni margarinnal, és a tejberizs hozzávalói közt sem szerepel. 

Csak a Puffin lekvár ad nekik erőt, és mindent lebíró akaratot!

Így aztán inkább Terike néni shoppingol, illetve próbál, de öt perc után sem tudja eldönteni, hogy a kétféle másfeles tartós tej közül ő melyiket is szeretné, végül az eladó csaj unja meg, és beteszi a szatyrába az egyiket. Közben meg arra gondol, hogy Lajos bácsinak a férjnek soha nem okoz gondot, hogy száraz vagy félédes kannás fehéret akar-e éppen, még szerencse, hogy Terike néni csak nemzeti (vagy állami? mindegy elvégre ezek itt nemzetállamot akarnak) ünnep okozta humanitárius vészhelyzet esetén migrál a kisbolt felé, az meg szerencsére nincs sok. Mármint ünnep, mert kisbolt az akad bőven.

Ahol remekül lehet vásárolni ünnepnap is, hiszen majdnem mindenkinek evidens, hogy ha nincs teszkó-spár, megáll az élet, megáll az univerzum is, korábbi tapasztalatok szerint a féldeciző gecizők is eltűnnek a sarokról, pedig féldecisek gondolom olyankor is vannak, csak senki sem gondolja, hogy hozzáférhetőek.

Biztos a szintén számosan található, hamisítatlan lakótelepi hangulatot árasztó kocsmákba mennek ilyenkor a férfiak, mert bár a pultot támasztva kurvaanyázni korántsem olyan szórakoztató, mint a kisbolt előtti zöldség-gyümölcs állványnál, de ilyen apróság miatt nem maradhat el a véralkoholszint.

Meg hát ünnep is van ugye, ami nem maradhat ellátatlanul, a zsömlekészletet meg már előző nap feltöltötte az asszony.

Curry On Rizzsel!

Kapcsolgattam a tévét kora este, mert egyfelől odakint 32 fok volt még mindig, másfelől meg fáj a lábam, szóval menjen ki a lakásból akinek két anyja van. Általában nem érdekelnek a főzős műsorok, de most ott ragadtam valami csatornán, ahol az indiai konyha volt a téma, és némileg ott ragadtam. Mert az indiai kultúra, beleértve  kajákat is, elég rég érdekel, bár az indiai ételeket hosszú távon talán jobban szeretem nézni, mint enni, mert bár finomak, de nem feltétlenül az én emésztőrendszeremre vannak optimalizálva. (Oké, így is átlagon felüli curry, garam masala, worchester szósz, kurkuma meg paneer fogyasztó vagyok, de a mennyország e tekintetben számomra olyan hely, ahol gyakran van indiai kaja, a pokol meg az ahol mindennap.) 

Igazán bájos, ahogy félmeztelen bajszos emberek nagy vaskondérokban főznek majdnem az utcán, aztán a hálás közönség elfogyasztja a menüt, kézzel, a földön ülve (igazából persze nem a kezükkel, hanem a fenekükkel ülnek), mindenféle rituálék közös lejátszása után. Hinduk, muszlimok, szikhek főzik a saját tradícióiknak megfelelő fogásokat, és eszik is egymáséit, már ha nem ütközik a saját vallási előírásaikba, meg ha még marad nekik a kondér alján.

youtube.com

Az indiai konyha alapja, hogy túloz mint egy kormánypárti publicista a GDP-ről, ami csípős az kiégeti az ember ízlelőbimbóit (hacsak előtte nem égeti át magát a tálalóedényen), ami édes, annak a cukortartalma összeragasztja a torkát, ami meg mondjuk keserű, attól még a gyengébb idegzetű sárgarépák is elhúzódnak a tálon.

És ott van még a rizs, ami abszolút elmaradhatatlan ( a különféle lepények, a puri, a naan meg hasonlók mellett), rizs nélkül nincs értékelhető főétkezés. Mi itt káeurópában automatikusan a kínaiakkal azonosítjuk a rizs-túladagolást, pedig az indiaiak sem maradnak el tőlük, sőt.

Egy ismerősöm, aki már többször járt Indiában mesélte, hogy egyszer az ottani vendéglátóiknak akartak valami jellegzetes európai, plusz vega fogást készíteni, és pizzát sütöttek, sok sajttal meg zöldségekkel. A derék bengáli háziak meg is ették, meg is dicsérték, de utána azért még főztek egy nagy adag rizst, és ráküldték a pizzára, elvégre miféle vacsora lenne az főtt rizs nélkül...

amazon.co.uk

Nyilván nem véletlen, hogy az indiai a világ legnépszerűbb konyhái közé tartozik, persze kérdés hogy melyik nem, lassan már minden nép gasztro-terrorja népszerű mindenfelé, globalizáció kérdése az egész. De az indiai még az erős felhozatalban is menő, és mindenképp fogyaszthatóbb a nagyközönségnek mint a zenéjük vagy a mitológiáik, vagy mondjuk Bollywood. 

Ez utóbbi igazából nem is akar a nyugatiaknak tetszeni, több mint egymilliárd indiai épp elég nagyy fogyasztói piac. Pláne rizzsel.