Felül reprezentált

Már megint a légikatasztrófás sorozatot nézem a NatGeo-n, vannak új évadok, még több lezuhant gép, még nagyobb területekre szétszóródott roncsok, extra halálhörgés, siralom. És persze a helyszínelők jobban teljesítenek, mindig megfejtik a katasztrófa okait, ha meg nem, abból nem forgatnak majdnem-dokumentumfilmet. És amit leforgatnak az pont azért nem igazi doku, mert az interjúkból meg a rekonstruált jelenetekből pontos dramaturgia mentén áll össze a végkifejlet, mondjuk mint egy krimiben. Olyan pedig nincs, hogy annak a végén ne tudjuk meg ki volt a gyilkos és miért, kivéve a Columbo esetén, mert ott már az elejétől kezdve tudjuk.

Úgyhogy némi ismeretterjesztés mellett a Nemzeti Geográfia igazából komplett Helyszínelők-epizódokat szállít a nézőnek, tudjuk mi a történet vége, és az az érdekes, ahogy rájönnek, pontosan mi is történt.

A sorozat címe lehetne Égi katasztrófák is, de ez mégsem lenne pontos, mert az esetek túlnyomó többségében a katasztrófa a földön történik. Hisz hacsak nem robban fel a gép a levegőben, egyben vagy legalább is nagyobb darabokban zuhan le, és a személyzet meg az utasok zömmel a becsapódáskor halnak meg. És vannak azok a gépek, amik fel sem szállnak igazán, már a gurulóúton összeütköznek egy másikkal, az elemelkedés után már csapódnak is a földnek,  vagy leszállás után nem tudnak megállni és belefutnak a közeli tóba, roncstelepbe vagy a reptér melletti szállodába.

Viszont érdekes kérdés, hogy mi a fenéért is néznek az emberek (jelen esetben én, jómagam valamint szerény személyem, meghitt hármasban) légikatasztrófás műsorokat. egyáltalán, bármilyen katasztrófásat? Erre számos válasz lehetséges, ha nem is annyi, mint Londonban hej van számos utca.

• Először is ott van a jó öreg kíváncsiság, a mélyen emberi voyeurizmus, azaz a kukkolás olthatatlan vágya. És bár sokszor ezt úgy definiálják, mint mások szexuális aktusának ("hívhatjuk baszásnak, de olyan ritka amit az emberek együtt csinálnak" - Kispál) titkos meglesését, de ennél azért általánosabb. Valami intim, nem ránk tartozó dolog kifigyelése, amitől jobban érezzük magunkat, már csak azért is, mert valaki más titkainak kilesése legalább szimbolikus hatalmat ad az illető felett, vagy legalább annak érzését. Márpedig a halál, haldoklás, pánikreakció azért elég intim, a legtöbben azért nem széles nyilvánosság előtt szeretnénk elhalálozni, de még halálfélelemben sikoltozni sem.
• Aztán meg a káröröm., ami köztudottan a legszebb. Hiszen a fotelből nézni lezuhanó repülőket azzal a megnyugtató tudattal tölthet el bárkit, hogy de legalább nem ő ült azon a gépen, és bár a szomszéd egy kiállhatatlan baromállat, a munkája szar és alulfizetett, a gyerekei meg simán csak kiröhögik, de mégis ő ül itt a fotelban a tévé előtt. Akiket viszont a tévében megidéznek, azok jórészt a temetőben, ami kétségtelenül  nyugis egy lakhely, de nem kell elsietni a költözést. Ha nem zuhantunk le egy repülővel, vagy nem zuhant ránk egy repülő, máris világ királyainak érezhetjük magunkat azokhoz képest, akikkel/akikre meg igen.
• Bírjuk a horrort, szeretünk borzongani, pláne ha nem érezzük magunkat érintettnek, a kívülálló pozíciója az előbbi kettő mellett segít abban is, hogy kockázatmentesen szembesüljünk saját félelmeinkkel, afféle terápiás jelleggel.
• Egy-két órára bárki szakértő lehet a témában, aztán a haveroknak villoghat azzal pitot-cső, microburst, közelkörzet, földközelség-jelző vagy pompázs, kioktathat bárkit hogy a fekete doboz az igazából narancssárga és hogy a másodpilóta az igazából első tiszt, miszerint försztofiször.

Probléma a fentiekkel csak akkor adódik, ha egyszer csak föl kell ülni a repülőre ("Ha nekem egyszer sok pénzem lesz felülök a léghajóre, onnan szórom szerteszéjjel, szanaszét a levegőbe!" - Waszlavik), mert olyankor hirtelen mi magunk leszünk az érintettek, és féktelen tájékozottságunk okán mindenféle gyanús hangokat hallunk a hajtóműből. Sőt, minden hang gyanús ami hajtóműből jön, ha meg nem jön semmilyen az maga a rémálom, mert ezeket a nagy gépeket nem kifejezetten vitorlázásra tervezték. És akkor már csak hab a tortán, hogy azt is tudjuk, a gép burkolata igazából papírvékony, a karbantartások után a szerelőknél mindig marad egy marék csavar, amit nem tudnak hova tenni, de legalább a pilóta is egy huszonéves nyikhaj, aki legalább nem teljesen részeg, mert pusztán három kísérletből betalált a pilótafülkébe.

És ilyenkor az sem segít, ha amúgy tisztában vagyunk vele, statisztikailag a repülés a legbiztonságosabb módja a közlekedésnek, országúti balesetekben arányosan sokkal többen halnak meg mint légikatasztrófákban. Na persze, statisztikailag. Most ugorjunk át azon a közhelyes Churchill-idézeten, hogy az ember csak azoknak a statisztikáknak hisz, amit maga hamisított, mert a matek e nélkül sem segít.

Egyfelől a légikatasztrófás műsorok, miként a hírek is, mindig a balesetekkel foglalkoznak, az értelemszerűen nem hír, hogy mai is biztonságban szállt le százharminc járat Ököriszikmagában-Alsón. Így hát a mindennapi médiafogyasztásunk egy rohadtul nem reprezentatív mintát mutat a repülés (autózás, hot-dog evés, síkfutás, névtelen feljelentés etc.) világából, amit aztán szeretünk általánosítani. Csak hogy legyen mitől rettegni, ha már evolúciósan van rá igényünk. És hiába tudjuk, hogy nem az az általános, amit a tévében vagy a neten látunk, heti nyolc-tíz lezuhanós műsor beleégeti a tudatalattinkba, hogy a repülés veszélyes, félnetek jó lesz.

Másfelől pedig ellenünk dolgozik az is, ha értünk a valószínűségszámításhoz, akár csak alapszinten. Hisz  tudhatjuk, hogy matematikailag minden egyes fel- és leszállás független esemény, vagyis hogy lezuhan-e velünk a fémből eszkábált halálmadár, az nem függ attól, korábban hány zuhant le, és mikor. (A valóságban persze sok lezuhant gép jelezheti, hogy valamit nem jól csinálnak az adott társaságnál, de ez itt most matek.) Azzal, hogy épp tegnap csapódott be három járat is különböző elhagyatott helyekre, nincs még kipipálva az amúgy sem létező tragédia-adag, attól még a miénk is nekiérkezhet a Mont Blanc csúcsának. Ez olyan mint mikor egy pénzérmét dobunk fel sokszor, és mondjuk hogy tízből tízszer fel lesz. Ha megkérdezzük, hogy mekkora az esélye annak, hogy tizenegyedszerre írás legyen, a legtöbben azt mondják hogy nagy, nagyobb mint a fejnek, bár számot valószínűleg ne tudnak mondani. Pedig lehet, az írás esélye ebben az esetben ugyanis pontosan ötven százalék, Mint minden esetben, hisz minden egyes pénzfeldobás független a többitől, mindig fifti-fifti a sansza bármelyik kimenetelnek. Azt, hogy mégis az írásnak adna a többség nagyobb esélyt, úgy hívják szakszerűen: a szerencsejátékos tévedése.

Ha meg nem gondoljuk, hogy egy-egy repülőút (elméletben és kissé leegyszerűsítve persze) mindig független esemény, akkor nem vigasztal minket az sem, hogy az adott légitársaságnak még sosem volt halálos balesete, vagy csak nagyon-nagyon régen. Sőt, a profi rettegőben csak megerősíti a félelmet, miszerint ha már húsz éve nem volt balesete egyetlen járatuknak sem, akkor most már ideje, és mivel reggel fekete macskát is láttak átmenni a létra alatt, tuti, hogy sírás lesz a vége.

Így utólag belegondolva ezért jók a hajnali járatok, amiken rendszeresen és nagyokat bírtam aludni. Alvás közben nem kell szorongani (lehet, de nem kötelező), lehetek két macska és játszhatok egymással.

Szület. És?

Most kezdjem úgy hogy „Negyvenöt éves lettem én/ Nem meglepetés e tény/ Nincs kávéházi szegletem/ Ajándékba énnekem“?

Nem, ez nagyon béna lenne, már a kezdés is, aztán jönnének az elszelet évek, meg az egyetem fura ura, volt mindkettőből jócskán, extra tejszínhabbal, de szárszón nem jött nekem a vonat, pláne mivel soha nem is jártam ott. Csak vonattal át rajta, de az nem nekem ment, hanem velem.

Egyébként is távol áll tőlem az életkorom feletti borongás, oké már a B-oldal megy, de részemről mindig elégedett voltam azzal a korral, amiben épp,  különösen mióta 22 évesen véglegesen abbahagytam a személyiségfejlődést. Sőt, talán akkor értem a csúcsra, azóta meg nekem lejt a pálya, csúszom is rajta rendesen.

Nem is értem, miért kerülnek sokan erős izgalmi állapotba attól, hogy  kereken hányszor kerülte meg a Napot a Föld, mióta elhagyták a szülőcsatornát. Ennél már csak a névnap az érthetetlenebb műfaj, nekem például semmi közöm a rólam elvezett középkori rablólovaghoz und királyhoz, akkor sem ha később politikai okokból szentté  avatták, illetve akkor aztán pláne nem.

Jut eszembe, engem igazán hívhatnának Timótnak vagy Timóteusznak, egyfelől legalább érdekes, másfelől meg egy nap alatt le lehetne tudni a névnapot és a születésnapot, egy gonddal kevesebb alapon. (Volt egy főnököm még az egyetemen, aki - ha jól emlékszem - december 25-én született, és Évának hívják, szóval nála a kettős ünnep hármas volt. Névnap, születésnap, karácsony - ezt az ember gyerekként nyilván utálja, pláne ha a szülők letudják egy ajándékkal a hármat. Vagy többel, mondjuk három pulóvert vagy három sálat kap a szerencsétlen áldozat, mert az úgyis jól jön.)

Ez meg egy nagyon januári kép tőlem:

És nincs torta, party, meg felesleges ajándékokhoz jó képet vágás, de csináltam magamnak diabetikus vaníliás sütit, sőt még a fészbukra is felnézek, mert az ottani ismerősnek teintettek nyilván küldözgetik a boldogszületésnapokat, én meg titkolnám, hogy igazából egy mizantróp bunkó vagyok. Ezért majd köszöngetek, de szmájli meg szívecske nem lesz, elvégre tizenhárom éves csaj legfeljebb a következő életemben lehetek majd, de addigra talán már nem lesz fészbuk. A működtetői meg megérdemelten pokolra kerülnek.

Alapbeállításon ilyenkor kezdenék el elmélkedni az ünnepek mibenlétén, úgy általában, de most inkább kihagyom. Egyszerűen csak annyi, hogy az ünnep az, mikor az embernek jó napja van, ami ritkább, mint mikor nem, de ez igazából nem függ attól, hogy van-e karácsonyfa, piros tojás, tortagyertya, szívecskés üdvözlőkártya vagy kivájt sütőtök mécsessel.

Amúgy a mai nap mindenki megemlékezhet Mátyás királyról, akit pont ezen a napon választottak királlyá 1458-ban (bár csak 1564-ben koronázták meg), de soha nem avatták szentté (nyilván nem volt szükség rá politikailag, meg ugye a nőügyei), és nem lett belőle Német-Római császár, pedig nagyon ambicionálta.

És fura érdekesség, hogy pontosan ötszáz évvel később, 1958 január 24-én az MSZMP Központi Bizottsága határozatlan időre száműzi Rákosi Mátyást. Nem biztos, hogy az évforduló kedvéért, de lehetséges, mindenesetre vicces, ahogy I. Mátyás és Rákosi Mátyás egy lapra, illetve egy napra kerül a történelemben biztos a névazonosság okán.

Rákosi, mint korlátlan despota volt amúgy III. Mátyás (a második egy Habsburg volt 1608-18 között), de király az nem lett belőle. Biztos azért, mert a kopasz fejen hülyén mutat a korona.

És végezetül kedvenc Mátyás-ábrázolásom:

Propaganda über alles

Az origó nevű kormánypropaganda-előállítóban láthatóan hisznek a szómágiában. Mással ugyanis nemigen magyarázható, hogy miért ismételgetnek mantraszerűen bizonyos kifejezéseket, mint migráns, Soros vagy most éppen a náci botrány. Ez utóbbit lehetne egybe is írni, nácibotránynak, hisz ha az origó "újságírónak" csúfolt, nevüket bátran nem vállaló wannabe-megmondóemberei, láthatóan a kifejezés köznevesítésén dolgoznak a sűrű ismételgetésekkel. (Sőt, később a nácibotrányolni infinitívuszt is lehet majd képezni belőle, ragozva pedig: én nácibotrányolok, te nácibotrányolsz, ő náci. Angolul naziscandaling, németül meg Joseph Goebbels.)

Látható, hogy ezt a csodás sorozatot nem én szerkesztettem egymás mellé, pont így szerepel a portál címlapján, hátha a kedves, egyujjas agyú olvasók alsóneműje ettől lesz nedves. És nem mellesleg, életük hátralévő részére durván beleég az agyukba az üzenet, de legalább addig, amíg felül nem írja valami más, amíg újra el nem jön az idő, amikor a magyar sorosozás megint jobban teljesít. 

Persze lehet hogy ez kissé kontraproduktív, mert egy origó-fanatikust úgy képzelek el, hogy két-három szavas üzenetekből is csak igen korlátozott számút képes egyszerre tárolni, így ha túl sok a nácibotrány, akkor törlődik az agyukból a migránsbűnözés, de anélkül meg mi értelme a Soros-tervnek?

Az ilyen típusú média a hülyéneknézés minősített esetét valósítja meg, amennyiben aljas indokból és előre megfontolt szándékkal nézi végletesen ostobának a látogatóit, illetve szeretné azzá tenni őket, amennyire ez csak lehetséges efféle primitív hörgéssel. (És nem, már megint nem tudom elhessegetni a képet, amin az origó munkatársai - kis híján újságírót írtam - az állatkerti majmok, akik szarral dobálják a látogatókat, és nem veszik észre, hogy igazából csak ők lesznek szarosak.)

Amúgy sneider tamás (őt is nemcsekernőzöm persze) tényleg tényleg egy randa fekély a magyar közélet büdösre izzadt testén, csak hát az origó pont az a bagoly, aki épp mondja a verébnek, hogy nagyfejű. Szkinhedbandából egy parlamenti párt elnökségéig jutni komoly teljesítmény, csak épp hányingerkeltő, de ezt ne azok vessék az érintett szemére, akiknek a nyelve ki sem látszik a kormányzati főkutyák alfeléből. Nekem egy fenetudja-nácie? ex-szinhed, meg a Völkischer Beobachter színvonalát megcélzó propagandagyár egyformán visszataszító, bottal sem piszkálnám meg egyiket sem. Nyeljenek sünt!

Soha nem szagoltad meg a szigeteket

Na, ez jó eséllyel rajtam kívül senkit nem érdekel, de ma végre megoldottam egy közel két hetes rejtélyt. Nagyjából ugyanis azóta ment a fejemben egy dallam, ám a dalnak nem tudtam a címét, viszont legalább a szövegéből sem ugrott be egy kósza sor sem, és jobb híján a páromat zaklattam vele, hátha ő tudja, mégis mi a fene ez.

Nem tudta, nekem meg ma délután végre bekattant, hogy melyik cédén lehet, és nagy lelkesen raktam volna be a lejátszóba, de valami repülőszimulátor volt a tokban, a borító ígérte skót dalok helyett.

Viszont ha a borító legalább meglett, már nem volt nehéz dolgom, elkezdtem bepötyögni a címeket a jutyúbon, és egyszer csak ráleltem. Nem volt igazi megvilágosodás, csak amolyan aha-élmény, de két hét hamisan dudorászás után azért igaz megkönnyebbülés rálelni a The Road to the Isles című örökbecsűre. Holnapra a szövegét is megtanulom...

The far Cuillins are pullin' me away,
As take I wi' my crummack to the road.
The far Cuillins are puttin' love on me,
As step I wi' the sunlight for my load.

Sure by Tummel and Loch Rannoch and Lochaber I will go
By heather tracks wi' heaven in their wiles.
If it's thinkin' in your inner heart, the braggart's in my step,
You've never smelled the tangle o' the Isles.
Oh the far Cuillins are puttin' love on me,
As step I wi' my crummack to the Isles.

It's by Shiel water the track is to the west,
By Aillort and by Morar to the sea.
The cool cresses I am thinkin' of for pluck,
And bracken for a wink on Mother's knee.

The blue islands are pullin' me away,
Their laughter puts the leap upon the lame;
The blue islands from the Skerries to the Lews,
Wi' heather honey taste upon each name.

Ja, és a cím a goggle-fordító alkotta dadaista remekmű, miként az egész dalszöveg igen szórakoztató ezen a módon fogyasztva, főleg mikor a lírai Én azt hiszi, hogy a hűvös zsákmányok megcsípettek és  szembeszálltak. Bármit is jelentsen ez.

Mindenesetre itt a hiteles és művészi fordítás:

A messze Cuillins elhúzzák magam, ahogy én is az útra töröm. A messze Cuillins szeretnek rám, ahogy az I. lépés a terhelésem napfénye. Biztos Tummel és Loch Rannoch és Lochaber által megyek.  Ha úgy gondolja, hogy a belső szívedben van, akkor a sóvárgás az én lépésemben, soha nem szagoltad meg a szigeteket. Ó, a messze Cuillins szeretnek rám, mint az én lépésem a szigetekre. Shiel-víz által, a pálya nyugatra, Aillort és Morar a tenger felé. A hűvös zsákmányok azt hiszem, hogy megcsípettek, és szembeszállnak az anya térdére. A kék szigetek elhúzódnak engem, nevetésük az ugrást rontja a béna felé; A Skerriestől a Lewsig, a Wi-heather mézből származó kék szigetek minden névre megkóstolják.

És mennyi igazság van benne, hisz nevetésünk folyton elrontja az ugrást, főleg a béna felé. De hát ez van terhelésem napfénye...

Nem az, nem most

"A nukleáris háború neve az első olyan háborút jelöli, amely lefolytatható csakis a név, vagyis minden és semmi nevében."

(Jacques Derrida: No apocalypse, not now)

Vannak ezek a "misztikus"/fantasy sorozatok, a szuperhősösök mellett, amiket valószínűleg időpazarlás lenne nézni, meg nem is érdekel, úgyhogy hanyagolom az ilyesmit. De a promóikba azért gyakran belefutok itt-ott, legutóbb épp valami viasatos széria előzetesébe, ahol azt bírják mondani, hogy kétszázötven év után ismét eljön az apokalipszis négy lovasa.

Vagyis negyed évezrede már jártak felénk, e szerint a XVIII. század második felében már volt apokalipszis (kisbetűvel, mert ha több is volt, akkor az inkább köznév), legfeljebb az akkoriak nem vették észre. Vagy simán csak átaludták, részegek voltak, esetleg mindkettő.

De hogy a vonatkozó sorozat alkotói mire gondolhattak, az rejtély. Kétszázötven éve már érlelődött a későbbi francia forradalom, de senki nem látta még előre, az 1760-as években lett Kanada és Indonézia angol gyarmat, lezárult a hétéves háború Anglia győzelmével Franciaország felett, nálunk Mária Terézia nagyfejedelemséggé nyilvánítja Erdélyt, ezzel párhuzamosan van némi jobbágyfelkelés is, de igazából egyik sem tűnik különösebben apokaliptikusnak, még a szó eredeti, görög értelmében sem. Mert az apokalüpszisz alapvetően valami feltárulását, kinyilvánítását jelenti, a világméretű pusztulás (kedvenc szinonímám rá: kihalást okozó esemény) értelmében csak a vallások kezdték használni, legfőképp a kereszténység, az Ó- és Újszövetségre egyaránt hivatkozva.

De világvégéről az elmúlt évszázadokban nem tudunk,a dínók meg rohadt régen haltak ki (és mi még nem voltunk érintettek, mert hát nem is voltunk még), és a 2012-es végítélet is elmaradt, biztos azért mert a maják is kihaltak, és most a dínókkal kergetőznek a nagy égi Andokban. 

De lehet hogy a szerzők ez esetben arra gondolnak, nem volt világméretű pusztulás, csak afféle helyi érdekű apokalipszis, kicsit sárga, kicsit savanyú, de az övék. Négy lovas amúgy is kevés egy igazi, tökös kipusztuláshoz, ennyien legfeljebb egy nem túl nagy faluban tudnak lokális világvégét generálni, meg egyébként is hogy néz már ki, hogy ezek még mindig lovakkal indulnak irtani, tankok meg taktikai nehézbombázók helyett, ami hát irtó kínos.

Ha viszont ez utóbbi verzió az igaz, akkor nem kétszázötven  éve volt a legutóbbi apokalipszis, hanem több ezer éve folyamatosan abban élünk, valahol mindig zajlik, e percben is épp kiirtanak egy falut, megtámadnak egy közösséget vagy merényletet terveznek valakik, hogy másoknak nagyon rossz legyen.

Így azonban az apokalipszis négy lovasa elve egy hülye konstrukció, négy fazon nem bírná ezt az iramot, pláne szerteszét a nagyvilágban. (Ha meg lennének, az egyik nyilván a Soros lenne, legalább is szerintük, pedig 88 évesen már biztos nem lovagol, vagy nem túl gyakran, és főleg nem  tömegpusztító fegyverekkel felszerelkezve.)

Az apokalipszisnek sok lovasa van, kis helyi lovasok, akik persze épp elegendő ember életét tudják megkeseríteni, és nem csak kétszázötven évente. De ha egyszer tényleg jön a kurva nagy aszteroida, és nem csak a moziban, akkor arra majd ki kell találni valami ütősebb elnevezést, mert az apokalipszist már elkoptattuk, az Armageddon meg igazából egy hegy és környéke, nem maga a pusztulás vagy a jó és rossz végső nagy összecsapása, csak annak helyszíne. Ráadásul a nevét már Ben Affleck is elbrúszviliszelte.

Talán tényleg jó lesz a 'kihalást okozó esemény', az olyan szakszerű.

És ez a kihalás-okozás nyilván egy nukleáris háború lenne, lovasság nélkül persze, és úgy hívnák hogy Harmadik Világháború, mert mint már idéztem, a negyediket kövekkel és botokkal vívják majd, ha véletlenül mégsem hal ki mindenki jól.

Represszív depresszív

Állítólag ma van az év legdepressziósabb napja, de nem csak ez évé, hanem mindegyiké. Legalább is egy Cliff Arnall nevű pszichológus szerint, aki ezt 2005-ben sakkozta ki, de azóta már maga is legszívesebben letagadná. A fentebb belinkelt cikk nagyjából összefoglalja a miérteket:

"Hogy miért éppen január harmadik hétfője jött ki Arnallnek a 2005-ben, tudományosnak aligha nevezhető kidolgozott teóriában, azt nem nehéz összerakni. Vége a karácsonynak, a tél közepén járunk, kevés időt töltünk a szabad levegőn sportolással, mert amúgy is pocsék az idő, sötét van,  ráadásul az újévi fogadalmak már befuccsoltak, és még hétfő is van. Vagyis nem nehéz ilyenkor okot találni arra, hogy miért tud annyira nyomorult lenni az élet. "

Hát igen, ez azért nem az a hardcore tudományos érvelés, mert bár nem vagyok pszichológus (szerencsére), de a depresszióban otthonosan mozgok (fetrengek, bambulok, görcsölök, lefagyok), és ha csak annyi lenne a gond, hogy keveset sportolunk a friss levegőn, meg elmúlt a karácsonyi harácsolás, akkor mondjuk az eszkimóknak tömeges öngyilkosság által kellett volna kihalniuk már nagyon-nagyon rég.

Úgyhogy a fekete péntek mintájára brit tudódok által bevezetett kék hétfő orbitális nagy marhaság, mert mi van, ha valaki pont a telet szereti, és rühelli a nyári kánikulát, tompaszögűre unatkozza magát a strandon, de szeret síelni, azaz nem a legközönségesebb sztereotípiák szerint sablonos az élete. Mint ahogy vannak akik a mulatós zenét szereti, meg a takonypopot, és  lehet hogy ők a nem csendes többség, de ettől még sokan szerethetik az többé vagy kevésbé extrém metált vagy Bach csembalóra írt darabjait. Amik egyébként jól működnek depresszív hangulatra is, és őszintén, kit érdekel a hallgatásuk közben, hogy mikor megy le a nap. (Ami persze nem megy le, csak a Föld felénk eső része fordít hátat neki, kivéve a laposföld-hívőknél, mert  nekik a Nap már eleve fel sem jött.)

Hát nem remek zenék? És ez úton Boldog Depressziót minden Ágnesnek tőlem, a saját és a magam nevében, ha már így esett a névnapjuk. De legalább Szilveszter nem péntek tizenharmadika volt, hanem legalább három pápa a kora középkorban.

A címkézés bátorsága

Avagy a megnevezés hatalma. A brit Guardian cikknek álcázott instant szószedetet állított össze a magyar közélet világ- és Európa-bajnok trágárságaiból, mint az O1G, meg a bajszos fasz (én szarra emlékszem,  a bajszos hímtag az a házelnő kúr volt) bayer prolizása és bencsik andrás ribancozása. Kétségtelen, hogy verbális mosdatlanságban az előbb említettek  száz méter alatt futják a kétszázat, az angoloknak meg magyarázni kell, hogy a geci az egy sértés, és nemcsak simán sperma. De hát mit is várhatnánk tőlük, mikor évszázadokig azzal voltak elfoglalva, hogy gyarmatbirodalmat építsenek ki, meg uralják a tengereket, a helyett hogy színes és kreatív káromkodásokat meg becsületsértéseket találtakvolna ki. Most aztán megnézhetik magukat, egy átlag magyar, átlagosan feldúlt állapotban hosszú percekig képes szóismétlés nélkül káromkodni, azaz ha egyszer a lekurvázás olimpiai sportág lesz, nagyot ugorhatunk majd előre az éremtáblázatban.

De azért a Guardian szerkesztői helyében szoronganék kissé, nem fogják zsebre tenni amit ezért a CÖF-től, személyesen bayer elvtárstól vagy a  kormányszó vivőjétől kapnak. Hisz ország-világ előtt bizonyították hogy bolsevik kommunista Sors-ügynökök, a vatikáni Moszad szolgálatában, előkelő helyen a bértollnokok júdáspénz-listáján. Tényleg nyilvánvaló, hogy a  lap szerkesztősége nem a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, mert akkor nem csámcsognának a témán, hanem felebaráti szeretettel néznének le mindenkit, aki kiejti a száján a G-betűs szót. Hisz azt senki sem gondolja komolyan hogy a felcsúti egy Géniusz, ráadásul az utolsó akit így emlegettek Ká-Európában, elég csúf véget ért. Igaz, ő a Kárpátok Géniusza volt, nem a Kárpát-medencéé, de az áthallás legalább is kínos.

Vagyis ha valaki a mini Szterelenök urat géniuszozza, az valójában - tudat alatt - a kivégzőosztag előtt szeretné látni, mint Ceausescu elvtársat, ami egy Bencsik "Csekélyértelmű" Medvebocstól nem meglepő, csak kissé ellentmondásos, a napi rutin seggnyalással nehezen összeférhető.

De ezt a Guardian-nél nem értik, ők eléggé hozzászoktak, hogy politikusok és publicisták azt mondják-írják amit komolyan gondolnak, legalább is elég gyakran. odáig még eljutnak, hogy a politika nem csak a kompromisszumok művészete, de permanens verbális hadviselés is, azt viszont nem értik, hogy nálunk csak az utóbbi.

És mivel Ártunk és Ormányunk, úgy is mint a fideszkádéenpé közpéznügyi tagozata, tényleg csak szájalás útján kormányoz, ezért népi ellenzékük is ráolvasással dolgozik, ott és úgy üt, hogy az a főminiszternek igazán fájjon. Hisz az oegygézés valóban rosszul eshet az érintettnek, mert nem kritizálja, nem támadja, csak simán nevetségessé teszi. És az ilyen zsebdiktátoroknak semmi sem fáj jobban, mint ha kiröhögik őket. A trágárság ez esetben nem öncél, csak eszköz.

Hóember helyett

Hullt a hó és hózott, minden határozott felszólítások ellenére sem tiltották még be, de valaki azért beszólhatott az illetékes felhőknek, mert csak suttyomban, az éj leple alatt mert esni. Reggel persze még jelentősen fehér volt a környék, sérelmünkre, de délutánra teljesen eltűnt a nyilván indokolatlan csapadék, csak a sár, csak a sár emlékeztetett rá. Főleg mikor az egyik cipőmet alig bírtam kihúzni belőle, és sajátos csereüzletet bonyolítottam, miszerint levittem a szemetet, de hoztam fel a lakásba fél kiló sarat a talpaimon. Illetve a cipőim talpaim, de mivel a cipők az enyémek, a talpaik is, szóval mégis a sajátjaimon.

És mivel éreztem, hogy a frissen esett hav nem tart sokáig, gondoltam lefényképezem, elvégre már a meleg szobából, az ablakon át, élvezem én a hót, de szigorúan csak esztétikai értelemben. Mindent a szemnek, semmit a lábnak.

 Ez itt a reggeli, nyolc órai állapot, egy szikáran dokumentarista kompozícióban megörökítve. A mű igyekszik visszaadni a "lakótelep találkozása a főútvonallal" helyzet alapvetően egzisztencialista bizonytalanságát, kerülve ugyanakkor a naturalizmus látensen kritikus belevetettség-attitűdjét. A kompozíciót eluraló havas fák a természet megtörhetetlenségét szimbolizálják a beton és aszfalt uralta világgal szemben, miközben jól kivehető az utóbbiak atrefaktum jellege, és meghatározó volta. Meg hát ez látszott az erkélyről, és rövidnadrágban nem tököltem sokat, persze nem azért mert rohadt hideg volt, inkább afféle posztmodern gesztusként.

Ez a második kép viszont már esszenciálisabban az absztrakt expresszionizmus programját valósítja meg, bár nem teljes sikerrel. Hisz a műegésznek nem lenne szabad ábrázolnia semmit, ezen viszont felismerhetően ott van még a hó, meg ágak, meg még egy kis hó, sőt az ágak között felsejlik egy arra járó buszmegálló is, ami mondjuk Jackson Pollock számára már biztos elfogadhatatlan lenne.

Viszont a behavazott ágakat meg lehet dolgozni képszerkesztővel, és utána már tényleg nem ábrázol az égvilágon semmit. (De ha mégis felismerhetően ott van rajta a káosz, majd még dolgozom rajta, elvégre az sem lehet ott. - Ahogy az Vonnegut Kékszakáll című könyvében olvasható, ha jól tévedek, már hivatkoztam rá errefelé is. Valamint át, hosszában és tyű!)

Belevaló a fülbe

Délután megtekintettem (bő tizenöt év késéssel) a Leány gyöngy fülbevalóval című filmet, de minek. Ez tipikusan a majdnem giccs (nagyon szakszerűen: belletrisztika) kategóriájú mozgólép, amit Hollywoodban már művészetnek gondolnak, pedig nem az. Csak egy szépen fényképezett, lassú melodráma, közepes színészi játékkal, kiszámítható "fordulatokkal". Egyszer meg lehet nézni, és nem is olyan szörnyű, de másodszorra én már csak büntetésként tudnám értelmezni, meg másfél óra elvesztegetésének. Kiverne tőle a biztosíték.

Viszont mivel nem hollywoodi darab, sokkal többet vártam tőle, de ha szép képeket akarok nézni és egyúttal kerülni a banális történeteket, akkor inkább jöjjön Peter Greenaway, és ha a képzőművészeti tematika is bejön, akkor A rajzoló szerződése.

Viszont zavaró, hogy a filmnek ugyanaz a címe, mint Vermeer híres festményének, úgyhogy én adtam volna neki valami ütősebbet, hogy ne csak Scarlett Johansosn boci tekintetének, meg Colin Firth Jézus-frizurájának kelljen bevonzania a közönséget. Bár nem adtak neki semmi szellemesebbet, de én utólag azért kitaláltam egyet, a remake-hez(vagy a pornóváltozathoz) még elsüthető a Belevaló gyöngyfülű lány, és akkor a zenéje meg egyből lehet Omega.

Megfontolandó még Szemrevaló fülbevalóval is, de erre nincs zenei ötletem. A lényeg hogy a sztoriból ne  legyen 17. századi pornóváltozat, mert arra teljesen alkalmatlan, és kinek hiányzik, hogy a csaj a haját mutogassa ország-világnak. A végén még a bokája is kivillanna,és az már ellátszana a szodomai Gomorráig is.

Félrehallás

Napok óta rendszeresen beleszaladok egy reklámba, ahol a Ralf lenyúzza az internetet című rajzfilmet ajánlgatják nekem, jelzem feleslegesen. De most kiderült, hogy ez a Ralf nem lenyúzza, hanem lezúzza az internetet, ami kétségtelenül jobban hangzik, mert kevésbé horror és közben jaj de nagyon fiatalos, mondhatni kúl. Meg azt is hozzáteszik, hogy már mozikban, szóval a zúzás folyamatban van, ami érdekes, mert én még nem vettem észre, most is itt lógok az internetes világhálón, ami tökre nincs lezúzva. (Ragozzuk még ilyen kontextusokban azt hogy tök, vagy az már nem menő?) Business as usual, mondaná a művelt zimbabwei, aki beszél angolul.

Persze az is lehet, hogy Ralfék már lezúzták a netet, csak nem venni észre, mert nincs jelentős különbség a korábbiakhoz képest,a zúzott és a zúzatlan net egyformán lassú időnként, esetleg csak a rajzfilmes internetet zúzzák le, de én nem a Pixarnál fizetek elő, így nem érzékelem a zúzás ténybeli valóságát.

De ha már ilyen hülye címekkel kerülnek a moziba filmek, nekem is lenn egy hasonló ötletem. Épp tegnap láttam a Kurszk című tengeralattjárós drámát, de nekem már az elején röhögnöm kellett. A moziban ugyanis a jegyszedő automatikusan jó szórakozást kívánt, egy filmre, ahol előre lehet tudni, hogy a főszereplők majdnem mind meghalnak, lassú és fájdalmas módon. Szórakozásnak ez a mű nem jó, filmnek mondjuk eléggé, de a tengerfenéken haldokló túlélők küzdelméről valahogy nem a szórakozás szó jut eszembe.

De a cím azért lehetett volna trendibb, mert így nem biztos hogy mindenkinek megvan, miről is szólhat a fim. Kurszk egyfelől ugyebár egy település, aminek a közelében volt a második világháború legnagyobb tankcsatája, másfelől meg egy orosz atomtengeralattjáró volt, ami 2000-ben, gyakorlatozás közben elsüllyedt, és mindenki meghalt rajta. Vagy benne.

Ez tragikus, de az egy szótagos címből egy húszévesnek már nem igazán esik le, hogy mi is akar ez lenni, ezért a fentebb emlegetett rajzfilm mintájára nekem is lenne egy címötletem: "A tenger lezúzza az alattjárót".

(Mondjuk fedélzeti robbanások le is nyúzzák róla a burkolat egy részét, de a zúzás az ütősebb.)

És ma megint volt egy félrehallásom, amikor egy sitcomban azt mondja a boltos, hogy a gyerekkönyvek ott vannak a fa kisvonat mellett, én azt határozottan fakis vonatnak hallottam. És egy pillanatig el is gondolkodtam rajta, hogy mi a fene lehet az a faki, amivel össze lehet izélni egy kisvonatot. És azért izélni, mert hogy pontosan mit is csinálnak vele az nem volt tiszta, részemről még sohasem fakiztam, amennyire tudom még nem voltam fakis, sőt a fakisságot egy kisvonat esetében sem biztos, hogy felismerném.

De ezt legalább csak félrehallottam, míg mondjuk a faszállító című erdőgazdálkodási jármű(vezető) esetében még erre sincs szükség. Mondhatni a faszállító elég fakisan hangzik, akkor is ha erdei vasút jellegű kisvonat.

Kimenős polip

Miután az előző posztban egy jót értetlenkedtem  egy mekis tévéreklámon, szembe jött egy hír, amit nem bírok kihagyni. Mint a 444 megírta, az oxfordi Somerville College hagyományos, gólyáknak rendezett nyitóvacsoráján nem szolgálnak fel ezentúl polipot előételként, mert  az nem való mindenkinek. Egész pontosan egy (1 darab) hallgató tett panaszt, hogy benne a polipból  készült fogás kényelmetlen érzéseket kelt, úgyhogy inkább hagyják a fenébe az egészet. Mondjuk ez hagyomány volt, de hát minden hagyomány újdonságként indul, miként a hősök egy jelentős részét a maga korában terroristának tekintették és a legtöbb pornófilm is egész ártatlanul indul.

Az mondjuk nem világos, hogy a kolidzs vezetőinek miért nem jutott eszébe, hogy aki nem szereti a polipot annak nem kell megennie, vagy lehetne B-menü is akár. De minek, mikor egyszerűbb ha ezentúl sonkás-sajtos szendvics lesz a hagyományos előétel, persze csak addig, míg egy vegetáriánus panaszt nem tesz, onnantól csak sajtos, egészen az első laktózérzékeny bölcsészig. Ha következetesen halad ezen az úton a Somerville, hamar eljuthatnak odáig, hogy kenyéren és vízen kell átvészelniük a díszvacsorát a résztvevőknek. Feltéve persze ha nincs köztük lisztérzékeny, vagy valaki, aki öt évesen majdnem vízbe fulladt, ezért az említett folyadékot pohárban sem viseli el pánikroham nélkül. És ha a folyamat végére érnek, a nyitóvacsora nem lesz más, mint szmokingban fogyasztott viszki, hímzett damasztszalvétával és első osztályú fogpiszkálóval körítve. Itt meg biztos feláll majd egy antialkoholista hogy tiltakozzon, de őt végre már tényleg lepofozzák, hogy azért mindennek van határa.

Ekkorra azonban a hagyományt már nyugodtan áthelyezhetik a közeli King's Valami, vagy a Valamilyen Hattyú nevű kocsmákba, elvégre egy kis esti viszkizéshez igazán felesleges elővenni az ezüst gyertyatartókat, meg a pincéreket a pincéből.

Az egyetemista kocsmázás amúgy is egy eleve adott, és igen régi hagyomány, a kocsmákban ráadásul olyanokat lehet enni, mint hal krumplival, hamburger vagy szendvics, esetleg valami pite, és ha van is polip, nem erőltetik az emberre. És senki nem érzi magát kínosan attól, hogy nem tudja, miképp is kellene elfogyasztani,csak mert otthon a gyári lakótelepen, a fater nem kergette az asztal körül egy fokhagymás bundában sült polippal. Plusz kihányni is problémamentesebb a kocsmai vécében, mit az egyetemi díszterem perzsaszőnyegére.

Hisz itt igazából attól tojt be bátran az intézményt vezető bárónő (WTF?), hogy a szegényebb sorból jövő diákok nem tudnak mit kezdeni ezzel a gazdagoknak dedikált delikátesszel, úgyhogy egyen mindenki parizeres zsemlét, már ha Oxfordban tudják, mi is az. Ha a polip hagyományosan alap ugyan, de nem bejövős, kimenős lesz az étlapról, csak nehogy a mekiben lássák viszont.

wikitour.io

Nem jövős be

Ha megvan a kettes, alap hogy kimaxolhatjuk a hamburgert műkrumplival, ez nagyon bejövős. Legalább is a bohócos gyorsetető-lánc reklámja szerint, akik nyilván igen nagyon lazának und fiatalosnak gondolják ezt a szöveget, amire harapnak a laza fiatalok, fiatalosan, a közepesnél szarabb kajájukba bele.

A tévéreklámok alapból idegesítőek, valahogy nem látni már olyat, amiben van ötlet, kreativitás, szellemesség, csak az egy kaptafára készülő ócskaságok mennek, az idealizált amerikai családdal, a romkocsmás közgazdász-hipszterekkel meg a szentimentalizmusba lassan belehülyülő, naftalinszagú nagymamákkal és még nagyobb papákkal. (A cuki, enyhén rosszalkodó kisgyerek bármelyik kategóriánál opcionális, néha még a középsőnél is.)

És ezek mellé sorakozik fel a mekdonáldsz (mások által fiatalosnak mondott reklámjuk szerint immár hivatalosan is meki), amely érdekes módon a késő tizen- kora huszonévesekhez akar az ő nyelvükön szólni, kínos eredménnyel. Mert valójában a meki (khm.. ezt nem kéne többször leírnom, kissé fáj) marketingesei azt próbálták kitalálni, hogyan lehetne gügyögni egy húszévesnek, pontosabban hogy mi a gügyögés megfelelője ebben az életkorban.

És arra jutottak, hogy valami lebutított, basic szleng az jó lesz (bejövős, vágod?), ez az a csodás hidratáló, amitől a céges imidzsük letagadhat vagy húsz évet. Pedig a szleng lényege, hogy nyelvileg is lehatárol egy életkori csoportot, szubkultúrát vagy akár hivatásrendet. A fiataloknak, a punkoknak és az orvosoknak is megvan a maguk szlengje, az orvosok magyarul ragozott majdnem latinja még vicces is, ráadásul az ember nem aggódik a zárójelentése olvastán, hisz egy szót sem ért belőle a fejlécen kívül.

És ha a szleng egyik lényegi funkciója a megkülönböztetés, rém hülyén hangzik, ha valaki a csoporton kívülről próbálja használni, és ez által szimpatikus jófejnek látszani, miközben csak kínos lesz tőle az egész kommunikációja, meg fenemód izzadságszagú.

newslinq.com

Bevodka

Olvasom, hogy egy Berlin-Budapest repülőjáraton annyi vodkát nyakalt be egy lengyel utas, hogy rendőrt kellet hívni hozzá. Gondolom nem a levegőbe, mert bár csodálatosan sokoldalúak a magyar rendőrök, repülni még nem tudnak (sőt a katonák se nagyon, miután  főfőnök utazgat a "csapatszállítókkal"), Superman meg biztos az FBI-nak dolgozik. Így aztán csak Lisztferihegyen tudtak szolgálni és védeni, valamint alkalmi addiktológiai konzultációt tartani, mielőtt rehabilitációs céllal megbilincselték a balhés utast.

A reptér szóvivője (aki sokat tud a vodkázásról, hisz jó ideig volt moszkvai tudósító) azt mondta, a pasas a kézipoggyászban vitte fel magával a piát, és aztán abból fogyasztott önkiszolgáló módon. Meg azt is hozzátette, hogy az ilyesmi elég gyakori mostanában, jóformán hetente előfordul.

Ezt iszon nem értem. Mert a kézipoggyászban nem lehet ilyesmit komoly mennyiségben felvinni, adott folyadékból legfeljebb egy decit, zárt csomagolásban, mindegy hogy üdítő, kecsketej, vodka vagy after shave, két felesnyi az, amit a fedélzetre vihet az ember. Annyitól meg nem lehet durván berúgni.

Na most vagy az van,  hogy a derék lengyel utas komplett piperefelszereléssel érkezett, de a sampon, a fogrém, a tusfürdő meg arcszesz helyén is vodka volt, egyrészt mert az fontosabb, másrészt meg bizonyos mennyiség után már úgysincs olyan nagy igény a személyes higiéniára. Ez kiegészíthette még némi reptéri fogyasztással (mondjuk a fél literes vodkából előrelátóan leivott négy decit, hogy felengedjék), ettől ráadásul sokkal m, magabiztosabban csempészte a be a Colgate meg Fa feliratú cuccokat. Már csak azért is, hogy ne a gépen kelljen gyenge sört vennie drágán.

De úgy tűnik kicsit sok lett a vodka, vagy kevés, lényeg hogy nem ütötte ki magát, csak az egresszív részegségig tudott bevodkázni, és biztos a pilótákat sem kínálta meg. Lehet hogy épp ezen bukott el, a kapitány megsértődött, hogy neki nem hoz a stewardess a kézipoggyász-piából, és ráhívta a rendőröket, egy morcosan józan leszállás után.

imgflip.com

Persze nekem is volt olyan ismerősöm, aki három vilmoskörte után mert csak felszállni egy gépre, meg olyan is, aki még akkor sem, tényleg úgy kellett felrángatnom. Oké, én is utálok repülni (nem félek, csak utálok), de én inkább alszom, az olcsóbb és pihentetőbb, bár egy hajnali járat esetén mindenképp egy mosott szar vagyok, a repülőn alvástól sem leszek sokkal használhatóbb, de legalább a reptéri tortúrákat is utálhatom.

A lengyelnek meg úgy kell, minek jön Magyarországra, bár itt is vannak sokan, akik egyre inkább csak vodkával képesek elviselni a Kárpát-medencei realitást. (És megint egy Kádár-kori vicc: "Az értelmiség előtt két út áll. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan..") De ismertek olyan tibeti meg nepáli misztikusok is, akik a bőséges borfogyasztást kombinálják a Himalája hegyei közti bolyongással, és azt remélik, egyszer csak eléri őket a megvilágosodás. Vagy az ájulás és a fagyhalál, de az anyagi világ értelmetlensége okán ez mindegy is, a lényeg, hogy el innen.

Na most, lehet hogy a hőbörgő utas is a megvilágosodást kereste, hisz jól bekarmolt, aztán meg sem állt tíz-tizenegyezer méter magasságig, mivel ő egy modern nyugati ember, ilyen magas hegy meg úgysincs. Csak az ő útja a nirvána helyett a reptéri rendőrőrsre vezetett, de hát senki sem ígérte, hogy a tökéletességhez  vezető út könnyű lesz.

Manners maketh man

Tényleg a fene sem akar már a bayerzsolt nevű főpárttaggal foglalkozni, de az a mai hír, hogy a rá jogerősen kiszabott, és az ex-LMP-s Hadházinak fizetendő 300 ezret ő ötforintosokban fogja leperkálni. Plusz nem hajlandó bocsánatot kérni a sértegetéseiért, holott az ítélet erre is kötelezte.

Bayer elvtárs nyilván azt gondolja, hogy a törvények felett áll, hisz ő a legfőbb főnökkel haverkodik, úgyhogy ha a bíróság elmarasztalja őt, az csak azért lehet, mert a bíró teljesen hülye (szerinte egy másodikos elemista szellemi szintjét sem éri el), vagy rohadt komcsi, de a lényeg az, hogy neki van igaza. Az igazságszolgáltatás ezért csak ne igazságoljon neki, hogy mi a heles azt ő tudja, nála az erkölcsi fölény, a jog és az igazság, mindenki más bekaphatja.

És ugye emlékszünk még a "Ha magyar Magyarországra jössz, be kell tartanod a törvényeinket!" feliratú plakátokra, amiket persze nagyvonalúan mi fizettünk ártunknak és ormányunknak. (Az külön vicces hogy - legalább is papíron - a menekülteknek szánt üzeneteket magyarul írták, de legalább így nem tűnt fel a szíreknek és afgánoknak, hogy bunkó módon le is tegezte őket a propagandaminisztérium.)

Zsótra azonban ez a plakát se vonatkozik, hisz ő nem jött Magyarországra, ő eleve itt volt, pontosabban az ország egy sajátos vetületén, nevezzük az egyszerűség kedvéért Agyarországnak. És bayer elvtárs már régóta játssza sajátos szerepét, miszerint ő egy állatkerti majom, aki a ketrecében nagy királynak képzeli magát, és lenézni a az őt döbbenten bámulókat, hogy micsoda lúzerek, hisz nekik még ilyen szép rácsok sem jutottak. (Kinek mije van, annyit is ér - ismert erdei körökben ez az általános nézet.) Vagy észre sem veszi, hogy ő van a rácsok rossz oldalán.

És mint egy rendes, középsúlyosan frusztrált állatkerti majom, nagy löttyös indulatában, valamint felsőbbrendűsége rendíthetetlen tudatában, a saját szarával dobálja a látogatókat, akiknek így már röhögni sem tudnak, pedig lenne kedvük. Rajta, nem vele!

p.s. Amúgy Hadházy helyében élből felajánlanám a pénzt valami jótékonysági célra, aztán a bayer álldogálhatna hülyén és megalázva a zsák ötforintosával (amit Hadházy kertébe akart behajítani, hogy az szedegesse össze) mondjuk egy nevelőotthon kapujában az adománnyal. Mert talán az árvákat mer nem merné lebaromállatozni, persze nála ezt sosem tudhatjuk.

Britex It!

A tegnapi alsóházi szavazás után már biztosan tudjuk, hogy az Egybesült Királyság március 29-én kilép az EU-ból,  vagy mégsem. És ezt k is ennyire pontosan tudják:mert ugye az  a helyzet hogy a Brüsszellel kiizzadt megállapodást bő kétharmaddal szavazták le a képviselők, miként korábban a megállapodás nélküli kilépést is, így marad az, hogy maradnak, de az meg szembe megy a 2016-os népszavazás eredményével, ami egy demokráciában elég gázos.

Ez egy igazi csapdahelyzet, mint valahol egy kommentben olvastam, Theresa May miniszterelnöknek sikerült a csoda, nő létére tökön lőtte magát. Úgy kell például maradnia az unióban, hogy a népszavazás előtt maga is maradáspárti volt, kormányfőként viszont kötelessége a kinyilvánított népakaratot képviselnie. Skizofrén helyzet lehet, álmában két macska volt és játszott egymással.

A megfejtés talán egy újabb népszavazás lenne, a megváltozott körülményekre hivatkozva, és most jó eséllyel a maradáspártiak kerülnének többségbe.

Amúgy nem is lenne baj ha maradnának a britek (meg az északírek persze, hisz gyakran simán lenagybritanniázzák az Egybesült királyságot, pedig az Nagy-Britannia és Észak-Írország egyesült királysága), és egyébként is egy sziget. Tehát földrajzilag eleve el vannak határolódva az EU többi részétől jól, van saját pénzük, baloldali közlekedésük,  hülye mértékrendszerük (mérföld, hogy más ne mondjak) és nincsenek benne a schengeni övezetben sem. Viszont ha hirtelen nem lesz szabad áramlása a tőkének, a munkaerőnek meg az áruknak, akkor nagyot fognak szívni, mert statisztikák szerint az élelmiszer közel 80%-át importálják, tehát a vámok rendesen betesznek a kajaáraknak, meg nem lennének meg a külföldi munkaerő nélkül sem. Például ha a legendás lengyel vízvezeték-szerelők nagy része elhúzna, akkor egy idő után szó szerint szarban lennének a britek (meg sz északírek), persze nem olyan nagyban, mert ahhoz enni is kellene rendesen, de a kevesebb és drágább élelmiszer ebbe nem segít be.

Szóval ha maradnának az EU-ban, az nem lenne nagy és pláne negatív változás a mostani helyzethez képest, maradhatna a font, a pint, a kretén monarchia, és járhatnának továbbra is az út rossz oldalán, mint eddig. Ha kilépnének akkor is, csak kicsit rosszabb körülmények között tehetnék mindezt, némileg drágábban. (Jut eszembe, megfejtettem, miért vannak a konzervatívok többször hatalmon, mint a munkáspárt. Az egész a baloldali közlekedéssel függ össze, hisz náluk a kormány helye a jobboldalon van.)

Persze mi tudjuk hogy Soros a hibás, titokban már elkezdte felvásárolni a nagybriteket meg az északíreket, egyelőre csak Cornwall meg Yorkshire az övé, de már alkuszik Kentre is a háttérben. Szóval Soros keze már betette a lábát oda is, ha már Brüsszelben az ő kottájából úgy fütyülnek ahogy táncolnak, nyilván ezért nem alkuszik a Zunió.

De a kilépést lehetne úgy is csinálni, hogy mondjuk kilépnek az angolok, esetleg a walesiek, de London marad, miként Skócia is (ezzel a skótoknak rögtön összejönne a függetlenség is, bár utálnák az eurót), Írország meg egyesülhetne végre, mondjuk az 1921-es angol-ír egyezmény centenáriumán, így az északírek is maradnának eusok. Az angolok meg rághatnák a ceruza végét, hogy Skócia-mentes Kis-Britannia zászlaja akkor hogy is nézne ki, mert ugye a Union Jack-ben benne van a skót lobogó is.

Valószínűleg maradna az angol, fehér alapon piros György-kereszt, és mondjuk a jobb felső negyedébe bele lehetne applikálni a walesi zászlót is, ami egy vörös sárkányt ábrázol, amint egy zöld mezőn ácsorogva tétován ideges.

Valahogy így nézne ki:

Oké, kevésbé menő, mint a mostani, de hát Kis-Britannia ne akarjon majd olyan nagyra törni, még így is két foci (meg rögbi, meg krikett) válogatottjuk lehet egyszerre, ami pont egyel több még mindig, mint ami a kevésbé szerencsés történelmi fejlődésű országoknak jutott. A lobogót meg Union Jack helyett hívhatnák úgy, hogy "Inverz Dán Zászló Bónusz Sárkánnyal".

Persze ha Londont elvesztenék, az nagy érvágás lenne, de legalább a Temzementi Szabadállam (korábban London), ha már nem az Egyes Leszállópálya (korábban Anglia, lásd Orwell: 1984) fővárosa, rendelkezhet saját zászlóval, himnusszal, GDP-vel és szervezett bűnözéssel, bár ez utóbbi már így is adott. A himnusz lehetne a London Calling a Clash-től, ha már nem maradhat a God Save the Queen/King, miután a királyi család Windsorba emigrál, elvégre nem akarnak ők pár százezer kelet-európai meg egy rakás muszlim és kínai felett uralkodni, pedig csak ennyi jutna nekik. A zászlón meg az unalmas pajzsok és sárkányok uralta címer helyett lehetne egy focihuligán, amint a Hyde Park egy padján ül, egyik kezében dobozos cider, a másikban meg egy Turner-album, háttérben a Royal Albert Hall, és egy tépett Monty Python-plakát.

De ez csak utópia, hogy a Észak-Britannia és Nagy-Írország nem egyesül királyságban Kis-Britanniával, hogy valójában mi lesz azt csak az isten tudja. Elvégre ő óvja a királynőt is, már ha hallgat a gyakran énekelt frázisokra.

Horogkeresztény

Bayerzsolt kormánypárti főmegmondó, úgy is mint az ötös számú párttagkönyv tulajdonosa, láthatóan nem olvassa a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének épületes nyilatkozatait. Ez önmagában nem lenne baj, kevés unalmasabb és szemforgatóbb dolog van a magukat kereszténynek nevező (keresztény = orbánista, legalább is szerintük) értelmiségiek álszent nyavalygásainál, de ez esetben bayerzsót személyében is igencsak érintett. Mert a KÉSZ legutóbb pont azon sopánkodott, hogy micsoda színvonalra süllyedt a közbeszéd, hogy milyen stílusban értekeznek a politikusokról (márhogy bajszos szar meg geci), bár érdekes, hogy náluk csak az veri ki a biztosítékot, mikor a pártvezérükről s kancellárjukról beszél csúnyán az istenadta nép. Abba már nem gondolnak bele, hogy ennek egyfelől oka van, másfelől meg hogy az általuk is rendszeresen körbenyalt párt prominensei süllyesztették ilyen szintre a diskurzust. De ha Gyurcsányt mondjuk rohadék szarnak nevezik, az nekik nem fáj, hiszen ő az, de ha a Vezért illetik trágár szavakkal a prolik (akik ugye nem felebarátok, hanem egészen barátságtalanok), attól felbaszódik bennük az ideg, izé... felzaklatja mélyen keresztény lelküket.

Ezért lehet, hogy a bayer nem hallgat rájuk, hisz keresztény szemszögből csak a fideszkádéenpét nem szabad sértegetni, a többiek gonosz sorosbérencek a sorosegyetemről, azoknál ez jogos, miként visszamenőleg a szent inkvizícióban is találnak pozitív vonásokat nyilván. A bayernek tehát nem inge, nem is veszi magára. Mert ő láthatóan iszonyúan nagyon keresztény, minden porcikájában, valamint az utolsó leheletéig, bár lehet hogy az utolsó lehelete is egy elhaló bazmeg lesz. De az is egy pedigrésen keresztényi bazmeg.

Így aztán erkölcsi fölénye biztos tudatában, bátran küld el a kurva anyjába bárkit, aki nem azt gondolja a világról, mint amit a Vezér gondoltat vele. Ennek következtében pedig ilyen plogári-konzervatív mondatok hagyják el a száját, a tüntetéseken kemény beszédeket mondó gimnazista lány kapcsán (via  444.hu):

„Ő a mi kis Blankánk, a jövő politikusasszonya, ugye, aki ha gimnazista, akkor maximum 18 éves lehet, és már egy igazi, kretén, barom állat. És még csak 18 éves!”

„No, hát akkor, kedves Blanka! Az a helyzet, hogy te nem hős vagy, hanem egy szerencsétlen, nyomorult, ócska, kis proli. És hogyha így folytatod, akkor belőled nem hős lesz, hanem maradsz egy szerencsétlen, nyomorult, rohadt, kis proli.”

És ilyenkor a bayer fan club tagjai azzal érvelnek, hogy de hát a nevezett csaj is használt trágár szavakat a beszédében. Ezért aztán teljesen legitim lebaromállatozni, már csak a lovagiasság jegyében is, hisz egy öregedő férfi bármikor bókolhat azzal egy gimnazistának, hogy rohadt proli. Pont ezt ajánlják az illemtankönyvek, és ezt diktálja a felebaráti szeretet. Hisz írva van, ha megdobnak kővel, lőj vissza géppisztollyal, illetve ha megütik az egyik orcádat, verd szét a másik orcáját. Illetve csak gondolom, hogy ez lehet az újabb kiadásokban, ha már egy olyan mélykeresztény mint a bayer, ilyen következetesen alkalmazza őszintén megélt vallása alapelveit.

És eme alapelvei mentén sziklaszilárdan osztja a minősítéséket, a valamiért show-nak hívott, nevét viselő műsorában, az ekhó tévén. Hogy ez a minden vasárnapi fröcsögés mitől show, azt nem tudom, elég fura lelki világgal kell rendelkeznie annak, aki ezen jól szórakozik. Mert a műsor lényege, hogy az első részben az ötös számú párttag a fenti idézetek stílusában monologizál (letagadva például a nemfideszesek emberi mivoltát, ők szerinte csak fehérjehalmazok), aztán jön egy fideszes politikus, akivel már kettesben lehet ezt folytatni, némi nettó seggnyalással körítve.de tényleg, van aki szerint ha bayer beszélget egy szíjjártópéterrel, az egy showműsor?

Persze mint a klasszikus vicc tartja, azért rendesek ezek a fazonok, hogy csak ilyen műsorokkal büntetnek. Elvégre közénk is lövethettek volna.

Kreatív halál

Az elmúlt egy hétben megnéztem a Végső állomás című, többek által misztikusnak mondott horror-thriller sorozat öt részét a hatból, a hatodikat talán majd ma este. Az elsőt még láttam sok évvel ezelőtt, de a többi nem érdekelt, hisz mindegyik pontosan ugyanazt a dramaturgiát követi. Van valami különösen véres tömegkatasztrófa, amit egy középiskolából épp kinövő, kertvárosi tini előre lát az ő látomásában, így aztán pár haverral vagy idegennel megússzák, míg sokan meghalnak. Aztán a túlélők is elkezdenek meghalni, nagyjából egyesével, igen változatos halálnemekben, a lényeg hogy fájdalmas legyen, gyors és véres. (Hogy aztán elevenen megsülnek a túlpörgő szoláriumba, átfúrja a fejüket egy karó vagy felszeleteli őket a szögesdrót az már mindegy, ha elég gyomorforgató a látvány. Jut eszembe, fogyókúrás tippnek esem rossz, az ember ha épp nassolni támad kedve, nézzen trancsírozós horrort, máris nem lesz olyan éhes.)

Az egésznek az lenne  lényege, hogy a Halál, szigorúan nagybetűvel, bár nem személy hanem valami céltudatos erő, persze ezen nem filozofálgatnak sokat. Szóval a Halál nem kikerülhető, ha a főszereplőknek a felrobbant repülőn, a tömegkarambolban vagy a széteső hullámvasúton kellett volna meghalniuk, akkor meg is fognak halni, méghozzá abban sorrendben ahogy eredetileg is eltávoztak volna, elvégre ez volt nekik megírva, a sors meg nem matekdolgozat, hogy sokat lehessen csalni.

És mid az öt filmnek, sőt gondolom a hatodiknak is ez a sztorija, a szereplők meghalnak szép sorban, de legalább kreatív módon, miközben próbálják kicselezni a Halált, a sorsot, a karmát vagy a Nagy Manitut. És nézőként egyáltalán nem lehet sajnálni őket, az ember némelyiknél már várja, hogy dögöljön meg végre, fröccsenjen az agyvelővel kevert vér, lehetőleg a többiek arcába.

Mert a Végső állomás filmek (eredetiben: Final Destination) nemigen hagyják hogy azonosuljunk a szereplőkkel, méltán tök ismeretlen színészek, egy kaptafára felhúzott ál-dialógusok, óvodások pálcika-bábjainak szintjén kidolgozott karakterek, egyszóval semmi olyasmi, amitől minimálisan is szurkolnánk nekik.

De valószínűleg pont ez a lényeg, mert így tudunk felhőtlenül szórakozni a válogatott és fájdalmas halálnemeken, enném már csak csak az okozna nagyobb kielégülést, ha látnánk ahogy a forgatókönyvírót és/vagy a rendezőt lapítja ki egy felboruló daruskocsi, hogy csakúgy fröcsög szerteszét a húspép, ami egyébként is visszatérő motívuma eme műveknek.

Hisz aki egy ilyen széria harmadik, negyedik meg ötödik részét is habozás nélkül nekiül nézni, az nyilván a változatos, és látszólagos véletlenek láncolatából kreált elhalálozásokat akarja látni, ezeknek van igazi húzása, a többi csak szükséges töltelék, egyik felnyársalt hullától a következő szétloccsanó koponyáig.

És akármilyen szarok is ezek a filmek (mert fimnek nagyon azok), akármennyire is értékelhetetlenek a szereplők, én remekül mulattam minden epizódon. És persze gondolkodtam, hogy de miért is, eddig azt hittem viszonylag jó ízlésem van, de úgy tűnik, van az a trash (na jó, B meg C-kategóriás darab), ami nekem is jó kikapcsolódás.

És vannak válaszaim is naná, elvégre előző életemben mégis csak értelmiségi voltam, így a felesleges dolgokkal kapcsolatos okoskodás a véremben van. Amíg ki nem ontja egy elszabadult poroltó vagy fék nélküli furgon. Tehát:

- Ezekben a filmekben mindig a sorsszerű véletlenek gyilkolnak, sohasem emberek, azaz úgy jön a fájdalmas vég, hogy nincs gyilkos, akit el kellene, vagy egyáltalán el lehetne kapni. Így lehet a cucc natúr horror, és nem kell a krimiszállal vesződni, és minden véres epizód ellenére nincs benne kegyetlenség. Csak simán durva.

És távoli analógia, de talán passzol: anno Bud Spencer is azt mondta, hogy a filmjei(k) titka az, hogy nagyon nagyokat verekednek, de vér nélkül. Azaz hiába verik gyakorlatilag félholtra a gaz ellent, az nem vérzik, nem hal meg csak viccesen vonyít, később meg elfut. Na a VÁ is valami ilyesmi logikával dolgozik, csak egy szinttel feljebb, leszakadó végtagok vannak és kiontott belek, de a vég mindig gyors, nem kell a hosszú agóniát néznünk, a megpusztuló  karakterrel amúgy sem azonosultunk, és hát nincs benne gonoszság miként nincs tettes sem.

- A karakterek szinte kivétel nélkül elkényeztetett, kisvárosi,legalább középosztálybeli tinédzserek, az amerikai tinifilmek legócskább kliséi szerint összerakva. Vannak az iskolai focicsapat nagyképű, izomagyú, sörvedelő szarzsákjai, a csajok, akiknek minden vágyuk hogy pompomlányok legyenek és lenézhessenek mindenki mást, aki nem pomol a pommal, meg van a főszereplő (jellemzően csaj), aki a kívülálló. Az a típus aki közben persze az iskolaújságnál nyüzsög, meg otthon könyvmolyol. Tényleg az ilyen jenki tinifilmekben az iskola csak arról szól, hogy kiafaszagyerek, ki kivel ül egy asztalnál az ebédlőben és melyik sportcsapatba veszik be, meg hogy ki kivel megy a bálba. És ezek életük legfontosabb problémái (meg esetleg az, hogy apuciék milyen autót vesznek nekik a tizenhetedik születésnapjukra), szegénység, nélkülözés, betegség nem fenyegeti őket, valóban csak azon agyalnak, hogy legyenek menőbbek az iskolafolyosó minitársadalmában. Mert ha nem elég menők, még depisek lesznek, meg emósok.

Na pont ezeket a gyökereket látjuk sokféleképp vérbe fagyni, ami azért nyújt valami szimbolikus elégtételt,miszerint azért ők sem fenékig tejfel. (Ha mégis, akkor épp azon csúsznak el, hogy beleessenek mondjuk a komposztdarálóba.) Vagyis az alkotót trükkje tényleg csak annyi, hogy sablonos és unszimpatikus karaktereket raknak elénk, akiknél egy pillanatig sem érezzük, hogy jajj szegények, de kár értük. Vagy hogy nem ezt érdemelték. Mert de. Mindenki meghal egyszer, vagyis a születésünkkel már kiérdemeltük a halált, de ezeknél a figuráknál legalább van benne szórakoztató-faktor is.

- Így aztán a VÁ minden nyomasztási szándéka ellenére kifejezetten vicces is tud lenni, ráadásul a szereplőket időnként eleve olyan abszurd módon nyírják ki, hogy képtelenség komolyan venni, márpedig a jó horror az, amin röhögni is lehet. Plusz nem is kell rosszat álmodni tőle, miközben örülhetünk, hogy nekünk ehhez képest még mindig milyen jó. Mert bár nincs kertvárosi házunk, autónk, úszómedencénk, de még mindig belélegezzük az oxigént és ki a szén-dioxidot, és még tudunk röhögni a sorban elhulló mamakedvence veszteseken.

nemtonhonnan

McLondon

A McIzé trilógia harmadik része akkor legyen London, elvégre a McDonald's-analógia ide is illik, különös tekintettel a mindenféle utazási irodák pár napos városnéző autodaféire, ahol gyanútlan turistákat rángatnak végig a lehető legtöbb látnivalón, drágán. Merthogy ezek az utak is menüben vannak, az nem úgy megy, hogy Kovácsék még elüldögélnének a Kings's Armsban (ami lehet bárhol, ez egy igen gyakori kocsmanév, én kettőt ismerek, de csak mert nem figyelek oda eléggé), de nem lehet, egy idegenvezetőnek nevezett idegeikre menő sürgeti őket, hogy a délelőttbe még bele kell férnie a a Picccadily Circcus-nek meg a közeli kínai negyednek, hátha van még akciós tornacipő.

Az idegenvezető szerepe amúgy is gyakran annyi, hogy (mint az nevéből is látszik) maga is idegen, így az utas nem érzi magát egyedül az elveszettségben, de jobb esetben ő legalább beszéli a nyelvet, és meg tudja kérdezni, merre van a legközelebbi nyilvános vécé.

saját kép, mint a többi is

Mostanában igazán fapados utakat lehet találni a neten, a utazás fapados repülőjárattal, közlekedés a városban gyalog és tömegközlekedéssel. Képzelem milyen remek lehet, amikor a harmincfős turistacsoport egyszerre próbál felszállni egy zsúfolt metróra délután ötkor, és ez nyilván nem sikerül, a peronon maradó tíz  szerencsétlen meg hülyén néz maga elé, hogy akkor ez most így hogy? Azt még sejtik, épp hol vannak, de hogy miképp jutnak el a célhoz onnan, az helyismeret hiányában inkább urbánus túlélő-túrává változtatja az egészet. (Mondjuk hol is kellene leszállni a melyik metróról ha az ember a British  Museumba akar eljutni? Szerintem a Totttenham Court Road a legegyszerűbb, de ezt a párom vitatja...)

Az idegenführer amúgy csak az idegesítő faktor, a tabletek, GPS-ek, okostelefonok és okoscipőfűzők világában valóban nagyon hülyének kell lenni, hogy az ember eltévedjen, pláne Londonban, ahol tényleg minden ki van írva, mondjuk épp ezért olvasni azért tudni kell hozzá, és nem csak a betűk felismerésének szintjén. De aki így is képes elveszni, az megérett a selejtezésre, mint az egyik Dr. Who epizódban, ahol a kertészeti reality kiesőit komposztálják.

Egyébként sincs értelme a rohanásnak, Londont nem lehet néhány nap alatt megismerni, még megnézni sem, egyszerűen túl sok a látnivaló, túl sok olyan hely van, ami ugyan nem szerepel az útikönyvekben, de megéri oda menni. Ez utóbbiak mostanában főleg filmes helyszínek voltak, de részemőrl el voltam bűvölve Ealing-től is, különös tekintettel a korábbi püspöki rezidenciára és környékére. Vagyis a London McMenü egy alapvetően reménytelen és értelmetlen vállalkozás, ha az embernek eleve csak pár napja van, mert nem tud több időt vagy pénzt szánni rá, akkor vissza kell menni még egyszer-kétszer-kilencszer, mint ezt Petra is megtapasztalta.

Ilyen tömörített programot, fapados kiadásban persze én is ki tudnék találni.:

Első nap: Indulás Ferihegyről fapadossal, extra tízezer forint hiányában csak állóhelyet tudnak biztosítani, kivéve ha az utas elfér a kézipoggyászban. Akkor csak ötezer. A lutoni reptérről stoppolás a Victoria pályaudvar felé, VIP-utasoknak vonatozás a reggeli ingázókkal (remek ismerkedési lehetőség), aztán sok gyaloglás. A Tower és a Tower Bridge megtekintése a Belfast cirkáló mellől, (három az egyben látványosság!), otthonról hozott szendvicsek fogyasztása a Trafalgar téren, esetleg a National Gallery, ha valakit érdekelnek unalmas festmények. (Figyelem, a Monaliza az Párizsban van, azért senki ne nézzen meg mindenféle Rembrandtokat, mert azt keresi!) Utána a Picccadily Circus fényreklámjainak megtekintése, aki tud fotózni Kokakóla-menteset, az esete jutalomsört kap a Bivalyfő Grand Caféban. Séta a Piccadilyn, közben a Ritz lesajnálása, illetve szörnyülködés a Hard Rock Cafe árain. Green park, majd a Buckingham palota őrségváltására tolongó tömeg megtekintése, indokolatlan sértésekkel. (Fontos tudnivaló, hogy a helyiek jellemzően nem beszélnek magyarul, kivéve azt a pár tízezer migránst, aki épp a soros.) Este kocsmázás, kocsmában vagy előtte az utcán, plusz tíz fontért verőemberekkel garantáljuk a benti helyet. Aztán néhány átszállással visszatérés a hotelbe. Ha megtaláljuk, ha nem.

Második nap: Tradicionális angol reggeli a hotelben (zsemle, margarin, tejeskávé, plusz öt fontért kukoricapehely és narancslé is), majd indulás Greenwichbe. Menet közben antikapitalista felhördülés a Canary Wharf felhőkarcolóinál, majd vásárlás az ottani gigaplázában, a wi-fi hiénázás opcionális. Uatzás a DLR-el a Cutty Sark-hoz, a hajónál nosztalgiázás az Onedin családról, majd a közeli nyilvános vécé meglátogatása. Látnivalók: Painted Hall (nagyon puccos, csak erős idegzetűeknek!), Royal Observatory (a nullmeridián fogalmának reménytelen magyarázgatásával), esetleg a tengerészeti múzeum, de nekünk nincs tengerünk, nem vagyunk érintettek. Később az előző este vásárolt akciós szendvics és  langyos sör elfogyasztása alkalmas padokon, ezek hiányában a nyuszi ül a fűben. Ebéd után a helyi piac megtekintése, kézműves termékek, kínai bóvlik és zsebtolvajok mentén, majd feljelentés tevés a kerületi rendőrkapitányág Eltűnt Pénztárcák osztályán.

A belvárosba visszatérés után tömörülés a Covent Gardennél, az utcai mutatványosok zaklatásának elviselésével, majd bosszankodás a lezárt metróállomásnál. Eltévedés után a kínai negyedben lyukadunk ki, ahol fakultatív lehetőség adódik a magyar és angol kínai konyha összehasonlítására, és szusinak gondolt zselés cukor vásárlására. A kinai negyed után megtekintjük a Leicester Square-t. (Az utasok egy része közben elveszik, mert a csoport egyik fele a Leszter helyett Lejcseszter teret veszi célba. Ők főleg azok, akik korábban vorcseszter szószt kértek a kínai étteremben vusztör helyett.) A téren, a színházi jegyirodánál ábrádozás arról, mit néznénk meg, ha nem egy Porsche árába kerülnének a jegyek.

Utána kocsmázás, a frusztráció sörbe fojtásával.

Harmadik nap: Reggeli a hotelben, másnaposság délig, az előző esti kocsmázás kiheverése a közeli parkban, mindegy melyikben, valami park úgyis adódik. Fejfájás közben ismerkedés az angol park-kultúrával, rövidre nyírt fű (elszívni sem lehet), rohangáló kutyák, rohangáló kutyákat üldöző gazdák, agresszív víziszárnyasok  és rámenős mókusok. Ebéd a parkban bolti szendvicsekkel és reggeliről lopott péksüteménnyel, szükség esetén a mókusoktól zsákmányolt rágcsálnivalóval. Ha a Hyde parkban vagyunk, a Royal Albert Hall és az Albert Memorial felé vezető ösvény megtekintése, finom utalással a Natural History, a Victoria & Albert és a Science Museum közelségére. (Öt az egyben nevezetességek!) Ebéd után eltévedés a Hyde parkban, majd megérkezés a Hyde Park Cornerhez, itt van nyilvános vécé, ha még aktuális a park bokrai után. Lelkesítő beszéd arról, hogy fogalmunk sincs merre van a Speaker's Corner, de kit érdekel, azok ott úgyse tudnak magyarul, elvégre nem a Szíriuszról jöttek, csak Kelet-Pakisztánból vagy a még egzotikusabb Yorkshire-ből. Később buszos városnézés az Oxford Street környékén, pontosabban ácsorgás a dugóban a 139-es,, 59-es, 94-es vagy bármelyik arra járó busszal. Vacsora (kocsmázás helyett) a boltban vett hatos csomag cider, és a legközelebbi McDonald's kukájából, a tíz perc után el nem adott, így kidobott hamburgerek segítségével, közben illuminált elmélkedés a környezetvédelem és az újrahasznosítás összefüggéseiről.

Negyedik nap: Az utasokat kirakjuk a Sohóban, aztán mindenki menjen a dolgára, nincs ott semmi látnivaló. Ez az úgynevezett szabadprogram. De akik a "Rabok tovább leszünk!" fakultatív programot választják, azokat elcipeljük a British Museumba múmiásan dobozolt egyiptomiakat nézni (10-12 perc), az Imperial War Museumba plafonról lógó repülőket sasolni (15-20 perc) és a British Library-be, ahol megnézhetik a Magna Carta mindhárom változatának eredetijét (amiből persze egy szót sem értenek) és rácsodálkozhatnak, hogy Scott kapitány milyen rondán írt a naplójába, mielőtt halálra fagyott. Lehet látni eredeti Gutenberg-féle Bibliát is (figyelem, a Bbliát amúgy nem Gutenberg írta!), már ha valaki tudja még, mi is az. (1,5-2 óra, mert az idegenvezetőnek eddig tart átnyálazni a könyvtár bélyeggyűjteményét, a sok hülye könyv helyett. A többieknek addig fakultatív kávézás, ingyen vécéhasználattal.) Délután indulás a lutoni reptérre, előtte rövid megemlékezés a Sohóban és  Notting Hillnél elesett utastársakról, majd csomagjaik felosztása aki kapja marja alapon.  A repülőtéren  a maradék apró elköltése tucatcsokikra és bigben alakú műanyag biszbaszokra, majd jogos felháborodás a másfél órás késé miatt. Lisztferihegyre érkezés után a maradék frusztráció levezetése az elveszett csomagok miatti ordibálással, aztán mindenki mehet, ki merre lát. (Aki már látni sem bír, azt vendégül látja éjszakára a reptéri rendőrőrs. Reggelit nem adnak!)

A csomag ára számottevően borsosan jelentős, de megéri. Fizetés átutalással, kenőpénzzel vagy bírósági végrehajtó segítségével, az odautazás garantált, a visszatérés bizonytalan. Mer' ez egy kaland, szóval beszariaknak nem ajánlott, és csak csomagban érvényes. Na, csak azért!

McVáltó

A haifai művészeti múzeum előtt véres összecsapásokra került sor, mert az aktuális kiállításon látható egy finn művész (Jani Leinonen) McJesus című alkotás, ami egy keresztre feszített Ronald McDonaldot ábrázol. És ezen a helyi keresztények annyira felháborodtak, hogy az intézmény előtt tüntetnek, de enyhén szólva sem Mahatma Gandhi stílusában. Három rendőrt kellett orvosoknak ellátnia, mert feje találták őket kövekkel, valami meg Molotov-koktélt dobott a múzeum épületére. Hiába no, a keresztényi szeretet und megbocsátás nem ismer tréfát, vagy ahogy Hruscsov elvtárs mondta anno, harmadik világháború nem lesz, de lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad! 

Mert hogy a tüntetők szerint a keresztre feszített bohóc az nem ironikus művészi gesztus, nem a fogyasztó társadalom kritikája ( a feszület szintjén kulturális ikonná vált figurával), hanem szimpla vallásgyalázás és mint ilyen káros, felháborító és egyáltalán, tűzre vele.

Na most ez a mentalitás az, ami szerintem nem fér bele egy demokráciába. Nem az illiberálisban, mert olyan nincs, a modern demokrácia alapvetően liberális, ez a lényege. És egy szabad társadalomban bizony szabad vallást gyalázni is, szabad azt visszautasítani, de egy dolgot nem szabad: betiltani. Mert a szólásszabadság határai tágak, mások szabadságának határáig terjednek, és egy múzeumban kiállított műtárgy nem feszegeti senki szabadságának a határait. A helyi keresztények jogosan utálhatják, fel is háborodhatnak rajta, de senkinek nem muszáj megnéznie, a kiállítás tényleg az a műfaj, amit négy fal között csinálnak.

timesofisrael.com

Ennyi erővel felháborodhatnának bármin, ami kívül esik a kereszténység általuk preferált hagyományain, az iszlámon, a buddhizmuson, az ateizmuson (valójában bármilyen izmuson), a fogyasztó társadalmon és mentalitáson (bár a McJézus pont erről szólna), Hollywoodon, a Wall Streeten, a tömegmédián, a pornóiparon vagy a tömegközlekedésen,  mindegyik tele van nagyon keresztényietlen dolgokkal. Minden vallás és világnézet képviselőjének tudomásul kell vennie, hogy nem a középkorban élünk, nyugdíjazták a Szent Inkvizíciót, az emberek nagyobbik része nem azt gondolja a  világról amit ő és eszmetársai. és ez így van jól, mert pont ezért gondolhatja ő is szabadon azt, amit.

A modern művészetnem meg amúgy is lételeme a provokáció, ahogy belemerülünk a napi rutinba, a mókuskerék-világunkba, egyre erősebb gesztusok kellenek ahhoz, hogy felkeltsék a figyelmünket, hogy elgondolkoztassanak. Hogy felrázzanak. (Mint a klasszikus viccben: "- Figyelj, valami nagyot kellene dobni, mit szólnál hozzá, ha beleszarnék a zongorába? - Á, úgysem értenék...")

Mert hát a művészet provokatív darabjait nem feltétlenül érti a közönség, sokan valójban nem is akarják. Egyszerűen csak jó valami ellenségképet kreálni, mert onnantól "a Hit védelmezőiként" tűnhetnek föl, és jó nem reflektálni a saját hitükre, mert ők igazából nem is hitet, hanem dogmákat követnek, nem belső, hanem külső kontroll alatt gyakorolják a vallást. Az ilyenekből lesznek az igazán bigott vallási fanatikusok, akik mennek Molotov-koktélt dobálni. A szeretet vallásának nevében nyilván.

Amúgy ha Haifában végeztek, mehetnének Japánba is, ott például a karácsonyt szeretik félreérteni. mert nekik annyi van meg belőle, hogy Jézus, meg Télapó, és össze is hozzák belőle a keresztre feszített télapót. Bár sokak szerint ez városi legenda, nemrég láttam pár képet japán kirakatokról, ahol tényleg ez volt látható:

markbellis.blogspot.com

Vagy mit szólnának például ehhez, különös tekintettel az első képre, amely nyilván a papi pedofíliára utal, nem is burkoltan.

civishir.hu

McMeleg

A Füredi csomópont még mindig nem teljes értékű része a Mátrixnak, miközben hol -15, hol meg +10 fokokat jósolnak, itt mindig ugyanaz az 1-3 fok celziuszol. Ha minden előrejelzés szerint borús-ködös idő várható, felénk hét ágra süt a nap, ha pedig napos időt jósolnak, akkor is.

És közben a radiátor vagy majdnem hideg hideg, vagy tojást lehet sütni rajta, a globális felmelegedés lokálisan már megvan, a nappaliban örök nyár uralkodik, ha kimegyek az utcára, csodálkozom is hogy tényleg tél van.

Elméletem szerint ez a féktelen fűtés a rövidnadrág-gyártók háttérhatalmi összeesküvésének eredménye, el akarják sózni a blekfrájdéj után is a nyakukon maradt készleteket, ha már az emberek annyira szűklátókörűek, hogy blekfrájdéjkor főleg csak okostévét vesznek meg kávéfőzőt. Vagy simán csak elkezdtek atomot hasítani a kazánházban, és úgy belejöttek, hogy azóta sem tudnak leállni vele. Én meg nem tudom leállítani, távfűtés van, és valahol a város egy másik pontján van az a gomb, amivel lejjebb lehetne tekerni. Én ezt menüben kapom, mint a mekiben a sült krumplit a burger mellé, amit viszont nem eszek. (Csupasz sült krumpliért viszont nem megyek el odáig.)

De ha a rövidnadrág lobbi van a háttérben, akkor velem csúnyán rácsesztek, van két rövidnadrágom, az egyik mindig mosásban. a másik rajtam, és ritmusosan cserélem. Túlélésre rendezkedtem be, nem a divat, hanem a praktikum számít, plusz a harmadik rövidnadrágom nem találom. Az nyilván az aranytartalék, ami csak akkor kerül majd elő, ha A-kategóriás vészhelyzet lesz, mondjuk a mosógép komposztálja a soros koszos darabot.

Ám addig is elég két nadrág váltógazdasága, és a világot átszövő Bermuda-összeesküvés örüljön, hogy nem fűszoknyában járok itthon, bár lehet hogy azt is ők intézték el, hogy télen ne juthasson az ember értékelhető minőségű fűhöz. Pedig nem is arra kellene, hogy elszívjam.