Álomvilág valódi hiányokkal

És akkor most egy önvallomásszerű önvallomás, csak mert nincs kinek kibeszélni magam, úgyhogy megírom, mintha legalább is érdekelne valakit. Mármint rajtam kívül...

Az egész azzal kezdődött, hogy szarul aludtam az éjjel. Elég sokat, de szarul, ilyen fél- egyórás etapokban, viszont folyamatosan álmodtam, nagyjából ugyanazt a világot. Egy-egy másik oldalra fordulás után visszaaludva folytatódott a történet, ami nálam nem ritka, de ettől még eléggé gyomorba vág. Álmomban valami angol tengerparti városban voltam (ami csaknem mindenben, de azért nem teljesen különbözött Brightontól), az is megvolt hogy egy hétre mentem, egy múzeumba tanulmányútra. És ha jól értettem a saját tudatalattim kisüléseit, én is valami múzeumban dolgoztam itthon, és néhány kollégával voltam arra, akik csaknem mindenben, de nem teljesen különböztek néhány rég nem látott ismerőstől. Sokat bolyongtam az ottani múzeumban, gondolom  muszáj volt, de azért sikerült összeismerkednem egy lánnyal, a helyi piacon, ami csaknem mindenben... szóval a greenwichi piactól. Ő félig indiai volt, félig angol, Juliának hívták, én meg előadtam Rómeót, bár a végén nem haltunk meg, csak haza kellett utaznom. Ja, és volt még közvetlenül a tengerparton egy neogótikus katolikus templom, ahova el kellett mennem Juliával, mert még katolikus is volt. Amúgy egy lepukkant szállodában laktam, de a szobám legalább a szürke tengeri viharokra nézett.

Brighton

Nekem meg az jött le az egészből, hogy:

- Hiányzik valami rendes, értelmiségi munka (már azon túl, hogy egyáltalán valamilyen munka).

- Hiányzik Anglia, Brighton, Greenwich, de Farnborough vagy Peterborough az nem hiányzik. Marlborót meg egyetemista korom táján szívtam utoljára.

- Hiányoznak a régi barátok, akik ma már kétszáz és kétezer kilométer közötti távolságban laknak tőlem, online meg nem ugyanaz a kommunikáció.

- Meg hiányzik valami nőnemű, mert a magány nem az én műfajom, különösen ha a barátok ugye kétszáztól kétezerig.

Szóval lehet tanulságosat álmodni, bár eddig nem sokra tartottam az álomfejtéses freudista izéket. Mondjuk az én álmaimon nincs sok megfejteni való, asszem elég nyilvánvalóak, mint ez a legutóbbi is.

Greenwich

És akkor szembe jön az élet...

L. Simon főállású fideszes kultúrpápa, na jó, kultúrpápa helyettes, hisz a mindenhez is értő főminiszter a mindenügyi pápa, aki ráadásul egy kolostorban székel (nem úgy, izé... nem csak úgy), pont mint a római kolléga, bár ő mondjuk konkrétan egy rendházban lakik.

Szóval a derék művelődésügyi komisszár ás egykori középszar költő egy fészbuk-posztban akadt ki azon, hogy a beteg anyukáját nem fogadja a háziorvos, hanem telefonon kell egyeztetni, és miután kiderül, hogy a mama jó eséllyel fertőző  beteg, már az a reakció, hogy akkor tényleg oda ne menjen. Bezzeg költőnk gyerekkorában a jó doktor bácsi még bepattant a Trabantjába (na ja, akkor is ennyire telt egy körzetinek) és már ott is volt a kis beteg Lacikánál.

Ámde El Szájmon nertárs (indokolt a név, épp Los Angelesből háborodott föl, amit az egyrészt-másrészt paradigma nevében, egyensúlyi jelleggel hívjunk most az Angyalok városának) ezek szerint nem tudta, hogy nagyjából két éve ez a protokoll a háziorvosi rendeléseknél. (Engem is de jól elküldtek a múltkor, hogy takarodjak haza és legközelebb telefonáljak.)

De hogy nem tudott a helyzetről? Ennek talán két megfejtése lehet: vagy iszonyúan egészséges, mert a legtöbbünkkel nemigen fordul elő, hogy több mint két év alatt egyszer se legyen  dolga a háziorvossal, ha csak egy nátha miatt is. A másik lehetőség, hogy Leslie L. Szájmon, aki volt már képviselő, államtitkár és most épp a Nemzeti Múzeum főigazgatója, eddig magánklinikák magánrendeléseire járt, hisz nyilván kurva jól keres, mellette meg konkrét földesúr is, akinek egyszer csak hopp, a nyakába szakadt egy borászat. A legszerényebb közszolgákkal is előfordul ilyen. Ja, nem.

Szóval azt Lózan Cseleszből is meg tudja telefonálni ímélen, hogy valami magánorvos menjen ki hozzá, sőt megkérhetne egy rokont hogy segítsen az ápolásban. De ha már a rokonai is annyira utálják, vegyen föl egy ápolónőt, gondolom telne rá.

De egyre gyanúsabb, hogy ha valaki fideszes, és minimum a második-harmadik vonalba küzdi föl magát, az bekerül egy olyan buborékba, hogy csak néz hülyén maga elé, ha szembe jön az élet, a világmindenség, meg minden. Tényleg, a klímaváltozásról hallott már?

Szabadság, egyenlőség, családi örökség

Hát úgy néz ki,  háttal is kezdünk mondatot, illetve a szélsőjobb megint nem tört át Franciaországban. Persze ezt a Guardian-ben olvastam, az angolok meg mindig is rühellték a franciákat (anno a Csatorna-alagút ellen is azzal kampányoltak, hogy átmegy a fokhagymaszag), bár a boraikkal egyre inkább jóban vannak, szóval lehet, hogy direkt szórakoznak a londoni szerkesztőségben. Vagy ez is afféle wishful thinking, ha már egy balos lapról van szó.

És ettől még ébredhetek arra reggel, hogy Marine Le Pen nyert, nem a Macron, akinek  nevéről én mindig kis, színes süteményekre asszociálok, de a Le Pen nőszemélyről semmi pozitív nem jut eszembe. Mondjuk ez családi vonás, a fater, Jean-Marie Le Pen is nagy seggfej volt még aktív politikus korában, de már 93 éves, szóval sok vizet nem zavar. Konyakot talán. Aztán a lányára hagyta a a pártját, mintha az legalább is valami örökölhető dolog lenne, de hát ott is akkora a demokrácia, hogy a fal adja a másikat, mint Makó Jeruzsálemtől.

Úgyhogy Marine és rémes pártja, a  Nemzeti Front nem meglelő módon lett a felcsúti döbrögi egyik jelentős szövetségese, de annyira, hogy a kampánypénzeinek egy jelentéken részét is egy magyar bank  kölcsönözte neki. Nem mellesleg az  bank, amely épp lenyelt egy másikat, ahol nekem van számlám, és már így is utáltam őket egy jó ideje, de ez a boltolás már tényleg felháborító. Vagy le, esetleg szét, össze, de valami háborodás felgerjedt bennem. Hogy az én pénzemből is egy ilyet tömnek pénzzel? Na jó, igazából az enyémből a legkevésbé, mert időm nagy részében nem tartok pénzt a bankba, hisz nincs. És akkor most ezzel is a francia széljobbot gyengítem, bár jelentős forradalmi-proletár öntudat nélkül.

És akkor ennek örömére egy kis francia punkot is ideszúrok. Tudja fene, de nekem ez egy vidám dal. Mert nyilván egyre kifacsartabb az ízlésem, plusz egy kukkot sem tudok franciául, de így legalább belehallhatok bármit. És hát ez is valami, ha kevés is.

Nem, nem Webber

Ma van a II. Erzsébet királynő születésnapja, az igazi, nem a ceremoniális, mikor vicces egyenruhás pasik lovagolnak körbe,és ezt sokan nézik. De a királynő (a Brit Nemzetközösség feje, a hit védelmezője, a fagylaltszínű kiskosztümök patrónusa etc.) születésnapja semmi ahhoz képest, hogy 1864-ben Max Weber, a szociológia egyik alapítója is e napon született. Tudja fene, nekem ez valamiért többet számít, mint Bözsi néni a Bakingem palotából, akkor is ha utóbbi már 96 éves. Elvégre a kor önmagában nem érdem, de ha mondjuk ő írta volna A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című alapművet, más lenne a helyzet. Azt azonban Weber írta. 

Jut eszembe, Erzsébet asszonyságtól tökre semmit sem olvastam, márpedig a bennem lakó értelmiségi sznobnál nehéz bevágódni jelentékeny publikációs lista nélkül. (A sajátom is elég jelentéktelen, hisz huszonöt év újságcikkei nem számítanak bele, tanulmányt meg keveset publikáltam, mikor még egyáltalán. Így aztán nem is tartom magam túl sokra.)

De épp a napokban olvastam újra A politika mint hivatás című szövegét (ez igazából valami müncheni  egyetemi előadás leirata, amit nyomdakészre fésültek), ahol a politika és az erkölcs kapcsolatát is hosszan fejtegeti, meg azt, hogy egy politikusnak három dologgal kell rendelkeznie: szenvedély, felelősségérzet és arányérzék. És hogy lehet a politikáért, meg a politikából élni, az elsőhöz meg pont e három sajátosság kell. Meg anno itt olvastam először, hogy a legitim hatalom (weberül: uralom) három dologgal igazolhatja magát: a hagyománnyal, a vezető(k) személyes karizmájával, meg a joggal. Nálunk most épp a második a döntő (bár ennek a vezérelvűségnek meg pont hagyománya is van), a jog viszont nem játszik, azt akár hetente gyurmázzák át a felcsúti, valamint rokonai, barátai és üzletfelei pillanatnyi érdekeinek megfelelően.

Szóval Weber nem tud nem aktuális lenni, különösen mivel nálunk az aktuális rezsim mintha nem előre haladna az időben, hanem menetelne valami sosemvolt (ám alapvetően dicstelen) múlt felé, kis kerülővel az Offshore-szigetekre, tekintetét a bankszámla-egyenlegekre szegezve. (Ja, Agyarország államformája egyrészt - felsőbb szinteken - abszolút monarchia, lejjebb, lokálisan meg feudális anarchia. Valamint egyrészt részecske, másrészt hullám-természetű... ja nem, az a fény.)

1862-1920

(en.wikipedia.org)

Négy negyed

Egy Wes Anderson-filmet bármikor hajlandó vagyok megnézni. Kicsit groteszk, de nem túlcsavart sztori, egyedi látványvilág, valami fura, kissé meseszerű hangulat, szóval jellemzően remek szórakozás, ami nem akar minden áron belénk kalapálni valami nagy-nagy erkölcsi tanulságot. (Több picit mondjuk igen, de annyi meg ránk is fér.) Épp pár napja néztem újra a Grand Budapest Hotel, meg  A fantasztikus róka úr című opuszokat, és már megint beszippantott a hangulatuk. Mert ezek hangulatfilmek is, mint mondjuk  A leleményes Hugo, aminél csodálkoztam is, hogy Martin Scorsese rendezte.

A Francia Kiadás (The French Dispatch) című tavalyi darabot viszont tényleg Anderson dirigálta (valamint forgatókönyvírta és producerelte), ami meg is látszik rajta.

Ez igazából négy rövidfilm egybe fűzve, annak apropóján, hogy egyszer csak meghal a - ki hinné - Francia Kiadás címre hallgató, francia székhelyű de amerikai magazin szerkesztője, és össze kéne csapni valami nekrológot, ha már. És akkor jönnek a sztorik, én meg hátradőlök némi rágcsával, bunkó módon kávés termoszból iszom a teát, és hú de el vagyok én képedve ettől idelent.

puliwood.hu

A hangulat a szokásosan andersoni, valami sosemvolt boldog békeidőket idéző városi táj, mondjuk egy Gólem nélküli Prága, egy gettómentes Krakkó, egy anschlusst megúszó Bécs, vagy leginkább ugye Párizs, ahol a legjobb étteremben egy kék patkány főz, valahol a két világháború között. Legalább is egyes idősíkokon. Ehhez mért a zene, a folyamatos narráció (ami van annyira szellemes, hogy egy pillanatig se legyen idegesítő), no meg a remek színészek, Tilda Swintontól, Frances McDormandon át mondjuk Edward Nortonig vagy Saorise Ronanig. (És akkor számos nagy nevet hagytam ki, de lusta vagyok leírni a teljes stáblistát.)

Az első történet főszereplője egy gyilkosságért elítélt rab, aki miközben gyakorló pszichopata, elég jó festő is (a gondatlanságból elkövetett adócsalásért ülő, civilben műkereskedő cellaszomszédja szúrja ki tehetségét), meg a nőnemű börtönőr, úgyis mint nem szándékolt múzsája és szabadidős aktmodellje. A képek meg nemzetközi sikert aratnak, a műkereskedő (Adrien Brody) révén eljutnak Kansasig is (a magazin egy ottani lap európai kiadása, és ott is terjesztik), külön szárnyat kapnak egy múzeumban, de rögtön a bejártnál azért már egy kukoricatábla kezdődik. Csak hogy értsük: Kansas.

A másik sztori valami nehezen körvonalazható egyetemi diáklázadás körül forog, ahol az elszánt egyetemisták olyan kemények, hogy bojkottálják a menzát, kalózrádiót építenek, és öt perccel a félév vége előtt kiveszik az összes könyvet a könyvtárból! Gyakorlatilag minden hónapban kirobbantanak egy forradalmat, elvégre az ilyesmi permanensen jó, mint azt - többek között - commandante Castro elvtárstól is tudjuk. Aztán egy majdnem szerelem, ahol azért a srác azon elmélkedik hogy a csaj majd később emlékszik-e a farka ízére (hja, a nagy érzelmek), de szerencsére fiatalon meghal.

hetediksor.hu

Van még egy szkeccs drogról, elrabolt gyerekről, meg arról, hogy mit esznek a rendőrök ebédszünetben. Pontosabban a rendőrfőnök, a mezei járőrök csak felszolgálnak, de legalább a boss fia az, akit elrabolnak, így neki már nem kell felszolgálni az egyenruhás séfek azonosíthatatlan kajáit. A főrendőrfőnök meg ravasz terveket sző az emberrablás után, hogy például a kaszinótojá után vese legyen a főfogás szilvával. És így tovább...

(És egyediiként - bár igazából ez az első - ott van az Owen Wilson-féle biciklis riporter, a nyomornegyedek, kurvák, stricik, gengszterek tematikájával, aki szemrebbenés nélkül zuhan bele a metrólejáratba, mert biciklizés közben is a kamerába beszél. Film a filmeben, hát igen.)

Ja, a kritika amúgy nagyrészt vagy utálta A Francia Kiadást, mert vagy simán csak nem tudott mit kezdeni vele, vagy a kritikusoknak már elege lett Anderson modoros mozgóképes mozaikjaiból, de nekem változatlanul bejön, én csak az alliterációimat nem bírom.

forumhungary.hu

Az erő szellemileg is sötét oldala

V. Geraszimov orosz vezérkari főnök, és Sz. Sogju védelmi miniszter arról deliráltak a minap, hogy ők aztán kurvára békét akarnak, kurva nagy békét, csak ezektől az ukránoktól nem lehet. Pedig ők már lépéseket tennének „a béke helyreállítása“ érdekében, ami szép vállalás, bár felmerül a kérdés, hogy ha olyan nagyon szeretik az a békét, akkor miért kellet szétbaszniuk?

Két vodkába áztatott, kolhoz melléküzemág-vezető kinézetű alak, akiknek van bőr a képükön, hogy az ukránokat hibáztassák a háború elhúzódásáért, no meg a nyugatiakat, akik fegyvert szállítanak nekik. A helyett, hogy a magukat tévesen ukránnak gondoló nyugat-oroszok szépen megadnák magukat, esetleg spontán kialakuló üdvrivalgásban törnének ki a megszállók láttán, hogy ez az, végre, mindig is ilyen fess, szadista barbárokra vártunk, hogy végre jól megszálljanak minket! Apropó, szívesen felajánljuk a lányainkat is, elvégre a sok harc után biztosan jól esne a a katona uraknak egy kis csoportos nemi erőszak sérelmükre, hisz nem lehet mindig csak harcolni, kell valami kreatív hobbi is mellé.

Gondolom valami ilyesmit vártak el a hálátlan helyiektől a pánorosz gondolattól (is)megittasult főhadügyérek, most meg ülve is toporzékolnak, mint a hisztis óvodások, hogy hiába pofozzák Aljosát meg Jevgenyijt, nem akarják odaadni nekik az uzsonnájukat meg a játékaikat, sőt még a mászókáról sem takarodnak le a rohadékok.

Nyugati civilizáció, keleti mentalitás, plusz a közelgő második gyerekkor dackorszaka, és akkor ezek felelnek a világ egyik legnagyobb hadseregéért. Innen nézve nem csoda, hogy a katonáik is olyanok, amilyenek, jobbára frusztrált (és/vagy megfélemlített), ösztönből kegyetlenkedők, eképp pedig maguk is áldozatai a sötét oldalnak.

444.hu

Szociálhormonális pszeudo-boldogság

Olvasom, hogy az oxitocin nevű „szeretethormon“ (na, az ilyen megfogalmazásoktól behányok) a felelős azért, hogy idősebb korunkban egyre nyugodtabbak és elégedettebbek, röviden boldogabbak vagyunk. Én középkorúként, és szigorúan privátim, de nem vagyok erről olyan nagyon meggyőzve.

Oké, nyugodtabbnak tényleg nyugodtabb vagyok, de ez nem boldogság, ez szimpla beletörődés. Minél idősebb vagyok, annál inkább uralkodik el rajtam az érzés, hogy főleg már múltam van, jövőm kevésbé, már nem az az ábra, hogy holnap meg holnapután lehet még bármi. Kényszerpályák vannak, bezáruló ajtók, szűkülő alternatívák. Nincs az az oxitocin, ami ezt feloldaná, a kilátástalan élethelyzetekre nem elég holmi kémiai megoldás. (Miközben persze minden függő - alkesz, drogos, szex- meg szerencsejáték függő - ezzel próbálkozik, nagyjából mindhiába.)

Amit én megélek, az tényleg egyfajta csendes belenyugvás, hogy most szar, fene tudja, lesz-e valaha jobb, de a valami ami lesz, sokkal vacakabb már nem lehet. Kívülről nézve nyilván de, ám én belülről nézek kifelé a fejemből, és innen szemlélve már majdnem mindegy. Ami nem pesszimizmus, realizmus inkább. 

El lehetne adni persze az egészet valami zen buddhista, húde kurva nagy bölcsességnek, hogy engem aztán nem érdekel, a híd alatt alszom-e vagy a Ritz királyi lakosztályában, de a megvilágosodás olyan messze esik tőlem, mint a makói ablakos tóttól a jeruzsálemi hanyattesés. Egyszerűen csak szép lassan kisülnek az aggódás-receptoraim, hisz képtelenség napi huszonnégy órában a közeljövő miatt (is) szorongani, bár kezdetben szinte komplett életprogramnak tűnik. Az addigi életünk helyett persze. De ha az embernek már nem nagyon marad semmije, legalább a vesztenivalója is egyre kevesebb - ez meg olyan szép üresfejű duma, hogy Niljang rinpócse is elégedetten csettintene tőle. Aki - mint az köztudott - úgy írja a nevét, hogy Neil Young...

A doboz-metafora

Kisütött  nap, énekel az ég és kékek a madarak, én meg ismét csak rácsavarodtam a No Doubt-ra, mint a napokban már többször, pedig tényleg évekig tök jól megvoltam a zenéjük nélkül. Sőt, gyakran bármiféle zene nélkül, a jutyúbon is csak podcastokat, meg beszélgetős rádióműsorokat hallgattam, mostanában meg zenéket.

Most vagy az van, hogy krónikus tavaszi fáradságot okoz nálam a sok közéleti/ kulturális/ okoskodó szövegelés, vagy simán csak hülyülök, de már sokszor jobban esik a zene. Sokféle, majdnem tetszőleges  műfajból, a lényeg, hogy zsigeri legyen. Az agyamat nagyjából hagyja békén, de hasson oda a vegetatív idegrendszeremnek, meg a neokortex mögött vergődő limbikus rendszernek, különös tekintettel az amigdalára, ha már arrafelé kell keresni az érzelmeinket, illetve az azokat feldolgozó mechanizmust.

Mert egy jó kis darálós-menetős punkon, vagy dallamos-menetelős ska-n egyszerűen nincs mit gondolkodni, azok ilyen meghangszerelt hangulatok, különösebb agyalás-igény nélkül. Az alábbi műalkotásnak is annyi  a mondanivalója, hogy mindannyian csapdába vagyunk esve egy-egy dobozban, fellengzősen ezt hívjuk aztán életnek, és a világból annyit látunk, amennyi a dobozunk kis ablaka megenged. Közhelyes? Az, de hát a közhely az valami igaz kijelentés, csak eléggé túlhasználtuk már ahhoz, hogy ránk jöjjön tőle a sikongató lábrázás.

A popzenei szövegek elsöprő többsége amúgy is brutális nagy közhelygyűjtemény, de az érzés a lényeg, a lüktetés, a flow, meg egyéb vulgárpszichológiai közhelyek. Enjoy!

Koffeinmentes reggelen

Igen, tudom hogy olcsó fogás a köztünk járó agyhalottak kommentjeiből szemezgetni, nagyjából mindenki tudja, hogy vannak ezek a végtelenül sötét alakok, meg az ő kis szellemi szemétdombjaik, ahonnan a világról való tudásuk javát szemezgetik, de néha nehéz ellenállni a kísértésnek. (Bárminek, ellenállunk, csak pont a kísértésnek nem - ahogy azt már Oscar Wilde is jól látta.)

Reggel, végigszaladván a mindenféle elfogultságú portálokon, már megint kommenteket olvasgattam kávé helyett, vérnyomás-helyretételi céllal, és persze gyöngyszemekbe botlottam, mint rendesen. (Bizony, ha a közkeletű matolcsyzmussal szólva a negatív növekedés is növekedés, akkor a barna, hosszúkás, bokrok alján található büdös anyag is gyöngyszem, csak jól álcázza magát kutyaszarnak.)

Az alábbi hozzászólások közös pontja, túl a szellemi leárnyékoltságon, hogy teljes mértékben zárójelbe teszik a tényeket, az elemi logikát, valamint opcionális jelleggel a nyelvtant és/vagy a helyesírás bevett szabályait. Utóbbi esetekre tényleg igaz a „tartalomhoz a forma“ közhelyszerű elve, a sikító ostobaság valóban efféle nyelvhasználatot igényel, illetve generál. (Külön szép, hogy sokszor vagy egyáltalán nincs központozás, vagy túltolja a lírai Én, és kérdőjelet is csak hármasával képes használni, miközben a CSUPA NAGYBETŰS, írásbeli kvázi-kiabálás mintha ritkulna. Vagy csak nem mindig találják meg a CapsLockot, nagy löttyös indulatukban.) De  akkor a reggeli gyűjtésből néhány, betűhíven:

Lali Hori

miert az a fontos hogy a buszikat leszbokat tamogatok mennyire ki vannak kikellve Orban ellen. Azt kellene kikutatni hogy a ketmillio biorobotnak mennyire van elege ezekbol a tetves brusszeli bandabol meg az olyan jobaratokbol mint a polakok, meg az ukran vezete amely pl. a felvideki ideiglenes kormanyal egyetemben meg a MAGYAR NYELV hasznalatat is betiltotta! Errol irjatok szentjeim! 

(hirklikk.hu)

Katalin Kormos 

Na már megint egy cionsimogató cikk...!

Az "ukránok" (az meg mia fasz???) meg már Kamcsatkában vannak és csak a Csendes-óceán habjai állíthatják meg őket, mi???

Sőt:

Ha már lúd...

Hatalmas és dicsőséges hadseregük, a Földön körbeér (úszik) és vezetésükkel megvalósítja minden földi ember álmát, a zelenszkij-féle cion-kommunista globális paradicsomot. Más néven: az új Dávid-királyságot. 

(azonnali.hu)

minoritás

HA TÉNYLEG VOLNA EGY HAZÁJÁÉRT AGGÓDÓ UKRÁN, AKKOR MÁR ZELENSZKÍJ NEM ÉLNE!

az ember

Jeszenszkít (sic! -a szerk.) fel fogják koncolni az ukránok, a baj csak az, hogy akkor már késő lesz. 

(mandiner.hu)

Istvan Reszegi

Koszonjetek Ukranok annak a CIA pribeknek akinek utasitasai kulfodrol jonnek es naci bergyilkosainak akiket a gazdai pezelnek mint ot!! 

Laszlo Barabas

Vigyázz f@szfej (Zelenszkij- a szerk.), mert meg tudod hamarosan, hogy milyen is egy,,ANYA,, bosszúja.Ha az OROSZ ANYÁK kezébe kerülsz először kiherélnek és aztán élve meg nyúznak !

Lajos Noszkovics

Igen is USA. a bitang a ukrajna i haboru ert bünos

Nagy Ferenc

Ez egyértelmű. Minden tájékozott és okos ember tudja az aljas amerikai zsidók miatt van az egész.

(facebook)

Na, ennyi elég is lesz szerintem, azért egy bizonyos ponton túl már tényleg nehezen elviselhető ez a sok „tájékozott és okos ember“. Mondjuk nem mindegyiknek lehet pontosan érteni a mondanivalóját, mert vagy nincs neki, vagy komolyan funkcionális analfabéta, és ennek okán közlésképtelen. Ami viszont lehet, hogy hosszabb távon csak jót tesz a világnak, úgy általában is.

__________________________________________________________________________

És hogy ne csak a háború szörnyűségeihez tapadó hülyeség legyen itt, a kedvenc origóm szokás szerint kitesz magáért, hisz nem történhet elég szörnyűség elég közel hozzánk ahhoz, hogy ama kitűnő szerkesztőség sok kis névtelen betanított sajtómunkása, elszakadjon saját cici-popó fixációitól. (A nap szava: Tanga!)

- Homok tapadt Schobert Lara tangás fenekére - képek 

- TELJESEN ÁTLÁTSZIK VAJNA TÍMEA CSIPKÉS MELLTARTÓJA - KÉPEK 

- Rubint Rella tangás fenekét markolássza a magyar focista - kép

- Tangában mutogatja magát a havas hegycsúcsok közt a magyar utazó blogger - kép 

(origo.hu - címek a címlapról)

A kitiltott

Az elég vicces, hogy Boris Johnson egyesült királysági miniszterelnököt kitiltották Oroszországból. Merthogy a nagybritánok és az északírek (gondolom a délírek is, csak itt nem róluk van szó) Ukrajnát támogatják a háborúban, meg milyen hülye haja van már ennek a Dzsonzonnak? Ezekből az egyik is elég lenne, hogy ne engedjék át Seremetyevón a határőrök, de a kettő együtt már olyan súlyos, hogy örüljenek Londonban, hogy nem üzennek nekik hadat Moszkvából. (Egy igazi államférfi az kérem sportosan kopaszodik, mint VV Putyin, és bátor, hisz nem fél a plasztikai sebészek műtőasztala felé kiterjeszteni akciórádiuszát. Bezzeg Boris még egy zsírleszívásra sem mer elmenni, pedig milyen szép oroszos neve van.)

Gondolom a minden britek (és északírek) főminisztere most nagyon maga alatt van, elvégre épp a hétvégén akart Moszkvába utazni, mert ugyan a Bayswaternél is lehet pirogot kapni a tegnapi Pravda mellé, még pravoszláv templom is van, a St.Petersburg Place meg a Moscow Road sarkánál, de az azért nem ugyanaz. Például idegesítően sok arrafelé az angol, majdnem annyian vannak mint a kínai-arab kereskedelmi maffia érdekeltjei, bár a turisták mennyisége mellett már elenyésznek, mint egy őshonos, ám veszélyeztetett állatfaj.

De Boris nem utazhat Moszkvába, hogy az Arbat valamelyik 'kávézójában' igyon vodkát a kovászos húsgombóc és a sült uborka mellé, nem vehet akciós gumicsizmát, aranyozott vécékefét és még pár liter prémium minőségű krumplivodkát a GUM áruházban plázában, no meg nem veretheti  meg magát rohamrendőrökkel, mikor a hatodik bloody mary-ről eszébe jut hogy háború, és még hangosan ki is mondja.

Pedig a GUM tényleg szebb és nagyobb, mint mondjuk a Harrod's, a brit rendőrök meg ráadásul előbb kérdeznek, aztán ütnek, ami tisztára logikátlan, ha már egy erőszakszervezetről van szó. De Boris elcseszte, nem lehet kómás Mszkvában, nem eheti le az ingét borscs-csal Cseljabinszkban, és nem vetheti bele magát egy be nem jelentett kijárási tilalomba, és/vagy a Néva-parti éjszakákba Szentpéterváron. A St.Petersburgh Place-nél folyó sincs, bár csak pár buszmegálló a Regent's Canal. de az nem ugyanaz.

saját.én

Hírértéktelenség benyalással

Néha már magam sem tudom, hogy keveredek egy-egy weblapra, hisz vannak olyanok, melyekre eleve sosem kattintanék magamtól, nem mintha ellenérzéseim lennének velük kapcsolatban, egyszerűen nem érdekelnek .Ebbe  kategóriába tartozik sz összes bulvárlap online verziója, egyszerűen nem pazarlom az időmet és idegrendszeremet ilyen szarokra, hogy Blikk, meg Sztori magazin meg hasonló kulturális hulladékok. (Az origót is puszta mazochizmusból olvasom néha, meg ha lusta vagyok kávét főzni, de a vérnyomásom már a földszintem jár, miközben én maradok az elsőn.)

Ehhez képest beleszaladtam a Bors című izébe, biztos mellékattintottam valahol, ahol nem kellett volna, és megállapítottam, hogy ez bizony nem egyszerűen valami legalja tabloid, hanem még  seggnyaló is, a maga keresetlen módján. Politika ugye eleve nem sok van benne, míg az origónak csak úgy a fele a cicivillantós-seggrázós-tangában fetrengős tematika, itt ez inkább kétharmad, a maradék meg cuki fotó gyerekekkel, meg hogy megölte-kibelezte-mindmegette egykori házastársát, válik a sztárpár, újból összejött a sztárpár, és hasonlók. (A legjobb, mikor egy az egyben behúznak valami instás vagy fészbukos posztot, adnak neki egy címet, hogy" VV Ribanc szekszi képet posztolt", oszt'meg is van a "cikk") .Ilyen sűrű és súlyos, a Haza sorsát alapvetően befolyásoló hírek mellett nyilván nem fárasztják az olvasókat közéleti unalmasságokkal, a politika nem téma, csak a politikusok, akik persze ebben a kontextusban szintén celebek, csak ők nem villantanak semmit. Mondjuk szerencsére, most képzeljük el mondjuk Dobrev K.-t tangában. Vagy ne, inkább mégse...

De ha már a politikus is celeb, jár neki a benyalás, mondjuk láthatóan leginkább akkor, ha fideszes, a Bors a maga módján így bír kormányhítűséget villantani. Ma például ez ért náluk  nyitólapon kiemelt pozíciót: "Imádnivaló fotó: O***n V****r meglocsolta unokáit." (Bocs, de kibaszottul utálok csúnya szavakat leírni itt, ezért a csillagozás.)

Merthogy a pártvezér és kancellár tartja a húsvéti hagyományokat. Az mondjuk nem világos, hogy a locsolkodáson kívül még mit is, mert az még önmagában nem ér többes számot. Esetleg azt, hogy zabál, bebaszik, kidől, és hosszabb távon egy újabb tokát növeszt? Jó, hát a "téeszelnök két infarktus között, felessel" imidzsébe passzol az ilyesmi, de hogy ettől imádnivaló lenne? Meg hogy az a természetes, hogy elmegy meglátogatni az unokákat, és hopp, egy óra múlva már egy bulvárlap címlapján játssza a jóságos nagyapát? Hát istenem, valaki a karmelitából vagy a rogánügyi tárca nékülitől véletlenül felhívta a Borsot, hogy van egy-két jó fotó a fészbukon, feltétlenül nézzenek fel, ha maguktól nem jutott még eszükbe. Mert véletlenül az egyik udvari fényképész is pont akkor járt locsolkodni a környéken, és lőtt néhány közepesen cuki képet, de a híveknek elmegy, szóval jó lesz az a főoldalra, pláne ha akarnak még hirdetéseket a jövőben is.

Ez az igazi deal,  a felcsútinak jó, mert ingyen reklám, a lapnak nem kerül semmibe (hisz már megint az a hír, hogy mi van a fácsén), az állami cégek - miként maga az állam is - meg kurva jó hirdető, az isten pénzével is kitömve, a fogyasztóik kulturális nívóját pedig nemigen van már hova rontani.

Így hír lesz az, aminek amúgy az égvilágon semmi hírértéke nem lenne. Persze ez még nem a legalja, majd az lesz az abszolút nulla pont, mikor arról tudósítanak, hogy a főnöknek reggel mennyi sikerült a vécén, és milyen állagú volt. De ehhez először a stábjának ki kell posztolnia a közösségi médiában, mert a Bors-szerű helyeken leginkább csak a CtrlC-CtrlV típusú "újságíráshoz" értenek, plusz abból nem lehet gond, hisz már eleve kint van az internetes web világhálóján.

Betyárok bögyös menyecskéket kényszerítenek 

vizespóló (-szoknya?) versenyre. (hu.wikipedia.org)

Furcsa idő, helyben járás

A hírek szerint máma már várható akár szél, hó meg mennydörgés is, de hát ez van, mikor tollászkodik a tavasz, aztán kocsmába megy haverjával a klímaváltozással, mi meg kezdjük érteni, hogy utóbbi nem egyenlő azzal, hogy "globális felmelegedés". Globálisan amúgy melegszünk, nem nemi értelemben persze, de a konkrét időjárásban az úgy jön le, hogy egyre szélsőségesebb lesz. Februári húsz fok, májusi talajmenti fagyok, júliusi hajóvonták találkozása tilos. Mivel a tévében ilyentájt minden, de minden minimum huszonharmadik ismétlés, az internetet meg kiolvastam mára, marad a házimunka, a szépirodalom (most épp Julian Barnes), meg az időjárás-spotting, persze szigorúan csak ablakon át. (Az utcán nincs semmi érdekes, emberek és autók alig, pollen annál több, attól meg allegóriás leszek, amint csöpögő orral viszem végig a takony szimbolikáját.) Szóval figyelem az időnek a járását, odakint a világban, meg idebent a faliórán, mondjuk mindkettő rémesen unalmas.

Szélhó eddig még nem volt, a menny az lehet, hogy dörög, de ide, a lakótelepi purgatóriumba az nem hallatszik le. Reggel viccesen két fok volt (de legalább pluszban), az erkély korlátján fázós madarak néztek maguk elé értetlenül, hogy mi ez a rohadt hideg, hisz napok óta tavasz volt már, én meg kötött sapkában vittem le a szemetet. (Volt rajtam más is persze, például cipő, de a téli sapkákat már jó ideje elpakoltam több különböző helyre, így legalább elég volt benyúlni a legközelebbi szekrénybe, és rögtön volt is ott egy sapka.)

Viszont mindjárt végzek Barnes Anglia, Anglia című regényének újraolvasásával, és akkor előveszem a Furcsa időjárás című Joe Hill kötetet, ami négy kisregényt nem csak nyomokban tartalmaz, és amelyekből kettőt még amúgy sem. Nem mintha a másik kettő rossz lett volna, csak simán lusta vagyok, de egy-egy szöveg azért be bír szippantani, néha még mostanában is. (És ez így van a meglehetősen nagyon híres faterja, bizonyos Stephen King egynémely könyveivel is.)

Meg kétségtelenül szórakoztatóbb kissé agyament történeteket olvasni, mint a város fölötti formátlan felhőket bambulni, bár ha tudnám, hogy ezek legalább egyike is képtelenül szilárd, afféle lebegő sziget, aminek ráadásul mintha saját akarata lenne, félre bírnám tenni a könyvet, a leskelődés kedvéért...

És éljen május másodika is!

Mit ünneplünk húsvét hétfőn? De tényleg, a nagypénteket azt értem, a húsvét vasárnapot is (felhal, megtámad, elmegy), de a hétfő az mennyiben fontos?

Hát semennyiben, pontosabban annyi az ügy, hogy vannak népszokásaink, például egy hétfő, ami garantált szabadnap. Az egykori paraszti kultúrában locsolkodtak is, ma már az urbánus lelkek simán csak bebasznak, hisz senki nem vesz már penetráns szaglatú kölniket, de ha mégis, a második nőrokon után úgyis megissza, mindegy, csak üssön.

De ennek a hétfőnek semmilyen egyházi jelentősége sincs, teológiailag annyit számít, hogy még hat nap a következő vasárnapig, meg lehet tudni, hogy honnan kell számolni a pünkösdöt, ami egy királyság, csak azt még annyira sem érti senki, mint a húsvétot, de végül is minek érteni, ha hosszabb tőle a hétvége. 

És akkor  még különösebb túlzásokba sem esünk az ünnepléssel, elvégre az angolszászoknál csak a karácsony tizenkét napos. (Vízkeresztig tart, ami egy Shakespeare dráma, vagy amit akartok.) Jó, azt kevesen lógják végig, ünneplést színlelve, de ismertem egyszer egy skótot, aki kifejtette, hogy a két ünnep között azért a haverjaival elég sokat isznak, újévkor másnaposak a négyzeten, úgyhogy rá kell inni, és úgy harmadikától kell még az a pár nap, hogy munkaképesek legyenek. Meg hogy eszükbe jusson, hol is dolgoznak. (Konkrétan hogy melyik tanszéken a melyik épületben, mert eme derék felföldi alkoholisták egyetemi fazonok voltak amúgy. Csupa céltalan értelmiségi.)

Amúgy javasolnám a húsvét kedd bevezetését is, munkaszüneti jelleggel, hogy azoknak, akik mégis locsolkodásba fognak, legyen egy plusz napjuk józanodni, miközben lehányt piros tojásokat rakosgatnak a hűtőben. Aki meg nem iszik és/vagy nem locsol (én is csak a szobanövényt vízzel, magamat meg teával), annak járjon jutalmul a kedd, ha már ilyen visszafogott jófej volt. Ráadásul így csak három napos lenne az ünnepi munkahét. Márpedig három nap munka, és utána újra két nap pihenő, az egy egész vállalható deal, úgyszólván bárkinek.

És akkor lehetne ez a húsvét kedd (reggelek) himnusza:

Amerikai pornográfia X

Van abban valami fura, hogy én húsvét vasárnap délelőtt is horrort nézek, pedig az ünnep mint olyan nem különösebben érdekel, avagy hatása az életemre minimális. Viszont filmet nézni tetszőleges pillanatokban vagyok képes (végül is papírom van róla), és mostanában a horror az a műfaj, amiben a leginkább eredeti, súlyos és néha komolyan drámai darabokat lehet találni. Itt végre nincsenek tizenöt éven felülieknek nem ajánlott szuperhősök, prosztó jenki középiskolások, akik pompomlányokat akarnak dugni, vagy végtelenített sorozatok, ahol a tíz évadon keresztül próbálják ragozni ugyanazt a három fáradt poént.

Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, a horror zsánere, már vagy harminc éve kifulladt-kifáradt, úgyhogy itt muszáj kreatívnak lenni, mert pusztán öncélú mészárlásokkal már nem bírnák gyomorba vágni a nézőt, ami hát mégis csak a lényege lenne az egésznek. A natúr mészárlások megtekintéséhez ott vannak a napi hírek, ha már ilyen szar világban élünk. Egy jó horrornak mélyebbre kell ásnia a vérnél és kiontott beleknél, persze nem fizikai értelemben, bár sokszor úgy is.

A sallangmentesen csak X című darab pont valami ilyesmit csinál. Első blikkre ez is csak egy klasszikus slasher, mint az alműfaj origója, a Texasi láncfűrészes mészárlás, elvégre ez is valahol Texas lepukkant hátsó udvarában játszódik, és épp a hetvenes években, a mészárlás meg naná, hogy elmaradhatatlan, egy ilyen film lényegéből adódóan nem ígérhet mást, mint anno Churchill, azaz vért, verítéket és könnyeket.

De itt van mögötte személyes dráma is, a néni, aki mészárol, egy magányos, frusztrált, szexuálisan kielégítetlen egykori szépség, aki már megöregedett, a férje bottal sem piszkálja meg, hisz nem elég vonzó, a vén főszer meg amúgy is fél tőle, hogy szex közben elviszi egy infarktus, úgyhogy marad a palackozott boldogságnál.

Szóval az idős pár szolidan elhidegült megkeseredettségben igyekszik elviselni az életet, egy lepusztult házban a semmi közepén, mikor megjönnek a filmesek. Akik persze a bigottságban megőszült házi múmiák elől igyekeznek titkolni, hogy valójában pornót forgatnak, de nyilván sikertelenül. Néni rájön, ez újabb löket a szexhiány miatti frusztrációjának, meg amúgy is jelentékeny pszichopatává taposta az élet, szóval számára a feszültségoldás adekvát módjának tűnik, hogy idegenek szúr torkon vagy ütlegel baltával, ha már láncfűrész nincs kéznél. Ami fizikailag is szép teljesítmény, tekintettel arra, hogy a férjével egyúttal valóban úgy néznek ki, mint aki fél órája másztak elő az egyiptomi középbirodalomból származó szarkofágjaikból. (Az mondjuk kérdéses, hogy akkor hogyan vergődtek el Texasig a British Museum első emeleti kiállítóterméből, egyáltalán, hogy miképp jutottak ki a vitrinből?)

Egy rendes sorozatgyilkos ugye mindig akkor igazán ijesztő, ha kissé még emberi. Ha nem pusztán egy érzelemmentes hentes és mészáros, hanem esendő ember, akinek még a motivációit is érteni véljük. (Mint a Star Wars esetében. Darth Vader attól igazán félelmetes, hogy tudjuk, ott a maszk mögött egy ember van, és nem valami katonai robot, mint amilyen még az első filmen volt, ami a negyedik.) É itt pont erről van szó, a történések nyomasztóak és gyomorforgatóak, de - ellentétben a filmbeli pornósokkal -mi  látjuk az egész mögöttesét is, így az undor némi szomorúsággal árnyalódik.  De a sajnálatig persze nem jut el a néző, hisz ez mégis csak egy horror, kissé szégyenlős mikrofonos lányon kívül talán mindenki megérdemli a pusztulást.

latimes.com

A X-ben az az érdekes, hogy nem hagyományos műfaji film, inkább amolyan meta-horror, előveszi az összes kötelező klisét, de valami mást rak össze belőlük. Ja, és közben a pornóra is reflektál, meg az azt körülvevő közegre (itt 4K helyett még csak 3K van: kokain, kurvák, korrupció), amivel meg eléri, hogy a gyilkolásából nem kell erőszakpornót gyártania. Van ott hagyományos is, így a vérmaszatos csuszamlások kaphatnak valódi dramaturgiai funkciót, miközben a kamera előtti kúrások is a nyugdíjas vérbosszúnak ágyaznak meg. Szó szerint.

A színészek pont annyira jók, amennyire a film igényli, de az nekem is csak a stáblistából esett le, hogy a női protagonista, Mia Goth igazából két főszerepet is visz. Ő a kokós pornóproducer kokós barátnője (és vezető "színésze"), meg a baltás anyóka is, de utóbbi szerepben tényleg a felismerhetetlenségig elmaszkírozva.

Szóval ez nem egy kifejezetten ünnepi darab, de hát mi az manapság? Talán a Nyúl Péter? Hát, annak is legfeljebb annyi köze van a húsvéthoz, mint a tojásgránátnak hogy nyúl, meg tojás, a Jézus nevű, szakmájára nézve ács, meg egyik mozgóképben sem jut, mellékszerephez sem. What a wonderful world...

Ezek ugyanazok. (ew.com)

Kvázi-paraszt, műromantika

Azt olvasom a 444-en, hogy a felcsútiék a helyi eliteken, meg a paraszti romantika újjáélesztésén keresztül uralják a vidéket. Az elsőt ellenvetés nélkül aláírom, a kormánypárti polgármesterek, mint megannyi kis helyi döbrögi működik, közmunkát, segélyt osztanak, ők mondják meg a falu melyik vége lesz végre csatornázva, vagy melyik utcát aszfaltozzák le. (Ők mondják, de a szájukkal persze sokszor a választókerület fideszes képviselője beszél, hisz polgárjenőnek lenni hiába választott pozíció, a mayor főnöke nem a nép, hanem Képviselő Úr/Asszony, aki ha közben mondjuk helyettes államtitkár is, akkor már maga az Olümposzon társbérlő félisten. És hát az Olümposz fölött már csak  Karmelita Kolostor van.) Szóval a helyi hatalom is sokszor regionális szinten korrumpál, és mivel a szegénység egy bizonyos szintjénél már nincs hova menni (se pénz, se tudás, se hajlandóság), a röghöz kötöttek nyilván ki vannak szolgáltatva a régebbi és újabb földesuraknak, a pre-posztmodern szolgabíróknak meg ispánoknak, ha ma  már máshogy is hívják őket.

De a szélsőséges kulturális leárnyékoltságot „paraszti romantikának“ nevezni már súlyos téveszme. Mulatós falunapok, házipálinkában ázó disznóvágások, húsz méter bicikliutat néptáncoló gyerekek háttere előtt átadó pártkomisszárok - nos, ebben semmi romantika sincs. Kilátástalanság, sírva vigadás, beletörődés az van, de akinek ez romantikus, annak valószínűleg Franz Kafka is egy vígjátékszerző.

Önkéntes, és nem kormányhitű szavazatszámlálók számolnak be számos esetről, mikor jön a fogalmatlan, és öntudatos helyett inkább közepesen öntudatlan savazópolgár, és kérdi, melyiket kell ikszelni ha a viktorra akar. Merhogy' ő a Csakafidesz Viktorra szavaz, mert nem akarja, hogy a fiát elvigyék a háborúba az ellenzék. Meg hogy lebontsák a rezsicsökkentést a déli határon. Szóval sokan még a fideszkádéenpé logót sem ismerték fel, és keresték a szavazólapot, ahol a miniszterelnökre lehet voksolni, viszont meglepődtek a „népszavazási“ kérdéseken. De ha már ott voltak, behúzták a négy igent, elvégre ha a kormányviktor kérdez valamit, arra csakis igen lehet a válasz. 

Láttam egy remek videót, ahol egy helyi asszonyság közli, hogy ő is a kormányra szavazott, mert jó felé mennek a dolgok. Mire kapja a kérdést, hogy neki személyesen jobb lett az elmúlt években? Hát, én hajléktalan lettem - válaszolja, nálam meg leolvad tőle a monitor, hisz tudom, bár nem sejtem, hogy ez itt nem Ionesco valamely abszurdja, hanem maga a rögvalóság. (Pfujj, de utálom ezt a szót!) Ez lenne a paraszti romantika? Aligha. Ez szimpla butaság.

Ez szalonnázós-nádfedeles-kisgrofós műparaszti álromantika meg nem ápol, csak eltakar. Eltakarja a hatalom igazi természetét és céljait a jobbágynak tekintettek elől. A zsákfalvak periferiális létét nem azért próbálja valami nagyon magyar, nagyon népi hagyománynak eladni, mert az érték lenne, hanem  csak mert nem tud mást kínálni helyette. Mondjuk olyan nagyon nem is akar, így egyszerűbb, az uralom bármely szintjéről nézve.

Rünnepi eggel

Kellemes karácsonyi ünnepeket mindenkinek, így pünkösd hétfő reggelén. Nagy ünnep a mai, 1492-ben e napon olvasta fel Szent István korintusiakhoz írt intelmeit Könyves Kálmán, a Nemzeti Múzeum képcsőjén, később Táncsis feltámadt börtönéből, de a cenzúra miatt nem bírták rendesen kinyomtatni, a jászolban. Falun ilyenkor májusfákat állítottak a lányok, hogy azzal locsolják meg a piros tojásokat a Szent Jobb körmeneten, valamint kenyérrel és sóval várták a délután fél hármat, mikor a tévében kezdődött a karácsonyi vízi- és légiparádé.

A Húsvét (spanyolul Navidad, angolul Meat Taking) a muszlimoknál is nagy ünnep, de csak ha a Vatikánban épp kedd van, egyébként csak annyi, hogy aznap babot kell enni kecskehússal. Amúgy ez náluk is a letámadás ünnepe, mikor a próféta (nem tudjuk, valamelyik) felment a hegyre kőtáblákért, de csak bokaficamot tudott szerezni, szerencsére halálosat. Így legalább az emberei nem dolgoztak hetekig feleslegesen a sziklasír kivájásán, volt hová tenni az utána maradó fejadagokat, hisz a kecske-bélszín rém rosszul bírja a tűző napon. De ennyit a spiritualitásról.

A Ska Punk Egyház a következő zsoltárokat javasolja a mai ünnep reggelére, de csak ha fél óránál régebben ittunk kávé. (E kettőhöz jelszavaink valának haza, és bortbúzát! Fel, támadunk!)

Szombati toporzék, de csak jövőre máma még

Állítólag őrjöngenek a formula egy rajongói, a miatt, hogy jövőre Las Vegasban szombaton lesz a verseny. Persze nem az összes szombaton, az tényleg sok lenne, de egyszer amikor, akkor nem vasárnap. Valahogy szombat este/éjjel, ami Európában meg vasárnap hajnal, szóval nem is értem, mit kell ezen kiakadni. Ma például úgy van szombat, hogy az péntek, tekintettel arra, hogy még csak most jön majd a kétnapos hétvége, rögtön a csütörtöki másik péntek utáni mostanit követve.

De ennyit Las Vegasról.

Nem vagyok rajongó, de egy kis őrjöngés igazán rám férne már, csak hogy történjen végre valami. De először iszom egy kávét, elvégre elég hülyén fest, mikor az ember belealszik a jól megérdemelt őrjöngésébe. Jó minőségű kávém van, csak kurva erős, úgyhogy terveim szerint először toporzékolok majd egy öt-hét percet, aztán feldúltan rohangálni fogok a lakásban, különösen agresszív módon viszem le a szemetet, de a hajamat nem fogom tépni sikoltozás közben, mert hullik az magától is. Hiába no, a genetikát nem bírom túlőrjöngeni.

Később majd elgondolkodom, miért is kellett nekem őrjöngeni, elvégre az egyforma forma egy ma már csak mérsékelten hoz idegállapotba, viszont biztos kitűnő projekciós felület, amennyiben minden rá lehet vetíteni, a a magánéleti válságtól a kritikán aluli eperlekvárig. Nincs munka, nincs pénz, nincs társ? Kurva Ferrari! Negyvennyolc évesen alig nézek ki hatvannak, de legalább egy perccel sem érzem magam többnek hetvennél? Mocskos Red Bull, ez biztos miattuk van! Hamilton sportkocsikat gyűjt, én meg bélyeget? Rohadjon meg a kapitalizmus, aminek ugye a forma egy is az egyik makettje, nagy pénz kicsiben. (Jó, ha mondjuk rám dőlne a Nemzeti Bank, akkor persze meghalnék, de utolsó leheletemmel is inkább valami bélyegritkaságot rendelnék, nem egy Bugattit.)

És ha kiőrjöngtem magam e kávéházi szegleten, leülök kirakni valami puzzle-t, vagy elbabrálok a bélyegekkel, amik ugyan nem érnek sokat, de sok van belőlük, és már rég várom, hogy a mennyiség egyszer csak átcsapjon minőségbe.

   

Kompromisszumos megoldások.

Kétségtelenül egységtelen

Novákék Katalinja azt mondta az ő szájával, (a volt emberanyagügyi miniszternek, jelenleg püspök a marhája) hogy köztársassági elnökként ő a nemzeti egységet szeretné megteremteni, mert bár sok a törésvonal, de azokon felül lehet emelkedni. Ja, a Sándor-palotában már eleve felül van emelkedve, főleg a bűnös városon, de a törésvonalakat azokat javarészt az ő pártja csinálta, szívós és kemény munkával, valamint vastag bőrrel a pofáján.

Amúgy eddig mindenki úgy futott neki a köztársasági fősenki szerepkörének, hogy nemzeti egységet akar teremteni, ezeknek a nemzeti egység az valami szentek köve, vagy a bölcsek grálja, a csodaszar vas, amit üldöznek sokáig, aztán hirtelen felébrednek, és kimennek inni egy pohár vizet, mielőtt visszaalszanak. De nálunk az elnök egy báb, egy aláírógép, talán ketten voltak, akik ehhez képest próbálták kissé tágítani a saját mozgásterüket, Árpi bácsi, meg az ezeréves Sólyom. Nekik még volt karakterük, de a smittpáli értelemben vett álamfősködés már csak egy harmadosztályú bohóckodás volt. A Bajszos Exkrementum, miszerint Káder János pedig hamar átment színtelen, szagtalan átlátszó folyadékba, bár a nemzeti egységet ő is meg akarta teremteni. Horgászgatással, kussolással, és bármit aláírással nyilván. Másban mondjuk soha nem is tűnt tehetségesnek, ő volt az, aki letolt egy komplett politikai karriert úgy, hogy semmi észrevehetőt nem csinált. Persze a felcsúti pont az ilyeneket szereti maga körül, errefelé csinálni bármit is, csak neki szabad.

Szóval  a nemzet új Kati nénije sem fog nemzeti egységet teremteni, tegyük hozzá szerencsére, mert az eddig látott hűbéres mentalitásából az következik, hogy neki a nemzeti egység az, mikor mindenki fideszes. Vagy ha valaki véletlenül mégsem, akkor mélyen magába temeti e szörnyű titkot, és legfeljebb otthon, a négy fal között nemfideszes, de csak miután a gyerekeket már lefektette, nehogy megmérgeződjön az ő ártatlan lelkük.

Amúgy meg nemzeti egységre szerintem semmi szükség, szóval kár ezen pedálozni. A nemzet ugyanis egy tipikus 19. századi konstrukció, korábban csak a kiváltságos rétegeket (azaz a társadalom egy szűk szeletét) foglalta magába, aztán lett egy nyelvi-kulturális entitás majd kezdték valamiféle politikai, sőt államalkotó közösségnek tekinteni. De asszem ezeken is túl vagyunk már, a nemzet az annyi, hogy mondjuk egy nyelven beszélünk, hallottunk már például Adyról (bár idézni nem tudunk tőle egy sort sem, az már nem része a közös tudásnak), ettünk már pörköltet meg ilyenek, de amúgy sokfélék vagyunk. Más a világnézetünk (inkulzíve a vallásunk), az érdeklődésünk, ízlésünk (és így aztán a szubkultúráink is sokfélék), az életmódunk és megannyi dolog még, ami által néha sokkal több a közös bennünk, meg egy ausztrál egyetemistában, mint mondjuk a szomszédunkban.

Szóval a nemzet igazából egy absztrakt fogalom, talán sosem volt több, legfeljebb - mondjuk szabadságharcok alkalmából - fontosabb, és pont ezért nem egység kell "neki", hanem béke. Ahhoz meg tolerancia, azaz nem megtéríteni kell azokat, akik a nemzeti hotel egy másik szárnyában vettek ki szobákat, hanem elfogadni, hogy, azok is lakhatóak.

De egy tizenéve folyton harcban álló, a politikai ellenfeleit  minimum sátáni ellenségnek tekintő párt képviselőjének nem hiszem már el, hogy legalább ezt a minimális békét képes lenne megteremteni. Sem ő, sem bármelyik, emberarcúnak marketingelt elvtársa.  Egyszerűen már rég nincs meg hozzá a kultúrájuk.

debreceninap.hu

Még hűvös reggelek vannak

Mindjárt ítt a húsvét, de az ünnep nevével ellentétben nem veszek húst. Amúgy is csak a kis garázsboltok vannak nyitva a környéken, de ott parizer a csúcsgasztronómia, meg a löncshúskonzerv, még szerencse, hogy a nép összetett gyermekei olcsó, Fassetudja sörért járnak oda főleg, meg féldecis keserűért, aminek ugyanolyan szar íze van, mint az Unicumnak, de bónuszként meg is lehet vakulni tőle.

Magam szardíniát vettem a teknősnek, az eladó csaj meg kis híján adott mellé egy féldeciset is, elszokott tőle, hogy munkaszüneti napokon van olyan vevője, aki abból pont nem kér. De legalább majdnem rádumált a paradicsomos szardíniára, csak kiderült, hogy az meg nincs is. pedig nem rossz biznisz: leöntöm róla a paradicsomos levét, jó lesz az még valami különösen prosztó, echte lakótelepi tésztaszószba, a halakat kissé leöblítem, a hüllőnek meg teljesen megfelel így is. (Később a fémdoboz szélével még el szoktam vágni a kezem, de annak nincs valódi gasztronómia értéke, azt hiszem.)

A bolt előtt egy kolléga épp a kétdecis Bandy Ízű szeszesitalba töltötte bele a frissen lefőtt kávéját ( a kisebbik garázsbolt amolyan telepi Starbucks is, itt mackóalsón, tréningfelsőtől délre), nyilván nem tudta eldönteni, hogy most akkor elsősorban fel akar ébredni, vagy ki akarja végre ütni magát a hosszú éjszaka után, a csúcson hagyva abba az egészet. Az ételfestékkel felütött sebbenzinből minden esetre leivott egy keveset, hogy beférjen a kávé. Aztán meghúzta a keveréket, kissé összerándult, mint békacomb a laposelemtől (pontosabban neomagyarul szólva: felborzadt), hogy hú baszki, ez valami kurva szar. Mire az épp érkező ismerőse, akinek határozottan Feri alakja volt, legalább is én így képzelek egy Ferit, közölte, hogy ez nem is csoda, hisz eleve rosszul csinálta a koktélt a haver, akinek viszont semmilyen névre nem emlékeztetett az alakja.

- Figyejjé, ezt úgy kell, hogy nagyobb pohárba kéred a kávét, arra öntöd a konyakot, nem pedig fordítva, és akkor tök jó, csak mindig elbaszod! - szólt a kinyilatkoztatást, nekem meg lett tőle egy hat és fél másodperces megvilágosodásom, de aztán indultam is haza. Ám a tanítás belém égett. Délelőtt sütöttem pár palacsintát, és kipróbáltam a fordított-elvet, azaz sok év után először nem a lekvárra kentem a palacsintát, hanem fordítva. És működött emberek, tényleg működött! Holnap kísérletképpen viszont spagettit fogok reszelni a sajtra, hátha attól majd megkedvelem...

Kényelmi berendezések otthonüléshez

Jean-Pierre Jeunet filmjeit nagyjából mindig érdemes megnézni, rendszerint a vicces-bizarr-elgondolkodtató háromszögben mozognak, kivéve talán az Alien negyedik részét, az simán csak bizarr, de amúgy elég vacak. Mondjuk ott már adott volt a franchise, így hát csak részben tudta a maga képére formálni. De mondjuk az Elveszett gyerekek városát, vagy az Amelie csodálatos életét azért jellemzően az is látta, aki elve nem néz nem hollywoodi filmeket, franciákat pláne nem, Belmondoról meg mondjuk annyit tud, hogy valami zenekar.

A Bigbug (így, egybe írva) a rendező idei darabja és mint szinte minden filmje, ez is a legtöbb elemében erősen túltolt,  a színesen giccses díszletektől, a szereplők töketlenkedéseiig (na ja, 4 hím, 3 nőstény a felállás,  szomszédasszonyt is beleszámolva), mondhatni rémálom még nem volt ilyen szivárványosan vicceskedő. Mert az alapkoncepció itt is az, mint tucatnyi másik filmben, hogy a gépek, a mesterséges, de nem is annyira intelligens intelligenciák átveszik az uralmat az emberek felett, akik valójában már jó régen a gépektől függnek. Android a házvezetőnő, beszél a robotporszívó, ha valaki bejön a a kertbe , nem az ablakon néznek ki, hanem küldik a drónt, és bámulják a monitort, a szomszéd kutya meg, aki bejött, jó eséllyel klón, amolyan Fifike 4.0.

És egyszer csak beüt a krach, Anyu és a kamasz lánya, a volt férj meg annak új barátnője, Anyu új pasija, meg annak a fia, plusz a szomszéd, sztereotip módon házsártos néne egyszer csak bezárva találják magukat a házban. Ahonnan a gépek nem engedik ki őket, persze csak a saját érdekükben, hisz odakint számtalan veszély leselkedik rájuk, bent viszont kényelem van, biztonság, ennivalónak meg lágy tojás, sült tücsök és bor, szóval ki is akarna ehhez képest az utcán mászkálni? (Jó, hát a tücsök az nem frissen sült, igazából konzerv, de biztos kitűnő minőség.)

A szereplők persze egy idő után kezdenek megkattanni a bezártságtól, a pasiknak ez abból esik le, hogy a nők elkezdenek könyveket(!) olvasni reménytelen unalmukban, miután kiüvöltözték magukat, ami ugye annyira középkori időtöltés, hogy némileg be is van tiltva. Mármint túl sok könyvet tartani a házban. Szép új világ, na ja.

puliwood.hu

Szóval innen indul a kamaradráma helyetti kamara-abszurd, és igen szórakoztató, csaknem végig. A robotokról ugyanis hamarosan kiderül, hogy azért a saját árnyékukat ők sem képesek átlépni, a gazdáikét meg pláne nem, nincs az a frissítés. Ők is csak annyit tudhatnak, mint az emberek akik programozták a digitális tyúkeszüket, egy féldecivel sem többet. Az emberek viszont lassan belebutultak a jólétbe (kezdtek "amortizülleni"), és a robotokat is  a maguk igényeire szabták, akik néha már csak gügyögnek velük, mint a kisgyerekekkel. De ettől még nem okosak.

Például Anyu panaszkodik még az elején, hogy rendelt kaktuszt,  de a háztartási android véletlenül lekvárt főzött belőle, ami persze olyan is lett, és ugyanez az android közli, mikor az emberek épp meg akarnak főni, hogy nem kapcsolhatja be a klímát, mert azt a minisztériumtól kell kérvényezni. Ez utóbbi persze már a kezdődő gépi demokratikus rendszer következménye, de nekünk errefelé ismerős lehet a népi demokratikusnak nevezettből is. Jeunet-nek meg csak egy poén.

Az okos robotok, a yonixok azok, akik átveszik az irányítást,  a házi robotokat is ők távvezérlik, és közben gonosz a mosolyuk, ami egy robottól azért mindenképp szép teljesítmény. De ugye ők az az új generáció, akiket már nem emberek programoztak, hanem másik robotok, szóval ők lehetnek a következő uralkodó faj. És hogy lesz itt még gond velük, az a legelső jelenetből lejön, amelyben - egy film a filmeb vígjáték keretei közt - két yonix sétáltat pórázon egy-egy embert. (Aminek az utolsó harmadban még lesz jelentősége.) Szóval a film az elejétől próbál valami nagyon puha kis izébe csomagolt társadalomkritikát is előadni, hogy a fogyasztó mentalitás hosszú távon pusztító, de ennek mondjuk itt nincs sok értelme, hisz egyfelől elcsépelt közhely, másfelől meg közcsépelt elhelyezés.

Ez nem Asimov robottörténeteinek egyike, nem agyalja túl a dolgokat, inkább csak egy szórakoztatóan abszurd, bár kicsit elnyújtott élőszereplős rajzfilm (egyfajta fura Szárnyas fejvadász-paródia, ha úgy tetszik) szerencsére nem pont a Disney stílusában. Például nem énekelnek benne, hála a magasságos Konstruktőrnek. 

Másfélszer nézhető, mert másodikra azért könnyen bealszunk rajta, elvégre nem vagyunk gépek!