Játékkutya

Egy tizenöt éves kutya elvileg már attól elfárad, hogy örül, hogy sétálni indulunk, ehhez képest Dudli minden sétának ugrálva/rohangálva indul neki, később persze meg vontatni kell, mert a szervezete (ízületei, tüdeje, mittomén, a kutyában is van egy csomó kütyü, pont mint bennünk, csak máshol, vagy nem) szól az agyának, hogy most már vegyen vissza, egy hatgyerekes, ki tudja hány unokás öreg néni ne pattogjon mint a gumilabda, mert bírni kell a séta végéig, például fel kell mászni a lépcsőn az elsőre, ha már a gazdi nemigen bírna felcipelni egy közel negyvenkilós nagyjából labradort.

Illetve lehet, hogy nem pont ezt üzeni a szervezete, a kutya nem olyan szofisztikált szervezet (miként az ember sem az), de általában azért már spórol az erővel. Ma viszont egyfolytában nyüzsgött, nyüszögött, lihegett, lelkesedett, a séta végén felfelé is tekert a lépcsőn, és csak egy extra mászkálás után dőlt ki végre. Miközben, már a délutáni lelkesedés közben is bele-bele ásított az izgatott nyöszörgésbe, de úgy, hogy majdnem kiesett a száján.

De legalább valószínű, hogy most aztán már alszik rendesen, és nem arra ébredek az éjszaka közepén, hogy egy nedves kutyaorr szaglász az arcom mellett. Igazi állott kutyaszájszaggal kísérve persze, hisz ha már nem alszom, legalább legyen rossz is. De most alszik, mint akit lecsaptak, illetve ahogy reményeim szerint én is fogok mindjárt. Hiába no, kis műanyag játékkatonák vagyunk egy közepesen vicces isten kezében...

The Importance of Being Earnest

Nos, idén kellett Petrával színházba is menni, mert egyik kedvenc színésze, David Suchet (szinkronrenezők kiejtésében: szacset - pedig szüsé) épp Londoban játssza a The Importance of Being Earnest egyik szerepét, lédi braknellt amúgy, nyilván nem így írják, csak rohadt lusta vagyok felnyúlni a polcra a könyvért. Ez Oszkár Vájd vígjátéka, ami magyarul Bánböri címre hallgat valamiért, pedig Bánböri egy fikción belül is kitalált szereplő, tehát kábé annyira valóságos, mint a sikeres magyar modell, és itt most nem valami Dubajban befutott szőke csajra gondolok.

Az előadás amúgy konvencionális volt,  csereszabatos díszlet, kosztüm und szereplőgárda, viszont ezzel együtt is igen profi, a nyilván előre ismert poénokon is jókat röhögtem. Talán az lehetett a rendezői koncepció, hogy a szöveg maradjon az eredeti, a színészek meg majd hozzáteszik  a maguk metakommunikációját, és tényleg, mindannyian önfeledten esnek-kelnek, affektálnak, grimaszolnak, és a cucc működik. És persze a legjobb az előadás arca, Mr. Suchet, aki bár nem főszereplő, de azt próbálnak csinálni belőle. Ő meg látványosan jól érzi magát szoknyaszerepben, egyetlen jól eltalált hangsúlyától röhög az egész osztály, izé... nézőtér. Illetve az osztály is, egy komplett középiskolás osztály ült előttünk tanárnénistül, és a sok műkörömmel fácsézó, vécében cigiző, leendő alkoholista brit tini felhőtlenül röhög a viktoriánus poénokon. Ebben persze benne van az is, hogy az egész viktoriánus kor kissé önmaga paródiájának tűnik, ma már.

Szóval messze esett ez bármely kortárs színházi nézőponttól, de cserébe igen nézőbarát volt. Asszem Moldovánál olvastam, hogy az embernek minden színházi előadás tetszik külföldön, aminek legalább negyven százalékát érti, én meg itt gyakorlatilag az egészet, úgyhogy részemről 10-ből 9 pont. Bár az előkelően Grand Circle-re keresztelt kakasülőn azért néha elővett a tériszony...

London, first impressions

London vegyes, na persze az időrend vagy az elemi logika teljes mellőzésével, de kérem én nem azért olvastam hazafelé végig Irvin Welsh-novellákat, hogy itt engem a logikával baszogasson bárki. (A baszogat szót kizárólag Welsh miatt használom, én amúgy a magánéletben, privát nyelvhasználatomban sohasem vagyok trágár, minek is, stílusértéke csekély, műveletlenségre vall, meg a faszomat sem érdekli. A trágárság szar.)
Na de következzenek alapvető megfigyeléseim miszerint attól hogy paranoiás vagy, még lehet, hogy üldöznek.

A Toyota Pryus-összesküvés

Az kizárt, hogy egy városban, legyen az magyarországnyi is, ennyi Toyota Pryus legyen. Pedig minden piros lámpánál legalább hármat számoltam össze, úgyhogy Petra elméletét követve ez amolyan Truman-show, ötven Pryus köröz Londonban, és jelentik egymásnak, hogy merre járunk, aztán arra csoportosulnak. Én meg naiv vagyok, nem írom fel a rendszámukat, így aztán csak gyanús, hogy ezek világuralomra törnek. Hogy miért, az nem , világos, de legalább már látom, hogy mit terveznek, Londonban pl. egyre kevesebb a fekete taxi, és egyre több a színes-barbis. Meg a Pryus.

Átveszik a hatalmat, aztán majd... aztán a hatalommal hatalmaskodnak, vagyis hatalmaznak, nna..., szóval majd jól uralnak minket a Háttérhatalom utasítására a szabadkőműves-összeesküvés jegyében (oké, megy ez!), ufó-energiával módosítva az auránkban a csí-energiát és ha a Hold a Mars házába lép, az összes Pryus gyilkológéppé változik, és baktériumokat öl majd citromillattal. Állítólag...

Divat

Londonban ma ( a Toyota Pryuson kívül) trendi a a kopaszodás, a sántítás, még mindig a papírpoharas kávé, a street art, viszont egyáltalán nem trendi a szelfibot, a gyerekeit bigben előtt ugráltatva fényképező olasz turista, meg a tolakodás, bármennyire multikulti is a város. A klasszikus fekete néni ( az igazi »Fat Mama«), a hipszter dzsanki meg a tőzsdei bróker ugyanolyan udvarias. Előre engednek ha úgy alakul, észreveszik ha a pároddal vagy és átadják a helyüket (átülnek máshová), hogy egymás mellett ülhessetek.

Ha könyökkel hozzád ér valaki, már elnézést kér. Na, ez trendi. (És ehhez képest a reptéren...)

Reptér

És ehhez képest a reptéren magyar izék várnak a gépre. A lábadra rakja a bőröndjét, a vesédbe könyököl, mert ő siet. Hogy hova büdös francba, az bizonytalan, már az ócska Ryanair is helyre szóló jegyet ad, tehát értelmetlen a másikat letaposva a beszállókapuhoz rohanni. De honfitársaink teszik, legviccesebb a bácsi, aki megáll, eldönti, hogy a mozgójárda túl lassú, ezért inkább mellette siet, miközben mi a mozgójárdán andalgó séta közben lehagyjuk. (A bácsi megbukna fizikából, ez nem a fénysebesség, ez esetben az én komótos sétám meg a mozgójárda sebessége összeadódik.)

Kaja

Csak hogy valami másról is. A kaja az még mindig mindent visz. A kedvenc indiai éttermemben meg sem bírtam enni a szokásos vega fúdetálat (grand thali amúgy, bár nyilván ez sem mond sokkal többet), a libanoni étteremben eltakarítottam mindent, csak felállni alig bírtam, sőt a kedvenc Baker Street-i pizzeriánk is mega méretre váltott. És akkor még szó sem esett a King (hülye szövegszerkesztő nem tud aposztrófot) s Arms meg a Black Prince sült hal & krumplijáról.

Nu, ennyi hirtelen, nyilván még írok ez ügyben, coming soon: színikrtika!

Lassan

Lassan indulni kell, pedig maradnék még, ősz van és begubózva tenném el magam télre. Ehhez képest reptér és London, múzeum és színház és asztalfoglalás, vadidegen emberekkel kellene beszélnem, angolul, de nem ez a gond, hanem hogy emberek. Szociális fóbiáim vannak, én úgy lettem szociológus, hogy ne kelljen emberekkel beszélni, most meg ez a házi feladat. Páromtól, aki szintén.

Jól érezném magam egy emberek nélküli világban, illetve dehogy, disszonáns vagyok, mint egy félresikerült túrós táska. a mazsola még megvan, de a töltelék már megromlott. Szeretném magam emberekkel körülvenni, de ezekkel?
Az embereknek szaga van, borzasztó ízlése, sőt véleménye. Melléd ülnek a buszon, számolják hányszor fújod ki az orrod, blikket olvasnak, barátokköztről dumálnak, beleállnak az aurádba a kolbászszagukkal, kis patkányforma kutyájuk van, és menőnek tartják céklavörös hajat.
Dosztojevszkij szerintük szovjet pártfőtitkár volt, Széchenyi egy tér, a kínai kaja az, ha rizs van a pörkölthöz és Micimackó vezetékneve Egynaponhogyha.

Ehhez képest én meglepően sok normális embert ismerek, vagyis mégis jól érzem magam egy velük berendezett világban, csak egyre nehezebb emberekkel találkozni, úgy értem újakkal.  Pedig hiányoznak, még úgy is hogy utálnivalóan antiszociális vagyok.
Álmomban két macska voltam és játszottam egymással. Akik nem utaznak.

Until the end of the world

A legtöbb hírforrást böngészve egyértelműnek tűnik, hogy közeleg a világvége. Gyorsan de biztosan. A menekültmigráns terroristákból például sokkal több jön naponta, mint k.e. (kerítés előtt) bármikor, igaz azonnal a leggyorsabban passzoljuk is tovább őket, kicsit eltartva magunktól, mint a kutyaszaros zacsit, aminél az egyetlen szempont, hogy minél előbb a kukához érjünk vele. És a terrormenekültek mellett nagyjából két hír van még: rogán krumplikutya megkapta az Őfelsége Személye Körüli Miniszter posztját, meg előzetesben van Lakodalom Lajos, a legvisszataszítóbb sómeneknek járó Zámbó Dzsimi-díj tiszti fokozatával kitüntetett igen-igen visszataszító sómen.
Közben Merkel néni népszerűsége is esik, Marx halott, Lenin halott és én sem érzem valami jól magam, az emberek meg több mint fele szerint ez az egész demokrácia nem is olyan fontos, elvoltunk nélküle kilencvenig is. Megannyi jel, mely feltartott mutatóujjként jelzi, hogy közelednek az apokalipszis lovasai. Esetleg feltartott középső ujjként azt, hogy nem mellesleg baszódjunk is meg, lehetőleg máma még.

Ezzel együtt a közeledő világvége akkor lett biztos, mikor rábukkantam a szent korona rádióra a neten, a hazai náci szubkultúra e kis szigetére, mely az emberiséggel, de legalább is a nyugati kultúrával kapcsolatban az utolsó halvány reményeimet is.

Épületes dolgokat hallottam például a budaházy nevű elmeroggyanttól arról, hogy ideje lenne visszafoglalni Kárpátalját. Két nemtomki figurát, akik (naná) menekülteket mocskosállatoztak röhögve, meg egy harmadikat, akit úgy mutattak be, hogy igen rendes ember, régi szkinhed és fradista. Átfogó ismereteket szereztem arról a magyaroké az első értékelhető kultúra a világon, mindenki más tőlünk tanult meg lemászni a fáról, hogy a háttérhatalom az a zsidók, a cigányok meg genetikailag alsóbbrendű bűnözők.
Ezek amúgy olyan témák, amik amúgy magukat „nemzetinek“ nevező orgánumok rendszeresen izzítanak, ezek a szentkoronások (szenkoronázók?) egyszerűen csak nem kódolják, nem csomagolják eufemizmusokba a lelkükben melengetett gyűlöletüket, hanem nyíltan, és igazából büszkén nácik. Bajtársazzák egymást, arról ábrándoznak, hogy majd a nyugati foglalt házak mintájára „kaszárnyaszerűen“ élnek együtt a többi bajtárssal, nosztalgiáznak a régi szép 2006-os időkön, mikor még a barikádon küzdöttek mindenki más ellen.

Néha persze kibukik belőlük hogy ők igazából egy kis szubkultúra, akik nem fogják visszacsinálni Trianont, nem döntik meg a rendszert és akiken igazából röhög a józan többség. De ezeken a gyenge pillanatokon gyorsan túllépnek, felidéznek néhány szép magyarszigetes élményt, és jól megbeszélik, hogy nem néznek, nem hallgatnak, nem olvasnak olyan orgánumokat, amik a zsidó világ-összeesküvés érdekében terjesztik hazugságaikat. Vagyis a kurucinfón és egy-két hasonszőrűn kívül semmit.
Hisz valahol a náci is ember, szereti magát otthonosan érezni a világban, csak neki kicsit nehezebb. Még jó hogy hamar vége lesz, hisz a világ ahol Lakodalom Lajos soványan és szomorúan raboskodik If várában (vagy a Gyorskocsi utcában, fene tudja), már tényleg a pusztulás szélén áll.
Úgyhogy mindenki vegyen gyorsan babkonzervet. Sokat.

Szívás

Takarítok mint egy állat (egy szép és elszánt állat persze), pormacskákra uszítom a kutyát, vízkövet támadok vegyi fegyverrel, a vécé előtt térdelek, pedig nem is kell hányom. Csak sósavazom, ami hangulatában igen hasonló élmény, bár az eredmény egészen más.

Pedig takarítani végső soron értelmetlen, hisz úgyis kosz lesz megint, és nem, ez nem ugyanaz, mint hogy enni is felesleges, mert úgyis éhesek leszünk. Mert az evés élvezet, és csak nagyobb családi ünnepek alkalmából megerőltető, a takarítás viszont mindig az, valamint fárasztó mint a Kossuth rádió hírei. Sokkal jobb ülni a fotelban, nézni ahogy csendesen száll a por a fikuszra, és arra gondolni, hogy valahol mások takarítanak, és elégedetté válni a gondolattól, miközben a háttérben csendben bontják a jogállamot.
Híreket mondunk, a világháború még nem tört ki.

Másfelől takarítani nem is rossz, az ember érzi, jobb esetben látja is, hogy tett valamit, hogy nyomot hagyott a világban, mulandó nyomot persze, de ez is olyan szép. Olyan ősziesen melankolikusan elmélyült, de az is lehet, hogy csak agyamra ment a hideg zsíroldó.

Álmomban kutyaszőrmentes szőnyegeken szökellek, aztán felébredek, elmélázok a hámló tapétán és lélekben feladom, mert lehet a cél maga a küzdés, de mégis a mi a frásznak?
Ám egy óra múlva már elborult tekintettel porszívózok, megállíthatatlanul török előre, és nem ejtek túszokat.

Ex cathedra

Találtam egy elég semmilyen írást az egyetemek jellegzetes tanártípusairól (már ha ez írás egyáltalán), és persze rákattintottam, hogy megnézzem, a kilences listából melyik lehettem én. Szerencsére talán egyik sem, ha már nagyon magamra kell húzni valamelyik sematikus figurát, akkor a nagyon lelkes tanársegéd lettem volna, leszámítva, hogy kilenc év nappalis diákoskodás után én már nem két évvel voltam idősebb a hallgatóimnál, hanem héttel-nyolccal már az elején is. Meg talán egy fél évig voltam csak tanársegéd, aztán érdemeim hiányától eltekintve, tisztán akkreditációs okokból adjunktus lettem, mentségemre szóljon, hogy ennél magasabb polcra aztán már nem is kerültem. És soha nem hordtam nyakkendőt az óráimon.
(Ja, és a nagyon lelkes tanársegédnél illusztrációként Matt Smith látható, mint a Doktor.)

Arra viszont tényleg rájöttem, hogy az egyetemi előadás lényegét tekintve egy tudományos stand-up comedy, mert szerintem a szociológia a legérdekesebb tudomány, de ezt a nézetemet azért kevesen osztották, legalább is az elején. Mondjuk tudok legalább három emberről, aki végül szociológus diplomát is szerzett, azt már nem tudom, hogy (legalább részben) az én hatásomra. Vagy annak ellenére.

Kanapéhuszárok

Délelőtti bevásárlás közben hallgatom a rádiót, a Lánchíd konyakról elnevezettet, néha szeretek szörnyülködni és röhögni rajta (váltakozó arányban persze), de egyre ritkábban, a vérnyomásomat kellő szintre emeli a reggeli tejeskávé is, politikailag inkorrekt uszításra csak különösen szutykos reggeleken van szükségem a megfelelő lendülethez.
Ma valamiért mégis belehallgattam, de annyira megdöbbentő volt a tartalom, hogy majdnem sima fogkémet vettem a gyógynövényes helyett, illetve elfelejtettem a fél bevásárló-listát.

Szegény hülye papp endre beszélgetett egy nem emlékszem a nevére palival, aki a vitézi rend főkapitánya. (Igen én ezeket a neveket így írom, csupa kisbetűvel, ezeknél  kreténeknél ez a minimum, eposzi jelzőt meg egyelőre még nem érdemeleték ki, mint bayer „fehérjehalmaz“ zsolt.)
Szóval beszélgetett ez a két derék hazaffy, az ország dolgairól, az ország legfontosabb dolga persze a menekültkérdés, tehát arról. Hogy ezek nem is menekültek, hazaáruló, agymosott liberális aki ilyet állít, de még csak nem is bevándorlók, ezek kérem megszállók, küldik őket szervezetten a tudjukkik. Mert meg akarják szállni Európát, rövid időn belül Eurábiát akarnak csinálni belőle (nyilván, hogy aztán közel-keleten legyen sok hely a zsidóknak, bár ezt már nem mondják ki), mi vagyunk az utolsó végvár, és az van mint a török hódoltság idején, hogy ha Magyarország elesik, elesik Európa is.

Erre hozzáteszi sz.h. papp endre, hogy de akkor legalább Európa támogatott minket, a német tartományok küldtek pénzt a török elleni küzdelemre bezzeg ma...
Bezzeg ma, tehetjük hozzá mi, az EU küld pénz a menekülthelyzet kezelésére (mi meg épp most kérünk újabb pár millió eurót a menekült gyerekek ellátására), a „minket elözönlő“ menekültek pedig elsöprő többsége pedig már Ausztriában meg Németországban van, a maradék meg arra tart éppen. De sz.h. papp endre jobban tudja, ha ő azt mondja, hogy Európa cserben hagy minket, akkor mi cserben vagyunk hagyva, különben is, Amerikában meg verik a négereket.

A fővitéz kapitányi rend (vagy ki) meg kifejti, hogy ők egy keresztény katonai rend, szóval ha a kormány füttyent nekik, ők már mennek is hazát védeni. Mert a rendkapitány vitéz úr arról delirál, hogy kilencvenmillió (!) honfoglaló érkezik összesen, és ezzel beállítja az ostobaság heti rekordját. Azért csak a hetit, mert jövő héten jöhet valami kormányzati főfasz, és benyöghet valamit a százmilliós álomhatár fölött is. (A határ a csilagos ég, Magyarország jobban teljesít, Kátya nem hátrál!) De ők majd jól védenek, mert ők egy keresztény katonai rend, szerintem ők keresztényien katonáskodnának (vérfürdő előtt tábori mise) és katonásan keresztények (aki nem imádkozik egyszerre, nem kap rétest estére, és megvesszőzik).
A fővitéz persze kissé csalódott, mert a kormány még nem szólt nekik, hogy siessenek hont védeni, nyilván viszket már az ujjuk a szimbolikus ravaszon, pengés szögesdróttal álmodnak, és izzadtan ébrednek, megkönnyebbülve, hogy tegnap óta sem vezették még be a kalifátust Európában.

Ráadásul szerinte túl liberális még mindig az oktatás, bezzeg a muszlim radikálisok azt tanítják a gyerekeiknek, hogy kell elvágni  hitetlenek torkát, nálunk meg nincs rendes hazafias meg honvédelmi, már kis kortól. (Képzelem az milyen lenne, kezdenék a lóról hátrafelé nyilazással és eljutnának odáig, hogy ha atomvillanást látnak, bújjanak a pad alá.)
Ők minden esetre már nyolcéves kortól vesznek fel tagokat a vitézi rendjükbe (persze ezek még nem lesznek igazi, pallossal avatott vitézek), szerintem meg öntöttvas serpenyővel kellene képen törölni azt a szülőt, aki ilyen bomlott agyú bohócok karjaiba löki a gyerekét.

És persze külön szánalmas az egész azért is, mert ma kietlen hazánkban van több vitézi rend is, három-öt-kilenc, ki tudja azt számon tartani. És ezek a rendek nagyjából azzal foglalkoznak, hogy vicces terítőkkel a vállukon karddal lapogatják egymást templomokban, meg rossz helyesírású nyilatkozatokat adnak arról, hogy az összes többi vitézi rend hazaáruló, és csak ők az egyetlen hiteles. És majd csak ők védik meg a hazát, ha jő az ellen.
Szavakban nagyon kemény csávók ezek, elszántak és nem ejtenek túszokat, de ha valami komoly válság lenne valamikor, ezek tuti, hogy már aznap délután egy bécsi szállodából szerveznék a hazaffyas ellenállást.

Takonygyár

Igen taknyos vagyok, valamint individualista, vagyis nem érdekel, hogy a kollégáim fele az, köhögjön mindenki a saját kontójára, nem én vagyok a szakszervezet (én ugye urlagó kiráj szeretnék lenni), én csak szeretném bevenni a reggeli vitaminomat, a nélkül, hogy fuldokolni kezdenék tőle, mert az éjszaka összegyűlt trutymó mellett már nem fér le a gigámon.

Ma egyébként már volt fűtés a Gyárban, legalább a reggeli két-három órában, ezzel már túl lehet élni, úgyhogy az eddigi két pulóvert egyre cseréltem. És finoman úgy érzem, azt üzeni a meggyötört testem, hogy kifelé mászom az aktuális takonykórból, ma már a köptetőt sem kívánom, pedig nekem még az íze is bejön, nyilván teljesen indokolatlanul. Und nix hőemelkedés, ami legalább annyira jó lehet, mint egy húzósabb Barátok közt, de ezt csak gondolom, ez a legrégebben futó tévésorozat, amiből garantáltan egy percet sem néztem meg szándákosan. (Nem mondom, hogy nem látta,m egyetemista koromban komolyan be kellett előznünk a töriszakos nőszemélyeket, ha az emeleti tévészobában (ez is milyen szép régi szó) mi inkább mégis a Rém rendes családot néztük volna...)

Szóval jobban vagyok (ez fontos, jövő vasárnap indulunk, a sokszor emlegetett Londonba), de közel sem száz százalékos, egyelőre minimális bevásárlás/házimunka (csak ahol látszik, de hétvégére nagy attakot tervezek), hamar bebújok a barlangomba, forró leveseket vacsorázom, sok csilivel, aztán a puha ágy, és szarok rá mik a hírek, hogy rogánkrumpli Őfelsége Személye Körüli Miniszter lehet, vagy hogy állami földeket játszanak át haveroknak. Per pillanat a túlélésre játszom.

Zünnepek, zajándékok

Közeleg a karácsony, oké tudom, hogy nem, de mindjárt október, az pedig A Hónap Amikor Karácsonyi Dekorációt Raknak Ki A Legelvetemültebb Üzletláncok. A mértéktartóbbak csak egészen a végén, a mohóbbak már valamikor a hónap közepe felé. (Láttam én már OBI-ban október elején rengeteg műfenyőt, meg hatmillió-trilliárd, viszont egységesen ízléstelen karácsonyfadíszt.) Az angolszászoknak egyszerűbb, előbb Halloween/Mindenszentek, de november elején már ők is csúcsra járatják a karácsonyi biszbaszokat. Nálunk nincs Halloween (szerencsére), bár egyes boltokban évről évre feltűnnek a koponya-nyalókák, hülye álarcok, meg a felejthetetlen klasszikus, az ízlésesen dobozolt, hatos kiszerelésű gumipatkány, melyet valóban nem nélkülözhet egyetlen jól felszerelt háztartás .

Ráadásul karácsonykor statáriális ajándékvásárlási kényszer lép életbe, én pánikszerűen inkább pénzt kérek mindenkitől, rám ne legyen gondja senkinek, az online bélyegboltok forgalmát majd felpörgetem magam. Én viszont ajándékozok, de az meg piszok nehéz. A saját készítésű ajándék tíz éves kor felett már kínos, kivéve, ha az ember jó nevű képzőművész, a vicces zoknik nem fedik le az ajándék karácsonykor életbe lépő definícióját, illatszert eleve nem veszek, mert illatokban nem rossz az ízlésem, hanem nincs egyáltalán. Édességgel nyilván nem lehet nagyon mellélőni (mondjuk mogyoróallergiás és cukorbeteg ismerősnek azért meredek a mogyorós csoki), filmet/zenét már úgyis mindenki letölt magának, könyvet meg csak a saját ízlésem mentén tudok vásárolni, az meg sajátos. Szerintem a családban senki nem hallott még Iain M. Banks-ről, Irvine Welsh-ről vagy Lawrence Norfolk-ról. Aztán ilyenkor ősszel felmerül, hogy majd Londonban nézek valamit, ez néha be is jön, de hát ott meg minden ajándékbolt ugyanazt a hatszázféle kínai műanyag szart árulja (Kínában hatalmas raktárak lehetnek, telis-tele fröccsöntöt Big Ben-nel, minden méretben és színben, legalább is így képzelem. Meg hogy van zenélő is!)

De az utolsó pillanatra azért összeállnak az ajándékok, és eddig még senki sem panaszkodott, mondjuk az nagy illetlenség is lenne, elvégre ajándék lónak túros a háta, és ne nézd! Amúgy az jó, ha valaki célozgat rá mit szeretne, egyik karácsonykor én közöltem a párommal, hogy azt a könyvet akarom ott. (Egy Queen-album volt egyébként, nem lemez, hanem bazi nagy kötet, tele ritka meg addig nem publikált fotókkal, meg sztorikkal, és ugye jövőre lesz harminc éve, hogy a zenekar elszánt rajongója vagyok. Jesszus, öregszem. Mentségemre szolgáljon, hogy tizenkét évesen kezdődött a rajongás.)

Szóval idén karácsonyra is bonbonokkal, teákkal, könyvekkel meg ízléses ám felesleges biszbaszokkal szórom meg a családot, de ez van kérem én ehhez értek. Meg a bélyegekhez, de egy félrenyomott húszfilléres ívnek vagy egy pápalátogatásra datált elsőnapi borítéknak nem igen örülne senki. Rajtam kívül mármint, bár pont ezek már vannak.

Sima arab szolga

Olvasom, hogy Lázár marad (hál az égnek, mondanám Moldovával, ez már talán lopott eleget, az utóda kezdené az elejéről...), hogy a felcsúti beszólt, hogy kicsi segédje beszólt mindenkinek, de igazából az jutott eszembe, túl e hányásszagú kocsmán, hogy ha minden jól megy, pont három hét múlva színházba megyek, Londonban. Ez a mindennapi stressz mellet egy megnyugtató gondolat, csak tartanánk már ott.

De ha már a mindennapi stresszről van szó, épp a szomszéd műhelyt is átépítik, csak ez ott annyit jelent, hogy már második napja több légkalapáccsal verik szét a betonpadlót, tőlem úgy 3-5 méterre. Ezért irgalmatlan a zaj, és néha akkor por van, hogy tíz méterre már nem lehet ellátni. Mi meg belélegezzük, végül is a minimál fizetésért áldozatokat is kell hozni, az nem lehet, hogy csak úgy nyugodtan robotoljunk, mint valami sima rabszolga, nekünk megalázott rabszolgának kell lennünk, akit még szívatnak is. (Nem mellesleg, a "sima rabszolga" kifejezést helytelenítette a helyesírás-ellenőrző, ajánlata: "sima arab szolga". Háát, gratulálok... Bele sem gondolok, mire utalhat.)

És állítólag ez lesz egy hétig. Mondták. Vagyis még két-három hét a munkahelyi pokol, de aztán London. Ami zajos, zsúfolt és stresszes. Vágyom oda.

Szosziolodzsi

Szociológus abból lesz, akinek van némi ambíciója a tudománnyal kapcsolatban, de matematikusnak tehetségtelen, közgazdásznak gyáva, pszichológusnak felületes, történésznek meg lusta. Ja, és a jogászokat meg lenézi.

Ez a definíció persze én lennék, de ismertem elég évfolyamtársat meg kollégát, akikre ez nagyjából igaz (nagyjából, mondom, mert volt aki pl. történész is volt/van egyben), a , szociológia szak igazából azért volt vonzó, mert ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit, aztán lehetett bízni benne, hogy végül az egész összeáll valami nagyjából komplett nézőponttá. És csodák csodája, összeállt. Először úgy negyedévesen, és még inkább mikor tanítom is kellett a szociológiát, hisz egy két féléves „Bevezetés a..." kurzusnál tényleg muszáj volt összeraknom, mitől is van egy ilyen tudomány. És ezt nagyjából el is hitték nekem, olyannyira, hogy később többen szociológia szakra mentek második diplomáért. (Mint a kedvesem is - tényleg, ez is a motivációkhoz tartozik, nekem is volt egy eredeti modellem, az első szociológiatanárom még a szombathelyi tanárképzőn. Le is írom gyorsan a nevét: Heleszta Sándor, béke poraira.)

Az viszont vicces, mikor mostanában megkérdezik tőlem, mi a szociológia egyáltalán, mert ere az a válaszom, hogy röviden nem tudom elmondani, de van egy tuti másfél órás előadásom a témáról. (Annak meg az a konklúziója, hogy nincs egységes definíció, hisz ahány iskola, ahány paradigma, annyi meghatározás, ezek meg egy nagyjából kontinuus vonalat alkotnak, mondjuk a családi hasonlóság elvén kapcsolódva egymáshoz. Itt aztán vége is a beszélgetésnek, legalább is ebben a témában.)

Amúgy történésznek ma is lusta lennék, a pszichológusok túl sokat foglalkoznak emberekkel face to face, az meg nekem sok, a jogászokat már nem nézem le annyira, de kicsit még mindig többnek tűnik arrafelé a seggelés, mint a rendes szkeptikus agy, de persze a pályán kívülről mindig könnyebb okosnak lenni. Én épp minden szempontból nagyon könnyen vagyok okos...

Fuck Olympics!

Egy új közvélemény-kutatásból (pontosabban legalább kettőből) kiderült, hogy a magyarok kevesebb mint a fele szeretne csak budapesti olimpiát, és a támogatók alig vannak többen az ellenzőknél, a maradék meg simán bizonytalan. Vagyis az olimpiarendezés egy abszolút megosztó kérdés. Megosztóbb, mint a pártpolitika (ott egyértelműen a Minden Politikus Húzzon a Francba Párt vezet), mint a kutya vagy macska, esetleg a spenót vagy sóska kérdés, pedig ezek aztán igazi törésvonalak amai magyar geopolitikai realitásban.

Ebből pedig következne, hogy hagyni kell a fenébe az egészet, mint Boston meg Toronto, illetve ha valami hasznot akarunk húzni belőle, kezdjük el teríteni a „Fuck Olympics!“ feliratú pólókat. Esetleg lehet népszavazás is, de az mégsem jó ötlet, mert akkor olyan demagógia-özön szakadna ránk, hogy a fal adná a másikat, félmilliárdért megint valami haveri cég nyomná tele óriásplakátokkal az országot, tőmondatos üzenetekkel persze. (Az Olimpia Jó!; Magyarország megérdemli! és hasonlók, mondjuk én még emlékszem, hogy 2005-ben Londonban is az volt a kampány, hogy „Back the Bid!“ meg öt karika, oszt jónapot, mindenhol csak ennyi volt kiplakátolva, irdatlan mennyiségben. Úgy látszik ez egy ilyen műfaj, csak épp az egészet meg lehetne úszni egy elegáns hátralépéssel.)

Az olimpia elleni érvek számosak, no meg az esélyünk sem túl nagy, de legalább az előkészítésre is tízmilliárdokat lehet költeni, nyilván jelentős korrupciós felárral, vagyis közel a felét el lehetne lopni, ezért önmagában megéri pályázni.

Amúgy persze az olimpiának önmagában sincs sok értelme, van néhány látványos, a sóbizniszbe tartozó sportág, melynek versenyeit rengetegen nézik, meg egy csomó töltelék, mert egy légpisztolyversenyen vagy a húsz kilométeres gyalogláson azért kevesen rágják tövig a körmüket, leszámítva nyuszi a versenyző rokonait, barátait és üzletfeleit. Hisz önmagában attól nem lesz jobb senkinek, hogy az adott év addigi legjobb eredményén három kört javítva lesz bajnok kisöblű puska fekvő számban az izlandi versenyző. Pontosabban az izlandi versenyzőnek nyilván jobb lesz, meg örül neki az a néhány izlandi aki épp akkor józan, de a világ nem megy tőle előre, egy centit sem. Plusz a dopping, ami szerintem simán engedélyezni kellene, aztán vívjanak meg egymással a nemzetek gyógyszerészeti intézetei.

Ráadásul az olimpiát eredetileg arra találták ki a régi görögök, hogy addig se legyen háború, de az újkoriak esetében ez messzemenően nem jött be. Mióta feltámasztották e nemes(?) hagyományt, összehoztuk a világtörténelem két legvéresebb háborúját, miközben azokon kívül is folyamatosan folyik a vér a világban, egyszerre több helyen is. Ez a béketeremtő funkció láthatóan nem működik (konfliktus esetén inkább az olimpia szünetel nem a háború, lásd 1944-et), viszont arra jó, hogy egészen ocsmány rendszerek próbálják legitimálni vele magukat, mint 1936-ban a hitleri Harmadik Birodalom, Brezsnyev Szovjetúniója vagy legutóbb Kína meg a Putyini cárság. Ezért meg igazán kár ennyi erőfeszítést tenni, a világ szempontjából tök mindegy, hogy az aktuális csodasprinter egy olimpiai döntőben vagy egy pénzdíjas atlétikai nagydíjon futja-e meg a százméteres világcsúcsot.

Az én összeesküvés-elméletem

A világot egy titkos társaság irányítja, a főnöke Donald kacsa, aki igazából űrlény, és egy távoli bolygóról érkezett ide, egy fotelnek álcázott tér-idő görbületi féregjárat-generátorral. (Erre bizonyíték Steven Spielerg Howard a kacsa című filmje, mely bohókás mesének álcázva mutatja meg a valóságot a beavatottaknak. Donald kacsa amúgy Howard Stern álnéven rádiós műsorvezető, innen a filmbéli név is, valamint zsidó, mint Spielberg, az összefüggés gondolom innentől már nyilvánvaló.) A rajzfilm-Donald évtizedek óta arra szolgál, hogy hozzászokjunk, lassan megkedveljük, és így kisebb legyen az ellenállás a leendő kacsa-rezsimmel szemben.

A titkos társaság tagja még Elvis (aki él, csak már egy női testben), Kennedy elnök (aki Dallasban lelövette hasonmást egy Lee Harvey Oswald hasonmással, hogy aztán mindketten a zsidó szabadkőműves kacsáknak dolgozzanak), és Obi-wan Kenobi, aki eredetileg egy kitalált figura volt, de azóta már programoztak egy igazit, ő rendszerint Donald Trump (értik ugye? Donald...) telefonjának háttértárában bujkál, onnan aktiválják emelt díjas esemessel, ha szükség van rá.

Valójában ők döntenek mindenről, a globális felmelegedéssel át akarják formálni a Földet, mert az invázióra készülő kacsák egy melegebb és fülledtebb bolygót szeretnének gyarmatosítani. Az elolvadó jégsapkák vizét amúgy telekinézissel Afrikába viszik majd, hogy ott csináljanak kellemes, lápos vidékeket. De még nem most, előbb ki kell üríteni a megfelelő területeket.

Ezért van a menekülthullám is, el kell üldözni onnan az embereket, lehetőleg Európába, amit aztán egy nagy drótkerítéssel körbevéve egy nagy rezervátummá alakítanak. Ez a folyamat most indul, igazából Orbán is az ő ügynökük, pontosabban ő egy robot, élő szövet a fémvázon, és Donald titkos főhadiszállásáról irányítják táv. És ha ez megvan, háborút robbantanak ki Észak- és Dél-Amerika között  (ennek a felelőse Kennedy,  a Disznó-öbölnél történt incidens csak kicsinyített főpróba volt annak idején, meg a kubai rakétaválság is), aztán majd az emberek jól kinyírják egymást, a maradék meg Európába menekül.

Ez után a már olvadt antarktiszi jeget, illetve ekkor már vizet, le lehet teleportálni Afrikába, és megérkezhet a kacsák inváziós anyahajója a Tojásrakó II. Afrika elfoglalása és Európa végleges lezárása után lerohanják Ázsiát, Ausztráliával viszont eleve nem foglalkoznak majd, az ausztrálokat sem igen érdekli a világ, amíg van sör meg lóverseny, ők majd jók lesznek génbanknak, ha a korábban Európának nevezett Központi Menekülttáborban kitörne a lepra vagy a sunnyogó pestis, és nem lenne elég rabszolga az amerikai kukoricaültetvényekre.

Nos, röviden ez a háttere a mostani menekültválságnak, ami mint látható, még csak a kezdet.
A legjobb amit tehetünk, hogy mégsem építünk több kerítést (hisz pont ez lenne az ördögi terv egyik kulcseleme), valamint beszerzünk több zsáknyi kacsatápot. Vesztegetéshez elengedhetetlen.

A buszon állatozás lélektana

Reggel a buszon hallom a mögöttem ülő alulművelt banyát, amint reggel negyed hatkor (!) már teli szájjal nácul, hogy ezek a bevándorlók anarchista állatok mind, meg terroristák, táborokba kell zárni őket, aztán gázt nekik. És nincs vele egyedül, ez dehumanizáló tendencia elég általánosnak látszik, sőt sokan azt gondolják, ez valami magyar karakterjegy. Pedig a híres Milgram-kísérlet óta köztudott, hogy ez általános emberi sajátosság, az emberek nagy részében ott lapul a SS-keretlegény, csak épp nem érik olyan ingerek, amitől előjönne. Ahhoz különleges helyzet kell, stressz.

És látszólag nálunk ez épp nincs meg, hisz száz emberből kilencvenkilenc még sohasem látott élő menekültet. Csakhogy pártunk és kormányunk tett róla, hogy tartson tőlük, a gyomorforgató plakátkampánytól a kardcsörtető kerítésépítésig mindent beleadott, és mikor már tényleg túlfeszítette a húrt, akkor boldogan vízágyúzott, meg nyomta a könnygázt, gyerekek arcába is.

Az buszon állatozó némbernek igazából csak azt kellene elképzelnie, hogy az ő gyerekének tolják az arcába a könnygázt, aztán őt tapossa meg a pánikba eső tömeg, egyből lapítana benne a lelki Gestapo. Nyilván nem tűnne el, de talán kapna egy pofont Empátia Kapitánytól.

Csak hogy pártunk és kormányunk az empátiában nem erős, tényleg, ennyi szociopatát egy rakáson ritkán lehet látni, mint manapság egy kormányülésen. Ők a hisztériakeltésben, a pánikban érdekeltek, hogy aztán hős rendteremtőként léphessenek fel, a felcsúti el is mondta, hogy ő csak harc közben van elemében. Ezért van, hogy állandóan háborús metaforákban beszél még a monetáris politikáról is, harcol, megvéd, küzd és persze mindig győz, sokszor már egyes szám első személyben. Ami akár vicces is lehetne, de nem az, mert a bőrünkre megy, meg ez esetben a menekültek bőrére is, pár ezer ember nyomora láthatóan nem érdekli, ha újra a haza megmentőjének szerepében páváskodhat.

Aki vicces az a szíjártó „Ananászfej“ péter, aki mostanában napi huszonnégy órában sértődik meg és kéri magának, egyre durvuló hangnemben, nyilván van az a pont, mikor már a speed sem elég, hogy szinten tartsa magát. Így aztán a magyar diplomácia vezetője szarik a diplomatikus hangnemre, és halál faszára küldi az osztrák kancellárt, a horvát miniszterelnököt és még egy csomó fontos embert, akikkel neki munkaköri leírása szerint is jóban kellene lennie. Nyelni egyet, és ha már válaszol, akkor udvariasan, ha meg nem megy, akkor kocsmát vezessen vagy fociklubot, ott elmegy ez a stílus.
A legjobb persze az volt, mikor az az ENSZ főtitkárát oktatta ki, nem kis fölényességgel, mert hát valóban, hol is van egy ENSZ-főtitkár egy semmihez sem értő fideszes karrieristához képest. Ban Ki Mun nyilván azóta is álmatlanul forgolódik éjszakánként, azon rágódva, hogy most akkor mondjon le, vagy elég ha csak nyilvánosan megkorbácsolja magát, a felcsúti oltárképe előtt? (Ilyen egyébként számos orbán-rajongó néni komódján, szekrénysorán, kredencén található, nagyon vicces képeket lehet találni a neten...)

Mindenesetre ezek a csávók annyira szánalmasak (és buta módon próbálnak számításból gonoszkodni), hogy még az amúgy tragikus események közepette is visznek némi abszurd humort az életünkbe. Pedig jobb lenne, ha azt a nagy arcukat vinnék valahová jó messzire, én Szíriát ajánlanám, ott most igen jól lehet harciasnak lenni.

Híradó

Az állami tévé orosz nyelvű napi híradót indít. Pont akkor, amikor az ember már-már arra gondolna, a fideszekádéenpé már elég mélyre mászott Putyin elvtárs/cárevics ánuszába. De nem, mindig lehet mélyebbre. Mert valljuk be őszintén, ez lesz az a híradó, aminek nem lesz kimutatható nézettsége. Egy eleve alacsony nézettségű állami csatornán megy majd, valamikor éjjel, ettől önmagában nullához konvergálna a nézettség, de hány orosz anyanyelvű vagy oroszul jól tudó ember él ebben az országban? Nyilván nem sok, és ha hasonló arányokban választják az állami párttévét, éjjel, mint a teljes populáció (és miért választanák más arányban, attól, hogy valaki tud oroszul, még nincs két feje), akkor ez lesz a világ legdrágább híradója. Már ha az egy nézőre jutó költségeket nézzük, hisz három emberért rántják be az egész infrastruktúrát.

De legalább az egyik műsorvezető (bizonyos Aljona) melleit már láthatta ország-világ, valami „celebakarok lenni léccilécci"-típusú műsorban, tehát ezért már kár lesz nézni, akkor is ha egy éjfél környéki műsorsávban bármi elképzelhető.

Egyébként ha idegen nyelvű híradót akarnak adni (a már létező angol verzió mellett), választhattak volna valami elterjedtebbet is, mondjuk németet, de az igazi nagy durranást egy beás és/vagy lovári híradó jelentette volna. Rögtön lehetett volna mutogatni a minket nem eléggé tisztelő Brüsszelnek, lám nálunk nincs is kirekesztés... (Ez a Brüsszel egyébként nem is egy város, ez csak átverés, igazából Herr Joachim Brüsszelről van szó, aki a Háttérhatalom Világkormányának Európai Helytartója, valamint északi rítus szerinti szabadkőműves főpáholymester és a Ku-Klux-Klán helyi tagozatának birodalmi varázslója. Valójában még senki sem látta, női lapokon és zöldpárti képviselőkön keresztül küldi parancsait a Háttérhatalom alvó ügynökeinek, álmukban naná, hogy azok Továris Putyin hatalmára törjenek.) De  mi hősiesen ellenállunk az európai nyomásnak, rendes félázsiai népként hódolatunkat ajánljuk a cárevicsnek, ha ehhez műsoridő kell, meg Aljona mellei, akkor az is meglesz. Mert csak.

Hőguta

Igazán remek mostanában a munkahelyem, már amennyiben az ember baleseti sérülésekre vagy tartós érzékszervi károsodásra vágyik olthatatlanul. Merthogy a műhelyt épp átépítik, de a munka nem áll meg, business as usual, illetve hová lesz a cui prodest? Mert a cégnek nyilván úgy éri meg, hogy menjen csak a két dolog párhuzamosan, nekem viszont a fülem mellett flexelnek, hegesztenek, illetve baromi nagy fém válaszfalakat csakpodnak húszkilós kalapácsokkal, teljes erőből. És szörnyű nagy kosz van, a vastagabb rétegekben halott német katonát is találhatunk, esetleg dínócsontokat.

Ez már megy egy ideje, de ma megjöttek a fűtésszerelők, nyilván szezon előtt át kell vizsgálni a rendszert, meg hát ki kell próbálni, úgyhogy ültünk bent az eleve harminc fokban, és akkor teljes erővel beindult a fűtés...

Lehet hogy menekülteknek kellett volna kiadni magunkat, én például elég szőrt hordok az arcomon, és nagyjából három mondatok tudok arabul, iszonyú kiejtéssel nyilván. (Az arabban vannak olyan hangok, amiket a legtöbben csak közvetlenül a hányás előtti pillanatban adunk ki, vagy ha a moziban váratlanul mellénk ül Kövér László, és félrenyeljük a popcornt. Vagy popcornot, már amelyik a pattogatott kukoricát jelenti...)

Ám ha tényleg menekültnek néznének (indokoltan amúgy, a kalapálás idején tényleg mindenki menekülne), és rugdalnánk kissé mi is azt a fém válaszfalat, talán minket is levízágyúznának, ami a hőguta egy frissítő ellenpólusa. De könnygáz az nem köll.

Kéne szólni a kormányzó férfiaknak (akik egykor nyilvánvalóan a Darth Vader Úttörőcsapat tagjai voltak mindahányan), hogy nálunk a gyárban is nagy most feszültség (néhol 380 volt), forrósodik a levegő, szóval küldhetik a locsolókocsit. Csak ne felejtsenek el a portánál belépőkártyát kérni, különben a biztonsági őrök hazazavarják az egész bagázst.

Kerítők

A román határra is építünk kerítést, nem végig persze, csak egy darabig, a szerb határtól kezdve, hogy ne lehessen röhögve megkerülni, így viszont egy másik EU-tagállam területére tereljük őket. Plusz eme másik EU-tagállamtól választjuk el magunkat szögesdróttal, persze csak egy rövid határszakaszon, de a dolog szimbólumértéke így is erős.

Mert ha megkerülik a meghosszabbított kerítést, majd kicsit még hosszabbítunk, a végén meg teljesen körbekerítjük magunkat. Jobb is így, a sok eltérő kultúrájú legalább nem tolja ide a pofáját, járulékos veszteség, hogy így aztán kis idő múlva a felcsútinak sem lesz kebab a körúton, de ezt a hatalmas áldozatot ő nyilván meghozza nemzetéért, hol sírban süllyed el.(Vagy mi van épp, én kétnaponta olvasok híreket - mentális épségem okán - de legutóbb az volt a pártbrossúra, hogy a kereszténység van itten veszélyben. Mondjuk  amilyen nálunk a kereszténység, hegedűslórántostúl, püspökkarostul, szerintem nem kár értük, de egy új Luther vagy Kálvin az már nagyon kellene...)

A csúcs pedig nyilván az lenne, hab a torkán, ha az ejtőernyős szír családanyák ellen is védekezve, felülről is dróttal fednénk be ezt a lángoktól ölelt geopolitikai realitást (korábban: Magyar Köztársaság), így miénk lenne a világ legnagyobb galambketrece. Szarnánk bele nyilván, meg várnánk a tápot másoktól, de isssssszonyú önazonosan. Mi, mogyorók, akik Árpáddal bejöttünk. (Már aki...)

Füles (az utolsó, tényleg)

Nnnna, végre ma kimacerálták  a fülemből a "csíkot" (mint kiderült ez lehet a nemhivatalos neve), fülem sajog, lelkem  nem kevésbé, de barátom a fájdalomcsillapító, meg a kutyám, utóbbi mondjuk inkább lelkileg segít. (Az öreg labradorok szerintem egyáltalán nem értenek a fülészethez, Dudlinak konkrétan egyetlen használható egészségügyi tanácsa sem volt. Pedig kérdeztem, hogy ez most akkor hogy, talán nem voltam elég konkrét...)

Viszont megint elégedett voltam a kaposvári kórházzal, ez az általános egészségügyi halálhangulat mellett azért nem rossz, érkezéstől távozásig pont harminc percet töltöttem az intézményben, regisztrációval, várakozással, vizsgálattal együtt, és nem figyelt kövér pók, vagy penészedő egérkaki a sarokból, tiszta volt, modern és gyors. (Bár még mindig Windows XP-t használnak, ami kissé tájidegen.)

Viszont pár napig még ne mossak fület, mondta a szakszemélyzet, nyilván jobb fület, de akkor hogy fogok én kellemesen párolódni a fürdőkádba? Ott akkor is nedves leszek hallójáratilag, ha direkt nem mosom, ha viszont nem fürdök, büdös leszek,  szóval a választás annyi, hogy büdös vagy süket...
Szerintem büdös és süket, legalább megismer a kutya, akkor is ha nem hallom meg...

Macera

Nos, szerintem megvolt a havi trágárság-adagom, úgyhogy próbálok simán csak életszerű lenni, pláne mert nagy felfedezést tettem az orvostudomány területén.

Legfőképpen azt, hogy ha az embernek fáj a füle, egy héten át, sőt napról napra jobban, akkor tényleg lehet, hogy valami baj van, amit nem gyógyít a kamillatea, pedig az a rákon kívül bármit. Nálam például az volt az eset, hogy bedugtam a fülhallgatót a fülembe, majd később kihúztam, ám a kicsi műanyag izé a végéről, no az bent maradt. Bent is volt egy bő hétig, amíg már annyira fájt, hogy túllépve egészségügy-fóbiámon, mentem a fülészetre, ahol kiderült, hogy egy darab fülhalgató van a fülemben, valami véres-gennyes beágyazottsággal, fájt is piszkosul, mikor a dokinő kiszedte, fáj azóta is, bár már főleg csak az a gyógyszeres szalag/géz, mit betömködött, és holnapig ki sem szedhetem.

Viszont kiderült, hogy a "macerál" az egy orvosi szakkifejezés (vagy legalább is van orvos aki használja), az ambuláns kezelőlap szerint a "státusz", többek között "egyebekben macerált hallójárat ill. dobhártya".

Persze hogy macerált, az utolsó napokban fájt, mint a fene, én más fülét is maceráltam volna, ha nekem jobb lesz tőle, a saját fülem meg tényleg az enyém. Fáj mondjuk most is, de nem merem kihúzni a cuccot, szerdáig benn kell tartani, de holnap remélhetőleg nagy megkönnyebbülés lesz, ha kiszedik. Most meg viszket, belülről, de nem merek macerálni...