Vacak időhöz vacak zene illik, ez kétségtelen. De mivel én szeretem ezt a hideg, szürke, nyomokban havas nyomorultságot, jó zenéket hallgatok, már ha egyáltalán bármit. Pontosabban olyan zenéket, melyek szerintem jók, avagy nem mennek szembe aktuális lelkiállapotommal, de nem is löknek mélyebbre abba, viszont esztétikusan lepusztultak. Mint mondjuk a Coco Rosie, vagy a Tiger Lillies a maguk pre-posztmodern, rémség-kabaréjukkal.
Nos a dalkutyák, avagy a Songdog nevű walesi folk noir zenekar dolgai pont ilyenek. Önmagában tetszik ez folk noir kifejezés, mert maga a műfaj úgy kötődik mindenféle tradíciókhoz, hogy pont nem a kedvesem-rózsám-galambom tematikából gyárt előemésztett, majd készrehányt mulatóst, hanem avantgárd művészetté nyavajogja a népi kultúrákban eleve meglévő tragikumot. Vagy valami urbánus (de szigorúan városszéli) világfájdalommá oldja azt, úgy penget érzelmi húrokat, hogy közben elidegenítően minimalista, és jobbára azonosulhatatlan. Apokaliptikus folk, ahogy sokan hívják. Utcazenei kivitelben, teszem hozzá én.
greennote.co.uk
A Songdog amúgy húsz éve jelen van, de én csak nemrég futottam beléjük. Három olyan fazon alkotja, akiktől bármikor vennék Big Issue-t, vagy adnék nekik némi aprót, pedig jelenleg nekem kellene az utcasarkon álldogálnom, csak hideg van, és nem tudok zenélni. Plusz ha nekik adnám az utolsó harminc forintom, honnan szereznék másikat? Nem lehet mindennap csodaország, hogy csak úgy találok egy tízest az ágy alatt, porszívózás közben, és ezzel másfélszeresére emelem a likvid pénzállományomat, mg nem is porszívózok mindennap (pláne az ágy alatt), annyira nem vagyok koszos.
Van vagy hat albumuk az elmúlt húsz évből, de ettől még nem igazán ismertek, tipikusan az a banda, akinek a cuccaira a hangsúlyosan nem belvárosi, second hand lemezboltokban lehet rábukkanni, underground (magyarul: romkocsmás) hangulat és artisztikus káosz közepette, mint az én kedvenc üzletemben, Greenwichben. Ahol egyszer találtam tőlük valamit, ami tetszett, azóta meg csak a jutyúbon hallgatok beléjük néha, és van egy hogy egy sok éve feltöltött videónál még csak a háromszáz-valahányadik megtekintő vagyok. Pedig a serény múmiák tényleg igyekeznek.
Úgyhogy lényegében ide illenek: visszafogott dicséret egy marginális zenekarról egy marginális blogon. Goin' Underground!
Az egyik idősebb szerzetes egy nap azt mondta Vej Lingnek:
- Olyan régen követem már a Tan ösvényét, mégsem vagyok boldogabb, sőt sokszor reménytelennek érzem az életet. Mondd Mester, hogy találhatok mégis reményt a reménytelenségben?
- Ott sehogy. De annyit azért megtanulhattál volna, hogy mit jelent a fosztóképző. A reménytelenség a remény hiánya, és pontosan kifejezi, hogy így mennyi esélyed van a megvilágosodásra.
A szerzetes még aznap este elhagyta a kolostort, és beállt, senior key account managernek, ha már úgyis mindegy.
Ma átmentem anyámékhoz az ebédemért, azaz kitettem a lábam a lakásból, így megállapítottam hogy hideg van, és szeretem, valamint észleltem dolgokat a petites perceptions-gyűjteményembe. Ezúttal maszk-nem-viselés témakörében.
Mert maszkot nem viselni sokféleképp lehet, miközben viselni nagyjából egy módon ajánlott, avagy hatóságilag elvárt.
Az alaptípus az aki a kamu-telefonál, és ezért húzza torokra a készséget. A kamu beszélgetés abból szúrható ki, hogy az illető szinte folyamatosan beszél, és két megszólalása között nem hagy annyi időt, amennyiben a nem létező másik bármit is érdemben válaszolhatna. Ez mérsékelten működőképes módszer mert egyrészt elég átlátszó, másrészt a múltkor egy srácnál pont akkor szólalt meg a bejövő hívás jelzése, mikor látszólag a hétvégi programot egyeztette a képzelt barátjával. A nénik a megállóban meg egyből ölni próbáltak a tekintetükkel, rövid távon sikertelenül. (Bár azóta a csávó kaphatott már bakteriális izomsorvadást, vagy gyermekágyi lázálmot, ki tudja...)
A kamu evés az nyilván nem játszik, nincs az a müzliszelet vagy sonkás szendvics, amit fél óráig lehet enni, miközben az ember várja a buszt, ül a buszon, vagy úgy csinál, mintha nem tudná, merre van a buszmegálló. Lehet persze folyamatosan és ténylegesen enni, csak nem érdemes. Mert nincs az tartós orr- és ajakvillantás, ami megérné a gyors elhízást, miközben az ember naponta ingázik mondjuk Szentendre meg a Batthyány-tér között.
A dohányzás is jó indok az undok maszk nem hordásának kimaxolására, én ismertem olyan embert, aki órákig tudott megállás nélkül dohányozni, csak akkor lett rosszul, mikor kiment vécére és hosszú percekre le kellett tennie a cigit. De ha nem a Féltüdő Klub tagságára pályázunk, lehet kamu-dohányozni is, főleg az e-cigivel. Mert a hagyományosnál feltűnhet a közelben állóknak, hogy valahogy nem akar rövidülni a a szivarka, ami közben nem is füstöl de az elektromos változat eleve csak gőzt pumpál a fejünkbe, ami kifújva nem különbözik lényegileg a leheletünktől, így télidőn.
És persze egyre általánosabb népi játék a maszk-készenlét, mikor az ember alapbeállításon egyszerűen torok- vagy állvédőként viseli a cuccot, szőrösebb férfiak szakálltartóként, és csak akkor húzzák föl, mikor jön valaki szembe, aki rendesen viseli, veszélyesnek/ veszélyeztetettnek érzékeljük, vagy rendőr alakú.
És ma délelőtt hazafelé, jött a nagy pillanat a zebránál. Állunk négyen a pirosnál, a másik három lakossági állampolgár hanyagul a nyakában hordja a készséget, mikor balról feltűnik egy autó a távolból. Fehér alapon kék festésű, a tetején is mintha lenne valami lámpa, úgyhogy mindhárom kolléga egyszerre rántja fel a maszkot, az egyik konkrétan a homlokára.
És mikor odaér a gyanús fehér-kék jármű, már olvasható az oldalán a felirat: Orbit.
Natürlich ohne Zucker, aber mit Panik
Ez nem az, de mutatja a valaminek látszás hatalmát.
Nemrég beleszaladtam (véletlenül épp résztvevőként) egy beszélgetésbe arról, hogy kell-e tiltani a náci, kommunista stb. szimbólumok nyilvános használatát.
A privátot nyilván már csak azért sem kell, mert nem is lehet, ha én horogkereszt-mintás tapétát dobok föl a nappaliban, mert az megy a könyvespolcon álló Goebbels-összkiadáshoz, ahhoz senkinek semmi köze. Hisz otthon, a négy fal között csinálom, ami egyesek szerint feltétele a bármilyennek levésnek (ami szintén hülyeség, hisz darabolós gyilkos a magánszférámban sem lehetek), de az a helyzet, hogy igazából csinálhatnám nyilvánosan is.
Mert ha egy buta tekintetű alak kurva nagy horogkereszttel a pólóján menetel az utcán, akkor nyilvánosan azt állítja magáról: én egy rohadt náci vagyok. (Vagy: Megbuktam történelemből, és különben is, a haverom szerint ez csak egy óind napszimbólum, és akkor biztos az, a haveromnak megvan mind a nyolc osztálya. Vagy lehet több is...) Szóval a nyilvánosan viselt/körbehordozott nyilaskereszt, sarló-kalapács, vörös csillag, körbe zárt A-betű vagy stilizált semjénzsolt-fej, csak nyilvánvalóvá teszi, hogy az illető minek tekinti magát, avagy minek akar látszani.
Persze nem biztos, hogy ezektől már eleve náci, komcsi, anarchista, vagy értelmi fogyatékos, lehet hogy egyszerűen csak tudatlan, lásd a "megbuktam töriből" értelmezési keretét. De a vélt vagy valós identitás nyilvános felvállalása legalább lehetővé teszi, hogy a környezete viszonyuljon hozzá, plusz neki sem kell rejtőzködnie, a sorok között bujkálva zsidózni,gyíkemberezni, csakafideszezni.
Szóval az önkényuralmi szimbólumok tiltása nem csak azért marhaság, mert betarthatatlan szabályokat eredményez, melyek nem is képesek az eredeti szándékot leképezni (a horogkereszt tilos, de egy hitleres pólóért már nem szólhat be a rendőr - pedig a kettő használati értékében egykutya), hanem mert csökkenti a társadalmi láthatóságot is. Ha valaki náci, akkor nem baj ha ez eleve látszik rajta, és nem csak akkor derül ki, mikor hatalomra kerülve hadat üzen Izraelnek.
És még egy mellékszál, ami eszembe jutott: mi van a horogkeresztes (sarló-kalapácsos etc.) tetoválásokkal? Elő lehet-e írni valamiféle jogszabályban a kötelező pólóviselést annak, akinek a mellére van varrva a szvasztika, vagy azt, hogy kötelező kegyen neki átrajzoltatni mondjuk Rubik-kockává, és azt fizeti-e az állam?
newstatesman.com (jó a felirat is, jobb lent...)
Ha Edward Nortonon igazi lenne a cucc a fenti képen (ami az Amerikai história X című remekműből van, ha valaki nem jönne rá), az nálunk okozna némi fejtörést a büntetőbírónak, akinek a kirekesztő-fajgyűlölő strandolás miatti eljárást kellene levezényelnie, miután állampolgári bejelentés alapján a színészt előállítják a siófoki Ezüstpartról.
Mert egyébként a szólásszabadsága belefér az is, hogy valaki náci legyen, vagy tetszőleges ostobaságokat beszéljen, egész addig míg nem uszít közvetlenül. És persze az is belefér, hogy akiknek ez nem tetszik, az elküldhesse a náci módon beszélőt a kurva anyjába.
Azt hiszem a lényeg annyi, hogy a jognak nincs más esélye/lehetősége, mint a tettek alapján ítélni, pusztán a szavak miatt meg nem köthet bele senkibe. Ahogy az egyéb szimbólumok miatt sem.
Mert (és akkor megkerülhetetlenül jön a beszédaktus-elmélet) valami kimondása vagy felmutatása csak akkor lehet a jog tárgya, ha maga is cselekvés-értékkel bír, vagy cselekvéshez vezet. Addig nincs mit megítélni, mert gondolni bármit szabad, már csak azért is, mert a fejünkbe - egyelőre - még nem lát bele a hatalom, bár mindig is szeretett volna.
Második mellékszál: a beszédaktus-elmélet arról szól, hogy szavak és tettek között nincs éles határ, mert valami kimondása is lehet cselekvés, sőt bizonyos dolgokat csak így lehet megtenni. Megátkozni, esküdni, ígérni pl. csak szavakkal lehet. És közben bizonyos tettek is pontosan lefordítható nyelvi közléssé, a bazmeget nem csak mondhatjuk, de mutathatjuk is, ha van hozzá középső ujjunk. Például a Hitler-pólós retardáltaknak. (És direkt nem Che Guevara-pólósat írtam, mert ő azért egy bonyolultabb esetvolt, de én őt sem húznám magamra. Ma már...)
Szóval a kínos szimbólumokat nem kell tiltani, mert nem érdemes, az általuk jelképezett eszmék cselekvéssé fordítása az, amihez már az államnak is köze lehet. Azért járhat a pofánvágás a főhatalom részéről, preventív célzattal is, hátha máskor másoknak már nem lesz kedve náculni, vagy nem annyira.
Egyébként meg mindeni nyugodtan lehet lelkében náci, ez szabadságában áll, nekünk meg semmi közünk hozzá, míg nem kezd náciként viselkedni.
Mondtam ezt én, a lelkében anarchista,az agnosztikus-szkeptikus hiábavaló.
És ez az, ami nem az (ritkanlathtotortenelem.blog.hu)
Az izlandi, és tágabban a skandináv filmekben az a jó - már túl azon hogy nagyon nem amerikaiak - hogy nem erőltetik a műfajiságot, nem akarnak mindenáron kriminek, romantikus drámának vagy mondjuk fejlődésregénynek látszani, ha már az élet sem egyműfajú. Így aztán filmek is hol ilyenek, hol olyanok, miközben leginkább szőrsapkára hasonlítanak, ahogy ülnek az ágon, egy szép hosszú ágon... ja, ez valami egész más.
És ráadásul a skandináv filmek atmoszférában is erősek, néha erősebbek mint történetben, bár szerencsére Az izlandi amazon esetében mindkettő a helyén van.
A „háziasszony a világ ellen“ tematika látatlanban nem túl vonzó, pedig van benne kraft. A főszereplő Halla, a középkorúságból is lassan kilábaló kórusvezető ugyanis tényleg amazon, aki a közeli vasmű (vagy alumínium?) működésének változatos eszközökkel való szabotálásában találja meg a klímaváltozás elleni küzdelem rá eső küldetését. Kollégákkal konspirál, menekül a törvény elől, hazaérve meg Gandhi és Mandela képeivel a háttérben jógázik, szóval afféle technológia-kritikus neohippi. Egy középosztálybeli magányos nő álruhájában, aki szabadidejében tundrai gerilla.
Az izlandi kormány már az amerikaiaktól kér telefonos műholdas segítséget, hogy elkapják a nehézipar-tagadó és távvezeték-szkeptikus zenetanárt, ami persze őt nem rettentené el, de akkor jön a levél, amit már rég nem várt.
cirkogejzir.hu
Mert évekkel korábban próbálkozott örökbefogadással, és most értesítik, hogy kiutalnának neki egy ukrán kiscsajt, aki háborús árvaként traumatizált, egyenesen a festői Donyeckből. Na, innentől megváltozik sok minden, hisz a világ állapotáért való generális aggódást kell egy gyerekért viselt felelősséggé transzformálnia. Valakinek, aki már rutinosan él egyedül, és vállal kockázatot, hisz nincs ki miatt aggódnia. Ha jól láttam, szó szerint se kutyája, se macskája, elvégre az ilyesmi „etikus ökoterrorista“ körökben amúgy se lenne menő.
Egyébként ha vannak etikus hackerek, akkor Halla tényleg egy etikus - na jó, nem terrorista de - szabotőr. Gépromboló luddita, az a fajta aktivista, csak akkor ülősztrájkol, ha már tényleg fáradt.
És mivel ilyen, a nemsoká érkező gyerek nem lefékezi harcos aktivizmusát, hanem négyzetre emeli, hisz még gyorsan, a nevelőanyává válás előtt el kell érnie az út végére. ami ez esetben a konkrét terroristaság, azaz a kohót ellátó gonosz távvezeték robbanóanyag általi móresre tanítása.
Ami össze is jön, aztán lehet menekülni, ha már egy darabig a testvérét zaklatja a rendőrség helyette, akivel később konspiratívan helyet is cserélhet, hogy ő menjen el Ukrajnába maga helyett, kölyköt vételezni.
Kettejük további sorssáról aztán már nincs információ, de az megnyugtató, hogy a végén a filmzenét szolgáltató (és szinte minden jelenet hátterében látható) népies műzenészek a folyóba bazseválják magukat, bár megfulladni már nem látjuk őket.
Az izlandi amazonban jók a színészek, szépek a képek, odaillő módon idegesítő a zene, és mindent visznek a tájak. Nagy képernyőn különösen marha jól néznek ki ezek a zordan bájos északi vidékek, ahol az ég szürkéskék, a fű zöld, vagy néhol moha, és ahol senki sem jön szembe a tundrán, bár mondjuk a rendőrségi helikopter elől is nehezebb elbújni.
Meg van benne egy jó adag finom humor is. Halla az ikertestvérével nézi a kislány fényképét, és megjegyzi, hogy igazából mindkettejükre hasonlít. (Hát ja, ha mindkettejüket ugyanaz a színésznő játssza, nyilván túl kevesen laknak Izlandon egy tényleges ikerpárhoz.)
A társadalomkritikai mondanivaló kissé közhelyes, a grétathunbergi értelemben beszólogatós, de ez is elnézhető a filmnek, mert ugye a közhely az olyan igazság, amit túl sokszor hangoztatnak, de ettől még igaz.
Az viszont rejtély, hogy a port.hu-n miért hívják ezt a filmet akcióthrillernek? Biztos csak valami előzetest láttak belőle, vagy a gugli félrefordította nekik a sajtóanyagot. Mert ez egy fekete komédia, ha már minden áron be kell sorolni valahova. Kicsit olyan, mintha az Olsen-banda komolyan gondolná.
Hitchcock újratöltve, gondoltam rögtön Chan-wook Park (amúgy 2013-as keltezésű) filmjét elnézve, ami nem tűnt nagy bajnak. Elvégre ez volt a koreai zseni első hollywoodi munkája, de attól eltekintve, hogy nem ázsiaiak a szereplők meg a helyszín, lehetne akár A szobalány is, ami viszont pár évvel későbbi, és némi japán beütéstől eltekintve igencsak koreai.
A Stoker (ebből lett magyarul az, hogy Vonzások) amolyan lélektani dráma, mely műfaji megjelöléstől a reménybeli nézők jelentős része persze fejvesztve menekül. Nyilván az a része, amelyik vagy nettó, zsigerelős horrort akar látni, vagy látványos akciót (opcionális autós üldözéssel), esetleg robotokat/ űrszörnyeket/ pitebaszó tiniket/ belelovaglást a naplementébe. De ezekből egy sincs a közel száz percben, van viszont helyette egy lényegében háromszereplős kamaradráma, ami nekem meg eleve bejön.
mafab.hu
A főszereplő India Stoker (na, azért csak van valami ázsiai szál!) épp 18 éves, mikor a születésnapja alkalmából jön hír, hogy az apja meghalt egy bennégéses autóbalesetben, ezzel párhuzamosan pedig megjelenik a sármos, de ijesztően fura nagybácsi, akit a lány még sosem látott. Hogy aztán gyorsan szerelmi kétszögbe bonyolódjon még kis sem hűlt bátyja özvegyével, és rámenjen Indiára is, akire mondjuk pont nem kéne.
Mert India, aki véletlenül sem Indi, inkább egy nagykorúvá váló Wednesday az Addams Family felnőtt-verziójából, megtalálja a nagybácsi neki írt leveleit. Amiket elvileg Európából küldözgetett neki, pár éves korától kezdve, de gyorsan kiderül, hogy minden boríték hátulján ugyanannak a diliháznak a pecsétje van. Vagyis Csárli bácsi csak fejben utazott, de úgy sokat, azzal nem tudtak mit kezdeni az ápolók.
Hisz Csárli bácsi pszichopata, és a már a gyermek Indiába (akit mondjuk sosem látott) beleképzelte önnön mását, úgyhogy amint a csaj nagykorú lett, őt meg kiengedték, már csak a bátyját kellett félretolni az útból. És igen, kiderül, hogy India anyja is is minimum pszichopátiás, a lánynak meg tényleg csak néhány kulcsinger hiányzik ahhoz, hogy valódi, tankönyvi módon vérfagyasztó sorozatgyilkos váljék belőle. És a Vonzások nem thriller lenne, ha nem jönnének ezek az ingerek.
Úgyhogy a nagybácsival elássák az erdőszélen a kisvárosi gimi focidzsekis főbikáját, mert erőszakoskodott csajjal, aki később viszont erre az élményre (mármint a klasszikus gengszter-rap klipekből egykor kihagyhatatlan testelásásra) maszturbál a zuhany alatt. Így megy ez. Kábé ez az a pont, az ötvenvalahányadik percnél, ahol visszavonhatatlanul korhatárosba fordul a mozi, nem mintha addig is lett volna kétségünk, hogy a fura lány, a fura Csárli meg fura anyu kapcsolati dinamikája előbb-utóbb, az alapvető életfunkciókkal összeegyeztethetetlen vérveszteségbe fordul.
De horror az változatlanul nincs, látjuk a vércseppeket a falon, a fűszálakon, a csajszi arcán, de az soha, hogy kiből fröccsen és miképp.
A történet folyamán, gyakorlatilag pár nap alatt lesz Indiából Mallory Knox (ha valaki emlékszik még a Született gyilkosokra), egy hidegvérű cop killer, mely mozzanat a film csúcspontja és egyben a stáblista előzetese. (Csárli bácsi addigra már alulról szagolja a pázsitot.)
Elsőre furának tűnik, hogy főszereplő trióból a maga módján mindenki pszichopata, de úgy tűnik, egy kortárs filmdrámának (pláne, ha thriller is egyben) ez elengedhetetlen kelléke. Pszichopata nélkül a dráma olyan, mint a féllábú rollerező, azaz látványos, csak nincs semmi értelme.
A színészek jók, Mia Wasikowska dermesztő, ám vonzó India, Nicole Kidman az önnön feleslegességébe belezápult kertvárosi születettfeleség, lájtosan perverz kiadásban, Matthew Goode Csárli bácsiként meg úgy mosolyog bele a kamerába, hogy az a kötelezően fenyegető vonósok nélkül is húsz év letöltendő villamosszék.
És a történetük mégis olyan, hogy nem lehet ne nézni, pedig csavar az valóban evés akad benne, de hát Isten útjai kifürkészhetetlenek, Isten kifürkészhetősége pedig úttalan. Chan-wook Park pedig hagyja a fenébe a járt utat, még Hollywoodban is. A legjobb filmje tényleg az Oldboy, de mint bármelyiket, ezt is érdemes végigülni.
A felcsúti ramszesz azt bírta mondani a rendes pénteki rádiós kinyilatkoztatásában, hogy jövőre elengedik a 25 év alattiak személyi jövedelemadóját. Na igen, eddig sem volt túl sok kétségem a minielnök elmeállapotával kapcsolatban, de ez megint akkora baromság, hogy a fal adja a másikat.
Mert az adónak (legyen az vagyon-, jövedelem- vagy fogyasztás alapú) nagyjából az a lényege, hogy mindenki egyhangúan és arányosan fizeti (teccenek emlékezni arra a régi kifejezésre, hogy „közteherviselés“?). Lehet persze adókedvezményeket adni, speciális helyzetekre (fogyatékosság, nagycsalád etc.) tekintettel, de a huszonöt év alattiság nem egy társadalmi helyzet, basszák meg.
Az életkor az egy állapot, ami szükségképpen elmúlik, és mindenki átesik több szakaszon is, míg meg nem hal. Így az életkor önmagában semmire nem jogosítaná az embert, ha már nagykorú (addig nyilván igen, ellátás a szülők részéről, oktatás és hasonlók), én például marhaságnak tartom az a közhelyszerű szlogent is, hogy „tiszteld az időseket!“ Mert abban önmagában semmi tiszteletre méltó nincs, hogy valaki már elég régen életben van, a tisztelethez kell valamit tenni, alkotni, valami jellembeli pozitívumot felmutatni, vagy legalább (a Hippokratészi imperatívusz nyomán) legalább nem ártani. Addig csak a tolerálni kell a másikat, mint embert, és persze lehetőleg ne ártani neki, amíg ki nem érdemli. (Aktuális példa: nem tisztelem Trampli Donáldot, a legcsekélyebb mértékben sem, mert hiába hetvenvalahány éves, attól még egy szociopata fasz.)
És az előbbiekből következően, szerintem semmi ne járjon pusztán életkori alapon. És igen, a 65 év felettiek ingyenes utazása is egy marhaság, mert vannak akik nagy bajban lennének, ha fizetniük kellene a buszon meg a vonaton, de vannak akiknek ez nem is jelent észrevehető kiadást, pláne ha leginkább autóval járnak.
És akkor az egész ebből a nézőpontból is igazságtalannak tűnhet, mert az autózó 66 évesek akkor miért nem kapnak benzinpénzt? - Egyébként azért nem, mert a környezetvédelmi alapon az állam inkább a tömegközlekedés ökológiai lábnyomát támogatja, de a vírusos szociális távolságtartás idején már ez sem egy mindent vivő érv.
De akkor mire jó ez az egész? Szavazatszerzésre, semmi másra. Annak idején a 65 feletti ingyenességet még a Horn-kormány vezette be (ha jól tévedek), mert alapvetően a nyugdíjas szavazatokra hajtottak, most meg, hogy a fidesszkádéenpé szarul áll a fiataloknál, nekik kell belengetni valamit, hisz véletlenül épp jövőre lesznek választások. Amikortól ugye nem kellene már SZJA-t fizetni a célcsoportnak.
És innentől hiába dumálnak majd teli szájjal arról, hogy ők a fiatalokat akarják segíteni, hogy a munkába állás után kicsit több pénz maradjon a számlájukon, mert amúgy nyilvánvaló mire megy ki az egész. Plusz itt is felmerül az arányosság és igazságosság kérdése, mert a nagyvállalkozó apuka gyerekeit is biztos az államnak kell segíteni, hogy hamarabb fizethessék ki a csepeli garzonra felvett hitelt?
Ugye, hogy nem.
A velszi bárdolatlanoknak is milyen jól jönne az adómentesség.
Ráadásul egy miénkhez hasonló kleptokráciában, a populista autokratának mi sem könnyebb, mint januárban nagyokat mondani arról, hogy mi lesz majd jövő ilyenkor, hisz láthatóan azt sem tudja, mi lesz mondjuk két hónap múlva. (Azt persze már tudja, mit fog mondani a kit tudja miről: EU, háttérhatalom, Soros, opcionálisan migránsok, liberálisok, buzik, ahogy a helyzet adja.)
De mindegy is, a felcsúti már megint a pillanatot akarja uralni, hisz marha régen figyeljük már, hogy ha kell, miképp változtatja meg a véleményét, gyakorlatilag bármilyen kérdésben. Amit tehát most mond, annak jövőre annyi jelentősége lesz, mint lepkefingnak a tornádóban. Ahogy az már demagógéknál szokás. (Emlékszik még valaki arra, hogy egyéni nyugdíjszámla, két hét múlva rend lesz vagy hogy itt már öt éve osztrák életszínvonalnak kellene lennie?)
A kormányhitű tömegek meg tényleg elkezdhetnék végre ízlelgetni az olyan, számukra már furcsa kifejezéseket, hogy empátia, esélyegyenlőség, társadalmi szolidaritás, rászorultság, esetleg (ha már annyira iszonyúan keresztények), hogy felebaráti szeretet. Ami nagyjából az empátia, a tolerancia és a szolidaritás régies megfogalmazása, júdeai dialektusban
p.s. Egyébként a hülye pokémonok jól megszívták, mert ők épp idén töltik be a huszonötöt, úgyhogy az összes mutáns rágcsáló kinézetű, japánul csipogó zsebszörny jövőre is fizetheti az SZJA-t, stadionokra főleg.
Fellelkesedve a legutóbbi amerikai események fejleményeinek visszhangjain, új karrierbe kezdek (ha már a régi régen nincs is), azaz közhülyeségi ikonikusnak állok. Én lennék a QOnteo Busó (hisz nekünk Mohács kell), aki annyira összeesküvés-elméletekben él, hogy az eredeti busókkal ellentétben nem megkergeti, hanem behívja a törököket, heti rendszerességgel, legalább is amíg ott Erdogan pasa elvtárs a szultán. De ha nem, akkor már aznap rájövök, hogy mindig is Keletázsiával álltunk háborúban, hátha valaki olvasta Orwelltől az 1984-et, és tudja, hogy is van ez a vonalasan pártszerű doublethink.
Tetoválásom az mondjuk nincs, de nem is baj, mert van alkoholos filcem, amivel magamra tudok applikálni provizórikus jelmondatokat, hisz pár nap alatt úgyis lekopik, és küldhetik a központból a direktívákat, hogy jövő héten kit kell gyűlölni (nem két percig, hanem legalább egy ötnapos sajtókampány erejéig), és mit írjak éppen magamra.
De szarvakat már rendeltem Kínából, remek műgyanta hódszarvakat, de egyelőre nem küldi az alibaba, mert nincs fedezet a számlámon, ugyanis csak a következő negyedéves edzésprogramomban szerepel, hogy én eszek a negyven rabló. Vagy csak tizenhét, ha nem hatnak a gyógyszereim.
Nem is tudom, mindkettő menő (blikk.hu, bbc.com)
És majd megrohamozom a Kuratóriumot (fú, az pajzán egy hely lehet), a Kapitóliumot, a Szanatóriumot és végül a Krematóriumot, nagyjából ebben a sorrendben, de nem feltétlenül személyesen. Hisz a Hungáriai Nemzet Frontja vezetőjeként közvetlen akciókban nem veszek majd részt, mert fáj a hátam, de eszmei-ideológiai hátországom támogatásáról biztosítok majd minden hungárt.
És én, valamint követőim szélesnek gondolt tábora, hősies gesztusunkkal elérjük, hogy a jövő hónapban is a fideszkádéenpé nemzeti-keresztyény-paranoid-skizofrén erői nyerjék a választásokat, vagy ha azok pont nem lesznek, akkor legalább a tippmixen valamit.
Mondjuk pedofil-kannibál gyíkemberség elleni vakcinát, lehetőleg kokainnal felütve.
Sóbert Nóbert ismert vállalkozó, médiahernyó és popkulturális válságtünet (aki nem azonos az ápdétes csávóval, á dehogy) szerint „2021 a rettentő megtorlás és válaszcsapás éve lesz“. Amivel azt akarja mondani, hogy magánnyomozókat küld, és pereket akaszt azok nyakába, akik a családtagjait vagy a termékeit(sic!) gyalázzák az antinorbista fészbuk-csoportban, vagy környékén, esetleg hirtelen felindulásból előre megfontolt szándékkal.
De hát van az a mondás, hogy aki kurvának áll, az ne csodálkozzon ha megdugják, amivel analóg, hogy aki meg a saját, és a vállalkozása PR-ját a bulvármédián keresztül igyekszik felépíteni, az ne legyen különösebben sértődékeny, ha az istenadta nép (úgy is mint célcsoport) időnként keresetlen szavakkal díjazza bulvárcelebként elkövetett kivagyiskodását.
Norbee az a fajta nyomulós fickó, aki karrierje kezdetén ócska zenére, vigyorogva végzett guggolásokat, miközben a legalja menedzserszemináriumok pszichopata trénereinek modorában, motivációs előadást penderített a fejmikrofonba, aztán átállt egészségesnek mondott humántakarmány forgalmazására, miközben egyre többször villantott luxusautó meg családtagokat a tabloidok felületein. (A feleségét nem kellett villogtatnia, ő saját kútfőből is a láthatósági megélhetés zászlóvivője volt, amivel amúgy nincs semmi baj, amíg nem kell belőle dolgozatot írnunk, ha például útlevelet, jogosítványt vagy bankhitelt szeretnénk. Egyébként is, szexuális zaklatónak, kasszafúrónak vagy helyettes államtitkárnak lenni például összehasonlíthatatlanul kínosabb.)
De most talán az lehet a helyzet, hogy hősünknek nem megy annyira a bolt, a Blikk-címlap is egyre ritkábban jön össze, úgyhogy kellett már valamit gurítani, hogy megint róla szóljanak a hírek, vele legyen tele a sajtó. (Aki a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó.)
A rettentő megtorlás kapcsán amúgy százmilliós kártérítéseket vizionál, de komolyan, szinte látom is, ahogy a szemében pörögnek a dollárjelek, pont mint Dagobert bácsinak a Kacsamesékben. (Tényleg, azt tudja valaki, hogy Dagobert miből is szerezte a vagyonát? Alkoholcsempészet, szerencsejáték, zsarolás, pornó, politika? Én hirtelen ezeket tudom elképzelni.)
És már magánnyomozókat, meg ügyvédeket is fogadott, pedig igazán tudhatná, hogy egyfelől a vélemény akkor is szabad, ha neki nem tetszik, másfelől meg a netes trollkodás ellen a jog jóformán tehetetlen. Ahhoz legalább egy fideszekádéenpés alpolgármester lelkébe kell gázolni, hogy valakit viszontzaklasson a hatóság. Hogy Naprakész Nóbert mennyire becsatornázott a NER-be azt nem tudom, de legalább nem is érdekel.
Pláne, mert III. András halálával épp ma 720 éve ért véget az Árpád ház, és ma 75 éves Nagy Feró, aki viszont még nem halt ki. Ezek sem igazán fontos tények, de legalább egy kicsit érdekesek.
Mikor néznivalót túrok magamnak a neten, mindig elolvasok egy adag kommentet is a kiszemelt darabról, többféle filmes portálon, és mostanában direkt rámegyek a lesajnáló véleményekkel sújtott művekre. Nem azt akarom mondani, hogy lenézem a köz véleményét, pedig de, lenézem. Csak nem akarom mondani.
Mert az alapelv nem az, hogy egyél lószart, egymillió légy nem tévedhet, hanem épp az, hogy ne légy légy, a közízlés a nagy számok átlagolásának törvénye miatt mit sem ér. Ha valamit a filmes fórumokon lesajnálnak az átlag kommentelők (akik gyanúm szerint vagy maximum fele-, vagy minimum másfélszer annyi idősek, mint én), miszerint „ilyen unalmas hányadékot már rég láttam, meg ne nézzétek“ vagy „művészkedő szar, semmi értelme“, akkor én adok a filmnek egy esélyt, mert ha az akciófilmeken (vagy a Szomszédokon) szocializálódott nagyérdemű utálja, akkor már csak van benne valaki komolyan vehető.
Na így jött szembe a 2007-es Stuart: Visszapörgetett élet című angol tévéfilm, ami persze hogy tetszett, hisz pár tucat kommentharcos csakis tévedhet, bármennyire is kibújni érzik magukból az ösztönös filmesztétát. Eleve érdekes a téma (hisz a címszereplő egy kissé fogyatékos, heroinista-alkoholista hajléktalan), az alaphelyzet (egy filantróp entellektüel író és menhelyi önkéntes lesz a haverja, és nekiáll megírni az élettörténetét), és mostanában már Benedict Cumberbatch-től sem jön rám egyből a sikongató lábrázás. Plusz Stuart szerepében Tom Hardy, aki nem egy nagy színész, de legalább itt sem, viszont húsz perc után már elhiszem róla, hogy tényleg pszichotikus.
Egyébként ez is egy igaz történeten alapuló, dramatizált elkövetés, Cumberbatch karakterét ugyanis Alexander Mastersnak hívják, pont mint a film alapjául szolgáló kötet szerzőjét, aki egyben a forgatókönyvet is jegyzi. És aki bár New York-ban született, de tényleg Angliában tanult (fizikát), él és önkénteskedik hajléktalanokat segítő szervezeteknél. Szóval ez afféle minimálisan átesztétizált dokumentum, lájtos kerettörténettel, és erős megmondásokkal a társadalom peremén, ám a függőségek kellős közepén vergődő sorsokról.
youtube.com
Különösebb csavar nincs is a sztoriban, legfeljebb annyi, hogy Stuart visszafelé meséli el a történetét. Hátha így jobban megérti a néző, hogy jut valaki ennyire mélyre, pedig dehogy, hisz a főhős élete régebben sem volt egy megzenésített matyóhímzés. Hardy figurája meg kellően elidegenítő ahhoz, hogy azért olyan nagyon ne lehessen azonosulni vele, pedig szerintem mindenki borzongott már bele a gondolatba, hogy ő mit kezdene magával, ha egy néhai hűtő kartondobozába kellene hazamennie, valahol egy barátságtalanul külvárosi kapualjban. De itt még ez sincs.
Na igen, Stuart azért lakik valahol, és a kecója már az átlagmagyar lakótelepi másfélkomfortból nézve is egy patkánylyuk, de nyilván van az a nyomortelep valahol Kalkutta-alsón, ahonnan már a Kensington-palota cselédszállásnak látszik, ami azért nagy szó. (Ja és amúgy Camebridge-ben lakik, ahogy az igazi Masters is igazából, ami önmagában egy csavar, nekem is az egyetemek, a kávézók meg a dejó könyvesboltok ugranak be róla, nem a hajléktalanok, meg a drogdílerek.)
Ahogy megy előre a film, egyre több rémes részlet kerül elő, tönkrement párkapcsolatról, öngyilkos testvérről, rég nem látott gyerekről, börtönökről, javítóintézetekről, nemszeretem családtagokról, mindez átszűrve Stuart nem kicsit delíriumos, fásult motyogásán. Az egész egyszerre húsbavágóan drámai és szenvtelenül távolságtartó, bár inkább az előbbi, akkor is, ha néha úgy látjuk a szétcsúszott narkósokat, mintha egzotikus rovarok lennének egy üvegvitrinben.
Minden esetre e film által egy lépéssel közelebb kerülhetünk a hajléktalanokhoz. A hajléktalansághoz meg remélhetőleg, önmagában a megtekintésétől, még nem. Azon többet kell dolgozni.
Alekszej Navalnij bejelentette, hogy a hétvégén visszatér a Szovjetunióba Oroszországba, ahonnan annak idején igazán hazafiatlan módon, hordágyon távozott, miután - minden valószínűség szerint - Vlagyimir Vlagyimirovics emberei megpróbálták kinyírni.
És akkor most a mértékadó sajtó szerint Putyin cárevics nagy dilemmában van, hisz ha Navalnijjal valami hirtelen tragédia történik, sosem mossa már le magáról, hogy ő ölette meg. Vagy ha simán csak lecsukatja, azt, hogy egy paranoid és bosszúálló diktátor, na nem mintha eddig bármi hasonlót is lemoshatott volna magáról. Vagy mintha le akart volna mosni, hisz látható, hogy amíg keze a gázcsapon, és zsebében megannyi posztszovjet diktatúra, nagyjából leszarja a nyugati véleményeket
És épp ez utóbbi miatt azért Navalnij jobban teszi, ha a közeljövőben nem fogyaszt semmit kocsmában, kávézóban vagy étteremben, nem utazik tömegközlekedési eszközzel, nem lakik emeleten (vagy ha véletlenül mégis, nem megy az ablak közelébe), és kerül mindenkit, aki az elmúlt hónapokban jégcsákányt vásárolt (vö. Trockij).
Így aztán majd arról szólhatnak a hírek, hogy a közismert ellenzéki aktivista menekülés közben hátba lőtte magát koronavírussal. Háromszor. Very Lúdas Matyi ő, tényleg.
Egy ideje elő-előkerül a Makovecz Imre által álmodott (szerintem rémálmodott, de ízlésről nem érdemes vitatkozni) bazilikus katedrális megvalósításának ötlete, avagy lehetősége, szerencsére nem igazán komolyan.
Mert ha valami, akkor ez az izé biztos nem hiányzik amúgy is kissé lelakott fővárosunkból, egyéb településekről nem is beszélve. Most komolyan, pont úgy fest, mintha valami sárkányos-kardozós fantasy díszleteinek látványterveiből származna, ahol ugye a lenyűgözés a lényeg, a funkcionalitás meg messziről el van kerülve. Kicsit ijesztő, hangsúlyosan lázálomszerű cucc, és már szándéka szerint is elsősorban szimbolikusan jelentős, ami valójában egymásra dobált vizuális közhelyek giccsé szervesülését jelenti. ha már organikus építészet lenne...
444.hu
Némelyek szerint ez lenne a magyar Sagrada Familia katedrális, ami szintén elég fura egy szerzet, és meglepő szervetlenséggel van odacseszve Barcelona kellős közepére. Arról nem is szólva, hogy lassan százhúsz éve épül és senki sem tudja mikor lesz kész, illetve mikortól számít késznek. (Mondjuk pápailag már2010-ben felszentelték, szóval spirituálisan már kész van, miként a környékbeliek idegrendszere is, akiknek már a nagyszüleik is egy építési terület mellett élték le az életüket.)
De láthatóan a barszelónok (vagy hogy ragozzák Barcelona lakóit) is megszokták mát a templomot, sőt a város első számú szimbóleuma lett. Valahogy úgy jártak vele, mint a lodoniak a London Eye nevű óriáskerékkel, vagy a 19. század végén a díszletszerűen historizáló Tower Bridge-dzsel, azaz mindenki szörnyülködött egy csöppet, hogy mi ez a tájidegen rémség itt, aztán megszokták, és ma már nincs londoni képeslap vagy fröccsöntött hógömb nélkülük.
Párizsban ugyanez volt ez Eiffel-torony, amit szintén széleskörű utálat övezett, de annyira, hogy a torony ellenzőinek egylete rendszeresen a toronyban található étteremben ülésezett, mondván, hogy ez az egyetlen hely a városban, ahonnan nem látszik ez a rémséges szerkezet.
Szóval lehet, hogy így járna az utókorunk a Makovecz-fantasyval is, hogy a jövő turistái „Mordor in Budapest“ hashtaggel raknák ki a szelfijeiket, vagy amiket akkoriban csinálnak majd a valahová.
De még így is maradnak a szörnyű ellenérvek, hogy egyfelől tényleg nem illik sehová (ha már főleg kitalált „hagyományokat“ szinkretizál valami szimbolikusnak gondolt katyvasszá), másfelől kurva drága lenne, és talán nem ez most a prioritás, harmadrészt meg a kaotikus egyház is a háta közepére kívánná az egészet, hisz nekik leginkább hívekre és papokra lenne szükségük, új katedrálisok helyett. (Nem mellesleg már fodbal esete is mutatja, hogy hülye megalomániából felhúzott stadionoktól se értékelhető sportteljesítmény, se erre kíváncsi nézőközönség nem lesz, ezek csak a pártvezér és kancellár piramis-pótlékai, amik fenntartása viszont gyorsan csődbe visz egy-egy nem eléggé kormányhitű önkormányzatot vagy egyesületet. Járulékos haszonként nyilván. De félő, hogy ettől a sokezer tonnányi betontól a szotyi se fogy jobban.)
Ja, és Sagrada Familiából szerintem elég kontinensenként egy, úgyhogy nálunk már kipipálva, esetleg lehetne próbálkozni Trampli Donáldnál, ő elve ingatanban utazik, és nemsoká sok szabadideje is lesz hozzá.
Esetleg csinálhatnának a fel nem épülő épületről egy rendes három-, sőt négydés animációt, ahol kívül-belül meg lehetne nézni, hogy festene, ha. És ezt el lehetne adni valami rendes hollywoodi produkció CGI-részlegének is, csak arra kell figyelni, hogy a pozsonyi csatát animációba álmodó szakembereket ne engedjék a projekt közelébe.
Vagy építsenek simán egy rohadt nagy jurtát, imádkozni abban is lehet, sőt természetközelibb módon, mint egy beton-üveg-fa alapú hangárban.
A History Channel igazán ritkán áll elő olyan tartalommal, amely pedig nevéből logikusan következne, jobbára egy Las Vegas-i zálogház félkretén személyzetének dokumentált munkanapjait, egészen kretén ufóhívők összeesküvés-elméleteit, meg elhagyott raktárak és reptéri csomagok árverezéseit követhetjük nyomon általuk. De amikor történelmi témához nyúlnak, akkor ahhoz aztán hozzá van nyúlva rendesen, mint a fentebb jelzett című, fene tudja milyen műfajú filmjük esetében is.
A Nagy Marsi Háború nem egyszerűen egy fikciós elemekkel dúsított (ál)dokumentumfilm, hanem egy komplett fikciós narratívára felhúzott, szórakoztatva ismeretterjesztés. Valójában bemutatja az első világháborúnak, ha nem is a történetét, de a világát: a kor nemzetközi viszonyait, a háborús erőfeszítéseket, a harcok technológiai-logisztikai hátterét, és a fronton harcolók vágyait reményeit, félelmeit.
ritkanlathatotortenelem.blog.hu
Valójában történelmi tényekből és korabeli dokumentumokból legóznak egy össze egy sci-fit, ami tűpontosan mutatja be az első modern háború világát, amivel igazából elkezdődött a „rövid huszadik század“. (Kis kitérő: A „hosszú tizenkilencedik század“ 1789-ben, francia forradalommal kezdődött, mert ott roppant meg az addigi, rendi abszolutizmus, és 1914-ig tartott, mert az első világháború kitörésével ért véget az ipari forradalmakkal cizellált, gyarmattartó-nagyhatalmi világ törékeny egyensúlya. A hosszú tizenkilencediket kompenzálandó, a huszadik század viszont tényleg rövid volt, mert 1989-90-ig tartott csak, hiszen akkortájt omlott össze a századot meghatározó kétpólusú világrend. Én még emlékszem is erre, de ismerek olyanokat, akik akkortájt születtek, és ők, meg pláne a mai húszévesek, sokszor hülyén néznek arra a felvetésre, hogy a XXI. század már több mint harminc éve zajlik. Vagy tart, illetve elszenvedjük.)
Bár töridolgozatokhoz fokozottan nem ajánlott forrásmunkaként, az egész koncepció annyira ötletes, hogy ha tévés producer lennék, a sarki kocsmában viszkizném magam önsajnálatba, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe. De nem vagyok tévés (régen egy kicsit mondjuk voltam, az akkor még tényleg közszolgálatinál), viszkit csak filmekben látok, a sarki kocsmában meg sok éve voltam utoljára.
Nade a lényeg:
1913-ban idegenek szállták meg a földet, és 1918-ig tartott a Nagy Háború a marslakók ellen. Ez a „dokumentumfilm“ a háború kitörésének századik évfordulójára készült, és egészen plasztikusan mutatja be - rendesen archív, fekete-fehér filmfelvételeken - ahogy a lövészárkokban lapuló katonákra támadnak a több emeletnyi magas, nem kissé pókszerű, marsi harci izék. Robotok, birodalmi lépegetők, vagy maguk marslakók, tudja fene, akik a puszta méretükkel kompenzálják azt, hogy egy unalmas bolygóról jöttek, és technika fejlettségük ellenére sem bírnak el az ócska puskák, silány húskonzervek és papírrepülők segítségével védekező emberekkel. A marsbéli pókok élve marcangolnak katonákat (lovasokat lovastul), de Zigy Stardustnélkül nem megy nekik perfektül a leigázás. (Már ha valaki érti az ez esetben nem indokolatlan David Bowie-referenciát...)
hir.ma
Pedig rendes globális inváziónak indult a dolog, a marslakók oda csaptak először, ahol gondolták hogy igazán fájhat, azaz letámadták a Német Császárságot, akik szerte Európában a legbüszkébbek voltak arra, hogy milyen szépen tudnak felfegyverkezve, alakzatban menetelni.
Aztán a britek összerántottak egy antimarsista koalíciót, mozgósítva a komplett nemzetközösséget und gyarmatbirodalmat, hisz támadó űrlények ellen a leghatékonyabban a nepáli ghurkák és a kanadai lovasrendőrök bevetésével lehet küzdeni, mint az közismert.
És akkor szép hosszan elmesélik nekünk az egész történetet, visszaemlékezések, naplójegyzetek, történelmi dokumentumok segítségével, mintegy mellékesen kitérve némely indián mítoszokra, klasszikus katonai taktikákra, a nagyhatalmak kamarilla-politikáira, vagy a hátország ellátási nehézségeire.
Két óra perfekt szórakozás, miközben tanulunk is valamit, bár úgy rémlik,t az első világháborúból jó voltam egykor, emlékszem például az 1916-os, a skagerraki tengerszorosnál megvívott csatára, amire leginkább csak a skandináv iskolások szoktak, de nekik speciel muszáj.
A film egyébként 2013-as (és itt lehet megnézni), nem is értem, eddig hogy maradhatott nálam a radar alatt. Valószínűleg kissé előítéletes vagyok a csatornával kapcsolatban, nem indokolatlanul, de túlzottan általánosítva.
A szikora róbert nevű popszakmai vonalra beosztott kulturális környezetszennyező ismét hitet tett Felcsút örökös miniszterelnöke, és a saját szellemi leárnyékoltsága mellett. Mintha bárkit is érdekelne szikora bácsi politikai hovaállása, nagyjából annyit számít ő a közéletben, mint a kulturális térben: gyakorlatilag semmit. Biztos beesik egy-egy falunap, nosztalgia-playback, ránctalanítókrém-reklám meg néha egy kis közpénz a Limbóhintó Popzenefejlesztési Program meghívásos pályázatain, de ettől ő már jó ideje egy senki.
Aki egykor sztár volt kies hazánkban, de ma már nem lehetne az, az ő relatív sztárágához kellett a nyolcvanas évek korhadó diktatúrája, meg az erősen korlátozott nyilvánosság,és a felülről irányított zenei "piac". (Ahol a Neotont azért futtatták külföldön is, mert az erdőspéter alakú tótumfaktum a zenekar egyszerű lelkű énekesnőjét dugta.) Azon a pályán lehetett sikeres szikora meg az R-go, de ma már, ezek a mai fiatalok olyan zenéket hallgatnak, amilyet akarnak, és nem olyat, amit meg lehet venni kazettán a közeli könyvesboltban, vagy a lengyel elvtársaktól a piacon. Szikoráék tehetségtelen de futtatott ripacsok voltak, középszar, limonádé-jellegű tucatpoppal, de hát nem nagyon volt konkurencia, illetve ami volt, az pont olyan tré, mint ők. Most komolyan, egy Flipper Öcsivel meg egy Első Emelettel kellett erős versenyben lenniük, hogy kinek lesz előbb aranylemeze, hogy aztán az Eddának legyen, ami a nyolcvanas évek második felére már szintén szar volt, csak máshogy.
Most meg olyanokat nyilatkozik a nyugdíjas kultúrterrorista, hogy ő aztán nem fél megmondani a nyilvánosságba bele, hogy szereti a Mini Szterelnök Urat, és az sem érdekli, hogy ha ezért sokan elpártolnak tőle. Mert Mini Szt.Úr a világ egyik legnagyobb élő politikusa. (Ennél nagyobb nyilván csak a halála után lesz egy ideig, mert a személyi kultuszok általános jellemzője, hogy a halott vezért egy kicsit még istenítik, aztán jön az ügyeletes Hruscsov, aki már elkezdi lebontani a szobrát, hogy a menetrendszerű rendszerváltás után már tömegek lássák maguk előtt, ahogy a Doktor Elnökvezér épp a pokolban örökkárhozik.)
Meg olyat is mondott a korábban ünnepelt zenebohóc, hogy sokan óvták őt a felcsúti melletti tanúságtételtől, mondván, hogy ezzel megfelezi a rajongóit. WTF?
Egy: Robi bácsi komolyan gondolja, hogy neki vannak még rajongói? Hogy a szellemi leépülés változatos formáinak áldozatain kívül vannak még elszántan nyomuló, érte rajongó bárkik, aki őt poszterelik a falra, szikorás háttérképük van a monitoron és online árverésen licitálnak egy "Kiskőrös és Vidéke Áfész" feliratú horgászkalapra, amibe állítólag ő hányt bele még a '87-es turnén? Nem, ilyenek nincsenek, és hát a nulla fele az nulla, bár tudom, hogy neki dalból van a leeke, de én meg ötösre szigorlatoztam matematikai statisztikából.
És egyébként is, micsoda példátlan, mondhatni hősies kiállás beleállni a pártvezér és kancellár dicséretébe, nem törődve az esetleges középkeresztekkel, meg a kormányhitű média lelkesedésével. Hiába no, Robi bá' ma is pont olyan autonóm alkotóművész, és gerinces demokrata, mint amilyen Kádár elvtárs idején is volt, bár gondolom akkor az egykori írógép szerelőt tartotta az egyik legnagyobb élő politikusnak. Sőt, ez dokumentált tény.
Mert a személyek ugyan szükségszerűen változnak, de a hűbéri rendszer csak kisebb időszakokra szünetel, úgyhogy nyalni való segg mindig jut az önnön szikoraságukba merevedett nyugdíjas bonvivánoknak. És amikor néha-néha (ideiglenesen) épp nem, akkor még rágják kicsit a csepűt, csak hogy edzésben maradjanak.
Sikerorientált vagy kudarckerülő-e vagy? A posztindusztriális, oligarchikus, digitál-feudális, neo-mendzserkapitalizmus mantra jelleggel ismételt nekünk szegezése. (Avagy: Hová lesz a cui prodest?) Hát én, a magam részéről (valamint serény személyemben) egyértelműen és csakis kudarckerülő vagyok, sikerorientált legfeljebb abban az értelemben, hogy sok helyzetben sikernek élem meg, ha nem esek pofára. Nekem akkor már jó, nem kell stresszt tűrnöm, mely képességem a minimális alatt van kicsivel, még kimerészkedem az utcára, de már zavar, hogy ott mások is vannak.
Jobban belegondolva az is elég hihetetlen, hogy annyi évig jártam iskolákba, feleltem, írtam dolgozatot, vizsgáztam, meg hasonlók. Utólag is nehéz elképzelnem, hogy bírtam ki záróvizsgákat meg szakdolgozat-védéseket, sőt, hogy érettségiztem le egyáltalán? Miképp nem vitt el az agyroham vagy a szívvérzés, már legkésőbb a fizika írásbelin?
Szóval biztos vannak olyanok, akik igen nagyon sikerorientáltak, esetleg még sikeresek is (valamilyen mérce alapján), de az ilyen alakok az én perspektívámból mindig túl szociopátiásak ahhoz, hogy szívből irigyelhessem őket.
Ha mindig a sikert hajszolnám és/vagy várnám, akkor lenne igazán sok a pofára esés, a vele járó önigazolás-kísérletekkel együtt, ha viszont csak a durva kudarcokat akarom megúszni, akkor relatíve sikeresnek érezhetem magam, hogy azért ez az egész, még mindig nem olyan szar.
Én vagyok az ideáltipikus béka, akit élve meg lehet főzni, ha elég lassan melegítik körülötte a vizet, mert mindig csak annyit igyekszem észrevenni hogy eddig még jó, ez még nem olyan vészes, a víz még épp csak egy kicsivel melegebb, mint az előbb. Hülyén hangzik, de vannak olyan problémák, amiket eleve nem próbálok megoldani (hisz kudarckerülök éppen), csak igyekszem együtt élni velük, amíg tartanak. És persze rendes passzív optimistaként, várom, hogy elmúljanak.
Lassan negyvenhét éve létezem így (jó, az első pár évre nem emlékszem rendesen, biztos szedtem valamit akkoriban), még mindig megvagyok, bár a víz egy ideje mintha megint melegebb lenne, mint legutóbb. Engedek hozzá egy kis hideget, mert bár szeretem a forró fürdőt, de gyanakodva nézek arra, aki fűszereket és zöldségeket szór körém, és néha megkóstol.
Na jó, igazából A hitehagyott a vonatkozó mozgóképes műegész címe, de nekem az első percektől úgy tűnt, hogy a főszereplő lelkész már nem csak a hitet hagyja a fenébe, de az embernek levés általános mindenféleségét is.
Ehhez erősen hozzájárul, hogy Sólyom Etán (szül. Ethan Hawke) színművész foglalkozású, láthatósági szereplő csak igen mérsékelten tűnik embernek, javarészt úgy néz maga elé, mint egy robot, akinek kakálnia kell, miközben pontosan tudja, hogy nincs is emésztése.
Nyilván ezért van az, hogy - mint főszereplőnek - kényszeresen naplót kell írnia, így legalább lehet valami narráció, ami eligazítja az egyszeri nézőt, hogy mi a fene is zajlik, mert a színészi alakítások nem sok támpontot adnak. A dicsérő kritikák ezt Etán részéről művészi visszafogottságnak látják, szerintem meg ő is jobban járna, ha inkább akciófilmekben lövöldözne eltorzult fejjel. Egyrészt mert akkor mégis csak lennének arckifejezései, másrészt meg ahhoz képest még ezt az alakítását is tudnánk értékelni.
theatlantic.com
Pedig a karakterben meg a történetben lenne kraft, csak szinte mindent a nézőre bíz a film, nem elmesél vagy ábrázol, csak sejtet meg utalgat, és ehhez nekem csak kivételes esetekben van türelmem. Különösen, ha a szereplők olyan sablonosak, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, azért nem bontják ki jobban a drámáikat, mert nincsenek olyanjaik, majdnem mindenki csak felskiccelt vázlat a Kisnacccsád Magazin „morális dilemmák“ rovatából, közvetlenül a horoszkóp mellől.
Mert ugye a pap hite megrendült, a világot tényleg egy siralomvölgynek látja. A házassága tönkrement, az egy szem fiát ő dumálta rá, hogy lépjen be a seregbe (ha már ő is tábori lelkész volt, meg az ő apja is), az meg el is ment Irakba meghalni. Így maradt neki Mr. Alkohol, meg a halmazati életképtelensége, és akkor jön egy terhes csaj, hogy az ő férje meg azt akarja, vetesse el a gyereket. Mert a férj egy kissé szétcsúszott környezetvédelmi aktivista, aki szerint annyira közel a világ, és benne a civilációnk végső elbaszódása, hogy gyereket szülni nem hogy nem érdemes, de egyenesen hiba.
Innentől meg menetrendszerűen jön a női magazinok pszicho-rovatát idéző dilemmázás, nyakon öntve egy adag kenetteljes semmitmondással, központozás helyett közhelyezéssel. Hogy aztán a lelkész a végére újra megtalálja a hitet, bár hogy pontosan hol is, hogyan és főleg miért, az a dramaturgiai minimalizmus miatt szinte láthatatlan marad. (Valami látomásos jelenettel utalgatnak a valamire, vakiknek.) A főszereplő meg végig ugyanazt a sorozatgyilkos-fejet vágja, szituációtól függetlenül, így aztán nemhogy használt autót nem vennék tőle (vezetni sem tudok), de kettesben sem maradék vele, ha nincsenek jól látható biztonsági kamerák körben.
És az esztétikai minimalizmusnak hazudott megúszós spórolás nagyjából haza is vágja a sztorit, ami eleve nem túl izmos. Tényleg olyan kérdéseket vet fel, melyek elgondolkodtatóak, és amiket nem egy játékfilmben, hanem egy jól megírt esszében lenne érdemes körbesompolyogni. Persze egy jól megírt forgatókönyv, meg hús-vér karakterek esetén filmben is meg lehetne csinálni, csak nem így.
A szomorú az, hogy A hitehagyott még csak nem is vacak, hanem annál is rosszabb: semmilyen. Brossúra-szagú dumák, állott pocsolyában elkövetett, képmutatóan moralizáló tapicskolás, egy jó alaphelyzet szánalmas kibontása. Falvédő-szövegek minden mennyiségben, a közepétől már nagy önuralom kellett, hogy végig bírjam nézni. Nincs kiért vagy miért szorítani, nincs várt vagy rettegett végkifejlet, nincs érdeklődés.
Ám ha valakinek bejön a téma (mint nekem), akkor olvasnivalónak ajánlanám John Updike regényét az Így látja Rogert (Roger's Version), mozgóképen meg ott az Ádám almái, vagy épp az egyik kedvenc sorozatom, a brit Rev., ami egy igazán jófajta dramedy, falusi pap a londoni gettóban.
Ezt is meg lehet nézni egyszer de tényleg csak akkor, ha nem kell épp porszívóni, postára menni, aludni, vagy az alternatíva az intravénás keménydrog lenne. Akkor inkább szenvelegjen a pap, csak ne álmodjunk vele.
Fú emberek, nagy gondban van a Haza, s külön Semjénzsolt! Mert az idén esedékes vadászati kiállítás helyszínének elkészülte csúszásba van kerülve, pedig Ártunk és Ormányunk már 55 ezer millió forintot beletakarékoskodott a Hungexpo felújításába, a puritán kormányzás nevében nyilván. Mert ez világ lesz. Mármint a kiállítás, világkiállítási expónak van reklámozva, egymillió látogató beígérése mellett, legalább is az elismert plágiumteológus, minielnök-helyettes víziói szerint.
A hvg.hu vonatkozó cikkében nem mellékesen említik, hogy eredetileg párszáz milliót szántak volna Különsemjén hobbijára (elvégre ő a kádéenpé elnöke, és tagságának jelentős része), de hát istenem, kissé felmentek a költségek. Márpedig a járványhelyzet elleni harcos kiállás jegyében érkező egymillió fegyverbuzi turistának nem okozhatunk csalódást, pláne a végleges kipusztulásunk előtt közvetlenül. (Mert képzeljük el, ennyi ember hányféle vírusmutációt importálhatna öntestével, valóságos vírus-nagyhatalommá téve kis hazánkat. Arra a kis időre.)
Persze a kakán is csomót keresők jöhetnek ilyen populista marhaságokkal, hogy a digitális oktatás meg az egészségügy viszonya az (eddig) 55 milliárdhoz, de nem kell hallgatni rájuk. Góg és Demagóg fiai ők, rendes keresztény-konzervatív, népben-nemzetben gondolkodó hűbérúr nem figyel az efféle libernyák vernyákolásra. (Tényleg, ha a libernyák a liberális sértő változata, akkor mi lehet a konzervatívé? Konzerv?)
Mert hozzálehet tenni azt is, hogy a kiállítási területen meg lehet majd rendezni az LII. Eucharisztikus Internacionálét is, ami a római kaotikusoknak lehet fontos, az oltáriszentség-imádás elmélyítésének perspektívájából. (Nem tudom, ez a gyakorlatban mit jelent, ezt is csak olvastam róla, a képeken meg annyi látszik, hogy sok ember tömegesedik nagy tereken, meg főpapok vonulnak aranykötésben, mint akik tévedésből ritka kódexnek öltöztek a jelmezbálon. És igen, szerintem a legtöbb vallási viselete mára már csak jelmez, beleértve a bizánci rítusú pópák másfél kilós aranykeresztjeit, a krisnás lányok szárijait, meg a Woodstockban ragadt hippinek öltözött, buddhista auramasszőrök tetszőleges outfitjeit. De ez mellékszál volt.)
Viszont egy ilyen EU Charisztikus Kongresszus szintén remek alkalom lehet a kórokozó-cserére, mert per pillanat senki se merné biztosra mondani, hogy ősszel már nem lesz helyzet. És lehet hogy el se jön a pápa, ami legalább egy haladó hagyomány, hisz évszázadok alatt rengeteg pápa iszonyú sokszor nem járt erre, az a néhány alkalom, amikor meg véletlenül igen, az elhanyagolható, a statisztikai hibahatáron belüli eset. Persze gondolom ezzel a legtöbb országban így van, ahol szemmel is látható mennyiségű katolikus él, azaz hogy pápameghívásban sokkal erősebbek, mint pápalátogatásban.
Minden esetre biztos nem vesznek kárba a milliárdok, egy ilyen Hobbiból Állatgyilkolási Világkiállítás területén sok-sok oltópontot lehet majd csinálni, persze csak ha oltári szents... szerencsénk lesz, és lesz még oltandó alany, oltóanyag, és Dunának, Oltnak egy a hangja.
Hogy addigra nem loptak el mindent, egy Kajmán-szigeteki számlára.
p.s. A 'vadász' az egyébként is a boroskóla, mely számomra a leendő értelmiség itala volt, midőn azt fogyasztottam előadások előtt, után, és helyett, de ma már egyik összetevőjét sem fogyasztom. Na jó, karácsonykor ittam kólát, de csak mert megkínáltak.
„Nem sokkal azután, hogy megöltem magam, munkát találtam a Kamikaze pizzériában.“
Mivel egyre közelebb érzem magam ahhoz, hogy a tizenöt-húsz percnyi film után bevágott tíz perc reklámoktól dühöngő pszichopatává változzak, inkább online fogyasztok bármit. Politikai vitaműsorokat és „ki süt szuicid cukorbetegeknek való tortát, hat és fél perc alatt“ típusú konteszteket egyaránt, zenei videókat meg nyilván, hisz nálam a „Magyar Sláger TV“ , a Muzsika meg a Nóta csatornák vannak, meg a VH1, ott viszont állandóan egy zöld hajú, hormonzavaros csaj ugrál egy plázában, valami prüntyögésre...
Úgyhogy ma délelőtt is kerestem valamit, ami szórakoztat, ne adj isten elgondolkodtat, de semmiképp sem tapos belém (azt megteszi a nagybetűs Élet)esetleg írhatok róla kritikát, mert muszáj lehajolni minden honoráriumért.
De még a jelentős videómegosztókon is nehéz találni bármit, ami megfelelne, azaz fogamra (szememre? esetleg szemfogamra...) való, még nem láttam, és előreláthatólag nem nyomom ki húsz perc után, falra hányt borsót bazmegelve.
Így aztán rákeresetem arra, hogy a „a világ legrosszabb filmjei“, hogy azok között garantáltan találok valami szórakoztatót, bár írni róluk, legalább is úgy, hogy ezért fizessen a kiadó, esélytelen. A szoba illetve a Kilences terv az űrből című opuszokat korábban már végigrémültem, így nekiálltam a Katasztrófafilm című nomen est omen-nek. Hát ja, a kirívóan szar filmek akkor tudnak szórakoztatóak lenni, ha nem szándékosan szarok, ha az alkotók valami nagy-nagy ugrásra készülve landolnak a szakadék mélyén. Ez viszont eleve a trash kategóriába nevezett a bulvárcelebes-fingós vicceivel, így nem mókásan ócska lett, csak simán egy - a borzasztó izzadtságszagon túl - jellegtelen jelentéktelenség. Úgy hogy húsz perc után jött a bazmegelés, aztán leállít, töröl, kukát ürít, hogy legközelebb még véletlenül se...
Komolyan elgondolkodtam a Botrányos pompomlányok című kamaradrámán, miszerint lélektani horroron, illetve a Csuklónyiszálók (sic!) névre hallgató tinivígjátékon, ahol a leírás szerint valami öngyilkos csávó kerül pokolra, de aztán a második mellett döntöttem. Elvégre nevetni jöttem Cézárt, és csak aztán temetni.
mafab.hu
A film amúgy nem is rossz, mert bár nem egy Fellini, de speciel az ő filmjeit sosem kedveltem igazán. A sztori igen vidám. Főszereplő srác, bizonyos Zia szerelmi bánatában szétfolyatja vérét a fürdőszobában, de nem kárhozik el rögtön, hanem csak a pokol előszobájába kerül. A fürdőszobából, khm...
De ott minden majdnem pont olyan, mint itt, illetve minden egy kicsivel rosszabb - panaszkodik hősünk, aki nyilván még sosem járt rendes, harmadik világbeli nyomornegyedben, menekülttáborban vagy a Népszínház utcában. Azokhoz képest nem is rossz a filmbéli pre-kárhozat, van sör, pizza és szplínes nyavajgás. (És akkor az erkölcsi tanulság numero uno: Ne legyél öngyilkos, mert érdemben azzal sem változtatsz semmin! Ráadásul a pokol előszobája, ami feltűnően amerikai külváros-alakú, csupa öngyilkossal van tele, szóval a társaság ott is nyomasztó.)
És a srác nem is érzi valami jól magát, még mindig hiányzik a csaja, meglepő módon depressziós lesz a purgatóriumban, sőt már az öngyilkosságról beszél. Nála ez nyilván valami cirkuláris izé, és azt tényleg megnéztem volna, hogy akkor hova kerül, illetve milyen pizzériába mosogathat papírdobozokat.
De nem, e helyett már megint majdnem szerelmes lesz, félhülye hasonszőrűekkel haverkodik, és a többiekkel ródmúvizik egyet a túlvilágon, ami feltűnően még mindig a Júeszéj, legalább is annak középnyugati hátsó udvara. (Tényleg, az ufók is mindig a Fehér Ház szétlövésével kezdik, hisz minden Amerikában van, történik és pusztul el, legalább is ami szerintük számít. Komolyan el bírom képzelni, hogy vannak számosan olyanok, akik szerint nem hogy Ausztrália vagy Európa nem létezik, de a kanadaiakat is csak a South Park készítői találták ki, tanulságul.)
Viszont megjelenik Tom Waits mint útitárs (aki a kutyáját keresi, ha már az életének nem volt értelme), és túinvan alapon segít keresni Zia csaját, mert a hírek azért arrafelé is terjednek, és a csávó megtudja, hogy az exe szintén öngyilkos lett, tehát valahol ott lófrál ő is.
Igen ez ennyire vidám film, miközben műfajilag legtöbbször "romantikus drámának" szokták besorolni. pedig nem romantikus, drámát csak nyomokban tartalmaz, inkább afféle keserédes rinyálás arról, hogy úgyis mindegy. Néha humoros, néha szirupos, nem elviselhetetlenül, csak pont annyra, hogy fájjon, de kivárjuk a végét.
(A zenék nagyon jók, azt viszont nem tudom elnézni, hogy a főszereplő szinkronhangja Steiner Kristóf médiahernyó, aki valójában a meleg, vegán Gangsztazoli, az affektáló műmájer, akinél azonnal átkapcsolok, kikapcsolok vagy menekülök.)
De nem venni pulykakast Debrecenben. Csak úgy simán lenni, instant nirvánában, ahol nem zavarnak a beteljesületlen álmok, a teljesíthetetlen elvárások, az elcseszett esélyek. Mint aki egész nap annak örül, hogy a villamos sárga, a spagetti sokkal hosszabb, mint amilyen széles, és különben is, milyen szépen csillognak a tócsák a sáros járdán. (És nem gondolkodni azon, hogy a tócsa az tulajdonképpen egy krumplis étel, vagy egy költőző madár-e inkább.)
Nem kellene persze papucsállatka-szintre butulni, a Peter Griffin-paradigma kerülendő, de jó lenne úgy látni a világot, hogy mondjuk milyen remek dolog az udvari kútból húzni a vizet, mert egyfelől nem cseszeget a szolgáltató sárga csekkel, közben pedig megvan a napi edzés is, ráadásul a friss levegőn.
Nem kellene célt vagy értelmet keresni az életben, csak derűsen tudomásul venni, hogy kozmikus véletlen vagyunk csupán egy nagy, hideg és rémesen üres univerzumban, aztán beállni buddhista szerzetesnek, és botrányt csinálni a jakvajas tea miatt. Hiszen nem számít a botrány, nyugodtan ki lehet mondani, hogy a jakvaj avas, a tea kihűlt, és a főapátnak büdös a szája. Mert változik ettől a világ? Nem.
A híres pillangó hatás is csak arról szól, hogy egy lepke megbillenti szárnyát Tokióban, amitől hatezer-háromszáz lépésen át Londonban belilul a Temze, de ettől mondjuk az Oort-felhő valamelyik üstökösmagján élő szilícium-alapú létformáknak egy kicsivel sem lesz rosszabb napjuk. Pedig az Oort-felhő galaktikus léptékben nagyon közel van, tulajdonképpen itt, a mi naprendszerünk előszobájában.
De az ottaniakat érdekli, hogy milyen színű a villamos, hogy isszuk a teát, vagy hogy a relatív elégedettség mentén definiáljuk-e a boldogságot? Na ugye.
Ezért kell egyszerűnek lenni, hogy ne röhögjenek rajtunk a távolról repülő ufók, akik már tudják, hogy annyira porszemek csupán a Valószínűségi Univerzum véletlen-alapú létezésében, hogy hozzájuk képest a a sötét anyag szájában is világít a negró. Egyszerűen tojnunk kell az egészre, az álmok képzavaraival együtt.
Trampli Donáld az Egybesült Állatok Grill és Bár kirúgott ügyvezetője már ott tart, hogy ha kidobta őt a Twitter, majd csinál magának másikat. Ja, ezt ismerjük, a magyar net is vagy két hete röhög/szörnyülködik a HunDub nevű keresztény-nemzeti fészbuk-próbálkozáson (kivéve a lelkes, kormányhitű egybiteseket), pedig a felcsútit - emlékeim szerint - még egyszer sem baszta ki az említett platform. De jobb félni, mint megijedni, jobb megelőzni, mint utolérni a sánta kutyát. Vagy valami hasonló. Addig járni korsóval a kútra, míg a legjobb védekezés a támogatásba maga esni bele, ilyenek, lényeg hogy többekben keltse dakota közmondás benyomását.
Mert Trampli számára a Twitter volt az internet, szerintem a fészbukját biztos pont úgy valami vastagon pénzelt alkalmazott viszi, mint nálunk a főnökét, mondjuk meglepő is lenne, ha tudna három mondatnál hosszabb szövegeket önállóan fogalmazni.
Mert azzal annyi gond van: egyes szám - többes szám, alany és állítmány egyeztetése, központozás meg ilyenek, ja és gondolni is kell valamit írás előtt. Ez utóbbi - a vonatkozó közmegegyezés szerint - előfeltétele a szövegalkotásnak, persze a jelen kommentkultúrája számtalan ellenpéldával szolgál, sokaknak megy már az automatikus gépelés, melynek csúcsa, mikor valaki kizárólag emojikkal kommunikál: szmájli, szmájli, hüvelykujj, szívecske, vigyor, szívecske. Ehhez képest már byroni magasságú költészet a „sunáznám“, az „elsőőő!“ vagy a „kár érte, szerettem a zenéjét“.
Szóval a valaha volt legjobb elnöki első ciklus performálójának a csipogás volt az adekvát médium, de szerencsére még van hova fejleszteni a csatornát. Hiszen a csipogáshoz, miszerint lényegtelen dolgokról (töred)ékesen előadott nyafogáshoz képest a picsogás jelenti a szintet lépést. És T. Donáld ebben különösen jó, némelyik harcias üzenetén szinte látjuk, ahogy gépelés közben haragosan toppant is egyet. Ökölbe szorult arccal, ahogy azt annyiszor előadta már nyilvános, önmagából hülyét csinálásai közben.
Úgyhogy az alternatív, párhuzamos Twitter lehetne a Beeper. Mert bár fogalmam sincs róla, mi is lehet a „picsog“ angol megfelelője (oké, magyarul is kissé mesterkélt, de legalább majdnem szellemes), a gugli fordító szerint viszont beeps. (Kis szépséghiba, hogy a picsogot cebuano nyelvű szónak detektálja. A cebuano amúgy a maláj-polinéz nyelvek közé tartozik, és a Fülöp-szigetek középső és déli részén beszélik, pontosabban picsogják, ha már.)
Amúgy a trampista őrület szédületes, szakadékba szaladós szertelenségét én nem korlátoznám holmi netes platformok újragyártására. Mivel Trampli láthatóan nem tervezi még a nyugdíjba vonulást (ha csak kedves, de határozott ápolók rá nem beszélik), felszabaduló idejét fordíthatná olyan nagyívű programok megvalósítására, mint a republikánus-konföderalista űrprogram beindítása, ezúttal valódi holdraszállással, ha már annak idején csak belehazudták az egészet az űrversenybe. Vagy kísérletezhetne a Francba a Franciákkal márkájú turbóamerikai majonéz kifejlesztésével (ez kőolajból, krumpliból és marhatojásból készülne), a fehér, alsó osztálybeli óvodások lőfegyver-érzékenyítésével, vagy simán csak felvételizhetne a Háttérhatalom Egyház birodalmi fővarázsló képzésére. Oké, a birodalmi fővarázsló az a Ku-Klux-Klán környékén létező beosztás, szóval lehet helyette vezető sámán, avagy Chief Shaman. Szar vakkal, ha élhetek egy elnöki szintű ócska szóviccel.
Végül is nagyjából ekként értelmezte az elnöki szerepét is, amennyiben a politikát nyelvtanilag hendikepes ráolvasások mantrázásának értelmezte.
