Iktatási ünnep

Mindenféle kormányközeli oldalakon jön szembe a hirdetés, hogy ünnepeljük együtt N. Katalin köztársasági elnöki beiktatását, holnap. Hát, ünnepeljen a fene. Egyrészt mert  mi a lótúrótól lenne ez ünnep, az érintetten és kedves családján kívül bárkinek is, másrészt meg úgy tűnik, már megint talált valami főhivatalnok egy kis lenyúlható közpénzt, hogy erre a bürokratikus aktusra is külön hirdetési kampányt kell felfűzni. Tessék mondani, vattacukor, zenebohóc és ugrálóvár is lesz, mer'az jó lenne a népnek, addig sem az élelmiszerárakra gondol.

Egy random orbánista pártkáder Főméltóságú Asszonnyá celebrálása amúgy nem igazán tűnik ünnepi, de még emlékezetes alkalomnak sem. Igazából magának a köztársasági elnöki pozíciónak sincs semmi értelme, mert lehetne ugyan ellensúly (ellenkönnyű, ha pontos akarok lenni, mert jogilag sincs sok lehetősége beleszólni a kormányzati döntésekbe), de ebben a rendszerben ez fel sem merül. Csakis megbízható, vissza nem pofázó jelölt jöhet szóba, aki vagy csak a Párt által lehet egyáltalán valaki (lásd Káder János tízévnyi bamba semmittevését), vagy olyan mértékig cím- és rangkórós, hogy egy ilyen szimbolikus, ám palotával, testőrséggel, kaviáros fogadásokkal, miazmással járó pozícióért bármely segget hajlandó kinyalni, amit csak elé tolnak. Mint a dicstelenül lebukó Pali 'bá, az örök karrierista bájgúnár. Mindkét esetben garantált, hogy az "elnök" tudni fogja hol a helye, ki a főnök, ki fingja a passzátszélbe a spanyol viaszt. És hogy ő csak egy végrehajtó, rosszabb esetben egy báb.

Novák nertársnő nyilván az első kategóriába tartozik, a Párt nélkül sosem hallottunk volna róla (mondjuk így is minek?), és csak a sütikészítős posztjait lájkolók ismernék. Nem veszítenénk ezzel semmit, bár szarabb hely nem lesz ez az ország attól, hogy ő mostantól a Sándor-palotából reprezentálja ezt a rémes rezsimet. Hogy egyre vacakabb ez a kis geopolitikai realitás körülöttünk, azt a főnökének köszönhetjük, Katalinunk nem oszt, nem szoroz, hisz nem lát, nem hall nem beszél majd, innentől sem. Meglepne, ha rácáfolna erre, nem mintha bánnám. De asszem, ha komolyan venné magát, a beiktatás után hamar kiiktatnák, mint rendszerhibát.

p.s. Jut eszembe, május tizennégy azért jelentős alkalom, Izrael állam kikiáltásának és a Varsói szerződés létrejöttének évfordulója, valamint holnap lesz Tim Roth, Cate Blanchett, Mark Zuckerberg és az öcsém születésnapja. De az első háromra nem írok rá. (Ez de randa egy kifejezés, ráírni v.kire, jajj...)

Éjféli mágikus realizmus

El kell ismerni, hogy vannak olyan irodalmi művek, amik egyszerűen nem alkalmasak a megfilmesítésre, legalább is az alapanyag durva megcsonkítása és/vagy eltorzítása nélkül. Ilyen például Kurt Vonnegut szinte tetszőleges szövege, de Anthony Burgess nyelvi játékossággal teleszórt könyvei is. (Egyszer bírtam végignézni a Gépnarancsot, de kínlódás volt a többször olvasott regény után, aminek a nyelvezete is önálló műalkotás, és még Stanley Kubrick sem tudott csodát tenni vele.)

És ilyennek gondoltam Salman Rushdie bármely tetszőleges regényét is, hisz azokat a kulturális utalásokkal átszőtt, néha már kényelmetlenül túlcizellált, és sokrétegű szövegeket egyszerűen lehetetlennek tűnt mozgóképre izzadni. Épeszű rendező  meg sem próbálta volna, hacsak nem maga Rushdie az egyik közreműködő, hisz ő aztán tudja, mire gondolhatott a szerző. És mivel Az éjfél gyermekei esetében ő volt a társ-forgatókönyvíró meg a film narrátora, Deepa Mehta rendező megúszta, hogy eleve lehülyézzem.

És nem mellesleg, ez esetben érdekes adaléknak tűnt, hogy ez nem valami brit vagy amerikai adaptáció, hanem rendes bollywoodi darab, bár reméltem, hogy azért nem fognak random pillanatokban formációs táncra perdülni a szereplők. (Na jó, félig kanadai, mint a rendező maga is. Úgyhogy nincs is hülye össztánc, szitáros diszkózenére.)

A film meg jó, egy rendes "életrajzi" dráma, India, Pakisztán meg a későbbi Banglades történelmével a háttérben, az 1940-es évektől a hetvenesekig. Van két fiú, akiket születésükkor direkt elcserélt egy szolgáló, a gazdag család fia a harmonikás utcazenészhez kerül, az ő gyereke meg előkelőékhez. Koldus und királyfi sztori, csak itt nem tudatosan cserélnek. És a fiúk között van egy fura telepatikus kapcsolat, de nem a gyerekelhelyezési anomália miatt, hanem mert mindketten 1947 augusztus 15-én születtek, pontban éjfélkor. Azaz még épp hogy aznap. A dátum pedig jelentős, hisz akkor lett független az addigi brit gyarmat (ami aztán nem sokáig maradt egy ország, hisz a hindu-muszlim törésvonal mentén kivált Kelet- és Nyugat-Pakisztán, előbbi lett aztán a mai Banglades).

És a történelmi éjfél gyermekei speciális képességekre tettek szert, a gazdagékhoz került Szálim például össze tudja kapcsolni őket magán, mint médiumon keresztül. Az összeset, mert nem csak Sívával, a másik elcserélttel tud fejben kommunikálni, de a kilencszázkilencvenkilenc másikkal is, akik szintén ugyanabban a percben hagyták el a szülőcsatornát. Vagyis összesen 1001 gyerekről van szó, legalább is eleinte, mert a hatvanas évekre már több mint négyszázan nem élnek közülük, de a maradék valami vicces-mesés közéleti-kulturális undergroundot működtet. Igazából Szálim tudata maga a forradalmi szalon, ideológiai vitákkal, személyeskedésekkel és árulással, ahogy azt kell. Hisz fiatalok, lázadó hajlamúak, és nagy előnyük, hogy telepatikusan szervezkedhetnek, ami a merev vallási előírások, a kasztrendszert fel nem adó szokások, meg úgy általában a szüleik rém tekintélyelvű generációja miatt nem egyszerű ügy.

(Mellékvágány: Érdekes, hogy akkoriban, azaz hatvanas évek forradalmárkodó nyugati, főleg amerikai ifjúsága kapcsán írta azt Herbert Marcuse, hogy esetükben már a 'represszív tolerancia' működik. A tolerancia pedig úgy lehet represszív, vagyis elnyomó jellegű, hogy igazából már mindent szabad, ezért szinte semminek nincs súlya. Míg Indiában és Pakisztánban a rendszer merevsége miatt nem lehet lázadni, addig mondjuk Észak-Amerikában simán hátba veregetnek, hogy oké fiam/lányom lázadj csak nyugodtan,  ez egy szabad ország. És innentől súlytalanná válhat bármiféle protestálás.)

Az éjfél gyermekei ráadásul a regény történetét is jól transzformálja filmmé, tényleg szerencsés helyzet, ha mindkettőt ugyanaz írta, a forgatókönyvet ráadásul a rendezővel közösen.

És fura, de a filmet úgy tíz éve mutatták be, nekem meg eddig még sosem jött szembe. Mondjuk nem kerestem, ami érthető, ha nem is hallottam róla, és - mint az elején írtam - nem gondoltam, hogy valaha film lesz bármelyik Rushdie-kötetből. De most bepótoltam, és tényleg megért 140 percet az életemből. Egy átlagos szuperhősös hulladék is simán van ennyi, csak az nálam nyolc napon túl (sem biztos hogy) gyógyuló elbutulást okoz, pedig máma már nem kéne tovább...

snitt.hu

Az igazi Black Friday

Ma van péntek tizenharmadika évfordulója, csak nem tudom hányadik. Biztos nem is fontos, a lényeg, hogy a szilveszter meg a húsvét hétfő ne essen erre a napra. Ugyanakkor brit tudósok megállapították, hogy az emberek 68,3%-a rendszeresen vesz levegőt ezen a napon, a többiek pedig gyakran, valamint annak a valószínűsége, hogy valami súlyos szerencsétlenség érjen minket, 50%. Azaz vagy lesz valami súlyos, vagy nem, és ezt ők ennyire pontosan tudják, statisztikailag!

A péntek tizenhárom egyébként azért számít szerencsétlen napnak, mert a légből kapott, ezért megbízható népmesék szerint ekkor feszítették keresztre Júdást a római zsidók, aki ráadásul 30 ezüstöt fizetett ezért. Mikor rájött, hogy ez nagyon nem érte meg, bánatában felakasztotta magát, mielőtt behajthatták volna rajta az áfát. Legalább is így hallottam Drábik professzortól, a szenilis-nemdialektikus antiszemitizmus hazai fővarázslójától. (Tényleg nagy koponya az öreg, mindegy neki, hogy Trianonról vagy a natúr joghurt áráról van szó, két lépésben eljut a zsidó világ-összeesküvésig, és ehhez csak a tényeket meg a formális logikát kell figyelmen kívül hagynia. Ja, meg sokszor összefüggő mondatokban sem tud fogalmazni már, de ezt betudom a kornak, meg a haza sorsa feletti aggódás miatt elfogyasztott töménynek.)

És ha már, megwikipédiáztam, ki az aki pont május tizenharmadikán született, és nem kedvelem, szóval innen nézve ráfér egy kis pech. Nos, Schmitt Pál bukott álamfő, Szili Katalin  volt házelnök és a szabadstílusú gerinctelenség Európa-bajnoka, Denis Rodman profi sportbunkó és Kimdzsongun elvtárs elvtársa, és Robert Pattinson azokból a szörnyű nyálas tinivámpír-izékből. Na, ők most jól megszívják, elvégre a legszebb öröm, akár öröm, it's Friday, I'm in love... 

(Igazából teszek rá.)

24.hu

Népszerű témásítás

Mindig is mondtam, bár gondolta a fene, hogy a népnek ideológiailag elég képzetnek kell lennie, mert különben nem nyeli be a mindenre is felkent hatalom, harcosan  lelkesítő propagandáját. Az ideológiai nevelés pedig a kultúránál kezdődik elvtársak, a kúltúrált emberanyag kitermelésének viszont elengedhetetlen lépcsője a népszerű popkultúra becsatornázása, a hatalomtechnikai manőverekbe. Vagy alájuk.

Így aztán Vlagyimir Vlagyimirovics és az ő fasiszta rezsimje rádobott 100 millió rubelt egy, a jelenlegi háborút népszerűsítő koncertsorozatra. Amit nem mellesleg egy „Társadalomkutató Szakértői Intézetet (EISI) „ nevű kamu szervezet szervezett meg, első állami megbízásaként.

Nálunk ennyiből a tervezett Petőfi-film kábé 11,3%-a jönne ki. Ebből is látszik, hogy a szovjet hagyományőrző jellegű oroszok mennyivel előttünk járnak. Ők értik, hogy milyen fontos a totálisan kontrollált állami média agyrémeik terjesztésében, de szemben a puhapöcsű magyar kormánnyal, nem tűrik mellette a független sajtót, úgyhogy nyugodtan közölhetik, diktátoruk népszerűsége immár 80% feletti! És még az is lehet, hogy valakik, (nem a fent említett intézet, ők koncerteket szerveztek épp) tényleg ezt mérték, hisz olvastuk Orwelltől az 1984-et, ahol Winston Smith a végére már szerette Nagy Testvért. Mondjuk sok más esélye addigra már nem volt, a kognitív disszonancia redukciójára.

De az azért szép, hogy 'társadalomkutató szakértők' régi vágású népművelőset játszanak a háborús propagandában. Biztos valami barterüzlet lehet mögötte, azaz valahol zenei producerek és vidéki művházigazgatók politikai közvélemény-kutatást hegesztenek épp, egy sok ezer fős, rétegzett, valószínűségi mintán. Sugalmazó, mondhatni elvárt válaszokkal ugyan, de így legalább igen megbízható lesz a kutatásuk, ha érvényes nem is. Ők persze nem szakértők, de a változatosság gyönyörködtet, a szakértelem meg köztudottan bolsevista trükk. (Oké, egy bizonyos nézőpontból épp a putyinisták a bolsevikok, elvégre a szó jelentése annyi, hogy 'többség', meg nyakig ülnek a sztálini nosztalgiában, de ha kell, másfél másodperc alatt tagadják ezt le, és lesznek a szavak szintjén monarchista, pravoszláv ókonzervatívok.)

Amúgy lehetne egy csomó más dolgot is koncertekkel, táncházakkal, lókolbász-fesztiválokkal vagy versmondó-versenyekkel népszerűsíteni. Például a mélyszegénységet, a funkcionális analfabetizmust, a hatalmi önkényt, az irritábilis bélszindrómát,   a kizsákmányolást, a környezetszennyezést vagy a sötét ostobasággal kombinált arroganciát. Mindegyik van annyira vonzó, ugyanakkor további népszerűsítésre szolgáló téma, mint  a szomszéd ország lerohanása, egy véres háború keretében. Esetleg fel lehetne venni (a háború altémájaként) erre a listára a csoportos nemi erőszakot és a földönfutóvá tételt, mint fontos, de messze alulértékelt társas aktivitásokat, melyek értékeinek elismeréséért igen is küzdeni kell! 

Mindhalálig, vagy legalább a zártosztályig, attól függ melyik lesz előbb.

Nem állt fenn a hozzáértés veszélye

"Isten hozott, de én viszlek el,

 gondold meg, hogy miket teszel.

 Rendőrnek nevelt a jó anyám..."

(Prosectura)

Moldova Györgynek még 1977-ben jelent meg az Akit a mozdony füstje megcsapott című vasutas riportkönyve, és ha jól rémlik, abban olvastam először a "hülye, hülyébb, leghülyébb - rendőr, postás, vasutas" szlogent, persze egy önironikus vasutast idézve.

És ez most onnan jutott eszembe, hogy szembe jött a hír, miszerint két kamasz beperelte a rendőrséget, mert (még két évvel ezelőtt) 72 órán át tartották fogva őket, valami olyan bűncselekmény gyanújával, amit el sem követtek. Idáig ez nem lenne egy nagy történet, a csodálatos és szakmailag mindig a spiccen lévő zsandárok is hibázhatnak néha, hisz ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, meg néha egy-egy hüvelykujj. E konkrét esetben azonban tudták (tudniuk kellett volna), hogy az utcai  rablással gyanúsítható alakok 30-50 közötti, nagydarab, borostás faszik voltak, ehhez képest vittek be bilincsben, vezetőszáron három cingár 15 éves srácot. Meg egy lányt, ő aztán tényleg középkorú férfinak nézhetett ki.

És utána még hónapokig nyomozták a nagy büdös semmit, majd a kellő mennyiségű aktatologatás és sumákolás után lezárták az ügyet, de elnézést azt pont nem kértek. Úgyhogy most azért perelnek a srácok, hogy legalább utólag, ha lennének oly szívesek, no meg az állam fizessen nekik sérelemdíjat, ha már az egyik erőszakszervezetében inkompetens barmok barmolnak el egyszerű dolgokat is.

Amúgy a rend őreinek összesen annyi érv volt, hogy hát akár ezek a tinik is lehettek volna, úgyhogy jogos volt a három nap a fogdában, mert fennállt az elrejtőzés meg a bizonyítás megnehezítésének lehetősége. Na ja, ha valaki ártatlan, az tényleg jelentősen megnehezíti, hogy rábizonyítsák azt, amihez semmi köze. Miként a rendőrnek levést is megnehezíti az elemi logikai képességek hiánya. Persze az is lehet, hogy teljesítménybérben dolgoznak, és a srácok lesittelése még kellett a havi előállítási/őrizetbevételi kvóta teljesítéséhez. Ma már az agyar államból bármit kinézek.

Idióták és angyalok (rajzfilm noir)

Rajzfilm, ja. Nem csupán animációs, annak mostanában a számítógépelt,  3D-s dizniskedéseket hívják, de ez rendesen rajzolva van, két dében, nagyon szigorú minimalizmussal. És nem (csak) ezért nyomasztó (miközben el bírom képzelni azt a mai tizen- vagy huszonévest, akinek már pusztán képi világa elviselhetetlen szenvedést okoz), hanem mert egy sivár, részvéttelen és romlott világot mutat be, adekvát vizualitással.

No meg a folyton jelen lévő zenével és hanghatásokkal, tekintettel arra, hogy szöveg az igazából nincs benne, a kakaterek morognak, köhécselnek sóhajtoznak, ám  értelmes szavakat nem bírnak kinyögni. Mondhatni a valóságnak erre az oldalnézetére nincsenek már szavak. Néha egy-egy dalnak vannak felismerhető szövegfoszlányai, de ez sem szükségszerű, Tom Waits (az egyetlen igazából nevesített közreműködő) bármikor képes emfatikus mormogásba fullasztani az elve kvázi-halandzsáját.

Meg hát ebben a filmben mindenki aljas, gonosz, egomániás bunkó, a főszereplő kiváltképp, és ennek megfelelően csúnyák, plusz még nevük sincs. (Minek is, úgysem mondanák ki, ha már mást sem.) A főszereplőt ugyan Angelnek hívják az ismertetők, de ez nem igazi név, inkább csak afféle kényszerű jelző. Mert ez az erőszakos, naphosszat kocsmázó lárvaállapotú egy reggel  arra lesz figyelmes, hogy két szárny kezd kinőni a hátán. Hátából. Szóval fokozatosan angyallá változik, és minden törekvése ellenére kénytelen jót cselekedni, pedig az legalább olyan visszataszító számára, mint az ő egész létezése nekünk. És akkor van benne a világ szürke, sivár reménytelenségének felmutatásán túl egy kis társadalomkritika is: a csúf bunkó fura adottságából a többi csúf gonoszok (maffiózók nyilván) megpróbálnak sikerpénzcsillogást csinálni, de persze ezt is elbasszák, mondjuk antihősünk is rájön menet közben, hogy jóakarói az igazi ellenségek.

mafab.hu

Ez az egész nemmás, mint 78 percnyi lelkünkbe taposás, a feloldozás esélye nélkül. (Ilyenkor az a kötelező bölcsészduma, hogy nagyon kafkai az egész, Az átváltozás parafrázisa, ami igaz, csak nem vagyunk vele beljebb.) Bill Plympton író, rendező, producer nem segít az élmény feldolgozásában, hasba rúg, azt' otthagy. És bár az Idióták és angyaloknak még humora is van, de az olyan éjsötét, hogy nem lesz tőle jobb. Valahol sejtjük, hogy az egészet úgy kellene nézni, mint egy vidámparki elvarázsolt kastélyban a torz tükörképeket, azzal a kicsi, de fontos megkönnyebbüléssel, hogy a valóság azért nem ennyire trágya. Pedig de, a film meg jól belenyomja az orrunkat, mert nekünk ez jár.

Szóval megtekintése csak a depresszión és generalizált szorongáson túliaknak ajánlott, lehetőleg egy napfényes délutánon, hogy legyen hova reménykedve kinézni a mű sötét,  monoton monokróm univerzumából. 

Amúgy mestermű, ami abból is látszik, hogy fáj.

Számos mozgóképek

Egy kivételes barát (2019, tomhenkszes életrajzi dilemmázás)

Két lépés távolság (2019, drámai, haldoklós szívdöglesztés)

Három óriásplakát Ebbing határában (2017, az utóbbi évek egyik legjobb filmje)

Négy esküvő és egy temetés (1994, mondjuk hogy vígjáték)

Az ötödik elem (1997, brúszviliszes űropera)

Hatodik érzék (1999, brúszviliszes-misztikus izé)

Hetedik (1995, bredpittes-misztikus izé)

A nyolcadik utas a halál (1979, űrszörnyes klasszik)

A kilencedik kapu (1999, dzsonideppes-misztikus izé)

Tíz kicsi indián (1976, krimi, ahol agát a Kriszti)

Tizenegy több, mint három (1976, magyar TV-film)

Tizenkét dühös ember (1957/97, ebből remake is készült)

A 13. emelet (1999, egy másik Mátrix)

Tizennégy vértanú (1970, az aradiak)

Tizenöt éves kismama (1998, aki Kirsten Dunst)

Tizenhat szál gyertya (John Hughes híres-nyálas tinifilmje )

Tizenhét (2017, osztrák dráma)

Tizennyolc (2005, kanadai középfajú)

Tizenkilenc késszúrással (1991, magyar TV-film)

Húsz óra (1965, egy hazai klasszikus Fábri Zoltántól)

21- Las Vegas ostroma (2008, kevinszpészis-kaszinós drámaféleség)

A 22-es csapdája (1970, Joseph Heller klasszikusa egy közepes fimen)

A 23-as szám (2007, dzsimkerris thriller)

24 - A szabadulás (2008, Kefír Szádörlend sorozatos, átívelő film)

Huszonöt, huszonegy (2022, koreai drámsorozat)

Huszonhat komisszár (1933, szovjet filmdráma, olyan is)

Chapter 27 (2007, független dráma, John Lennon gyilkosáról)

28 nappal később (2002, Danny Boyle príma kis zombifilmje)

29-es vágány (1988, misztikus-drámázós gerioldmenes)

30 nap maximum (2020, francia rendőrös, erőltetett komedi)

31 (2016, középvacak, gonosz bohócos horror)

32 hét (2020, felejthető, amnéziás izé)

A harminchármak (2015, chilei bányászos, banderaszos trú sztori)

T-34 (2019, orosz háborús, sajnos aktuális)

És a kakukktojás: 35 mm-es film. Amit ma már alig-alig, mégis elhányok a falig, pedig egykor a fényképezőgépekben meg a filmkamerákban mindig ez volt, és bár az SD-kártya tényleg kényelmesebb, de nekem hiányzik. Nagyon boomer vagyok, nyilván.

p.s. Nyilván a magyar címek alapján listáztam (vö. A nyolcadik utas az Élijen), egy csomó kimaradt (28 nap, 28 héttel később etc.), és rengeteg nem jutott eszembe, mert csak.

Heti Világpont.hu

A hávégéponthu szerint "Fény derült Putyin nyakkendőjének titkára". Mi van? A titkára? Mi a frász a titok abban, hogy milyen nyakkendőt hord, hogy arra fényt kell deríteni? (És ja, csak hogy ne hagyjam ki a kézenfekvő hülye szóviccet: az sem lenne titok, ha a titkára kötné meg neki.) De ez a magát mértékadónak gyanító hírportálon külön "cikket ér", valami RAI Uno-s interjút is idéznek, ahol egy olasz nyakkendőgyáros valószínűsíti, hogy igen, ezt tényleg ők nyakkendőgyárthatták. Mintha az egésznek lenne akár egy lepkefingnyi jelentősége is, hogy pszichopata diktátorok esetében a legfontosabb kérdések közé tartozna az öltözködésük, a frizurájuk, vagy hogy szeretik-e a csípős mustárt, és (a megbízható amerikai hírszerzési információk szerint) milyet szartak tőle reggel.

E remek közleménnyel kapcsolatban inkább az a kérdés, hogy:

- Kit érdekel a cárevics nyakkendője, azaz ki volt itt a célközönség?

- Van valami kvóta a hávégéponthunál, hogy napi hány cikk címében kell szerepelnie a Putyin névnek?

- Érdekes még a népirtással felpántlikázott háború, vagy már  milánói divathétre gyúr a szerkesztőség?

Még szerencse hogy nem vagyok elfizető (eleve nem lenne rá minimális pénzem se), így most nem kell lemondanom, hogy elvtársak, azért vannak határok. Én nem várnám meg, míg az origó mintájára a fél címoldal megtelik csöcsös, segget villantó, franc se tudja kicsoda médiaribancokkal. 

Erre is derüljön már fény!

Az át- és visszakozott

A Damned (az Átkozott) egy londoni illetőség punkbanda, igazi klasszikus, még ha a punk esetében rohadt fura is leírni ezt. De hát 1976-ban alakultak (legalább is így mesélik, én nem tudom, összesen két éves voltam, egy fél kontinenssel arrébb), és elképesztő módon még napjainkban is működnek. Pedig a kopott fényű hetvenes években az egész zenei mozgalmuk üvöltötte, hogy 'No Future!', erre most, bőven hatvan fölött még mindig megtekinthető például  Dave Vanian énekes, aki nem akar nyugdíjba menni. Pedig megérdemelné, bő 45 év punkzenészkedés után az is csoda, hogy még él, biztos a rendszeresen viselt hullasmink miatt, egyszerűen nem tesz érte kerülőt a halál, hisz úgy fest, már rég elvitte melegebb éghajlatra, és most csak kísért egy kicsit, mert a pokolban ugyan sok a haver, de kurva magas a fűtésszámla is. (Még nem éri el a hazai lakótelepek árszintjét, de így is elég stresszes lehet, elkárhozás közben még erre is figyelni.

És ez az egész már megint onnan jut eszembe, hogy a reggeli kávé mellé kellett valami ébresztő zaj, próbálkoztam Sosztakovics tizedik szimfóniájával, de belealudtam. Azaz vissza, ami persze hajnali négy felé nem olyan meglepő, de nekem meg van az a kattanásom, hogy ha fölkelek, akkor föl legyek kelve. Ne csak imitáljam, hogy csinálok valamit, mert a közkeletű elképzeléssel ellentétben, szerintem az alvás nem valami csinálása, hanem annak hiánya. Ja, hát dolgozik a tudatalattink, de az nem mi vagyunk, csak a háttérképünk. De ha már kikeltem az ágyból és voltam vécén (optimális esetben ebben a sorrendben), akkor csinálnom kell valamit. Reggelit például még nem, az órákkal később jön, addig is hülyeségeket írok ide, szakszerű hülyeségeket máshová, pénzért, és közben hallgatnom kell valamit, ami részben elnyomja a fejemben a hangokat. Bírom az automatikus írást, de azért még a hagyományos módon, fejben fogalmazok, szóval ez a szöveg is itt, ez előbb megvan a fejemben, mint a klaviatúrán, de gondolom sokan vannak még így ezzel. Elvégre rég volt már a hatvanas-hetvenes évek, és az a sok új, izgalmas drog. És nem mellesleg a következő hatvanas évekre is vagy negyven évet kell még várni, és egyáltalán nem biztos, hogy lesz még tudat a Földön, amit módosítani lesz érdemes.

Persze elhalálozási és reinkarnációs okokból addigra én már rég mosónő leszek Radzsasztánban, ha csak a karmámat addig el nem baszom. Átkozottul.

Lomosítatlanítás, avagy delomifikáció

Máma lomtalanítás van a mi utcánkba' sejj! (Vagy ezt nem kell odatenni minden ilyen mondat végére?) Én meg nem értem már az elnevezést sem, lomtalanítást írnak, azt' tele van lommal a kukák környéke. Szóval lomosításnak kellene hívni, hisz a kukák aurájában eddig csak sokféle gaz tartózkodott (arra nem mennek a fűnyírós emberek, ők csak az ablakom alatt szeretnek berregni naphosszat), most meg van pár monitor, néhány közepesen lepukkant szék, vegyes mindenfélével töltött zsák, egy fél gyerekszoba, repedt akvárium meg gondosan dobozolt, lerohadt mikró. 

Utóbbi kettő szerény hozzájárulásom a lakótelepi entrópiához, egyben kitűnő guberálni való az utánfutós Opellel érkező újrahasznosítás-logisztikai kisvállalkozónak. Kitettem néhány évtizede a pincében porosodó konyhai széket is, de azok már tíz perc múlva sem voltak ott. Nem tudom ki csapott le rájuk ilyen tempósan, de igazán megvárhatta volna a pár éve az erkélyen foszladozó szőnyegeket is, szerintem nem sok hiányzik ahhoz, hogy remek fűtőanyag legyen belőlük, amint a műszálas műperzsa visszabomlik kőolajjá. Abból most amúgy is hiány lesz.

Az egyik széket viszont egy negyedik emeli szomszéd einstandolta, még én segítettem neki felcipelni, de nem mondtam neki, hogy én raktam a kupac szélére, úgy tíz perce. jelentősége nem lett volna, ő viszont örült hogy ezzel náluk háromra nőtt a székek száma, szóval már akár a sógort is át lehet hívni egy kávéra.

A pincét amúgy kipakolják mások, nekem csak azt kellett megmondani, hogy mit ne dobjanak ki. Ráböktem a biciklimre, hogy az maradjon, a többiről meg javarészt azt sem tudom, kihez tartozik. Biztos van, ami pro forma hozzám, mert még a nagyszüleim építettek belőlük áthatolhatatlan barikádot, de egy ősi hűtőről, vagy egy rozsdásodó centrifugáról a fene se mondja meg, hozzánk (mondjuk a gyerekkoromhoz) tartozott-e valaha. Szóval szemétre vele, lomosítsák csak a környéket vele,   ha már szemét lett belőlük vala. Mert bár vannak tárgyak, melyekhez érzelmileg kötődöm, de a pincében ilyesmibe nem botlottam, egy ládányi rozsdás szögbe igen, de az sem ébresztett bennem értékelhető intenzitású nosztalgiát.

Nem az, csak a hangulata (kilencbenazelet.hu)

Srácok a hátsó udvarból

Nemsoká megszűnik a Pesti TV, a (valami fatális hiba miatt) Pesti Srácoknak nevezett, kormányhitű heccportál mozgóképes elfertőződése. Nem sokaknak fog hiányozni, tekintettel arra, hogy rohadt kevesen nézték, ami nem is csoda, az ott fellelhető tartalom minősége sokszor alulról karcolja a vállalhatatlant. Az egész vállalkozás eleve egy nagy kupac szar volt, de aztán rátettek még egy lapáttal, és csodálkoztak, hogy a úri közönség helyett csak a legyek jönnek. Köszönhetően a szánnivalóan kétbites beszélő fejeknek, akik gondosan kerülve bármiféle értelmes diskurzust, jobbára egymást hátát veregetve gyurcsányoztak meg sorosoztak, egymásra licitálva böfögték vissza a felcsúti által  bedobott frázisokat (vö. „libernyákok“). És mivel a hatalom üzeneteit már nem volt hova butítani, vicces trágárkodással igyekeztek némi egyéni ízt adni nekik. Sikertelenül. (Nyilvánvaló, hogy nekem a trágársággal amúgy semmi bajom, csak reflektáljon valamire, és ne helyettesítsen valamit.)

Úgy voltak vele, hogy ők nagyon okosak, jó fejek, trendik, és mindezt akként, hogy közben konzervatív lázadók. Ami oltári nagy baromság. Mert nem okosak, csak rendszerint okoskodást imitálnak, nem jó fejek, hanem bunkók minden megszólalásukban (stilárisan így képzelem a reggeli amfetamin utáni cigiszünetet a Blikk, vagy valami hasonló moslék szerkesztősége előtt), a trendi itt annyit jelent, hogy bézbólsapkát húznak kopaszodás ellen, valamint szakállasok,  konzervativizmust meg nyomokban sem tartalmaznak. Ostoba egy szlogen, hogy a konzervativizmus az új lázadás, csak sértett, és nagyon elhülyült, drábikjánosi mélységeket megjáró konteó-hívők képzelhetik azt, hogy van valami kurva nagy liberális hátérhatalom, ők meg az ellen lázadnak, és ettől konzervatívak lesznek. Vulgárjobboldaliak legfeljebb, de azok is csak azért, mert az ő világértelmezésükben, rajtuk kívül mindenki büdös komcsi. És egyáltalán, hogy a fenébe is lehetne a hatalom ánusza mellől lázadni, mi abban a lázadás, hogy harcosan kiállnak a kétharmados teljhatalom mellet? Ez aztán a bátorság.

Laza, fiatalos, vicces és trendi...

A prosti tévé prosti srácai közepesen tehetséges, nagyon irritáló, ám meglehetősen hatástalan médiaribancai a rezsimnek. (Ezért is prostizom le őket. A „pesti srácok“ ugyanis a huszadik századi magyar történelem egyik vállalható toposza, aminek viszont semmi köze ezekhez az alakokhoz.)

De most, hogy nézettség hiányában (no meg mert túl vagyunk a választási kampányon) mennek a levesbe, érdeklődéssel nézhetjük, ki landol a hírtévénél, ki a "közmédiánál" és ki lesz majd túlélő valami államtitkárságon, felügyelőbizottságban vagy kuratóriumban. (A kúratórium az mondjuk adná magát. Bocs, nem bírtam kihagyni.)

Ma már a veréb is madár

Ma  van a Madarak és a Fuck napja, ez állítólag valami természetvédelmi dolog, hogy vegyük már észre, a madarak is szekszelnek az ágakon, a bokrok alatt, meg az erkélyen. Szerintem mondjuk nem szép dolog madarakat kukkolni szeksz közben (már hogy a madarak csinálják, nem mi nézünk természetfilmet  a párunk válla felett átpillantva). Ők ilyen állatok, azaz muszáj nekik komolyan nyomniuk, míg az ember köztudottan kultúrlény, azaz tudja verbálisan is azt csinálni.

A verbális (pornóul: orális) szeksz például az, mikor azt mondta valami főnököm, valami gyárban, hogy fél óra múlva visszajön, és ha nem lesz rend, megbasz mindenkit. Nem tudom, minek a napja volt épp, de mondhattam volna, hogy ne nézzen madárnak, esetleg feljelenthettem volna szekszuális zaklatásért, hisz azt lehet nyelvileg is, mindkét értelemben. De aznap már nem is láttuk, aztán nemsoká már ő sem engem többé, és nem csak baszási szempontból, de így volt jó ez mindkét félnek,

Viszont tegnap már több madármegfigyelést is végeztem. kettőt. Láttam egy galambot az erkélykorlátra szarni, meg egy kisebb madár öngyilkossági kísérletét. Igen jól ismerem a madarakat, úgyhogy azonnal láttam, hogy ez most egy feketerigó, vagy vörösbegy vagy szürke veréb, bár nem mondta, hogy a bagoly nagyfejű. Pedig de, egy baglyot is tévedhetetlenül kiszúrok, mondjuk három cserép muskátli között.

A szuicid kisebb madár amúgy túlélte azt, hogy nem szárnyra kapva távozott, hanem simán levetette magát a korlátról. Zuhant úgy egy-másfél méteres magasságig, aztán nyitotta csak a szárnyakat (mint valami vagánykodó ejtőernyős), és simán landolt egy bokor alatt, néhány üres rumosüveg, használt intimbetét és egy 1997-es Kiskegyed különszám mellett. Olyan volt mint a viccbéli részeg az árokban elterülve, hogy kuss, én így szoktam leszállni a bicikliről. A veréb (rigó etc.) meg így szokott repülni az emeletről, és végül is igaza van, minek annyit csapkodni a szárnyaival, ha az út nagyobbik részén viszi a gravitáció.

Aztán érkezett még több másik hasonló, bár nem pont olyan madár a bokor alá, de hogy mit is csináltak ott, azt már nem követtem. Elvégre még nem volt a Madarak napja, a bokrok meg nem Fuck.

(Tudom, Gloria meg este fan.)

Előjáték (zoozoo.hu)

Tea, dal

Már nem is tudom hol találtam, talán az indexen ajánlgatták pár napja a nem tisztelt olvasóközönségnek Haru Nemuri zenéjét, azzal, hogy ez nagyon japán és nagyon nyugati egyszerre. Mondjuk ebben pont nincs semmi különös, a világ popzenéjének jelentős hányadáról elmondható, hogy igencsak szingaléz, autentikusan eszkimó, hagyományosan maori, és közben fúde nyugati is, avagy globális a maga lokális módján. De hát ilyen ez a popszakma.

A csaj zenéjéről egyébként nem nagyon tudnék mit mondani, egyrészt mert zenéről beszélni olyan, mint zokniban fürdeni (nem tudom mér' pont, talán Moldovánál olvastam ezt a hasonlatot, a kötészetről), másrészt meg elementáris erővel nem értek hozzá. Plusz nem is érdekel az egész elmélete, meg a hetente osztódással szaporodó műfaji alkategóriák, meg al-al-ketegóriák exponenciálisan burjánzó dzsungele. Ez egy ilyen zene, tipikusan nem slágerlista-robbantó, de sok gyanús alak kedveli, az utóbbi napokban már én is. Nem lehet rá kiabálva menetelni, mint egy rendes punkra, de estefelé valami efféle esik jól, mikor igen kispolgári módon teát iszom a fotelben ülve, és az anarchiát épp nem a forradalomtól várom, hanem a fejemben tapasztalom. Ahhoz képest ez meg olyan rileksz. Teadal, de japános szertartás nélkül.

A Nagy Hontámadó Háború napja

Belenéztem valami hírtévén a Nagy Szovjet Győzelem napjának katonai vonulásába, mikor a kissé nyűgösnek tűnő statiszták Vörös Hadseregnek öltözve dübörögtek keresztül a Vörös téren. Vagy vörös statiszták nyűgtek keresztül a Hadsereg téren. "Történelmi" jelmezekben persze, like this:

24.hu

Hát, én se bírnám túlzottan, ha ilyen szerelésbe kellene menetelnem, mint a Kamu Honvéd és a Bumm-Bumm Girls frontembere, azt imitálva, hogy épp befostam az ellenséges zárótűztől, de szerencsére elég szoros a csizma, így alul nem csorog ki az anyag a nadrágszárból. Jó, hát a kutyát kicsit zavarja a szag, de hát katonai kutya, ez is hozzátartozik a kiképzéséhez.

Viszont azt a zászlót nem értem. Odáig oké, hogy történelmi jelmezhez történelmi zászló, de a németek sem szoktak háborús emléknapokon Waffen-SS egyenruhában vonulni, horogkeresztes zászlókkal. Mert amúgy lenne nekik is ünnepelni valójuk, ha (szerencsére) nem is a háborús győzelem, de a náci rezsim bukása mindenképp. Ám náluk valahogy nem szoktak korabeli egyenruhákban parádézni, mondjuk nem is vágyják vissza a Harmadik Birodalmat.

Ellenben - és itt van  kutya lényege eltemetve - a ruszkik egy jelentékeny hányada igen is meghatottságtól párás tekintettel gondol vissza a dicső Szovjetunióra, és nem igazán zavarja, hogy nagyjából ugyanolyan ocsmány, népirtásban, személyi kultuszban, agymosó propagandában és totális hatalomban utazó diktatúra volt, mint a hitleri változat. Vagy amilyenné  a putyini rezsim épp a szemünk előtt alakul. 

euronews.com

Így aztán joggal látják  jogfolytonosnak a mostanit az egykorival, minek is kellene változtatni a szimbolikán? 

Nálunk például tiltott önkényuralmi jelkép a vörös csillag, meg a sarló-kalapács, miként a nyilas- és a horogkereszt is, de ennek sincs semmi értelme. Kevesebb szélsőséges nem lesz tőle, és ha nyugodtan hordhatnák a szimbólumaikat, legalább egyértelműen látszana, hogy jé, egy náci! Vagy komcsi, vagy csak egy sima elmeroggyant, de a marhája még büszkén hirdetné is ezt magáról, nehogy valaki normális komolyan vegye.

Innen nézve játsszák csak tovább nyugodtan az oroszok a vörös hadsereget, hogy senkinek ne legyen kétsége, ezek ugyan nem ugyanazok, de törekednek rá. A baj viszont az, hogy amit művelnek, az már nagyon nem játék. Befosni viszont egyre alaposabb okuk van.

Kex It!

Volner János ex-jobbikos rosszabbik, úgy is mint  a méltóságos úrék szánalmas udvari bolondja, bejelentette, hogy pártja, a Volner Párt, mától Huxit Párt néven lesz pont olyan durván jelentéktelen, mint eddig. 

Az már önmagában is szép, ha valaki saját magáról nevezi el a pártját, de hát mit lehet tenni, ha egyszer nagyjából ő maga a tagság. Valamint az elnökség, a választmány és a frakció is.  Kétségtelen előnye ennek a leosztásnak, hogy akár minden reggel rendezhet pártkongresszust  magának, például a vécén ülve, így egy komolyabb szorulás esetén akár három, saját maga ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt is leszavazhat, és összerakhat egy fél választási programot. Végül is tök jó érzés, hogy még csak a reggeli pirítósát eszi, de máris mennyi mindent tett a Haza fényre derüléséért. Ha megint dugóba kerül a körúton, fél tizenegyre lemehet egy maratoni frakcióülés is, ahol vagy éles, személyeskedésig fajuló vitába keveredik önmagával, vagy csont nélkül megszavazza minden javaslatát,. Ez pusztán attól függ, aznap épp mennyire skizó.

Ilyen műveletek egykor Torgyánné Szubrett Marikának jöhettek még össze, aki a méltán elfeledett Torgyán Párt alapítója és örökös elnöke volt, nyilván közfelkiáltással választotta magát a maga élére, de csak ha párja a zugügyvéd már kidőlt, a hatodik adag pacal után. Akkor kapott szót.

Na de ez a huxit, ez legalább vicces. Valahogy úgy hangzik, mint mikor valaki egy korsó körömlakk ízű, ragacsos likőrt iszik meg, és aztán furcsán kezd csuklani, arcán egy boldog, ám egyúttal fájdalmas mosollyal. Később meg nem tudja eldönteni, hogy most tüsszenteni vagy hányni sürgősebb-e, illetve hogy van ennek a  kettőnek valami működőképes metszete?

De ha már átcímkézés. A kereszténydemokrata néppárt is változtathatna a nevén, elvégre épp csak a kereszténység, meg a demokrataság hiányzik belőlük, meg hát igazából ők nem párt, legfeljebb egy orbánista asztaltársaság. A népről meg azt tudják, hogy isten adta, legalább is közelebbről be nem azonosítható költők szerint. De mondjuk elnevezhetnék magukat az alapján, hogy öndefiníciójuk szerint ők a római kaotikus egyház politikai lándzsahegye, pontosabban vaktölténye, tekintettel a kaotikus életeszmény szerzetesi aspektusára. No meg (és előre sem kérek elnézést) ritka baszatlan egy társaság, szóval lehetnének ők a Szexit Párt. (Jelszavuk vala: "Nem kúrtuk el, szét, és pláne nem meg! Nem, Nem, Senkit'")

Csordában megtekintett nyájélmény

Ebéd előtt, úgy fél egyre, elsétáltam megtekinteni a Giro d'Italia mezőnyét. A Vásártéri útra, rögtön a Vásár... akarom mondani Városligetnek nevezett izé (műtó, igazi fák, mű futópálya, igazi kocogók) mellé, aminek a lokációját azért könnyű megjegyezni: a Teszkó mögött! Ez innen úgy tíz perc, aztán pár perc álldogálás egy gördeszkapálya félcsövén (asszem így hívjál) üldögélve, majd mintegy egy percen át, színes ruhákban tömegesen bicikliző emberek megtekintése. Aztán újabb tíz perc séta hazafelé, mondhatni volt már ennél elementárisabb élményem is az életben, de sétának azért elment. Persze jobb lett volna ebéd után, de ezek a marhák pont a krumplipürém elé időzítették a rajtot.

Ami viszont nem itt volt, csak papíron, meg a túlhevült városmarketingben, igazából csak bicikliztek egy bemelegítést a belvárosban, még abszolút zárt alakzatban, nyájformációban (pedig nem is rossz felénk a közbiztonság, pláne nem fényes nappal), és valahol Kaposújlak magasságában volt 0. kilométert jelző kapu, és onnantól indult igazából a verseny. Ezt hívják repülőrajtnak, pedig ahogy visszanéztem a neten, senki sem szállt el közben (bár a fejekbe nem láttam bele), két lábbal, akarom mondani kerékkel állt, akarom  mondani haladt a földön. Az aszfalton. A fenébe is, néha túl szimbolikus nekem ez a nyelv...

De a ligetnek nevezett parkban is voltak mindenféle sátrak, az egyiknél még nekem is osztottak egy rózsaszín bézbólsapkát (pedig volt rajtam egy fekete), viszont pár perccel később tovább is passzoltam egy kissrácnak, akinek nem jutott, mert nem láttam esélyét, hogy én azt a jövőben bármikor is hordanám az utcán. Itthon meg nem érzem nélkülözhetetlennek, hogy még egy sapka porosodjon a szekrényben, semmivel nem lesz tőle jobb a napom. Egyik napom se. A telefonom lazán itthon hagytam, úgyhogy nem fotóztam vele, ami nem nagy baj, legfeljebb azt tudtam volna megörökíteni, hogy a másik párszáz ember épp fotóz a telefonjával, mintha az élete múlna rajta, meg hogy legalább egyharmaduknak tetovált a tarkója. Mit csináljak, ennyit láttam belőlük. De tényleg, a nézelődők közül feltűnően sokan hozták a “kisvárosi diszkó kidobóembere, miután bedobott pár felest“ hangulatot, miközben valami nem létező nyelven csujogattak boldogan, már a felvezető autók láttán is.

Tényleg, ha vannak fociultrák, akkor vannak bicikliultrák is? A keménymag, mondjuk ez esetben a „Pink Army“, csupa sportos frizurájú, sittes tetkókkal televarrt fanatikus, akik - mikor nincs szezonja a bringás körversenyeknek - nemzetközi sakkversenyeken szurkolnak, de csak mert Wimbledonból már kitiltották őket. (vö. „- Quiet, please! - Kurvanyád!“)

De a bringás csordában vonulás az olyan, hogy ott nem csak hogy lehet teli torokból skandálni az út mentén, de egyenesen elvárt, amíg nem bántalmazzák a kevésbé szimpatikus versenyzőket, majdnem bármi belefér. De ahogy oszlani kezdett a tömeg, az ultrák is lekapták a rózsaszín bézbólsapkákat (néhánynak azért volt), mert szép dolog a sport, de azért abban átvágni a lakótelepen, az maga a szociális öngyilkossági kísérlet. 

Mulandó

Nem egy mai darab a Ráncok című spanyol animációs film, de lévén 2011-es, azért még erősen kortárs. Én csak most láttam jönni, és valahogy igen csak belepasszolt ebbe a borús vasárnap délelőttbe, mert a hangulata úgy bír elég borongós lenni, hogy közben még csak nem is pesszimista, úgy érzelmes, hogy nem lesz csöpögős, és úgy realista, hogy közben erősen használja a rajzolt világ eleve adott absztrakcióját.

Az egész egy idősek otthonában játszódik, ahová bekerül Emilio (betolja a fia és annak felesége, nem rosszindulatból, csak muszájból), az egykori bankár, kezdő Alzheimeres és középhaladó alkalmazkodóművész. Összebarátkozik a szobatársával, Miguellel, aki segít neki a beilleszkedésben és a túlélésben, mint egy igazán dörzsölt, ez esetben szó szerint öreg róka. Aki a beletörődöttek lelki nyugalmával, és meglehetős jóindulattal csinál viccet a többiek szellemi leépüléséből, derűsen zabálja az egészségtelen kajákat (mondván, hogy most már minek vigyázzon magára?), és derűs cinizmussal szemléli a körülötte elterülő, szétesőben lévő világot.

És Emiliónak szüksége is van a segítségre, hogy elkerülhesse az emeletet. Mert az emeleten vannak a már teljesen demens és/vagy magatehetetlen bentlakók, akikről huszonnégy órában kell gondoskodni, és ahonnan igazából már nincs visszatérés. Kicsit olyan rémség ez a Miguelhez hasonlóknak, mint az 1984-ben a százegyes szoba, csak az emeleten nem személyre szabottan vár mindenkire a saját legnagyobb félelme, hanem mindenkire generálisan ugyanaz, amitől persze nem lesz vonzóbb perspektíva. És ahogy Emilón elhatalmasodik a kór, egyre nagyobb sansza van oda kerülni.

Itt meg menetrendszerűen jönnek a kérdések, hogyan is állunk az emberi méltósággal, az elmúlással, meg az önrendelkezéssel a hanyatlás  kontextusában. De semmi felesleges, összevont szemöldökű komolykodás, a súlyos gondok és dilemmák is finom humorral vannak elővezetve, a film hangulata valami éterien ironikus-melankolikus, majdhogynem derűs. Oké, ez leírva még így is nyálasnak néz ki, pedig pont abban áll a nagy mutatvány, hogy az egész, mégsem csap át giccsbe.

mafab.hu

És akkor nekem erről az egészről Jack Nicholson jut eszembe. Pontosabban két filmje, a Száll a kakukk fészkére (Milos Formantól, Ken Kesey zsenális regényéből), meg a Schmidt története. Az elsőben ugyebár ő McMurphy, a lelki terrorista Főnéni által uralt zártosztály lázadója, és a Ráncok elején is valami hasonlónak tűnik az idősotthon. Ez az érzés amúgy végig megmarad, Migueléknek folyton ki kell játszaniuk a rendszert, hogy Emilio elkerülhesse az emeleti elfekvőt, csak itt nincs szadista ápoló (igazából mindenki nagyon rendes és segítőkész), de a nagybetű Rendszer ettől még bedarálja az embereket. Úgyhogy szökni igazából innen is úgy kell, mint egy börtönből, amit hőseink egy ponton meg is tesznek.

A film egészének atmoszférája ugyanakkor tényleg a Schmidt története, ahol Nicholson egy nyugdíjas biztosítási szakember, több évtizednyi kiüresedett házassággal (majd egy darab halott feleséggel), valamint egy elidegenedett felnőtt gyerekkel a háta mögött (aki épp férjhez menne egy retardált bunkóhoz), és neki meg kell küzdenie, nem egyszerűen a kapuzárási pánikkal, hanem magával a kapuzárással. Ott ez egy road movie keretébe illeszkedik, míg a Ráncok esetében ez az utazás inkább belül zajlik (leszámítva a szökési kísérletet), de a két film ettől még nagyon is rímel egymásra. És nem csak a háttérben folyton megszólaló szomorkás zongora miatt.

A tegnap elszenvedett, Almodovar-féle agyatlanság után kellet is valami jó spanyol film, kompenzációképpen. Megkaptam.

port.hu

Jó reggelt kívánok! - hazudta Kovács László

A vajas felével leeső kenyér vagyok, középen nyomom a fogkrémes tubust, látom nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban, de már nem olvasok Ginsberget.

Tűzzel-vassal támogatom, hogy mindent a fenébe hagyjak, a korszerűtlenségben látom a jövőt, a beletörődés az új lázadás, ezért elnéző vagyok a kíméletlenséggel. Szeretem a könyveket, amiket sosem olvastam, lenémítva hallgatom a zenéket, ostobaságokat nézek, hogy rendszerint igazam legyen, komolyan veszem a felelőtlenséget.

Minden reggel megbánom előre a napot, még sötétben kelek, hogy ne is lássak, hogy csak én legyek ébren a környéken, mert az olyan semmilyen, amennyire én is szeretnék lenni.

Mindenkire figyelek, de csak annyira, hogy ne várjanak reakciót, belső kontrollos lennék, de sajnos túl üresfejű vagyok hozzá, érzelmeim a lefolyóba hányom, és minden másnap nyűgnek érzem a műveltséget. Anarchista vagyok, de nem ugranék félre egy megváltás elől, csak ne kelljen aláírnom semmit.

Buborékban élek, mint cseppben a tenger, estére rendszerint beszűkülök, hisz láttam már fától erdőt, de untam. Rosszul alszom amúgy, mert az álmomba csönget egy picit a rendszer, pontosan és tervszerűen esek szét reggelre, hogy még legyen belőlem egy maradék, aki margarint ken a vajas kenyér árnyékos oldalára. Kell a vércukorszint, hogy előre megbánjam a napot.

A ripaccsá öregedés szánalmassága

Délután megnéztem a jutyúbon egy Fábry Sándor-interjút, ami eredetileg tegnap este volt az ATV-n (a Rónai Egon nevű médiaszakférfi készítette közepesen unalmasra), és nem volt jó élmény. Mint mikor az  ember foga közé beakad egy szem főtt kukorica, és nem bírja kipiszkálni. Nem fájdalmas, csak idegesítő, mint ez a beszélgetés.

Fábry rémesen megöregedett, de szó szerint, már fejre is hozza a Rosszindulatú Vénember figuráját. Tisztára mint egy csíkos inges Hókuszpók, mint aki most érkezett Aprajafalváról, ahol megint nem sikerült törpöket fognia, úgyhogy löncshúskonzervet kellet ebédelnie, amiért legszívesebben elégtételt venne, a világon úgy általában.

És amikor megszólal, akkor pár perc után kiderül, hogy miért nem humoros a pasi, jó ideje már. Leginkább mert egy modoros, öntelt hólyag, akiből már rég kiveszett a kreativitás, és nem, húsz év után már rohadtul nem viccesek az hatezerszeresen elkoptatott, poénosnak gondolt frázisai, a fater szaros alsógatyájától a egykori kollégák egyáltalán nem vicces basztatásáig. Stílusát tekintve így aztán nem is Hókuszpók (az legalább vicces néha, Fábry már nyomokban sem), hanem Torgyán Pubi, a rendszerváltás utáni magyar politikai legirritálóbb szociopatája, aki szerelmes volt a saját hangjába, és mindig volt körülötte egy maréknyi agyhalott, akik elhitték neki, hogy ő szarta az univerzumot.

Sándorunkban meg láthatóan attól baszódik fel az ideg, ha az aktuális beszélgetőtárs nem alél el egyből az ő fantasztikus tehetségétől (ami  már a múlt), káprázatos műveltségétől (ami nettó kamu) és lenyűgöző életművétől (ami meg Hofihoz, de már Bödőcshöz képest sem dobogós, semmilyen összevetésben).

És amikor kijön belőle a lényegi fideszes, és elkezdi nyomni a "Gyurcsány kisztitkár volt meg ügynök" szöveget, aztán közli, hogy nincs bizonyítéka, nem kell bizonyíték, beszélték anno a pécsi főiskolán, azt' annyi, akkor már nekem kínos. Hát, Fábry nertárs történésznek, politikai elemzőnek és véleményvezérnek is pont olyan jó, mint humoristának. Szar.

media1.hu

Egykor persze még elég jó volt, csak túlélte a saját fénykorát, és senki sem szót neki időben, hogy abba kéne már ezt hagyni. Vagy épp szóltak többen is, csak neki addigra akkorára hízott már az egója, hogy az ellenvélemények el sem fértek egy légtérben vele. Az meg egy szerző-előadó esetében maga a vég, ha nem marad külső referenciája, és csak önmaga körül tud forogni, sütkérezve saját, immár igencsak pislákoló fényében. Ez lehetne szomorú is, de Fábryt egyszerűen lehetetlen sajnálni. Húsz éve mondjuk nem gondoltam volna, hogy ma undorral lépek tovább, ha valahol véletlenül belefutok egy-egy műsorába, de ez van. A Rosszindulatú Vénember rosszul öregedett, és keményen megdolgozott azért, hogy most már ki nem állhatom.

Fontossági sorrend

Egyik kedvenc szörnyülködnivaló oldalamon (jesszőr, az origón) mindig van egy 'Rendkívüli hírek' felcímű brékingnyúz, rögtön a nyitólap tetején, és igen tanulságos, hogy ott milyen rendkívüli, extrán kiemelt, azaz adott pillanatban a legfontosabbnak pozicionált hírek jelennek meg. (Most majdnem azt írtam, hogy legfontosabbnak gondolt hírek, de nem hinném, hogy a portál szigorú névtelenségbe burkolózó szövegipari munkásai, tényleg mindig pont azt a hírt gondolnák a legfontosabbnak. Ha meg rosszindulatú vagyok, és végül is miért ne, akkor lehet hogy eleve nem is gondolnak semmit, az ő munkájuknál a gondolkodás kifejezett hátrány, lassítja a propaganda termelékenységét.)

És az elmúlt, nagyjából huszonnégy órában új szintet lépett a rendkívüli hír fogalma amennyiben a hírérték mint olyan rendkívüli mértékben bizonyult képlékenynek.

A leginkább kurva fontos hírek evolúciója valahogy így nézett ki az elmúlt hónapokban:

- A legfontosabbak a covid-hírek, fertőzöttek száma, halottak épp csak megemlítve, százméteres oltásban elért magyar helyezések, meg hogy mit mondott minderről a felcsúti.

- Aztán a covidnál fontosabbnak bizonyult a kampány, hogy az ellenzékiek csecsemőket esznek, ráadásul kés-villa nélkül, meg hogy milyen fantasztikus módon segíti a családok, a nyugdíjasok a fiatalok és a gördeszkás punkok életét a felcsúti legutóbbi rádiós szentbeszéde. (Az utolsó csoport nyilván véletlenül került bele, valaki porcukor helyett tévedésből a délutáni kokójával ütötte föl a reggeli kávéját.)

- De kitört a háború, ami még a covidnál és a kampánynál is lényegesebb lett (na jó, a kampánynál épp csak egy kicsivel), és azt tolták az orrunk alá, hogy milyen bejelentésre készül aznap VV Putyin. Nem bejelent, csak készül. A bejentés külön hírt ért később. Plusz volt néhány száraz számadat, hogy lerombolták, kilőtték felrobbant, halottakat nemigen emlegetve. A felcsúti ezekről jobbára inkább kussolt, úgyhogy ezt emelték ki a békepártiság jeleként.

- Aztán tegnap elhunyt, kihalt, nekiszenderült B. Krisztián közbotrányügyi celeb, és azóta róla szólnak a rendkívüli hírek. Azaz ő egymaga, holtában is fontosabb mint a világjárvány, a komplett belpolitika meg a közeli népirtás, ráadásul úgy, hogy egyébként semmi újat nem tudnak írni az első két "cikk" néhány mondatnyi tartalmán kívül. De verik a habot, mint egy rendes legalja bulvárlap.

Én meg csak nézek magam elé, hogy például a múlt hónapban halt meg Görgey Gábor író és Markó Iván balettművész, két Kossuth-díjas fazon, de az ő tartós eltávjuk nem ért rendkívüli híreket, hisz épp nyilatkozott valamit egy félrészeg szóvivő a Kreml környékéről. Sőt, még Zsirinovszkij elvtárs halála sem ért sokat, pedig ő aztán (úgy is, mint az oroszok tájjellegű Csurkája) igazán közel állhatott a hazai kormányhitűek szívéhez, ha a pénztárcájukhoz nem is.

Nem értem én ezt a modern sajtószabadságot, az a nagy helyzet.