Bad Fatty

Azért történnek pozitív dolgok is Britanniában. Vinnie Jones (minden Guy Ritchie film kihagyhatatlan figurája) énekelt egyet az otani Ikszfaktor celeb-verziójában, nekem meg jajjde, dehát én meg a ska, az ugye nem két külön dolog. Nem annyira vicces, mint az eredeti Bad Manners-dal, ám a művész úr, úgy is mint egykori focista, meg filmes rosszfiú, hoz valami autentikusat az egészből.

A ska ugyanis külvárosi zene, az alsó-alsó-középosztály önkifejezése, jamaikai bevándorlók, prolicsávók, a sarki boltig merészkedők zenéje. Annak viszont a kedvenc műfajom, régóta már. Ha a Fekvehányás utcának lenne zenekara, akkor annak ska-t kellene játszania.

Kár hogy errefelé nem is ismerik, de azt meg én nem értem, mi az a némely pezsgőző,  szmokingos und estélyi ruhás celeb, oké hogy ikszfaktor, de erre már mi a faszér' mulatnak? Ha valami nem nekik szól, akkor ez nagyon. Mondhatnám, kurvára nem, ugye?

ps. Már megint hozzáfűzök, csak milyen a rendes ska, ezt tisztán kell látni. Feka csávók külvárosi klubokban szkinhedekkel mulatnak. Mert eredetileg a szkinhedek rendes munkásosztálybeli fickók voltak, együtt a többi elesettel és megszomorítottal, a neonáci szennyedék az később jött, és igazából ők a boneheadek voltak, nem összekeverendő a kettő. És akkor most egy ska-klasszikus, hogy mi is ez, lehet hogy volt már, de ugye a fene sem olvas vissza ezerpárszáz posztot. Tehát lédisz end dzsenlemen, az egyetlen és felejthetetlen Laurel Aitken. Meg a szkinhedek:

Whenxit?

A dolgok állása a fekvés.Nem esetemben (ez esetben), én a fel-alá mászkálást részesítem előnyben, ilyen esők esetén amúgy jobb, ha csak a szőnyegen, ha már kint bokáig ér a sár. Amúgy ha nagy leszek, én Brexit szeretnék lenni, de nem ilyen béna, hanem igazi komoly Brexit. Én úgy lépnék ki bárhonnan, hogy a fal adná a belépést vissza, ahonnan én kilépnék, onnan ki lenne a lépve, na!

És akkor jön ez a Borisz, átmenetileg miniszterelnök, és ugye most új választást írnak ki. Aszongya ha nyer, ő akkor újratárgyal, megtárgyal, megállapodik, de aztán kurvára kilép. Mint nemrég eszembe jutott, ő az az öngyilkos, aki már leugrott a hídról, de még épp zuhan, és közben azt mondogatja, hogy "még nincs itt a víz", "tényleg még kicsit arrébb van, lehet még bármi, hát emberek". Mit mondjak, irigylem az optimizmusát, igaz a mondás szerint a zuhanó repülőn nincsenek ateisták. Na ja, de túlélő is kevés akad, alig kicsivel később.

Szóval ez az egész bohóckodás egy otromba marhaság, Borisz Dzsonzon szerintem lassan pályázhatna a legpancserebb brit miniszterelnök címére, különösen "a kutyám szebb", "a csajom okosabb" és " a fikuszomat kevesebbet kell öntözni" kategóriákban. Hát istenem, van egy erősorrend, tápláléklánc, mifene. Borisz növeszthetne szakállat, legalább ennyiben .hasonlítana Charles Darwinra, ha már az evolúció.

Egyébként londoni polgármesterként sem alkotott emlékezetest, randa új buszokat rendelt, kitiltotta a részeg tinédzsereket a metróból, de legalább már akkor is a frizuráján röhögött mindenki. Mázlija, hogy azóta itt van nekünk Trump, aki legalább narancssárga fejet is hord a hülye haja alatt. Mondjuk igaz, hogy ős szeret kilépni bárhonnan, konfliktusba kerülni bárkivel. Borisz mondjuk nem indít háborút, eddig még nem öletett meg senkit, és sehol egy felhőkarcoló, amire bazi nagy betűkkel a csládneve lenne kiírva.

Bár az hogy Johnson, az nem is lenne az igazi,  arra túl sokan jelentkeznének be, hogy "de hát Dzsonzon az én vagyok!"

Esetleg, ha szeretne magának ilyen rendes toronyházat, ráírhatnák, hogy BORIS.

A gond az, hogy szerintem túl sok angol lenne, akinek erről Boris Becker jutna eszébe, aki háromszor is nyert Wimbledonban.

És ez Johnsonról nem elmondható, elnézve őt nem is lesz, szimbolikus értelemben sem.

Ki állít?

Az úgy volt bazmeg, hogy elementünk, megnézni ilyen festményeket. Mer' az kultúra bazmeg, azt nézve kell fogyasztani, Rubens meg másik hollandok, kövér pucér nők, oké kicsit randák, de nem lehet mindenki orosz pornósztár Pesten.

De ezek a flamand vagy milyen festők, ezek néha direkt pucér szőlőket meg almákat festettek, mintha most akkor felállna nekem egy csendélettől. Pedig nem, csak szólok.

A lényeg az, hogy nekem egy festmény az szóljon valamiről, az hogy egy afféle Dzsekszon Pollok vagy valaki miket fröcsögtet, az nekem simán tetszik, csak nem szól semmiről. A hülyéje.

A festészet, az kérem olyan, hogy apa meg anya fogja egymás kezét a karácsonyfa előtt, a háttérben gyümölcstál. De lehet pucér csaj is a falon a képen, csak jó legyen a segge. És igen, mondhatják hogy ez szekszizmus, de az. A festészet, az kérem negyed rész alkoholizmus, negyed rész önimádat, a többi már a jó seggeken meg a csendéleteken múlik, de ha absztrakt, akkor csak is a kandinszkiji értelemben tegye. Vagyis menjen  a kanapé mintájához.

Nekem a kedvenc festőm amúgy a izé, az a faszi akinek ott lógnak a képei a hol. Abban az izé múzeumban, ahol nincs belépő, voltam is már párszor néhány alkalommal. Mert van nekem ízlésem, kifinomultságom, meg az ingyen múzeumban ingyen lehet pisilni, hát istenem, vannak közbe' képek is, engem nem zavarnak, tényleg... De legalább van kedvencem baszod, van rajta ilyen naplemente meg hajó. Tökre tetszik, komolyan.

De a legnagyobb kibaszás az emberrel, idegi alapon, hogy ezek a festőfélék csak festegettek, festegettek egész nap, a melós meg megszakadt a gyárban a gép mellett. Most egy ilyen festegetésből lett egy főfékhenger-tengely? Kérdem én.

Nem, nem lett, tudod ez olyan, hogy van aki csinál is valamit, aztán vannak ezek a művészek vagy kik, aki írogatnak, festegetnek, meg szerintük már az is művészet, ha egy Robertdeníró hülye a tükör előtt.

A világnak egyszerű és érthető művészet kell, mint a behajtani tilos tábla, vagy a kolbászoszsömle. Azokat értjük, érted, az a nekünk való, most tényleg mi egy Kandinszkij egy véreshurkához képest? Mustárral.

Ez a Kandinszkij ez bazmeg ennyit tud, most komolyan, ér ez fél kiló krumplit?

fidelio.hu

ps. Persze szarkasztikus vagyok, business as usual, de tegnap beszélgettem a párommal arról, hogy most nyílik a Szépművészetiben egy Rubens és a németalföldi barokk tematikájú kiállítás, én meg huszonöt éve szerelmes vagyok ebbe a festészetbe. És erről jutott eszembe, hogy már több európai városban sikerült lemaradnom Kandinszkij-tárlatokról, de egyszer az életben, még megnézném a dolgait, saját szememmel.
Mert a válasz arra a kérdésre, hogy mit tudott az a Kandinszkij, az hogy mindent.

Kultúr

De most tényleg, mennyi dolog történik a világban, amiről érdemes tudni? És ebből mennyi érdekel? Hát semmi kéremszépen, én már amúgy is halni készülök (jelzem a világgal együtt), de Petrának elkészült a regénye. Szerinte is, amit én meg szeretek,nyilatkoztam már elfogultam e helyt, de ennyi nekem jár.

Úgyhogy innen most minden jót a Nefelejcsnek.

For R. Adalom

A Fekvehányás utcába sem akar eljönni az ősz. Olyan rohadt nyár van, hogy utálok kinézni is ablakon, pláne kilépni az ajtón (de persze az ablakon kilépni utálnék a legjobban). Ez a vakító napfény, meg indokolatlan huszonfok végképp megrendíti azt a hitemet, hogy a világban alapvetően rend van. Na jó, eddig sem volt az a kézzel hímzett vallásos hitem benne, de most már biztos, hogy az alapelv a káosz, ehhez képest meg minden rendezettség látszata csak illúzió, az elme trükkje.

Én mondjuk voltam ma boltban is, elvégre holnap van a Nagy Októberi évfordulója, ki tudja mikor nyitnak a bolt előtt söröző bácsik, akik nagy nyilvánosság előtt isszák le az ellenforradalmat a történelem szemétdombján. De gondoltam veszek tejet, nekem az kell a kukoricapehelyhez, ehhez képest vettem zabpelyhet, mert ugye pehely.pehely, ki bírja már észben tartani azt a sok lótápot. Mindegy is, van valami nyammognivaló reggelire, bár ma a párom is hülyén nézett, ahogy egy tálka száraz kukoricapelyhet rágcsáltam, natúrt persze, mert már csak azt szeretem, de kérem ezzel semmi baj, annak is kukoricaíze van, legfeljebb legközelebb öntök instant tejeskávét. (Pedig: natúr pehely, simán tejjel, évek óta így az igazi, de a zabfalatokat majd beáztatom forró vízbe.)

És mindez volt a hülye Nap miatt, ami csak süt, vagyis világít meg melegít egybe', mer külön nem megy neki, én meg nem találtam tőle az akciós feles tejet, és tényleg, mit adott nekünk a Nap? Életet? Hát élet ez? - És ez már nem az én kérdésem volt, hem a szögletes fejű bácsié a garázsbolt előtt, aki szerint szar a sör, akkor is ha be van hűtve, de mégsem megy a Ritzbe, mert itt jobb a társaság.

Viszont a kisbolt holnap is teljes időben üzemel, még friss zsemle is lesz, gondolom direkt a forradalmárok tiszteletére, akik így is örülnek az anyázó pékek erőfeszítésének, pedig ilyen államnemzeti ünnepen (tényleg, ez most államinak vagy nemzetinek számít-e, illetve mi a vihar a különbség a kettő között?) annyira nem fontos a zsömle. Én teljesen korrekt kaját tudok készíteni némi savanyú káposzta, liszt, só meg olaj segítségével, csak nem tudom hogy hívják. Káposztás izének leginkább, és igen forradalmi ételnek tűnik, pláne a krumplileveses elnyomáshoz viszonyítva. (Oké mondjuk káposztás táskának, de akkor kell sütőpor is a tésztába, csak hogy ne törjön bele a fogam másnap reggel.)

Ehhez képest holnap gnocchi lesz, de felém, a Fekvehányás utcában ilyenkor így elmékezünk meg a hős Garibaldiról, meg a hős valamilyen ingeseiről. Asszem vörös, vagy azok a Nem Pál Utcai Fiúk?

Mindegy is: Érted világ forr a dalom! Érted? Világforradalom! (Ez Moldova, ha jól emlékszem, de szerintem kicsit átírtam:-)

Durcás

Boris Johnson, aki valami fatális tévedésből kifolyólag épp miniszterelnök (nem nálunk, Londonban, de itt sem jobb a felhozatal), aszongya, ha a parlament nem szavazza meg  Brexit-megállapodást, akkor új választásokat írhatnak ki. Na ja, ez már csak így megy, ha apuci besértdőik, csapkodja kicsit az asztalt durcásan, meg az ajtókat, hátha bejön. Hát igen, van olyan hogy népfelség, meg választott parlament, de az csakkor érdekes ha támogatja őt. Mondjuk abban igaza van, hogy egy új választásnak nem biztos hogy betonbiztos esélyese lenne Borisz, és akkor jön a "le is lehet lépni"-opció, ami jobb mint ajtócsapkodás.

(Mellékes, de az előbb valami hatodik-hetedik kísérletre bírtam leírni azt, hogy Johnson, nálam valahogy mindig s-re végződött. És akkor most az van, hogy kezdődik nálam a megkésett diszgráfia, talán mégis kevés így a sötétben ez az olvasólámpa vagy szimplán csak fáradt vagyok, mondjuk fáradt is vagyok, pláne ennyi külpolitikától.)

Viszont van belpolitika is, ha már durcáskodás, mert Baján közölte a helyi fidesz, hogy nekik aztán nem kel az ellenzéki polgármester által felajánlott alpolgármesteri hely, mert "nem vesznek részt pártpolitikai csatározásokban". Ja igen, ez milyen meglepő is lenne, egy politikai párt, mely pártpolitikai csatározásokban vesz részt, hát hova jutna a világ ha mindenki ilyen hebrencs módon venne részt benne. A végén még politizálnának ilyen politikusok, pedig köztudott hogy az a pandák és szobanövények dolga, csak ők lehetnek elég civilek. Nyilván csak az esetben ha a Párt épp veszít, mert ha nyer, akkor onnantól már nem is politizálás zajlik, hanem nemzetegyesítő szeretetcunami, népi kéjhömpöly és az aranyfogaknak csikorgatása.

Az valamiért nem tűnik fel a bajai halászlé, izé fidesz képviselőinek, hogy nem csatába hívták őket épp, hanem együttműködést ajánlottak nekik?

De hát a durca, az már közéleti kategória, tényező, valamint közösségformáló erő, már ha a pártokat tekinthetjük közösségnek.

Szerintem egyébként nem, még a briteknél sem, és ebben azért Dorisz Bronzon, vagy hogy hívják, nyakig benne van. Még jó hogy a haja jó marad, legalább.

ps. És felmerül persze a kérdés, hogy lehet-e nevekkel meg kinézettel viccelni? És a válasz az hogy hát persze, különben miből élnének a karikaturisták? Udvari portrékat fessen más, de nekik speciel az a dolguk, hogy beletapossanak a közszereplőkbe, akár érdemeik elismerése nélkül is, bár úgy már nem lovagias.

Zeneszövegkép

Ez persze hogy három szó, csak pont ebben a sorrenedben, de mégisegybe. Mer' az úgy van, hogy észrevettem magamon (máson mondjuk nehéz is lett volna), miszerint a zene az minden mozgóképnél egyre fontosabb, időnként sorsdöntő. Mert amikor félig ostoba komédiasorozatokkal múlatom az időm, és nyilván csak afféle háttértévézésként (mint épp most is), akkor direkt sokat számít a zene. Egy-egy alapvetően nem kedvelt sorozatra is rá tudok kattani, hát oké, a saját határaimon belül, ha jó a zenéje. És ezzel párhuzamosan, mások által népszerűnek mondott cuccokat sem tudok kedvelni, ha szar a zenéjük.

Avagy: prosztó hülyegyerek vagyok, mert engem kilóra megvesz egy jó főcímzene, utána azért legyen persze sztori is, illetve egy sitcomnál poénok, és onnantól magasról teszek rá hogy milyen az operatőri munka. Egy sitcom az pont nem művészfilm, ott elvárom hogy igen is nyűgözzenek le a képek (nem a hollywoodi-képregényfilmes értelemben, mert azoktól rámjön a sikongatós lábrázás), legyen bennük igazi atmoszféra meg hangulat, de csak akkor, ha ez a kettő valójában nem ugyanaz.

Mellékszál: huszonéve írogatok filmkritikákat pénzért, úgyhogy rutinból megy az hogy atmoszféra, dramaturgia, kamerakezelés meg történetvezetés, és hogy posztmodern nézőpont, eklekticizmus, a műfaji határok átlépése, miszerint Free Cinema, Nouvelle Vague, Anderson, Godard, Wenders, crossover, Scorsese, Forman, New Cinema, John Cassavetes und Tarantino. És épp ezért bírok elbizonytalanodni, hogy akkor most a hangulat meg az atmoszféra, az filmesül tényleg két külön dolog-e?

Hülye-e vagyok? Naná, de legalább nem lepődöm meg rajta, már megbékéltem a bennem lakó bölcsésszel, aki egy buszmegálló célközönségéből is meg akarja fejteni a világot, a saját életét viszont úgy menedzseli, hogy minden rendes cégtől kirúgnák érte, de legalább utál minden rendes céget.

És az a szörnyű gyanúm, hogy pont ebből a hülye-e-vagyok -ból jön, hogy engem megvesz egy jó zene is kilóra.

Meg persze az, hogy alapvetően háttértévézek, azaz ha a Már megint Malcolm című izé (csak példaként) olyan gitárriffekkel jön itt nekem zeneileg, hogy a fikusz menekülőre fogja a virágállványról, akkor nálam az már jó, úgyis írok-olvasok közben, de erre még felkapom a fejem.

Ha már valamire egyáltalán...

World's End Pop

Tévedtem az előző poszt címében, még mindig világvége van, csak már nem annyira, illetve egyre inkább tényleg jön a világmindegy. Vagy a világtökömtudja, de persze ez is a mindegy kategóriája. Nekem meg nem volt indíttatásom írni (kedvem még lett volna, ha valaki grafomán az így jár), de épp az egyre állandósulóbb magánválságom élem, és ilyenkor az embert még az sem vidítja fel, ha ikerlányok borkaiznak egy bérelt yachton az Adrián, pedig a közéletnek ez volt legfontosabb fejleménye.

Állítólag volt valami választás is közben, ahol arról szavaztak az emberek (polgárok, lakosság, populáció, ostoba tömeg - mindenkinek ízlése szerint), hogy holmi önkormányzatokban innentől ki mondja meg a frankó arról, Margitka fia lehet-e közmunkás, tanár, önkoris megrendeléseken hízó vállalkozó, vagy akár a későbbi helyi Döbrögi. Elvégre mindenki a táskájába hordja (menőbbeknek hordják) a maga mészároslőrincét, a köznevesített lehetőségét annak, hogy egyszer még neki is lehet cégbirodalma, olyan cukkerberg-szerű szinten.

Szóval ennyi a közélet, most egy kicsit mások is tapicskolhatnak a saját kis pocsojákban, esetleg lehetnek kiskakasok a szemétdombon, de csak az egyik, mert egy kakas a pocsolyában az hülyén néz ki, főleg kapirgálva.

Viszont bizony mondom tényleg jön  világvége, hát Iggy Pop is hogy néz már ki?

index.hu

Oké ő már huszonöt éve is úgy festett, mint egy halni készülő heroinista, aki viszkivel öblíti a cuccot. Meg már a Trainspottingban is azt hitte Dana, a tizenhat éves csaj, hogy rég halott, és az a film '96-os... 1896-os, ahogy mostanában érzem.

De ő még legalább az a kiskakas, aki próbál kapirgálni, és az élete során elfogyasztott sok-sok tudatmódosítót a saját kemény munkájával kereste meg. Tényleg, néha pont úgy fest mint aki fiatalon sokat gyúrt, később sokat heroinozott, majd kikötött egy öntödében mint segédmunkás. De emellett még mindig énekel, elvégre a munkásdalárdáknak nagy hagyománya volt egykor, ő meg nem az a kimondottan mai csirke. (Aki ugy kapirgál, ami azért szép tőle.)

Múltkor olvastam egy beszámolót a legutóbbi pesti koncertjéről, és ott tényleg az volt a konklúzió, hogy a legtöbben azért mentek ki, hogy még egyszer utoljára lássák, pedig még igen életben van. De hát Lemmyről a Motorhead-ből sem gondolta senki, hogy már alig hetvenévesen leadja a szerelést, ha már ötven éven át láthatóan nem tudott vele kikezdeni a viszkikóla, a rengeteg cigi meg a speed. És Iggy már hetvenkettő!

Bizony mondom, ezek itt már az utolsó évek jelei, ami abból is látszik, hogy ma zabkását reggeliztem. Ebédre meg natúr kukoricapehely volt cornflakessel, izé tejjel. Meg csilis hagymaleves.

Valami nagy-nagy tüzet kéne nyitni... írta a költő, illetve nem pont ez, de ez a verzió sokkal viccesebb. És az már valami, ha valami legalább vicces.

Meg Iggy a Royal Albert Hallban. Hogy mik vannak?

Világeleje

Ha a világnak van vége, akkor nyilván van eleje, de nem egyszerűen csak volt valamikor. Az kérem van folyamatosan, a világ ugyanis nem esemény hanem állapot, mondhatni a létezés minősége, már hogy az egész kurva bagázs világként van, és nem mondjuk enyhén punnyadt banánként. (Ha a lét banán lenne, nyilván mi lennénk a kis barna foltok rajta a héján neki, később a héj alatt, és sérelmünkre csak a teknős szeretne minket, mint annyiszor.)

És ha már  világ eleje mindig van, akkor kérdés, hogy de mégis miért, hogyan kezdődött és miért kezdődik még mindig, avagy. Akkor most a teremtő játékos kedvében levarázsolta a majmokat a fáról, akikből lettünk, vagy örök lelkek vagyunk idekúrva-leszületve, vagy ez az egész csak vicc, és valami sokadik dimenzióba valaki baszottul röhög, hogy ezek az emberek is de hülye egy bábok, viszont legalább szórakoztatóak.

És itt bukik meg minden episztemológia, avagy magyarul ismeretelmélet, hogy ugyanis semmit nem ismerünk, és minél inkább tisztában vagyunk azzal, hogy mi mindent nem ismerünk annál okosabbnak érezhetjük magunkat a nagy nemtudásunkban.

Und mielőtt átmennék valami buddhista tanítóba (hogy elkezdenék a nirvánáról delirálni, és nem a Kur Cobain-i értelemben), inkább megállapítom, hogy a világ eleje az valamikor délután három körül volt, egy őszi-tavaszi napon, az évszám meg bizonytalan. Én David Bowie '72-es Santa Monicai koncertjére tenném, de csak mert később születtem (le?), és határozott emlékeim vannak, hogy kiskoromban is volt már világ. 72-ben viszont  Bowie olyat tett, hogy az engem részemről huszonévvel később is alapvetően  megérintett, megzenésítette az autópályán buszból bambulást valahol Farnborough magassságában. Kis híján űrhajós lettem miatta, kár hogy szar voltam fizikából (csak négyes lett az érettségim), tériszonyom volt már akkor is, és alig volt kevesebb fogtömésem mint fogam. Cobain viszont halott, én meg még nagyon nem, de akkor a világ eleje, ami kulturálisan erre lehetett:

a nirvána bowie-t énekel, unplugged

Hideg unalom

Most hogy végre nincs már hülye meleg, végre lehet a hidegre panaszkodni. Mert reggelente már hideg van, de legalább sötét, délután meg túl enyhe az idő hőmérséklete, plusz az ember szemébe süt az a rohadt nap, vagyis mindig egy adag felesleges cuccot kell magammal cipelnek. Reggel a napszemüveget kell elpakolni, mert fél hétkor tényleg viccesen festenék azt viselve, hazafelé pedig a kabátot, pulóvert, mifenét, mert bár szeretek szaunázni, de nem a 31-es buszon. Miért nem tud egyforma időjárás lenni egész nap, mondjuk egy borult napi középhőmérséklet, minimál esővel, de csak ha nem vagyok az utcán vagy két percen belül hazaérek. Olyan kellemes lenne reggel és délután, jövet-menet ugyanabba öltözni, de úgy tűnik, ahhoz meg kell várni a telet, pedig eddig azt hittem az átmeneti évszakokat kedvelem, úgy mint a tavaszt, az őszt, meg a februárt.

És nagyon úgy néz ki, cipekedni és izzadni jobban utálok mint fázni, mer reggel egy szolidabb pulóverben indultam, és csak menet közben esett le, hogy igazából a nagykabát-sálsapka-kesztyű hármasra lenne szükségem. (Oké ez négyes, de nem tudok addig számolni  hat fokban, reggel hétkor, mert épp lefagynak az ujjaim, fejben meg ki a fene tudna sokáig számolni, annyi kevés fokban a reggel hánykor?)

Szóval mégsem bírom ha még elég sötétben jeges szél vágja az arcomba a... a... nos, a jeges szelet .(Tényleg ez olyan mint valami pálcikás jégkrém, mármint "jeges szelet", csak az finom, ez a hurrikán meg nem, különösen mert a szél nem csak a hideget csapja az arcomba, de faleveleket, kisebb döglött bogarakat és laposra taposott csikkeket is, bónuszként, gondolom.)

Ezért holnap kabátban megyek, még jó hogy az előrejelzés szerint délutánra 15 fok lesz, és gyakrabban kisüt a nap

Mert reggel még ez az andalító, bukolikus hangulat várható, munkába menet:

És nem a munka miatt, az nem biztos hogy lesz. Ma is az volt a fő tevékenységem, hogy beírtam magam a jelenléti ívbe reggel, aztán meg újra délután, és a kettő között igyekeztem úgy tenni , mint akinek mindjárt sürgős dolga lesz. Persze a kollégáimmal együtt, és nem mellesleg az is kiderült, hogy unatkozni együtt is unalmas. Pont mint egyedül, illetve rosszabb, mert másokat is el ell viselni, pont a legelviselhetetlenebb állapotukban. És akkor még kisütött az a kurva Nap is...

Privát mániák

Ma igen nagyon sokat dolgoztam, annyit hogy még most is a hatása alatt vagyok, kényszeres főzéssel und egyéb házimunkával pörgök tovább. Na jó, igazából az volt, hogy a mai nyolc és fél órából (nyolcból, mert ugye fél óra az ebédszünet) nettó két és fél telt munkával, egyszerűen ennyi jutott, én meg csak egy könyvet vittem, meg némi hallgatnivalót. Pedig jól jött volna még egy vastagabb rejtvényújság, vagy egy kifestőkönyv, olyat úgyse színeztem gyerekkorom óta, de néha úgy érzem, ez felel meg a mentális állapotomnak.

Aztán beszélgettem egyik kollégámmal (igazából többel is, de mikor az egyikkel), aki kérdezte hogy mi a hobbim. Mondom neki, hogy az egy klasszikusan unalmas, mer' bélyeget gyűjtök, és ha épp nincs azzal dolgom a pázölöm a kirakóst, vagy hogy ragozzuk is ezt. Amire azt mondta, hogy na ja, az tényleg unalmas, de lehetne rosszabb is, lehetne a hobbim az olvasás. Mire mondtam, hogy de az olvasás az nem hobbi, az létállapot, alapvető működési mód, valamint az idegenekkel való kényszerű beszélgetés elkerülésének legjobb eszköze, buszon, vonaton, hajó.  Repülőn nem, mert ott Petra ül mellettem, én meg alszom Jut eszembe az alvás a második legjobb kivédése a nem kívánt beszélgetéseknek, és azért nem az első, mert ha az ember egyedül utazik, megfújhatják a kézipoggyászát, a tartalék fogkefével és alsógatyával.

De hogy az olvasás hobbi lenne? Esetleg, de gondolom főleg azoknak, akik nemigen szoktak olvasni, pontosabban nem sok mindent a teszkó-prospektuson, a villanyszámlán meg a kukoricapehely zacskóján kívül. Bár az utóbbi bizos igazi kihívás, nyelvi ínyenceknek való, nálam épp kétféle pehely van itthon és az egyiknek úgy kezdődik a szövege hogy: "maistiguma deklaracija" ami a magyar változatban pár sorral lejjebb "általános tápérték", de mivel jóban vagyok a gugli fordítóval, én jól tudom, ez valójában azt jelenti: "táplálkozási nyilatkozat". Litvánul, legalább is a fordító annak azonosította.

Szóval olvasni, főleg ilyen könyveket, amik vastagok és érthetetlenül kevés a kép bennük, lehet épp hobbi, de biztos valaki másnak.  Nekem ez annyira hobbi, mint az alvás, bírom és napi szinten rámfér, de nincs belőle külön program, egyszerűen csak lefekszem eset, hogy reggel félálomban kurvaéletezve nyomjam ki a hülye telefont. Vastag regényeket olvasni ugyanez a napi rutin, munka után, vacsora előtt vagy hétvégén punnyadva, de persze csak akkor, ha épp nem vagyok rajta a szeren, azaz nem egy puzzlet rakok ki éppen, vagy nem a bélyegalbumaim tizenkét kötetét nyálazom át, hogy megvan-e már a kollekcióban az a gyanúsan ismerős lengyel darab, a sárga Trabanttal. (Vagy csak azért ismerős, mert egy sorozat darabja, amiből már van több is, csak pont ez nem.) Esetleg addig nem nyughatom, míg meg nem lesz a Károly-híd balról a harmadik kandeláberének talapzata, ami a puzzle-darabkán nagyjából egy barnás alapon elmosódott kosz-szürke trapéz lenne, és már csak hat-hétszáz elemet kell átnézni hozzá.

De azért valahol  lelkem mélyén (nagyon igen mélyen) maradtam valami lelkiismeret-furdalásos, avagy kényszeres értelmiségi, és nem esik jól, ha nem olvasok naponta eleget, mert mi a fenének is van az embernek tök jó és kellően kiterjedt házikönyvtára, ha csak portörlés okán kerülnek kezébe a könyvek.

Ezért hát az olvasás deklaráltan nem a hobbim, majd ha legközelebb kérdezik, azt mondom hogy a lélegzés az. Végül is komoly levegővétel-függő vagyok, ha egy darabig nem anyagozom már rohadtul hiányzik a cucc, és első nagy levegőnél hihetetlenül jó érzés önti el az embert, de olyan jó, hogy aztán már meg sem tud lenni a nélküle. De tényleg, a levegő-elvonás nagyon könnyen halált okoz, leszokni róla lehetetlen, egyszóval durva egy függőség, de nagyon kifinomultnak hat, ha a hobbinak állítjuk be.

Nihilbe hajló

Zülledék Alfréd, született Fülig Frédi alapjaiban értette a világot, ha megkedvelni nem is tudta. Túl sok volt benne a pénzügyi probléma, a nemi betegség és a korán záró kocsma, és bár tisztában volt a dolgok állásával, azért biztos ami biztos alapon nem vett soha tartós tejet, és nem tartott macskát. És tényleg: ha nincs otthon macska minek a tej, és ha nincs otthon tej, mit inna a macska? Mint látható, Herr Zülledék képes volt a dolgokat összefüggéseiben szemlélni, heti rendes megvilágosodásai is többnyire ebből fakadtak.

Megvilágosodásra rendszerint délután öt és este nyolc között kerített sort, főleg Ködharapó Borbár És Melegétel Nincs nevű helyen, ahol törzsvendég, önkéntes pohárleszedő és esti szendapkomedi volt egy személyben, bár az utóbbit ő tanításnak hívta. Pontosabban "tanítás, bazmeg"-nek.

"Mától minden mától lesz, adjuk át e tegnapot a múltnak még ma" - nyilatkoztatta ki egy este a Tanítást. Pontosabban annak csak vázlatos bevezetését, mert a teljes tanítás átadásához három nagyfröccs és három kis szilva kellett, a tanítványok által fizetve, ha már Frédi Mester aszkézist fogadott.

Mikor viszont megvolt a kellő üzemanyag, a tanítás egyre sztochasztikusabb lett (kár hogy e szót nem ismerte senki, de legalább ki sem bírták volna mondani), de minél kevesebb értelmet láttak benne a megjelentek (közül a hazaindulni képtelenek), annál inkább értékelték mélységét, magasságát és egyéb szellemi kiterjedéseit. Ki mennyire szédült.

Ám eljött a nap, mert el kellett jönnie, amikor Fülig Alfréd végleg levált arról a kvázi-Rejtő hősről, aki álmaiban mindig se szeretett volna lenni. Történt ugyanis, hogy egy verőfényes téli éjszakán épp hazafelé tartott, édes kettesben jól megérdemelt delíriumos vízióival, mikor váratlanul valami váratlan történt: kijózanodott. Tudta, hogy ez nem lehet véletlen, de szándékos sem, több évtizednyi kemény munkája volt abban, hogy elkerülje e kényelmetlen helyzetet, azaz csakis valami földöntúli, temészetinneni beavatkozásról lehetett szó.

Az Égi Hatalmak, más néven a Nagy Szürkészöld Emberkék biztos úgy gondolták, ideje hogy szintet lépjen, és a brendi ízű szeszesital, amey eddig hű segítője volt a spirituális önmegvalósításban, innentől már csak akadály, ezért a józanság kártyáját bocsátották rá, vagy hogy mondják ez szerepjátékosul. Mert sok részleges tanítása (pl. "minden a kicseszett pénzről szól", "jobban esik a sör ha isszuk is, nem csak beszélünk róla" vagy a mára klasszikus "valami dánokat érzek a bűzben") után ideje lett a fogak csikorgatásának és annak, hogy minden egybe' legyen, hogy eljöjjön a megvilágosodás a Ködharapó Borbár Ésatöbbi bennfenteseinek, a Fekvehányás utca még ébren lévő lakóinak és a közelben lerobbant kamionosoknak. Is végre.

Ezért hát megállt egy misztikus percre, és némi öklendezés után stabil oldalfekvést vett fel, egyúttal (és erről csak a történelemkönyvek írtak majd fogni sokkal később egykor - de hát a kinyilatkoztatás nincs tekintettel az igeidőkre vagy a földhözragadt logikára) tudtán kívül létrehozta a Nihillel a Nirvánába gerillaegyházat, mely számos hívet gyűjtött, egymás után több este is.

Mielőtt betolták a mentőbe, az volt az utolsó üzenete követőinek (kik a sarokról figyelték):

"Most mit izgulunk itt az egész miatt, meg minden. Láthatóan szart sem ér. Isten igen is kockajátékot játszik, ami szép tőle ha már nem is létezik. De legalább nem rajtunk múlik..."

Szorongásos eurózis

Kellett nekem megint beszélgetős műsorokat hallgatnom a napi buszozás közben, megint beleszaladtam egy zenébe (mert rendes beszélgetős műsorokban időnként zene szakítja meg a dumát), csak ezzel most nem tudok mit kezdeni.

Az nyilvánvaló hogy nem tetszik, valószínűleg nincs ember a Földön, akinek ez tetszene (értsd: erre bulizna, táncolna, andalogna a lenyugvó nap fényében), egyszerűen nem olyan. Oké, a black metal is leggyakrabban csak strukturált zajnak tűnik, és az a jobbik eset ha strukturált, de itt kérem még mondanivaló is lenne. Hogy mi, azt a fene se tudja, a kicsit sem vicces Rambo Amadeus néven futó dalszerző-előadóművésznek Európával van valami baja, talán az hogy ő nincs benne. Legfeljebb annak dedikáltan kínos dalversenyében, mert eme remek darab az Ejovizijós Dalfesztivál (vagy hogy híjják) egyik pályaműve volt még a távoli és mitikus 2012-ben. Érdekes egy év volt amúgy, Londonban olimpia volt, Montenegróban (lánykori nevén: Crna Gora) meg ez:

Ez most vagy nagyon vicces, vagy nagyon nem, esetleg - és per pillanat ez a legvalószínűbb - kvantumállapotban van, azaz Schrödinger macskája egyszerre halott, és élvezi hogy nem. De ha Amadeus, akkor már inkább Falco egyen Mozartkugeln-t a videón, egy olyan párhuzamos univerzumban, ahol még nem halt meg részegen abszolvált autóbalesetben.

Az EuroNeuro zenének szar, viccnek rossz, kordokumentumnak meg tudja fene, csak azt nem értem miért hallgattam meg ma vagy négyszer. Pedig tényleg fáj.

Monitorundor, puzzle-dögvész

Rászoktam a puzzle-ra, mondhatni súlyos függőség alakult ki, már alig várom hogy hazaérjek, és rakhassam tovább meg korábban kelek, hisz köztudottan a hajnali fényben látszanak legjobban az apró részletek. Közben súlyos szorongásaim vannak, hogy a végén kiderül, egy-két darab hiányzik, és akkor már semmi sem menti meg napom, közben meg folyton azon kattogok, mikor tudok szakítani megint egy fél órát a szenvedélyemre. Hiába no, függő személyiség vagyok, de a bélyeg meg a puzzle legalább olcsóbb a heroinnál (oké, a bélyeg nem mindig), de hasonlóan lassan öl, és ezeket is lehet szégyellni az ismerősök előtt jól. Meg túladagolhatók, bár a brit tudósok még kutatják, pontosan hogyan is.

A helyzet komoly de legalább reménytelen, már három napja vergődöm a puzzle-függőség sötét poklában (tekintettel arra, hogy napfényes poklot nem tudok elképzelni, legfeljebb a szó Szaharában szomjanhalós értelmében), és attól félek, még nem vagyok a gödör mélyén.

Az egész úgy kezdődött, hogy elegem lett a reklámokból, abból hogy fél óra tévéműsorból tíz perc a reklám, hogy nem tudok úgy egy hírportált megnyitni, hogy ne ugorjanak a pofámba a környezetbarát vegán kamatokról ordibáló hirdetések (két hüvelyhidratáló hajfesték között), és hogy ne akarna valami divatos vírus a gépemre települni, azzal az átlátszó szöveggel, hogy egy közelben lakó szexi háziasszony akar dugni velem, lehetőleg máma még.

Ilyenkor rendszerint jön a bélyeggyűjtemény rendezgetése, elvégre a bélyeget szerencsés módon még nem használják reklámhordozónak. (Ami nem is csoda, hisz az ímélre nem kell bélyeg, hagyományos levelet meg csak egészen nyugdíjas alakú gázóra-leolvasók adnak fel, a bélyeget azt szerintem ma már főleg a gyűjtőknek gyártják, de ők - izé... mi - nem vagy vagyunk hibahatár feletti célcsoport.)

De a bélyegeknek most épp nincs szezonja, hónapokkal ezelőtt beszereztem egy csomó újat, de azokat mind beépítettem  már az aktuális albumokba, azóta csak egy-egy darab fut be, sőt Petra a csereealapnak alkalmas másodpéldányokat is átválogatta már, szóval azzal sincs sok dolog.

Viszont a puzzle, az pont olyan babrálnivalót kínál mint a bélyegek, papírból van, sok idő mire az ember nagyjából szétválogatja, melyik darab hova tartozik, és pont olyan agyvérzés-közeli állapotba lehet kerülni tőle. Ami remek, mert rögtön spórolok a kávéval, addig sem a monitort bámulom, és utána már a mosogatás is egy kreatív hobbinak tűnik.

És persze addig sem vagyok friss levegőn.

Csak ebben az esetben:

Munkamánia-terápia

Napi krónikus háttértévézésem közben belefutottam egy reklámba, valami megfázást tünetileg kezelő gyógyszerébe, amit azzal akarnak eladni, hogy ettől nem kell majd rejtegetnünk a megfázás tüneteit. Mármint a munkahelyen. Mert a reklám virtualitásában az ember az olyan, hogy ha taknyos, lázas és ocsmányul köhög, valamint bordóra és egyben rojtosra dörzsölte az orrát, akkor nem orvoshoz meg hanem dolgozni. (És a reklámvilágban a munkahely az még mindig csak egy iroda lehet, skandináv bútorokkal, kiskosztümös MILF-ekkel és szekszisen borostás, ing-nyakkendős pasikkal, valahogy a reklámok munkavállalói sohasem egy élhajlító-műhelyben emelgetnek olajos vasakat, de még csak nem is egy krumpliföldön kapálnak.)

És tényleg, a reklámok olyan életszerűek! Hisz közismert, hogy nálunk is a japán munkakultúra az uralkodó, miszerint a rendes dolgozó önként és ingyen túlórázik, nem megy szabadságra, mert lelkileg nem viseli el hogy ezzel cserbenhagyja a vállalatot, neki a főnök szava szent, otthon is mindig a munkájáról mesél a családjának, aztán legfeljebb álmában csönget egy picit. (Aztán, hogy levezesse a feszkót, meglátogat egy bugyiautomatát, és vesz belőle japán tinilányok által korábban használt bugyit, mert azt szagolgatni majdnem olyan jó, mint mikor az emberre biztatóan néz a messziről csodált osztályvezető-helyettes.)

Na ebbe a vonalba hézagmentesen illesszkedik a betegen dolgozás, ahol titkolni kell hogy influenznánk van, mert egyrészt nem szeretnénk hogy elhúzódjanak tőlünk a kollégák, másrészt meg gyenge jellemre vall, hogy mindenféle vírusok elválasztják a dolgozót a mítingetktől, prezentációktól és kávészünetektől. És ez elfogadhatatlan!  A betegséget titkolni kell, nem csak akkor ha leprás az ember, de akkor is, ha begyulladt egy pattanás a nyakán, idegi alapon kijött a fogköve vagy megromlott  vaj a füle mögött.

A betegség szégyen, az egészség látszata fontos, a kezelés lényege, hogy enyhítsük, vagy inkább tüntessük el a tüneteket. ami nem látszik az ne fáj, ami nem fáj az nincs, ami nincs az meg pont a legújabb csodaszer miatt nincs, a világ ennyire egyszerű. Senkinek nem kell táppénzre mennie, az irodai kollégáknál véletlenül mindig van a reklámozott szerből, és adnak is belőle, olyan rendesek.

Mondjuk megnézném ugyanezt a hirdetést bányászokkal vagy szövőnőkkel is, biztos az is ilyen nagyon életszagú lenne. (Hisz köztudott az is, hogy a reklámok az életet mgát mutatják meg, ahol a legnagyobb kihívás a szalonszépségű(?) haj, a bankok fizetnének azért, hogy ingyen hitelt adhassanak nekünk, a szomszéd csávó meg nem másnapos csak hidegfront van, de a jóseggű csaja már épp most mosolyog a jólelkű gyógyszerészre a fejfájáscsillapító beszerzése közben.)

Szóval a reklám készítői szerint a munkamánia nem egy szorongásokkal és kényszerekkel súlyosbított függőség, hanem a homo sapiens természetes állapota, alapbeállítása, tehát nem azt kell kezelni, hanem minden mást, ami épp  akadályozna minket a kiélésében. Szerintük.

Szerintem meg nyaljanak sünt, de hátulról előre ám!

wikipédia

A távolban felsír egy villanyszámla

No, az úgy történt, hogy ma végre némi pénzhez jutottam, törölgetés okán. Mer' voltam a bankba, ahol kényelmetlen székek voltak, töltöttgalamb-fenekű bankinénik, meg minden pirosra volt festve, gondolom ilyen sztájlisz miatt, aki monta.

Nade.Nekem ugye pénz kellett, mert mindenféle sárga csekkek gyűltek fel általam, amikkel azt kell csinálni, hogy az enber átviszi a postára a szomszédba, és ott az ülő postások letépik a nagy részét, amivel az fel van dolgozva. De ezt pénzért csinálják nekünk, mindig fizetni kell a tépkedésért, ráadásul a sárga csekkek egy része kimondotta fehér, de tépni azt is kell. Ahhoz viszont, hogy legyen pénzem a csekktépésre, elkellett mennem a bankba a Fősétáló utcába. Nem hitelért, nekem olyat nem adnak (biztos elrontanám, vagy valami), csak gondoltam megnézhetnék, hátha van-e valami pénz a számlámon, ha már magamtól nem tudhatom, mert az esemes az a nemlétező telefonszámomra jött eddig. 

De most már tudják a mostani számomat is, amit persze még se mindig tudok, de a bankinéni megcsörgette az általam bemondott talán telefonszámot, és rezgett tőle a táskám oldalzsebe, tehát. És müködik is, már kaptam is három esemest, hogy vegyek fel hitelt, pedig aszittem ismernek már, nem mint a rossz pénzt, hanem mint jól a pénztelent.  Aki vagyok.

Ja és persze megnéztük, hogy tényleg van pénz a számlámon-e, és akkor már csak az volt a problémás, hogy de az autómata nem adott belőle. Ekkor a nő, aki feltűen hasonlított egy csehszlovák tévésorozatra, elővett valami nedves törlőkendőt, és elkezdte dörgölni a kártyámon a csippet, hogy biztos az koszos, és ezért nem látja az autómata bankautómata, pedig az gondolom lézerezi, azt' mégse, mikor meg én szabad szemmel is. De mindegy, a dörgölős vuduzás bejött, második kísérletre már kaptam pénzt a gépből ki. Mekható pillanat volt, rég láttam már tízezrest, többet is egyszerre és úgy hogy nem a tévében, szóval büszkén gyűrtem zsebre, és úgy mentem haza, mint egy igazi enber. Még a telefonom is nyomkodtam a buszon, pedig amúgy ritkán buszozom, jóformán csak naponta, de most többször is megnéztem hogy mennyi az idő a telefon hányóráján, ami tök jó, csak mindig hozzá kell adni két percet. (Még két perccel később is, amit nem értek, de az biztos ilyen ralitiviatás elmélet vagy mi.) A busz amúgy még mindig nagyon korszerű, környezetbarát meg minden, és műholdasan rohad le a megállóban, és közben végig akadálymentes.

De hogy így végre hazaértem, legott (ezt a szót most olvastam Egri Gárdonyinál) mentem is a postára, ami rögtön az Aldi mellett van, és ha már pénzes lettem, amúgy is kellett kávé meg szardínia (Utóbbi egyébként nem is szar, a teknős szereti, pedig ő nem eszik szart, legalább is nagyon remélem, de nem vagyok egész nap itthon, hogy figyeljem.) párezer forintér széttépték nekem a mind a két csekkemet a háromból, mer' a villanyszámlát nem találtam, pedig még nagyobb rendetlenséget csináltam miatta, de semmi. 

Először gondoltam hogy hát nem baj, legfeljebb most akkor egy darabig ingyen lesz a villany, amiből én amúgy sem fogyasztok sokat, csak az a sok dolog ami működik vele, igazából nem is értem, mér nekem kell fizetni miatta a tépős csekket, postailag sorbanállva. Fizessen a hütő meg a mosógép, azok használják a áramot, tőlem össze is dobhatják közösen, hisz rokonok, mind a kettő valami Zanussi nevű bevándorló, gondolom svejcból, csak úgy a nevük alapján. (Amúgy a porszívó meg a DVD-lejáccó is rokona az egyik régi, már nem telefonomnak, ezek gondolom mekszikóiak mer úgy hívják őket hogy El Dzsí. De a származásuk azért nem biztos, olvastam hogy az igazi mekszikóiak úgy hívják magukat egymásnak hogy mehikói, és innen lehet tudni, de a porszívó mondjuk nem szól egy szót em, csak hőbörög ha áramot kap, de ettől még pont lehet mekszikói hával.)

De ezek a háztartási gépek gondolom maguktól nem mennek át a postára a csekkel, én meg nem találom, úgyhogy majd hétfőn megyek a Villanygyári Művekbe, hogy elektronikus készpénzzel befizessem az ügyfélszolgálatot, bár gondolom csekktépkedés itt nem lesz, ha már csekk nélkül.

Igazából nekik is a banki számlámról kellene le vonniuk a pénzt, de nem csinálják valamiért eddig még sohasem. Mondjuk ha már törölgetés nélkül én se tudok a pénzemhez kapni, nekik se biztos nem menne, de egyáltalán. Úgyhogy most várnak hétfőig, gondolom szombat-vasárnap a villanyművek se mennek a csődbe a sokezrem nélkül, annyira nem fontos. Sőt kifejezetten fontatlan, mert ugye forintban kell perkálni, meg hát fontom se nincs sok, bár húszpennsyben még jól állok a polcon. Mármint hogy a polcon van még jól belőlük. Majd próbálom is beváltani őket zsemlékre, hátha a garázsboltos csajt gyűjti az ilyesmit, és elfogadja cserealapnak.

Állítólag a 2004-es egy igen jó évjárat volt a húszpennyseknél, és persze nem ritkaság, de a gyűjtők azért jó áron cserélik zsemlére, vécépapírra vagy a személyeskedő sértegetésre. Ha már villanyszámlát nem lehet fizetni velük.

Nekünk fapad kell

Új terminált építenek ferihegyen a fapadosoknak. Talán lesz benne fapad is, mert az eddigi bádogbódékból az pont hiányzott, de legalább nem volt szögesdrót a  a karám oldalán, ahová egy rácsos folyosón beterelték a népet, a Guantanamo-fíling jegyében, amiért viszont még pénzt sem kértek. Plusz a biztonsági őrök sem verték meg az utasokat, még akkor sem, ha rózsaszín gurulós kézipoggyászuk volt, pedig az már határeset.

Amúgy a tempó tipikusan magyaros. Van egy repülőtér (egy, one, ein, jedan) a fővárosnak, ahová nem vezet rendes út, de legalább vonattal sem lehet kijutni, pontosabban a vonat csak az egyébként nem működö egyes terminálnál áll meg, mert csak arra mennek sínek egyáltalán. A reptéren pedig van egy csomó alig használt airbridge. Ez az a cső, amin keresztül be lehet szállni egy repülőbe, legalább is fejlett nyugaton, nálunk Észak-Balkánon ezek jobbára díszek, mert a fapadosok nem akarnak fizetni érte plusz pénzt, a reptér meg nem adja olcsóbban, úgyhogy a Viszér meg Rájenér utasai guantanamóznak a bádogba, hisz egyeserűbb a fapadosoknak direkt építeni valami igénytelen szart, mint használni azt a kulturáltabb cuccot, ami már úgyis ott van. És most megint azt tervezik, hogy újabb szart építenek, valami alapvetően és szándékoltan igénytelent, az egyes terminál meg rohadjon meg. 

Külföldön valahogy eleve azt az infrastruktúrát használják ami van, és igen, vannak fapados repterek, csak azok nem úgy készülnek, hogy fognak egy már meglévőt, és kicsit lebutítják, és a jó lesz az még a téeszparasztoknak. Egy fapados reptér nem azért fapados, mert direkt törött ablakokkal készül, és precíz tervek alapján nem mossák fel a várót, csak messzebb vannak a belvárosoktól, nincs bennük VIP-részleg (vagy igen) és az üzletek árai nem ötszörösek a városiakhoz képest, csak háromszorosak.

Náluk azonban nem normális a helyzet, mi a lepusztult vasútállomások, a lerohadó buszok és a fapadosított repterek hazája vagyunk, csoda hogy még tömegközlekedik valaki egyáltalán. Sokaknak persze muszáj, elvégre én sem vagyok egy milliárdos, nem fussa nekem huszonöt éves Suzukira, meg elég használt étolaj sem gyűlik fel itthon, hogy legyen mivel tankolni.

De jut eszembe, már feltaláltuk a fapados munkahelyet is: no légkondi, takarítás hetente (oké, ez egy irodánál még elmegy, de én gyárat is láttam már, nem egyet), az étkezőben három mikróból egy működik, esetleg kettő, de akkor a hűtő már nem, a vécé koszos, de lagalább papírt vinni kell (vagy telefonos segítséget kérni a fülkéből, ha későn kapcsolunk), fogas nincs a kabátoknak, de az épület tetszőleges pontján legalább három kamera figyel egyszerre.

Na most, egy ilyen helyről hazafelé tartva túl nagy kultúrsokk lenne egy klimatizált buszállomás működő utastájékoztatással, egy normális menetrend vagy ülőhely a buszon, az ilyen durva dimenzióváltásokat nehezen viseli el az ember ideg- és emésztőrendszere.

Igazából akkor vagyunk önazonosak, ha az egész életvilágunkat fapadosan tudjuk berendezni, ha otthon mállik a tapéta, akkor a pláza minimum ázzon be, ha a főnökünk egy bunkó, akkor a postán ne köszönjön előre a csaj a pult mögött, ha meg tönkremegy a mosógépünk akkor ne legyen közvilágítás se a környéken, hisz ami nem öl meg attól erősebbek leszünk.

Vagy nem, de próbálkozni azért lehet, építsük át az országot fapadossá, akkor a repteret már nem is kellene, mert ki akarna elutazni bárhová? Hisz minden kicsit is működő hely, ahova repülhetnénk, már kívül esne a komfortzónánkon.

(És mivel durvul a kampány, nem tudom nem észrevenni, hogy a poltikai kommunikáció már ultra-fapados. Ha a plakátokon láthatóknál is egyszerűbbek lennének  poltikaiüzenetek, akkor azt kellene nagy betűkkel kiírni hogy: Hööö.... Grrr.... Izé, Na... És tuti ez is hozna szavazókat.)

Buszoz, macskáz, zenéz

Ma valahogy sokat buszoztam, nem volt kedvem gyalogolni, meg minden pillanatban úgy nézett ki hogy mindjárt esik, aztán persze nem. És mivel nincs kedvem megállókban várakozni (mint ahogy sorban állni is utálok, a reklámszünetben átkapcsolom a tévét és a reklámújságokat a vécében használom fel) körbebuszoztam a várost. Mert orvoshoz kellett mennem, és visszafelé nem volt semmi alkalmas járat, úgyhogy kimentem a világ végére, aztán azzal a busszal vissza, hogy ne kelljen fél órát ülnöm a megállóban, és a vasútállomástól egy remek városnéző körjárattal haza is jutottam, még jó hogy egy közlekedési csomópontban lakom.

Azért tíz-tizenöt percet ültem egy megállóban, de legalább volt társaságom, a szemben lévő ház kerítésén kivetődött egy macska, átrobogott az úton felugrott mellém a padra. Aztán gyakorlatilag belemászott a táskámba, próbálgatta a karmait a farmeromon, és megevett egy vaníliás kekszet is. Mondjuk abban nem voltam biztos, hogy egy macska ehet-e ilyet, de legalább ő sem tudta hogy szereti-e, de egy rutinvizsgálatra nem viszek magammal füstölt lazacot, csirkemell-filét, de még egy nyamvadt virslit sem. Mindegy, a vaníliás keksz is bejött neki, de a teából már nem kínáltam meg. A TAJ-kártyát meg gondolom nem szereti, pedig azt orvoshoz rendszerint viszek magammal, rögtön az aggodalmaim mellé csomagolva.

De az kétségtelen, hogy macskázva hamarabb jön a buszm szubjektíve persze, hisz objektíve itthon hagytam az órám, szóval tudja fene.

És buszozni azért is jó, mert annyit láttam ma a városból ahol élek, amennyit hónapok óta sem, és hirtelen kiderült, hogy a garázsbolton, a sarki postán és ház előtti árokásáson túl is van élet, még több utcányira tőlünk is létezik a civilizáció, ahol emberek élnek, nekem legalább is úgy tűnt, bár szóba azért nem álltam velük.

Mikor munkába megyek, látom persze, hogy még megvan a többi városrész, de nem feltétlen hiszek a szememnek, lehet hogy az egész csak valami CGI-s animáció, a busz ablaknak álcázott képernyőin. De egy bizonyos irányban tényleg van még élet, az nem csak kivetítés, ezt bizonyítja a reggel még tiszta pulóveremen található generál megállókosz, no és némi fehér macskaszőr.

Amúgy mindegy is, hogy az ablakból a látvány az valódi vagy sem, én mindenképp afféle moziként nézem, és épp ezért nem mindegy, milyen az aláfestő zene. Ma valami szövegelős rádióműsorban ezt hallottam két menet duma között:

Tudja fene, ez nekem afféle füligérős zene, pedig az eredetije már huszonéve is a könyökömön jött ki, de ez itt kellemesen bollywoodi. (Ami nagy szó, tekintettel a bollywoodi filmek és popkultúra kellemetlenül giccses voltára.)

Az előadó Ananda Shankar, akiről azt érdemes tudni, hogy a nagy Ravi Shankar unokaöccse, zenéjében vegyíti a nyugati és keleti elemeket, ja és húsz éve halott. Szóval elhamarkodottan kezdtem jelen időben fogalmazni az előző mondatot. Mert ha rendes hindu volt, azóta is vígan élhet egy lassan húszéves valaki testében valahol, de persze nem biztos hogy emberként reinkarnálódott. Lehet hogy mostanában épp macska, valahol a környékünkön. Ha legközelebb arra járok, megmutatom neki a zenéjét, hátha rásimer.

Szuperzöld

Vasárnap ingyen vonatozhatnak az autósok, csak a forgalmit kell bemutatniuk, és övék a személyvonatokon a másodosztály. (Amitől persze nem lesz a nem autósoké az elő, pedig így lenne igazságos.) Mondjuk nem minden vasárnap, csak ma, mert ma van az autómentes nap. Ez amolyan környezetvédelmi május elseje akar lenni, ami engem például ne érint, nekem majdnem minden napom autómentes, ne is értem miért nem kapom ingyen a buszbérletem. Hisz nincs autóm, nem tudok és nem is akarok vezetni, így aztán sosem teszem, autóban én maximum utas vagyok, nagy ritkán navigátor, de hát eleve nagy ritkán ülök csak egy autóba bele. (Szerintem volt két olyan évem - talán 2006 és 2007 - amikor többet ültem repülőn mint autóban, vonaton és buszon meg nyilván sokkal többet, de az az alapeset nálam.)

Viszont e jeles napon akkor a kalauzoknak meg mozdonyvezetőknek járna egy ingyen bérautó, elektromos, legfeljebb hibrid persze, szóval ilyen sápadtzöld rendszámos, csak hogy megtapasztalják a belvárosi dugóban kurvaanyázás, a teszkó előtt parkolóhely-keresés örömeit, meg annak élményét, mikor a dzsípíesz felküldi őket egy hónapokkal korábban elbontott felüljáróra.

Kérdéses persze, hogy a vonaton a kalauz, honnan tudja, hogy tényleg autós-e a bliccelő utas? Mert ugye egy forgalmi önmagában semmit sem bizonyít, azon kívül, hogy az illetőnek van forgalmija. Hogy a hozzá tartozó autó hosszú ideje a garázsban rohad, az nincs beleírva, miként az sem amikor mégsem, akkor is csak a sógor vezeti. Neki a fának, ezért is áll sokat a garázsban.
És mi van azokkal, akik céges autóval járnak, mert mondjuk vállalkozók, nekik külön papírt kell vinniük arról, hogy a Szupermegatranszportlogisztik 2000 Kft. az övék, az autó meg a Szupermegatranszportlogisztik 2000 Kft-é, tehát most jogosan vonatoznak ingyen  a Velencei tóra, fontos üzleti ügyben?

Hát csak jobb így, mint autóval... (erdekesvilag.hu)

Akik viszont papírral tudják igazolni, hogy nincs és soha nem is volt autójuk, azok kaphatnának biciklit, de ha van nekik akkor menő futócipőt, mert azzal sokkal könnyebb beszállni a haver autójába, miután a bicikli az utánfutón landolt. Ez így nagyon környezettudatos lenne, hisz ha már megérkezett az ember a Balaton partjára, lerakja az autót, és onnantól csakis biciklivel teker el a strandbüféhez a fáradtolajban sült, argentin születési hekkért. Mit mondjak, ez aztán zöld, szuperzöld!

Szerintem mindenki gyalogoljon ökrösszekérrel, legeljen lóherét és és alapvetően maradjon egynapi járóföldön belül, tök felesleges bárhová is utazni. Mert bár lehet hogy máshol új dolgokkal találkozunk, de az extra tapasztalatok elérhetők tévé, internet, varázsgomba vagy a csapongó  fantázia által is, és igazából bárhová megyünk, bármit is teszünk und tapasztalunk, hosszú távon mind halálra vagyunk ítélve. (Ennek mindennapi lefordítása, a minek takarítsunk úgyis kosz lesz, minek együnk ha nemsoká úgyis éhesek leszünk, minek utazzunk el a Valahová-szigetekre, ha úgyis hazajövünk másfél hét múlva.)

- 0 -

És az autómentes nap alkalmából Szingapúrban formula egyes futamot rendeztek a szingapúriak, villanyfény mellett, mert ők annyira nem zöldek, hogy ne a hülye európaiak napirendjéhez igazítsák a verseny időpontját. Így ott este van, nálunk kellemesen délután, de épp ezért egy fél őserdőnyi széndioxid-kibocsátással kell telibe világítani a pályát, miközben azzal menőznek, hogy de ezt ők megtehetik.
Pedig elektromos rollerekkel kellet volna körözniük a Hemiltonéknak meg Feetteléknek, miután kó-papír-ollóval eldöntötték a rajtsorrendet, persze csak olan rollerekkel amiknek napelemekkel töltötték fel az akkumlátorait. Mondjuk biztos nem bírtak volna ki háromszáz kilométert, de lehetett volna verseny közben tankolni, azaz tölteni is, ami este különösen vicces lett volna. Mondjuk a Mercedes-rollereknek tíz körig bírja az akksija, aztán meg kell várni a reggeli napot és úgy hétfő délutánig tölteni, a Ferrari-rollereknél ugynez kilenc kör, ám egy órával hamarabb töltöttek lesznek, de csak ha nem felhős az ég. És akkor jön valamelyik kis csapat, amely előre feltöltött egy csomó tartalék akksit, így náluk a boxkiállás nem tart tizensok óráig, csak egy könnyű uzsonna és egy frissítő zuhany fér bele a versenyzőnek, míg a szerelők nyugodtan végignézhetik a délutáni szappanopera aktuális epizódját kerékcsere előtt, így is hat-nyolc órát vernek a többiekre.
És az helyzet, hogy a verseny így sem lenne lényegesen unalmasabb, mint amilyen volt ténylegesen, ilyen hagyományos versenyautókkal.
Persze lehet, hogy ez már az autómentes nap hatása, finom eszközökkel próbálják elüldözni a nézőket, hisz nézők nélkül nincs bevétel, bevétel nélkül nem telik ezer lóerős autókra, és egy idő után nyugodtan renzheti az egészet rollerekkel, főleg a maguk szórakoztatására.

Minden vagyunk, szentek leszünk

Van olyan vasárnap reggel, mikor nem is kell kávé ahhoz hogy felébredjek, elég ha szembe jön valami épületes marhaság a neten. Mondjuk hogy egy brit faszi épp arra készül, hogy megigyon egy pohár viszkit, amit viszont a saját korábban amputált, majd mumifikált lábujjával szervíroznak valami yukoni hotel bárjában. Mer' ez náluk hagyomány, a lábujjas viszki igazi kanadaikum, de az még náluk sem volt, hogy valaki saját beáztatott lábujjáról igya le a gabonapálinkát hányás nélkül. (Az illető nagyon hülye brit biztos sokat rágta a körmét gyerekkkorában, ám a lábujjait nehez érte el, de most aztán...)

Ez a hír persze csak szimpla marhaság, a másik viszont emeletes, tortagyertyákkal díszített, nemzetiszín pántlikával átkötött marhaság.

Történt ugyanis, hogy "Hatszáz gyermek imádkozott a nemzetért, vezetőiért a kereszténységért az Országházban". Ami igen fontos, és vilgpolitikailag is kiemelkedő esemény lehetett, elvégre a nemzet sorsa alapvető módon függ attól, hány száz gyerek imádkozik érte, és főleg a vezetőiért.  

Tényleg, e ponton két kínzó kérdés is felmerül. Egy: kik is nemzet vezetői? Mer' az utolsó aaki magát neemzetvezetőnek titulálta az Szálasi Ferenc volt, akit előbb érdemei elismeréséül felakasztottak, később meg diktatúrát nevezett el róla a hálátlan utókor. Mondjuk érte imádkozni rendes dolog, mert ha valaki komolyan és elszánta hisz a pokol létében, az Szálasit nemigen tudja máshová képzelni, szóval ráfér, ha már ott grillezik egy ideje.

És a második kérdés: ha a jelenlegi, tévesen közjogi méltóságnak titulált bajszos és/vagy focikedvelő öltönyösöket értik alatta, akkor minek imádkoznak értük. Tudtommal igen jól megy a soruk, kurvára odavannak maguktól, sőt vissza is, és kedves családjuk sem szűkölködik. Szerénytelenségben sem és mohóságban sem. Mondhatni tejjel-mézzel folynak a kánaán, kábé letojják, mit gondol a kussoltatott többség, és lelkesen játszanak a saját B-középüknek. Imádkozni értük legfeljebb csak esetleges elkárhozásuk okán lehet, de a nemzetnek (és tényleg, itt mosz a kulturális vagy a politikai értelemben vett nemzetről van-e szó?) ettől sokkal jobb nem lesz, gondolom nem is ez a cél.

De ha már gyerekeket imádkoztatnak (istenem, de szép ige!) a templom helyett az országnak gyűlésező házában benne, akkor oda kell egy hivatalból kirendelt államtitkár is, aki speciel (és igen stílszerűen) az egyházi meg a nemzetiségi kapcsolatért felel. Valakinek, nekünk nem gyakran. És nem, nem szól hogy akkor ne csak az egyes számban emlegetett nemzetért imádkozzanak már, végül is vannak itt még nemzetiségek, meg hogy nem feltétlenül csak a római kaotikus egyház mantráival lehet imádni a kozt, mert vanak itt más vallások és Londonban hej van számos egyház.

És mindezt a különösen hiánypótló eseményt a fura nevű Pápai Missziós Művek Szent Gyermekség Műve szervezi, amitől azért kilendül az emberben a bullshit-mérő mutatója.

Te szent ég, mondanám csak hogy stílusban maradjak, de inkább mégsem teszem, mert az ég az nem szent, hanem kék vagy szürke, felhős vagy felhőtlen és néha a csigabiga háza ideki. Abba bele sem szeretnék gondolni, mit is gyárt a Pápai Missziós Művek (missziót mi mást, legjobb minőségben, szerkezetkészre szerelve), különösen a  Szent Gyermekség Művek nevű melléküzemága. Szent gyermekeket? Nemár...

Mert a gyermekség gondolom nem szent, legfeljebb egy életszakasz, így kevéssé valószínű hogy a Művek gyáregységében készülő gyerekek eleve szentek lennének, a tudomány mai állása szerint ez nem genetikai kérdés, szentnek nem lehet születni, az egy életprogram. Lehetséges persze, hogy a gyerekek szülei szentek, így afféle vezetéknévként öröklik a Szent-séget, de ha Pápai Művek gyerekcsináló üzeme tele lenne szentéletű fedezőménekkel, legalább is tudnánk róla, ha már a világ épp fájdalmasan nélkülözi a szenteket, és nyakig ül a bunkóság modernitásában.

Persze az is lehet, hogy a gyermemek attól lesznek szentek hogy imádkoznak a Nemzet Vezetőiért (felkészül az Aranyborjú Zrt. igazgatótanácsa), ráadásul a Szent Korona Szent Jelenlétében, szakrális és karmikus értelemben egyaránt áldásos helyzetben. Kár hogy a Szent Végtagot a bazi likában őrzik Csuhások Térdre Egyház klerikusai, de legalább nem isznak róla viszkit, legalább is őszintén reméljük. Pedig az is kitűnő minőségű, mumifikált és az orrunkat is tisztíccsa, nem úgy mint holmi lefagyott lábujjak.
És hát igen, van mire büszkének lennünk, csak nekünk van nem hivatalosan szentté avatott, de khmm... mondjuk úgy, többek által szentként emlegetett koronánk, ami igazán szép teljesítmény egy köztársaságtól. A hülye briteknek például van saját, viccesen integető monarchiájuk, de a koronájuk az nyomokban sem tartalmaz szentséget, igaz a királynő időnként hordja is, és lehet hogy nem érezné magát komfortosan egy szenttel a fején. Így aztán nem is a parlamentben őrzik, hanem a Towerban, ami meg ugye jóideje múzeum már, mert szerintük mégy alkotmányos monarchiában is ott a helye.

De hogy a gyerekek sérelmére elkövetett  imaláncnak mi is volt a pontos oka, apropója, azt nem tudni. Talán a Szent Kampány? Vagy simán a Szent Hátmer' Csak.