Mozgóképes magánélet

1. fejezet: Szexuálgazdaságtan

A hétvégén is folytatódott az egy ideje már tartó Woody Allen maraton, többek között a Lövések a Broadwayn cím örökbecsűvel. Amúgy szokásos Allen-féle magánéleti szenvelgés, igen viccesen előadva, némi gengszteres háttérrel, de a legnagyobbat akkor röhögtem, mikor a vége felé elhangzott az alábbi párbeszéd (két szemben lakó szonszéd, meg a lent az utcán álldogáló főhős kiabálásában):

- (David:)Hé Flender, ott van Ellen?

- Nem nincs.

- Szerintem ott van...

- (Ellen:) Gratulálok a sikeredhez David!Mindig tudtam, hogy megvan benned minden.

- Igen, hát tévedtél. Meg kell hogy kérdezzek valamit.

- Mit?

- A művészt szeretted bennem, vagy az embert?

- Mindkettőt.

- Na és ha kiderülne, hogy valójban nem is vagyok művész?

- Tudnék szeretni egy embert, ha nem is igazi művész, de nem tudnék szeretni egy művészt, ha nem igazi ember.

- (Flender:) De hát ez.., ez így akadémikus, akadémikus... ő most velem van.

- Hé, Fleder el akar tőlem venni.

- (Ellen:) Flender klassz szerető.

- (szembeszomszéd:) Igen, én is lefeküdtem Flenderrel. Nem volt nagy szám.

- (Flender:) De Rita kérlek, miről beszélsz? az évekkel ezelőtt volt, a szabad szerelmes korszakomban.

- (Ellen:) Szerintem ez relatív, nekem klassz.

- (Rita, a szembeszomszéd:) Na ez érdekes, a technikájára érted, vagy milyére?

- (Ellen:) Elképesztő a technikája.

- (Flender:) Igen, elképesztő.

- (David:) Ti összekeveritek a szexet és a szerelmet.

- (Rita:) Nem, nekem a szerelem nagyon mély, a szex csak pár centire kell hogy hatoljon.

- (Flender:) Ti itt mind melléfogtok. A lényeg, hogy naponta nagyon sokszor vagyok képest kéjt okozni.

- (Rita:) Ugyan már, mi köze ehhez a mennyiségnek?

- (Flender):) A mennyiségnek? A mennyiség átcsap minőségbe.

- (David:) Ki mondta ezt?

- (Flender:) Marx Károly.

- (Rita:) Tehát már a gazdaságtanról beszélsz?

- (Flender:) Ez szexgazdaságtan...

Igen, erről van szó. eddig méltánytalanul elhanyagoltuk a szex és a szerelem gazdaságtanát (na jó, a prostik esetében nem, ott ez a fő csapásirány), hogy mondjuk mennyi maszturbálás ér egy dugást, lehet -e bruttósítani az orgazmust vagy a szopásban van-e business class? A szerelem és házasság vonalon pedig releváns kérdés lehet, hogy a holtomigla-holtodiglan úgy is ér-e, ha féltékenységtől felindulva feldaraboljuk és kolbászba töltjük a másikat, hány szeretővel lehet rendes MLM-hálózat építésébe kezdeni, és a sok közös emlék érzelmi értéke az pontosan hány dollár középárfolyamon? És hát egyáltalán: szakítás vagy válás esetén hogy lehet költséghatékonyan osztozni az emlékeken? Hogy mondjuk enyém a tavaly előtti görög nyaralás, da hajókirándulást ahol hánytam, azt szívesen elcserélem egy londoni kiállításért, amit meg párom unt látványosan.

És túl a gazdasági kérdések (plusz ÁFA!) körén, másfajta tudományterületekre is ki lehet terjeszteni a kérdést. Adódna a szexuálpolitológia, de az igazából lerágott óvszer már, a politika maga évek óta beszél bele a hálószobánkba, a gyereknevelésünkbe és nemi identitásunkba, abból meg nem lehet rendes konferenciát szervezni tanulmánykötettel, hogy a politikusok szopatnak minket. Ebben sokkal több nincs, esetleg meg lehet nézni, hogy mi, mint nép, fogazunk-e közben?

De lehetnek egyéb ötletek. Például a vaginálfallikus kozmológia, avagy miből van a Göncöl-szekér rúdja; szexuálgeológia, miszerint tényleg kőkemény-e a felszerelés, vagy az aktus homokra épül; esetleg egy nagyívű művészettörténeti eszmefuttatás arról, hogy a Rubens által festett nők azért kövérek, mert rohadt sokat kellet pucéran modellt ülniük, és soványan, a bőr alatt hordott zsírkabát nélkül egyszerűen fáztak volna.

De mindegy is, elég ha annyit tudunk, az alliteráció nem kézzel kényeztetést jelent, az emipiokriticizmushoz meg nem kell az ágyhoz bilincselni partnerünket.

2. fejezet: Gyászmunka szexmunkással

A hétvége másik jelentős élménye (a fentebb nem tárgyalt három másik Woody allen mellett) a Mögöttem az élet (magyarul: After Life) című hatszor félóra volt, amit Ricky Gervais írt, rendezett, főszerepelt és gondolom egy személyben ő a sorozat legnagyobb rajongója is. De akkora, hogy meggyőzte magát, hogy érdemes folytatnia, úgyhogy nemsoká jön a második évad.

Az egész amúgy arról szól hogy Tony (Gervais) felesége meghalt rákban, ketten maradt a kutyájával, és bár kegszívesebben öngyilkos lenne, sehogy sem megy neki. Viszont kitalálja, hogy akkor innentől nem lesz tekintettel senkire és semmire, mindent úgy csinál ahogy jól esik neki, és ha az élete így sem működik, ráér akkor is öngyilkolni.

Így aztán kollégái és majdnem barátai idegrendszerét gyilkolja, meg a napi üveg viszkijét, és a vége felé maga is meglepődik, de elkezd furcsán életigenlő lenni. Ebben szerepe van a nála bátrabb heroinista hajléktalan ismerősének, aki szándékosan átlövi magát a túlvilágra, meg az empatikus kurvának a sarokról (ja nem, ő ugye szexmunkás, mint ezt többször is hangsúlyozza), plusz az alzheimeres apja ápolónőjének.

Az egész nem igazán vicces, közben elviselhetően drámai, de ha az ember elkezdi nézni, nem lehet leállni vele. Pedig a történet sovány, Gervais sokszor a stand-upos énjét hozza a falvédőre illő monológjaival (máshogy ezeket nem lehet értelmezni, mert ha nem vicc, ha tényleg hót komoly, az nagyon gáz lenne), a többi szereplő meg inkább csak papírmasé-figura, de az egész együtt mégis kurva jó. (Néha szó szerint.)

Ja igen, időnként azért igazán jókat lehet röhögni rajta, bájos a helyszínül szolgáló angol kisváros, de kell is neki, mert ha ez egy lepukkant lakótelepen játszódna, a nézők is elgondolkodnának az intravénás keménydorgok lehetséges előnyein.

Az egyik legviccesebb jelenet, mikor a sarki prosti azt mondja főhősünknek, hogy ötven fontért bármit megcsinál, erre ő elhívja magához - mosogatni. Fizet is rendesen, később meg kap egy ingyen  menetet, miszerint nagytakarítást. És ez már maga a magánélet, a kutyasétáltatáson és a dobozból szürcsölt curry-konzerven túl.

A Teszek Rá Magasról-paradigma

A hét abszolút politikai botránya, hogy a széthízott fejű troll, aki valami történelmi sorscsapás folytán lokálisan miniszterelnök, nem szeretné betartani a független bírósság jogerős ítéletét. Ami annak nyomán született, hogy a (párt)állam illetékes nyúlványai szartak betartani a törvényekek, ezúttal (bár nem egyedülálló módon) az oktatás területén.

Pár éve már végigfutott a magyar médián a gyöngyöspatai eset, ahol a cigány gyerekeket elkülönítve oktatták, sokszor összevont osztályokban de úgy hogy például nem volt nekik informatikaórájuk egyáltalán, nem használhatták iskolai uszodát, és még fel sem mehettek az emeletre, ahol a nem cigányok osztálytermei voltak. Jogvédő szervezetek persze tiltakoztak, próbáltak egyeztetni és megoldást találni, naná hogy sikertelenül (Orbánisztán 2.1. Jobban teljesít!), úgyhogy maradt a per. Aminek vége egy jogerős ítélet lett, miszerint a josértő módon hátrányba hozott gyerekek 300 ezertől kétmillióig jogosultak nem vagyoni kártérítésre, amit lassan már esedékes lenne kifizetni. Az apartheid ugyanis egyelőre törvénybe ütköző.

Erre jön a felcsúti kisgömböc meg az ő fasiszta rezsimje, és közli, hogy a kormánynak (nem ám holmi hivatalnak, a kormánynak, baszod) meg kell vizsgálni a lehetőségeket, hogy hogyan tudnak majd mégsem fizetni. Nem mellékesen annyit, amit a szintén felcsúti Lőrinc barát fél nap alatt keres a közbeszerzésen nyert üzleteivel, kivéve ha vasutat épít, mert akkor száz milla össszejön egy óra alatt.

A főminiszter viszont azt mondta, hogy ő teljesen megérti azokat, akik fel vannak háborodva a kártérítéseken, mert hogy már megint a cigányok (zorbánul: meghatározható etnikai csoport) jrnak jól azzal, hogy munka nélkül kapnak pénzt. És ez a farok eredetileg jogász, de az biztos túl rég volt már, így nem rémlik neki az a fogalom, hogy kártérítés.

Vagyis az ő torz und beteges logikája szerint, ha engem törvénytelenül és megalázó módon rúgnak ki a munkahelyemről, majd ezért perelek és nyerek, akkor menjek a fenébe, mert a kártérítéssel munka nélkül jutottam pénzhez. És tényleg, hisz épp kirúgtak, és hát micsoda világ sejlik fel a házikolbász meg a házipálinka mögül, hogy akkor én most munka nélkül? Nem hogy kirúgtak, de még én kapok érte pénzt? A helyett, hogy böcsületes trágyalapátolással keresném meg a minimálbér egy részét, bíróságra járok holmi jog meg igazság ügyében, mikor pedig a helyi döbrögi világosan elröfögte a Range Rover ablakán kihajolva, hogy húzzak a faszba, de azonnal, különben rámküldi a Gézát, aki egymagában képvisel kilenc letöltött és három felfüggesztett börtönévet.

Szóval a felcsúti bejelentette, hogy magasról tesz nem csak a törvényekre, de a törvénysértéseket megállapító bíróságokra is, vagy is innentől az lesz, hogy a jogerős itéletet végre kell hajtani persze, de csak ha a főmérnöknek is tetszik. Ha nem csípi a verdiktet, viszont lehet vele primitív módon uszítani, akkor nyugodtan el lehet küldeni a hülye bírákat susnyásba, a kekeckedő EU-s képviselőknek meg majd rendelnek kurvákat, és ha attól sem fogják be a szájukat, legalább lesz mivel zsarolni őket. Mert ezek igazi jóféle, bakamerázott luxuskurvák lesznek, kis kitérővel Moszkva és Dubaj között. Igazán rendszerkompatibilisen, elvégre Ártunk és Ormányunk is valahol arrafelé  keresendő.

Találkozás a boncasztalon

Na ja, csak nem az esernyő meg a varrógép találkozik, hanem a punk meg a szimfonikus zenekar. Ebben persze semmi újdonság nincs, a Queen-től a Metallicáig számtalan bandát szimfonizáltak meg a pénzéhes producerek, változó sikerrel. De alapjaiban azért nem olyan botrányosak eme átiratok, halgathatóbbak bármely mulatós mocsoknál, kevésbé visszataszítóak mint a fokhagymás karamella, és kisebb egészségkárosodást okoznak mint a az ukrán csempészvodka.

De fordítva ez valahogy sosem működik, tegyük hozzá szerencsére, mert igazából nem is akarom hallani milyen lehet az, amikor az Iron Maiden Mozartot játszik, vagy Gengszter Zoltán mondjuk Sosztakovicsra reppel. 

Múltba fulladt gyerekkorom egyik igazán traumatikus élménye volt az "NDK Zenés Ajándékkosár" című tévés förmedvény, valamiféle dermesztő esztrádműsor (tényleg, mond még valakinek bármit is ez a szó?), amolyan istant műsoridő kitöltő, amit bármikor be lehetett nyomni, ha épp megszakadt a közvetítővonal a Magyarország-Hátasztán barátságos fodbalmeccsről. Ebben próbálkoztak a klasszikus zene és a Honecker elvtársék által korszerűen fiatalosnak gondolt zene fúziójával, így lett a klasszikusok diszkóritmusban  című izé, ahol tényleg Beethovent prüntyögtettek olcsó szintin, dobgépre. Na, az igazán szar volt.

Ám ha egy szimfonikus zenekar nyekergi el akár a legprimitívebb pop-rock cuccokat, akkor az mégis csak szól valahogy talán azért mert komoly zenészek (sőt, komolyzenészek) dolgoznak rajta úgy, hogy nem isznak többet három sörnél közben. Azaz a lelazulás mellett még marad bennük némi szakmaiság, és ha nem szúrják el végletesen a hangszerelést, akkor már csak mennyiségi alapon is impozánsan szólal meg az egész, rendes zeneipari technológusok elővezetésében.

Persze ettől még egy nagyzenekarnak Michael Jacksont játszani egyértelműen a megúszás kategória, mert bár Májkel a rajongók szerint hihetetlenül igényes zenét játszott (tudja fene, én sikongató lábrázást kapok tőle), azért nem volt egy Bach, de még egy Mendelssohn sem. Szóval az ő munkásságát átszimfonizálni kissé már az olcsó húsnak a híg leve, de jól fizet. És talán titkon arra gondolnak, hogy aki már képes popzenét fogyasztani efféle klasszikus tálalásban, késsel-villával, az hátha egyszer belehallgat majd valami gazi szimfóniába is. Vagy nem, de azért még vesz jegyet a Rojál Szimfonik Orkesztra Lédi Gagát Játszik Jó Hangosan című, sportcsarokokba lokalizált szuperprodukcióra. Van az a pénz.

De hát ilyen ez a c'est  la vie - mondta a Beteg Srácc (izé, Szájmon) épp az imént a tévémben, ha már pont a Trainspotting kettő megy a háttérben.

És ez az, mikor a Sex Pistols háromakkordos klasszikusát adják elő szimfonik verzióban. Tisztára olyan, mint valami alsó-középkategróiás, keserédes romkom zenéje, valahol a nagy finálé felé haladva, de még az előkatarzisnál. Mindesetre kellően steril már ahhoz, hogy az ember ne tudja elképzelni, hogy erre a számra hányjon le egy BKV-ellenőrt az éjszakai buszon. Pedig az nagyon punk...

És csak az összehasonlítás miatt, itt az eredeti, illetve majdnem az eredeti, mert ez egy 2007-es koncertfelvétel Brixtonból, amikor már nem először újra összeállt a Pistols, nyilván mert már megint fogytán volt a pénzük. Ha már egy kilencvenes években letolt turnéjuknak is azt a címet adták, hogy Piszkos Anyagiak.

Királyság? Hercegség!

Most már két napja arról szól nálam az inernetes világháló (lehet hogy másoknál is, de én nem ismerek másokat), hogy Herri herceg az Egybesült Kirájság hatos számú trónöröklője meg a felesége inkább kiszállnának a királyosdiból, és elveszítennék közpénz jellegüket is.

Hogy ez hír az nem csoda, per pillanat a monarchia a britek legeledhatóbb turisztikai látványossága (na ja, Boris Johnson frizurájára és bunkó beszólásaira mégsem alapozhatnak), ebből a szempontból viszont a hercegi hátraarc még jót is tesz nekik, hisz a királyi család akkor generál igazán olvasottságot meg kattintásszámot, ha valami balhé van. Az meg ugye van, András herceg után már a második ő királyi fensége rúgja fel a szaros bilit, igaz Herri herceg magától. Őt legfeljebb közvetetten kényszerítette bele a döntésbe az általa amúgy hőn utált bulvársajtó, hogy aztán meg sem álljon Kanadáig.

De ettől még az egész ügynek semmi  valódi súlya sincs,  a királyság arrafelé csak díszlet, érdemi beleszólásuk semmibe sincs, ők nem uralkodók a szó eredeti értelmében, csak celebek. Díszegenruhás, aranyhintós, királyigárdás, westminsterapátságos celebek, semmi több. Az egész életük egy végtelenített díszvacsora, élőben a bíbíszín meg a Sun címlapjain, a való világ nagy testvére a Fuckingham-palotából.

És a britek igazából erre is tartják őket, mert ha tényleg egy tévés műsorvezető sem verekedett aznap részegen, vagy egyetlen híres focita sem kurvázott bekokózva egy limuzin hátsó ülésés, és véletlenül a kusza fejű miniszterelnök is otthon maradt egy nátha miatt, akkor még mindig elő lehet húzni a királyi családot. Ott vagy ki lehet oknyomozni valami aktuálisan botrányszagút, vagy ha mégsem, még mindig lehet kis színes arról, hogy a királynő rühelli a szögletes jégkockákat, mert túl hangosan zörögnek a pohárban. Meg divatszakértű stylist-szakmunkások elemezhetik valamelyik her royal highness legújabbab borzasztó kalapkölteményét, aminek persze semmi jelentősége, de a reggeli pirítós mellé még elmegy.

Szóval Herri herceg csak szívessséget tesz a fenséges rokonságnak, hogy innentől egy darabig megint nem a szörnyű kalapokat és az alatta hordott unott tekinteteket elemzi a média királyi ügyekért felelős részlege. Hisz amíg a Daily Mail az udvari válságtnácskozásokat próbálja bepoloskázni hogy ő szivárogtathassson először, addig a többi családtag nyugodtan kurvázhat bekokózva. Mondjuk egy híres focistával, egy limuzin hátsó ülésén.

Az öreglány most épp másra figyel.

pinterest.com

Kínzott a minta rúdja alatt

És akkor most következzék az idokolatlan ska-idézet, a kulturális felvilágosítás, miszerint népnevelési ízlésfejlesztés jegyében. mert azt tapasztalaom, járva országot-világot... izé, a környező utcákat és boltokat, hogy az istenadta nép rém műveletlen, lakodalmas mulatóst bőget kihangosított telefonja által, valamint környezetszennyező jelleggel. Nyilván mert ideológiailag képzetlen, holott a nemzetközi helyzet fokozottan ööö... fokzódik, az imperialisták minden eddigit felülmúló módon imperiálnak, Közepesnél Kicsit Nagyobb Grofóval és bűnszövetségben elkövetett tettestársaival ízlésterrorizálva a dolgozó tömegeket, vagyis a lakóságot.

Az ilyen bomlasztó métely ellen hatásos ellenméreg az osztályharcos ska, úgy is mint a jamaikai dolgozó tömegek ópiuma. Pontosabban, vagyis ez esetben a spanyol dolgozó nép ópiuma, hisz a Ska-P elvtársai jó elvtársak, minek következtében a nacionálfrankóista helyi reakciósok nem is szeretik őket, de a forradalmi Dé-Amerikában elég népszerűek. Ebből is látszik, hogy a munkásosztály küzdelme az elnyomás ellen nemzetközi dimenzókban zajlik, legalább is ahol értenek spanyolul, vagy majdnem, mint mondjuk a portugál braziloknál.

A zenei együttes egyébként madridi, erősen balos fazonokból áll, de hogy most akkor Real vagy Atletico szurkolók-e, arról nincs információ. Pedig ez legalább olyan fontos, mint hogy melyik párt neve mellé rajzolnak faszt a szavazólapon.

És mivel csak néhány kukott tudok spanyolul (vagyis nem igaz, hogy egy kukkot sem), nem igazán értem a szöveget, bár kétségtelenül tetszik a hangzása. Úgyhogy ezt itt alant a gugli fordító ordította ki magából. A szöveg tényleg elég munkásmozgalmi, a gyári rabszolga csendjétől (és hát gyárakban én is tapasztalt vagyok) az embertelen körülmények perfektül felmndják az egészet, egy - a szöveg viszonylatában - teljesen indokolatlanul vidám zenével. Vagy lehet, hogy a zene épp ellenpontoz, kompenzál, valahol a csakazértis-paradigma meg a sírva vigadás között félúton. De a címben kiemelt sor nem tudom értelmezni, a mi a fene az a 'minta rúdja'?

Nem panaszkodhat, az élet nagyon rossz, egy másik meg tudja csinálni érted

A koldulás félelme legitimálhat

A gyári rabszolga csendje

Indulok újra időben

Ugyanazon dal lejátszása

Ellenállnod kell a túléléshez

Összehangolt ütemben mindenki a gyárban

Felrobbanhat, beteggé és szorongássá teszi

De soha ne hagyja ki a ritmust

Ön egy munkaszerződés tulajdonosa

Embertelen körülmények között

A gyárban

Bérelt, hogy megőrizze az életet

A sebét nyalta

Kínzott a minta rúdja alatt

(Azt használják, hogy az ideje már a végére érkezzen)

Bérelt, hogy megőrizze az életet

A sebét nyalta

Kínzott a minta rúdja alatt

(Ön már használt, és nem tudta meg.)

Ön elhozhatja a boldogságot

És lemondással fogadja el

Mi az ...

Lelke mélyén cenzor

Az aktuálisan legviccesebb hír naná, hogy politikai. Aszongya hogy: "Rétvári bence felszólítótta a Netflixet, högy töröljön egy filmet a kínálatából". Képzelem hogy be vannak most tojva a Netflix vezetői, szinte látom magam előtt, ahogy épp nyugtatóra isznak vodkát a céges válságtanácskozás szünetében.

A vonatkozó film amúgy a Krisztus első megkísértése című mozgókép, ami tényleg egy vödör fos, de a kádéenpé alelnökének nem ez a baja vele, hanem hogy "vallásgyalázó".

Nos van egy rossz hírem Rétvári elvtárs számára (akit én nem bencézek, nem vagyok a rokona, mondhatni hál istennek): bármely tetszőleges, legalább közepesen dogmatikus vallás számára az összes többi vallás az ő gyalázása, mert minden legalább közepesen dogmatikus vallás hívei szerint csakis ők képviselik az egy és oszthatatlan igazságot, a többiek meg ostoba tévelygők. És ezért fontos a dogmatizmus valamiféle minimuma, hisz elvileg egy vallás lehet toleráns is, hirdetheti, hogy ugyan egy az Isten, de sokféle úton lehet megközelíteni, miképp egy hegyre is többéle út vezet fel, de a végén mindegyik ugyanahhoz a csúcshoz lyukad ki. Keleten ez inkább jellemző egyes irányzatokra, főleg az India-Tibet tengelyen, de például az is marhaság, hogy minden buddhista eleve egy lótuszvirág alakú békegalamb. Ezel együtt arrafelé mindig kisebb volt az esélye a Szent Inkvizíciónak mint felénk, az időnként terrorba hajló vallási villongásokkal együtt is.

Másfelől pedig állítólag egy szabad társadalomban élünk, márpedig - ahogy TGM egyszer rég megjegyezte - egy szabad társadalomban szabad vallást gyalázni, az addott vallás képviselőinek meg szabad ez ellen titakozniuk és így tovább. Amit nem szabad, az a betiltás, elhallgattatás, a másik véleményének leradírozásra a térképről. 

(Az ilyen fejtegetések közben jövök rá, hogy jé, én e tekinetben tényleg liberális vagyok, a John Stuart Mill-i értelemben, vagyis szerintem is mások szabadságának határáig terjed az egyén szabadsága. Azaz lehet nekem bárkiről vagy bármiről rossz, lesújtó véleményem, és hangot is adhatok neki, de nem tilthatom vagy tiltathatom be azt a másik nézőpontot. És ezért cserébe másoknak is meglehet a negatív véleményük rólam, de ők sem tilthatnak be engem, nem lehetetleníthetnek el, csak mert nem tetzik a pofám.)

És Rétvári kartárs ezért beszél baromságot, hisz ha neki nem tetszik a Netflix filmje, nem esztétikai, politikai okokból csupán (ugye senki nem hiszi, hogy a kádéenpés politikusok igazi, evangéliumi értelemben vett keresztények), akkor ne nézze. Tudtommal a Netfilx eddig még senkit sem kényszerített fegyverrel vagy fizikai erőszakkal az előfizetésre, de még az előfizetőket sem szokták a fotelükhöz kötözni, hogy ezt a filmet most megnézed baszod, mert a csicskánk van, mi pedig most épp agyat karunk mosni! Meg pénzt.

Egy szabad társadalom fontos indikátora a sokszínű kultúra, minden mehet, ami nem ütközik a direkt büntetőjogba (mondjuk nem dicsőít tömeggyilkosokat és szólít fel a követésükre), a politikusok nem gondolják magukat cenzoroknak Engem amúgy nem zavar, ha Rétvári nertárs véletlenül tényleg hitbuzgó keresztény, amíg otthon a négy fal között csinálja, és nem a parlamentben akarja megvalósítani a fából vaskarika rendszerkompatibilis változatát, azaz a bolsevik kereszteslovagot. Pláne egy gyakorlatilag nem (csak papíron) létező, szigorúan szavazómentes párt képviseletében

Mert végül is kell ide egy ceterum censeo: Ki a faszom az a Kádéenpé?

Az élet sótlan (lesz majd egyszer)

Hogy mi az élet sója, azzal kapcsolatban jelentéktelen viták vannak, hogy például a humor-e vagy a szeretet vagy valami egyéb coelhoi sekélyes nagyotmondás, de mindegy is. A Föld sója mi vagyunk, legalább is egy Jézus nevű óhippi szerint, és hát ebben lehet valami, most épp azt látjuk, hogy alaposan elsóztuk a földet magunkkal, általunk avagy részünkről. Sóval hintettük be, mint a rómaiak Karthago romjait, most meg be is vagyunk sózva rendesen (vö.: klimahiszti-vészhelyzet), eddig élveztük a show-t, de most mehetünk a levesbe.ha már a só oda (is) való, de ha elsózzuk, akkor csak a levesen lehetünk, hisz a sós víz fenntart, mint a tenger is, ami a hátán viszi még az egészen vasból lévő hajókat is. ha jók, ha nem jók. A tengernek az mindegy, dolgozik benne az ösztön meg a nátrium-klorid, meg a megahalak, amik viszont a sok turistához hasonlóan bele is pisilnek. Már ha a halak szoktak olyat, hisz lehet hogy simán csak kiizzadják.

Mi mint emberiség, mint a Föld sója, már régóta pisilünk a tengerekbe, a légkörbe, a talajra, szemüveges emberek időnként mondogattják, hogy nem kéne, de mi szarunk rá. Lassan nyakig is ér, de nem baj, ez olyan puha és meleg érzés, kényelmes helyzet, bár nem csak Dániában bűzlik valami.

De mi nem aggódunk a jövő miatt, utánunk a vízözön, és tényleg. A vízözön sem más, mint mikor a Nagy Égi Házmester (egyesek szerint maga isten, mások szerint nem tudják) végre elunja a bűzt, és lehúzza az egészet a picsába. Addig viszont buli van, perfektül pörög a parti (valamint egy alliterációért mindent), mi vagyunk az Utolsó Napok Szentségtelenjei, talán nem hiába gyakoroljuk a világvége-várást már több mint ezer éve. Lesz majd svédasztal, tűzijáték és tombola, és ha lesz Omega vagy LGT búcsúkoncert is, akkor már biztosak lehetünk benne, hogy tényleg itt a világ vége, utoljára sózunk.

De hát végső soron a vén kecske is megnyalja még a sóhivatalt.

Évér T. Kelés

Így év elején ideje van az évértékelésnek, csinálja azt a miniszterek elnöke, a köztársaság elnöke de még a Magyar távolbalátók Szövetségének főtitkára is, utóbbi mondjuk láthatóan borközi állapotban, a többiekről nem tudok nyilatkozni. Épp ezért magam is, mint a Fekvehányás Utcai Egységfront rokkantnyugdíjas tagozatának önkéntes nótafája, szükségét érzem hogy értékeljem az idei évet, kicsit kitérve a tavajira, valamint a világpolitikai helyzetre országszerte. Hiszen közismerten széles látokörű, virágot látott ember vagyok (de tényleg, a rokkanásom előtt egy kertészetben énekltem a gerberáknk, hátha attól színesebben nőnek), jelentős kitekintéssel a város legnagyobb lakótelepére (a kilencedikről, erkéllyel!), és szerteágazó kapcsolatokkal a második legnagyobb lakótelep irányába. Egy Taki bácsiba oltott Vágásiferi vagyok na, csak én náluk jobban szeretem a sörkiflit (főleg az előtagját), sosem volt kockaladám, és lakóhelyemet még viccből sem hívják Gazdagrétnek, talán nem véletlenül.

Viszont annyi a sok bunkó felénk is, hogy igazán rájuk fér némi tájékozódás a világgazdaság a, világpolitika és a világtlanság témakörében, bár utóbbiban Lajoskámék (konkrétan Lajoskám Béla és neje, Lajoskámné Irritáló Dzsenifer) elég gyakorlottak, tekintettel a metilalkoholra, ami régóta a fő hobbijuk.

Na szóval, mivel én itt most az idei évet akarom értékelni, hisz a tavalyit minek, ami volt elmúlt, csak röviden 2019-rő: szar volt.

Ezzel szemben, ha az idei évről eddig csak jókat tudok mondani, így egy hét történelmi távlatából ki kell emelnek, mintegy hangsúlyosan aláhúznom, hogy eddig nem állunk rosszul. Egyrészt mert idén már kétszer is elvitték  szemetet, annyiszor ahányszor decemberben összesen, másrészt meg a kisebbik grázsboltba megérkezett a Keserű Ízű likőr-jellegű szeszesital, ami már a szilveszteri nagy menetelés óta hiánycikk volt, de végre beszállította az iletékes kisteherautó.

Vagyis az élet az ünnepi örülés utn visszazökkent  normális kerékvágásba, a petárdával leszakított ujjak helyett végre megint kocsmai verekedésekhez jönnek ki a mentők, és a késelésbe torkolló koccanásos balesetek száma is beállt az optimális szintre, a a karácsonyi békesen mosolygások után. Ezt mondjuk nem is értem, nálunk a volt feleségem indig az ünnepek alkalmából kerül idegállapotba, a szenteste beköszöntét a csengőszó helyett a tányértörés jelzi, de  szénné égett halhoz úgysem kell tányér. (Ja igen, köszönöm a közbevetést,  persze hogy elváltunk, már hat éve, de még egyikünknek sincs pénze albérletre, úgy hogy egy háztartásban élünk minden nap, mikor hazatalálok este.)

Persze nem várhatjuk, hogy az év hátralévő része ilyen idilli nyugalomban fog telni majd, mert a viágpolitikai helyzet nem habostorta. A Trumpli nevű elnök Amerikában letámadta az Iránot, ettől majd felmegy az olaj ára hordónként  mi meg drágábban vessszük tőle  toját, meg pláne a rántottát. Mert ugye a rántottát azt a gáztűzhelyen sütjük, a gáz meg folyékony olaj... izé, a az olaj a folyékony gáz, miközben a sepenyőbe is kell bele, szóval ha felmegy az olaj világpiaci ára, akkor megy vele a sütőmargarin meg a gázpalack is. Szóval már középtávon is érdemes átállni a disznózsírra, mert a disznót az nem arabok bányásszák a földből, sőt, pont ők nagyon nem.

Másrészt pedig Kína ma már akkora világhatalom, hogy lelóga térképekről, szóval a kisebb helyi lokalitásunkban sem kerülhetjük meg a kínaiakat, pláne mióta Wang Csong vegyesboltja az egyetlen a környéken, ahol lehet kapni kutyáknak készült gumicukrot. Ami azért fontos, mert a kutyakaka így nem marad a járdán, henem elpattog egészen a Lópokróc közig, ahol majd jól összeszedik az ottaniak. vagy nem ez már az ő dolguk. Mi arra nem járunk, nincs ott egy rendes kocsma se, csak valami cukrászda vagy mi, de én eleve cukros vagyok idegi alapon, szóval nekem minek. Na, ennyit Kínáról.

A hazai politikai életről meg annyit dok mondani, hogy be kéne már fejezni a sárdobálást meg az árokásást. Észre kéne már venni, hogy a kettő ugyanabból jön, vagyis hogy ha már ásunk, akkor valahova el is kell dobálni a cuccot, ha meg dobálni akarunk, akkor az eldobált sár helyén hiány lesz a földbe keletkezve, amit úgy hívnak hogy lyuk. A nagyobb lyuk meg az árok, azt meg pont nem kell ásni, eha mégis kellen egy kis árok, elég hozzá egy csőtörés, és ásnak helyettünk a markolós emberek sárga sisakban. Én egyébként politikailag nem szavazok egyik pártra sem, suerintem ez a pártoskodás hülység, de ha lenne nekünk is egy császár und király, arra szavaznék biztosan, már ha ezeket szavazással választják, és nem sör-virsli versennyel. Mert ha ez az utóbbi, akkor én is benevezek, pár virslit még elviselek az ingyensörért.

Kulturálisan pedig ismét sokat ígérő ez az év, legalább is eddig, mert Géza az újságos még mindig nem nyitott ki, ami  sokat emelt a környék szellemi színvonalának nívóján, , mert a blikkre szánt pénz is elsörözzük, és a sör köztudottan a társaság motorja úgy a bolt előtt, mint a másik bolt előtt is. Amióta már teszkós újságprospektust sem olvasunk, sokkal több időnk van beszélgetni nőkről, fodbalról meg  a nőkről. Akikkel nem lehet fodbalról beszélgetni, nyillván mert nem szeretik a söröt. Pedig attól tágul az ember kulturális horizontja, egészen a buszmegállóig, ami már valóban egy lépték.

Kétezerhúsz tehát egy remek év, kilátós távlatokkal, valamint kecsegtet, és az benne a szép, hogy az embernál sosem lehet tudni, mit hoz a holnap, vagy hogy lesz-e neki. Úgyhogy így mindent egybevetve, az idei év eddig egy erős négyes, de lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, ami alapvetően javíthat remek helyzetünkön, emberileg és szakmailag egyaránt.

Hajrá Agyarország, Hajrá Mogyorók!

Főhét

Garfield (a képregénymacska, nem Andrew a színész) közismerten utálja a hétfőt, ki tudja miért. Hisz ő macska, nem kell dolgoznia mennie hétfőn, heverészni meg pont olyan hétköznap is mint hétvégén. Ha viszont dolgozni megy az ember (pedig lenne inkább digitális nomád, home office-harcos, celeb influenszer vagy simán csak valami komolyabb vagyon örököse), akkor a hétfő igen is vacak egy nap. A kedd már jobb, mert ha vége  munkának, azzal a gondolattal térhetünk meg otthonunkba, hogy még három nap munka, aztán két nap pihenés, és ez már nem is olyan rossz arány. Ami persze szerdával határozottan javul, csütörtökön meg már készülhetünk a péntekre, ami közismerten a munkahét búcsúkoncertje.

De most még csak hétfő, ami akkor is depresszív egy alkalom, ha az ember épp nem dolgozik, de nincs is szabadságon, egyszerűbben szólva munkanélküli. Mert konstatálni kell, hogy megint eltelt egy rohadt hét anélkül, hogy talált volna valami értékelhető melót, viszont vége a hétvégének, amikor nyugodt lekiismerettel lehetett tenni a ssemmit, elvégre  olyankor még a fű sem nő, nincs hova tekerni.

Ma például az a fő kérdésem (szorongnivalóm és félelmem) hogyan is öltözzek? Mert az oké, hogy most hideg van de süt a nap, tehát a vastagabbik, igazán sarkköri télikabát valószínűleg simán rám rohad odafelé, kora délután, miközben este hazafelé már szükség lehet rá, ha nagy hideg lesz. Milyen vastag pulóver kell, húzzak-e dupla zoknit, mennyire lesz hideg a melóban? (Az utóbbi mondjuk egyértelmű: nagyon.)

Mennyi szendvicset vigyek, illetve elég lesz-e az a flakon tea, amit majdnem megittam reggel a hűtőből, de azztán rájöttem, hogy eleve felesleges volt oda tenni, lesz még nekem elég hideg a nap folyamán, nem kell ezt már a reggeli palacsinta mellé is erőltetni.

Szóval van ez a sok kínzó kérdés, ami egy szombat délelőtt eleve fel sem merül az emberben, mert: meleg van, van itthon ennivaló elég, ha éhes leszek eszek, közel a kisbolt, ha mégsincs itthon valami, a teknős meg majd előjön az ágy alól mikor úgy érzi, nem kell bekúszni utána, hogy visszarakjam a helyére indulás előtt. Az ilyesmi persze hét közben már rutinból megy, de hétfőn még tele vagyok bizonytalansággal, nem ez a hét fénypontja. Igazából nem is hétfőnek kellene hívni, mert nem ez a hét fő időpontja, hanem a péntek este meg a szombat en bloc, úgyhogy legyen inkább hétal, ami hülyén hangzik, de van mögötte koncepció.

Plusz itt van még ez a posztünnepi nyomorúság, hogy a sarokban ott a karácsonyfa, de kurva sokára lesz megint valami értékelhetó ünnep (és nem, a hónapban esedékes születésnapom nem számít annak), pláne karácsony, mert ugye utólag már azt is visszasírom, pedig két hete még rém nem érdekelt.

Azt meg meglátom, hogy a karácsonyfát idén leszedem-e, még nem döntöttem el, igazából még 2018 decemberében díszítettem fel (hja, a műfenyö előnye ez, meg hogy porszívozható), és ha kibírta a kisszekrényen a komplett tavalyi évet, akkor lehet, hogy az ideit is ki fogja. Legfeljebb rólam gondolják, hogy nem vagyok komplett.

A 48,91-es út

A 67-es út mentén nem szeretik a 67-es utat, pontosabban a Köztársaság együttes hasonló című számát, amit autók zenélnek az úton, csúcsabb forgalom estén óránként több mint hatvanhétszer. Mert a „zenélő út“ nevű közepesen nyögvenyelős ötlet ugyan jó poén is lehetett volna, de ezt is sikerült igazán magyarosra megcsinálni. Azaz a 67-es pont Mernye határában zenél, nem messze a falu szélső házaitól, ahol most már nem igazán lelkesednek azért, hogy egész nap ezt a remekművet halgassák, zongora és vonósok helyett buszokra és postásautókra hengszzerelve. Mert ha valakinek tetszett is anno a Republik száma, az is hajlamos lehet egy hét után túlsodródni az őrület határán. Na ja, én is szeretem a paradicsomos spagettit, de ha mondjuk hétfőtől péntekig azt kellene ennem, napjában ötször, akkor hétvégére már egyáltalán nem lenne kedvem hozzá, inkább az árttlan járókelőket dobálnám vele z ablakból, közepesen összefüggéstelen őrültségeket üvöltözve. (És igen, meg lennék győződve arról, hogy minden egyes járókelő igen is megérdemli, hogy szószos tésztával támadjak rá, elvégre mindenkinek van valami mocskos kis titka az ő életében, amivel rászolgált a bosszúmra, és különben is, miért járt erre?)

Szóval utat zenéltetni autók futóművével lehetne akár vicces is, csak kellett volna találni egy olyan útszakaszt, ahol egyetlen hátsókertben sem kap idegrángást tőle senki, csak mert negyven évvel ezelőtt meggondolatlanul, egy akkor még nem létező gyorsforgalmi út mellé építkezett.

Viszont ha már így esett, több dolgot is lehetne tenni. Az első, és legkezézenfekvőbb (mert legmagyarosabb) megoldás, hogy az illetékesek szarnak az egészre. A valamilyen közútügyi főhivatal például azt mondta a sajtónak, hogy ők ezzel nem foglalkoznak, mert nem érkezett lakossági bejelentés, vagy ha igen, még nem hozta föl Irénke a postázóból, hogy három példányban iktassák. És amíg nincs írásban hivatalosan, névvel, címmel (szül.hely, szem.szám!) bejelentve, ikatatva, irattárba helyezve, két példányban elveszítve, alagsorban dugás közben megtalálva valamint Irénke által lekávézva addig azt a bejelentésst nem lehet komolyan venni. No igen, egy rendes névtelen fejlelentés az más lenne, annak valahogy lenne súlya, de a lakossági rinyálásnak be kell tartania a hivatali utat, különben miért kapná a fizetését az alosztályvezető-helyettes asszony, akinek két macskát is el kell tartania. Ennyi az egész. Amíg kussolnak a parasztok, nekik nincs arra dolguk, nincs semmi látnivaló, tovább lehet haladni. Egyébként is örüljenek a marhák, hogy az út nem mondjuk a himnuszt zenéli, mert kurva nehéz lenne egy már rövidebb szakaszon is állva vezetni. És balesetveszélyes. A faluszélieket akkor nem csak a zaj zavarná, hanem a füstölgő roncsokból kilógó véres hullák is, rögtön a szilvafa meg a csirkeól között, ahol az ilyesmi kifejezetten zavaró.

Na de mi van akkor, ha pár évnyi nemcsinálás után mégis csak tenni kell valamit? Az ilyen zenélő utaakat szerintem legegyszerűbb lenne alagutakba vezetni, ott jó az akusztika, és a környékbeli őzek und mezei nyulak nem lesznek öngyilkosok tőle. Persze egy már megépült utat viszonylag nehéz letuszkolni a föld alá, ez mondjuk épp egy frissen épült szakasz, úgyhogy lehet hogy ezt még könnyebben lehetne elásni, de ha már megszáradt, akkor már mindegy. Akkor csak annyi marad, hogy fölé kell építeni egy alagutat, arra meg hordani egy hegyet, hogy legyen értelme az alagútnak, és máris meg van oldva a probléma. (A hegyen persze tilos lenne szánkózni vagy síelni - még jó, hogy hó sem nagyon akadna hozzá - hisz a síelők is nagy rumlit csinálnának, ráadásul túl hangosan kiabálnak már a legkisebb sípcsonttörés esetén is, ami megint csak zavarná a környék nyugalmát.)

Az alagút ugyanakkor remek óvóhely lehet atomtámadás, savas eső vagy Blekk Frájdéj esetére is, plusz a falait ki lehetne festeni, az ilyen pörgetős füzetek fázisrajzainak technikájával. Az autósok meg élvezhetnék, hogy miközben áthaladnak az alagúton, a kerekek alól szól a 67-es út, a falon meg pálcikaemberkék szomorúan dugnak, és ha átnéz az út túloldalára (vagyis a másik falra), ott szomorúan dugnak visszafelé.

És persze van a legegyszerűbb megoldás, miszerint be kell szántani az egészet a picsába, finomabban szólva: atomot nekik! Ha a sok birka nem tudja értékelni sem a RePublic együttes zenekarának korszakos, poptörnénelmi opuszát, és azt az ironikusan posztmodern gesztust hogy mindezt főleg túlhajszolt sofőrök adják elő túlkoros kamionokkal, akkor meg sem érdemlik az egészet. Nem csak a zenélő utat, de egyáltalán az utat sem, az ilyenek járjanak szekérrel a szántóföld mentén vagy tanuljanak meg repülni, vagy egyszerűen maradjanak otthon. Aztán majd valami közeli cég néhány tízmillióért megvizsgálja annak lehetőségét, hogy lehetne a felszedett útburkolatból és az alapozás el nem lopott részéből mégis inkább stadiont építeni, persze szigorúan jó messze Mernyétől.

Elvégre a stadiont is betonozni kell, az meg majdnem olyan mint az aszfaltozás, és ha az utat felállítjuk (máshol) akkor az már majdnem egy pillér, az meg körbe rakva stadion. Na jó, kell még majd néhány milliárd lelátóra meg műfűre, de az már nem fog zenélni, a hazai fodbalisták úgysem tudnák megfutni a gyászinduló tempóját.

Esetleg ha dühös mernyeiek kergetnék őket...

p.s. Ja, a cím: az is a 67-es út igazából, csak a 27%-os ÁFA nélkül. Mert gondolom a 67-es az a bruttó út, de mi csak a nettót használjuk.

Las Airforces

Egy álnaiv ellenzéki képviselő megpróbálta megtudni, hogy a nemkormánygép katonai repülők mi a fenét is kerestek tavaly például Dubajban vagy Las Vegasban, de persze az illetékes minisztérium a szokásos tempóban lepattintotta. „Közöd hozzá, paraszt?“ -kérdezhette volna a magasságos minisztériumi főakárki (komoly szakember ám, helyettes államtitkár szakon érettségizett az Üzbég Demokrrácia Fénye Intézetben, legkésőbb jövőre), de nem tette, mert ilyen rendes ember. E helyett udvariasan azt válaszolta a titkárnője, hogy minden honvédségi (katonai, hadi, terepszínű álcahálós) repülőzés, az nemzetbiztonsági okokból harminc évre titkos, kivéve ha külön titkosítják ötven évre, mert akkor az összesen már nyolcvan.

Hogy mi is az, amit ennyire titkolni kell, az persze nem akkora rejtély, hisz köztudott, hogy Dubaj három dologról híres: a felhőkarcolókról, a kurvákról és a félelmetes hadseregéről, különös tekintettel a wellness-központoknak álcázott harci luxushotelekre, amik persze valójában kőkemény kiképzőtáborok. Páncélozott minibár, nagy tűzerejű londínerek, taktikai limuzinflotta.

És hát ami Dubaj a keleti féltekén, az Las Vegas a nyugatin, mondhatni mindkettő a maga féltekéjének harci szívcsakrája, ahová a magyar katonai vezető politikusoknak sokat kell járniuk, főleg rokonok, barátok és üzletfelek társaságában, elvégre ilyen fontos küldetésekhez kell a lelki támogatás, meg baromi sok sós pisztácia a fedélzeten. Mert ezekkel a harci szívcsakrákkal nem lehet viccelni, itt dőlhet el mindkét (sőt, mindhárom!) félteke sorsa úgy emberileg, mint biztonságpolitikailag, itt tökösnek kell lenni. (Mint a kevéssé közismert népdal mondja: „Minek, minek két félteke, ha lóg az ember fél töke...“)

Las Vegas ráadásul konkrét műveleti terület, ha egyszer majd jönnek az élien ufók, akkor elsők között támadják majd Vegast, mert az a sivatagban van, ami nekik valamiért eleve tetszik, plusz a félkarú rablókból tudnak elég aprót zsákmányolni, hogy a globális invázió további résznél már ne kelljen a parkolóautómaták, meg a  bírságoló közterületesek miatt aggódni. Hisz mégis csak hülyén nézne ki, hogy leszállnak az inváziós flotta csészealjai, és senkinél nincs apró, de a sarkon már épp fordul be két szigorú tekintetű  faszi. De ha Las Vegas nem végállomás, hanem az első, akkor egy jelentős civilizációs akadály máris kipipálva.

Szóval az airbusok meg azok a kisebb falconok igen is fontos katonai küldetést teljesítettek, azt csak a kakán is csomót kereső (vagy kánkán...?) ellenzékiek vetik fel, hogy egy hadseregnek egyáltalán minek két business-jet? Egy egycsillagos ám félcédulás tábornok miért játszana Bill Gécct, vagy Mészáros Cukkerberget? Pedig egyszerű, Dubajban, Dohában vagy Vegasban vegyülni kell, ahhoz pedig a kicsi ám drága magángépek a legalkalmasabbak, Hisz hogy milyen szupertitkos katonai tárgyalásokat folytatnak le rulettezve whiskyzésnek álcázva, az ugye titkos, tehát eleve kerülni kell a feltűnést. Rómában tégy úgy mint a rómaiak ugyebár, tehát Dubajban tégy úgy mint az orosz oligarchák vagy az amerikai internetes csalók.

Ennek szellemében javasolnám legalább két darab komolyabb Rolls Royce beszerzését a magyar honvédség sérelmére, a hatékonyabb vegyülés okán. Azért éppen, sőt minimum kettőt, mert lehet hogy az egyik pont akkor van az autókozmetikában hátsóülési ondómentesítésen, amikor helyzet van, és a magyar vezérkari helyettesnek sürgősen találkoznia kell a szlovák haditengerészet főparancsnokával Dubajban. Elvégre Pesten vagy Pozsonyban (konspirációs nevén: Bratislava) csak a hülyék találkoznának, az egyszerűen túl nyilvánvaló lenne.

Egyébként meg ezt úgy kellene csinálni, hogy a hazai delegációt két gép vinné. A főemberek utaznának a menő kisgépen, a nagy meg vinné a Rolls Royce-t, a hitelkártyákat és - ha szükséges az ácázáshoz - a balkáni kurvákat, magyar diplomata-útlevéllel persze.

A valódi célt persze már az indulás előtt negyvennyolc órával titkosítani kell, elvégre minibár ide, stewardessek oda, ezek komoly katonai gépek, hisz rájuk van írva jól, hogy Hungarian Air Force. Nem pedig az, hogy Hungarian Goverment of Orbán. Csak a miheztartás végett.

Ha kormánygép lenne, akkor ugye a honvédséget is kormányvédségnek kellene hívni, rosszabb esetben pártvédségnek, ami persze abszurd. Reális, de abszurd.

Ez például nagyon szakszerű, bár nehéz vele vegyülni.

A köd kódja

Ma egész nap köd volt. Felkeltem reggel, kinéztem az ablakon: köd. Vissza is feküdtem sürgősen, elvégre ködben semmit nem lehet csinálni, az embert ködben elüti a busz mert nem várja jönni, a ködben minden rendes horror-dokumentumfilm szerint szörnyek laknak, és megeszik azokat, akiket nem üt el a busz, aztán jön Zúz Mara, aki a nevéhez híven ugye. Zúz. Aztán hazazavar mindenkit. Szóval nem érdemes ilyenkor kimenni az utcára vagy a boltba, ködben legfeljebb postára szabad menni, de csak ha nagyon muszáj, vagy ha otthon rosszabb.

Pedig nem is így indult a dolog, elsőre csak a annyit érzékeltem fél szemmel az ablakon át (valamint pizsamában), hogy odaint elég fehér a minden, ami így télen persze indokoltnak tűnt,  meg hogy talán havazik a hó. De csak a nyavalyás köd volt, mert ennyire sűrű und aprószemű havazás már nincs is van.

De ködnek meg gyanús volt. Hiszen egy normális köd az azért van, mert igazából kissé depressziós, enyhén identitászavaros felhő, aki indokolatlanul tartózkodik földközelben, kis barátjával a talajmenti faggyal együtt. Az ilyen köd viszont nem marad tartósan velünk, előbb-utóbb visszamegy felhőnek, mi meg látjuk jönni a 13-as buszt a teszkó felől félúton.

De ez a mai köd ez nem ment át felhőbe, ez még mindig itt van, gondolom azért, mert ez  köd nem csak úgy lett, ezt küldték! A háttérhatalom, a gyíkemberek a fene tudja kik, csak az bzitos hogy valami alattomos rosszban sántikálók, akik el akarják rejteni előlünk a valóságot. Lehet hogy már teljesen el vagyunk foglalval, mondjuk űrlényileg, csak ha a szembe lévő házat is alig látom át, nem lehet észervenni a birodalmi rohamosztagosokat a ködben, akiknek már értem hogy miért fehér  pácéljuk. Mer ugye védeni nem véd semmi ellen, ez az összes vonatkozó riportfilmből kiderül, de eremekül álcáz a ködben, plusz igen szekszi, már ha valakinek bejön az egyenruha-fétis.

A ködben tehát vagy n-demenziós szörnyek vannak, vagy az inváziós flotta partraszállói, de leginkább mindkettő, elvégre az n-dimenziósoknak amúgy sem kell pont az a három, amiben mi vagyunk meg a galaktikus konkvisztádorok, úgyhogy békésen tudnak egymás mellett gyarmatosítani.

De ez a ködgerjesztés nálam nem jön be, átlátok én a rajtuk, és felkészülök a legrosszabra főleg. Engem nem lehet csak úgy meglepni, először is egy darabig nem hagyom el a lakást, miközben azért fejben tartom a 13-as busz menetrendjét, másrészt már megszámoltam a szekrényben a konzerveket. Természetesen nem árulhatom el.  hogy hat darab van, beleértve a paradicsomos heringet is, ami lehet hogy kettőt ér, még jó hogy titok, hogy így is csak hét a darab. De ezt az idegenek nem tudhatják, így teljesen össze vannak zavarodva, hogy akkor most tőlem milyen hosszú ellenállásra számíthatnak, mondaatni kívülről bomlaasztom őket.

Aztán majd meglátjuk, hogy ki bírja tovább, én vagy a köd. Elszánt vagyok, kemény mint a vaíliapuding íze, és készleteim akár napokig is kitartnak, az én fejembe nem fog bezivárogni a hülye fehér köd, ott kitartó sötétség van. Csak ne kelljen lemenni tejért!

bármilehetbennemögötte

Sport?

Olvasgatom a híreket, hisz így a két ünnep között... izé, után, még mindig nincs más dolgom, munka csak hétfőn vár, meg esetleg írok valamit addig pénzért, ha már hónap eleje vagyon, sérelmünkre napsütéssel. (Ez most mellékszál, de a téli napsütésnél nincs gonoszabb vicce a természetnek, olyan alacsonyan jár a Nap, hogy konkrétan keresztülsüti a fél lakást, és főleg bele a szemebembe. Oké hogy nyáron meg dög meleg van, de a nap az legalább tiszteletben tartja a privát szférámat, valamint a szemem világát, miszerint nem süt bele teljes erővel. Az ekélyen felforr a beton, de én leglább látom a tévét.)

Nade. Hírek azok nincsenek, erre a pár napra már nem csak én nem aktivizálom magam, de igazán senki, így aaztán maradnak a sporthírek, amik meg nem azok. Mert most engem mitől is érdekeljen, hogy huszonkét rövidnadrágos ismeretlen hogyan is kergetett másfél órán át valami levegővel felfújt bőrgolyót? Tényleg nincs ennél fontosabb vagy érdekesebb történés a világban? Mert lehet azt mondani, hogy de hát ez mennyi sok embert érdekel, de istenem, a batátökköztöt is mennyien nézik, és akkor az most ettől jó? Nem hát, a szar attól még büdös, hogy marcipánnal díszítik, illetve egyél szart, mert egymillió légy nem tévedhet, amivel tényleg csak arra utalnék csipkefinomságúan, hogy nem, a mennyiség tényleg  nem csap át minőségbe. Attól hogy sokan szeretik a fodbalt, szerintem lehet egy rém unalmas vacak, de hát az.

És akkor nekem a sport"hírekkel" kellene jóllakni, mikor azt sem tudom kicsoda aki átszerődött a tökömtudja hova? Na, viszont nem is érdekel, ennyiben enyhül a kényszer, plusz jól válogatom meg azt a pár embert, akivel beszélek, mert őket sem érdekli a négyszáz vegyes tizenegyes váltócsapata, vagy mi a ló.

A sport valami remek szórkozás lehet másnak, de én maradok a másnál, egészen. A darts-vilgbajnokság végeredménye nekem nem hír, sorry.

Szőnyegbomba

Tök jó volt éjfélkor az éjfél, mert én épp a Világvége című filmet tekintettem a tévében (Simon Pegg vs. űrlények a kis angol kocsmatúrán), erre nagy durrogtatás kezdődött odakinn. Ezt tűzijátéknak hívják mifelénk, bár hangra inkább egy bizonytalankodó szőnyegbombázásnak tűnt, mikor a remegő kezű fő bombázótiszt nem tudja eldönteni, hogy akkor most tarolásra megy, vagy csak nyolc napon túl gyógyulóra. De kinézve az erkélyablakon már nem is volt olyan rossz, sőt mintha kifejezetten látványos lett volna, ami persze nem meglepő, egy tűzijáték ritkán szok nem látványos lenni. Meg hangos, ezért is érdemes nézni, hogy ne érezzük magunkat a második világháborús Drezdában.

Innentől azonban jött a tévés világváge, mert a szolgáltató január elsejétől lecserélt egy jó pár csatornát, köztük azt is, amelyiken épp a filmet néztem. Így aztán nulla óra húsz perckor egyszer csak véget ért a móka mára, pont a nagy végkifejlet előtt, és a helyére tett függőleges színes csíkok már nem voltak olyan szórakoztatóak. Dícséretes ez az ügybuzgalom, hogy valami ügyeletes a diginél nem sokkal éljfél után már le is csapja a szanálásra ítélt csatornákat, gondolom azért késett húsz percet, mert még le kellett nyomnia egy spanglit az éjféli pezsgőre, és csak aztán győzött benne a kíméletlen ítéletvégrehajtó. Nem értem, hogy ilyenkor miért nem lehet legalább az épp futó műsor végét megvárni, az ilyen szintű médiadzsihád talán már indokolatlan.

Mindegy, kapcsoltam tovább, és túlhaladva néhány hasonlóan függőleges csíkos kanálison, találtam végre egyet, amin műsor is volt, mondjuk épp reklám. De a színes csíkokhoz képest ez már maga a szellemi izgalom, a kulturális emelkedettség, egy apró lépés nembéli lényegünk kiteljesedése felé. És remek humorforrás. Az aktuális reklám ugyanis valami dohányzásról leszokást segítő szert promotált, ahol valami fiatal csávó boldogan mesélte, hogy évek óta hiába próbált leszokni, de most! De most kipróbálta ezt a csodaszert, és végre betrtathatta az újévi fogadalmát, mert idén végre leszokott! És mondja ezt a tévéből nulla óra huszonhét perckor! Hát, oké hogy mondjuk több mint fél órája nem gyújtott már rá, de ezt én még nem venném feltétlen leszokásnak. Szerintem csak simán be volt nyomva az arc, szilveszterkor ez bocsánatos bűn, de a ginnel felütött pezsgő láthatóan megzavarta az idő- és valóságérzékelését. És úgy érezte, már nem is dohányzik tök régóta, pedig csak az erkélyen felejtette az öngyújtóját.

Ilyen alapon én idén már sokat fogytam, mert ebben az évben még nem ettem semmit, visszont már kétszer is voltam vécén, szóval időarányosan jól állok, határ a csillagos ég!

Szilveszteri durranások

Nem értem én ezt az idei szilvesztert. Mindjárt dél, és még senki sem petárdázik az erkélyem alatt, pedig. 

Ilyenkor az a rendszer, hogy a környékbeli hülyegyerekek már késő délelőtt kezdik a rituális petárdázást, ami igen helyes, mert ekkor talán még vannak annyira józanok, hogy nem a saját ujjaikat robbantják le, estefelé ez azért már nem lenne garantált. Robbantgatnak persze akkor is, hogy ebből aztán hány a nyolc napon túl gyógyuló, azt nem tudom, de  legalább a patronjaik egy részét elsütik még világosban, ennyivel lesz aztán kevesebb a kockázati tényező később. Meg hát ugye vettek tűzijátékot is (azt véletlenül legálisan), de az meg sehogyse mutat nappal, még egészen borús idő esetén se, ami most meg épp nincs.

Legalább is ez szokott lenni a dolgok normális menete, de idén semmi. Mit csinálnak a környékbeli hülyegyerekek szilveszter délben? Ebédelnek? Ugyan már, ők ilyenkor még léböjtkúrát tartanak, csak folyékonyat fogyasztanak ipari vodka és kannás pezsgő formájában, enni csak késő délután kezdenek, az első rituális hányás lefojtása végett.

Rutinos, azaz egész napos szilveszterezők láthatóan többször rúgnak be a jeles alkalomból, azaz először kora délelőtt, és ennek az első, még üde és hamvas, amolyan szalonspicc-jellegű ittasságnak az eufóriájában kezdenek önfeledten petárdázni. Tankcsapda-slágerek üvöltözése papírtrombita-kísérettel opcionális.

Aztán súlyosbodik a helyzet, a petárdászástól vidámabbak lesznek, és némileg szomjasabbak is, folytatódik a léböjtkúra a már említett első hányásig. (Csapatverseny esetén az nyer, aki utoljára hány először. Hányik.)

És hát ez után kell enni valamit, például pizzát gyógysörrel, hamburgert gyógyörrel, és lehetne az igazán hagyományosnak számító virsli gyógysörrel is, de azt meg elfelejtették időben kivenni a fagyasztóból. Ha szerncséjük van csak a radiátorra pakolják a fagyott húspépet, ha nem, eszükbe jut hogy a mikróban is ki lehet olvasztani az ilyesmit. A második megoldás azért igazán veszélyes, mert felmerülhet bennük, hogy milyen lenne a petárda a mikróban, pedig józan ésszel is sejthető, hogy az legfeljebb valami igazi katasztófa kezdetének alkalmas. De hát ők ekkor már nem józanok, viszont még mindig a környékbeli hülyegyerekek, tehát jobb ha a mikró meg a kenyérpirító nem kerül a látókörükbe.

És ahogy lassan sötétedik (illetve dehogy lassan, még mindig rohadt gyorsan, elvégre december van, legalább pár óráig még), jöhetnek a tűzijátékok, de  olyan tempóban, hogy éjfélre a legtöbb hülyegyereknek már rég elfogyott, de nem baj, amúgy sem lövöldöznének vele. Mert a gyógysörökkel elkövetett napi második berúgás után kis megszakítással érkezik a harmadik  részegség ("bontsuk már fel azt a kurva pezsgőt, minek azzal olyan sokáig várni"), aztán az édes álom, majd a hajnali másnaposság. Ezt persze lehet piával kúrálni, de minek, már nem számít rekordot jelentő aznapi negyedik berúgásnak, hisz már másnap van mindkét értelemben. Az éjféli varacskos virsli utáni negyedik lealjasodást csak azoknál ér beleszámolni az előző napba, akik alvás nélkül harcolták végig szilveszter nagy népi ünnepét.

Hogy ez idén hogy lesz, azt majd jól megállapítom az ablakból kinézve és a lépcsőházból beszűrődő zajokból, mert nálam tévénézés lesz a program, pontosabban háttértévézés, miközben majd olvasok vagy játszok valami itt a laptopon. Bulizni évek óta nem szoktam, a tűzijáték maximuma a  gyerekkori csillagszóró volt, de van egy papírtrombitám, mondjuk a körülményeket figyelembe véve teljesen indokolatlanul.

Ja, és még nem vettem ki a virslit a fagyasztóból...

tudomanyplaza.hu

Biztos az angyalok is fociznak

Kissé unlamas folyton az aktuális közéleti baromságokkal foglalkozni, de az imént olyat olvastam, hogy a mellett tényleg nem bírok elmenni szó nélkül. Hogy ugyanis Böjte Csaba ferences szerzetes elment a felcsúti Fodbalakadémija évzárójára, és ott akkora sületlenségeket szólt, hogy a fal adja a másikat. Böjte atya amúgy tényleg tiszteletreméltó ember, imponáló amit az erdélyi árvákért tett az elmúlt évtizedekben, és épp ezért is annyira mellbevágó, amikor úgy kezd el beszélni, mint egy nettó valláskárosult.

Mert a beszédében elmondta, hogy előző nap imádkozott a dévai templomban, és megjelent neki egy angyal. Ebben idáig semmi különös, business as usual, a szent életű szerzetes imádkozik az Úr angyala meg mejleneki neki, nincs itt semmi látnivaló. Ám az anygal megkérdezte tőle hova megy holnap, és akkor elmondta, hogy de bizony a Fodbalakadémiják Legfodbalakadémijábbjára,amire az angyal azt válaszolta neki, hogy ez esetben lehet három kívánsága. (Tényleg, e ponton felmerül a kínzó kérdés, hogy ennek az angyalnak tök véletlenl nem aranyhal formája volt? Már csak népmesei alapon is...) És hát az atyának persze volt, buzgón elimádkozta az ő aktuális három kívánságát, amik valahogy mind a felcsúti ifjúfodbalistákhoz kapcsolódtak: 

"Először is azt, hogy az akadémia karácsonyfája alá egy csomagba legyen berakva a reményből, a bátorságból, a kitartásból, amellyel Jézus a világba jött."

"Második kérésem számotokra az angyalhoz az volt, hogy milyen jó lenne, ha 15 millió magyar akadémiája volnánk, ha minél többen sportolnának a Kárpát-medencében, mert a templom akkor szép, ha tele van, ez az akadémia is legyen hát tele!" 

"A harmadik kérésem pedig az volt, hogy legyen minél több gól, végül is egy akadémia attól működik. Szívem minden szeretetével imádkoztam ezért,”

(forrás: 444.hu)

Ennyire konkrétan. Semmi világbéke, semmi nuku éhezés, vagy legalább valami „szeressük egymást gyerekek" lózung, hanem hogy gólok, meg 15 millió magyar fodbalakadémijája, reményből meg kitartásból elég ha jut az akadémija karácsonyfája alá, gondolom rögtön a milliárdnyi közpénz mellé.

És egyáltalán, milyen angyal az, aki megjelenik, és mikor meghallja, hogy a vonatkozó szerzetes pont a Méltóságos Főminiszter Úr házi hobbijából létrejött intézménybe készül, egyből felajánlja a Három Kívánságot. (Tényleg, pontos labdákat dobált a hívek közé?) Szóval az illető angyal (inentől hívjuk mondjuk Tibibácsinak) biztos már régóta figyelemmel kíséri Főminiszter Úr kersztényvédelmi akciótervét, mely világpolitikai jelentőségű, és főleg stadionokra épül. Stadionépítésekre. És ezért mennyből a Tibibácsi ott a dévai templomban rögtön afféle isteni elintézővé változott és lehetett kívánni tőle, hisz adatik annak, aki maga is ad. Valamit valakinek, például stadiont magának.

Persze érdekes kérdés, mi lett volna ha azt mondja az atya az angyalnak, hogy hát megyek ételt osztani a szegényeknek. Az angyal akkor biztos jól megvonta volna a válát: „Ahogy gondolod. Csak abban mi a poén?“

Persze nem így lett, úgyhogy azért vegyük csak sorba azt a három kívánságot.

Az első még eléggé okés, egy rendes szerzetes nyilván szokott imádkozni hasonló jókért mindenki más számára is, de hogy egy angyali jelenés kapcsán (ami azért gondolom rendkívüli alkalom a mégoly eltökélt hívek esetében is), pont csak a fodbalozó gyerekek fája alá kívánja a jókat, az azért furcsa.

A második már neccesebb, mert egy katolikustól mindig is furcsának találtam ezt a tizenötmilliózást, hisz egyfelől már nem is vagyunk annyian, másfelől az egyetemes kereszténység hirdetője ne táncoljon körbe törzsi-nemzeti totemeket. Amúgy tizenötmillióan még a felszentelt felcsúti staionba sem férnének be, ahhoz minimum Jézust kellene felkérni az ülőhelyszaporítás csodájára. De gondolom ő azért ezt már nem vállalná. Amúgy a tizenötmillió az maximum tizenötmillió mínusz egy, engem ne imádkozzon bele a kívánságába, ha kérhetném.

A harmadik kívánság pedig akkora butaság, amekkorát Böjte Csabából semmiképp sem néztem volna ki. Annyira senki nem lehet elmeroggyant, hogy szíve minden szeretetével gólokért imádkozzék. Gólókért, bazmeg! (És nem, ezt nem tudom finomabban megfogalmazni, itt már elfogynak a választékosabb szavak, csak a bazmegelés marad, a döbbenet hangsúlyával.) Az már ehhez képest mellékes, hogy az atya szerint a fodbalakadémija az a gólokkal működik, pedig nem, az kérem rengeteg közpénzzel működik, mint már említettem. A gólok azok e helyütt olyanok, hogy jó ha vannak, de eldöcög nélkülük is felcsúti kisvasút. Pénz kell, közvetlenül vagy Lőrinc baráton át, aki pedig is nem is szerzetes, de álmában csönget egy kicsit. Vagy egy nagyobb összeget.

És jól végiggondolva az egész sajnálatos esetet, megfogalmazódott bennem valami szörnyű gyanú. Mi van ha a derék atya nem is látott semmiféle angyalt? Egyszerűen elragadta a hév (nem a szentendrei, a pillanatnyi), és közben nagyon meg akart felelni a felcsút örökös főminiszterének, csak ő tudja miért...

De nem, az mégsem lehet, angyali jelenés volt az biztosan, hát most épp fodbalügyben.

hu.stockfresh.com

Múltbarév

Azt interjúzta össze Maróth Miklós orientalista és tudományos kormányzati főkutya (naná hogy a prosti srácoknak, valódi sajtónak ő már nem nyilatkozik), hogy hát ezek a mai fiatalok, ezek álomvilágban élnek (mer' multikulti van, muszlim fenyegetés, meg Harry Potter), valamint hogy bezzeg az én időmben.

És tényleg kurva unalmas már ez a bezzegazénidőmbenezés, hogy minden szenilitásba hajló káslermiklósnak (igen, így köznevesítve, hisz káslermiklósnak lenni egy típusos életforma és szemlélet, nem pedig személy) annyi jut eszébe a 21. századról, hogy a 20. jobb volt. Mert oké hogy világháborúk meg diktatúrák, népirtások és fegyverkezés, de ők akkor voltak fiatalok, nekik akkor énekelt a világháborús nagypapa katonadalokat meg ők még az Egri csillagokat olvasták. Meg a 77 magyar népmeséből elég sokat ahhoz, ők eleve kulturáltak und hazaszeretők legyenek,mert ezt ők már az anyatejjel meg az apasörrel szítták magukba.

Ezek a fazonok már sosem fognak megérkezni a jelenbe, hiszen nem képesek elfogadni, hogy a világ körülöttük akkor is változik, ha ők már nem, nekik az a megoldás, hogy a világ akkor lesz szíves hátrébb lépni pár évtizedet. És akkor megint fekete-fehér tévé lesz (vagy az se, inkább csak rádó, ahol Jó ebédhez szól a nóta), föccsöző nagypapa háborús katonadalokkal, meg Jókai összes a könvespolcon, az ülőgarnitúrához illő színű kötésben.

De e a világ kurvára nem jön vissza már, szerencsére. Az viszont fura, hogy egy bölcsész nem érti, hogy a kultúra nem fejlődik, mint ahogy nem is fejlődik vissza, egyszerűen azért, mert erre nem is képes. A kultúra simán csak változik, azaz változnak az azt megalapozó értékek, és hogy mi a jó vagy a rossz, az értékes vagy az értéktelen, csak adott kor, adott társadalmábaan elfogadott értékek alapján dönthető el. (Ez amúgy maga a posztmodern relativizmus alapja, de ebbe most nem mennék bele.)

Viszont egyszerűen belátható, hogy például Shakespeare nem rosszabb mint mondjuk Thomas Mann, ugyanakkor ha lenne kulturális fejlődés, akkkor az utóbbinak kellene jobb írónak lennei. Szophoklészt meg egynesen szarnak kellen tekintenünk a mából nézve, de mégsem tesszük. Mert része a hagyománynak, mert művei leképezik azt a világot melyben létrejöttek, ésatöbbi. Minden korban vannak jó és vacak művészek, mint ahogy vannak zseniális és alig középszerű tudósok, és aki azt gondolja, hogy az időbeliség minőségi különbséget is jelent (pozitív vagy negatív irányba) az hülye, de tudósnak is maximum alsó-középszerű.

És persze az sem egy mai jelenség, hogy sokak szerint régen minden jobb volt, a nyugati világban például évezredes hagyománya van az apokaliptikus látomásoknak, hogy most aztán már tényleg mindjárt itt a világvége. Bezzeg régen, aakkor még Aranykor volt (szigorúan nagy kezőbetűvel), akkor még Szókratész volt meg Arisztotelész (meg rabszolgaság, meg tömegpusztító járványok khm...), azóta viszont minden csak degradálódik. Ez a narratíva még megengedi, hogy oké,  hát azóta jobban élünk meg tovább, és a techológia is feljődött, meg a tudomány, de hát elvesztt közben az igazi spiritualitás. A szellemi dimenziók, a Pilisben dobogó mágneses szívcsakra, az ősmgyar táltosok megvilágosodott révülései, no meg ugye az Istenhazacsalád. És innen már csak egy lépés, hogy mégis lapos a Föld, basszameg.

Az ilyen Maróth féle káslermiklósoknak nem a politika és/vagy a tudomány területén kellene tevékenykedniük, mert olyan baromságokat mondnak bele a légbe, mint hogy a legjobb gyógymód minden betegségre a tízparancsolat, meg hogy a fiatalságra leselkedő fő veszély a népmesék helyetti herripotter, sőt (főleg és modellértékűen gyalázatos módon) a Pókember. (Aki Pókembert fogyaszt - nem konkrétan, szívből csupán - az később akár buzi-e vagy is lehet, meg liberális, aztán meg muszlim, már ha a dzsihádisták kellően összemigrálták már Európát, eltörölve a keresztény kultúrát. Vagy valami ilyesmi, nettó zagyvaságokban azért nehéz logikát találni, talán mert nem sok van bennük.)

Szóval ezek a bácsik menjenek már végre nyugdíjba, üldögéljenek az ámbituson pépázva, borostömlővel a kezükben, miközben katonadalokat énekelnek a doni hősiessségről. Vagy tőlem aztán ülhetnek a jurta előtt is hátrafelé nyilazva (csak előbb nézzék meg, hogy van-e bent valaki), nekem aztán mindegy, csak menjenek már a fenébe, és hagyjanak minket békén. A főnökükkel együtt.

Muff In

Nekem ma jött szembe a 444-en a The Muffs nevű dél-kaliforniai, mondjuk hogy punkos  beütésű indierock-banda, akikről én eddig nem hallottam. És innentől már eleve kevesebbet fogok, tekintettel arra, hogy az énekesnője, Kim Shattuck idén halt meg, így több feloszlás és újjáalakulás után márr biztos nem lesznek többet Muffok. 

Bár ez a szó nekem bizzarul hangzik ebben a kontextusban, hisz utolsó felállásukban egy klasszikus trió voltak, ahol Kim (na igen, máig nem is halottam róla, dde máris csak Kim, elvégre rockzenész volt és ismerős a stílusa) énekelt és gitározottt, a dobos meg a basszgitáros viszont két pasi volt, tehát nem igazán muffok. De a zenéjük az jó, és nem csak az a szám a fura szomszéd srácról, amit Szily L. újságíró foglalkozású horgász az elmúlt évtized legjobbjának nevezett:

Ez a fajta zene azért jó, mert úgy tud reménytelen és kiábrándult is lenni néha, hogy ezt is felülírja egy pimasz grimasszal, és közben meg akkora lendület van benne, mint egy gyorsvonatban. Nem expresszben, ez nem speedmetal vagy gördeszkás punk, de rendesen átrobog az emberen a három gyorsított személy. (Már ha valaki érti a hülye vasúti metaforáimat...)

És bár a fenti szám azért letagadhatatlanul a közhelyes módon napfényes Kalifornából származik, voltak ennél kacrosabb dolgaik is, például az alábbi Oh Nina című opusz, melynek a refrénja a magyar fülnek úgy hangzik hogy nínó, nínó, de nem a Fuck the Police értelmében. Elvégre ez nem gengszter-rap, hanem szétcsúszó punk, a minőségi fajtából.

Környezettudatos nemtudomány

Az ünnepek közötti hírapályban (hívhatnánk uborkaszeonnak, de uborka csak a hűtőben van savanyúság formájában) az Indexen címlapot ért az a cikk, mely a doktori disszertációk és szakdolgozatok papíralapúságával foglalkozik.

Merthogy rengeteg köbméter papír megy el ezekre a művekre, melyek aztán szinte mindig olvasatlanul porosodnak a könyvtárak polcain. Hisz Gutenberg óta közhely, hogy a könyv, és általában a nyomtatott szöveg az nagyon időtálló információhordozó, évszázadokat iss átvészelhet, de egy húsz évvel ezelőtti floppira már csak hülyén tudunk, tényleg nem lehet már hova bedugni. És hogy a mostani memóriakártyákkal mi lesz húsz év múlva, azt sem lehet még tudni.

Ezzel együtt tényleg lehet hogy felesleges a rengeteg, raktárban porosódó keménykötésű valami, ha már úgysem olvassa senki őket. (Én mondjuk kétszer találkoztam az egyetemi szakdolimra való hivatkozással, és lehet hogy már ez is átlag feletti.)

De a doktori disszertációm eleve csak félkész lett, viszont nem nyomtattam ki, csak a néhánnyal ezelőtti laptopomon volt megtalálható, meg egy pendrive-on, amit valószínűleg megevett a kutya.

Szóvl legalább ezzel nem növeltem az ökológiai lábnyomomat, ha már van sok kötetnyi papíralapú bélyegem, és lépcsőház szinten komoly nejlonzacskó-gyűjtőnek számítok. Illetve számítom magam.

De legalább nem is környezetvédelemből írtam volna a textust, hanem (leginkább) vallásszociológiából, és hát a vallásokban ugye fontosak a szent könyvek, miközben a Szent SD-kártya az korántsem hangzik olyan jól. 

Bár ki tudja? Egy modernizált Biblia szlengben...

Az égenjárók átkozott időszaka

Én már tényleg nem értem, mi a fenéért néztem meg újra a Szkájvóker korát, mikor már elsőre is vacak volt. Oké, a Star Wars az gyerekkorom mitológiája, úgyhogy esetében lesből támad a nosztalgiafaktor, de hát történetet vagy értelmet nehéz találni benne. Van valami teljesen zavaros cselekmény, amivel megpróbálják összefércelni a művet az előző darabokkal, csak épp nincs semmi értelme az egésznek. Már azon kívül hogy valahogy átvezessenek egyik űrös-lövöldözős üldözési mániábol a másikba.

Az Erőt meg már lassan mindenki úgy használja mint az aktív oxigénmolekulás folttisztítót. Mindenre jó, most már gyakorlatilag halottakat is fel lehet támasztani vele, meg gondolom az orrukat is tisztíccsa.

És a szereplők, te jó ég! A főszereplő csaj például annyit tud hogy kardozik meg elszántan néz a szélbe. Esetleg drámian, de ezeket már nehéz elkülöníteni, csak a nézés a biztos. Márpedig ez színészi eszköztárnak akkor is kevés, ha az elmúlt évek legszarabb dialógusait adták a szájukba, és ebből kellett dolgozniuk. A főgonosz csávó (aki azért a végére megtér, legalább is állítólag) már majdnem egy színész benyomását kelti, de neki is csak annyi szerepet írnak, hogy sokat kardozik, és két kardozás között komoran néz, baljóslatúan.

És mindenki más csak ilyen hurkapálcikára ragasztott kédimenziós papírbáb, pont mint a középső csoportban a róka, meg a három nyulak, meg hasonlók. De én nem vagyok vevő erre, elvégre már nagycsoportos vagyok. Kábé negyven éve.

Még szerencse, hogy pénzt nem adtam érte, online is csak több részletben voltam képes végignézni.

De csakis a gyerekkoromra való tekintettel

offline.hu