Három ok, hogy miért ne pisiljünk az utcán

1. Mert gusztustalan dolog a farkunkat lóbálni a járókelők előtt, pláne betépve tántorogva. (Még akkor is, ha kurvabarbinak sminkelt szakmunkástanuló barátnőnk szerint cuki a zavart tekintet, meg a térdig letolt gatya.).
2. Mert ha az ember eleve a ház sarkánál száll ki a taxiból, csak kibírja még két percig. (Már ha volt annyi esze, hogy helyesen adja meg a címét a sofőrnek.)
3. Mert arra jön egy nagydarab fószer, piros dzsekiben, nagy fekete kutyát sétáltatva, és csúful beszól. Hangosan, hogy mindenki tutira odanézzen, aztán éghet az ember. (És utána hiába káromkodik szóismétlés nélkül percekig üvöltve, mindenki tudja, hogy ki a hülye. Hogy kinek lóg ki a mi.)

Homér a platón

Pont egy hét múlva leszek harmincnyolc éves, azaz épp annyi, mint Homer Simpson, immár húsz éve. Nekem asszem csak egy évem lesz harmincnyolcnak lenni, pedig ennyi már maradhatnék, ez legalább még nem negyven, vagy egy híján annyi, ami nem hangzik sokkal jobban. (És nyilván ezt fogom mondani tíz év múlva, csak ötvennel.) Amúgy meg eddig még mindig pont annyi idős szerettem volna lenni, amennyi éppen vagyok, bár pszichésen megálltam huszonkettőnél, azóta legfeljebb műveltebb lettem, de a személyiségem az reménytelenül leragadt 1996-ban.
A Homer Simpson-analógia azért nem teljesen alaptalan: kövér vagyok, infantilis, keveset keresek egy gyárban (az majdnem, mint egy erőmű), és a mindennapi apró dolgok indokolatlan lelkesedést és/vagy pánikot (jobb esetben szorongást) váltanak ki belőlem. Viszont: van hajam, diplomám, olvasottságom és ízlésem, de még nincs három gyerekem, igazából még egy se, pedig egy már lehetne. Szóval a bennem lakó Homer úgy ötvenszázalékos. Pláne mert a hülye angolok-angolhülyék szerint Homer az Homérosz, csak a jenkik tudják, hogy egy sárga rajzfilmfigura az Evergreen Terrace akárhányból. (Ja: Platón az meg simán Plató volt még magyarul is, pár évtizede.)

Doktor Doktor (avagy: énmérnem?)

Hogy lehet, hogy valaki úgy (kis)doktor, hogy nem is hivatkozik, sehogy? Sehogy. A  Legkisebb Ugrifüles (smittpál) húzzon el, eddig is nevetséges volt, de ezután... (Javaslom kutyámat,a Dudlit köztársasági elnöknek, mert ő még sose csalt, legfeljebb fingik, de azt nem titkolja. Plusz kedvesebb, szerethetőbb und okosabb a mostaninál. Meg elég öreg és tapasztalt. Meg kérek egy doktori fokozatot én is, ennyi erővel meglehetne....

Szólt a rádió - de többet nem fog

Sikeresen túléltem az első (rövidített) munkahetet, nem is volt nehéz visszarázódni, bár az ünnepek után eleve úgy érzem magam, mint egy disznóval töltött ló, plusz édességmérgezés. De szerencsére a gyárban elég rohangálós napok vannak, az mondjuk gáz, hogy ma is fánkkal turbóztam a mnkakedvem, így az intenzív mozgás testalkatomra gyakorolt pozitív hatása legalább is kétséges.

Enni amúgy azért is kell munka közben (szélsőséges esetben óránként valami kis izét), mert a meló persze unalmas, mint egy újévi köszöntő. (Jut eszembe, milyen vicces lenne a BUÉK angolul, mikor azt üvölgenék egymásnak a részeg angolok, hogy HENYÚJ, HENYÚJ, vagy valami hasonlót.) Szóval unalom ellen újabban megint rádiózok, mert az új lejátszóm rádióján már jó a vétel. No, de amit a Kossuth rádió (immár nem MR1) megy az már tragikomikus. Ha kicsit kormánypártibbak és/vagy jobboldalibbak lennének a derék szerkesztők és műsorvezetők, már kis sem látszanának a Nagy Korányos fenekéből. Kivétel a Napközben meg A hely, ott elég sok a politikamentes téma, meg a normális diskurzus, pedig istenucsse, azokat a műsorokat is rendesen megpróbálták kiherélni. És persze az egész adó rém komolyan veszi magát, a nemzetinek meg a gondolt ügyeket, és főleg a nemzetinek gondolt kultúrát. Inkluzíve wass albert, aki tényleg, mennyiben volt több egy középszar, ám öntelt és dagályos, és fúúú de nagggyon erdélyi származású írócskánál? Centerum censeo: a legjobb magyar író Mikszáth, wass legfeljebb a borospoharát mosogathatta volna, már ha egyáltalán. Viszont Mikszáth iszonyú jó wass-paródiát írhatott volna, kedélyeset, de sértőt.

Szóval a Kossuthon megy a komolykodás, pedig bizonyos szempontból mégis csak egy vicces országban élünk. Hisz csak nálunk fordulhat elő, hogy a Legkisebb Ugrifülest nem elzavarják a homokozóból, hanem megválasztják köztársasági elnöknek (miniszterelnök: Mirr-Murr, házelnök: Oriza Triznyák – mert ugye ő kövér-bocs!), hogy az adócsökkentéstől kevesebb a pénzem, meg hogy ezek a fiúk is elkúrják, de aztán nem lapítanak, hanem díszünnepséget rendeznek a saját tiszteletükre. Egyszóval a rádió lehetne sokkal ironikusabb is, az lenne az igazi közszolgálat, napi legalább hat óra közéleti rádiókabaré. Mert így nem közszolgálati, csak pártszolgálatos, az meg történelmileg sem hangzik jól. Míg azonban nem lesz a Kossuth – Már Nem Emeregy viccesebb, maradnak a hangoskönyvek, inkluzíve Mikszáth.

Sunny side of the street – Lándön pozitívan

Nos, Londonba menni igen jó. Egyfelől az ember addig sincs itthon, meg nem kell munkába mennie (ezért sem  lenne jó ott dolgozni – más miatt persze igen), másfelől meg London talán a legszabadabb hely ahol az ember lehet.

Ott tényleg mindenki úgy öltözik, viselkedik, abban hisz és azt eszik amit akar, ehhez a lehetőségek meg a tolerancia is adott. Nyugodtan lehetsz vegetáriánus, színes bőrű, zsidó, vadakat terelő lányanya, senki nem fog megszólni, viszont találhatsz hozzád hasonló társakat vagy épp kedvedre való éttermeket.

És Londonban mindenki beszél angolul, ami azért jó, mert én meg más nyelvekből sokkal bénább vagyok. Ráadásul gátlástalanul lehet használni is, mert az ottaniak nagyobbik részének sem anyanyelve, akinek meg igen, az már rég hozzászokott a számtalan akcentushoz. És persze ez a multikulti hely kellően kaotikus, minden szempontból: kaotikus például a közlekedés, de közben prímán működik, valahogy mindig eljut az ember oda, ahová indult. Mert itt is a kommunikáció a kulcs, Londonban mindent időben megtudhatunk, akik a várost működtetik, egyszerűen fontosnak tartják, hogy a helyi meg a turista is képben legyen. Hol érdemes enni, milyen kiállítások nyíltak, mi a színházműsor, hol lesz útlezárás, melyik metróvonalat zárják le felújítás miatt a hétvégén, és ezer hasonló dolog jön szemben percenként az utcán a buszon az aluljáróban.

No meg London, amellett hogy multikulti, hozza a hagyományos angol hangulatokat. Persze vannak a történelmi látnivalók, de az igazán jó az, hogy például bármelyik kocsmába beülhet az ember, az biztosan egy jó hely lesz, a kellő miliővel, ebben egyszerűen nem tudnak tévedni. Vagy a viktoriánus hangulatú utcák, amik akkor is eleganciát sugároznak, ha fényük épp megkopott, mert mondjuk ma már főleg bevándorlók lakják a negyedet. Vagy a mesés parkok, meg az a derűsen nyugodt élet, amit a helyiek bennük/általuk folytatna. (Tényleg, ha kisüt a nap és nem fagy, a derék londoniak már vonulnak is a parkokba, döglenek a csíkos nyugágyakban vagy fociznak/kutyát sétáltatnak/madarat etetnek/piknikeznek.) Vagy a piros emeletes buszok meg a fekete taxik, amik ma is pirosak és emeletesek és jobbára feketék. (Mert a taxik már nem mindig, láttunk már barbirózsaszínt is, meg mekdonáldzosat.)

És Londonban lehet a legjobbakat enni, a világ összes konyhája adott, és ott lehet a legjobb lemezeket bevásárolni, beleértve a legjobb brit sorozatok DVD-it, és egyáltalán: London úgy reklámozza magát, mint a világ fővárosa és ez majdnem igaz is. Mert a világnak talán több fővárosa van, de London biztosan az egyik. A világ közepén lenni pedig (néha) igen jó dolog.

Boldogtalan újév

Lássátok feleim szümütükkel, nem várható jó év jövőre, már legalább is gazdaságilag und közérzetileg (tudom ilyen szó nincs is, de itt tartunk ma). Köszönhetően pártunk és kormányunk (meg a Szeretett Vezető, alias Nagy Kormányos) áldásos működésének. Szociológusként persze eleve dühítő látni, hogy vezető politikusoknak halvány fogalmaik sincsenek a gazdaság a társadalom ne adj isten a kultúra működéséről, legfeljebb gyanús rögeszméik, valahonnan a naftalinszagú szekrénymélyről. Vannak viszont hűséges droidjaik, akik bármilyen hülyeséget bármikor megszavaznak/belemondanak a kamerába.

Tényleg, egy fideszes vagy kádéenpés (csupa kisbetűvel! – de hát kádenpé nincs is, pontosabban az egész párt maga a képviselőcsoport meg a helyi képviselők összessége) kéviselő, miért is gondolná, hogy rosszul mennek a dolgok? Először is jó autóval jár, a drága benzint is a közösből veszi, kap új laptopot (bocsánat: ájpedet), karácsony előtt Bécsben vagy Londonban vásárolhat be a családnak, ünnepek után meg elhúzhat balira, hisz megérdemli már azt a kis pihenést a sok gombnyomogatás után. Egyszóval körbenéz, és kérdezi hol itt a válság? Ez így persze az ellenzéki képviselőkre is igaz, ám ők nem kizárólag a magyar nemzetből vagy magyar hírlapból meg a hírtévéből (még mindig csupa kisbetűvel!) tájékozódnak a világból, ám ha az ember a parlamenti büfében minden reggel a nemzetet húzza elő az Armani öltöny zakózsebéből, könnyen elveszíti a realitásérzékét. És mivel úgyis csak egy szavazógép, gondolkodnia tehát luxus, ő csak áskálódó ellenzéket meg nemzetközi összeesküvést lát a pártját és kormányát, inkluzíve őt magát ért kritikák mögött.

Így születnek aztán borzalmas tartalmú és szakmaiságú jogszabályok, de olyanok, hogy a fal (ez esetben gonosz betűszavak: IMF, EU, USA) adja a másikat.

És mi csinál közben OV? Az X-Fator ún. „sztárjaival” találkozik a parlamentben, gratulál, beszélget, beinvitál, ahogy a píárosai azt tanácsolták neki. De sorry, a sztárocskákkal (sztárocska-jelöltekkel) való smúzolástól nem lesz jobb senkinek, még neki sem, mert a munkáját mégis a pénztárcáján keresztül ítéli meg majd mindenki.

Aki pedig mégis, minden ellenére boldog újévet akar legyen/maradjon szerelmes, abba még a kormány sem dumálhat bele, bár előbb-utóbb nyilván majd szeretne… (Óvszer mint jövedéki termék, csókadó, érzelmi járulék.)

Vendégszöveg: Para-Kovács amúgy is egyik kedvencem

A hírek szerint karácsonykor itthon lesz Orbán Viktor, úgyhogy megtarthatjuk az ünnepet, egyelőre ki-ki saját ízlése szerint. 2012-re aztán majd kijön a sarkalatos törvény, hogy pontosan miként is kell Jézus születéséről megemlékezni, aki egyébként idén lenne 2011 éves.
Remélem, ezzel véget ér majd az össze-vissza díszített fák, a habókra kiválasztott zenék, a különböző hangokra hangolt csengettyűk és a hülye ajándékok korszaka; lesz egységes dekorálási elv, magyaros motívumok, Lázár János csúcsdísz, Schmitt Pál kedvenc karácsonyi dalai CD, valamint hit- és/vagy erkölcstan egységcsomagok, melyeknek a gyermekek nagyon fognak örülni, ellenkező esetben fejbe veri őket egy táskával valamelyik KDNP-s képviselő. Folyamatosan fokozzák a fokozhatatlant, miért pont a szenteste maradna ki? Nehogy már kiszabaduljanak a lakosok a delej alól karácsonyra, aztán önfejükre bízva zabáljanak és bambuljanak a tévé előtt óraszám. Illetve zabálni, zabálhatnak ugyan, de bevásárlásaikat baráti közértekben kell eszközölniük, a tévéműsorokat pedig ideje ritkítani. Elhamarkodott és meggondolatlan intézkedés volt a kései Kádár-rendszerben, hogy mindenféle műholdas zavarkeltők és hazai csatlósaik csatornákat indíthattak szent hazánk területére irányítva sugárzásukat, a sugárzás egyébként is káros, majd jól átállunk digitálisan a Magyar Egyre és Magyar Kettőre, no meg persze a Duna Worldre, hogy a világ magyarsága se maradjon ki ebből a bizarr misztériumjátékból.
Ebben a szellemben kívánunk tehát, áldott és békés ünnepet az érintetteknek.

Végre szünet

Holnaptól január 3-ig nem dolgozom, ez zsinórban 12 nap, mikor nem kell korán kelni, elég hatkor, mikor a kutya már bököd az orrával, hogy vigyem le pisilni. (Na jó, valójában nem viszem, legalább 40 kiló, csak kísérem a póráz másik végén.) És hát nedves kutyaorra ébredni hatkor sokkal jobb, mint az ébresztőórára négykor, plusz a karácsaony bónuszként.
Hja az ünnepek nyugodt, meghitt hangulata, inkluzíve ablaktisztítás mit függönymosás und portörlés, meg főzés und idegeskedés, hogy jó lesz-é a puding vagy a krumplisaláta, vagy szénné ég/ronggyá fő minden, és az ünnepi ebéd nem lesz más csak sóskeksz meg fogaknak csikorgatása. No meg az ajándékok, a rengeteg alibiből vásárolt haszontalan porfogó, a tűzveszélyes égősor a műfenyőn meg a szilveszteri mulatság, ami leginkább a petárdáktól meg tüzijátékoktól rettegő kutya permanens vigasztalásából áll.
Még szerencse, hogy a két ünnep között van néhány tényleg nyugis nap, sok olvasás, döglés, főzés helyett nőzés et cetera. Amúgy meg engedjenek vissza a gyárba, és adjanak népi extra szabadságot valami ünnepmenetes időszakban!

London napos oldala

Erika kedvéért: Londonban van lelkesítő is, ilyen a legtöbb múzeum, a fish and chips meg a kis lemezbolt Greenwichben, az Oxford street este, séta Temze-parton, a jó könyvesboltok, a Pizza Express, a multikulti, a cider, a parkok, a teák, az érzés, hogy épp a világ közepén vagy, és még a gagyi ajándékboltokat is élvezem. Majd a karácsonyi szünetben összeütök egy hosszabb esszét is… :-)

Gyün a karácsony

Hogy szantaklóz vagy fádörkriszmösz hozza az ajándékot az lényegében mindegy (felkészül: a Mikulás és a Kisjézus vagy tetszőleges keverékeik, mint a Kismikulás vagy Jélás, esetleg Mikuzus), úgyis az északi sarki teszkó akciós polcáról szerzi be.

A legcikisebb ajándékok majdnem random listája:

           

1. Egérpad (no comment)

2. Vicces bögre

3. Télapós, részszarvasos, hóemberes bármi

4. Kötött pulóver

5. Mécsestartó/illatgyertya

6. Vásárlási utalvány (a kajajegy különösen kínos)

7. Csokinyúl (télapónak újracsomagolva is!)

8. Nyakkendő

9. Edda válogatáscédé (béverzió: Megafaktor X-sztár bármilyen cédé)

10. Készpénz

Kivételek persze mindig akadhatnak, a legerősebb kivétel ha az illető maga kér valamit ezek közül, ez esetben bűnünk ha nem is kisebb, de legalább bocsánatos. Mert ajándékot amúgy venni kell, mert megsértődik ha valaki számít rá de nem kap, mert kényelmetlenül érezzük magunkat ha feltűnően kevesebbet költöttünk, mint a másik, és még jó képet is kell vágni ha mondjuk egérpadot kapunk. Pedig mi birodalmi lépegetőt szerettünk volna (igazából már huszonöt éve azt szeretnénk), vagy csokiszökőkutat, de senki nem bír rájönni erre az evidenciára. Így aztán én a magam részéről megrendelem, mit szeretnék kapni, a többin meg meglepődöm. Vagy nem.

Hülye angolok, angolhüjék - Londoni impressziók II.

No. 4. Reptéri tortúra – priority boarding

Fapados járathoz fapados reptér! – nyilván ez lehet a mottója a szervezésnek, ez Ferihegyre (1-es terminál, na persze) és Lutonra egyaránt igaz. Pontosabban nem, mert még csak fapad sincs. Van viszont teljesen megszokott reptéri ülőke csak nem elég, így az utasok átlag egyharmada állva várja az indulást. És mivel a hülye légitársaságok nem bírnak a beszállókártyára egy ülésszámot nyomtatni (pedig nyilván semmibe sem kerülne) így mindenki startra készen álldogál a beszállókapuk felé vezető folyosó elején, és amint kiírják a kapu számát indul a versenyfutás, hogy ki tülekedhet elsőként a kapunál. (Petrával mi ebben egyébként jók vagyunk, legutóbb visszafelé konkrétan elsőként értünk a kapuhoz).

És hát ez esetben az elsőbbségi beszállás sem jelent semmit: Ferihegyen elsőként szállhatsz fel a buszra, Lutonban első lehetsz a sorban, már ha… Szóval annyit ér az egész, mint egy átlag választási ígéret: vagyis ködös remény/esély, majd szembesülés a keserű valósággal. Az mondjuk érdekes lenne, ha egyszer egy járatra mindenki elsőbbségi beszállásra fizetne be. Sorsolnának, kő-papír-ollóval döntenék el vagy visszadnák a pluszpénzt. Na, azt biztos nem…

No. 5. Cornish Pasty

A CP amúgy szerintem szamósza, egy eredeti indiai sütemény (ami lehet édes vagy sós, tölteléktől függően), csak nagyobb. Kihagyhatatlan londoni programpont. Rémlik, úgy hét éve, mikor Erika először vett ilyet (illetve vettünk) a Viktória pályaudvaron, azt mondta nagy lelkesen, hogy dejó, ilyet Cornwallon kívül nem is lehet kapni, legfeljebb itt. Na ja, meg minden pályaudvaron és sokfelé a városban, mint kiderült ugyanis, legalább két lánc is árulja szerteszét, nem beszélve a sok kis pékségről. De a kedvenc máig a West Cornwall, jellezetes kalózos emblémával, meg azzal az erős szagú töltelékkel, amitől elülnek mellőled a metrón. (És az jó, tekintettel az általános zsúfoltságra. És még hajléktalannak sem kell lennünk hozzá.)

Most viszont valami konkurensnél ettünk (mittomén, Patsty Co. vagy hasonló) ami legalább akkora szentségtörés, mint fideszes képviselőnek lehányni az Alkotmány Asztalát. De ezzel együtt is jó volt, legalább is a hagymás-sajtos, csak az illata nem volt az igazi. Legközelebb vissza a kalózoshoz!

No. 6. Guy Fawkes Night

Zemberek! Be ne dőljetek neki, nincs is ilyen. Néhányan petárdáznak meg rakétáznak a hátsó kertben, van sörsátor egy-két parkban, de semmi jelentős, semmi utcabál, mifelénk egy különösen punnyadt szilveszter is nagyobb durranás (minden értelemben, leszámítva talán a bélgázokat), legfeljebb a részegek száma hasonló. Ahogy néztem egy-két helyen van némi belépős szervezett buli, farsangi fílinggel, de a szomorú tény az (hogy bár akkor még épp nem voltunk ott) a hüjeangolok is helovíneznek, pedig nem amerikaiak, de nem is ősi kelták műanyag tökökkel.

Viszont a karácsonyi vásár már november elején dübörög, fenyőfák, üveggömbök és fényfüzérek mindenütt, na ennyire korán még nálunk sem kezdik, pedig a hazai kereskedők és marketingesek is elég sietősek. (Láttam én már februárban csokinyulat a boltban!)

De hát mint Mark Twain mondotta, az angolok és amerikaiak már semmiben sem különböznek egymástól, leszámítva a nyelvet.

Hülye angolok, angolhüjék - Londoni impressziók I.

Londonban lenni általában jó, sőt most is az (annak ellenére, hogy a város egy nagy építési terület néhány bennszülöttel és sok fényképező turistával), de mintha ezúttal az átlagnál is buggyantabb hely lett volna. Néhány szilánk, rendszertelenül, ötletszerűen:

No. 1. Gurulós bőröndök

Ez már régi sláger, a flaszteron vonszolt gurulós kofferek jellegzetes kattogása már tavaly is az év hangja volt, de ez a műfaj is az extrém irányába mozdul. Vannak először is a rózsaszín, lila meg hasonló modellek, e területen a kitörési pont az átlátszó bőrönd lenne, így legalább mindenki látná milyen menő cuccaink vannak. (Meg hogy kit érdemes eme cuccokért lecsapni egy sötétebb sarkon, melyből Londonban mint tudjuk van számos, sejj.) Plusz minden turista lelkesen mosna a hotelszoba fürdőjében, mert senki nem merné egy átlátszó bőröndben hazavinni a szaros alsógatyáját vagy lehányt pólóját.

Az igazán érdekes azonban az, hogy egyre kisebb táskákat is kerekeken vonszolnak a hülyék, nyilván teljesen indokolatlanul. Az aktatáska méretű izé például már teljesen  értelmezhetetlen. Mert a nagy, maffózós-hullaszállítós hajókoffereknél még értem, hogy nem jó cipelni, de egy laptopot meg egy könyvet talán egy netfüggő éjjeli bogár is elbír, a műanyag kávéspohara mellett.

A jövő útja itt egyértelműen a gurulós pénztárca, illetve a gurulós kulcstartó, hisz minek fáradságos módon a zsebünkben hurcolni mindezeket? És ezzel eljutva a fejlődés végére, jöhet az önjáró (self-propelled!) bőrönd vagy az érintőképernyős, virtuális bőrönd letölthető ingekkel és fogkefével. És persze utazni sem kell majd fárasztó, fizikai módon, a jövő utazása nyilván valami fészbukos alkalmazás lesz, ha már répát termelni is lehet ilyen módon…

No. 2. Kurvabarbik

Avagy ijesztő lányok a londoni éjszakában…

Van az úgy, hogy az ember nyugodtan ücsörög egy pubban, kávézóban, pizzériában, és egyszer csak megjelenik egy csapat ordenáréra sminkelt, fél- vagy egészen részeg buta luvnya, valami rózsaszín vagy neonzöld egyenpulóverben (a „Miss Little Bitch” és hasonlóan szellemes feliratok viselése opcionális).

A lányok amúgy tényleg a barbis és a kurvás stílus egyesítésével próbálkoznak, sikertelenül. Vagy sikeresen, már amennyiben az ijesztő hatás a céljuk. Amúgy hordában közlekednek, pezsgőn, sültkrumplin és embervéren élnek, fő tevékenységük a hangosan káromkodás (esetleg az ordítva káromkodós énekelés), a buszok előtti tántorgás és forgalmi akadály képzése, gyakorlatilag bárhol. Nem veszélyeztetett faj.

No. 3. Elvarázsolt kastély

Lánykori nevén Kensington Palace. De a kívül zajló (és a jelek szerint soha be nem fejeződő) felújítás örvén kissé szétdúlták a belsejét és most valamilyen posztmodern-übergagyi hercegnős-horroros „kiállítás” zajlik benne, The Enchanted Palace címmel. Műanyag katonák, kinyúvasztott játékbabák, hülye hangeffektek és egy bugyuta történet és permanens félhomály, minek eredményeképp épp a palotából érzékel keveset a ledöbbent turista. Oké, Dájána hencinő ruhái sem voltak túl érdekesek, de régebben legalább valami történelmi hangulatot is meg lehetett érezni benne, mára meg maradt a kínos röhögés. Ja, és nem is posztmodern, a recepciós csaj szerint ugyanis ez egy modern kiállítás, bár ő nyilván esztétikából doktorált.

(Folyt. köv.)

Álmosvölgy

A munkában dolgozással, azaz a dolgozóban való munkálkodással a szokásos problémákon kívül (úgy, mint drága büfé, koszos vécé, rosszkor felbukkanó főnökök és elenyésző fizetés) a legnagyobb gond a korán kelés. Nálam hajnali 4-kor csörög az óra egy átlagos hétköznapon (illetve a telefon csörög, illetve idegesítően zenél, de ez most mellékszál), ami újra és újra megrázó élmény, különösen mert rögtön utána vihetem le sétálni a kutyát, és sötétben und hidegben leshetem, hogy kakál-e már a derék állat? Nincs is jobb program pár óra alvás után…

Aztán jöhet a reggeli borzalmas kávé, bár ezt általában igyekszem megúszni mert eleve utálom, meg hánynom kell tőle, de néha muszáj. Így hát ki kell találni valami stratégiát, ha nem is a koránkelés ellen, de arra, hogy lehet kibírhatóbbá tenni.

Kézenfekvő lenne a korán fekvés, de a nyolc óra alváshoz nekem már nyolckor aludnom kellene, ami azért abszurd. Meg lehetne próbálni jobban aludni, vagyis mennyiség hiányában a minőségre rámenni, de ez sem megy. Én ugyanis csak egyféleképpen tudok aludni, mélyen, de horkolva, a takarót lassan magamra tekerve.

Így hát marad a munka közbeni alvás. Aludni miközben vécére mész (és felébredni mikor odaérsz, különben…), aludni mikor eszel (a nyelési reflex úgyis automatikus, legalább is remélhetőleg), aludni az öltözőben, a buszon, a buszmegállóban, a büfében, a raktárba menet. Ha jól csináljuk, összejöhet napi fél-egy óra plusz alvás, és mikor az ember álmos, minden perc számít. És még nem is említettük a nyitott szemmel alvás széles távlatait, ez ügyben érdemes buszsofőröktől leckéket venni.

De persze lehet olyan helyet is keresni, ahol állandó a délutános műszak, hisz az este tízig tartó munka, az éjfél utáni fekvés és a tízig alvás sokkal inkább megfelel az ember normális bioritmusának. Azt hiszem…

p.s.: (Nagyon más) Ha még egyszer vasárnapra esik egy munkaszünetet jelentő ünnepnap, és kezdeményezni fogom az ünnepek átstrukturálást: ha lehet húsvét- és pünkösdhétfő, legyen májuselseje-hétfő, ’gusztushuszadika-hétfő, októberhuszonharmadika-hétfő. És december 24-hétfő is, így rögtön csak két szabadnapot kell kivenni az ünnepek között, ég garantált a hétfő keddre eső szilveszter-újév kombó is. Hogy így pontosan hány nap lesz egy év, azon agyaljanak a naptárkészítők, szerintem tíz-húsz év átlagában meglesz a 365, legfeljebb 364,8.

Testi panaszok

Most már napok óta egyre komolyabb fájdalmaim vannak. Kezdődött a jobb bokámmal, folytatódott a bal térdemmel, majd jött a jobb könyököm, a derekam, és mindennek a tetejében még Vettel is világbajnok, lett, szóval csőstül jön a balszerencse. És ilyen fájdalmakra persze nem a legjobb kúra a fizikai munka (bár egy vesekőre például tuti jó lenne, a rázkódás miatt), a lúdtalpamon  meg a munkavédelmi lábbeli sem segít. Úgyhogy meg kell várni, míg lesz olcsó, kínai biomechanikus műfej, illetve műláb, pontosabban mű-lábfej. Bár néha egy műfej sem ártana, ez a mostani már elég használt, plusz folyamatosan hülyeségeket álmodik nekem.

Ráadásul megfigyeltem, hogy a lábam és kezem sosem fáj egyszerre (bár az egyik mindig), biztos nem tud egyszerre kétfelé figyelni az agyam fájdalomközpontja. (Ezek szerint jó valamire a mostani fejem is…)

De legalább csütörtök, holnap kis túlóra, de pénteken még ezt is megbocsátom, a hétvégén pedig sok forró fürdő meg pihenés, hátha jobb lesz. Mert az ilyen testi panaszokra leginkább azt a megoldást alkalmazom, hogy várok, másnapra hátha elmúlik. Ha mégsem, fürdőzöm, az hátha majdnem mindenre jó. Plusz cévitamin, alma és pezsgőtabletta formában. Ez így együtt mindenre jó náthától szívinfarktusig, csak a lábtörést nem gyógyítja. (És az igazsághoz tartozik, hogy eddig még egyszer sem sikerült fájdalomcsillapítóval kikúrálni a lyukas fogamat, pedig próbálkoztam vele elehget.)

No, ennyi hirtele.

p.s.: Rákra jó a fokhagyma bévitaminnal. Még nem próbáltam, de biztos… Meg a darált oroszlánszag ecetben feloldva.

Sátáni versek

Most estem túl Salman Rushdie híres regényén, mely húsz évvel ezelőtt akkora vihart váltott ki.  Merthogy (mint az köztudott) az akkori iráni főkutya, Khomeini ajatollah gyakorlatilag halálra ítélte az indiai-pakisztáni születésű, ám angolul író, és Nagy-Britanniában élő írót. Pontosabban minden igazhitű (ami nála nem egyszerűen muszlim, de azon belül is síita) feladatává tette, hogy ölje meg Rushdiet, méghozzá azért, mert gyalázni merészelte az iszlámot, azon belül Mohamed prófétát. Legalább is az ő értelmezése szerint. De hát tudjuk, hogy minden diktatórikus hajlamú politikai rezsim, így az iráni is, többek között arról ismerszik meg, hogy nincs humorérzéke, vagyis gyűlöli azt, nem érti az iróniát, és nem tudja elképzelni, hogy a sajátján kívül más világértelmezések is létezhetnek, netalán érvényesek lehetnek. Így aztán minden kritika alávaló (és megtorlandó) támadás, minden szabadgondolkodó ellenség, a nevetés pedig gyógyítandó betegség. Melyet ugye kúrálni kell, börtönnel, átnevelő táborral vagy golyóval akár. Tényleg, mint a törzsi társadalmakban: a tabu szent, aki a tabut megszegi halállal lakoljon, akinek ez meg nem tetszik, az maga patás ördög, a Nagy Sátán (hogy stílszerűek legyünk, hisz ez az eposzi hangzású név maga a gyűlölt Amerika), szóval zavarjuk vissza a pokolba.

Pedig Rushdie könyve kapcsán sokan elmondták, hogy mi is lenn az irodalom, a kultúra, meg a többi izé, amitől a diktátorok ugye a pisztolyukhoz kapnának, de mindez falra hányt falafel, fanatikusokkal nem lehet vitatkozni.

Így aztán magyarul sokáig nem is lehetett élvezni ezt a valóban remek könyvet, meg mindazt amit Rushdie kultúrák határán átjáró jellegzetes prózája jelent, pedig jelentem: a Sátáni versek is egy remek könyv. Pont olyan, mint a későbbiek, a szerző valószínűleg már eleve, az első regénye idején (Grímusz, de az igazi áttörés az Éjfél gyermekei volt) pont azt a hangot, stílust és humort hozta, amit azóta is szeretünk. Vagyis ő már az elején kész író volt, teljes vértezetben, az útkeresést asszem kihagyta.

A szöveggel amúgy szerintem nem is az a gond, hogy rosszakat szól Mohamedről (mert nem is, csak a derék fanatikusoktól olyan messze van az irónia, mint ide a Hold), hanem hogy karikírozza Kohmeinit. Mert az Imám alakjában, aki londoni száműzetésében úgy él, mint előkelő (de szent) idegen Szodomában, nem nehéz felismerni a szűklátókörűségben megőszült ajatollah setét alakját, és nyilván ez volt a szerző fő bűne. Nem az iszlámot bántotta, nem a Prófétát, csak karikatúrát rajzolt egy öreg zsarnokról. A regény egészéhez képest amúgy kifejezetten röviden, de hát ez is elég volt. Szóval nincs benne vallásgyalázás (mindenképpen kevesebb, mint amit pl. sok politikai keresztény művel nálunk éppen), az egész Rushdie utáni hajtóvadászat inkább egy sértődékeny, és ezért szükségképpen sértődött, beszűkült öregember kicsinyes, de kegyetlen bosszúja volt. És a tanulság: Khomeini már sehol sincs (bár az általa teremtett rendszer még áll), Salman Rushdie pedig még mindig a világ egyik legnagyobb kortárs írója. Szerény véleményem szerint érik a Nobel-díj is, persze ki tudja, Vonnegut vagy Updike sem kapták meg soha, de az tuti, hogy mostanában már bent van a kalapban…

Addig is mindenki olvassa a Szégyent, meg az Éjfél gyermekeit. Mer’ jók.

p.s.: Persze nálunk csak 2004-ben jelent meg a könyv, fordító nincs jelölve, kiadóként a „Konzorcium” (mondjuk angolul is…), amúgy a könyvtári katalóguscédula szerint a Magyar Könyvklub adta ki, de jellemző, hogy senki nem vállalta, több mint tizenöt év után sem. Pedig egy könyv csak egy könyv, könyveket (pláne szerzőket) égetni meg csak a nácik meg az inkvizítorok szokása, tőlük meg talán már nem kellene félnünk ma, itt, mégiscsak Európában.

Nyakig ér a hálidéj

Kiderült, hogy van még tizenhat nap szabadságom idénre, ebből Londonra (épp három hét múlva esedékes) kell mondjuk négy nap a hosszú hétvége után, karácsonyra öt, így még elmehetek több mint egy hétre, de mit kezdjek ennyi szabad idővel. (Mikor még nyaralni sem voltam, egyfelől mert nem telt rá, másfelől eszembe sem jutott, meg egyáltalán, miért számít az nyaralásnak ha sokat utazunk valahová ahol nincs ott a saját ágyunk és vécénk és vicces mód pénzt kérnek a sörért meg a szendvicsért, amit az otthoni hűtőnk sosem tesz.)

Szóval mihez lehet kezdeni a hirtelen jött szabadsággal? A lehetőségek a következők:

-         Semmit, elfelejtjük az egészet, egy gonddal kevesebb. (A dolog szépséghibája, hogy ez igazából csak japán munkavállalóknál működik, akik összeomlanak, ha szabadságra kell menniük, mert ugye cserbenhagyják vállalatot. De ez a szempont nálam nem játszik.)

-         Bent hagyjuk a szabadságot, és elkérjük az ellenértékét pénzben. (De attól tartok, ez a megoldás meg a vállalatnál nem játszik.)

-         Kivesszük a szabadságot, mondjuk karácsony előtt, és elmegyünk síelni. (Ámde nem tudok, nem szoktam és nem is akarok síelni, én a havat leginkább egy fűtött szobából szeretem élvezni, az ablakon át.)

-         Elmehetünk városlátogatásra. De London épp előtte lesz, így az kiesik, miként pénz sem lesz emiatt. Esetleg lehet szó helyette egy élménytúráról mondjuk az Özvegy Kis Józsefné Altábornagy utcába (kies borozók, veterán szocialista autók, fémszázassal működő lejmolók), ez nyilván olcsóbb, de pestig így is kell egy vonatjegy, szóval ez sem az igazi.

-         Mehetünk vellneszprogramra is. (Pénztárcától függő helyszín, választható: Lillafüred, Balatonfüred, Mátrafüred, Tiszafüred, Kaposfüred – amelyikre tellik.)

-         Meglátogathatjuk a helyi (lakótelepi) állatkertet. Nem egzotikus, de olcsó: veréb, rigó, galamb, kóborkutya, macska, poloska, csótány, darázs, szomszéd, domesztikált hómlesz, sötétedés után Kukázó Nyest és Kurvaanyázó Középiskolás.

-         És végül, maradhatunk otthon tévét nézni: Travel Channel, National Geographic, Spentrum, Discovery, Animal Planet. Előnye, hogy ha unjuk Pápuaföldet átkapcsolhatunk az Amcsi Motorokra, vagy valami főzős műsorra, ami nem hizlal.

p.s.: Megint Philp Dicket olvastam, kettőt, az egyikben épp ma reggel futottam bele a következő mondatba. Csak azért másolom ide, mert annyira jellegzetesen Dick: „ Ami pedig az öcsémet illeti: Chester Rosenen kívül kevés sugárzást kapott mutáns jutott bármire a spinét- és elektronikusorgona-iparban.” (Az elektremos Lincoln, 21.p.) Ez már majdnem Douglas Adams…

A pankrációrul

Kezdjük ott, hogy nem nézek pankrációt. Ennek ellenére persze látok, mert amúgy sokat megy itthon a Viasat 6, és majd minden reklámszünetben benyomják az ostobábbnál ostobább promóikat. Úgyhogy nem szándékolt módon is látni lehet, milyen a pankráció világa. Röviden: ostoba, sivár és szánalmas.

Tizenöt évesen ugyanis még néztem pankrációt, ez egyfelől betudható életkori sajátosságnak, másfelől pedig akkoriban (a rendszerváltás) környékén, ez maga volt a szabadság szele, egy darab nyugat, mint a Mars csoki, a dobozos kóla meg a kínai büfé (kínai, mint Nyugat!). Viszont az nem egyszerűen nosztalgia, hogy akkor sokkal jobb volt, mert sok minden más is jobb volt, például a Kispál eredetibb (oké, már feloszlott, de a végére tényleg vacak lett), Antal Imre viccesebb (oké, meghalt, de…), Horvátország meg egzotikusabb (oké, polgárháború volt…).

Viszont a pankráció akkor még tényleg az volt, aminek kitalálták: cirkuszi látványosság. Színes, harsány, nagyon vicces kamu bunyó, egészen extrém figurákkal. Ma viszont az összes pankrátor tök egyforma: minden nő kurvásra sminkelt szilikonribanc, minden pasi tüskehajú, kigyúrt, agyonszolizott gyalogbunkó, aki olyanokat üvölt, hogy „széttéplek, megeszlek, szenvedni fogsz”, meg lángnyelveket tatováltat farpofáira. A régiek ezzel szemben néha voltak csak izmosak, de sokszor kövérek, óriások vagy törpék, szőrösek, kancsalok, idióták vagy tenyérbemászóak, szépfiúk vagy tohonya barmok – kiosztott szerepeik és kitalált karaktereik szerint. Ezek a mai beolajozott egyencsávók már csak egyszerűen sivárak, pont az a karneváli jelleg tűnt el, amiért tizenöt évesnél idősebbek is élvezhették olykor.

És ennél az amerikai szarnál is van lejjebb, a hazai szar az, naná. Valami elég hosszú előzetest, vagy mit, én is elcsíptem, na annál már tényleg a torkomon akadt a joghurt. Volt először is valami (állítólag ismert) nőszemély, egy két lábon járó implantátum-hirdetés, aki ilyeneket bírt mondani, hogy: búúúúú, meg hűűűűű, meg mondatokat is, de azoknál már lezárt a tűzfalam. Voltak még benne hángörijen pankrátorok (ja az egészet persze vresztlingnek hítták), a spektrum a külvárosi kocsmai verekedőtől addig a bölcsészformáig terjedt, aki nyilván hússzor látta a Harcosok Klubját, innen lett képzett. És míg a szereplők kedélyesen, doboz sörrel a kézben vették át a figurákat egy leppukkant pincében, kint a lepukkant grundon felállított szorító körül már gyülekezett mind a huszonhét rajongó, köztük a négyfős kemény meg, tizenkét éves átlagéletkorral. Hát, nyilván a jenkik sem a Madison Square Gardenben kezdték (és ahogy látom, ma már szerényebb helyeken működnek), de ez azért mégiscsak velőtrázóan semmilyen…

Az egész postot amúgy egy ma halott mondat indukálta: „Ez a pillanat azonnal klasszikussá vált” –mondták egy promóban az agyhalottak a zombi nézőknek. Mer’ itt tartanak.

Dizni Csenel

Tegnap délután megtekintettem két fél epizódot is egy-egy diznicseneles tinisorozatból (nem találtam a távirányítót, plusz lefagytam a döbbenettől, hiába, rég láttam már ilyet), és még mindig a hatása alatt vagyok. Az a giccses, debil művilág valami egészen elképesztó, ez az a műfaj, ami még egy agyhalott állapotán is képes rontani, hisz valószínűleg vegetatív szinten is rombol.

Az alapszabályok egyszerűnek tűnnek, ugyanis egy ilyen tinisorozatban:

-         minden kiscsaj cicamica (neonszínek, üveggyöngyök, opcionális sejpítés),

-         minden srác hülyegyerek-frizurás lazacsávó,

-         mindenki kertvárosban lakik, ahol nincs tél sem, de ha mégis az direkt vicces,

-         a csírák csak magánéletet élni járnak a suliba (a tanárok eleve lúzer, kardigános fazonok vagy könnyűvérű nőcskék), meg kajálni (dobozos tej, hamburger, műanyag zselé),

-         senkit nem látunk dolgozni, betegnek (ha valaki mégis náthás, az direkt vicces), plusz nincsenek szegények sem (vagy ha mégis, az direkt vicces),

-         senki nem hal meg (vagy ha mégis…)

-         a legtöbb (majdnem az összes) probléma a bulizás-randizás-naplóirás háromszögben helyezhető el,

-         nincs szex, utalásszinten is alig (vagy ha mégis..., de nincs mégis, egyszerűen no szex)

-         minden kis kretén autót akar, rosszabb esetben új autót, a régi már nem trendi,

-         minden főszereplő (ottani viszonylatban is) jómódú, frissen mosott és egészséges, vigyorog mint a vadalma és egy egyenletesen bevilágított tévéstúdióban él (meg az sem baj ha iker, erre valamiért különösen buknak a dizni kreatívnak kinevezett zombijai).

A tipikus diznis tinisorozat kis dózisban is beláthatatlan károkat képes okozni, ha énekelnek és zenére csoportosan gimnasztikáznak benne (ezt amúgy ők táncnak nevezik) még inkább. Annyira szar, hogy nem lehet nézni, de ez általannyira döbbenetes is, hogy ragadsz a képernyő előtt. A diznis tinisorozat egy látens tömegpusztító fegyver.

Üzletileg persze nyilván megéri, láttam én már rózsaszínre festett, hanamontánás alumínium vödröt is (gondolom hányáshoz szükséges), el bírom képzelni, hogy ezt is el lehet adni. Másnak.

A nemdolgozás művészete

Feltűnt, hogy a Gyárban jó néhányan (időnként) csak imitálják a munkát, miközben a semmittevést igyekeznek hihetetlenül fontos (plusz hatékony und eredményes) tevékenységnek láttatni. (Intermezzo: Miért emlékeztet engem mindez az intézményes politikára?) Tegnap én is erre kényszerültem, egyszerűen nem volt mit csinálnom, söprögetni meg már tényleg nem volt kedvem, meg nem is igen lett volna mit, szóval igyekeztem úgy tenni, mintha egy automata(!) gép kezelése rengeteg elfoglaltsággal járna. Pedig annyi az egész, hogy félóránként rá kell borítani egy adag szerelendő alkatrészt, meg ha néha elakad valahol, megigazítani. Úgyhogy volt alkalmam tapasztalatokat szerezni a nemdolgozás művészetében.

Az első fontos pont a helyszín, mert ha mégsem imitáljuk jól a nemdolgozást, legalább bújunk el egy nehezen belátható helyre, lehetőleg nagy és átlátszatlan tereptárgyak mögé. Ilyen lehet egy gép, egy kövér kolléga, egy nagy raktári polc, de ha egyik sincs, húzzunk öltönyt és nyakkendőt, szemlén lévő főnöknek álcázva magunkat. Ilyenkor még kávét is kaphatunk.

Ha viszont saját szerepünkben maradva óhajtunk munkavégzésre irányuló tevékenységet imitálni, alapvetően háromféle eszközkészletből választhatunk:

1. Hagyományos eszközök: kaja- és cigiszünet maximális kihasználása (ha nem dohányzunk, szokjunk rá!, a büfébe akkor menjünk, mikor várhatóan leghosszabb a sor), gyakori vécélátogatás (inkontinenciáról és/vagy hasmenésről való folytonos kárálással kombinálva) illetve szabotázs/géprombolás (majd nyugodt várakozás a soha meg nem érkező TMK-sokra).

2. Szofisztikált eszközök: egy azonosíthatatlan (de lehetőleg törött, kormos) alkatrész szorongatása, gondterhelt ábrázattal; dúlt arccal robogni a folyosókon (ez egyben sportos is, csak vigyázzunk, tíz percen belül ne robogjunk kétszer ugyanazon a folyosón, még valakinek feltűnik, hogy körbe járunk); elmélyült beszélgetés a szomszéddal,  valami szerszámot lóbálva (a téma a hétvégi meccs, de messziről szakmai konzultációnak látszik), egy részegysé többszöri szétszedése és gondos összerakása (fontos, hogy az illető egység jó legyen, így eséllyel működik, ha újra összerakjuk).

3. Extrém eszközök: sztrájk (Ezzel az a gond, hogy indok is kell hozzá…, illetve dehogy, manapság ez már nem gond.), vagy lassító hatású szintetikus drogok használata (ezekkel pillanatok alatt elillan a nyolc óra, és élményekben gazdagabban érhetünk haza).

Persze lehet direktebb módon is eljutni a nemdolgozáshoz. Igyunk meg egy üveg törkölyt, menjünk be a főnök (bármelyik) irodájába, csináljunk botrányt, és fél órán belül már nem kell dolgoznunk. Meg utána évekig ha pechünk van…

De ha ez túl radikális válasszuk a 2. pontnál felsoroltakat. A legegyszerűbb persze dolgozni, de ha ez önhibánkon kívül nem megy (és nem akarjuk, hogy ilyenkor pazaroltassák el velünk a maradék szabadságunkat), még mindig jobb serénynek és nehezen nélkülözhetőnek látszani.

p.s. Irodában persze minden könnyebb, a monitor előtt ülve bármikor látszhatunk szorgosnak, akkor is ha a farmunkat gondozzunk vagy csetelünk, ráadásul a legtöbb irodai játéknál eleve van főnök-gomb. A szerszámgépekre ezt még nem találták ki, valszeg meg kell várni a holografikus álcázás nagyipari elterjedését.

Szociomókus

A múlt hét végén a párom nekiállt szociológusnak lenni, avagy megejtette az első konzultációját Pécsen. Én pedig elkezdtem irigykedni és visszavágyni az egyetemre (szigorúan mint hallgató, a tanításhoz momentán annyi kedvem van, mint egy mandulaműtéthez, bár a fagyival együtt már abban is lehet valami vonzó), talán a tanulás maga hiányzik. Elvégre épp tíz éve végeztem Pesten, de utána is mindig volt mit tanulni (PhD, nyelv, miegyéb), és egy ideje ez tűnt el az életemből.

De ennél is jobban hiányzik a társaság, pontosabban a társalgás, mert a Gyárban legfeljebb arról ehet beszélgetni, hogy ki mit fogott a hétvégi horgászás alkalmával, mennyit kapált a keretben, vagy menyire rozsdás már az autója alváza. Meg hogy mennyire nem szeretnek olvasni, pontosabban nem szoktak, szóval elev kisem derülhet, hogy amúgy bejönne-e nékik. (Mert a félreértések elkerülése végett, a Metró, izé Metropol buszmegállói tanulmányozása még nem számít olvasásnak, legfeljebb szigorúan technikai értelemben, mármint hogy betűket szavakká olvasunk egybe a képek alatt. Mint ahogy –és ez itt most teljesen mellékszál- attól, mert minden második ember teszkós pontokért vett Fila-táskával/ hátizsákkal/ szütyővel/ akármivel nyomul az utcán, az még nem divat. Csak szegénységi bizonyítvány, illetve cinikus marketing, hisz a Fila-táska per pillanat azt jelenti: „én a teszkóban vásárolok”. Ügyes.)

De vissza a témához. Hiányzik az értelmes társalgás lehetősége, mondjuk az egyetemistaként oly sokat látogatott söröző-szemináriumok, mikor az órák előtt, után, és néha helyett üldögéltünk egy sarokasztalnál és kötetlen munkaidőben, hetente többször megváltottuk a világot. Eleinte persze  mindig olyan alaptémákat feszegettünk, hogy melyik tanár hülye, ki kivel kefél, és egyáltalán: hová tűnt Damon Hill? De aztán jött a szociológia, filozófia, meg persze az elkerülhetetlen politizálás, de ilyenkor néha többet lehetett tanulni mint a tömeges és jobbára unalmas előadásokon. Ez a menza-egyetem hiányzik, ami valahogy átszőtte a mindennapokat, és a kicsiben (egy-két kollégámmal) még oktató koromban is műveltem. Az igazán jó beszélgetéseket a langyos sörről lehetett megismerni, nem a vita heve miatt, csak mert bele se ittunk a nagy ívű érvelések közben. Na, én épp a langyos és majdnem teljesen buborékmentes sörre vágyom. Nem konkrétan nyilván, szimbolikusan (de ezt már hozzá kell tenni, mert a Gyárban nemigen értik a képes beszédet, úgyhogy néha már magamnak is túlmagyarázok, túlértelmezek dolgokat. Mint most is.)