Trágár trigger

A betelefonálós rádióba műsorok mérsékelten szórakoztatnak, de jobb mint tucatpopra bámulni a falat, szóval azért nem úszom meg, és hát rémes, meg tanulságos, de főleg rémes. Most a kormányhitű nénik, és zavaros tekintetű bácsik ( de tényleg, a rádióban is látszott!) azon voltak agyvérzésig fölháborodva, hogy Szabó Tímea ellenzéki képviselő "kreténnek" nevezte a vadászati (de nem világ-) kiállítást. Eleve hogy képzeli egy ilyen Szabó hogy ellenzéki legyen, hát ezzel már eleve hazaáruló, tehát drogos is, és köztudottan neki gurulnak a dollárok, nem ellenére. Meg hát trágár, azaz mocskos szájú, hisz a magyar nyelv közismerten nem ismer annál trágárabb durvaságot (durvább trágárságot, esetleg drágább turvásságot) mint azt, hogy kretén.

És Ilonka néniék meg Gézabáék szerint ki kellen tiltani a parlamentből belőle, és a kövér házelnökminiszter úr, igazán kitalálhatna valami jogszabályt, hogy ezeket börtönbe, de azonnal, csak előtt mossák ki a szájukat szappannal. (Hát, ha igaz a mondás, hogy ahol könyveket égetnek, ott előbb utóbb embereket is, akkor ahol embereket szappanozni akarnak, ott előbb utóbb azt akarnak főzni belőlük. És ez utóbbi analógia azért is jogos, mert az ilonkanéniknél jellemzően nincs annyi könyv, amennyiből akár csak egy szerényebb máglyát meg lehetne rakni.)

Szóval ez a "Timike" olyan mocskosságokat beszél, hogy kretén, pedig mondhatta volna azt is hogy kibaszott, az nyilván sokkal jobban passzol a turáni magyar néplélekhez, meg a hazai parlament nem létező tekintélyéhez, de ez a luvnya akkora egy szemétláda, hogy még ezt a szívességet sem teszi meg a vértolulásra vágyó, nem olyan széles néprétegeknek.

Persze ha az ember a rádió előtt bambul, ilyenkor kedve lenne megkérdezni az aktuális, kihívásokkal küzdő betelefonálót, hogy a kretén az mióta trágárság, te faszfej, csak hogy az illető érezze a törődést, de persze én így nem beszélek. Tényleg nem, csak írok.

És erről az egészről nem tudott nem eszembe jutni a délutáni buszmegállóban üldögélő, temetői nénikommandó (krizantémmal és gyalogsági ásóval), akiknél a halottak napja olyan lehet, mint egy-egy multinál a blekfrájdéj, azaz két hetes maraton, de így a sokadik napon már fáradtak kissé, így csak rezignáltan üvöltöznek egymással, a tettlegességet hangerővel helyettesítve.

Szidták a világot úgy általában, azon belül főleg egymást, de a tételmondat azért az volt egyiküktől:

"Ezek a fiatalok olyan mocskosul beszélnek, anyjuk picsáját!"

Szóval nincs is generációs feszültség, csak feszültség van, úgy generálisan, bele a világba nekünk.

Populista muzeológia

Felújítják az Országházat, elköltözhet az "országgyűlés" - szól a hír, és jajj nekünk. Már az újságíró foglalkozású betűrakodók sem percipiálják, hogy országgyűlés nálunk nincs, legfeljebb országbábszínházban előadott országpankráció. Az országgyűlés az ugyanis valami olyasmi lenne, hogy fontos kérdéseket vitatnak meg (érvek ütköztetésével, az ország, no meg az istenadta népesség érdekei mentén), ennek nyomán törvényeket hoznak, de most az van, hogy ez egyáltalán nincs. A megszokásból pártoknak hívott véd- és dacszövetségek (valamint üzleti körök) jól eldöntik magukban, hogy nekik mi az álláspontjuk azon a héten, de akkor aztán kérlelhetetlen szigorral, később meg eufemisztikus kurvaanyázással előadják egymásnak, és annak a maroknyi mazochistának (und sajtóipari betanított munkásnak) akik ezt még nézik.

Vita nincs, érvek nincsenek, retardált tizenkét évesek szintjére fogalmazott primitív szlogenek vannak, illetve ezek egymás fejéhez vagdosása, aztán a kormánypárti szavazógép átnyom bármit is, amit a pártvezér és kancellár megrendel a százharmincvalahány bátor csicskájától, egyúttal lesöpör mindent, amit az ellenzéki biodíszletek esetleg benyújtanak, nem mert azok eleve szarok, hanem mert megtehetik.

Azaz a Országház falai között végzett tevékenységek parlamentarzimust nyomokban sem tartalmaznak, így aztán nincs olyan "országgyűlés" ami onnan elköltözhetne. Ettől persze még nyugodtan kibaszhatnák a kétszáz léhűtőt valami városszéli irodaházba, úgyis nagy nekik ez a mostani, barokkosan neogót kvázi-katedrális, úgy fizikailag, mint szimbolikusan.

Ebből bazi nagy házból - ami már építésekor is egy kissé giccses díszlet volt leginkább - meg csinálhatnának valami rendes múzeumot, elvégre például a bécsi Kunsthistorisches is főleg aranyozott cukormáz belülről, azt' mégis világraszóló gyűjteményük van. Na, valami ilyesmit nálunk is össze lehetne a hozni, asszem a Szépművészeti gyűjteményének egy jelentős része is raktárakban porosodik, a Nemzeti Galériának is hányatott a sorsa, plusz két-három stadion árából azért elég sok jó műalkotás jönne ki. Plusz a valamiért szentnek nevezett koronát is ott lehetne hagyni, mert ahogy egy köztársaság parlamentjében semmi, de tényleg semmi keresnivalója, úgy egy köztársaság múzeumában már pont a helyén lenne. (Ahogy évtizedekig a helyén is volt a Nemzeti Múzeumban).

A képviselők (akik pusztán magukat, meg a főnökeiket képviselik) meg menjenek a picsába.

A bécsi Szépművészeti (wien.info), és a pesti Közgyalázati (owl.hu)

Noném et Ország

Bájersó Zsót sóműsorában mondta a Smittmária alakú régebben még történész, hogy a németek akkora Amerika-csicskák, hogy Németország már nincs is. Ha nincs hát nincs, nekem nem hiányzik, bár él arra pár ismerősöm, de ők meg biztos tudnak angolul, ha csicskulni kell az amerikaiakhoz főleg, Magam meg egyszer jártam Németországban, bár lehet hogy Hollandia volt, a fene se emlékszik már rá, de az biztos, hogy németül beszéltek ott Koppenhágában, mer' nem értettem. (Mondjuk ezzel voltam így párszor Angliában is, szóval valószínű, hogy London csak részlegesen Anglia, Brixton meg mondjuk Londont is csak nyomokban tartalmaz, főleg piros emeletes buszok formájában.)

Nade a németek. Az itten nagy követük (biztos van egy kisebb is tartalékban, de ő rendszerint nem nyilatkozik) felhítta a férjét neki, hogy ott Berlinben hogy látszik a dolog, megvan-e még a körülötte ország, aminek elvileg a fővárosa. A pasi meg azt mondta hogy ja, sőt még embereket is lát az utcán, akik épp nem fosztogatnak, hanem sétálnak, kávéznak meg ilyenek, ami elég szép teljesítmény egy nem létező ország lakosaitól. Nekik biztos nem szóltak még, a Bájersóék, ami szintén nem csoda, elvégre a bájerek fővárosa München, szóval szarnak ők arra, ha a hülye berliniek szerint mégse szűnt meg Németország.

És jut eszembe, az Egybesült Kirájságban sincs még anarchia, pedig pár napja múlt épp negyvenöt éve, hogy a Sex Pistols (korabeli magyar kommentárokban: A Hat Pisztoly együttes) első, és lényegében egyetlen nagylemezén megígérte az ottani munkásosztálynak, aki azóta is csak a láncait veszíti, de legalább már nincs királynő. (Mondhatni egy királynő nélküli királynőség van, ez a Károly ez nem eléggé uralkodós, vagy csak szerintem öregedett Horthyvá az egykori velszi herceg?)

És akkor most direkt nem az eredeti, de egy elég régi feldolgozás a Megadeth jó korszakából:

Hiánygazdaság

A kovidvírus koronajárványa miatt egy csomó munkás már inkább be se megy dolgozni az egyik legnagyobb kínai Ájfon-sütödébe, ahol Ájfonokat szerelnének össze, de sokan most inkább mégse. A cég meg aggódik, hogy mi lesz akkor most, pont a karácsonyi Blekfrájdéj előtt tudnak csak 10-30 százlékkel kevesebb ájfont szerelni (préselni, nyomtatni, gyorsfagyasztani, vagy ami azokkal tesznek szokni), avagy a sárga kínaiak tönkreteszik a nyugatiak Fehér Karácsonyát. Ha ez így megy tovább, már elég műfenyőt se fognak gyártani, és akkor mit hánynak le szaloncukros sütőrummal a jól megérdemelt háziasszonyok, és frusztrált családapák, akik nem tudják rendesen befaragni a műfenyő fémszárát a talpba, de már szenteste előestéjén véreznek majd.

Meg hát az ájfon úgy kell nekünk, mint kenyérnek a vajas felére esés, ájfon nélkül a modern ember féllábú bicikli, én például mindig tiszta depis vagyok, mikor karácsonykor nem kapok új ájfont. (És igen, ez megy már negyven valahány éve, én már akkor sem kaptam ájfont, amikor még föl sem volt találva, hogy boltban árulják a még nem ismert webes interneten.)

De tényleg, most ki nem szarja le, hány százalékkal kevesebb nélkülözhető divatkütyüt gyártat valami, lényegéből adódóan geciségre optimalizált multi Ázsia olcsómunkaerő-övezetiben? Valóban lényegi probléma ez nekünk, az itt és mostba vetettség szorongásai közepette? Aggódnivalónak ott van mindjárt maga a járvány, aztán az infláció, a háború a szomszédban, a bunkó szomszédok a lépcsőházban, a demokráciát lassan nyomokban sem tartalmazó rezsim a fejünk felett (biztos allergiások a népfelség elvére), plusz nőtt valami fájós hupli az orromon, igaz azóta elmúlt. Szóval lassan már csak a  szokásos sötét kilátástalanság, azaz az alapbeállítás volt a helyzet, erre jön ez az ájfonos hír, csak hogy elrontsa a napomat.

Mer' ugye sose nem volt ájfonom egyáltalán, de mi lesz ha legközelebb kókuszos csokit nem gyártanak majd  a brüsszeli háborús atombombák miatt? Igaz, most se nagyon veszek, de csak mert nincs pénzem, ami egész más helyzet, mintha nem is lehetne kapni. Az jobban belém taposna, mármint lelkileg, fizikailag csak jót tesz, ha nem zabálok csokit.

Sötétség utólag bárhol

Kinéztem az ablakon éjjel, dolgozás közben, helyett, illetve jelleggel, de csak a sötétet láttam (ahogy magamon kívül csak az volt az ablakban), ami jó volt, mert nem láttam mekkora köd van, persze ha nincs sötét a ködtől nem látni semmit abból, mekkora a köd van.

Meg hallgattam a rádiót, ahol fél éjszaka sporthíreket mondtak, de kizárólag fodbaleredményeket, mer' mióta a Nemzetifocialista Munkáspárt van tejhatalmon, a többi sportági szórakoztatóipar túrót sem számít, fodbalból viszont az enbéhármas majdnem-sikeredzőnek is jut félórás interjú. Ami nettó hat perc, mert a többi a központozás helyetti izékből, meg őőőzésből áll, de hát ez van, az emberi agy még nem digitális, a fodbalszakférfiaké meg hallhatóan nem pusztán analóg, de egyenesen mechanikus, gőzgép hajtással. (És egyébként is, mikor azt mondja a rádióból a hangszóró, hogy további Sport Ági hírek, akkor is egy pasas beszél tovább, mintha ezt ígérték volna.)

Aztán mikor végre vége lett az Alsómadárfogás-Hullalepsény rangadó elemzésének, akkor helovíneztek is kicsit, de én inkább beraktam valami régi Ájron Médent, mert ami már nekem is sok, az annyit is ér. Értem én, hogy a Helovín az olyan fontosan kelta hagyomány amerikai filmekből, csak nem érdekel, pont mint a fodbal, csak jobban. 

Láttam olvasni, hogy ekkor van a születésnapja Helovín Béla ünneplésének, akit Szent Helovín néven tisztelnek az ír pravoszláv buddhisták, és aki arról híres, hogy nem az. Így aztán bármit rá lehet fogni, a csodálatos gyógyulásoktól, az ima- és átokmeghallgatásokon át a bizonytalan állagú offshore-cégekig, de biztosan annyit csak tudunk róla, hogy talán egy tökfej volt, esetleg. Meg hogy egy hetven magas volt, plusz-mínusz fél méter, volt szemszíne és testalkata, lehet hogy idősebben már kopaszodott, de még akkor is életben volt. Valahol a mai Dublin ezermérföldes körzetében élt a tizenhuszadik században, és vagy eleve sörfőzéssel foglalkozott, vagy ő találta fel véletlenül, mikor patkolókovácsi ambícióval együtt a kútba esett egy zsák árpa, és lusta volt kiszedni. de lehet hogy a viszkit találta fel így. Állítólag haverja volt a szintén szeszcsempészetben utazó szent Patrik, a tengeri csillag, és máig vitatott melyikük lett nagyobb sztár az utókorban. 

Annyi biztos csak, hogy kint még mindig köd van, de legalább már újra sötét. Így aztán bizonytalan, hogy a sötétben nem látszik a köd, vagy fordítva, nem mintha számítana.

Ennek jegyében a ruszkik már megint városokat lőnek/bombáznak, de a világháború még nem tört ki, Fülig Jimmy őszinte sajnálatára.

H-ra ború

A' orosz köztévében aszonta egy Sátánovszkij nevű közgazdász, hogy Ukrajna ellen ők "szent háborút" viselnek, biztos neki is beakadt LaVey elvtárs szülinapja, úgy hogy ő csak tudja. Pedig egyfelől nincs is olyan az oroszoknak hogy a köz tévéje, tévéje a Vologyának van, aki az állam ő (pont ahogy nálunk sincs köz- csak állami média), másfelől meg ott legfeljebb "szent különleges katonai műveletekről" lehetne delirálni, különben elvisz a rendőr.

De nekünk nyilván az az érdekesebb számunkra, hogy azt is mondta a bácsi, nem kéne megállni az ukrán-magyar határnál, elvégre hejj, miért ne rendezzünk egy jó, kisebb hatótávolságú világháborút, ha már van hozzá elég atomtöltet, meg vodka, hogy legyen bátorságunk megnyomni az indítógombot. 

Hisz ahhoz is folyamatosan van elég nekik, hogy a háborús uszítás űzzenek főműsoridőben, a gyilkolászás meg már úgyis folyamatban, miért ne lehetne kicsit nagyobb a buli? Ha már a hülye jenkik Halloweent ünnepelnének, legyen tétje a cuccnak.

(És közben Dél-Koreában már 120 halottnál tart a szöuli Halloween-buli, és úristen, ezek most spontán - és nem szándékolt -  jelmezes főpróbát rendeztek a poszt- avagy neoszovjet lázálmokhoz?)

Lassan aktuális az a szlogen, ami Moldova egy szatírájában (A Lakinger Béla zsebcirkáló) olvasható, ahol a kalózrádióban óránként úgy jelentkeznek be, hogy híreket mondunk: a világháború még nem tört ki.

És ennek speciel egyre inkább van valódi hírértéke, az ittésmostban.

A sötét oldal csábítóbb

Az évforduló mániám mai alpontjaként muszáj megemlítenem, hogy pont huszonöt éve halt meg Anton LaVey, író, filozófus (khmm...), a Sátán Egyháza alapító-főpapja, akinek sikerült a sátánizmus hivatalosan is vallásként elismertetnie, legalább is az Egybesült Állatok egy részén.

Amúgy középzüllött cirkuszosból lett egyházalapító, aki jól láthatóan küldetésének tekintette, hogy az arrafelé bőségesen tenyésző tévé-evangelistákat és városszéli sátrakban prédikáló pénzéhes pszichopatákat követő, magukat fúde kereszténynek tartó képmutatókra ráhozza a frászt. Szóval az egész sátánosdi utólag is inkább tűnik megélhetési polgárpukkasztásnak, mint valamiféle belső meggyőződés kinyilvánításának. A pali egyszerűen egy nonkonform alkat volt, és ráadásul indokoltan konkurenciát érzett a szintén show-businessben utazó kvázi-karizmatikus "pásztorokban", úgyhogy az ellenkező irányból ment rá a valláskárosultakra.

Közepesen érdekes, meglehetősen cinikus, kulturális jelenség volt, de rá is sütött a nap, ha nem is kedvelte olyan nagyon. Ám semmi vérivás, kannibál-orgia vagy hasonló, úgyhogy az egyháza ma is működik, mint afféle okkult-ezoterikus klub, da már igazából a dzsediket se bosszantja a léte, hisz még világuralomra se törnek a tagjai, az átlagamerikai marika a lapos Föld szélén élő gyíkemberektől is jobban tart náluk.

Ezzel igazából Las Vegasban is felléphetett volna.

Egy elég kis kaszinó alagsorában...

(history.com)

Hazátlan és Agyatlan

Aszonta a rádióban a hírek, hogy Fideszkádéenpé Bt. pesti főfütyije szerint a Karácsony nem a magyar emberek érdekét szolgálja. Nem értettem elsőre, mit karácsonyozik ez itt, hisz lesz még Halloween (persze csak az Amerikai Usa imperializmusának csatlósai számára), Mindenszentek (a rendes keresztyén-matyaroknak), Halottak Appja, sőt még a Mikulás is benéz, mielőtt kinéz nekünk egy Karácsony.

Ám rájöttem, hogy ez a pestbudai főpolgárjenőre gondol, ő lenne az, aki ünnepi napok piros betűitől függetlenül szarik a magyar emberekre, különösen az érdekeikre, de gondolom a magyar enberek érzelmei is messze hidegen hagyják. Őtet.

De ez ugye természetes, hisz a polgi eleve nem magyar, hiszen egy zsidó csodarabbi (vagy egy esszénus eretnekmozgalom) hippi-jellegű alapítójának születésnapjáról van elnevezve (egy bizonyos Lyézus nevű, krisztusi foglalkozásúról lenne szó), szóval igazi vöröstengerészgyalogos, a vörös politikai értelmében is főleg.

Igazán nem kötözködésből, de mondja ezt egy Wintermantel nevű felcsútista, aki gondolom annyira ősmagyar-talajgyökeres, népben-nemzetben gondolkodó, hogy hun szittya, hun nem, attól függően hogy merről fúj a szél. De ettől még nyugodtan kitagad bárkit a nemzetből, hisz ha valaki direkt nem a magyarok érdekeit képviseli, akkor nyilván nem magyar, vagy ha mégis, akkor annyira hülye, hogy inkább mégse. Mert a kormánypártállam oldalán, egy messzi-messzi centrális erőtérben, réges-rég napi rutin a velük nem szimpatizálók lehazaárulózása, mondhatni már gondolkodni sem kell nekik ilyenkor, hisz elérték azt az orwelli rémálmot, azt az újbeszél-technikát, hogy alapvető dolgok kimondásához már nem kell az agyukat használniuk, elég hozzá a gégefő működtetése.

Így persze nélkülözni kényszerülnek a logikát, hisz gyakran képesek egyetlen, mérsékelten összetett mondatban hazátlannak és hazaárulónak bélyegezni bárki mást. Aki akkor most mit is árul?

Önerőből majdnem senki

Ahogy tíz évvel ezelőtt állandóan a Dopeman művésznevű Pityinger L. folyt a az ellenéki médiából, úgy mára ő az egyik kedvence a felcsútista propagandának is, de hát biztos van az a pénz, népszerűség, valamint befolyással üzérkedés, amiért megéri. Súlya mondjuk a nullához konvergál, ő az a típusú celeb, akinek a legfőbb teljesítménye az, hogy látszik. És erre az sem mentség, hogy huszonöt évvel ezelőtt volt pár jó száma, huszonöt éve még én is fiatal voltam, elég okos, sok mindenre motivált, bár azt már akkor sem gondoltam, hogy lenne komolyan vehető jövőm. Pityinger nertárs viszont láthatóan még mindig azt hiszi, hogy neki nem csak jövője van, hanem jelenértéke is, miközben egy középszerű bohóc az ezredforduló környékéről, és megélhetési kvázi-mozgalmár a jelenlegi rezsim elejéről. De ez utóbbi is rég volt már, utólag belegondolva tán igaz se volt.

Dópmen mára sikeresen méltóságán alulra öregedett (mert paradox módon akkor volt neki némi méltósága, mikor még trágár kamu-keménycsávót játszott a de hát ilyen ez a popszakmában), lett belőle egy Tapló Télapó, aki bár rendületlenül nem ért semmihez, de a szerek már visszafordíthatatlan agykárosodást okoztak neki, és így egyre inkább mindenről is van véleménye, amit nem fél használni. Mondhatni ő az, aki nem úgy lett influenszer, hogy csak csöndben belelépett, hanem kiégett popipari betanított munkásként nem bírt lehasadni a reflektorfényről, így aztán hirtelen elkezdtek értelmezései lenni a világ állásáról, a haverok-buli-kurvák vonalon túl is.

Volt már ellenzéki megmondóember (meg, de ezt tényleg csak röhögve lehet leírni, „alternatív köztársasági elnök“), most meg kormányhitű beszélő fej, aki a korral őszre kopaszodva, megtért a pártvezér és kancellár alfele körüli gyülekezetbe, ám ahogy korábban nem volt szép és/vagy okos, úgy most csúf és buta, de legalább az önérzete konstans, értékrendektől függetlenül adja elő bárkinek az önerőből értelmes prolit, a working class hero-t, vendéglátós zenész aszcendenssel.

Pedig munkássága összegzésére van egy sokkal jobb kifejezés is: ripacs.

p.s. Ja, és ez onnan jutott eszembe, hogy a müvészúr beszólt a trágárul verselő csajnak (nem ragoznám tovább a téma gumicsontját), pedig egykor még maga is. És ez az alábbi performansz még jó is lehetett volna, ha nem pusztán magát akarta volna fényezni, rácsimpaszkodva egy akkori rendszerellenes tüntetés farvizére, csak hogy a képzavaroknak is adjak egyet, ami így, egy éjszakai dolgozás után nem is annyira inadekvát, bármit is jelentsen ez.

Netuddhogy, főlegmiből

Valami szokásosan kamualapú vállalkozó mindenféle üzletláncoknak szállít, vagy szállított "akácmézet" ami nem az, állítólag méznek méz, csak nem akác, és ezért bírságolja a faszit a megfelelő állami szerv, milliós tételekben. Én meg nem értem, nekem sosem tűnt fel, hogy akácligetlenben legeltek-e a méhek virágport, szerintem ez az akácmézezés is hungarikum, avagy ki nem szarja le, miből van a cucc, ha ragacsos-nyúlós-sárgás valami, enyhe mézes utóízzel.

Egyébként is a méz az, amit a méhek kihánynak, szóval szerintem nem érdemes finnyásnak lenni a különféle hányások minőségét illetően, elég örülni annak, hogy az - emberi hasonlóval ellentétben - nincs mindegyikben répa. Mondjuk én bírom a répát, lehet hogy nem is rossz mézzel, de biztos nem érdemes abból csinálni, hisz az igazi, klasszikus ipari méz közismerten fűrészporból, gyantából meg abból valamiből készül, ami a teáscsészék alján marad. És azt legalább nem hányta ki senki, legalább is nem eleve.

Amúgy sem értem ezt a gasztro-fasizmust, hisz más esetekben ilyenkor szokták elmondani, hogy őseink sosem mosták meg az almát, csak lezabálták a fáról, ami meg lehullott, abból eleve pálinka lett, ami meg belsőleg fertőtlenít, plusz elűzi a fertőzésekkel kapcsolatos aggodalmakat. Izlandon meg kedvelik a szabadban rohasztott cápahúst, lényegében a dögkutat gondolják újra gasztronómiailag, csak hogy villantsanak valamit a svédek rohasztott (szerintük fermentált) heringkonzerveivel szemben. Szóval hogy a mindenféle össze-vissza virágporból hányt méz nem pont akác, azt nagyjából ki nem szarja le, mert a méz eleve olyan mint a löncshús, az ömlesztett sajt meg a kőolaj-alapú de vajízűnek mondott margarin. 

A lényeg hogy jól csússzon. Rá a rohasztott maradék gyümölcs főzete, eufemisztikusan a pálinka.

Készül a rohasztott cápa, állítólag

finomabb, ha szomorúan halt meg,

mint ez itt.

(tripadvisor.com)

Szöveglelés

Ma van Dylan Thomas születésnapja, aki az egyik kedvenc költőm, ami persze fura, már hogy egyáltalán van kedvenc költőm, sőt igazából több is, mikor alapvetően nem az esetem a költészet, úgy vagyok ezzel, hogy van a poézis a valahol messze, én meg egész máshol foglalkozom valami teljesen mással, de közben meg tényleg vannak olyan versnek szánt/gondolt/tartott szövegek, amikor akkor is bejönnek ha nem énekli azokat senki, és hát Thomas elég sok verse ilyen, pedig ő egy legtöbbek által alkoholistának tartott link alak volt, aki 1914-ben, egy amúgy is szar évben született, szóval nem csoda hogy ivott, és meghalt fiatalabban mint én, előbb mint ahogy anyám született, így aztán a most a Westminster apátságban ünnepli a szülinapját, haló poraiban persze, láttam egyszer a sírját, vagy kétszer, szóval biztos, hogy anno igenis erőt vett rajta a halál,

de azért határozottan állítja ma is mindenféle antológiákban, hogy vannak dolgok, sőt emberek, akiken nem, és mivel ezt mi még ma is olvashatjuk, lehet hogy tényleg rajta se igazán. (És csak most jut eszembe, mindjárt halottak napja, szóval aktuális a cucc, de engem ezért pont ez, csak már huszon éve is belém taposott.)

És nem vesz rajtuk erőt a halál

(And death shall have no dominion)

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Olybá vétetnek majd a pőre holtak,

Mint lakói a szélnek s esti holdnak;

Míg csontvázuk letisztogatva korhad,

Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;

Ki elveszti eszét, majd észre tér,

Ki tengerbe vész, ismét partot ér;

Szeretők halnak, él a szerelem;

És nem vesz rajtuk erőt a halál. 

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Bár a tenger örvényei alatt

Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;

Kínpadra vonva, hol az ín szakad,

S kerékre kötve, meg nem törhetők;

Kezük között kettéhasad a hit,

S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;

Minden széthull, de ellenállnak ők;

És nem vesz rajtuk erőt a halál. 

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Nem hallják immár a sirály jaját

S a parton megtörő hullám zaját;

Hol virág lélegzett, fejét virág

Nem emeli az esős szélbe már;

Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,

Lényegük általüt a százszorszépeken,

S nap felé tör, amíg csak a nap áll,

És nem vesz rajtuk erőt a halál.

(Kálnoky László fordítása)

John Augustus képe (1937)

museum.wales

Köd utánam

Éjszaka beszélős rádiókat hallgatok, ha már a sugárzáskompatibilis tucatpoptól hányingeres kiütést kapok, de beszélős rádióból összesen kettő elkapható akad, a Kossuth, meg a karcefem. Mindkettő vonalasan kormányhitű, arccal a pártvezér és kancellár ánusza felé, de a butaság néha szórakoztat, már ha az akut idegrángás szórakozásnak számít.

A karcefemen (is) van ilyen betelefonálós, közéletinek mondott verbáldühöngő, ahol harci nyugdíjasok osztják meg a  Felcsúti Kisvasút-díjas "műsorvezetőkkel", hogy:

- 1. Mekkora államférfi ez a mi Döbrögink, Kakadunk, Kösságelnökasszonyunk (ja, többek szerint ő aztán igazán államférfi).

- 2. Annyira utálják a Dobrevné Gyurcsányt, hogy legszívesebben úgy vágnák pofán egy piros-fehér-zöld gőzmozdonnyal, hogy okulásul minimum beledögöljön. (Ki tudja mi a maximum, a határ a csillagos végítélet.)

- 3. Az ukránok nácik, az oroszok faszák, az EU az Brüsszel, Sorost meg hamarabb utolérni, mint a Sátán kutyáját.

- 4. A racionális gondolkodás képessége bolsevik trükk, az e heti tények mindig azok, amiket a plakátokon látnak, amúgy meg mindenkinek a kurva anyját, de lehetőleg máma még.

És múlt éjjel is beleszaladtam ebbe csoportos szellemi önkielégítésbe, vagy mibe. (Nem mégsem az, ezek egymást elégítik ki, vagy legalább is igénylik a matatáshoz a társaságot, mint a Torrente már többször idézett szövegében. Én kiverem neked, te kivered nekem, de semmi buzulás!)

Volt több téma, effélék, hogy háború, uniós egyezkedések, meg Lili, a trágár tinédzser, és könnyű kitalálni, hogy a kormányhitű néni- és bácsikommandó miről beszélt hosszan, felháborodva, és a képmutatás csúcsait ostromolva. Igen, arról, hogy egy gimnazista lány olyanokat mondott, hogy fasz, meg hogy a szarik a pártszerű szlogenekre. Ez végre egy olyan téma volt, melyhez  - úgy érezték - kompetensen hozzá tudnak szólni, elvégre a makrogazdasághoz nem értenek, a katonapolitikához még kevésbé, na de olyan bezzeg az ő idejükben nem volt, hogy valaki azt mondja hogy fasz! Ráadásul kapucnis pulcsiban, mint egy huligán! (Sőt, a bezzeg az ő idejükben nyilván faszok se voltak még, az emberek fotoszintézissel táplálkoztak, spórával szaporodtak, és a gémeskútról hordták a wifit, a faszt azt kérem csak később, a posztkommunisták találták föl, hogy idegileg kicsinálják a  rendes, népben-nemzetben gondolkodó keresztyén, keményen drogozó kisembereket. Most meg káromkodni tanítják a gyerekeket, a mocskos buzi rohadékok!)

Vicces, mikor kiderül, hogy feltehetően a hárommillió látens tánc- és illemtanár országa vogymuk, valamint isa por es homu, de csakis eltartott kisujjú nagy löttyös indulattal.

Az ilyen tüntikéző trágárkákat meg ki kell vágni az egyházi gimiből, elvégre nem fér össze a ciszterei szellemiséggel. (Cisztere nyilván egy falu valahol a Pilisben, ahol réges rég egy kolostorban szívcsakráztak a rendet alapító szerzetek. Vagy szerzetesek.) A lényeg, hogy példát kell vele statuálni, mer' ugye apuka a statuálás a lényeg, ha már az élet nem habostorta nemzetközileg is fokozódik, ugye Pelikán elvtárs? Az mondjuk nem világos, hogy is nézne ki ez a statuálás a gyakorlatban, kellene-e például nyilvános önkritikát gyakorolni a csajnak, mielőtt kötél általi igazgatói intőre ítélik?

De azért volt egy néni, aki gyurcsányozott is kicsit, persze csak az után, hogy felvázolta az aktuális ifjúsági armageddont, minden esetre szerinte börtönbe kéne zárni Dobrevnét, vagy legalább valami kényszerzubbony-alapú vigyorgóba. De ez a gyurcsányi ez előrelátó volt és "bezáratta a bolondokházákat!"

Ennél a nyelvújítás fordulatnál viszont megjött a váltás, úgyhogy inkább indultam jönni haza, ahol most is vagyok, de nem sokáig, mert mindjárt alszom egyet, egy messzi-messzi másik szobában.

Kint meg köd van, de sajnos nem a Stephen King-i értelemben.

Zaklatoda

Volt, illetve van ez a színitanodás botrány, hogy valami kis pöcsű "kaszkadőr- meg mozgástanár" zaklatta a taítványait, valahogy főleg a csajokat, nyilvános seggmustrákat tartott, és nagyjából mindenkit ledagadtállatozott, aki nem épp az anorexia utolsó stádiumába készült éhenhalni. Fizikai und mentális bántalmazás, igazából business as usual, nincs is semmi igazi látnivaló, színház (tanoda), versenyuszoda, sekrestye, klasszikus kis bántalmazó társadalom vagyunk, a vak komondorok országa, aki nem üt előbb, az annyit is ér.

És akkor a tanoda izgatója, izé igazgatója olyat szól, hogy hát a Faszfej tanárúr olyan tárgyakkal pallérozta a hallgatókat, ahol fontos a testsúly (John Candy náluk a felvételi elbeszélgetésig sem jutott volna), meg nem is bántalmazott senkit csak kaszkadőr-trükköket tanított nekik. Például hogy hogyan ess össze élethűen, ha tényleg leütnek, hogyan sírj hihető módon ha fáj, hogyan járj pszichológushoz pár évig, ha a tanárúr kiképzési céllal az idegösszeroppanás szélére aláz, folytatólagosan. Amúgy is, amikor valakit a hajánál fogva rángatnak végig a színpadon, az is csak egy kaszkadőr fogás, szóval az alanynak nem fáj, csak úgy érzi... Egyébként is, alig harmincnyolcan tettek panaszt, hát mi az egy majdnem tízmilliós országban? Na meg mi van ha mind a Soros-hálózat tagja, mert a háttérhatalom át akarja venni a hazai színitanodázást is, ha már szeszcsempészet befuccsolt, mióta rájöttek, hogy minden sarki boltban lehet kapni vodkát.

Szánalmas és felháborító egyszerre ez is, mint annyi minden lángoktól ölelt geopolitikai realitásunkban, de a diákok minimum fegyveres lázadást robbanthattak volna ki, nyilván csak a béketárgyalások kikényszerítéséért. (Mint Vologya bá' Moszkvából, aki még mindig csak azért mészároltat le embereket, mert egyre jobban vágyja a békét.)

Az ilyen "színitanodákat" meg igazából be lehetne szántani a francba, ábrándos tizenhét évesek szüleinek pénzére, meg megkeseredésnek induló harmincasok beteljesületlen álmaira játszanak, de ellentétben Halász Péter híres performanszával (mikor kiült koldulni az aluljáróba egy táblával: "Baszd meg a pénzed, a lelkedet akarom!"), ezeknek tényleg és főleg csak a lé a tét. Aztán termelnek egy halom még csalódottabb arcot, akikből sosem lesz nemhogy híres, de még félhivatásos színész sem, ám néha fel-feltör közülük egy csonkapici minőségű művész, amit azért inkább kösz, de nem.

Nem ér ennyit az egész, az efféle tanodázás sokszor olyasmi a művészetben, mint az orvoslásban a kuruzslás. Kívülről majdnem úgy néz ki, csak nem az.

Ja, és ceterum censeo: tessenek már végre emberiesség ellenű bűncselekménynek nyilvánítani az operettet, a magyar nótát és a mulatóst. Az összeset, kímélet és válogatás nélkül, de szigorú elfogultsággal.

Fú, a bácsi mit kapott volna... Dohányzik a mocsok!

Éjszakai műjszak

Éjszakai műszak közeleg, egymás után hét, azaz ma esete megyek először, és jövő hétfő reggel jövök meg utoljára, csak hogy  - a mostani gyakorltahoz illeszkedően- ne kelljen olyan ostoba konvenciókkal foglalkoznom, hogy hétvége, bioritmus meg hasonló marhaságok. Ennek jegyében ma fél egykor keltem, nem szándékosan, amert felébredtem. (Hát igen, néha fel kell kelni, akkor is ha az alany még nem ébredt fel, aztán csodálkozhat, hogy került abba a buszmegállóba, néha meg felkel, csak mert nincs értelme bámulni a radiátort, ha helyette lehet híreket olvasni korrupt politikusok baromságokat beszéléseiről, ami után már  pornó sem érdekli az embert.)

Amúgy az éjszaka pont olyan mint a többi napszak ilyenkor, hűvös van és sötét, kivéve a nappalt, mikor süt a nap és indokolatlanul tavaszias az idő hőmérséklete, még jó hogy én sötétben jövök, sötétben megyek a hülye Nap meg csak a szoba közepéig bír besütni, annyira béna. (Jó, később majd elmegy a falig, úgy értem az erkéllyel szemben lévő falig, sőt túl a szobán, de akkor már majdnem karácsony lesz, ami önmagában persze nem menti a viselkedését, de legalább is értelmezi. Ilyenkor kell a sötétítő függöny.

Mert az éjszakázásban a vacak, hogy nappal kellene aludni, ami nekem csak korlátozottan megy, ráadásul az éjszakázás régen azt jelentette, hogy buli hajnalig, kaja, pia , lányok, haverok, haverlányok, és a végén úgyis valami kebabosnál ér a reggel, ahol igen, mehet bele csípős is, bőven.

Na, ma meg az éjszakázás épp olyan mint a délelőttözés, a délutánozás vagy az tetszőleges időpontban dolgozás. Azaz:

- elmegy vele csomó idő, plusz nap többi részét is köré kell szervezni,

- a munka maga úgy unalmas időnként, hogy még csak nem is túl monoton,

- de legalább majdnem olyan könnyű jól csinálni, mint vacakul, valahogy meg úgyis meg kell, szóval elég száraz, meleg érzés, hogy teszek valamit a világban, és fizetnek érte. (Az utóbbi években ez nem volt evidens, például mert az írást csak nagyon ritkán érzem annak, amivel teszek bármit is a világban, no nem mintha akkora szándékom lenne rá.)

És akkor most elrendelek magamnak egy kétórás délutáni csendes pihenőt, csak hogy ne essek össze hajnali kettő felé, nyilván az esélytelenek teljes nyugalmával, én  már az óvodában sem tudtam délután aludni, sőt az sem értettem, ezt  miért is várná el tőlem bárki.? Vagy én most magamtól? Ja, utóbbi megvan, tisztára önző módon nem akarok kibaszni magammal.

P.s. Nem úgy mint a pécsi gimnazista csaj, aki a tegnapi tanárdiák-tüntetésen felolvasott valami általa írt, mondjuk hogy slam poetryt, az iskola meg elhatárolódott tőle (tényleg, ez technikailag hogy néz ki, nem véletlenül nem jut neki lekváros bukta a menzán?), mert olyan szavakat használt, hogy fasz, meg kibaszott. De most komolyan, nem bírom elképzelni az a ciszterci gimis technikatanárt, aki ha véletlenül az ujjára csapna a kalapáccsal úgy kiáltana fel, hogy "A teringettét!", nem pedig a baszik infinitivus valamely ragozott formáját használná, valamiféle általános alanyra alkalmazva. Hogy bassza meg!

Friss hús

Egy olyan film, ahol csak az első fél óra után jön a főcím, stáblista meg ilyenek (mert odáig kis híján egy másik mozi), engem eleve érdekel, pláne ha azt olvasom róla, hogy ez igazából egy fekete komédia, ami horror, szóval miért ne? És tényleg, a Fresh című agyament marhaság szinte nézeti magát, mondhatni egy kannibál pszichopata története még sosem volt ilyen hideglelősen könnyed, na nem mintha túl sok pszichopata kannibálos filmet láttam eddig. (Egyáltalán, Hannibal Lecteren kívül ismer valaki rendes pszichopata kannibált, kifinomult ízléssel?)

Szóval, van itt ez a Steve, akit nem így hívnak, bár eredetileg valószínűleg tényleg orvos, legalább is szakszerűen amputál le darabokat a fogva tartott csajokról, hogy azokat egyrészt eladja gazdag, és enyhén szólva is ferde ízlésű megrendelőinek (diszkrét és ízléses csomagolás, minőségi alapanyag, pontos szállítás!), másrészt meg maga is jókat főzzön belőlük. És néhány kiválasztott áldozatnak lehetősége adódhat arra is, hogy a nagyobb arányú elfogyasztás előtt randizzon vele, kis zene, tánc, no meg vacsora, szóval hogy ehessen a többiekből, elvégre a szomszéd cellában leláncolt csaj vádlijából igazán jó a teriyaki.

Igen, ez a sztori ennyire kicsavartan beteg, de mégse testhorror, inkább a Megdöbbentő mesék egy elnyújtott epizódjára emlékeztet, mint mondjuk David Cronenberg nyomasztásaira. Van benne valami lebegtetett, mondjuk hogy humor, némi erkölcsi elégtétel, és a romkomok szintjén levezetett (valószínűleg azokat parodizáló), a konyhaasztalon felejtett Cosmopolitan felett koktélozós létfilozófia, fárasztó egzisztencialista hőbörgés nélkül. A film csak mérsékelten veszi magát komolyan, miközben azért gyomorba (izé, pacalba) vág az alaphelyzettel, de semmi durva naturalizmus, csak várakozás, hogy akkor az aktuális csaj, hogy fogja ezt mégis megúszni?

Mert Noa, a női főszereplő nem adja fel, még akkor sem, mikor a feneke egy része már valaki tányérján végezte, és kap némi külső, nem telefonos segítséget sorstársaktól is, úgyhogy végig valami, ha nem is happy, de kielégítő ending felé tartanak a történések, de nem szexuális értelemben. Mert bár itt a hús az egyik központi elem, de már bőven a szex alatti szinten, itt is lehet egy formás comb láttán nyálat csorgatni, csak nem a fehérnemű-katalógusra, hanem a tányérra tekintve. 

Így hát  lány, miközben nem Stockholm-szindrómás (na jó, talán egy egész kicsit), flörtöni kezd a sármos hentes és mészárossal, csak hogy aztán az ágyban, szopás közben leharapja a pasi golyóit, nyilván szemért foggal alapon.

És a végén ő, a megmentésére siető, de szintén étlapra vett barátnő, meg a cellaszomszéd is elégtételt vesz a nem is Steve-en, meg bé nején, aki viszont tényleg olyan svéd szindrómába ragadhatott korábban, hisz nem véletlenül mű az egyik lába. Mert ez az a túsztörténet, ahol az áldozatnak van esélye a részleges szabadulásra is, néhány nélkülözhetőbb alkatrészét hátrahagyva persze, de még mielőtt valósággá válik az eredetileg kedveskedésnek szánt eszem a szívedet-paradigma.

Hisz a húskereskedő hobbisebésznek fontos alapelve, hogy a lányhús csak frissen jó, szóval életben kell tartani az állományt, ameddig csak lehet, ráadásul úgy, hogy ne stresszeljék túl magukat, mert a pipicomb úgy nem lesz elég ízletes.

Egyszóval a Fresh érdekes, műfajilag szándékoltan zavaros témájában elég beteg egy darab, ami viszont meglepően jól csúszik. Főleg mert jók a színészek (nem tudom ki ők, asszem sose láttam korábban egyiket sem), tud hangulatot teremteni, meg utána jó kinézni az őszi lakótelepre, hogy jobban belegondolva még Fekvehányás utcai is jobb, mint fine dining, a vegetarianizmus meg igen is opció.

Ezt most így hogy is?

Ma van az Október huszonharmadika utca ezerkilencszáz-ötvenhatodik évfordulója, úgy is a mint a szemkilövetős rendőrállam terrorünnepe, és mint ilyen tökéletesen érdektelen. Mert mint minden, úgynevezett nemzeti ünnepet, ezt is kibaszott unalmas, csasztuskás-poroszos iskolai ünnepségekké, túlárazott giccses szobrok közhelyekbe fullasztott avatóbeszédeivé, meg primitív komcsizássá transzformálta a rezsim, és nem csak ez.

Nekünk egyszerűen nem mennek ezek a nemzetinek kinevezett ünnepek, az egyetlen értelmük az a széles tömegek számára, hogy nem kell dolgozni, de ha épp vasárnapra esik, mint állítólag ma is, akkor ennyi kraft sincs benne, aki meg épp rutinos munkanélküli, annak már a vasárnap se számít, ha csak nincs forma egyes futam, amit lehet szidni, hogy ez de kurva unalmas már megint.

De forradalmi hangulat csak akkor támad bennünk, ha a szomszéd reggel flexel, amitől idegi alapon odaégetjük a pirítóst (pedig ezer pénz felett van már a legócskább kenyér kilója is), vagy ha lassú a net, és szakadozik a pornó, minden egyéb esetben lábon kihordott agyvérzéssel és/vagy tudatmódosító szerekkel nyomjuk el bennünk a feszültséget. 

Szóval egy-egy forradalom évfordulója mitől is lenne ünnep, nekünk ahhoz nincs közünk, sőt, valójában a történelemben nagyon ritkán, nagyon keveseknek volt egyáltalán közük hozzá valaha. Biztos ezért emlékezetesek az ilyen a forradalmak, mer' ritkák mint a piros hó esik, ráadásul és általában meg sírás a végük. A legtöbb forradalom az olyan hogy elbukik, felfalja saját gyerekeit (legtöbbször mindkettő, csak néha fordított sorrendben), aztán lesz belőle valami új típusú rémuralom, elvégre a proletaritáus mindig csak a láncait veszítheti, de jellemzően csak rövid időre.

Ezért lehet az amúgy teljesen, de tényleg ehetetlenül száraz 'Gusztus Huszadika tényleg ünnep. Hisz nyáron van, lehet sörözve napszúrást kapni emberölésre optimalizált légijárművek tekintése közben, meg van tűzijáték,  ahol nagy tömegben lehet megsüketülni, hogy aztán a hazafelé tülekedésben lopják le a hátizsákunk összes lecipzározható darabját. Az ugye mégis más hangulat.

Persze mindenkit gyűlölni akkor is lehet, de a forradalmi emlékezet a szar időjárással párosítva mégis jobban megágyaz a "Dögöljön meg a szomszéd tehene is! Ja nem, csak az övé!" hangulatnak. Bár úgy tűnik, idén ebből sem kapunk eleget, elvégre elég nehéz azt skandáltatni a hívekkel, hogy "Ruszkik haza! De nem, mégsem! Gyertek át hozzánk is! Délután!" 

Zavarban is lehet a Felcsútok Géniusza, hogy akkor ezt most hogy, eddig annyit bírt kiizzadni magából, hogy ötvenhatba' a Forra Dalmárok (mind a kevesen), igazából a béketárgyalásokért fogtak fegyvert. Na ez az, hogy őrült beszéd, de már rendszer sincs benne.

Szeretem a felesleges filmeket

Most épp a Raymond és Ray című, gyakorlatilag kétszemélyes kamaradarabot, amiben a cselekmény csekély, a dráma középfajú, a színészek jók, engem meg beszippant, mert van atmoszférája, életszaga, meg olyan dolgai, amik a szuperhősős szaroknak, tetszőleges akciófilmnek sose nincsenek, de még az általam kedvelt horror-jellegű nyomasztásoknak is tekerniük kell érte.

És bár nyilvánvaló hülyeségnek látszik, simán el szoktam olvasni egy-két kritikát egy filmről, mielőtt rászánok másfél-két órát az életemből, mert azt vettem észre, hogy mára már nincs az a lesújtó vagy égbe menesztő kritika, amitől nekem prekoncepcióim támadnának. Vagy, ha már a legszebb öröm akár öröm, direkt megnézek valamit, amiről elég sokan, elég semmitmondóan bírnak fanyalogni. Ennél a műegésznél akkor álltam neki a tekintésnek, mikor elolvastam a Guardianban egy kritikának is elég vacak lesajnálást, márpedig lassan azt érzem, filmkritika-kritikusnak nem is vagyok rossz, na ja, ezt teszi az emberrel, ha maga is huszonöt éve ír ilyesmit, jobbára megélhetési célzattal, de sokszor privát lelkesedésből is.

Szóval örömmel konstatáltam, hogy a film szerintem teljesen rendben van, engem egyből beszippantott a hangulata, nyilván mert eleve bírom az ilyen keserédes,  érzelmileg klausztrofób cuccokat. Ethan Hawke meg Ewan McGregor pedig jó, ahogy az tőlük elvárható. Ők Raymond és Raymond, a két féltestvér, akinek vicces kedvű, ám egyértelműen szemétláda apjuk ugyanazt a nevet adta, de az öreg végre megmurdált, és mindjárt hat láb mélyen lesz, csak előbb konkrétan nekik kéne elásni, mert a végrendeletben ez van, hogy saját kezükkel. Egyikük érzelmileg megviselt, a másik cinikusan szarik rá, de azért elmennek, csak hogy kiderüljön, nem is annyira idegenek egymásnak, mint azt maguk is gondolták, az apjukat például, más okból bár, de mindketten rühellték.

Aztán vannak egyéb érzelmi gabalyodások, a fater volt szeretőjével und ápolónőjével kapcsolatban, meg felbukkannak egészen kretén újabb féltestvér-jelöltek, de ez igazából csak erősít egyet kettejük alapvetően is pozitív kapcsolatán. pedig egyikük egy igazi kispolgár-alakú irodai patkány, a másik meg egy munkanélküli melós, és megfeneklett jazz-zenész, de legalább már nem drogozik. Viszont legalább szimpatikus alak, akkor is ha karcos a modora.

imdb.com

A Raymond és Ray nem szentimentális ostobaság, nem elpazarolt lehetőség, hanem egy rendesen összerakott film a kis életről, ahol a dráma személyes, a fordulat meg akkor is gyomorba vág, ha várható.

(Nem mellesleg nekem is van egy féltestvérem, bár pont nem az apánk közös, akit ismerek úgy-ahogy, meg asszem van egy(pár?) pont a biológiai apámtól, akit viszont már réges-rég egyáltalán nem. De valahogy engem már nem érdekel a története/történetük, bár volt egy pár év az elmúlt tizenből, mikor már majdnem.)

A működés látszatának hallszata

Nem zörög a haraszt, ahol a madár se jár. Ehhez képest hallok fura zajokat a lakásban ahol csak én (mint kétségtelenül nemmadár) járok. tegnap már reflexből bezártam minden zárat a bejárati kijárton, de persze ha már bejött a Nagy Löttyös Miafrász, akkor inkább ki kellene nyitni, hátha kimegy. Mondjuk általában nem félek, csak a magasságtól, a huszonhetes buszon magát nyugdíjas néninek álcázó pszichopata sorozatgyilkostól, meg a sötétben. de ezek a zajok ezek újak.

Aztán rájöttem, hogy nagyjából mindkét szobában, meg a konyhában is megfigyelhetők, és rendszerint a radiátor felől terjednek, azóval csak a szolgáltató szórakozik a táffűtéses társasjátékkal, amennyiben ugyan jó pénzért van hideg a lakásban, de legalább éjfélkor állnak neki öblögetni a rendszert. Lényegében hidegvizet keringetnek benne, hogy azért a működés látszatát keltsék, de fűteni mégse kelljen. Pedig ha odakint annyi fok van, amennyi idebent a hűtőben, akkor indokoltnak érezném, hogy a fűtőtestek - nevüknek megfelelő nomen eszt ómenként - melegek legyenek, és ne genderérzékeny értelemben. Akkor még azt se bánnám, ha közben hörögnének, mint egy kis költségvetésű norvég horrorfilmben a náci zombik, pontosabban nem bánnám annyira.

Amúgy is tiszta ideg vagyok a brüsszeli szankciók miatt, eddig is tudtam, hogy azok tönkretesznek engem, csak nem sejtettem, úgyhogy jó, hogy ártunk és ormányunk pár milliárdért ezt tudatja felém. Igazából tegnap szembesültem ezzel a szörnyű igazsággal, egy buszmegállós plakátról, ami egyből felnyitotta a szemem, ami direkt jó, ha az ember egyébként épp tömegközlekedni készül. 

Mondjuk a minap felszált a buszra egy kinézetre vak pasi, fekete szemüveg, fehér bottal hadonászás, mifene, aki aztán üléséről hosszan fixírozta a mellette álló csaj seggét, gondolom csak mert szelektív a látáskárosultsága, plusz attól hogy vak,  még lehet egyben férfi is, nyálcsorgató üzemmódban. Azóta meg rájöttem, hogy ezzel a skill-lel biztos kazánpásztor a távfűtő műveknél, de igazából.

Más fából, más korban ugyanaz

Nna, most fejeztem be (nagyjából harmadik nekifutásra) Fjodor Kravcsenko regényét, aminek címe: Az új legyőzi a régit. (Ja, azér' új, ha nem győzné le nem is lenne más, csak a régi, ami így meg nem sokáig...)

Remek regény, tele erkölcsi tanulságokkal, miszerint mi kommunisták más fából vagyunk faragva, számunkra a munka dicsőség kérdése, és a cukorgyári sztahanovistáknál csak a cukorgyári ifjúkommunista sztahanovisták a főleg zsinórmértékebbek.

A szöveg amúgy 1952-es keltezésű,  magyar  fordítás is 53-as, szóval még élt Sztálin, mikor egy Sztálin idézettel indul a cukorgyártás hőseinek kommunista szombatja, hogy végtelenül szórakoztatóan szánalmas frázis-puffogtatásba fulladjon, de már nagyjából ammásodik oldal környékén. (A mai névtelen origósok hetven éve pont ilyeneket írtak volna.)

Vannak a sztoriban régivágású szakik, nem gonoszak ők, csak olyan a neveltetésük, hogy régen is gyártottunk cukrot, gyártunk ma is, ahogy eddig, ki nem szarja le a munkaversenyt?

Plusz tele van ilyen sztálinista techno-blablával, mert amit az olvasó nem ért, az biztos szakszerű, tehát haladó, azaz nem a szakszerűség imperialista értelmében modern, hanem a fényes kollektív jövő horizontján.

Én ehhez még kevés vagyok, bér épp egy cukorgyárban, de cukrot csak a képernyőn látok, és addig jó, mert ha a kondenzvízben lenn, az maga  a nagyhalál, műszakbeosztás szerinti kiadásban.

(Ja, közben Vologya bá' hadiállapotot hirdet Donbasz, Nebasz és Kibasz térségében, csak nem tudom, gyártanak-e arra cukrot, az élenjáró módon, hadi cukrot persze.)

Csupasz csíz

Október tizennyolcadik napja van, köszönt és minden jót kíván, egy csíz a csupasz körtefán. Ezen kívül nem történt e napon semmi érdekes, na jó, pont ma 100 éves a BBC, de hol vannak ők a magyar pártszolgalatos médiához képest, egy Bíbíszi (jolinéniknek: Bébcé, olyan mint a tébécé, csak előbb jön a névsorolvasásánál) a cipőfűzőjét sem kötheti meg annak, aki szandálban jár. És büszke rá. A bíbíszi az amúgy nevében is egy korporésön, szóval rohadjanak meg a nyavalyás kapitalizmusukban, náluk nincs is Nemzeti Együttzördülés Rencere, mondjuk az egybesülten királyos nagybritánok eleve három, pontosabban három és fél nemzet, már ha az írek északiak is. Izé, ha azok is írek. 

De a bíbíszí az semmi, mondom,  a hetvenhármas busz, az már valami. Annyira bele vagyok ragadva a saját nemlétező magánéletembe, meg a magán úton nem létező szakmaiságomba, hogy hányingerem van mindahány ingertől, ami idegenek között ér, főleg ha az illetők büdösek, hangosak és sokan vannak. Márpedig ez így együtt a hetvenhármas busz, kora délután hazafelé, még csak nem is félúton, de már az út elejétől. Komolyan, inkább maradok még fél órát a melóhelyen, csak ne ezzel a szociohorrorral kelljen hazajönnöm, ha a szőrös nyakú bácsi még egyszer az ölem e teszi a frissen zsákmányolt, szatyornyi rohadt karalábéját, én emigrálok Albániába, igen szép tengerpartjaik vannak. És ha le kell tagadnom hozzá, hogy  valaha az életben hallottam már Delhusza Dzsonról, semmi gond, akkor se buzuki hangja szól, ami meg amúgy is görög. (Észak-macedón és dél-brooklyni.) 

A hetvenhármas busszal szerintem az a gáz, hogy én hetvennégyes vagyok, vagyis tényleg túl korai nekem, ha mondjuk Erika utazna rajta (oké, ez Angliából nehéz lenne, még a próba kedvéért is), biztos nem izzadt orkokkal lenne tele, hanem kulturált alkoholistákkal, iskolakerülőkkel és tizenhét éves üvöltöző kismamákkal, ahogy az a hely szelleméhez illik.

P.s. Ja s ha már, ma van a születésnapja a faszinak aki abban a viccben is szerepel, hogy "-Ki van ott a bokorban? - Jean-Claude Van Damme! - Jöjjenek ki mind a négyen!" Én kérek elnézést.

Három napja karácsonyi sütit eszem a vércukrom 

sérelmére. (Ez meg eredetileg Pogues.)