Miva?

Igazából most valami filmkritikát akartam írni pénzért, de nem megy. Fél órája értem haza, mert szűk családi körben vacsoráztunk egy étteremben, anyukám mai születésnapja alkalmából, és igen finom volt a kaja. Plusz bőséges, de annyira, hogy ha valaki most kiejti/leírja előttem azt, hogy juhtúrós sztrapacska, akkor az innen online is lehányom. Tényleg nem azért, mert rossz volt, csak több, mint kétszer annyi, mint amennyit én vacsorázni szoktam, úgyhogy eleve hárítottam,  hogy még menjek fel anyámékhoz sütizni. Az már túl lett volna minden határon...

E helyett diszkéten itthon   próbálok  túlesni az estén, de írni, na azt nem tudok. (És nem, ez itt nem ér, ez szabadidős tevékenység kérem, nem pénzért csinálom, kényszerességből csupán.) Úgyhogy főleg olvasok.

És mint a google hajnalán, sok-sok idő után, megtettem azt, amit eleinte mindenki, hogy beírtam a saját nevem, hogy na, mit dob a gép? Mindenféle  azonoos nevű, nyilván rokonokat, akiket nem ismerek (nem is merek), nem is akartam soha, de főleg a mindenféle írásbeli elkövetéseim. És legnagyobb döbbenetemre találtam magamtól valami a Magyar Hírlap  honlapján. A szegény, hülye, kormányhitű szarság honlapján bazmeg! Azt' nézem, hogy oké, Patika  Magazin átvétel, ők fizettek nekem ezért is, de  hogy egy ilyen izé beidézzen, azt kikérném magamnak, csak minek.

Mindegy, most csöndben emésztek, csak ne mondja senki hogy juhtúrós... bhruuu.

Összeesküvéses krumpli

Vasárnap sütöttem krumplit, de nem igazit, hanem amit kilós kiszerelésben árulnak az Aldi fagyasztójából. És szerintem a Háttérhatalom gyártatja, hogy pusztuljon az, akinek csak erre telik, mert ugye akinek mennyije van, annyit is ér. Elvégre túlnépesedés van, és a sajátmárkás, akciós, főleg adalékanyagokból álló műkajákkal ki lehet irtani a felesleget, vagy legalább is nem szándékolt éhségsztrájkra kényszeríteni.  De ez volt, ezt sütöttem.

Ilyen középsúlyosan krumpli lett belőle, ami jól néz ki, kívül ropogós, belül nyers, de legalább fosat, mert olyan, mint az ócska autó, hogy folyamatosan olajat ereszt. A fene tudja mit tesznek hozzá vagy bele (neki, mellé, rá, sérelmére), de még a mekis sültkrumplira sem emlékeztet, ami ugye legalább finom (miközben félig kihűlve már ehetetlen), viszont a fene tudja miből hegesztik a présgépeikkel. A háttérhatalmiak.

Gyerekkoromban a klasszikus StarWars filmeket nézve sosem gondolkodtam el azon, hogy mi a fenét eszik Darth Vader, már ha egyáltalán szokott olyat, és nem csak töltőre teszik a bizalmi rohamosztagosok. De most már érdekelne, mert bárhogy is táplálkozik, egyre inkább opciónak tűnik. Az olcsó bolti kaja szar, amit magamnak  készítek az ehető csak macerás, meg csak magamnak csinálni bármit olyan rém feleslegesnek tűnik. Anyám főztje az jó, abból mondjuk rendszeresen kapok, feltehetően ez a túlélés egyik záloga.

De mikor gyerek voltam (a StarWars meg még jó) arról  volt szó, hogy mostanra már mindenféle gusztusos kis tablettákat szedünk, és pont olyan érzés lesz majd, mint egy  rendes, kövön sült pizza, csak gyorsabb és egyszerűbb. És olcsóbb, bogyókra mindenkinek futja majd, és ünnepnapokon így mindenki ehet rendes kaját  is. Jobban belegondolva ócska egy világ lett volna, ennél még az aldis krumpli is vállalhatóbb opció, meg tekintettel az eredendő tériszonyomra az sem baj, hogy nincsenek repülő autók. (Pedig egy nyolcvanas évek elején látott sci-fi szerint 1996-ban már azoknak kellett volna lenniük, a filmben is kiröhögték a régimódi főhőst, hogy ő még kerekeken gurul.)

Szóval ott tartok, hogy egy szelet rozskenyéren némi „olasz“ felvágott (ami echte magyar persze), kis krémsajttal meg paradicsommal jobb bármelyik fagyasztott kajánál (itt a bourbon vaníliás  jégkrém csendben felsikolt a mélyhűtőben), pedig annak a hozzávalói is ugyanabból a német eredetű diszkontból vannak, ha már pont az van itt sarkon, másfél perc sétára. De lehet, hogy ők sem direkt árulnak vackokat is, csak ugye valamivel zsarolja őket az a fránya Háttérhatalom...

amazon.com

Károgás, kormány, kifütty

Na most az úgy volt, hogy Grúziában (hadd ne hívjam már Georgiának, ha már magyarul Wien is Bécs) választások voltak, nyert az eddigi  kormánypárt, élén a miniszterelnökkel, a Dagadt ottani spanjával,  business as usual. De legalább is gyanús, hogy kissé csalás áldozata lett egész, és benne voltak az oroszok is, Putyin keze betette a lábát. Persze nem most, hisz az egész ügy előzménye a 2008-as orosz-grúz háború, nagyjából Abbházia és Dél-Oszétia kapcsán. Azóta valahogy nincsenek jóban, szóval a ruszki diktátornak nagyon jól jött ez a mostani (eddigi), hozzá lojális rezsim.

Tehát ezek a mostani választások, ahol esélyes volt az ellenzék, feltehetően el lettek csalva, nem is ismeri el az eredményt az EU (ami azért fontos, mert Grúzia épp csatlakozni akar), meg még sokan mások. Többek  közt maga a grúz elnök sem, aki azt mondta, hogy az ellenzéket támogatja, az emberek menjenek tüntetően az utcára, és maga is így tett. Nekem meg eszembe jut, hogy Smittpali Álamfő  bácsi, a bajszos szar, vagy Novák naccságos asszony mikor merészelt volna ilyet tenni, hasonló helyzetben. Nyilván soha, hisz soha, egy percig sem voltak autonóm szereplők, mint ahogy ez a mostani... izé, Sulyok akárki sem az. Színtelen, szagtalan, átlátszó folyadékok ők, ami nem semmi, hisz egy palotából nem látszani, vagy úgy lenni szagtalannak, hogy körülöttük minden bűzlik, nos, az már teljesítmény.

A pártvezér és kancellárnak, no meg az ő Sancho Panzájának, Kakadu Miniszter Úrnak persze annyira tetszik a grúz rezsim, hogy már akkor gratuláltak a fényes győzelemhez, mikor még csak olyan 70% körül volt az adatok feldolgozottsága. Aztán tegnap el is repültek Tbiliszibe, hogy rögvest személyesen gratulálják hátba (veregetés által), az ottani pártvezér és kancellárt.

Ez meg az EU külügyminiszterei egy részének, szám szerint tizenháromnak nem tetszett, pontosabban nekik egy közös nyilatkozatban sem. (A lengyel miniszter szerint úgy tűnik, V. Iktor már a Lenin-rendre hajt.) Plusz az unió külügyi főképviselője igyekezett gyorsan közhírré tenni, hogy a Felcsútok Géniusza nem őket, nem az EU-t képviseli, bármit is hadováljon erről. Ettől persze Kakadu Péterben felbaszódott az ideg, hisz miféle dolog az már, hogy "tucatnyi európai uniós ország nem tudja megemészteni, hogy a demokrácia a népakaratról szól, és nem Brüsszelből jelölik ki az ország kormányát”. Szerinte ez csak a szokásos károgás, amit már meg is szokott, mióta harcban áll a liberális diktatúrával, meg a józan ésszel.

A grúzok viszont nem kárognak, inkább tüntetnek tömegesen, és a Dagadtanak is volt legalább egy szar pillanata (mostanában azért szokott neki lenni, a 23-i beszédében is milyen hamar idegállapotba hergelte magát), mikor rosszkor volt  jó helyen, hogy a tüntetők hangos pfújjolás mellet kifütyüljék. Felemelő volt.

Guruló fontok mondjuk

A Szuvenírvédelmi Hivatal (nem, nem szuverenitás, lófaszt védik ők azt) most, hosszas vizsgálódás után (azaz végre elolvasták a honlapon a nyilvános adatokat) megállapította, hogy Átlátszó(ponthu) „...külföldi finanszírozás bevonásával - az állami és társadalmi döntéshozatali folyamatok befolyásolására irányuló tevékenységet folytat, Magyarország számára súlyos politikai, gazdasági és társadalmi károkat okoz.“

Mondja ezt a rezsim ökleként funkcionáló, kurva sok közpénzt égető sóhivatal, komolyan, ezek lövetnének is, ha végre Semmilyen Zsolt elvtársnak eszébe jutna benyújtani egy alkotmánymódosítást, éjfél előtt tíz perccel. Pedig az Átlátszó egy oknyomozó portál, ami jellemzően a kormányzati korrupció környékén kutakodik, ami nem is akkora vállalás, tekintettel arra, hogy a korrupció nálunk nem rendszerhiba, hanem a rendszer lényege. (Ezt egy alkalommal pont a sóhivatal vezetőjének jó édes papája mondta bele a nyilvánosságba, aki szintén jó elvtárssá züllött ebben a rendszerben.)

Lassan tényleg ott tartunk, hogy abból látszik, ha egy civil szervezet vagy sajtótermék jól végzi a dolgát, hogy a Karmelitából ráküldik a közéleti verőembereiket. És a Szuvenírvédelmi Izé mellett ott van a Magyarságkutató Miafrász, meg a Huszonsokadikszázadi Intézet, amik úgy tudományos műhelyek, ahogy én szívsebész.

Úgyhogy szeretném feljelenteni magam a magasságos hivatalosságnál, hisz hosszú évek óta a webes internethálón gyalázom pártunkat és kormányunkat (bocs, pártjukat és kormányukat), például a miniszterelnök elvtársról is olyanokat írok, hogy szociopata, cezaromán, ha nem lett volna rendszerváltás, most a kommunista párt főtitkára lenne, meg hogy dagadt. És ez utóbbi nem body shaming, avagy testszégyenítés, hisz ha valaki folyton a sport fontosságáról hadovál, közben meg úgy néz ki, mint aki megevett egy komplett disznóvágást (vendégekkel együtt), annál csak jogos kritika.

És teszem ezt párszáz embernek, de gyakran napi szinten, ám mondjuk a Soros-hálózat, vagy a Brüsszel még sose tolt meg pénzzel ezért, pedig igényem, meg szükségem az lenne rá. Vagy legalább valami New Yorki tanulmányúttal, illetve azzal mégse, nem repülnék az óceán felett inkább. Akkor egy Londonival, mondjuk.

Mert már évek óta nem voltam Londonban, pedig előtte rendszeresen jártam oda tanulmányozni a példaértékűen rohadó liberális demokráciát, különös tekintettel a Cadbury csokikra, a ciderre meg a tizenkilencedik századi festészetre (na jó, mint amolyan beteg léleknek, a modern művészet is jöhetett). Szóval nyitott vagyok a guruló fontokra, lehet őket küldeni az ismert számlaszámomra. Számomra. Elvégre a hazaárulást sem adják ingyen, de hoznék valami szuvenírt a hivatalnak.

Feltaláltam a pizzát, ami nem az

Sokféleképpen lehet csinálni pizzát, ami nem az, például főzhetünk bablevest vagy tejbegrízt, kenhetünk egy vajas kenyeret, és egyik sem pizza. Ezt is feltalálhattam volna, de rémlik hogy bablevest meg tejbegrízt ettem gyerekkoromban is, mikor még nem voltam feltaláló és panelporli autoséf. (Azért autoséf, mert csak én eszem a főztömet, jó ideje már.)

Tegnap este viszont kifejezetten pizzára vágytam, és margarinos rozskenyérnek határozottan nem olyan volt az élményfaktora, de ha éhes vagyok (márpedig!), akkor a hagyományos pizza is macerás, plusz hétvégi programként második napja szédültem, úgy meg nem jó a konyhában sürögni-forogni, de különösen az utóbbi. (A sürögésről amúgy is csak sejtelmeim vannak, hogy az mi lehet...)

Úgyhogy feltaláltam. Magam és a pizzát, ami nem az, egyaránt. Az úgy volt, tisztelt bíróság, hogy a hagyományosnak mondható (jó, általam annak mondott) pizzatésztába eleve belekevertem a fűszeres paradicsomszószt, meg egy kis krémsajtot. Aztán megsütöttem a cuccot a serpenyőben, amiben délben még halat, és még volt benne maradék olaj, úgyhogy kapott egy kárászos beütést is az anyag. Ami így nem simán pizza nem lett, de margherita sem, és ha már, a végén tettem rá egy kis sült cukkinit is.

Nem lett rossz, illetve biztos az lett, csak én voltam már túl elég éhes, úgyhogy befaltam, így legalább nem kellett szembesülnöm vele később, hogy hidegen már milyen szar, akkor is ha megint éhes vagyok, mert a vércukrom már leért a pincébe. Legközelebb, de legkésőbb hamarosan, feltalálom majd a forró kókuszfagyit vaníliával, csak még ki kell találnom, abba hogy lehet belekombinálni a paradicsompürét, elvégre kéne valamit kezdeni a maradékkal.

Meg majd csinálok ilyet is, csak meg kell várni míg a szomszéd csaj megunja a tengerimalacát, mert akkor majd elkérem, és persze elfelejtem megkínálni:

borsonline.hu

A Dagadt dagályosan hazudozik

Eddig nem vitt rá a lélek, hogy meghallgassam a Felcsútok Géniuszának szerdai ünnepi beszédét. Mondjuk most sem, mert ha hallom is, agyvérzést kapok tőle, de legalább elolvastam. Hát, a pártvezér és kancellár össze-vissza beszélt, kábé annyi koherencia volt az egészben, mint egy fél- vagy tán egészen részegen, a laposföld-elmélet védelmében előadott kocsmai kiselőadásban. Vagy mondhatni a vízbűl vette ki a zokszigént...

Először is basztatta az EU-t, amiben önmagában semmi különös, régi hobbija ez neki, nem tudom szed-e rá valamit, de talán végre nem ártana. Mert miközben előadta, hogy az Unió egy másikra uniróra, a sztálinista szovjetre emlékeztető birodalom, ami le akar igázni minket, nem merült fel benne, hogy de melyik ország is épp most az EU soros elnöke, és annak ki fasz a vezetője? Orwelli duplagondol, kognitív disszonancia, esetleg jól fejlődő skizofrénia, tudja fene, de legalább már nem is érdekel.

Ám megállapította, hogy ez a Birodalom, ez bábkormányt akar nálunk, miközben ő lassan ki sem látszik az orosz diktátor alfeléből, amúgy meg anno pont a szovjetek voltak azok, akik Moszkvából mondták, meg ki legyen nálunk a kormány, Brüsszelből ez nem fordulhat elő. Dehát a főnök épp szabadságharcol az Unió ellen, aminek épp az egyik vezetője, esténként otthon így biztos tökön szúrja magát, nagy önellentmondásában. (És mint arra páran rámutattak, felesleges szabadságharcolni, az EU-ból ki lehet lépni, és nem jönnek utána a tankok.)

Aztán jött a kötelező magyarpéterezés, az illető nevének kimondása nélkül, hisz ki más lenne a bábkormány, ha nem az egykori Varga Juditné. A Dagadt ennyi ostobaságot ennyi indulattal talán még sohasem hordott össze "ünnepi beszéd" címszó alatt, ha jól rémlik 56-ról is ejtett szót, de csakis aktuális politikai, pontosabban hatalomtechnikai lázálmainak kontextusában.

Tévedésből halottak

Tegnap benéztem az elnézett nemfilmet, mert annyi megvolt, hogy találtam valami újabb netflixes eresztést, aminek a címében van az árnyék, erre kaptam egy darabolós videojátékot. A Kóbor árnyék helyett eleve Az árnyék a szememben című dán háborús drámát kellett volna megnéztem, de a memóriámnak ennyire már nem tellett elsőre.

Nade. Ma azért már délelőtt bepótoltam, és tényleg megérte, mert ez valóban dráma, egy nagyon kemény dráma, mondjuk milyen is lenne, ha a nácik által megszállt Koppenhágában játszódik. És lényegében arra fut ki, hogy a brit légierő a helyi Gestapo-kollaboráns szervezet székháza helyett tévedésből lebombáz egy katolikus lányiskolát, apácástul, gyerekestül. És mivel ez is valós történeten alapul, nehéz is lenne nem drámainak lennie, mikor a végén, a stáblista előtt hosszan listázzák az áldozatok neveit.

De addig is több szálon fut a sztori, van a csávó, aki nem beszél, mert látott egy égő autóban embereket meghalni, a rokon kiscsaj meg a barátnője, akik megpróbálnak segíteni neki, a lányiskolában tanító fiatal apáca, aki nem tudja, hogy a rémségek közepette hisz-e még bármilyen istenben, meg a HIPO (ez volt a dán Gestapo) egyenruhása, aki tudja, hogy ha a németek veszítenek, őt megölik a honfitársai, ezért inkább lelép. Miután találkozik a hitetlenségbe hajló apácával, hisz ő meg a hitet keresné már.

És ezek a szálak szépen összeérnek a végére, a bombázásban, ahol ráadásul az egyik kötelék vezérgépének pilótája rájön, hogy rossz célpont felé tartanak, és leállítaná az egészet, de a második hullám ettől még támad. Ilyen remek időzített bombákkal, hogy a suli pincéjében rettegő gyerekek még hallják ketyegni a cuccot, mielőtt az a fejükre robbantja a födémet.

Amúgy van benne elégsok rideg erőszak (dehát a II. világháború nem vidámparknak épült), és érdekes, hogy gestapósokat vagy SS-katonákat például nem is látunk, itt dán kollaboránsok kínoznak dán ellenállókat (meg brit ügynököket), mondhatni megoldják házon belül, hogy ki a tettes és ki az áldozat.

A színészek, és a gyerekszínészek is ott vannak a szeren, a látvány néha kifejezetten grandiózus, a De Havilland Mosquito vadászbombázók, például látványosan vadászbombáznak, csak ez esetben nem ott és azt, amit kellene. A film legnagyobb erőssége mégis maga sok kis dráma, ami egy nagyobbá áll össze, és az érzelmesebb nézőnek van min bőgnie a végén. De hát ezt lehetett tudni az elején is, hogy sírás lesz a vége.

No és nem lehet elfeledkezni arról, milyen fájdalmasan aktuális Az árnyék a szememben, hisz nem volt olyan rég, mikor a neosztálinista orosz diktátor serege bombázott meg egy kijevi gyerekkórházat.

Az új Huszonhetesek

Mi a fene történt ma régebben? Úgy értem, a szokásos kényszerességgel nézegettem, kinek van ma születésnapja (nem is tudom, miért vagyok erre rákattanva), és meglepően sok olyan hírességnek, akik még nekem is azok. A teljesség igényét nagyjából nélkülözve, ha már a wikipédia is a barátom:

- 1466 – Rotterdami Erasmus németalföldi humanista filozófus, teológus, pedagógus író († 1536)

- 1728 – James Cook angol tengerészkapitány, felfedező († 1779)

- 1759 – Kazinczy Ferenc magyar író, a magyar nyelvújítás vezéralakja († 1831)

- 1782 – Niccolò Paganini itáliai hegedűvirtuóz, zeneszerző († 1840))

- 1914 – Dylan Thomas walesi író, költő († 1953)

- 1932 – Sylvia Plath amerikai költő, író, novellista († 1963)

- 1939 – John Cleese angol komikus, író, producer, a Monty Python csoport tagja

- 1947 – Szacsvay László Jászai Mari-díjas magyar színész, a nemzet színésze

- 1952 – Roberto Benigni olasz színész, filmrendező

- 1952 – Francis Fukuyama amerikai filozófus, politikai közgazdász, író

Szóval a 15.századtól a huszadikig rendszeresen jó nap lehetetett október 27, mert a mai halálozási évfordulók közt nemigen találtam számomra fontos alakot. Nem tudom miért van ez, biztos a vasárnap teszi, bár jobban belegondolva lehet, hogy nem is volt minden huszonhetedike vasárnap. Naptárban nem vagyok jó, de a padlizsános rizottóm attól még eléggé hasít, annyi a titka, hogy kell bele curry-fűszerkeverék, meg paradicsom. De ennyit a naptárakról.

De azért nem annyira fényes a névsor. Erasmus túl humanista volt ahhoz képest, hogy katolikus pap, majd szerzetese lett; Cook kapitányt utolsó útján bennszülöttek darabolták fel, de csak miután lefejezték; Kazinczyt a Martinovics-összeesküvés kapcsán életfogytiglanra ítélték (bár pár év múlva kegyelmet kapott); Paganinivel a szifilisz szövődményei végeztek; Dylan Thomas alkoholista volt; Sylvia Plath öngyilkos lett 30 évesen; Fukuyama meg tévedett a legfontosabb könyvével: nem lett vége a történelemnek. A többiekről tudja fene, de legalább valami szorongásos neurózis/ depresszió náluk is csak befigyel, az kinél nem?

Elvégre ez lenne az új 27-esek klubja, azaz nem azoké, akik 27 évesen haltak meg (mint Jim Morrison, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Kurt Cobain, vagy legutóbb talán Amy Winehouse), hanem akik 27-én születtek. Nem olyan jó ez a huszonhét, biztos mert nem prímszám, de a 29-es már az, azok jobb napok lehettek. Meg életkorok, már csak azért is, mert az ember addigra túlélte a 27-et.

A nemfilm-akció

Na most, az tényleg ritkán fordul elő velem, hogy nem nézek végig egy filmet, de most megesett, nagyjából azért, mert amivel megpróbálkoztam, az nem volt film. A Kóbor árnyék című netflixes hulladék egy videojáték mélységével, mondanivalójával is alig-alig rendelkezik, gyakorlatilag nem több, mint közel két és fél órányi akciójelenet, levágott fejekkel, és patakvérrel.

Eredetileg azt hittem, ez valami Kill Bill utánérzés lesz, merthogy jakuzák, úgy is mint szamurájkarddal hadonászó öltönyös japánok, akik szokás szerint torokból üvöltöznek japánul, szóval még valami használható is kijöhetett volna belőle. de a Kill Billnek volt drámája, ennek meg nincs, a videojátékok pedig mélyen nem érdekelnek, már vagy húsz éve.

Az első egy órából annyi jött le, hogy van valami fiatal bérgyilkos csaj, aki parkolópályára kerül, úgyhogy inkább a szomszéd kissrácot mentené meg a gengszterektől. A srác anyja kurva volt, drogos kurva persze, ahogyan kell, és megölték gyilkolni a torokból ordibáló csúnya bácsik. És engem már innentől nem érdekelt az egész, hogy ennyi a sztori, miközben már elfolyt hat hektó művér, és lefejeztek három tucat statisztát (torkon szúrtak, megcsonkítottak, kiheréltek), miközben a történetnek aligha nevezhető izé csak arra kellett, hogy két sorozatgyilkosságot összekössön.

A műegészben amúgy mindig éjszaka van, és hideg, és Tokió (gondolom az volt) a világ legszarabb helyének néz ki benne, elvégre ronda, veszélyes, és aki nem szervezett bűnöző benne, az szervezett bűnözőket kibelező bérgyilkos. esetleg drogdíler, a többi statiszta, csak lepukkant lakásokban vegetál.

Az úgynevezett szereplőknek nincs karakterük, klasszikus, hurkapálcára ragasztott, papírból kivágott figurák, persze ha nincs valódi történet, a dramaturgia szó hallatán meg egyenesen rohamot kapnak az alkotók, akkor minek is karakterek? Motivációkkal, eredettörténettel, meg ilyenekkel.

Valójában nem is értem, hogy minek fognak bele emberek egy ilyen szemétkupac lapátolásába. A fogyasztói oldalt még érteni vélem, mert vannak akiknek a folyamatos vérontás pont megfelel a katarzis elkerüléséhez, de ez ettől még nem film. Ahogy perce az "akciófilmek" egy nagy hányada sem az, de ez legtöbb hasonló műfajú darabot is alulmúlja. Mikor mondjuk Schwarzenegger kiirt egy drogkartellt, vagy egymaga megdönt valami diktatúrát, abban legalább van motiváció, meg próbálnak összehozni egy felépített sztorit, ahol persze az akcióhős mindig győz, előszőr majdnem nem, de végül mégis. Na itt ez sincs, belenéztem a végébe, és pont az, mint az eleje. A "történet" csak a hullák számát tekintve haladt valamit, de legalább színészekre sem költöttek, ide elégségesek a kaszkadőrök.

A trailer alapján furcsa lehet, amit írtam, de ez a két perc nagyjából a film (na jó egy kicsit azért több), a többi az öncélú belezés:

Miniszter Úr figyelmeztet jól

Szijjártó Péter arra kéri a magyar állampolgárokat, hogy ne utazzanak Irán térségébe. Na ez a tipikus esete annak, mikor Kakadu Miniszter Úr úgy csinál, mintha csinálna valamit, pedig á, dehogy! Ő látszani szokott szeretni (vagy szeret szokni?), szerepelni és beszólni, és bár tudom, hogy a beszédaktus elmélet szerint a szövegelés is cselekvés, de egy miniszter részéről ez csak pót. Cselekvés.

Elvégre Izrael megtámadta Iránt, úgyhogy nem nagyon van olyan hülye ebben az országban, aki most pont oda akar utazni. Illetve aki hülye, az meg is érdemli. Pont az van, mint Ukrajna esetében, hogy senki nem tervezte az idei, de már az elmúlt két év nyaralásait sem Odesszába, pedig állítólag szép város, én már régebben is vágytam oda. De lehet, hogy csak volt szép város, utána kéne nézni mennyire lőtték szarrá a ruszkik, minden esetre háborús övezetbe nem vágyom. Elég nekem ez a belső dzsihád itt nappalimban.

Anno a háborús Jugoszlávián (a pontosság kedvéért: a polgárháborúról van szó, és nem a második világról) azért sikerült átutazni Görögországba menet, többek közt keresztül szelve Belgrádot, ami meg egy teljesen normális városnak látszott. Na ja, a harcok arrább zajlottak, akkor épp főleg Boszniában, és arrafelé azért láttunk kilőtt tankot az út szélén szabálytalanul parkolni. Nem is értem, hogy miért nem a Románia-Bulgária viszonylatban buszoztunk, mert ugyan az kicsit hosszabb lett volna, de legalább nem fordult volna elő, hogy egy nappal kerültük el a vukovári ostromzárat.

Szóval a miniszternek felesleges figyelmeztetnie bárkit is, eleve nem hiszem, hogy eddig olyan nagy lett volna az iráni térségbe tartó magyar turizmus. (Bár a jutyúbon ilyesmiről is lehet videót találni.) De hát ez van, Péterünk ennyit tud, hogy nagyokat mond a CNN-en, bekéret nagyköveteket, a fészbukon hazudozik arról, hogy mennyire dolgozik épp, és ha mindezeket számon kérik rajta, akkor szeret nyilvánosan megsértődni, bár ezt is elég ripacs módon csinálja.

Egyébként ha valaki épp az iráni iszlamista diktatúrába vágyik, az tényleg menyjen nyugodtan, nem fog csalódni. Tényleg iszlamista, és tényleg egy diktatúra, szóval aki erre izgul fel, annak kifejezetten jól eshet ehhez képest egy kis plusz háborús feszkó. Csak helyieknek ne reklámozza mindezt, elvégre az ember putyinos pólóban sem sétálgat Odesszában.

Hull a hó és fázik

Az volt ma a nap híre, hogy lemeze lett a Trabantnak, akik egy rövid ideig, úgy negyven éve voltak fontos underground zenei bagázs a kádári Magyarországon. Mielőtt mindenki lelépett külföldre, Méhes Marietta az énekesnő például egyenesen Amerikába. És valóban az Eszkimó asszony fázik című film maradt sokáig az egyetlen értékelhető dokumentum a munkásságukról (meg valami kislemez, amivel sosem találkoztam) amit többször is láttam még a felhőtlen húszas éveimben, sőt akkoriban a zenéjét is kedveltem.

Azóta mondjuk teljesen más dolgokat hallgatok, néha meglepően képben lévőnek érzem magam a krtárs popzene azon szekciójában, ami az ízlésem. A Starcrawler vagy a Skating Polly talán az eklatáns példák, utóbbi zenekar tagjai például átlag felkeannyi idősek, mint én most, de Sammy Copley is csak huszonhárom én meg évek óta hallgatom a dolgait.

Szóval negyven éves, vagy régebbi zenéket már csak akkor hallgatok, ha kifejezetten nosztalgiázni vágyom, mondjuk a Queen attól függetlenül is jöhet, de a korai Iron Maiden is.Vagy a Pogues, ők is '82-ben kezdték.

Ez itt pedig egy furcsa időutazás nekem, speciel a kilencvenes évek első felébe, mikor én azért főleg Kispálos voltam, de volt Kampec Dolores kazettám is. Viszont nem támadt kedvem megnézni újra a filmet, minek bolygassam magamban érzelmileg a múltat...

A repülés elméleti gyakorlata

Át kellett startolnia, Tiranában landolt Podgorica helyett a WizzAir gépe ma reggel. Ennyi a hír, de nincs itt semmi látnivaló, pontosabban nem volt, mert a köd miatt nem tudott leszállni. és ilyenkor ez az etikett, izé... a protokoll, ezeket mindig keverem, hogy például a halkéssel ne egyél zöldséget, avagy a tizenegyedik parancsolat melyikhez tartozik.

Én egy időben gyakran utaztam Wizz-el, mert a szolgáltatás egy fokkal jobb volt, mint az ultraprosztó Ryanair-nél, a menetrend meg az EasyJet-nél, úgyhogy maradt az. És nekem mázlim volt, mindig ott szálltunk le, ahová indultunk, Londonban, ahol viszont a legenda szerint nagy a köd, csak én nem láttam még, nyilván mert az főleg füstköd volt még az ipari forradalom idején, és innen a sztereotip izé. Olyan volt gyakran, hogy késett a járat, főleg az esti gép visszafelé, de egy idő után azt már beleszámoltuk, hogy ja, ez ilyen, a vonatkozó légijármű az esti járatra már összeszed annyi késést, hogy napi hideg élelemmel kell készülni a reptérre.

Ellenben a repüléssel kapcsolatban eszembe jutott két vicces dolog. (Illetve dehogy ellenben, csak túlmodoroskodom magam.) 

Az egyik, hogy az emberek, akik aktuálisan utasként szűkítik be tudatállapotukat, nem képesek felfogni, hogy túl nagy ködben, viharban, vagy  fegyveres felkelés kitörésének esetén mégsem ott szállnak le, ahol kellett volna. Számukra személyes sértés az a kényelmetlenség, ami amúgy vis maior eset lenne, őket a légitársaság itt bántja kérem, sőt szándékosan baszik ki velük, mert meg akarja bosszulni a túl olcsó fapados jegyet, amit utólag maga is megbánt. Mármint a társaság, aki ilyenkor már egy személy, egy különösen gonosz vén fószer, aki direkt nem adja vissza a szomszéd srácok labdáját, ami véletlenül a kertjében landolt. Mert ilyenek ezek. A biztonság az meg ugyan már, az csak kifogás a kibaszásra!

És hát a biztonság, tényleg. Sokan félnek a repüléstől, merthogy az veszélyes. minden statisztika arról szól, hogy adott időszakban nagyjából 60-szor kevesebben halnak meg légi, mint közlekedési balesetben. És aki fél felszállni egy repülőre, az ennek ellenére gondolkodás nélkül ül kocsiba vagy száll fel egy buszra. Pedig hatvanszor nagyobb esélye van meghalni benne, ami azért már nagyságrendi gombócból is sok.

Volt olyan ismerősöm, akivel egyszer együtt utaztam, és Ferihegyen, a gép lépcsúja előtt állva még győzködni kellett kicsit, hogy szálljunk már be, mert ránk várnak, és attól hogy még nem repült, nem elsőre fog meghalni mondjuk az Alpokba csapódva. És tényleg, azóta is él. Egyébként szoktak még félni a terrorizmustól is, de aki az elmúlt húsz évben járt már repülőtéren, az már nem igazán, mióta az embertől a félliteres ásványvizét/sörét elveszik, azóta nehéz fegyvert avagy bombát felvinni. De ha valaki biztosra akar menni, akkor vigyen fel maga egy bombát a fedélzetre, és ne robbantsa fel. Mert annak az esélye, hogy bomba van a gépen, mondjuk egy a millióhoz, de annak, hogy kettő, már statisztikailag kifejezhetetlenül kicsi.

Danny boy (már nem az)

Ma van az egyik kedvenc rendezőm, Danny Boyle születésnapja, a 68. Nem tudom, hogy ő-e a kedvencem, mert van sok, de az biztos, hogy kedvenc filmemet ő rendezte, ez pedig a Trainspotting. A edinburghi egyszerű, kétkezi heroinisták életét bemutató mű már eleve egy remek regényből, Irvine Welsh azonos címűjéből. És nekem nagyon bejött a folytatás is, ami az 1996-os elsőhöz képest 2017-es. avagy a szereplők pont együtt öregedtek velem. Renton, Spud, a Beteg Srác no meg a felejthetetlen Begbie karakterei és története belém égett, miként a film zenéje is.

De igen jó volt a 28 nappal később, meg annak a folytatása, a 28 héttel később (meg a 127 óra, ha már a "számok a címekben" tematika mentén haladok), A part meg a Napfény, sőt már az első filmje, a Sekély sírhant is.

A Gettómilliomost viszont alig bírtam végignézni, felháborító, hogy pont azért a fércműért kapott Oscart, mikor a Trainspottingért járt volna.

Meg volt ugye a Yesterday, egy Beatles nélküli világ víziója, ahol csak egy csávó emlékszik a zenekar számaira (de ő se mindig pontosan), így aztán belőle lesz a világsztár, miközben John Lennon egy tengerparti házban éldegélő öreg halász. Na, ez ebből van, ahol a két főszereplő, Himesh Patel meg Lily James énekel dalolva bitliszt.

p.s. A Danny boy az a biznyos híres ír dal, ami már agyon van kooptatva, dennibojt szereti a csaj, so much, és ettől romantikus-szirupos hangulatba kerül. A jutyúbon van egy csomó feldolgozása, de mindegyik nyálas, csak nem bírtam kihagyni a nyelvi poént a rendező nevével való rímelés okán... Bocs.

A filmes erőszak könnyűsége

Bírom a hülye magyar címadásokat, illetve dehogy. Van ez a film, aminek az lett a magyarítása, hogy Öreg gyilkos nem vén gyilkos (pedig eredetiben The Retirement Plan. avagy nagyjából  A nyugdíjas terv), és kizárólag Nicolas Cage miatt néztem meg. Aki épp a másodvirágzását éli, már ha egyáltalán volt neki első. Volt az a múltkori horror, aminek a címére sem emlékszem, gondolom nem véletlenül, de a Renfieldben nagyot ment, mint Drakula, és az tényleg egy pörgős és vicces cucc volt.

Ezt viszont akciófilmnek definiálták, az meg alapból egyáltalán nem érdekel, de kiderült hogy vígjáték is, így már határeset. Meg benne volt Ron Pearlman szóval tettem vele egy próbát, és az elszúrt végét leszámítva meglepően jó volt. Úgy a kétharmadáig. Mert Cage ebben egy kiégett nyugdíjas valahol a Kajmán-szigeteken, és nem off-shorban utazik, csak élvezi a tengerparon piálást, mikor megjelenik a sosem látott unokája.

Mert a lánya, pontosabban annak a férje valami maffiózónak dolgozott, és lenyúlt valami fontosat, hogy sakkban tartsa, de ugye alapszabály, hogy szervezett bűnözőkkel nem jó baszakodni, mert odacsapnak, ahova köll. (Elvégre munkás ököl az övék, amennyiben sokat használják, miközben például egy klasszika-filológus csak nagyon ritkán.) És csaj, Ashley el is küldi a lányát a szigetekre a nagyfaterhez, de mire utána menne, már két nem kedves gengszter kíséri, akik valami pendrive-ot akarnak. Nagyfater rögtön meg is öli az egyiket.

Aztán még számolatlanul a többit, elvégre régen valami különleges egységnél szolgált, a munkaköréhez tartozott rosszfiúkat ölni, de hatvan fölött sem jött ki a gyakorlatból. És innentől mérsékelt izgalmak mellett (nem azok nélkül, csak mérsékelten izgalmas jelenetekben) megnézhetjük, ahogy sajátos humorral végzi ki sorban a gengsztereket, változatos módokon. Van akit egy súlyzóval üt agyon, van akit kihajít az erkélyről, mást meg simán agyonver.

És idáig jó is lenne, ez már-már tarantinói vérengzés, Cage meg láthatóan élvezi, a lánya elhidegült, az unokája cuki, Pearlman meg az érző szívű gengszter, aki nem is bántja az elrabolt kiscsajt, de vesz neki pizzát, és az Othellóból idéz. (Az összes többi szararc viszont kopasz és szakállas, ez afféle szőrügyi dresscode  lehet, de ők tahók és buták is.)

A végén minden jól alakul, illetve majdnem minden,  csak Tim Brown író-rendező túl sok szálat visz bele az utolsó harmadba főleg: maffiózók, titkoszolgák, politikusok, és ezek valami elementális katyvaszban egyesülnek, a végét konkrétan nem is értettem, plusz addigra eltűnt a humor, és maradt egy nettó akciófilm, amit én meg untam.

Ezzel együtt nem volt olyan rossz, a tegnapi kincskeresős ócskaságnál például tengeri mérföldekkel jobb. De akkor már inkább a Renfield, ott több volt a humor, és bár abban is volt egy gengszter- és politikus-szál, de legalább nem tolták túl

De az érdekes, mikor a halál szórakoztató. Mert itt az, az ember kedvtelve nézi az amúgy nagyon erőszakos gecik erőszakos halálát, pont mint Tarantino vagy Guy Ritchie filmjeiben. Ez biztos valami evolúciós dolog, bár tudja fene miért és miképp. Ám kétségtelenül afféle bűnös élvezet, bár nyilván épp a bűnösök nem élvezik. Miközben megérdemlik, szóval egyfelől van a igazságszolgáltatás nem jogi mozzanata, meg a helyreálló (lokális) világrend, másfelől meg az a kellemes tudat, hogy ez csak egy film. Mert az azért a legtöbben nem bírnák végignézni (én sem) ahogy valakinek tényleg elvágják a torkát. De ez csak film.

Konzultációt a tehetségtelenségről is!

Menczer Tamás a tipikus felcsútista csinovnyik: tehetségtelen, ám agresszív törtető. Eredetileg sportújságíró volt, aztán a pártvezér és kancellár államtitkárt csinált belőle (mert szereti a sportot, csinálni már nem, de költeni rá, beszélni róla az egyre jobban), mostanában meg már a Párt "kommunikációs igazgatója". De hát ilyen ez a Párt, ebben lassan több igazgató van, mint tehetséges ember, elvégre ott igazgatónak lenni eleve a lojalitással (erősebben: szolgalelkűséggel) vegyített tehetségtelenségre épül. Kubatov elvtárs is milyen okos, művelt és kifinomult modorú - lenne, ha aszóba állna valakivel, aki nem a Belső Párt. (Lásd erről Orwellt, az 1984-et, már megint.)

MT amúgy érdektelen figura lenne, feláldozható bábú a Főnök sakkjátszmájában, csakhogy ha már kommunikációs igazgató, nem bír nem kommunikálni. De olyanokat kommunikál, mint Makó Jeruzsálemtől, mármint a dumái olyan messze esnek a valóságtól és a józan észtől. Meg jó modortól, de mondom, az arrafelé alapkövetelmény. A messze esés.

Most is csak azért említem a palit, mert ma már két kretén nyilatkozata is volt. (És igen, még mindig undorodom a hazai politikától, csak ezt néha ki kell írnom magamból, elvégre jobb kint, mint bent. Mondjuk pont mint a böfögés vagy a fing.) Szóval ez az pártférfi először is azon kesergett, hogy lenézik őket a Nemzet Konzultáció miatt. Pedig eme Inzultáció kapcsán csak lenézni lehet őket, esetleg még kurva dühösnek lenni rájuk. Elvégre az egész a legócskább und legaljasabb párt- és kormánypropaganda, érdemi kérdések nélkül, különben nem jön ki a "magyarok 97%-a azt mondta, hogy rohadt Brüsszel". Amúgy ha a magyarok, a választók mondjuk 25%-a küldi vissza egyáltalán, és ebből ugye 3% eleve faszt rajzol rá, akkor nem a magyarok, csak szektatagok elsöprő többsége helyesel buzgón, míg a csendes többség vagy érdektelen vagy (mint például én is) kifejezetten undorodik.

Ja, és teszik ezt alkalmanként potom pár milliárdért, elvégre nem csak ezek a kérdőívnek nevezett hulladékok vannak, hanem a haveroknak is kell a pénz,  akik nyilván órásplakátokban meg a sajtóhirdetésekben utaznak. És akkor M. Tamás még besértődik, hogy lenézik őket. De hát ő speciel ennyire képes.

És akkor ő, a bagoly mondja a verébnek: „Tudják, van az a futballista, akit a játékban csak a labda zavar. Van az a politikus, akit a demokráciában csak az ember zavar. Derék brüsszeli kollégáink, magyar csatolt részekkel ilyenek.” Meg hogy: „Ők ott az elefántcsonttoronyban, Brüsszelben majd megmondják, hogy milyen jó a háború, milyen jó a bevándorlás, milyen jó a blokkosodás, milyen jó a 13. havi nyugdíj elvétele, satöbbi. És akkor majd azt kell csinálni.” Szegény kegyelmes uramék, őket mindig báncsák...

Magyar Péternek (akiben részemről még mindig nem bíznék) pedig megüzente, miszerint „Hozzám képest Lázár János maga a megtestesült irgalom lenne“ Ami megint csak demonstrálja, hogy mekkora úriember ez a szerencsétlen. Lázár is átment már bunkóba, Menczer meg sosem jött ki onnan. És ők a Párt öklei, míg a Felcsútok Géniusza mostanában csak a világtörténelmet akarja megfejteni, két Brüsszel-elfoglalás között.

De a Párt fontos embereinél mostanában - úgy tűnik - már szerepel a munkaköri leírásban, hogy hetente meg kell sértődniük valamin, aztán ennek kapcsán belegázolni valaki(k)be. És nevezik mindezt a szennyet politikának, sérelmünkre persze.

Ébresztő a minek?

Reggel hét előtt arra ébredtem, hogy valakik fúrják a falat. Méghozzá kívülről, mert a ház oldalfala (amit régennem tűzfalnak hívtak, a fene tudja miért) Börger Kinges óriás molinóval van dekorálva, alatta meg két börgeres órásplakát, amit időnként cserélnek, mint most is. 

De hogy ezt miért szombat reggel hét előtt kell csinálni, azt tudja fene, de rohadjanak meg a nevük napján! Pláne mert a fal amit fúrtak az én lakásom oldalfala, szóval a ruhásszekrény mögül gomolygott elő az ütvefúró utánozhatatlan hangja, ráadásul bőven éjfél után aludtam el, úgy fél kettő körül, és öt óra ágyban fekvés, többször újrakezdett alvási kísérletekkel nem igazán pihentető.

Aztán egy idő után abbahagyták a fúrást, és flexeltek egy lendületeset, és makkor még mindig csak hét óra volt. Olyankor meg ugye nincs is jobb egy jó kis flexelésnél, az üdít, frissít, és kondiban tart, nehogy már kialud magad.

És azóta is felváltva fúrnak meg felxelnek a szakférfiak a fal mögött, és nem látni a végét, főleg mert azért tűzfal a tűzfal, mert nincs rajta ablak. De biztos ez valami kis szombati különmunka,  amit gyorsan le akarnak tudni, hogy hányan nem tudnak aludni tőlük, arra meg magasról szarnak. pontosabban nem olyan magasról, úgy magasföldszint első emelet magasságában. Ahol lakom.

p.s. Nyolc után aztán levonultak a szakik, én meg nem értem, hogy ha ennyi volt, miért nem tudtak eleve kilenc körül jönni? Persze lehet, hogy máshol is fúrnak még, alakók legnagyobb örömére, csak nekünk volt pechünk, hogy itt kezdtek, és azért korán, mert ebédre azért haza akarnak érni. Vagy a kocsmába.

Egy igazán felesleges film, ami legalább rossz is

Végül is nézett. Ztem. Megtekintettem egy vígjátéknak hívott mozgóképes hulladékot, (Kérlek, ne pusztítsd el: A ködbe burkolt hegy kincse - na egy ilyen címtől eleve el kellett volna rémülnöm.) Amiben három amerikai , huszonéves kisvárosi lúzer egy kisvárosban lúzerkedik, mígnem el nem indulnak kincset keresni. Mert valahol a közeli hegyen van elrejtve Marie Antoinette arany mellszobra, ami százmillió dollárt ér. Ez már eleve baromság, egy ilyen cuccot, ha létezne, nyilván millió dollárokban mérnének, de nem százban. Mert amúgy elég giccses is, senki nem rakná ki a nappalijában, legfeljebb valami bunkó de gazdag repper, a medence partjára.

Van a filmben két kövér vadőrcsaj, akik szintén a kincsre hajtanak, meg valami erdei hippiszekta, azt annyi. A legnagyobb gond, hogy kizárólag csapnivaló színészek játszanak benne sablonos, kétdimenziós karaktereket, egy bugyuta történet keretei között. (Kivéve talán az egyik csávó barátnőjét, akit kicsit hunyorítva már szinte színésznőnek lehet nézni, de ő viszont egy buta libát játszik.

Nem is tudom miért kínlódtam végig, ez valószínűleg ilyen kényszeres izé, hogy ha elkezdek nézni egy filmet, nehezen hagyom abba. De a vagánykodó lúzerek maroknyi csapata olyan sztereotípia, amiről tonnányi high scool movie szól, és mindegyikben pontosan ugyanazok a karakterek tűnnek fel, hogy bénázzanak, és a végén diadalt arassanak. Hogy ez az álomcsaj meghódítása, a szararcokon bosszútállás vagy valami hülye verseny megnyerése, az már opcionális.

Itt is a három csávó (akik legalább már nem gimisek) közül az egyik az idealista, a másik a flegma, a harmadik meg a törtető, így aztán a megfelelő dramaturgiai pillanatan egymás ellen fordulnak. Ami kábé annyira eredeti, mint pörkölhöz az uborkasaláta.   Plusz egyszer se röhögtem rajta, ami egy vígjátéktól nyilván szánalmas teljesítmény. (Pontosabban egyszer majdnem, de mégsem.) És megint csak a karakterek miatt, ütnivaló az összes, a felnőtteskedő vörös meg a hülye hajú szemüveges, az meg már tényleg ne legyen poén, hogy egy nő kövér és egyenruhás. Pontosabban két nő. Vagy hogy az erdei kommuna lakói mekkora agymosott kretének, egyszerűen nem sikerül humort csempészni egyetlen momentumba sem.

Maximálisan nem ajánlott, nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy valaki megnézi. Rajtam meg a maroknyi többi szerencsétlenen kívül.

És akkor a sztereotip csávók, a nem igazán színész kategóriából:

Nem néz, nem ír, nem beszél

Pár napja már próbálok valami jó filmről írni, de amik elém kerülnek, azokról nincs kedvem. Mert az általam amúgy kedvelt kamaradrámákhoz azért hangulat kell (és olyat még leltem is), a horror most nem opció, pedig mostanában sokat láttam, talán túl sokat is, rendes sci-fit meg nem találta. Plusz nem nézek akciófilmeket, nem vagyok már tizenöt éves (yes, not fifteen, fifty), a sokadik zombiapokalipszis már nem hoz lázba, sorozatokat meg nem fogyasztok, csak ha Star Wars.

Meghát írok filmkritikákat pénzért is, nem biztos, hogy annyi kedvem lenne hobbiból is. Néha van, de ez hullámzó. (Mint ahogy nem tudtam volna komolyan elképzelni, hogy Londonban keressek állást,  mert London az a szabadidős turizmus  helyszíne volt, és nem let volna meg már az a felszabadult hangulat, amit turistáskodás közben éltem meg.)

De a permanens tévés sitcomokat meg unom már nagyon, már többször leírtam, hogy csak civilizációs háttérzajnak kell, de a Jóbarátoktól vagy az Agymenőktől már idegállapotba kerülök, annyira elcsépeltek. Úgyhogy most arról írok, hogy miért nem írok, pontosabban miért nem írok ide. Jut eszembe, a politikától mostanában undorodok (ami egy szociológustól azért nem természetes), egy piackutatásba vágnék bele végre, de valahol elakadt az ügy. Úgyhogy inkább írok valami kultúrfilozófiai odabaszást, aminek az lesz a konklúziója, hogy az élet szar és a végén meghalunk. (Jó, ennyire nem rossz a helyzet, ez amolyan költői túlzás lenne, csak nem vagyok költő.) Elvégre amúgy eddig még mindenki belehalt az életébe, kivéve talán azt a Jézus nevű fazont, de benne sem vagyok biztos, a keresztény teológia az intellektuális vakfoltomba esik, én a keleti vallásokkal szimpatizálok.

de az meg csak afféle hobbi, nem vagyok szakértője a témának, pontosabban nem eléggé. Asszem mégis keresek valami filmet...

A diktátort szoborni nem kell félnetek!

Életnagyságú bronzszobrot állítanak Sztálinnak az északnyugat-oroszországi Vologda városában. És ez nem vicc, helyi földesúr, izé.. kormányzó jelentette be, méghozzá azért, mert széles körű lakossági igény mutatkozott rá. (Biztos mint a klasszikus viccben: - Pista bácsi, van maguknál antiszemitizmus? - Az nincs, de igény az volna rá!)

Oroszországban persze a háborúra is széles körű igény mutatkozik, ha hirtelen kitörne a felcsúti béke, tömegek tüntetnének Moszkvában, hogy háborút, háborút, még több háborút! Elvégre a mennyiség itt átcsap minőségbe, a több háború a jobb háború, a legjobb háborúhoz meg rendes diktátor kell, aki nem szarozik, odacsap ahova köll. (Akkor is ha kastélyban lakik, szóval nem az a tipikus munkásököl.) Hát igen, a békepárti magyar téeszelnökhöz képest ezek ott háborúpártiak, mással nem magyarázható, hogy a cárevics elvtárs-pajtás, úgy is mint rendes diktátor, ki csak népének él (ja nem, az Lenin volt), több háborút csinál nekik.

A szoborállító régiós kormányzó szerint egyébként az oroszok mindegyike sztálinista, legfeljebb nem azonos mértékben. Miként maga Putyin elvtárs is azt mondta, hogy az egész ország magán viseli a sztálinizmus jegyeit (hiába no, az állam ő van, ő meg aztán annyira magán viseli a jegyeket, hogy főleg), dehát ez van, ez az ő történelmük.

Amiből meg adódik a párhuzam, hogy nálunk ha nem is az egész ország, de egy jelentékeny része, különös tekintettel az államra, magán viseli a kádárizmus jegyeit. Az állam mondjuk egyre inkább, köszönhetően Ártunk és Ormányunk fáradhatatlan baszakodásának, meg a pártvezér és kancellár szociopátiás cezaromániájának. (Az hogy közben egy nagyképű, nárcisztikus bunkó, az csak részben ok, részben már következmény.) Viszont neki nehéz lenne eldöntenie, hogy Horthynak vagy Kádárnak állítana-e szobrot, mert ebben az értelemben is hibrid rezsimet működtet. Horthysta külsőségekkel összekent kádári szubsztancia, szóval szerintem leginkább magának emelne szobrot, a dilemma feloldása végett.

Mocsári fantasztikum

A Caddo-tó annyira új film, hogy tegnap került ki valamelyik streamingszolgáltatóra (talán a Maxra, én persze nem ott láttam), és csak bele akartam nézni. A közepe táján meg kis híján hagytam a francba, mert egy ilyen krimivel kevert családi drámából tizenkettő egy tucat. Aztán egyszer csak kiderült, hogy ez igazából sci-fi, amolyan időutazós odabaszás, de ennél tényleg a fal adja a másikat.

Az alapötlet amúgy a kedvenc Dr. Who epizódomat idézi (Blink), csak itt nincsenek síró angyalok (ha valaki egyáltalán érti az utalást), de van valami a mocsárban, ami olyat csinál.

Mert a helyszín egy mocsár (bár a cím szerint tó, de ahol fák-bokrok között csónakáznak, az szerintem mocsár. Itt él egy mozaikcsalád, miszerint anya és nagylánya (olyan 17-18 a sztori szerint), meg férje a lelkész, és annak a nyolcéves lánya.

Csupa Matula bácsi, Matula néni meg Matula csaj, ilyen lápi emberek (de korántsem Mocsárlények), akik csónakkal járnak mindenfelé, és ha látnak egypár farkast, nem betojnak, csak csodálkoznak, hogy mit keresnek ezek itt?

Legalább két történetszál van, az egyik eleinte zavaros, a másik meg nagyon, de a végére azért összeáll a dolog, méghozzá egész hajmeresztő módon. És úgy, hogy igazából semmi bűntény nincs az egészben, semmi thriller vagy horror, pedig annak indul. A nagylány ugyanis rosszban van az anyjával, nem is igen alszik otthon, a kislány meg eltűnik, feltehetően úgy hogy a szeretett mostohanővére után indul, aztán nem látják többet.

,

Persze, hogy bűntényre gyanakodnak, elrabolták a kiscsajt az kurvaélet, biztos a lápi boszorkány, de gyanúba kerül (az nézői fejekben legalább is) pszichoanyu, a mostoha akit elhagyott anno a pasija, egyszersmint lánya apja, és azóta sörbe meg családon belüli lelki terrorba fojtja bánatát.

A kiscsajt végül megtalálják, többen egyszerre több helyen, több idősíkban, bár ez eleinte pont nem világos a misztikus gomolygás közepette. De annyi biztosnak látszik, hogy van valami időugrás a múltba, vagy valami átlépés egyfajta alternatív valóságba, ezen a téren a forgatókönyv eleinte annyi szálat mozgat, hogy elég nehéz követni. És nem lőném le a poént, a Videán fent van a cucc, meg lehet nézni ingyér', pontosabban semmi sincs ingyen a neten sem, hisz maga a net-előfizetés is pénzért van sajnos, pedig én szívesen fizetnék mondjuk indiai grízpudingban...

Ám mivel nem bírom ki, csakazért is leírom a nagy csavart, ha már a fél délelőttöm ráment a  történet megfejtésére. Ja, agytornának se rossz, miközben azért filmként is működik, meglepően szépen fényképezett, a főszereplő csaj (Eliza Scanlen, eddig nem is hallottam róla) nagyot megy a lázadó lápi lány alliteratív szerepében, bla, bla, bla...

Szóval a lényeg, nyilván kitakarva, hogy ne rontsam el senki aha-élményét:

Az van, hogy a főszereplő csaj mostoha-kishúga egy mocsári időkapun, ami valamiért csak alacsony vízállás esetén aktiválódik, visszakerül 1952-be. A keresésére induló egyik csávó, bizonyos Paris szintén, ő találja meg, és viteti el kórházba.  Később ő visszajut a jelenébe, 2022-be, de a lány ott marad nyolc évesen, és onnantól abban a korban nő fel. És ő lesz Paris anyja, akit a fickó már rég sirat, mert 1999-ben meghalt. Vagyis a nagylány, Ellie kishúga és az ő ismerősének Paris-nek az anyja ugyanaz a személy.

És ezzel nincs vége. Mert Paris közben Ellie apja is. Mindketten kilyukadnak ugyanis az időkapu által 2005-ben is, ahol Ellie találkozik egy nővel egy parkolóban (kisgyerek van a gyanúsan ismerős nőnél), és meglátja nála a húga nyakláncát. Mire a nő azt mondja, hogy de ezt a pasijától kapta, aki azóta lelépett, az meg az anyjától. És a pasi persze Paris, a nő Ellie anyja, a kisgyerek a karján, meg ő maga. És mikor Ellie anyja azt mondja, hogy az apja elhagyta őket, akkor az csak visszament a saját jelenébe, 2022-be, ahol a lánya meg már végzős középsulis, miközben ő is csak huszonéves, és persze ismerik egymást, csak nem tudják, kik is ők ebben a relációban. Mint ahogy Paris ismeri a nyolcéves Annát, csak nem sejti, hő az anyja. pontosabban, hogy ő lesz (volt) az anyja, a fene tudja mi lenne itt a jó igeidő. Ja és akkor ugye a kis Anna, a mostohanővére nagymamája. Is.

Na, mire ezt összeraktam fejben, az eltartott egy darabig, ami nálam sok.

Szóval aki teheti nézze meg, de ne olvassa el előtte a fentieket. Nem mellesleg M. Night Shyamalan volt a film producere, és olyan is, de ezúttal a legjobb értelemben.