Ellenség a fejünkben

Kövér parlamenti házmester és bajusztulajdonos olyat szólt a kormánytévében az Ötös Párttagkönyvnek, hogy az ellenzék az önkormányzati választásokat igazából egy fasza kis polgárháború kirobbantására használná fel. de nem ám ilyen kulturált európai módon, hogy Molotov-koktélozás, utcakő-dobálás meg a könnygáznak inhalálása, hanem mint a vietnami vietkongok, ők is őserdei gerillaharcra  rendezkednének be. Hogy hirtelen honnan szereznének be egy  komplett őserdőt gerilláskodásuk céljaira, azt kövér elvtárs nem fejtette ki, deleglább elfeledkezett arról is, hogy azt a háborút ott a Vietkong nyerte a jenkikkel szemben . Vagy lehet hogy eszébe jutott, csak nem említette, elvégre feléjük a félelmek, szorongások kezelésének egyik bevett módja az elfojtás, innetől pedig érthetővé válik kövér apó elmeállapotának aggasztó volta is. (A másik módszer a projekció, azaz hogy amitől félnek vagy amit szeretnének megtenni, csak nem merik bevállalni, azt rákenik az ellenfeleikre. Ami túinvan haszonnal jár, hisz saját tehermentesítésük mellet a másikat is démonizálhatják, ellenfélből ellenség lesz, és már nem is kell vele vitatkozni, csak irtani mint a szúnyogokat, you know.)

Ez egyébként egy remek kis technika, hogy ugyanis a nekünk nem tetszőket megvádoljuk mindenféle aljassággal, majd kikérjük magunknak, hogy az ilyenek egyáltalán, meg most akkor ezek hogy, illetve hova lesz a quo vadis? Hiszen mi, mint a lelkekbe látók, pontosan tudjuk, miféle aljas dolgokat gondol és tervez a gaz ellen, és jogunk, sőt kötelességünk erre felhívni az istenadta nép (belső levelezésben: agyatlan birkák) figyelmét.

Mondjuk szerintem a szomszédom egy sötét bunkó, aki legszívesebben falhoz állítaná a balkezeseket (nyilván látens balkezes, csak tagadásban van), és esténként a lakása magányában ártatlan zöldségeket baszik. Hisz abból, ahogy rám néz a lépcsőházban, megalapozottan következtethetek erre, sőt még azt is látom, hogy mikor viszi le a szemetet, a műanyag zacskója tele van karfioltorzsával meg brutálisan csonkolt cukkinik száraival.(Avagy a vén kecske is megnyalná a káposztát, nem is bízzuk rá!) És a zacskót bal kézzel fogja! Véletlen?

Tehát én joggal gondolom róla hogy egy perverz und közveszélyes vegetofil ragadozó, aki ráadásul antibalkézista, kutya kötelességem mindezt kiplakátolni a kaputelefon mellé, valamint a környékbeli boltok bejáratához. Hisz az mégsem lehet, hogy egy ilyen állat nemcsak hogy szabadon garázdálkodhat, de ráadásul még titokban is. És komolyan gondolkodom azon, hogy ráhívom a rendőröket, egy házkutatás biztos érdekes dolgokat hozna felszínre, szerintem a konyhai fiókjai tele vannak késekkel, és gyanús hogy van kalapácsa meg csípőfogója is, belegondolni is borzalmas mi mindenre használhatja ezeket a  középkori kínzóeszközöket.

Oké, nyilván azzal védekezne, hogy csak főzéshez kellenek a kések meg a bárdok, a szerszámok meg természetesek, hisz egyébként villanyszerelő. Vagyis: képes villamosszéket is építeni! Ugye az a gyanús ami gyanús, ami meg nem, az még inkább. És persze az is furcsa, hogy mindig gyalog jár, esetleg néha busszal, nyilván nem tud autót vagy biciklit vezetni, csak áramot, mert ezt gyakorolja sokat, hogy aztán rossz célokra használja a képességét.

Tehát ha jól gondoljuk, hogy mit gondol a másik az ő velejéig romlottságában, de a másik nem gondolja, hogy mi azt gondoljuk hogy tudjuk ő mit gondol, akkor majd jól elárulja, miszerint leleplezi magát, a népi birkák meg felbégethetnek, hogy ezt azért nem gondolták volna róla.

A politikai kommunikációban ezt karaktergyilkosságnak hívják, vagy legalább is annak szándékaként írják le  amit kövér házelnök művel, a lélektanászok a pszichopátiás személyiséget fedezhetik fel az ország házmesterének eszmefuttatásai mögött, a Csöcsös Presszó törzsközönsége szerint meg simán csak faszságokat beszél.

Szent föld

Az aktuálisan zajló választás kampány egyik legviccesebb híre tűnt fel az Indexen, amiből megtudhattuk hogy egy fideszkádéenpés parlamenti képviselő átadott egy földutat, sőt fel is szenteltette! (A hírben amúgy fideszes képviselőt írnak, de nyilvánvaló hogy kádéenpé nevű párt nincs, az csak egy név, hogy legyen egy maréknyi ember, akikkel az orbáni értelemben vett semjénzsolt is "elnökúr kérlekalássan"-nak szólíttathatja magát.)

Igen, értjük hogy kampányban minél több dolgot kell átadni, megnyitni, vagy legalább alapkőletenni, mert nemzetiszínű szalagok szétollózása nélkül a jelöltek és támogatók még a végén kénytelenek lennének a programjukról, terveikről, a közjóval kapcsolatos gondolataikról beszélni, ami nehéz. Mert hát kellene program  a szokásos ostoba közhelyeket túl ("Több pénzt a családoknak! Különösen az enyémnek"), de sosem volt, miként nem van és nem is várható.

De ha nincs átadni való játszótér, tornaterem, bicikliút vagy legalább egy félig kész nyilvános vécé, akkor megfelel bármi, legyen az húsz méternyi autópálya, egy rozsdamentes behajtani tilos tábla vagy akár egy földút. Amit aztán át is adtak rendesen, bár azt nem tudni, miről szólt az avatóbeszéd és voltak-e rossz ízlésű néptáncosnak öltöztetett kiscsajok, vagy egyéb biodíszlet a baráti sajtó fotósainak kedvért.

És hát fel is szentelték. De most komolyan, mennyire kelll valláskárosultnak lennnei annak a papnak, aki odaáll egy ennyire kamu, és mindenek felett röhejes eseményre egy kampányoló félagyú mellé, hogy a porba szakralizálja a földutat, és hát saját magát. Plusz az intézményt amit képvisel, meg az általa hirdetett tanításokat, hisz egy földút-szentelésből valahogy nem az isteni igazság sugárzik, hanem a feudális szervilizmus, de hát az egyházaknak régi rutinjuk van abban, hogyan kell hajbókolni az aktuális döbrögik előtt.  (A római kaotikusoknál meg amúgy is feudalizmus van még mindig, csak a klérus első éjszakához való joga hiányzik. Mondjuk a lehetősége az nem.)

Ráadásul ha a földutat szentelt vízzel hintik meg, abból nem egy jobb földút lesz, csak szentelt sár, már bocsánat. Pedig gondolom a pap bácsi is inkább a Szentföldre vágyna, de neki most csak ennyi jut. A sárral meg remekül lehet dobálózni, bár ha szentelt, akkor már nem illendő.

Úgyhogy végső soron egyszerűbb lenne, ha az ilyen szenteléseket is áttolnák a virtuális térbe, ha már úgyis minden oda tart, így a fideszkádéenpés képviselők meg a velük szövetséges egyházi alkalmazottak intézhetnék online a megélhetési avatásaikat. Mondjuk átadhatnák a képviselő úr fészbuk profilját, a titkárnője bikinis fotójával együtt, az egyház meg lájkolná, ez lenne az amolyan felszentelés. Hát, kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mi narancsunk! És azt is át lehet adni, bár szentelés az itt érthető módon nincs:

Sorozatgyilkos

Nem, tényleg nem szeretem a sorozatokat. Úgy általában nem, mert a fenének van kedve még egy függőséghez, márpedig a mostanában elharapódzott sorozatok pont erre játszanak. A nyomozós,  szuperhősös, misztikus izék, az egy kaptafára készített, röhögőgépes szitkomok tényleg csak arra jók, hogy az ember addig se csináljon valami értelmeset. A képernyő előtt remekül lehet zombulni, valamint életünket (főleg a szabadidőnket, és benne társas kapcsolatainkat) az aktuálisan kedvenc huszonhét sorozatunk évadjaihoz igazítani.

És tényleg, új szavakat is tanulunk a sorozatdömping okán, vagy legalább is új értelmezéseket, az 'évad' már csak néhány őslény számára színházi kifejezés, és az évadokat nem tervezik, hanem 'berendelik' a stúdiók meg a netflixált producerek. Hogy aztán a showrunnerek majd jól kitalálják a megaszondásokat meg az évad végi cliffhangereket, persze csak ha az executive-eknek is bejött a pilot.

Ám az angoloskodó nyelhasználaton túl nem sokat mutatnak ezek a sorozatok. Ugyanazokat a popkulturális kliséket hasznosítják újra (meg újra, meg újra), sikeres mozifilmeket váltanak aprópénzre, persze csak átvitt értelemben, mert a cél a kibaszott sok pénz, és ha mégsem jön be, majd nem rendelik az új évadot. Be.

De egy nyomzós-helyszínelős valami az majdnem olyan unalmas mint a Kalambó bármelyik része, irritáló mint Derrick szeme alatt a táskák és röhejes mint Dévid Hasszelhof frizurája bármikor.

A szitkomokon néha ugyan lehet röhögni, de ki franc akarja ugyanazt a pár díszletbelsőt bámulni éveken át, ugyanazokkal a figurákkal, akik ugyan elsőre viccesek, de hamar eljön az a pont amikor az ember egy seldonkúper vagy egy récsöl arcával törölné fel a sarki presszó vécéjének padlóját. elvégre a túltolt poénkodás nem humoros, attl csak simán felbaszódik bennün az ideg. Azaz ha nem akarunk holmi szitkomtól idegállapotba kerülni, ezeket a végtelenített humorkodásokat csak ritkán és kis adagban, esetleg részegen/betépve fogyasszuk, úgy talán nem támad kedvünk nehéz tárgyakat vágni a tévéhez.

A szuperhősös szarok meg kurvára nem érdekelnek, ezek csak nagyon szimpla mesék (egyszerűk az egyszerűeknek), amik tizenkét éven felülieknek nem ajánlottak, én meg ugye huszonkét évesen hagytam abba végleg a személyiségfejlődést. Szóval nekem a szupermen (vándörvumen), betmen, hálk meg a vasember és hasonlók nem imponálnak, szánalmasan ostobának találom őket és a gügyögősen világmegmentő történeteiket.

Persze lehetne jó sorozatokat is készíteni, mindenkit érintő, mindennapi helyzeteinket buddhista sztoicizmussal fedolgozó szériákat. Én például biztos odakapcsolnék a Sajtok című drámasorozatra, ahol tíz-tizenkét részen át szemlélhetnénk, hogy három magányos sajt (Mr. Edami, Ms. Brie és Ömlesztett Haver) hogyan kuksol mozdulatlanul valamint naphosszat egy elromlott hűtőben, kimondatlanul is azon versenyezve, hogy melyikük romlik meg először, és meddig hazudhatják azt maguknak, hogy ők most még csak tovább érnek.

Egy ilyen sajtverseny nem kényszerítené a folytonosan a képernyő elé a nézőt, elég néha belenézni, hogy mondjuk Ms. Brie-n nemes-e még a penész, vagy már szakállasra zöldült. Így aztán sorozatnézés közben számtalan egyéb dolgot csinálhatunk, főzhetünk spagettit, írhatuk blogot, kiporszívózhatunk, sőt levihetjük a kutyát kakálni (ezt nem kevés eufemizmussal sétáltatásnak hívják, de mindenki tudja, végső soron mire is megy ki a dolog, illetve mi jön ki belőle), nem maradunk  le semmilyen váratlan fordulatról. Én amúgy is háttértévézni szeretek, ehhez meg ideális lenne, majdnem mint az egykori Duna tévé egykori akváriuma, vagy aza húzás, mikor egy (talán) amerikai csatorna, amelyik karácsony este pár órán át egy kandallót mutatott, meg benne a tüzet lobogni, némi zenei aláfestéssel. Ez nekem is tetszene, bár azt hiszem nálunk nem jött ki dévédén, pedig maga a háttértévézés non plusz ultrája, hogy oda ne rohanjak.

De ezeket a mostani sorozatokat kerülöm ha lehet, néha jöhet egy kis Doctor Who, és asszem megnézem majd a New Pope címűt, ha már a Young Pope - Az ifjú Pápa jó volt, és szerncsére csak kevés részből, ami igen fogyasztóbarát megközelítés.
De nem fogok ilyen sokévados, sorozatgyártott vackokat 'lemaratonozni' csak hogy megint bevethessek egy új hülye szót. Vagy szavat? Nem mindig megy az újbeszél...

Pandapandúrok

A berlini állatkertben született két óriáspanda, akik ehhez képest elég kicsik, a helyett hogy kihalnának rendesen, ahogy az évtizedekig kinézett. De az állatkertekben néha azért még szaporodnak, hisz nincs az a hülye állatkert, ami egy ekkora cukiságfaktorú fajt szívesen hagyna kihalni, hacsak nem előzőleg gondosan megkínzott mókusok nyers agyvelejével táplálkoznának, de akkor ugye már nem is lennének cukik, a bamba tekintet ehhez önmagában kevés.

ugyszeretlek/majdmegeszlek (blikk.hu)

Még nem lehet tudni hogy fogják hívni a leginkább lyukból kiöntött, ijedt ürgékre emlékeztető pandabocsokat, még nem jött meg a Kínai Kommunista Párt direktívája. Az van ugyanis, hogy a kínai állam (állampárt) már egy ideje a sajátjának nyilvánította a világ összes pandáját, hisz azok csak náluk őshonosak, a világ legtöbb állatkertjébe is ők kölcsönzték a mutogatható pandákat, úgyhogy szerződésben rögzített joguk belepofázni az szaporulat elnevezésébe. Ami kár, mert a németeknél már alulról jövő kezdeményezésként fel is merült a két lehetséges név, miszerint Hong és Kong.  tekintettel az ázsiai világpolitikai helyzetre melyet India és Pakisztán szokásosan feszült viszonya, a thai király hivatalos szeretője és a japán használtbugyi automaták mellett most épp a hongkongi tüntetések, és az azokra adott kínai reakciók formálnak. De ezt a kínai elvtársak nyilván nem fogják hagyni. Hisz ha már nem ők  világ csendőrei (ez a cím még mindig a jenkiké), legalább a pandák terén legyen övék valami bolygószerte érvényesíthető monopólium, hogy ők rúghassák tökön azokat, akik nem úgy pandáznak, ahogy szerintük pandázni kell, sőt érdemes.

Pedig remek lenne ha a később majd ürgéből pandásodó díszállatok a Hong és a Kong neveket viselnék, utóbbi ugyan eredetileg valami mutáns óriásgorilla volt több hollywoodi dokumentumfilmben, de a pandabébi később még lehetne II. King Kong. Különösen mert valami uralkodói vérvonalat csak jelezhetne a neve, ezt mi itt, e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban igen jól tudjuk, gondoljunk csak a honfoglaló vezérekre. Miszerint Ond-Kong-Előd-Álmos. (Előd egyébként nem is álmos, hisz résen kell lennie, mert a háttérben már felkészül nagy riválisa Tashuba Töhötöm, vezér és köztiszteletnek örvendő szekszuális ragadozó.)

Ha tehát az esetleges Kong panda neve okán rokona lehetne a New York-ot legyakó gorillakirálynak meg a magyar vezírek egyhetedének, de gondolom épp ez nem tetszik majd a pekingi Központi Pandelnevező Hivatal osztályvezető értekezletének, hisz ők még mindig népi demokráciának gondolják magukat, amiből annyi igaz, hogy ők egy nép, sőt igazából több nép, az ujgurok például mesélhetnének...

Ha az újszülött pandáknak mázlijuk lesz, akkor csak valami olyan béna nevez kapnak, mint Szerencsés Virágszirom vagy Mennyeien Illatos Fing (röviden: Fing), de ha nem, akkor Pofáraesés A Lenini Úton, esetleg Tankokkal A Népi Békéért.

Persze ha csirkék lennének (iszonyúan cuki, halmozottan veszélyeztetett nagy barom fik), akkor adódna a Gung és Bao megoldás, pláne ha a vonatkozó madarak kicit cípőszek.

De pandákra nincs gaztronómiai megoldás, gondolom egy pandának eleve bambuszíze lenne, de ha az ember arra vágyik, egyen közvetlenül bambuszrügyet, az egyszerűbb. (Sőt mindenki, ki szereti mondjuk a marhasztéket, menjen legelni, elvégre a marha is csak fűből van, meg fingásból, elvégre mineni az amit megeszik. Meg amit kiereszt.)

Szerintem egyébként legye a nevük simán csak Frédi és Béni, de ha lányok, akkor Frédina és Béna. Vagy ne...

Zene, szöveg, asszoc.

Ma is valami podcastet hallgattam a buszon, és eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti beszélgetés, ami réges-rég történt egy messzi-messzi gyárban. Földrajzilag messzi, nem a Lionel nevű focista értelmében, ez a gyár olyan nagyon messzi van, hogy túl van a Kaposvár áthúzva táblán is, azaz már nem a helyi lokalitás csak majdnem, mondhatni agglomeráció. Szóval ott is épp valami hangoskönyvet vagy ilyesmit hallgattam munka közben (pontosabban épp dolgoztam Thomas Mann A kiválasztott című regénye hallgatása közben), mikor jött egy kolléga, aki jól láthatóan régóta nem agyra gyúrt már, inkább testzsír százalékra. És azt kérdezete, hogy:

- Milyen zenét hallgatol? (sic!)

- Nem zenét, hangoskönyvet - válaszoltam, amivel viszont csak összezavarni sikerült.

-Dehát a könyvet olvasni kell...

- Ezt  speciel hallgatni, ha már valami színészféle volt szíves felolvasni nekünk, ez egyfajta előfőzött, előemésztett, olyan csepűrágott változat, ami jó, ha az embernek épp nincs lehetősége olvasni, ám unatkozna.

- Ja, ja, de melyik zenekar akkor? Ilyen danubiuszrádjós? - a csepűrágás szóba hozása nyilván kissé összezavarta.

- Nem ez tényleg egy regény felolvasva, ezért hívják hangoskönyvnek - ami a kamionsofőrök legjobb barátja a nem cukormentes kóla meg az akciós csipsz mellett, tettem volna még hozzá, de inkább nem. Pedi jól ismerem a témát, magam többször is bejártam már fél Európát kamionnal, mióta letöltöttem a vonatkozó szimulátort. Holnap este például Glasgow-ból viszek rizst Milánóba, hát lassan már értem miért is nem szeretem az olaszos rizottókat, én a helyükben nem Skóciából szereznék be ilyesmit.

De szokás szerint megint messzire asszociáltam magam (pedig már eleve a Kaposvár áthúzva táblán túlról indultam), pedig csak azt akartam megjegyezni, hogy az emberek többsége (na jó, az általam személyesen ismert ember közül gyakorlatilag mindenki) csak zenét fogyaszt a füléből kilógó dróton keresztül, én meg mindent csak azt nem. Verbális típus vagyok, ha hagynak sokat tudok beszélni, és enyhén grafomán vagyok, amik jól jöttek még boldogult tanárúr koromban, de nagyon feleslegesek egyébként. Mert például egy gyárban túl sokan vannak, akik a fácsére is azt írják a végzettségükhöz, hog Az Élet Iskolája, pont így nagybetűvel, és sajnos sokaknak ez a munkahelye is. (Ami azt jelenti főleg, hogy sokat szívatták gyerekként, de most már ő szívat, pont mint a hülye középiskolai gólyatáborokban, ahol a végzősök azt mondják, hogy minket csesztettek elsősként, de ma már végre mi csesztetünk, hisz ez a világ rendje, valamint az ultima ratio, bármi is legyen az.)

De mindegy is, lényeg hogy megyek keresni valami jó podcastet, mert holnap is munka (aztán három nap szünet), de lehet hogy valami hangoskönyvet is töltök. Le.

És leszek majd sokkal kevésbé csapongó is, de most igen nagyon fáradt vagyok, péntek tizenharmadika történt ma velem, a karácsony meg kurva messze van, nem mintha várnám.

Always Look on the Dark Side of Life

Ma Petra áthozta három cédén a régi fényképeimet, London, tengerpart, mindenféle kirándulások témakörben, mert ezek egy jelentős része az előző két laptopon maradt. De szerencsére ő mindent gondosan archivál (nem úgy mint én), úgyhogy most nyakig ülök a nyolc-tiz, sőt tizenévvel ezelőtti képekben, amiken van egy csomó rég nem látott ismerős/barát, meg egy csomó ismerős/barátságos hely, csak hogy lássam, aktuálisan épp nagyon szar az éltem. Nem panaszképpen mondom, ez sima ténymegállapítás. De biztos lesz majd jobb, mondaná valami motivációs pöcsfej, de én maradok inkább hurrápesszimista, mert ahhoz képest, már minden apróságnak tudok örülni.

Lám, máris felfedeztem a pesszimizmus pozitív oldalát, avagy számíts a legrosszabbra és onnantól kicsit örülhetsz, hogy csak elég rossz az aktuális bármi. Ne várd a holnapot vagy a jövő hetet, és sikerként élheted meg hog mégis eljön, várd meg míg tényleg nagyon éhes leszel, és gasztonómia csúcsánk fog tűnni a margarinos kifli.

Már korábban is írtam, hogy én egy passzív optimista vagyok (azvaz bízom benne, hogy majd minden jól alakul, vagy legalább alakul valahogy), de ez néha átfordul aktív pesszimizmusba. Ilyenkor már nem várok semmit a holnaptól, pontosabban csak valami szörnyűt, de minimum félelmeteset, és hogy ne ezzel foglalkozzak nagy világfájdalmamban, elkezdek csinálni valamit, aminek semmi köze a konkrét aggódnivalóimhoz. Takarítok, pakolok, filmeket és könyveket fogyasztok két pofára, sőt leviszem a szemetet, napjában akár kétszer is! És ha ez is megvolt, elkezdek szemét után kutatni, hogy nagy megelégedéssel  dobjak ki egy csomó valóban felesleges lomot, plusz azzal a kellemes érzéssel, hogy az üres flakonok, a lyukas zoknik és a repedt poharak a szemetesben végzik, én meg nem, tehát nem kérdéses ki lesz végül a nap győztese. Amit meg nem dobok ki azt rendszerezem, tanulja csak meg az a sok tárgy hogy ki a főnök. Aki a győztes, ugyebár.

Megpihenve pedig akut nosztalgiázásba kezdek, ehhez van szükségem a régi fényképekre, meg hogy lássam, hova akarok még visszamenni a kivel. ki tudja, a végén még az is előfordulhat, hogy megint lesznek céljaim az életben, már azon kívül, hogy a világ mint olyan hagyjon békén.

És a rég nem látott képek között is van bőven a sötét oldalról, meg egy idillikus, majdnem napos panoráma, maga az igazi turista-közhely, de úgy tűnik, már tizenöt éve is bírtam a sötétedés utáni hangulatokat. Pedig ritkán néztem magamba.

Kifordított beálltvány

Nemrég levélben felhívtam egy barátomat hogy rosszabbulást kívánjak neki, mert már percek óta küzd az egészségével, semmilyen terápia elutasítása sem segít neki, egyszerűen nem tud megbetegedni. Pedig igen is szeretne, mert ha betegség van minden van, a pénz meg csak beszél, betegnek lenni viszont nehéz dolog, nem sikerülhet mindenkinek, a többségnek egyszerűen nem telik egy rendes fertőzésre sem.  A múl télen - egész pontosan tavaly júliusban - volt egy jó időszaka, amikor végre összejött neki egy hasnyálmirigy-gyulladás, de sajnos a fájdalmak sem tartanak örökké, még akkor sem ha csilis lefolyótisztítóval készíti az ember a tejbegrízt.

Betegnek lenni valódi luxus, csak az igazán tehetősek engedhetik meg maguknak, a többiek meg kénytelenek egészségesnek maradni míg meg nem halnak, és C-vitaminnal meg teljes kiőrlésű répalével mérgezni magukat két kocogás között. Akinek viszont sok a pénze, az ágyban fetrenghet naphosszat, miközben tök drága csövek állnak ki belőle, meg külön személyzet figyeli a pulzusát meg a vérnyomását, nagyon menő műszerek kijelzőin.

Szóval alapvető probléma társadalmunkban, hogy a betegségek egyenlőtlenül oszlanak el, nem engedheti magának mindenki a neki tetsző kórt, én például szívesen lennék Tourette-szindrómás, de azt sem tudom hol lehet kapni. Picsába...izé bocsánat, fasz!

És jellemző, hogy nálunk korábban még volt külön egészségügyi minisztérium is, szerencsére azóta már nincs. Nem kell itt állami milliárdokból nyomatni a hülye egészségpropagandát. Mondjuk engem nem zavar, ha valaki egészséges, magam is ismerek egészséges embereket, csak ne reklámozzák ezt a a nyílt utcán, legyenek egészségesek otthon a négy fal között, az nem zavarja meg a betegségtudatos polgárokat hangos önsajnálatukban. Nem kell mindig azon görcsölnünk, hogy ezek az "egészségesek" milyen jól érzik magukat és mennyire egyensúlyba vannak.

Mert valljuk be őszintén, a homeosztázis elve nem egy jó dolog, az nem visz előre sehová, hisz az oda- vagy visszafejlődéshez elengedhetetlen a homeolabilitás. Ezt már tudta egyik fontos ősünk, a homo habilis is. Nomen est omen mondhatni, csak akkor még nem tudták helyesen leírni azt hogy labilis.

Szóval véget kell már vetni ennek a hamis. álságos, a néplélektől teljesen idegen egészség-kultusznak, hisz évezrednyi szenvedés után mi is megérdemeljük már a nekünk járó betegségeket, ne csak a gazdagok kiváltsága legyen az intenzív osztály meg a hatalmas park közepén omladozó elmegyógyintézet. Csináljunk elmegyógyintézetet az egész országból, az omladozás már úgyis adott, küzdjünk az alanyi jogon járó vakbél-gyulladásért, a napi vérvételért és a jó seggű ápolószemélyzetért.

Letölthető, mobilos influenzát mindenkinek!

Követeljük a rosszullét jólétét!

Ma még senkik vagyunk, de holnapra rosszul leszünk!

nyultam.com

Lehetkelkis (a 'hogy' csak volt)

Nos az úgy kezdődött, hogy egyszer régen, valamikor a huszadik század vége felé egy rövid ideig magyar szakos is voltam, később aztán már nem. Mert a nyelvészeti meg irodalmi tanszékekkel csak annyi bajom volt, hogy nagyon nem bírtam azokat, akik ott tanítottak, meg azt sem ahogy. Úgyhogy magyartanár helyett végül szociológussá züllöttem, de azóta azért lettek ennél nagyobb hibáim is. Viszont mikor doktorira jártam (levelező-megalázó tagozaton, mint szinte mindenki), úgy fél év után jöttem rá, hogy az a program amiben én vagyok, az a nyelvtudományi doktori iskolához tartozik, tehát ha a dolgok valami furcsa együttállása miatt mégis befejeztem volna a disszertációmat, akkor nyelvtudományból lettem volna péhádé, legalább is papíron.

És ilyen előzmények után már joggal érezhetem magam okleveles hobbinyelvésznek, pláne mivel oklevelet is bármikor tudok nyomtatni magamnak, pontosabban tudnék, ha lenne nyomtatóm.

Mindez azért érdekes, mert ma is már sokadszor bántotta a fülemet valami ostoba reklám. Biztos ostoba volt, mert fogalmam sincs mi a fenét reklámoztak vele, nekem csak annyi maradt meg, hogy valami gyerek rajzol meg talán szaladgál, és közben egy anyukahangú szinkronszínész ilyeneket mond (nagyjából), hogy "egy nehéz nap azt jelenti, lehet kell kis segítség". És nekem ez a lehetkelkis (kiejtve tényleg így, egy levegővel, egy l-el) karcolja az agykérgem, mert egyszerűen nem passzol a nyelvérzékemmel. Számomra ez valahogy így lenne helyes: "lehet, hogy kell egy kis segítség".

De egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a formula szép lassan kikopik a nyelvünkből. Sőt, igazából már ki is kopott, legalább is a mindennapi nyelvhasználatból, még pár év, és az általam helyesnek vélt fenti megoldás rettenetesen archaikusnak fog hatni, és a tinédzserek majd jól kiröhögnek érte, meg érdekeseket mondanak rám, főleg negatív értelemben. Amit aztán vagy értek, vagy főleg nem, mert már a mai tiniszlenget is csak úgy tudom dekódolni, hogy rendszeresen és elég sok filmes fórumot olvasgatok, ahol erősen jelen van a sok húsz alatti zsigeri filmkritikus. (Írni mondjuk nem írok ezekbe a topikokba, mert egyrészt eleve nem írok sehová kommentet, másrészt meg úgy vagyok a szlengjükkel mint az olasz nyelvvel, hogy érteni még csak-csak, de beszélni vagy írni azt semmiképp.)

Na persze az, hogy a nyelv változik az természetes, ez esetben is normális dolog ez a fajta rövidülés, ráadásul a nincs is olyan, hogy helyes nyelvhasználat. (Valólyában a hejesirás is kitsit felssleges, de gondolom arra azért kell szükség, mer lyogszabájokhoz meg közleménjekhez kell valami standardizálott sztenderd irásmód, hogy 1 értelmü legyen.) A nyelv az pont az és olyan ahogy használják, ahogy az emberek széles körben és spontán beszélnek,nem lehet normatív módon előírni, mi és hogyan kell mondanunk.

A nyelv a sein és nem a sollen kategóriájába tartozik (asszem egy időben túl sok német filozófust ovastam pár hete is), nem lehet megmondani hogy milyen egyen, csak azt hogy milyen, milyenné alakítja épp / az istenadta nép. Hisz a nyevet mindig a beszélők közössége hozza létre és működteti, az a helyes, ahogy az emberek beszélnek, és akkor működik ha megértik egymást. (Ha megvan az esélye, hogy a szükséges mértékben megértsék egymást.) És ez a megértés lehet talán az egyetlen normatív kritérium vele szemben, a többi már csak ízlés kérdése.

Szóval semmi bajom nincs a lehetkellkis segítséggel, hisz normális, hogy változik a nyelv. egyszerűen csak nem szeretem, nem az én nyelvi ízlésem.Nem lettem nyelvtannáci, igényem sem lenne rá, szimplán arról van szó, hogy magabiztosan középkorúvá öregedtem, de annyira, hogy már csak a bolti nénik szólítanak fiatalembernek.

És most, hogy röviden ám teljesen feleslegesen okoskodva felfedeztem a spanyol viaszt, megyek és főzök egy teát. Ilyen hűvös időben lehet jól fog esni. (Brrrr...)

Lökött örökösök

A hétvégén nagyot ment a hír a neten (na jó, az általam főleg olvasott portálokon), miszerint a nyíregyházi színházban pár órával a kezdés előtt lefújták Molnár Ferenc Delila című darabjának kőszínházi bemutatóját. (A jelző azért fontos, mert eltte volt már belőle szabadtéri előadás.) És történt mindez azért, mert  Molnár örökösei nem hajlandóak hozzájárulni semmilyen, nem teljesen szöveghű előadáshoz, ez meg a Mohácsi testvérek munkája volt, akik pont nem arról híresek, hogy mereven ragaszkodnának az eredeti szöveghez. És nem mellesleg épp ettől kurva jó, amit csinálnak.

De a hülye örökösöket mindez nem érdekli, nekik annyi számít, hogy a nagyfater/dédfater (tudja fene) szövegébe holmi rendezők, dramaturgok meg jöttment színészek ne piszkáljanak bele, mert a Nagy Művész szövege szent és sérthetetlen, az kérem kőbe van vésve. Pedig nem, mi kőbe van vésve az mondjuk a tízparancsolat, az a szöveg amiben nem lehet belenyúlni az bármely vallás szent könyve, de kommentelni például azokat is lehet, sokszor a főszöveggel egy kötetben, és nincs rá dokumentált eset hogy szerző-jogtulajdonos például halálra sújtotta volna a  bibliamagyarázókat vagy a Bhagavad-Gita kommentátorait. De szent Pál, Mohamed vagy Sukadeva Goswami örökösei sem reklamáltak.

És hát Molnár Ferenc (nem Karamel) műve a művészet kategóriájába tartozik, és legalább is a nyugati kultúrában a művészet a szabadságterepe, minimum  reneszánsz óta, azaz nem összekeverendő a dogmatikával. (A darabot kortárs mód úraértelemzebetek nem kell félnetek jó esz ha mindenki egyetért én nem ellenzem - avagy: a kortárs színház igen is reflektál, ezért nem az van rá kiírva, hogy "panoptikum".) És a lökött örökösöknek is fel kellene fogniuk, hogy nem ők a szerző, a jogdíjakhoz joguk van, csörögjön csak az ő bankszámlájukon a pénz, de az autonóm műalkotásnak számító színielőadás tartalmába azért már akarjanak beleszólni. Ne gondolják azt, hogy pusztán azért mert egy felmenőjük egyszer régen írt remek dolgokat, nekik itt a mában mérnökként, fogtechnikusként, gázóra-leolvasóként vagy bármiként is, joguk van beleszólni egy most születő műalkotás tartalmába, és végső soron sorsába.

Mert az alapvetően marhaság, hogy az örökösök előre látni akarják a leendő előadás szövegkönyvét (és ellenőrizni, hogy az az utolsó vesszőhibáig szöveghű-e), hisz a színházban nagyon sokszor épp a próbafolyamat során alakul ki a bemutatóra kerülő változat, úgyhogy eleve lehetetlen előre jóvá hagyatni bárkivel. Mg hát ez végső soron cenzúra, ami köztudomásúan rossz, és ha kérhetnénk, nem egy ügyvédi irodában vagy valami helyiérdekű közjegyző előtt dőljön már el, hogy mi kerülhet egy színház színpadára.

A szerző halála után hetven évig jár a jogdíj az örökösöknek, ez rendben is van, de ne járjon már ezzel automatikusan belepofázási jog is. Hisz mint az angolszász liberalizmus klasszikusa John stuart Mill írta, a szabad társadalom lényege az, hogy az egyének szabadsága, mindig más egyének szabadságának határáig terjed, azaz mindent szabad, amivel nem sértjük mások hasonló szabadságát. Vagyis az örökösöknek meg lehet a véleménye az előadásról, ennek hangot is adhatnak nyilvánosan, sőt ha súlyosnak ítélik sérelmeiket, perre is mehetnek, de hogy minden indoklás nélkül ("hát mer' csak!") tapossanak bele két lábbal a színháziak művészi szabadságába, az nagyon nincs rendben.

Molnár Ferenc egyébként 1952-ben halt meg, úgyhogy három év múlva már nyudodtan tapicskolhatnak önnön kisszerűségükben, senkit nem kell majd hogy érdekeljen. (Mint ahogy a Bartók-örökösökkel sem kell már senkinek megvívnia 2015 óta.)

p.s. És Írom mindezt az International Literacy Day alkalmából, ami ma van. A 'literacy' amúgy írástudást jelent, illetve írni-olvasni tudást (a kettő azért jó esetben együtt jár), meg általánosabban műveltséget. Ami ugye általában is remek dolog, csak nem mindig és mindenhol egyformán népszerű.

Doctor.Hu

Sic Transit Gloria Mundi - mondja a művelt latin, vagyis így múlik el Gloria Mundi, ő biztosan egy dél-amerikai tévésztár, akit vicces módon Világ Dicsőségének neveztek el a szülei, míg el nem múlt. És ez az agyonkoptatott, gimnazista-latin mondás azért jutott eszembe, mert elővettem a Dr. Who DVD-diszdobozaim, hogy akkor most nézek egy kis ilyet, és az epizódok fele nem is volt ismerős, mikor a kis füzetkéket nézegettem. (Ez is miféle gügyögés már megint, hogy füzetke, meg nézeget, de tényleg nem túl nagyok, és kevés bennük a szöveg, az olvasgatnivaló, csak hogy kicsinyítőképzőben maradjak.)

Különösen a speciális epizódokkal voltam gondban, a négyből csak egy sztoriját bírtam felidézni, úgyhogy holnap megnézem a többit, bár az nehéz úgy mert nyomkodni kell a lejátszó távirányítóját, és előtte le kell tennem a laptopot, meg holnap Forma-1 is lesz, valamint 2 és 3, de tényleg. Azért majd bepréselem (ebédet úgysem kell főznöm) hisz nekem a Dr. Who munkaköri kötelesség, ha már erről a sorozatról neveztem el a blogomat.

De tényleg érdekes, mennyire ki tud kopni az ember életéből az, amivel nem sokat foglalkozik, ez esetben is az volt, hogy láttam sorakozni a  DVD-dobozokat a polcon, egy másik olcon egy halom DW-s könyvet, velem szemben egy asztali TARDIS, mellette Chris Eccleston (a kilencedik Doktor, ha valaki nem tudná) nekem dedikált fotója, az íróasztal alatt (amin nem írok, a teknős akváriuma van rajta) meg egy távirányítós Dalek, amelyik viccesen tudja azt kiabálni hogy Exterminate!, ha van benne elem. Ha nincs akkor csak nem viccesen tud nem kiabálni.

ez van nekem dedikálva (metro.co.uk)

És ha már így körbe vagyok véve kedvenc sorozatom emblematikus darabjaival, ha minden nap ezeket látom, ezek között létezem, akkor nézni már minek is? Vagy olvasni?

Aztán most egyszer csak kiderült, hogy az  ilyesmi nem szívódik fel  bőrön át, a dévédék dobozának rendszeres megtekintése nem pótolja azok tartalmának képernyő által elkövetett megtekintését, arra bizony időt kell szánni, ha már felmerül az emberben, hogy milyen jó is volt anno ezeket nézni.

És bár a speciális epizódokat holnapra ütemeztem be, azért ma is néztem egy-két nem speciálisat, a repülő furgonnal dugóban ragadó macskákkal, a gyerekekkel, akiknek az arcára nőtt a gázmaszk London bombázása idején, meg a Canary Wharf-i csatát, ahol a dalekek meg a cyberman-ek gyakják le egymást, rivális-inváziós alapon. (Most majdnem azt írtam hogy cybermenek, de az ugye dupla többes szám lenne, valami olyan leiterjakab, mint a bacon szalonna vagy a Beatlesek.)

És Londonban sejj van számos utca, a galaxisban még több, sokfelé lehet utazni az időben, ennek megfelelően a bedobozolt első négy évadból is egy csomó mindent újra kell még néznem, nem is beszélve arról, hogy az akkori két doktor után már volt kettő másik, jelenleg meg a harmadikat koptatják, aki ráadásul nő. Ő a tizenharmadik doktor, a tizennegyedik meg lehetne mondjuk egy transznemű fekete lányanya, az a mosómedve a Galaxis őrzőiből vagy a kék szín egy különösen intelligens árnyalata, csak megfelelő prizmába kell vetíteni a forgatáson.

De előbb a kilencedik és a tizedik doki, meg az útitárs csajok, akiknek valahogy mindig jól áll ha a világ megmentésében kell segédkezniük.

Őket most jól újranézem. Bárcsak a munkával vagy a párkapcsolattal is ilyen egyszerű lenne minden. 

Sakkolózás

"A kedvező politikai" légkör miatt Budapesten rendezhetik a 2024-es sakkolimpiát - olvasom, és  nem is értem, miért nem önt el a feltétlen lelkesedés és a mindent legyűrő várakozás. Nyilván mert szarul sakkozok, ami persze normális, hisz igen ritkán szoktam, nem is nagyon , van kivel meg furcsálltam mindig is, hogy az sakk az hivatalosan is sport. Mint gyakorlott nemsportoló, mindig is azt gondoltam, hogy a sport az olyan, hogy futni/úszni kell benne vagy ugrálni, közben lehet labdákkal is csinálni valamit, esetleg dobálni, lapátolni, kerülgetni, csapkodni dolgokat vagy dolgokkal, de a lényeg, hogy alapvetően az ember saját képességein és felkészültségén múlik, hogy mi is lesz az eredmény.

Na ja, jobban belegondolva, akkor a sakk tényleg sport, mert szemben mondjuk a pókerral vagy az ultival, nincs benne szerencsefaktor. Akkor viszont az motor- meg autóversenyek biztos nem sportok, mert ott a versenyző lehet iszonyúan nagyon jó, ócska járgánnyal nem fog nyerni, az eredmény egy jelentős része egyszerűen nem rajta múlik. (És ha ezt tovább gondoljuk, akkor az élsport nagyobbik része sem sport, mert rettenetesen nagyok a különbségek az egyes versenyzők felkészülési körülményei között. Hisz nagyon nem mindegy, hogy valaki egy full extrás edzőteremben, uszodában vagy hasonlóban készül fel, külön orvosi stáb felügyeli az állapotát, és a világ túlfeléről is megrendelik a dietetikusa által javasolt marinált avokádót,  vagy mindez nincs, és a reménybeli bajnok marmonkannákkal súlyzózik majd a temetőt futja körbe edzés gyanánt, hogy aztán parizeres zsemlét ebédeljen.)

De vissza a sakkra, amit legalább tényleg lehet egy mosókonyhában is gyakorolni, edzőpartner kérdése az egész, de ha van interháló, az se gond. A gond az, hogy ha Magyarország rendezheti majd az a bizonyos limpiát, ami ugyan nem o- hanem sakk, de a lopásfaktor gondolom ugyanolyan nagy lenne.ben

Mert ha 2024-ben itt lesz majd a nagy verseny, akkor a következőkre lehet számítani:

• A kormányfő kinevez egy Sakkolimpiaügyi Miniszterelnöki Megbízottat államtitkári rangban, havi hárommillás fizetéssel.neki persze lesz majd egy szolid, harminc-negyven fő stábja, létrehoz egy Solimpia 2024 Nonprofit Kft-t, hogy azon keresztül adja ki a munkákat, és üzemeltesse az irodákat meg a néhány hivatali autót.
• Weblapot, logót és arculatot valamint főcímdalt azt külsős cégektől rendelnek, hogy pontosan kiktől, azt persze majd Propaganda Antal rogánügyi miniszter mondja meg, csak előbb konzultál rokonaival, üzletfeleivel és szomszédaival.gel.
• Rendeletileg nemzetstratégiailag kiemelt jelentőségűnek nyilvánítják az eseményt, így közbeszerzés nélkül bízhatják meg valmlyik magángéppel rendelkező haver építőipari cégét a Nemzeti Sakkcsarnok (esetleg Sakkaréna) felépítésével, 40-50 milliárdos tervezett, és nagyjából háromszor annyi tényleges költség. Az aréna jellegű csarnok mondjuk 15 ezer nézőt lesz képes befogadni, lesznek benne nagy kivetítők, pár tucat közvetítőállás, VIP-páholy jacuzzival és speciális garnélahűtővel, herendi porcelán győzelmi dobogó, ahonnan a bajnokok locsolhatják majd a pezsgőt, valamint szabályozott hőmérsékletű és páratartalmú öltözők a versenyzőknek. A verseny előtti bemelegítést külön edzőcsarnokban, életnagyságú bábuknak beöltöztetett közmunkásokkal végezhetik, ahol kamerás drónok segítik az állás jobb áttekintését.
• A biztonság érdekében a szurkolói csoportokat külön szektorokba terelik, elkerülendő a tömegverekedést, hisz köztudott, hogy a sakkszurkolók igen vérmes egy népség (jelentős részük nevezhető inkább sakkhuligánnak, sakkultrának), egy-egy váratlan rosálás nyomán könnyen elszabadulhatak az indulatok. A megfelelő biztonsági cég kiválasztása nem lesz gond, addig lesz még választás is,  a leghatékonyabban bevethető kopaszok maja a kampánygyűléseken küzdhetnek meg egymásal a megbízásért. Pár tízmillióból biztos kijön az egész, vagy nem.

Szóval az a tapasztalat, hogy ha ártunk és ormányunk valami nemzetközi sporteseményt rendez, arra eleve többet akar költeni, mint bárki más (a kínaiakat meg az oroszokat leszámítva), aztán ezt a tervezett költségvetést lépi túl annyival, mint ide a Hold. Az meg nekünk annyira hiányzik mint Gázszerelő Lőrincnek még egy luxusjacht, szóval jó is az,  meglennénk nélküle.

A képeket a444.hu linkelt "cikkének" kommentszekciójából csórtam.

Sírhant SC

Azt olvastam az imént minap, hogy a Fiumei úti temetőben futóköröket jelöl ki a Nemzethy Öröksshég Inthézete. Amiben első blikkre nekem az a hír, hogy van ilyen intézet, nyilván égető szükség is van rá, elvégre mivé lenne a nemzet az örökség intézése nélkül. Meg ugye nekik köszönhető, hogy nemsoká legálisan lehet kocogni a temetőben, ahol legalább jó a levegő, csend van és a helyiek se nem basszogassák az embert egészségmegőrzés közben. Hacsak félre nem értik a hulla-hopp kifejezést, de pont ennek elkerülése érdekében én nem engedném be a nagy színes műanyag karikákat a temetőbe, izé, sírkertbe.

És tényleg, a temető meg a sírkert az ugye nem ugyanaz? (Nem, ne legyen!) Vagyis halmaz-részhalmaz viszonyban állnak, miszerint minden sírkert temető, de nem minden temető sírkert, amolyan bogár-rovar módon. Én ezt úgy képzelem, hogy vannak az olyan temetők, mint itt a közelünkben is, amelyekben egymástól harminc centire vannak a sírok, tehát semmi kert- vagy parkjellege nincs, a sírok közötti porból meg csak gaz nő, és vannak a szerencsésebb egyedfejlődésű helyek, amik igazából parkok nagy fákkal, sétautakkal, és közben még emberi maradványokat is rendszeresen ásnak el ott.

Gondolom hogy marhaság, de nekem tetszik ez a temető-sírkert megkülönböztetés, ami ráadásul újabb rendszertani kérdést vet fel. Mert minek számít mondjuk sok templom, például a Westminster-apátság vagy a Szent Pál katedrális, ahol például Nelson admirális, Wellington hercege, Charles Dickens, meg mindenféle számokkal jelölt keresztnevű királyok vannak eltemetve? Lent a kriptában, de néha fent az utcaszinten is, sokszor a padlóba süllyesztve, hogy kényelmesen lehessen sétálni rajtuk...

Nos a templomok, azok talán külön kategóriát képeznek, legalább is amíg ben növi őket dzsungel, viszont remek példái annak, mi mindent lehet megtenni egy temetkezési helyen a nélkül, hogy rögtön kegyeletsértés miatt vinnének a Szent Inkvizíció elé. Mert tuti, hogy sokan fognak majd tiltakozni, hogy micsoda barbár dolog egy sírkertben sportoli, még annál is rosszabb, mint mikor valaki ketchupot tesz a bolognai szószba vagy sprite-tal issza a fehérbort, pedig nem is. A ketchupos bolognai az sokkal rosszabb, szerencsére ilyet sírkertben vagy temetőben nem szolgálnak fel. Altemplomokban sem, ott általában azért minőségi a kaja. 

Mert már itt is megemlékeztem róla, hogy épp a fentebb említett Szent Pál katedrálisban találkoztam először olyan kriptával, ahol melegkonyha is üzemelt, de ez azóta már több templomnál is megvolt, a St. Martin kriptája (naná, Londonban) például kifejezetten népszerű reggelizőhely. Meg jó a shopjuk is.

És hát ehhez képest semmiség néhány futó a Fiumei úton, legalább példát mutatnak a sok lustálkodónak, akik csak fekszenek ott. Addig nem lesz gond, míg be nem engedik a terepbringásokat, a gördeszkásokat vagy a rallycrosst és nem lesznek ott éjszakánként illegális gyorsulási versenyek. ("Hol sírjaink domborulnak/ Unokáink bevadulnak") Elvégre a St. Martin-ban is csak kamarazenei meg kóruskoncertek vannak, de a Rammstein még nem lép föl náluk. (Az csak egy - szintén már emlegetett - félrehallás volt évekkel ezelőtt, aztán kiderült hogy vasárnap nem rámstájn hanem láncstájm koncert esedékes...)

Lebensraum mit sörökkel

Egyre bánatosabban száll a por a Fekvehányás utcában, a környékbeli ebek a póráz végén lévő nénik ellenére is kóbor kutyának érzik magukat, a kisbolt előtt is már csak megszokásból ordibálnak egymással a Lajosok. Közeledik az önkormányzati választás, de az őket nem érdekli, azt szeretnék ha valaki más kormányozna, ők meg foglalkozhatnának tovább az akciós dobozos sörökkel. A helyi képviselő amúgy is csak egy kövér nő a plakátokról, a polgármester meg egy nagy fekete autó, illetve egy nyugdíjas postás külsejű fazon az ingyenes újság össze számának borítóján.

Az utcabeliek élettere amúgy sem a város, csak a lakótelep, illetve annak is csak egy bizonyos szelete. Ahol tényleg minden megvan, két garázsbolt, egy játszótér, egy farhátbolt, sőt az akciórádiuszukon (kétszáz méteren) belül van még két kocsma is, a sarki meg a hosszúkás. Az egyikben iható a sör, a másikban meg olcsó a fröccs, és hát kinek is kellene ennél nagyobb választék? És van gyógyszertár is, bár amit Lajosék szednek azt inkább a kocsmában kapni, meg egy saroknyira van az adóhivatal is, bár ez utóbbi nem sokat számít, ahhoz adót is kellene fizetni, hogy nekik ott dolguk legyen. Dolguk adódjon...

Plusz a kocsma a társas- és magánélet elsődleges helyszíne, a pult előtt barátságok köttetnek, szerelmek szökkenek szárba, de a becsületsértési és válóperekhez is innen lehet tanúkat importálni. Mikor az egyik Lajos épp válófélben volt (később aztán egészen elvált), két másik Lajos és egy indokolatlan Béla valotta a bíróság előtt, hogy Lajosné tényleg minősíthetetlen hangon beszélt Lajos sörfogyasztási szokásairól, sőt arra is célzásokat tett, hogy szívesen megütné pofon. Lajos erre megjegyezte hogy ő igazi dzsentlemen, ő nem ütne vissza, elvégre egy kifinomult ember az ilyenkor rúg, aztán bátran elszalad. Ki is mondták a válást mindkét fél hibájából úgy, hogy a harmadik felet meg sem hallgatták. Mert ugye a Lajos, az titokban, valamint minden kedden és csütörtökön dugta Ordenáré Arankát, de ez tényleg titok volt, így csak a hosszúkás kocsma harminc-negyven törzsvendége tudott róla, de ők nem szóltak senkinek. Egyrészt mert többen pályáztak még a szerdai és pénteki alkalmakra, másrészt meg Aranka hüvelygomba elleni gázsprét hordott a táskájában, és nem félt használni.

De a válás az igazából ritka esemény a környéken, a legtöbb pár csendes beletörődéssel és a felszín alatt izzó gyűlölettel él egymás mellett huszonéve már, hisz ugye ott a gyerek, meg egyikük sem tudna hova költözni a másfél szobából. A gyerek egyébként az vagy Lali, aki egy diszkóban bedobóember (gyanútlan sétálókat lökdös be, és kényszerít kötelező fogyasztásra), vagy Lejlácska, aki influenszer akar lenni az instagrammon, de amíg megtanulja leírni ezeket a szavakat, vegán mosogatónak tanul.

Itt az emberek nagy része úgy csinál, mintha önzetlenségből lenne diplomája, de valójában a Szarokrád Elek Tudatipari Szakiskolába jártak csak, érzelmi zsarolás szakra. Ez a másik titka sok rossz házasságnak, meg az hogy a feszültségeket nem késeléssel, hanem fröccsel vezetik le, elvégre ha valaki nyolcadik emeleti úriembernek született, az ne legyen erőszakos, érje be a teliszájas trágársággal, mint egy igazi lord.

Meg hát tényleg hova is lehetne menni innen? Állítólag a városnak van egy naposabb oldala is, szép nagy házakkal, amik előtt béemvék parkolnak, de az ottaniak is csak pont úgy utálják egymást, ahhoz meg felesleges a béemvé, azt húsz éves Suzukival is lehet csinálni. Ráadásul a helyi nemrózsa de domb felé pont a tizenhármas busz megy a lakótelepről, arra meg egy rendesen képzett babonás telepi fel nem száll, pláne mert bármikor jöhet egy fekete macska is. Akkor már inkább a jól bevált rutin szerinti dugás-veszekedés- sörözés háromszög, elvégre a komfortzóna az nem habostorta, de legalább jól be- és lelakott már.

Mugli csillagok

Nem szeretem a herripottert. Nem olvastam, nem láttam, egy grammnyit sem érdekelt soha, és hát ezért nem szeretem, hisz nehéz azt, mit nem is ismerek. És ráadásul nem ismerem azt, ami nem érdekel, nekem ebből a globális őrületből pont elég volt annyi, amennyi amúgy átszűrődik a médián, az ismerősökön meg úgy általában a popkultúrán. Ez alapján elég jól be tudom lőni, hogy számomra ez a herripotter csak egy gyermeteg mese, tizenhat éven felülieknek nem ajánlott. Én a sci-fit szeretem, azt a tudományos fantasztikumot, ahol tényleg van tudomány is, és nem hülyegyerekek kántálnak röhejes varázsigéket két seprűn lovaglás között. Az ilyen varázslós, boszorkányos, legkisebb királyfis meséket már zsenge gyerekként is gyűlöltem, legalább annyira mint a hercegnős-királylányos, rózsaszín pillecukros hányadékokat.

Ráadásul a herripotterben ott a nettó nácizmus, azon belül is a fajelmélet. Mert valaki vagy születése okán varázsló, és akkor leszarhatja a muglikat, vagy nem az, és akkor le van aszarva. Már ha a varázslók egyáltalán foglalkoznak a nem varázslókkal egy leszarás erejéig is, hisz az ő világuk nemigen érintkezik  miénkkel, gondolom nem véletlenül. Mert a sok hülye mugli még rájönnek, hogy ezek ott Roxfortban a potenciális új SS, és tiltakozni kezdenének a varázsló-háttérhatalom ellen. Jönne először a Mugli Pride Day, kamionokról dübörgő technóval, aztán összetűzések a rendőrséggel és a kerti törpének öltözött vén mágikusokkal, majd egy kiadós polgárháborúval koronáznák meg az über- és untermenschek konfliktusát, várható kimenetellel. (Eleinte várható kimenetellel, mert hát ugye Dávid és Góliát, Leonidasz meg Dobó István nem csak megannyi név a naptárban.)

Hisz nem arról van szó, hogy ha elég sokat gyakorolsz elég szorgalmasan, akkor majd lehet belőled varázsló, mert hát ez is csak egy szakma, hanem erre kérem születni kell. Legyen a véredben elég midiklorián (ja nem, az egy másik mese, csak azt szeretem), és onnantól felsőbbrendű vagy, akármekkora seggfejnek lát a környezeted, akármekkora seggfej vagy is valójában.

Úgyhogy nekem semmi gondom nem lenne azzal, a hírrel, hogy egy amerikai katolikus iskola könyvtárából kitiltották a herripotterköteteket, ha nem lenne hozzá olyan indoklás, melynek hülyeség-faktora a Holdig ér. Mert eme csodás, kortárs klasszikusokat azért kellett levenni a polcról, mert az iskola ördögűző papja(!) szerint  a középfajú meseregényben igen is valóságos varázsigék vannak, és ez nagyon veszélyes! Ebből kiindulva joggal felvethetjük, hogy az írónő biztos sátánista, szabadkőműves vagy csak szimplán gonosz, illetve ezek tetszőleges kombinációja. Ezért aztán direkt igazi, működőképes varázsigéket írt bele a műegészbe, hogy az eredendően ártatlan és felettébb gyanútlan gyerekeket ilyen ravasz módon csábítsa át a sötét oldalra.

Hogy az ördögűző atya honnan tudja, hogy ezek a varázslatok tényleg működnek az érdekes kérdés. Lehet hogy kipróbálta őket, és az egyikkel mondjuk gyíkká változtatta a kémiatanárt (de azóta már elmúlt), esetleg egyik este sokat evett a varázssütiből és aztán álmába megsúgta neki valamelyik kiejthetetlen nevű arkangyal, aki ezek szerint szintén olvasta a regényeket.

De mindegy is hogyan jött rá, a lényeg, hogy végre meg lehet óvni a katolikus iskolásokat az őket fenyegető veszélytől, inentől már csak a közkönyytárakból, a könyvesboltokból meg az internetről kellen kiirtani a herripottert. a legegyszerűbb talán az lenne, ha bezárnánk ezeket a helyeket, és akkor csak a katolikus iskolai könyvtárak maradnának, meg esetleg az internet, de csak ha előtte megveszi az egyház, és minden weblapnak át kell mennie a katoliko-dogmatikus auditáláson.

Dicséretes a gyerekvédő buzgalom, de tényleg, még szerencse hogy például fegyvert meg drogot minden sötétebb sarkon szabadon lehet venni arrafelé, elvégre az mégsem járja, hogy túl jó és mértéken felül tiszta legyen a világunk. Elvégre - mint az előző posztban is jeleztem - még várjuk az apokalipszis lovasait, őket nem lehet csak úgy nyugdíjba küldeni, meg ugye a pap bácsinak is hagyni kellene néhány ördögöt, hogy legyen mit űznie az iskolában.

A vég kezdetének vége

A megváltás a múlt héten elmaradt, de legalább megvilágosodásom volt kétszer is, bár azóta elmúlt. Tanulság, hogy a fűszeres zöldségragu sok erős paprikával elsősorban epegörcsöt okoz és csak másodsorban megvilágosodást, bár lehet hogy így is megéri.

A világ amúgy is rohan a végítéletbe, a bolygónk lassan megszabadul az ember nevű fertőzéstől,  ideje lenne már legalább egy részmunkaidős betanított megváltónak, mire jön az apokalipszis négy lovasa, mert azok aztán nem szaroznak. De megfelelő szakember hiányában már egy apró kalipszis is hazavág minket csúnyán, úgyhogy ideje lenne a megváltó megkeresésének (angolul saviorspotting, hátha nem beszél magyarul, bár Jézus kolléga magyar volt mint tudjuk), mind emberileg, mind szakmailag.

Nekem a minap gyanús lett egy fazon a buszmegállóban, hogy hátha ő az, de hiába vertem, csak nem vallotta be. Viszont csúnya dolgokat mondott az Úrra, gondolom álcázás gyanánt, de engem nem tudott megvezetni, túl szakállas volt a mezítláb szandáljában. És ezzel jól el is tud vegyülni, mert például én is szakállas voltam aznap, és nem húztam zoknit  szandálhoz. És hát lehet, hogy csak Kalipszis Apó érkezésekor fedi fel magát (ami jogos, elvégre a görög apokalüpszisz feltárást, kinyilvánítást, felfedést jelent), és akkor rendez majd valami akciófilmes leszámolást nagy robbanásokkal, és lészen fogaknak hullatása és könnyeknek csikorgatása, de csak akkor. Addig meg hiába pofozom fel a megállóban, csak odatartja a másik arcát (azt hogy orcáját, büntetőjogi felelősségem okán én le nem írom), lehet hogy jobb lett volna megdobni kővel, mert a kenyerem az igazán fogytán van már.

De hogy mikor lesz az apokalipszissel kombinált bűnbocsánat-váltás, azt nem tudom, pedig nekem már sürgős lenne, zuhanórepülésben vagyok már egy ideje, de most aztán már tényleg közel a becsapódás. És előtte jó lenne megmenekülni, hisz nincs pénzem űrhajót venni, maradnom kell a Föld glóbusztekéjén, ahol a globális klímaváltozás ugye, meg a dínók is milyen hatékonyan tudtak kihalni.

Szegény emberek itt a környéken már vagy ezer éve várják a világvégét. Néhányan félik, de sokan már komolyan várják, hogy ne legyen több magány, nyomor, kapcsolati erőszak, háború és hogy végre ne azon kelljen folyamatosan görcsölni, hogy akkor most mi van a fogkővel, a mosópor aktív molekuláival meg a teszkós kuponokkal.

Tényleg rájuk férne egy kisebb, fapados apokalipszis, hogy végre el tudják engedni ezeket, meg aztán magukat is. Nekem meg elég lenne még egy megvilágosodás, hátha ez tartósabb lesz, és kitart mondjuk év végéig. Vagy a világ végéig, amelyik előbb lesz.

A közeledősz

Lassan a Fekvehányás utcában is beköszönt az ősz. Sárgulnak már a fogak a makacsul presszónak hívott kocsma előtt, ahogy a láncdohányosok ködbe borítják a közeli buszmegállót is, a fákon a levelek még zöldek a benzingőzben, de csak azért mert szorgos közmunkások festik őket, a hangulat miatt. 

Egyre korábban sötétedik, kint és a fejekben egyaránt, mélabús sorosgyörgyök foszladoznak le kifakult óriásplakátokról, de hát megtették kötelességüket mehetnek az istentelen hírükkel.

Melegnek ugyan még meleg van, pedig már felesleges, takarékosabb nyugdíjasok el is teszik télire a harminckét fokokat, dunsztos üvegbe, celofánnal jó szorosan. Fűtés úgysem lesz egy darabig, a távfűtés csövei spontán térplasztikákként prosodnak az első világháborút idéző lövészárkok mellett, egyszer majd oda temetik őket, csak még nem világos melyik egyház szertartása szerint. Zombi apokalipszis esetén viszont az árkokból jól lehet majd kézigránátokat dobálni, meg sösösdobozokat, utóbbiakat külön vinni sem kell, ha a lakosság tömegesen a föld alá vonul.

Lőrinc még nem pisált bele a dinnyébe, de Lajos bá' már többször is, kellet a zöldségesnek a kocsma mellé költöznie. De legalább a zöldségesnél is lehet piát kapni, kannás bort, kannás sört, kannás vodka ízű szeszesitalt, szezonálisan január elejétől december végéig.

A Fekvehányás utcában az ősz sem töri meg a hurrámediterrán hangulatot, a környékbeliek ilyenkor is szigorúan betartják a sziesztát, reggel, délben és este, mindig a napszakhoz illő atlétatrikóban és testszaggal. Sok tésztát esznek meg pörköltet, de zöldségből csak olyat, ami konzervdobozban van, és szépek rajta a képek. A dolcsevítában csak az első hóvihar zavarja meg őket, hisz az ősz fel sem tűnik, míg a közmunkaprogramban jut elég pénz zöld festékre, ráadásul könnyebb is a lehullott leveleket festegetni, fáramászás helyett.

De most még, a harmincpárfokban nyitott ablakokon zúdul kifelé Közepesnél Valamivel Nagyobb Grofó egynyári és két őszi slágere, van is füleknek csikorgatása szerteszét, valamint keresztül-kasul.

Az ősz melankolikus líraiságából a környékre már nem jut, nem elég nagy hozzá  helyi dzsídípí. Ami persze errefelé nem is cél, de nem is eszköz, simán csak nincs. Előnye ugyanakkor, hogy télen hóból is megárt a sok, ide irányítják azt ami máshol már nem kell, és remek szórakozás sárgával rajzolni bele valami obszcénet,  és megkeresni a szomszéd macskáját aki elásta magát szerelmi bánatában.

De most még csak az ősz jön, túl kell esni rajta mint a bárányhimlőn vagy az osztályőnöki intőn, várni a karácsonyt, mikor akciós lesz az obiban kenobi... izé a fugázott csempe, meg a presszóban a kocsmai hubi, korsó sörrel, kisjézus nélkül.

Hisz a Fekvehányás utcába a megváltást már a posta sem hajlandó kivinni, pedig lehet hogy igény az volna rá.

Rongylábcsipsz

A reklámokat szidni mindig hálás dolog, elvégre a reklámokat eleve utáljuk, különösen a tévében. Hisz nem lehet egy húszperces sitcom-epizódot végignézni a nélkül, hogy ne tolnák az arcunkba tíz percen át az extra fehérítő erőt, az alacsony téháemet, a legújabb McDöglesz szendvicset és az akciós döglöttcsirke-darabokat. Ez nyilván senkinek sem hiányzik, de biztos vannak olyanok akik ezek hatására vesznek fel hitelt az extra fehér döglött csirkére, különben nem csinálnák.

De azért az nem mindegy, mennyire ócska a reklám, mennyire néz minket enyhén értelmi fogyatékos ötödikesnek, mer sok tényleg keratív darab mellett külön kasztot képeznek a zenére táncolva gügyögős városi rémálmok. És ezekkel legtöbbször mindig valami igazi tömegkaját (szakszerűen: junk food-ot) akarnak eladni, mint csipsz, cukros üdítő meg nagyipari tucatcsoki.

Van féldául a fanta nevű ipari narancsszörp, annak reklámjában kiskamaszok vonaglanak (vagy vonagolnak? - így sokkal kreatívabban lehetne ragzani a igéket) valami dob+basszus alapra, az egzaltált reklámhang meg olyankoat mond hogy élmény, élvezd és oszd meg a haverokkal (avagy: reklámozz nekünk ingyen), mert ez olyan full fincsi. Na ennél a full fincsinél éreztem azt - amit mostanában amúgy egyre gyakrabban - hogy Elvist utánozva szeretnék én is pisztollyal lőni a tévére. Ehhez csak két dolog hiányzik: nincs pisztolyom és másik tévém.

A másik hőn utált retardált reklámom a Pringles nevű, amúgy nem rossz csipszet promotálja. (Persze ez a cucc is csak ahhoz képest nem rossz, hogy csipsz, mert az csipsz az amúgy per definitionem ócska egy kaja.) Itt lelkes kora huszonéves törpék buliznak lelkesen eg csipszesdobozbn, mintha nem lenne holnap. És hát nekik nyilván nincs is, mert egyfelől nehéz elképzelni bármelyikükről is, hogy a buli után menne dolgozni a a Rojál Valamilyen Bankba, a helyi busztársasághoz vagy a sarki kávézóba tejszínt esztergálni, másfelől meg úgyis megeszik őket nemsoká az óriások. akik az ő óriási kanpéjukon ülnek, és pont abból a csipszes dobozból zabálnak, ahol épp csúcsra jár a party, de hát köztudott, hogy a fékevesztett multozásnak rendszerint sírás a vége.

És persze minden ilyen reklám valahogy azt sugallja, hogy nem azért fogyazstas csoki, kólát és hasonlókat, mert pörög a buli, és épp az esik jól, hanem - megfordítva az oksági sorrendet - azért támad kedved feltolni a basszust és ugrálva táncolni rá, mert a fanta annyira kurvára felpörget, hogy a csipsz adja a másikat.

Hát tudja fene, nekem még egyszer sem támadt kedvem táncolni egy szénsavas üdítőtől, csipsztől meg pláne nem. Persze ha jobban belegondolok, nekem még igazából még soha életemben nem támadt kedvem táncolni csak úgy, legfeljebb jó csajok és/vagy alkoholos befolyásoltság fennforgása esetén. De azok már külső motivációk, ahol a tánc (na jó, az egyet jobbra, egyet balra szeletelés) nem cél csak eszköz, az ember végül is csak smárolni akar, és ha ehhez a ritmusra topogáson át vezet az út, hát legyen.

Persze soha nem próbáltam ki a szintetikus partidrogok egyikét sem, lehet hogy a használóik azok hatására valóban igazi önmegvalósításnak élik meg a megakadt lemeztűre való önfeledt ugrálást. Talán a fantát is fel kellene ütni egy kis ekivel, akkor legalább indokolt lenne a fullfincsis reklám is. Meg jobban fogyna a cucc, bár nem biztos hogy pont a reklám miatt.

Szív elvitelre

Épp most estem túl a Ne engedj el! című filmen, amit amúgy 2011-ben mutattak be mifelénk, de nekem csak most került a szemem elé, illetve a laptopomra. Ráadásul még az alapjául szolgáló Kazuo Ishiguro regényt sem olvastam, és ezek után megfontolom, hogy még valaha fogom-e. Mert a film annyira nyomasztó, kopár és mindennél lejjebb hangoló, hogy egy magamfajta, szorongással és depresszióval régóta hadakozó fazonnak nem is igen ajánlott, még szerencse, hogy engem épp joobb passzban talált el. 

De a Ne engedj el! amolyan bűnös élvezet, az ember az első húsz perc után már nem akarja nézni, megvan neki (nekem) a saját baja, de egyszerűen nem lehet abbahagyni, annyira erős az atmoszférája hogy torkon ragad és fojtogat a végéig. És nincs kiszállás.

A történet egyébként egy afféle retró sci-fi, vagyis a múltban játszódik, de abban a múltban ami - szerencsére - máig sem jött még el. A fikció ott kezdődik, hogy valamikor az ötvenes években jött a nagy áttörés az orvostudományban, megoldották a szervátültetések meg a klónozás problémáját, és elindult a tervezett donorgyártás. Vagyis embereket másolnak le, nevelnek fel isten háta mögötti bentlakásos intézményekben, hogy aztán a húszas éveikben sorban kiműtsenek belőlük minden nélkülözhető szerve (mit tudom én, egyik vesét, fél tüdőt, szemet, darab májat) míg a második, harmadik, esetleg a negyedik-ötödik műtétben bele nem halnak. Mert eddig bírták, vagy valakinek mondjuk pont szív kellett, a nélkül meg ugye nehéz... 

Egy donornak szánt klón, mire tizennyolc lesz, már tisztában van vele, hogy nem éli meg a harmincat, a néhányadik alkalommal majd a műtőasztalon fog "megszűnni", és akkor még örülhet, hogy nem rögtön az első operációnál adta le a szerelést.

A filmben három fiatal áll a középpontban, akiket bár születésüktől kezdve eleve csak szervraktárnak szánnak, de ettől még emberek, úgyhogy összehoznak egy melodramatikus szerelmi háromszöget. (Na ja, milyen is lehetne egy szerelmi háromszög, ha nem melodramatikus? Megvan: tragikus!) Ami aztán nemigen fut ki sehova, mert az út vége minhármuknak a műtőnek látszó hentespult, kettejüket látjuk is elbúcsúzni az árnyékvilágtól, a harmadik még kap egy kis haladékot mint donor-gondozó, mielőtt ő maga is főállású donorrá válna. (Ez igazából azért dermesztő megoldás, hisz lényegében ugyanaz, mint mikor különösen szadista pszichopaták leendő áldozataikkal ásatják meg azok sírját, hogy nekik már csak tarkónlövéssel legyen tennivalójuk.) 

És épp a harmadikuk (Carey Mulligan mint Kathy) szemén keresztül látjuk az egész sztorit, ő a narrátor is, meg talán a legjózanabb karakter, de ő sem lázad fel az eleve elrendelés ellen, legfeljebb többet agyal azon, miért is törődik bele a sorsába. A másik lány meg a fiú (Keira Knightley és Andrew Garfield) viszont röviden belevetik magukat az életnek abba a mellékágába, ami nekik jut, aztán hamar feladják, és a csaj már direkt várja a harmadik műtétet, mikor végre megszűnhet. És meg is szűnik, kilépve ezzel a kényelmetlen érzelmi háromszögből is.

Szóval nincs happy end, nincs felszabadulás, valószínűleg még katarzis sincs (tudja fene, lehet hogy csak én vacsoráztam túl nehezet hozzá), csak kilátástalanág, reménytelenség, meg valami önvigasztaló szirupos nosztalgia, hogy azért volt pár szép nap is a rövidre szabott életben. Vagyis az egész pont olyan, mint a világ amiben élünk, csak egy kis túlzással él, de ettől rögtön nyomasztó rémálommá válik az élet, ez pedig nem egy szívderítő perspektíva. Hisz ha az általunk épített valóságnak elég csak egyetlen elemét kicsit túlhúzni, és itt a teljes disztópia, akkor  szarul építettük fel a világunk. 

És igen, ez a klónozós-szervdonoros kegyetlenség végső soron egy sajátos nácizmust eredményez, ahol  pozitív célokból, a tömegek amorf akaratából meg egy szimpla, tőmondatos alapelvből komplett diktatúra épül fel, ráadásul ebben a filmben még masírozó keretlegények sem kellenek hozzá. A pozitív cél az ugye az addig gyógyíthatatlan betegségek legyőzése lenne, a tömegek ezt óhajtják, és magasról tesznek arra, mi ennek az ára, úgyhogy kimondatik az alapelv, miszerint klónok/donorok igazából nem is emberek. Csak majdnem, de az már kérdés, hogy van-e lelkük egyáltalán? Így aztán nyugodtan fel lehet szeletelni őket ha már elég fejlettek a belső szerveik, mert ők csak azért esznek-isznak, szaladgálnak az udvaron, hogy jó alapanyag legyen belőlük, szigorúan csak anatómiai értelemben. 

És ugyebár ez volt  a náci recept is: ismét naggyá és erőssé kell tenni Németországot, meg általában a németeket, ezt akarják a tömegek is, de ehhez ki kell irtani a zsidókat, hisz ők amúgy is csak valami alsóbbrendű faj, akikkel még szaporodni sem szabad. És  a Ne engedj el! alaphelyzete is errefelé mutat, a klónok alsóbbrendűek, hisz őket csak tenyésztik, az ő dolguk nem a szaporodás, hanem hogy betöltsék a nekik szánt pótalkatrész-szerepet. (Tényleg az egy érdekes kérdés, hogy mi történne akkor, ha e fiktív világban valamelyik leendő donor mondjuk teherbe esik? Vagy őket már eleve úgy tervezik, hogy terméketlenek legyenek?)

Szóval ez a film igen nagyon jó, megnézése ugyanakkor tartós letargiát eredményezhet. Ha az embert  elfogja a kétség a világ állását illetően, elég visszagondolnia rá, és rájön hogy kétségei minimum jogosak.

Szájfáj

Magyarul szájenszfiksön. Érted? Ez úgy volt bazmeg, hogy én a nyolcvanas években voltam kis pöcs, akkor ment a Csillagok Háborúja Visszavág, aztán mindenki szkifi rajongó lett tőle, mer nem tudtuk, hogy azt amerikaiul úgy mondják hogy szájfáj. Amikor meg a Csillagok Sztárvórz Háborúja még csak nem is az, hanem valami fentezi a zűrben, ilyen lovagregény a csillagrombolókkal meg dzsedikkel, ahol kardoznak. Mert a sztárvórzban találták fel a világítós kardozást, meg hogy legyen hangja az űrhajóknek, na mer az kurva unalmas hogy csak mennek és lőnek nagy kussban, ahogy állítólag tényleg lenne valósan.

Na, meg aztán láttuk, hogy van Sztártrek is, azt mi csak úgy hívtuk hogy Társzekér, annyira volt komoly, ilyen pizsamás fickók rohangáltak felalá valami béna díszletben, és mindig, mikor a gyűröttfejű szararcok eltalálták a palacsintasütő formájú űrhajójukat, szikrázni kezdtek a vezérlőben a műszerek. na ja, és nem volt lézeres fénykardjuk sem, és a mobiljaik is csak kinyithatósak voltak, az meg olyan kétezres évek. Az volt már hetvenvalahányban is, szóval ez nem mentség.

A sztárvórz meg igen is igazi szkifi vagy szájfájás, mer nem csak a fantasztikumosság van benne, de tudomány is, hogy erő meg ilyenek. A Társzekerekben meg csak pizsmás fazonok akik mindig azt óbégassák ha baj van, hogy "fordítsuk meg a polaritást!" és a hülye rajongóik szerint ettől már cseszettül tudományos, baszod.

És ez baj, hogy a világ tele van ilyen hülye rajongókkal, akik istenítik a a gagyi tévésorozatokat, meg találkozókat rendeznek, ahová ők is hülye pizsamajelmezben mennek, aztán csodálkoznak hogy megverik őket a metróban a normális utazóközönségek. Nem kell agyatlanul rajongani, csak be kell látni jól, hogy a Sztárvórz az mindent visz, és abból még a gagyi is jó, de persze nincs benne gagyi, csak a Dzsardzsar Binksz.

De még Sztár Trek is egy igényes darab a maiakhoz képest. Igényes, de szar.

Mer most meg már nem is csinálnak rendes szkifit, csak ezek a szuperhősös képregényfilmek vannak, vagy szuperképregényes hősfilmek, de ezekben már nincs történet meg mondanivaló, nincs kibaszott emelkedettség meg  lelki finomság, csak akció. Az van, hogy valódi mondanivaló helyett mindeféle filmtrükk keretében leverik egymással a vakolatot a huszadik emelet magasságáig, és közben hülye  röhejesen feszítenek. Hát hol van egy ilyen szuperhősös szar a Sztárvórzhoz képest, most mondd meg nekem őszintén, hol van ez ahhoz képest, mikor Véder levágja a Lúk kezét, aztán mondja neki, hogy ő az apja. Vagy fordítva, kurva régen láttam már, ez már a Csillagok Visszavág végén van, és addigra szinte mindig eljutok a nyolcadik felesig, szóval a vége az homályos, de újra meg újra elkezdem nézni, ebből is látszik, hogy mekkora film.

Még jó hogy manapság is csinálnak sztárvórz filmeket, rendesen rohamosztagosokkal, ahogy kell, nem hülye pókemberrel meg nagy zöld ordibáló izékkel, és még ezekben a sztárvórzokban is lézefény-kardoznak néha. De ha valakinek ez nem elég, akkor bámulja az űrhajózó mosómedvéket meg a mostani Sztártrek filmeket, de csak ha nem felejtett el reggel pizsamában maradni.

Meg lélekben gyereknek, a marhája.

Se Lúk, se Véder, Lejla meg zöld, hát van ennek bármi értelme?

Tanújév

Lassan kezdődik az iskola, már akinek persze, én utoljára 2000-ben menetm ősszel iskolába, de az is az egyetem ötödik évfolyama volt, ráadásul a második diploma felé vezető célegyenesben, szóval összességében akkor pont a kilencedik évemet kezdtem a felsőoktatásban, mint nappalis hallgató. De az egyetemen nem is volt olyan igazi tanévkezdős hangulat, legfeljebb elkezdtünk időnként átszivárogni a szociológiai intézetbe a szomszédos presszóból, fokozatosan persze, hogy kerüljük a félévkezdés sokkját.

Az igazi iskolakezdés az utoljára középiskolában volt (belegondolni is rémes: 1988-1992 között - tényleg kurva rég voltam már fiatal), ahol viszont nem tanulással kezdődött az év, hanem közös mezőgazdasági munkával. Hiába no, ha az ember nem elitgimibe jár, hanem egy műszaki szakközépbe, akkor (és akkoriban) nem lehetett az ilyesmit megúszni, úgyhogy mentünk ki szilvát meg almát szedni a környékbeli falvakba, jellemzően az iskolai munkaruhában. Elvégre ha az ember elektronikát tanul, nélkülözhetetlen szakmai tapasztalatot jelent, térdig sárosan egymást dobálni rohadt szilvával, meg munkát imitálva kitárgyalni, hogy miért szar az Iron Maiden legutóbbi albuma. (Mert már szintetizátor is volt benne, azért!)

Hogy a vonatkozó téeszenek vagy állami gazdaságnak ez miért volt jó azt tudja a fene, kábé annyira voltunk hatékonyak mint egy rakás borús hangulatú rabszolga, de talán elegendően keveset fizettek a munkánkért az iskolának, hogy megérje nekik.

Elvileg voltak ilyan nagy, rozoga és ennek megfelelően mocskos konténerek, amikből fejenként és naponta mindenkinek meg kellet volna töltenie egyet, de ez szinte sosem jött össze. Mert az egyfelől tényleg nagy hajtás lett volna, másfelől nem is mindig volt annyi gyümölcs a kijelölt fákon, ráadásul az égvilágon semmi motivációnk nem volt. Mert mi van, ha nem lesz tele a konténer? Rosszabb jegyet kapunk angolból vagy kémiából? Hát, ez maximum matekból lehetett volna indokolt, hisz mi minden megkezdett konténert egésznek tekintettünk, azaz igyekeztünk nem tudomást venni a tört számokról. Amik amúgy sincsenek, hisz kérdem én, látott már valaki felet vagy harmadot a valóságban? Nem. Falusi osztálytársak esetleg láttak már fél disznót (ami ugye köztudottan nem praktikus, mert eldől az ólban), de igazából az sem volt fél, hanem egy darab, egy egész féldisznó. A törtek csak afféle absztrakciók, bokáig a sárban nem foglalkoztunk ilyenekkel.

Úgyhogy csak a munkafelügyelőként alkalmazott téeszparaszt kevéssé irodalmi megnyilvánulásait kellett elviselni, de azokon már  második nap önfeledten tudtunk röhögni, elvégre ő tényleg csak verbálisan zaklathatott minket, de a matek hármasunk nem rajta múlt. (Nekem általában hármasom volt matekból, aztán mégis ötösre érettségiztem, sőt az egyetemen ötösre szigorlatoztam belőle, utóbbit mondjuk magam sem értettem.)

Végül is utáltuk ezt a mezőgazdasági kényszermunkát, de legalább nem kellet addig sem iskolába járni, a szeptember első két-három hete eltelt tanórák, dolgozatok meg hasonlók nélkül, kint a gyümölcsösben, legalább is általában.

Mert mikor elsős voltam, nem volt mezőgazdasági munka, volt helyette váltott műszakban iskolai katasztrófa-elhárítás, miszerint vizent mertünk a tantermekből, esőcsatornákat rögtönöztünk a leszakadt álmennyezet-darabokból, és bokáig érő vizet próbáltunk eltüntetni felmosórongyokkal. Mert '88 szeptembere irdatlan trópusi esőkkel köszöntött be felénk, ami egyfelől amúgy  is iszapbirkózássá változtatta volna a gyümölcsszedést, másfelől meg beázott az iskola, de nagyon durván. Látványnak mondjuk szép volt, ahogy vízesésként gravitál lefelé a főlépcsőn a második emelt spontán kialakult tóvidéke, de ezt nekünk kellett eltakarítani. A tanulóifjúság egyik fele délelőtt küzdött az elemekkel, a másik fele délután, de így is kellett két hét, míg nagyjából oktatásra alkalmas állapotba került az épület. De legalább nem volt ügyeletes téeszparaszt a közelben, hogy figyelje, hány vödör vizet mertünk ki a tanáriból...

Ez az a főlépcső, csak akkoriban mi voltunk a tűzoltók. (kaposvarmost.hu)