A békeharcos egója

A felcsúti döbrögi nem győzött gratulálni a feltehetően nemsoká olasz miniszterelnökké avanzsáló G. Meloninak, a személyében valósítja majd meg a női, meg a posztfasiszta kvótát. Mert ő meg a pártja nem egyszerűen jobboldali (ahogy azt nálunk írja a kormányhitű sajtó), de Mussolini óta a legvállalhatatlanabb alakok, ami azért Berlusconi országában nem kis szó.

De a mi pártvezér és kancellárunk mindig szeret a győztesekhez dörgölőzni, nem szívből érdekből csupán, elvégre neki valószínűleg lepkefingnyit sem számít, hogy mindenféle külföldi mennyire népszerű otthon, neki csak a potenciális szövetségesek érdekesek. A győzelem önmagában csak akkor, ha ő nyer itthon, a felé lejtő pályán, akkora kétharmadot (és nem kétharmaddal, ez fontos), hogy az a Holdról is látsszon.

De hát kis ember nagy sörhassal jár, minél csak az egója nagyobb, a gazda szeme hizlalja a stadiont a kert végében, no meg önmagűát is, de biztos nem eléggé, mert az a nagy egó mégis csak rászorul a mások sikerének fényében sütkérezésre. Meg annak az elbábozására, hogy akkora nagy európai politikus, globális jelentőségű államférfi, aki csak azért nem változtat mondjuk bolygónk forgási sebességén, mert túl elfoglalt hozzá, és túl rendes. Az az áldott jó despota, csak a népe javát akarja (és el is veszi), miközben maga a morális zsinórmérték.

Plusz nagy békeharcos, aki - úgy is mint világpolitikai tényező - olyan békemissziót futott Moszkvában, hogy azóta is tart az egyre véresebb háború.

Nekünk legyen mondva. Illetve van, csak nem halljuk elegen.

Popdeszkás görpunk

A mai szültesénaposunk sem tinédzser már, de nálam pofátlanul tíz évvel fiatalabb. Kellett nekem rákattani a születésnapokra, érthetetlen módon minden nap született egy adag híres ember, akik egyáltalán nem érdekelnek, de néhány olyan is, akiket bírok. Nem személyesen persze, úgy nem ismerek híreseket (gazdagokat se, szépeket réggeben egy párat), bár a közismert gondolatkísérlet szerint három kézfogásnyira vagyok mondjuk Sztálintól, és csináltam már interjút volt pénügyminiszterrel, de az ő művészi életművüket igazán nem tartom sokra. Egyszerűen nem látom bennük a koherens esztétikai programot, persze ideológiailag sem vagyok elég képzett.

Avril Lavigne meg nagyjából rohadt régen játssza nagyából ugyanazt a gördeszkás-tetkós poszt-punkot, vagy mit, műfajilag ez a piercinggel és szemfestékkel lázadás minősített esete, de keddenként néha ilyen is kell, másrészt meg Sosztakovics sem ért rá minden héten megszületni, kalandosan unalmas élete során. Szóval egy kis audiovizuális rágógumi, a harmincnyolc évétől teljes mértékben elvonatkoztatni képes kanadai művésznőtől, ami szódával elmegy, citromos sörrel még inkább, munka után meg eléggé, bár Kanada énekesnő-felhozatalából azért mégis csak Alanis Morissette inkább. Ő olyan szomorkás-realistább.

Népszáml állás

Megint népszámlálás lesz, pedig szerintem minek. Elvégre megszámolnak mindenkit, még engem is, pedig nem számítok, szóval miért is számolnak velem? Plusz a KSH levele szerint lakásszámlálást is tartanak, de ehhez pláne nem kell hivatalnak lenni, ez megy józan paraszti ésszel is. Én például itt ahol vagyok, egy darab lakást látok magam körül, de kis fejszámolással kiderül, hogy a  a lépcsőházban van összesen tizenöt. Ám ha a Hivatali Központ statisztikailag gondolja, némi pénzért szívesen megszámolom nekik még egyszer, sőt ha kell, a szomszéd lépcsőházat is. (Az pontosan egy darab, per szintén tizenöt kégli, összesen harminc, a'la ötven szoba és húsz félszoba, húsz erkély, és egy csomó poloska az erkélyeken, de gondolom azokat már nem kell megszámolni.)

Azt mondjuk nem tudom, hogy hányan laknak itt, mindig jönnek szembe ismeretlen arcok a lépcsőházban, és a ha nincs rajtuk zöld postásegyenruha, tőlem akár lakók is lehetnek, miként besurranó szórólapozók, vagy nagyon beállt alakok, akik ebben a hidegben már nem szeretnek a ház melletti bokrok alá szarni.

De ha őket is bele akarnák számolni a lakókörnyezeti népességbe, ahhoz majd be kell vonni az ÁNTSZ laborját is, még szerencse hogy közel esik, hisz tudja fene, ha a rendőröknek van ujjlenyomat-nyilvántartása a nótoriusokról, akkor lehetne a tisztiorvosoknak is valami fekália-regisztere, a tisztiorvos az amúgy is olyan fegyveres testületien hangzik.

További kérdés, hogy mennyiben számít lakónak, aki a lépcsőházkorláthoz láncolva tárolja a bringáját, a mi szemetesünkbe tuszkolja bele  használt fürdőkádat, és a pincénkből lopja az áramot. Szerintem eléggé. Nem a szó hagyományos értelmében, de közülünk való, pontosabban szólva közénk ékelt, szimbionta, de nem az Alien értelmében. 

Jut eszembe, ha valaki terhes, az hány főnek számít, ha még nem tudják, hogy ikrek lesznek-e? És ha valaki csak másoknak terhes, azt be kell -e vallani, vagy úgyis mindegy, mert az adóból már nem lehet leírni? Illetve ha valakit már végleg leírtak, az hivatalos? És ha vannak népszámlálók, akkor vannak népnevezők is-e? Tudja fene, majd megírom a KSH lakossági üzletága ügyfélszolgálatának, vagy valaminek, ami van nekik.

Népség

Szuper 8

A Felcsútok Géniusza bírná, ha ezentúl nálunk rendeznék az olasz szuperkupát. Ez állítólag olyan, hogy az aktuálisan fodbalban bajnok látszik, ahogy játszik a kupagyőztessel. Biztos mert a bajnoki címmel nem jár kupa, azt külön el kell nyerni valakiktől.

Az egész tök olcsó lenne, 8 millió évente, mondjuk euróban, de az mostani árfolyamon csak pimf 3,3 milliárd forint, ami tényleg semmi, ilyesmire mindig pont van pénzünk, de ha véletlenül nincs, akkor is. Hogy nálunk hány szurkolót érdekelne az olasz kupa szuperben, azt tudja a fene, még az is lehet hogy részeg taljánok tömegei utaznának hozzánk a döntőre, és még akkor is sokan lennének a gondolom Puskás Stádiumban, ha egy részük lemorzsolódna útközben kurvázási céllal, vagy őrizetbe vétel okán. (Persze nem feltételezek ilyet az olaszokról, elvégre ők adták a világnak Petrarcát, Dantét, Leonardót, Mussolinit, Berlusconit, meg a világ legbunkóbb vécés bácsiját az autópályáról, Udine közeléből.)

Ugyanakkor nem kellene itt megállni. Elvégre a nemzetközi elismertség fontos, ideje felkerülni a térképre, úgy is mint álmainkban európai középhatalom. Szóval rendezzük mi a következő amerikai elnökválasztása (és ha már, a következő pápaválasztó konklávét is), a Párizs-Dakar ralit (ha Dél-Ameikában lehet megrendezni, akkor nálunk főleg), az Ausztrália-Wales rögbi-rangadót, a Holdra szállást és a harmadik világháborút. Főleg az utóbbitól lenne itt olyan turizmus, hogy nem győznénk menekülni, ki merre látunk.

Szóval jöjjön csak az olasz fodbaldöntő felénk, gondolom a Párt ezzel is a magyar családokat támogatja, csak olyan ravasz módon, hogy még maguk sem tudják hogyan, de legalább Brüsszel sem tud majd belekötni, ami egy várostól amúgy is szemét dolog lenne.

Nagy emberek ha találkoznak

N. Katalin köztársasági elnök foglalkozású kirakati bábu, és pénzbedobós aláírógép szeret híres emberekkel szelfizni, akik őt persze nem ismerik, de attól azért beindul bennük a látszani vágyás, hogy mégis csak egy államfő. Bukarestben, vagy hol.

Legutóbb Mel Gibsonnal fotózkodott, aki tényleg egy jelentős alak, mert bár a hollywoodi agresszív alkoholisták közt csak a középmezőnyben lehet, de kétségtelenül az egyik legjelentősebb antiszemita. Ami azért már tényleg valami, ha már színésznek maximum  törekvő középszar volt mindig is, rendezőnek meg tudja fene, ideológiailag kissé túlterhelt, de nagyon mást mondjuk sosem várhattunk tőle.

Érdekes, de vannak olyan színészek, akik konstans módon jók, idősebb korukra sem ment el az eszük, mint mondjuk Jack Nicholson, esetleg Al Pacino (bár azért ő majdnem mindig ugyanazt a karaktert hozta), aztán vannak olyanok mint Robert De Niro, akinek a ténykedése jó ideje már csak szekunder szégyent képes kiváltani belőlem. ( A primer változatot neki kellene éreznie, de láthatóan jobban érdekli a bankszámlája a művészi reputációjánál.)

Gibson viszont egyik se, sosem volt egy nagy színész, és most tényleg nem jut az eszembe egyetlen olyan filmje sem, ami révén nyomot hagyott volna bennem. A Halálos fegyver egynek vicces volt, a sokadik rész már értelmezhetetlen, a Rettenthetetlen olyan rettenetesre sikerült, hogy sosem bírtam egyben végignézni, a pszichopata télapót meg eljátszhatná minden szezonban, csak minek.

Mondjuk N. Katalinhoz épp passzol, elvégre a hölgy is kábé akkora kaliberű politikusnak, mint Gibson színésznek, persze lehet hogy túl szigorú vagyok, és akkora sem. Ez esetben érdeklődéssel várok egy közös PR-fotót Steven Segal vagy Van Damme társaságában, talán ők a formátumához illő színészóriások.

A zenés galaktikus

Ma van Dimitrij Sosztakovics születésnapja, már megint, rémlik, hogy nem olyan régen volt a legutóbbi, gondolom egy éve, feltéve hogy egyszer született csak meg. Épp 116 éves, 47 éve halott és biztos lehetne még egyéb számokat is mellé rendelni (15 szimfónia, ugyanannyi vonósnégyes, nem túl sok centiméteres testmagasság), de minek.

Ma nem divat orosznak lenni, Ukrajnában pláne nem, ő meg úgy volt orosz, hogy szovjet, aki aztán a sztálini évek alatt kétszer is erősen kegyvesztett lett (és bár innen úgy nézhetett ki, sosem volt az a tőrőlmetszett udvari művész), kétszer vette feleségül ugyanazt a nőt, és úgy tudott fogyasztható zenét csinálni, hogy az nem lett kínosan banális. Egy '87-es brit életrajzi filmben maga Ben Kingsley játszotta őt, szóval lett belőle valamiféle, sznoboknak szóló popkulturális ikon, nyilván nem függetlenül attól a vadkeleti romantikától, hogy a Szovjetunióban élte le felnőtt életét.

Ez meg itt egy belassult szomorka, valahogy pont passzol a hangulatomhoz, az évszakoz és a dollárárfolyamhoz a bankközi devizapiacon, vagyis hogy ezek csak elmúlnak egyszer már.

p.s. Lényegtelen érdekesség, de ma van Mark Hamill születésnapjai is, aki a messzi-messzi galaxisban volt az egyetlen család tagja, akik számítottak, és aki jelentős hatással volt alsós énem fejlődésére. Sokkal, sokkal korábban, mint Sosztakovics, sőt korábban  mint Ulmann Mónika vagy a Hungária együttes, akik mondjuk nem is hagytak mély nyomot bennem, volt elég bajom nélkülük is.

Hideg napok

Jár az idő, csak rosszfelé, mert bár bírom az őszt, bírom újra, de most fázom a lakásban, amit viszont nem bírok, plusz elfeküdtem a nyakamat az éjjel, így nagyjából úgy érzem magam, mintha folyamatosan fejbe lennék vágva hátulról. Ami nem jó, és nem segít rajta a cévitamin se, pedig az a leprán kívül bármin, fázva meg különösen vacak az egész.

Rá kellett jönnöm, hogy az őszt én főleg a meleg szobából kedvelem, egy bögre forró tea mellől, és jellemzően atomháborús fenyegetés nélkül, akkor már az se olyan nagy gond, ha nem süt a Nap, így meg hiába, még meleg se lesz tőle, csak nem annyira hideg. De a radioaktív nyalókától meg kihullana a hajam, a füleim, és a belső szerveim egy része, persze akkor kevéssé zavarna, hogy közben még fázom is.

És ha az idő nem lenne elég borús, megint belefutottam az egyik legidegesítőbb tévéműsorba. Aminek az a lényege, hogy fejben sötét taplóknak tesznek fel egyszerű műveltségi kérdéseket, és a játékosoknak ki kell találni, hogy ugye nem fogják tudni a választ. Észbontó, tényleg, pláne mert vagyok annyira sznob, hogy az efféle produkció ne szórakoztasson, hanem idegesítsen, ráadásul néha nagyon gyanúsan kamu az egész. Mint az a két csaj, akik úgy beszéltek, mint akik most jönnek a színművészetiről, választékosak voltak, mint a büfés a bölcsészkaron, de Petőfi Sándorról határozottan sejtették, hogy valami focista. Na ja, én meg higgyem el, hogy ez tényleg belőlük jön (elvégre a szemüvegesebb luvnya hallotta már a Petőfi nevet, és jár már focistával is, tehát ebből a kettőből összerakta).

Szóval hideg van és háborús infláció (Ártunk és Ormányunk meg újabb Nemzeti Inzultációra tervez elbaszni egy platónyi pénzt), három órát küzdöttem egy cikkel ma, amit persze nem bírtam megírni (vannak ilyen napok, amikor el kell engedni, majd holnap hátha lesz ihletem is hozzá), és akkor még ez is... Úgyhogy keresek valami podcastot, közben kirakok egy puzzle-t, aztán este hátha jó leszek még egy-két bekezdésre, bár nem hiszem. Majd ha aludtam rá egyet, és elmúlik rólam a szánalmas szombat, ami van.

Az ősz meg legyen ilyen, ne ez a szürke izé, ami mostanában helyette:

Kicsinyesség a magasságból

Kövér parlamenti házmester, még mindig baszakodik Hadházy, egyéniben megválasztott képviselővel, miszerint ja, majd egyszer leteheti az esküjét, de úgyse mondja meg mikor.

Nos, kezdjük az elején. Kövér házmestert kurvára senki nem választotta meg (ahogy a felcsúti döbrögit se, ők valahogy mindig listáról lesznek képviselők), ellentétben Hadházyval, és ha egy kicsit is demokráciának próbálna látszani ez az autokrácia, akkor nem tennék ezt a folyton a népfelségre (junó: kétharmad!) hivatkozó faszfejek azt, amit.

Kövér nertárs egy kicsinyes, de tényleg rettenetesen pitiáner alak, hát mit is mondhatnék róla. Ez legyen a legnagyobb öröme az életben? Hogy két új jobbikos képviselő leteheti az esküt, és lehet jogaival élő képviselő, de a zuglói választók nem érdemelnek annyit, hogy az általuk választott egyáltalán bemehessen a parlamentbe? Pontosabban bement ő, csak belépőjeggyel, egy olasz turistacsoportba vegyülve, néztek is igen hülyén a beléptető jobbágyok.

De tényleg, ezek a hatalomba beleőrült pszichopaták már valóban nincsenek tekintettel semmire, nagyjából szarnak rá, mit szól a manővereikhez az a nyugati világ, ahová deklaráltan tartozni igyekszünk (mínusz ártunk és ormányunk, amely folyton szabadságharcol az unió ellen, sérelmünkre), ők már annyira a saját buborékjaikban élnek, hogy magukat mindig szépnek és okosnak látják (nincs az a hófehérkei tükör, aki merne visszaszólni), akik nem tévednek, csak ugye azok a rohadt nemzetközileg összeesküvő háttérhatalmak. Amiknek Hadházy a helyi ügynökük, szóval őt szívatni öröm és kötelesség egyben, nem csak kötelességből, de szívből is.

Szerintem meg a kurva anyjukat.

Répakampány

Még mindig no politik, csak munka, elvégre én lenni egy working class hero, szóval megélhetési célból beleállok a répakampányba, amivel választást nem lehet nyerni, de lesz a végén cukor a gyárban, hogy nehogy túl büszke legyek magamra, de dolgozhassak hetente hét napot. Nem fáj amúgy, az jobban fájt, hogy a fotelből élek a létminimumot alulról karcolva, de életem értelmét nyilván nem a vízminta-elemzésben fogom megtalálni. (Mondjuk az életemnek nincs is értelme, ebben egyre biztosabb vagyok, illetve szerencsés, aki mégis felfedezni vél ilyesmit a sajátjában, a puszta túlélés az nem cél vagy értelem, maximum eszköz, csak a fasz tudja mire.)

De legalább karácsonykor, szenteste éjszakás leszek, szilveszterkor délutános, ami jobb is, szar lenne itthon egyedül, már megint, az ünnepek nem azért viselnek meg, mert számítanak, hanem mert rajtam kívül mindenki másnak. És ennyire körön kívül lenni, még nekem is sok, de most már érdekel, milyen lehet családi karácsonyest, meg éjféli mise helyett éjféli kávészünetet tartani egy lepukkant kazánházban.

Csak mert maradt még bennem valami, az egykori szociológusból is. 

Sötétség hajnalban

Elvileg kedvelem az őszt, meg a többi átmeneti évszakot, mint a tavasz, a júliusi trópusi vihar vagy a februári húsz fok, de most fázom. Ilyenkor már hideg van éjjel, meg hajnalban, mikor kelek, de még nincs fűtési szezon (ami jó is, elvégre a távfűtés drága), szóval kint sötét, bent meg vacogva ásítás. Kérdem én, nem lehetne ezt jobban megszervezni? Ki a  felelős ezért a hülye időjárásért? Én a helyében a nyárról átcsoportosítanék, mondjuk öt-hat fokot, mindenkinek jobb lenne, de nem, még a Nap is később kel fel, amit mondjuk értek, hisz ki akar felkelni sötétben?

Nem kell nekem tűző nap, az zavaró, csak olyan szolidan, fátyolfelhők mögül sündörgő melegfúzió, de lehetőleg egyenletesen elosztva, igazából nem kellenek az évszakok. Ha mázlim van, a következő életemben üvegházi dísznövény leszek, folyton optimális hőmérsékleten és pártartalommal, plusz a növények ritkán aggodalmaskodnak bármi miatt is, ami kellemes lehet, főleg a jelennel összevetve.

Addig is - míg odakint még sötét van - a Sötétség tánczenekar, akiket mostanában méltatlanul hanyagoltam,de épp tegnap akadt a kezembe egy cédéjük. Fú, annyira 2005 az egész, annyira retró... Ja, nem.

Iszonyat

Én hülye megnéztem a Fall című új filmet, pedig az előzetesből is egyértelmű volt, hogy nem kéne. Mert a sztori lényege, hogy két csaj valami túl sok száz méter magas rádiótoronyra mászik fel (terápiás céllal, ezt túl hosszan is mesélődik el az első harmadban), de a  life hack itt aztán szó szerint életre.halálra megy, mert lemászni már nemigen tudnak. Aztán jön az éjszaka, bazi nagy és elég mérges ragadozómadarak, egy sablonos dramaturgiai csavar, de mindennek semmi jelentősége ahhoz képest, hogy belegondolni is rémes, milyen lehet egy tenyérnyi helyen toporogni a száz emeletnyi semmi felett.

Nekem ugyanis olyan durva tériszonyom van, hogy negyven centi felett bármikor. Azaz felállok én egy székre, hogy elérjek valami egy felsőbb polcon, de csak ha nagyon kell az a dolog, és nem helyettesíthető valamivel szemmagasságból. Meg ha közben kapaszkodhatok a polcba. Engem nem kell figyelmeztetni, hogy kihajolni veszélyes, jól tudom, hogy kihajolni ezen felül rémisztő, halálközeli élmény is, pláne az első emelet szédítő magasságából, ahol lakom. Hosszú évek óta nem könyököltem már az erkély korlátjára (ilyentájt amúgy is a környékbeli poloskák járnak napozni az erkélyemre), a repülőutakat is mindig úgy éltem túl, hogy nagyrészt végigaludtam.

És akkor ez a film itt játszódik:

Engem meg mérsékelten érdekel, hogy ez egy túlélős thriller (amit egyébként bírok), meg hogy azért a látvány bár szédítő, de a CGI néha lelóg a képernyőről, én simán csak rosszul vagyok már a puszta látványtól is. De tényleg, nincs az a belezős horror, amin ne tudnék önfeledten szórakozni, ha a megfelelően lecsengő hangulatomban talál el, kedvelem a minimalista kamaradrámákat, és nem zavar a klausztrofób hangulat, de ettől kikészülök. Úgy fél órával később is ülök a fotelben és szédülök, plusz asszem alulöltöztem magam a napi mászkáláskor, úgyhogy a közérzetem a béka feneke alatt kettővel.

Így aztán a filmről magáról nincs is sok mondanivalóm, ismeretlen színészek tűrhetően szenvednek benne, a sztori pont annyira csavaros, hogy ne legyen unalmas, a látvány rendben van, számomra túlzottan is rendben, amennyiben az volt a cél, hogy rezegjen tőle a fejem.

Úgyhogy inkább eszem valamit vacsorára, mert már csak a Pufin lekvár adhat nekem erőt, és mindent lebíró akaratot!

A nyilasok kitartásukról tesznek bizonyságot

Nem, ebben semmi a politika, ez valami napi horoszpók, amit elém lökött a májkroszoft nevű algoritmikus mittomén, úgy is mint fontos hírek között, pedig az á dehogy. De hát ez van, a Nyilasok nem szimplán nácik, de egyenesen csillagjegyek, tömeggyilkos aszcendenssel, lelkükben Bikák, Mérlegelés nélkül öntik ki a vízzel a Halakat, az Oroszlánok elé nyilván. Csak mert a gyöngy és a disznók elé szórás még nincs benne az asztrológiában, vagy legfeljebb a titkos tanok mappában, amit senki nem talál, mikor a Hold belép a Sajátgép házába, és nem töröl lábat.

De legalább azt is feldobja a szoftveres idegesítés, hogy meglepően jó hír érkezett a gázról. Mi, hogy gáz van? Ez jellemzően nem szokott jó hírnek hangzani, bár van az a kontextus, meg az a pénz, amiből akár gáz is lehet, bár egyre többenek kell felkészülni arra, hogy maguknak kell felfinganiuk a bojlert, amennyiben fürdeni akarnak, ami akkorra legalább indokolt is lesz.

Egyébként energiatakarékosságilag érdemes lesz tehenet tartani, mert a tehén nagy melegvérű állat, vagyis jelenlétével is fűt, ha van még fű a ház előtt, fel lehet etetni vele, cserébe sok metánt termel, amivel ugye a bojler, és az indiai tapasztalatok szerint a trágyája is jól ég a cserépkályhában. Ja, és ad tejet is, amivel ki lehet nyírni gonosz és laktózérzékeny rokonainkat, ismerőseinket. Ha már kitartó nyilasok vagyunk. (Én mondjuk vízöntő, aki a múltkor is kiöntött egy halakat, ráadásul még csak nem is a fürdővízzel.)

Rojál menés

Nos, nálam jobban kevésbé unják a másfél hete dúló akut királynőzést, de egy átlag médiafogyasztónak ez nyilván  megúszhatatlan. (Pláne nekem, mert bár szeretnék egyszer egy egész nap csendben olvasgatni óind eposzokat, de az a helyzet, hogy pár óra után már tuti unnám, meg hát hiányozna valami emberi hang, ami nálam mostanában már csak a tévé, vagy valami netes rádió.)

Szóval kapcsolgatok békésen, és akkor az egyik kereskedelmin szembe jön egy barokkosan túldíszített menet, koporsót cipelve. Aztán másik kereskedelmin szintén, egymás után két hírcsatornán, és akkor már belenézek, bár az előző posztban emlegetett Woody Allen-film után azért viccesen éles a kontraszt. Meg hát a kedvenc városomban játszódik a sztori, igencsak ismerős helyszíneken, úgyhogy nosztalgikus hangulatban bambultam kissé, bár a kedvenc kocsmás, parkom vagy galériám felé egyáltalán nem ment a siratóasszonyok (illetve siratóőrmesterek, siratóhadnagyok, gyászhuszárok) vonulása.

Temetést tévében én eddig egyszer láttam, még 1982-ben Brezsnyev szovjet pártfőtitkárét, mondjuk azt muszáj volt, de mivel délelőtt volt egy hétköznap, legalább a tanítás elmaradt miatta. Iskolába kellett menni, de ott nyelvtanóra helyett a falra applikált fekete-fehér tévén néztük a közvetítést a Vörös térről, ami biztos remek volt, legalább is ahhoz képest, hogy helyette Rózsika néni, az őrmester-lelkületű láncdohányos osztályfőnök, tanításnak álcázott fegyelmező gyakorlatait is elszenvedhettük volna. Szóval azóta nincs bajom a temetés-közvetítésekkel, mégsem lettem a műfaj elkötelezett rajongója, gondolom ebben az is közrejátszik, hogy nem túl széles a kínálat.

Volt viszont egy best of pillanat, pont mikor indultam volna itthonról: "Most fordul be a menet a Westminster apátság elé, élén a koporsóval... és akkor most egy kis reklám!" (Közben meg a stúdiós protokollnéni ilyeneket szólt be, hogy vannak a "bífetör"-egyenruhások a menetben, akiket a whisky-kedvelők is ismerhetnek. Hát, a Beefeater egy gin, bár egy átlag viszkikedvelőnek szerintem azzal sincs baja.)

Meglepő módon a reklámblokk érdekesebbnek bizonyult, mint a rohadt unalmas temetési menet (ez van, több volt benne az élet, még abban is), el is kapcsoltam, mielőtt elpicsogta volna valami kommentátor, hogy a hercegek miért zsakettben, egyenruha helyett, meg Viktória hogyan itatta át Angliát. (Legfeljebb le.)

Ezt még 15 éve lőttem a St. Paul's-nál, nem 

tudom mennyire rojál jármű, de stílben van...

p.s. Azt hittem a rojál menés az olyan lesz, mint az első Star Wars-film, A Fantom Menés, de ebben nem voltak űrszörnyek, akik pedig jól jöttek volna az egészet átható méla unalom ellen.

Egy feltörekvő kezdő regényíró

Woody Allen bejelentette, hogy a mostani után nem csinál több filmet, amúgy is ez lesz kereken az ötvenedik, úgyhogy pont jó alkalom megállni. Aha, szóval azért magában ő is kilóra méri a művészetet, hogy ezt az utolsót még leforgatja (Párizsban, franciául, csak hogy Hollywoodnak is - szokása szerint -  beintsen), aztán nem azért hagyja abba, mert ne lenne mondanivalója, ötlete, az egy ideje már amúgy sincs neki, csak mert olyan szép erek szám az az ötven. Nyolcvanhat évesen meg ugye nem célozhatja meg a százat, igazából életévben még talán, de azt is minek.

Viszont közölte, hogy eddig csak rövidebb, humoros írásai jelentek meg (összesen öt kötetnyi, hullámzóan szellemes tartalommal), de most végre lesz ideje írni egy rendes regényt! És még mondja valaki, hogy ilyenkor már késő elkezdeni. (Charles Bukowski is ötven múlt már, mire egyáltalán észrevette őt a kortárs amerikai irodalom, addig postás volt, ablakpucoló, lakbért nem fizető albérlő és kocsmatöltelék, aztán egyszer csak első osztályon repült egy konferenciára, valami egyetem irodalom tanszékének a meghívására.) Szóval ha Allen a Clint Eastwood-féle úton jár, akkor van még benne pár regény, amik akár jók is lehetnek. Elvégre Eastwood is abban a korban kezdte szállítani a zseniális filmeket, mikor mások már nyugdíjasként metszegették a rózsákat a kertben, azt' kilencven évesen sem bírt megállni.

Woody Allen (szül Allen Stewart Konigsberg) egyébként sosem volt egy hollywoodi fazon, annyira New York-i, hogy az már-már kóros, ezért is volt meglepetés, mikor elkezdett Európában filmezni (Barcelona, London, Párizs, Róma etc.), aztán persze nyilvánvaló lett, hogy Amerikának kezdett túl botrányos lenni. Nem pusztán a filmjei, hanem a magánélete is, és a kettő együtt már sok volt, úgyhogy inkább az óceán túloldalán folytatta az életművét. (Az mondjuk egy nettó hülyeség, hogy a saját nevelt lányát vette el, mert a csaj Mia Farrow - Allen akkori párja - nevelt lánya volt, Farrow-val pedig nem hogy nem voltak házasok, de együtt sem éltek. A sztori persze így is bizarr volt kissé, viszont Soon-Yi immár huszonöt éve a felesége, szóval ennyi idő után már kár morálisan rémüldözni ezen.)

Az új mozi szerinte olyasmi lesz mint a Match Point, ami jól hangzik, hozzátéve, hogy talán pont annál a filmnél kellett volna abbahagynia, ha már egyáltalán, az még jó volt,  ráadásul pont hetven múlt akkoriban, ha már fontosak a kerek számok.

Most viszont megyek, és megnézem  Banánköztársaság című opuszát, ez a korai szatírái közül az a (sokak által nagyra értékelt) darab, amire egyáltalán nem emlékszem, mondjuk ezért jó, ha valaki futószalagon gyártja a filmeket - mindig lehet újra rácsodálkozni valamelyikre.

toonpool.com

A nálunk halottak világa

Mifelénk az amúgy mihasznán felelőségtelen döntéshozók nem félnek nekiállni, belefeszülni, rámenni, síkra szállva jobbára magukért, az elkötelezett küzdelmi harc úgymond... nos, síkján. Mert első az érdek (a nemzeti, az az övék), a második és a harmadik szintén az, több felmerülő felvetés meg ugye nincs is. Így fel sem kell tenni azokat a rákérdezéseket, hogy például be-e kell rontani a házbe-a? Ajtóstól vagy stóltanul? Nehéz kérdések ezek, nehéz időkre valók, elvégre a nehéz időkben is el kell terelni a figyelmet főleg. 

Ilyenkor Petőfi-filmet kell forgatni a tűzijátékról, szívhang-grafikont kell mutogatni a terhes nőknek, mert fogyik a magyarik (a magyar az ikes ige, ha valaki nem tudná), szájkaratéval kell tenni a békéért (lapról lapra), ja és kellenek halott celebek is minden hétre, a halott celebek igen fontosak a néplélek állapota szempontjából, vagyis hogy a népek még élnek, ami összehasonlíthatatlanul jobb helyzet, mint híres hullának lenni. Bármilyen híresnek.

Ez az a lélektani pillanat, mikor brit royalista lesz Terike néniből, aki amúgy a brüsszel ellen szabadságharcol Ildikémmel a gázóra-leolvasóval, és márciusban tenyérnyinek indult tányérnyi kokárdával szaval valami  forradalminak gondoltat, amiről rajta kívül mindenki tudja, hogy Bunyós Pityu lírai életművéből származik. Lehet hogy kurva hideg lesz a télen, de a gondoskodó állam gondoskodik arról is, nehogy szélesebb körben terjedjen a pletyka, miszerint abortált magzatokat terveznének eltüzelni az újraindított szénerőművekben (hisz azokat a tűzifa és a hazaszeretet fogja fűteni, de csak ha elfogy a lyukas gumicsizma), ugyanakkor beindul a 18 fok az új 22!, illetve a Ki a Faszom az a Celsius? mozgalom, a mihez- de főleg a mitől tartás végett.

A Nyugat persze retteg, leginkább Ukrajnában, de mi nem attól, nekünk Ukrajna messze van, Soprontól főleg, és egyébként is Szentisten István királyi fejedelem óta vannak összeesküdve ellenünk, a minden héten mások. Ettől persze mindig is Keletázsiával álltunk háborúban, az Egyes Leszállópálya (régies nevén Anglia), meg mindig is a szövetségesünk volt, az idők kezdete óta hetekig. Úgyhogy innen tudjuk, hogy Bözsi nénét ólomkoporsóba temették a holnapi hantolásig, hogy aztán még tovább, mert ez a szokás az edvárdkirály angolkirályoknál (meg valami fakó ló) régóta, ez olyan mint valami menő tusfürdő, hogy megőrzi a hullám frissességét. (Vologya Pszichopatovnak is ilyen van, csak ő nappal még kijár belőle, ami király, bár egy posztkomcsi bolsevik monarchiában úgymond napi rutin.)

Na, ők ketten biztos nem esküsznek össze ellenünk, de őket már szívébe zárta a nép ajka, mondhatni tiszteletbeli mieink, legalább is sose szólták le a fradit, vagy a pirosaranyat. Szóval rettegni nekünk a bármimástól kell, kivéve azt a bármit, ami itthon van saját erőből, mert a fölött a Párt diszponál, akkor is ha nem tudják, mit is jelent a szó. Viszont rém szakszerűen hangzik.

De a lényeg, hogy a zorigó szerint Roger Federert halott edzője emelte a halhatatlanok közé. Reméljük még halála előtt. Mindkettejük halála előtt, bár RF ugye már halhatatlan, a néhai tréner meg nyilván alatta állva tolta fel odáig, különben ő is ott lenne, mint nyilvánvalóan nem halott. 

És bár én élek, de nem, nem akarom tudni, hogy egy medencénél tette ki a melleit Szandi.

Stu atyja

Mark Whahberg a suttyó Matt Damon, kábé hasonló karaktereket domborítanak, csak W-t akkor húzzák elő, ha a figurában kevesebb a humor, de több a von haus aus taplógáz. Például a Damon a Marson rekedt tudós űrhajós, aki kiagyalja hogyan menekülhet meg, és optimista, mint egy kiscserkész, Wahlberg meg a majmok bolygóján rekedt suttyó űrkatona, aki egy majomcsajjal csőrözik, két kommandózás között.

Úgyhogy gondoltam megtekintem nézni a Stu atya című filmalkotást, mivel ebben W a kiégett bokszolóból és kocsmatöltelékből lesz wannabe római kaotikus pap, suttyó pap nyilván. Ami mondjuk egy érdekes kombináció lehet, a műegész ehhez képest közepes, túlzásnak éreztem a több mint két órát erre a sztorira.

film-authority.com

Hogy ugyanis a címbéli Stuart Long Los Angelesbe költözik, mert ha már profi bokszoló nem lehet (már amatőr korában nyugdíjas bunyóssá pofozták), akkor színészként akar pénzt keresni. Tudja fene, az ilyen filmekben mindenki színészként akar, aztán pincérnőként végzi, ez esetben ez persze nem megy, hősünknek a pornós bajusz és szétvert arc kettőse olyan hendikep, amivel csak egy annyira útszéli büfében lehetne pincérnő, hogy az már rég leesett a térképről. Úgyhogy egy szupermarketben hentes és mészáros (nem a lőrinci értelemben, akkor nem a pult mögött tartana). Aztán belefut a Csajba (minden filmbe kell egy ilyen nagybetűs), aki annyira katolikus, hogy valószínűleg vécére menés előtt is imádkozik a papírért, és megpróbál rendes, templomba járós csávóvá válni. Hátha a Mindenható előtti nyilvános képmutatás által inkább behatolhat a nő bugyijába, mint inkább nem. Aztán van némi baleset, halálhörgés, csődület, és komolyan kezdi gondolni, hogy hátha tényleg papnak kéne mennie. Ami persze ohne csaj, de egy keveset pluszban el lehet drámázgatni vele a filmidőből. Bár a magánéleti szál mellett hamar fontosabbá válik az intézmény-kritika, amennyiben a kaotikus egyház menedzsment-szemlélete, és klánszerű működésmódja is neheztelés tárgya lesz, a püspök itt egyfajta keresztapa is, abban az értelemben.

Aztán a kötelező drámai fordulattal halálos beteg lesz a leendő atya, és az egyház még inkább kiáll mögüle (addig sem voltak oda érte, de biztos erős volt a szakemberhiány), ő meg ugye bokszoló volt, szóval nagy harcos. Talán még hite is van, de a humora az biztos megjön tőle. („Tapsolnék, ha tudnék, de szájba vágnám magam“ - mondja kerekesszékben ülve, épp lebénulóban.)

theglobeandmail.com

Hősünk igazi apját meg Mel Gibson adja, aki mára egy szétcsúszott, szánalmas ripaccsá küzdötte le magát, így itt legalább testhezálló a szerepe, amennyiben egy szétcsúszott, szánalmas tróger, de szívmelengető látni, hogy legalább bevállalja. (Amúgy a filmet jegyző elsőfilmes rendező nem mellesleg a felesége. Hanem főleg az.) Mondjuk azért rakatott bele némi jellemfejlődést magának is, a végén már tisztára emberszerű, mikor az egyre mozgásképtelenebb fiát fürdeti, lírai zene aláfestésével persze, ha már arrafelé ez a művészi hatáskeltés netovábbja.

Ja, a cucc amúgy igaz történet alapján lett elkövetve, plusz nem túl súlyos, de legalább is középfajú dráma, szóval arccal az Oscar felé készült. Azaz simán nézhető, cseppet sem fájó, de nyolc napon belül gyógyuló kliséhalmaz, a legjobb jelző rá talán az, hogy tűrhető, de főleg mert true story. Ami a marveles-szuperhősös-fantasys szarcunamihoz képest kifejezetten pozitív besorolás részemről.

A nekem való mulatós

A nekem való mulatós természetesen vagy ska vagy punk, vagy valami Pogues-jellegű ír, asztal alá hányós. Na most ebből időrendben a punk a szubjektív első, különös tekintettel a Ramones munkásságára. Hiszen elég felszabadító volt a sok ócska popipari szemét után találkozni a kétperces-háromakkordos számokkal, amik viszont letépték az ember fejét, és pont az ellenkezőjét képviselték mint mondjuk a rendszerváltás környékének magyar rémségei. (Ja, untam az Omegát, hánytam a csikidamtól, a korabeli underground meg szinte egyáltalán nem jutott még el hozzám - nehéz volt a vidéki középiskolások élete, még jó hogy valakit kölcsönadta a Nirvana kazettáját, meg valami Iron Maident, hogy legyen mit másolni a mind a négy Queen-albumom mellé.)

És akkor szembe jött a rádióból a Ramones (a Toy Dolls, meg a Kispál meg egy csomó más banda) Nagy Feró műsorában, aki akkoriban is elég nagy ripacs volt már már, de még nem az a mocskos vén tróger ripacs, aki mostanában, Kossuth-díjjal korrumpálva. Meg hát a Garázs című Petőfi rádiós cuccában lehetett érdekes, mondhatni élvezhető zenéket hallani.

És ennek az egész rövid lefolyású, avagy rohamszerű nosztalgiának az az apropója, hogy holnap lenne 71 éves az emlegetett zenekar basszgitáros-dalszerzője, Dee Dee Ramone (szül. Douglas Glenn Colvin), akinek persze, mint egy rendes punknak, eszébe sincs hetvenegy évesnek lenni. Gondosan beledöglött a heroinba már húsz évvel ezelőtt, de amit odáig művelt az korszakos, és mivel alapvetően amőbák által is élvezhető dalokat játszottak a bandával, azt szólóban is tök jól tudta reprodukálni. Szóval két remek, esti kakaó mellé való opusz, az első egy epikus hosszúságban hömpölygő, közel négyperces nagyopera, a másik meg egy régivágású, másfél perces odabaszás (a cím alapján, ez esetben szó szerint is):

Mindenhez se

Gengszter Zoltán repper foglalkozású, középfokú megélhetési kamu-botrányhős mostantól a hazai honvédelemség egyik húzóarca és reklámneve (vagy fordítva), minek keretében rögtön hivatalos, elvtársias hangulatú látogatást tett egy laktanyában, ha már lett az a pénz, amiért:

„A látogatás során Ganxsta Zolee megtekintette a laktanya létesítményeit, majd az alakulatnál rendszeresített kézifegyvereket, haditechnikai eszközöket, többek között a BTR-80 páncélozott szállító harcjárművet, a D-20-as vontatott ágyútarackot, a Gidrán többcélú moduláris páncélozott harcjárművet, a Leopard 2A4HU harckocsit és a PzH 2000 HU önjáró tüzérlöveget is.  „

(mandiner.hu)

Hogy ő mennyire katonás afelől nincs kétség, hisz stílusában egy kiköpött Tuskó Hopkins (aki ráadásul szintén csak valami fatális véletlen folytán lett légionista), piál mint bármelyik Rejtő-hős, és legalább olyan szar költő, mint Troppauer Hümér. Egyszóval egyesíti magában a katonainak nevezett erényeket, bár azok a való életben inkább a vak engedelmesség és az emberölésben való jártasság mentén kristályosodnak ki. Szóval egy rendes (bár gázsiért) lázadó azért alapvetően köp rájuk, a katonaság az emberiség egyik fogyatékossága, mint a mulatós zene, a mikrós hamburger, a legtöbb intézményes vallás vagy a Mikulás, csak épp azoknál jobbára veszélyesebb, no meg drágább.

De Zoltán Művész Úr, miközben nyilván nem ért a tüzérséghez, legalább a cinizmusában következetes, miszerint elvállal ő bármit, ha jól megfizetik, és nem kell tudja mi a frász az a vonatott ágyútarack (valami nagy baszás, amivel mesze lehet lőni, gondolom), sőt az sem kell, hogy érdekelje.

Na jó, ebben azért van valami mélyen magyarosch. Én a helyében figyelnék ara is, mikor várható a következő pápaválasztás, elvégre megtérni sohasem késő.

Magasfeszültség, de főleg bennem

Nagyon úgy tűnik, kétnaponta kell valami műszaki marhaság, amin lehet egy fél napot idegeskedni. Tegnapelőtt volt lakástűz a szomszédban, tűzoltóság, rendőrség, mentőség, népség, csődület, miazmás, ma meg simán csak elment az áram pár órára, pontosabban nem is olyan simán. Először pont ugyanazokat a tüneteket produkálták a működő kütyük, mint legutóbb, erre én kihúztam mindent, és megmértem a feszültséget a konnektorból kifelé, volt kábé negyven volt. Hát, legalább nem sültek ki a hálózati adapterek, mint szerdán, viszont jó volt kihúzni őket, mert a feszültség - úgy tűnik - csak lappangott, nemsoká már 440-et mutatott a műszerem, biztos próbálta utolérni magát a kóboráram. Na, akkor kisült volna megint pár dolog. indez megint úgy fél tizenegy körül kezdődött, és fél négykor szólt Nemtomki néni a másodikról, hogy most már vissza lehet kapcsolni mindent. Hát, mondjuk a gázt azt nem zártam el, de ekkor gyorsan, aztán kinyitottam, csak hogy teljes legyen a visszakapcsolás. 

Közben meg átmentem anyámékhoz az adapterekkel, ott sorba bedugtam azokat a konnektorba, és megmértem a kimen feszültségüket, szerencsére mindegyik túlélte. Pedig már láttam magam előtt, ahogy ma is megyek a Digi ügyfélszolgálatára, hogy izé, valami gonosz túlfeszültség már megint megsütötte az adaptereket, szóval ha a múltkori két szerelő lenne szíves, és jönne hozni másikat... Hogy néztek volna rám, te jó ég, megint itt a faszi, aki nyilván egy energiavámpír, de annyira, hogy egy szerencsétlen negyvenwatos tápegység két napig sem húzza nála - pedig ez nem is így van, én alapvetően napaelemes vagyok, azzal töltődöm, igaz itt meg két napja esik, szóval...

Mindegy, jövőre, ha lesz végre némi pénzem, majd beiratkozok egy fotoszintézis tanfolyamra, és akkor sajátos hibridként majd vízen meg napfényen élek, de a növényekkel ellentétben délre vándorlok telente. Pontosabban dél-keletre, mert ha vándorlás, akkor India, esetleg a Merkúr, de ott talán már túl meleg van a túl sok Naptól.

Addig sem kell gyertya mellett olvasnom, miközben a háttérben diszkréten leolvad a hűtő.

És témába alig-alig vágóan  világ egyik legkeményebb fitneszvideója, ha már a banda neve Electric Callboy. Amúgy németek, de ez leginkább csak hetvenes-nyolcvanas éveket idéző, pornós bajszokból látszik.

A direktívák

Ártunk és Ormányunk újabb égetően fontos kérdés felé tett nagy lépést, midőn a nyugdíjaskorú rendőrtábornok, úgy is mint egészségügyi miniszter is, előírta, hogy abortusz előtt a nőnek meg kell hallgatnia a magzat szívhangját. Aztán gyilkoltassa le méhének gyümölcsét a beste! (És nem mellékszál, de egy louisianai nőnek a minap New Yorkig kellett utaznia abortuszért, mert a leendő gyerekének ugyan nem lett volna koponyája, de ez speciel nem szerepelt a tiltó állam kivételeinek listáján.) Amiben persze semmi racionalitás nincs, szimpla érzelmi zsarolás, annak viszont nem lenne a helye a főhatalom által előírt tételes jogban. Meg végtelenül pitiáner dolog még alázni egyet azon, aki amúgy is válságban van, hisz abortuszra senki sem a hétvégi wellness-program helyett megy, csak mer' jó buli. A témáról amúgy nincs igazi véleményem, legfeljebb annyi, hogy minden eset egyedi, és ekként kellene elbírálni.

Ami viszont érdekes, hogy a rendőrminisztérium által kiadott Egészségügyi Közlönyben szerepel az is, hogy a javaslatot támogatta a Bábaszövetség is, szakmailag. Ami tök jó, leszámítva azt az apróságot, hogy bár létezett ilyen nevű szakmai szervezet, csak épp öt éve megszűnt. De a jó ügyet, a kormányt és csatolt elmebajait persze a síron túlról is támogatja, pont úgy mint a Magyar Hóhányó Társaság, a Vigyázat Csalok! Bűvészszakszervezet, a Férfi Vagyok De Szülni Akarok Liga, valamint a sarki francia pékség. Utóbbi legalább  létezik, bár mostanában már elég vacak a sajton croissant-juk. (Felkészül a Szent Inkvizíció, Tomas de Torquemada elvtárs is  biztos tud üzenni a síron túlról.)

És közben nyilvánvaló, hogy a kormány pont leszarja a várandós nőket, az abortusszal kapcsolatos kérdéseket, és úgy nagyjából bármit a saját hatalmi-gazdasági érdekein túl, de remek kis gumicsont ez, hogy már megint ne arról legyen szó, hogy megfagyunk-e még az államcsőd előtt, vagy azt azért még megvárjuk, hisz egyszer van ilyen az életben, a következőt már úgysem érnénk meg. Az persze szép, hogy mindeközben a kormány a várandóssággal kapcsolatos új irányelveket fogalmazgat, elvan a gyerek ha játszik, meg a despota, ha utána az özönvíz.

Addig ugyanis igyekszik immár nem csak a nők bugyijában, de a méhében is kotorászni, na nem úgy, az abortusz az újbeszélül duplaplusznemjó!

Kicsit olyan lehet ez, mint a Csinibaba című filmben, a nagy kisdobos, hogy "Pajtások, itt vannak a direktívák, meghoztam a direktívákat!"

Akkor tessék mondani, milyen gyakran, milyen napszakban és milyen pózban javasolt államilag dugni, hogy a népszaporulat biztosítása  a szükséges mértékben kumulálódjon demográfiailag? És a megesett lyányoknak meddig szabad krumplit kapálniuk, illetve kövér lászló beszédeket hallgatniuk a vetélés kockázata nélkül?

És még megannyi kínzó kérdés, várjuk a további irányelveket, levelezési címünk a híd alatt.