Kapitalista szombat

Holnap szombat, én dolgozom, és ez felér egy gyilkossági kísérlettel. És ne mondja senki, hogy régen mindenki eleve hat napot dolgozott mert már rég most van, amikor nem, valamint az sem hivatkozási alap, hogy a tűzoltók meg csomó mások is, hisz én sosem akartam tűzoltó lenni, katona vagy nagyokat vedelő juhász. Mondjuk tanárúr koromban elég sok szombatom ment el levelezős konzultációkkal meg vizsgáztatásokkal, de azt is utáltam, csak egy kicsit kevésbé, elvégre egy vizsgán ülni az asztal mögött cinikus (vagy együttérző) fejjel még mindig jobb, mint termelni egy gyárban.

Ráadásul szombaton hajnalban még a busz is más (hidd el fájna a szakítás – úristen, én honnan tudok ilyen dalszövegeket... lesz miről beszélnem a pszichiáteremmel jövő héten), csak átszállással jutok el a tetthelyre (átszállás, porsche, szerelem – nekem már úgyis mindegy), de rohanni mondjuk nem kell, itthonról megy egy 31-es, de ha lekésem, khmm... a következő buszon rajta leszek én is. Egy 11-esen, de ezek már nem ringó Ikarusok, MAN az összes. És most akkor tényleg lehasadok a dalszövegekről, mert elég kínos egyfelől, és a fene tudja hányan ismerik mondjuk a Kispált. Másfelől.

Ugyanakkor a szombati munkának van egy sajátos hangulata. Senki nem lesi fél szemmel mikor jön be valamelyik főnök, mert nem jön be, nekem meg van az a kellemes érzésem, hogy én dolgozom mikor mások pihennek, de majd milyen jót pihenek, mikor mások dolgoznak.

Ami persze nem lesz, hétfőn megy tovább a mókuskerék, ha mázlim van túlórával, de egy gályarab ne panaszkodjon arra, hogy unalmas állandóan a dobolást hallgatni, mikor jön már a gitárszóló? Ezt legalább normálisan megfizetik (mármint a szombatot), az unalmas dobolás ellen meg van rengeteg hallgatnivaló a lejátszómon.

És az abszolút gyógyír a szombati munkára utána egy mozi, valami könnyesre röhögős vígjáték, csak sajnos ilyen épp nincs a helyi moziban benne, pedig legutóbb, mikor egy ilyen alkalommal megtekintettem  a Grimsby Brothers című különösen gusztustalan Sacha Baron Cohen filmet, a végére már e is felejtettem, hogy aznap nyolc órát dolgoztam.

Szerintem holnap megnézem a Haláli hullák hajnalát, az ilyen röhögős zombifilm, hátha DVD-vel is működik a hatás. Több vödörnyi elefántsperma  nélkül is.

Jaaajj...

Ma reggel egy kollégám az arcomba tolta a pár hónapos unokája fotóját (azt mondta kilenc hónapos, pedig ennyit magamtól is tudok, minden fotózható gyerek minimum kilenc hónapos), én meg azt mondtam rá: helyes. Ez hiba volt, ha tekintettel ölni tudott volna talán nem teszi meg, de hogy nyolc napon túl gyógyultam volna az valószínű.

Később láttam (másoknál), hogy az elvárt kommunikáció  ilyenkor az: jaaaaaaajjj de ééééééédess – és hozzá nem árt olyan képet vágni, mintha tizenkét évesek lennénk, a kedvenc édességünk lenne a menzán és megtaláltuk volna a ruhásszekrény alján az őseink által karácsonyra vett legót. A nagy tűzoltósat.

Szóval az elalélt mámor állapotában kellene gügyögni, és akkor megfeleltünk a szociális szerepelvárásnak, még jó, hogy nekem meg alapvető szociális fóbiám van, így megengedhetem magamnak, hogy őszinte legyek, meg spontán. Az illető gyerek tényleg helyes volt, a legtöbb csecsemő az, pontosabban annak az érzetét váltja ki belőlünk evolúciós alapon, és nyilván mindenkinek a saját gyereke a legszebb, de nekem ne legyen kötelező magam alá gügyögni tőle. Amúgy egy csúnya gyerekre is azt mondtam volna hogy helyes, csak az nem lett volna őszinte.

Azért azt remélem, nem lesz a magát családbarátnak hirdető pártunk és kormányunk részéről törvény a kötelező bébi-fetisizmusból, mert ez esetben legközelebb elvisz a rendőr. A csecsemő sérthetetlenségi törvény kemény dolog lesz majd, pláne a hozzátartozói meg a képmás-tiszteleti záradékokkal.

Az ötlet persze abszurd de nem lehetetlen, elvégre lesz keresztényüldözés-ellenes helyettes államtitkárság is. Bár  ez utóbbihoz kellene valami ellensúly, tehát lehetne hindu/ buddhista/ muszlim/ taoista/ zoroaszter üldözésellenes helyettesállam titkárág is. Vagy ha ez így túl bonyolult, akkor mondjuk egy keresztényüldözési főosztály, szolgálati oroszlánokkal, és máris megtelnének az új stadionok, elvégre a nép nyilván kíváncsibb halálos gladiátorjátékokra meg tömeges kivégzésekre, mint béna focistákra. Hisz rájuk magyar szinten nem kíváncsi, ezért kihasználatlan a sok szép stadion. Pedig csak fel kellene szórni a gyepet homokkal, belökni néhány keresztényt az oroszlánok közé, és rögtön kiderülne mire elég az ima ereje...

És ekkor már lenne értelme a keresztényüldözés-ellenes helyettes államtitkárságnak is, mennyi szép és harcos hangú sajtótájékoztatót tarthatnának!

(Én meg rövid úton idáig keveredtem néhány ártatlan bébifotótól. Hiába, így jár az ember, ha hagyja magát szabad asszociációi által sodortatni. Meg ha nehezet vacsorázik.)

Lost

Hetek óta nem találok egy könyvtári könyvet, pedig biztos itt van valahol a lakásban, mert nem vittem sehová, Mondjuk hová is vittem volna egy bélyegkatalógust, azzal nehéz menőzni a plázában, önmagában nem túl érdekes a sztorija, így nem jó unaloműzőnek amíg az orvosnál várok, és csempészett ukrán cigire sem lehet becserélni, még jó, hogy nem is dohányzom.

Párszor már meghosszabbítottam, de legutóbb bűnbánó képpel és némi készpénzzel mentem a könyvtárba, hogy hát ez tényleg nincs meg, erre még egyszer meghosszabbították, hogy hátha előkerül. Persze még nem került elő, de majd hétvégén rendezek nagy vadászatot, és ha nem lesz meg, rendelek egyet a neten, már kinéztem, az árát  még valahogy kibírja a költségvetés.

Viszont a keresés első fázisában előkerült egy üveg málnaszörp, meg az a babkonzerv, amit szintén régóta kerestem. Pedig (és ellenben, avagy) nem is a konyhában kutattam, hisz hogy kerülne oda egy könyv, így viszont a zoknik között meglett a bab. Nyilván pont annyi esélye volt ott lenni, mint a bélyegkatalógusnak, innentől viszont minden lehet, legközelebb átnézem az evőeszközöket a könyv után, meg a könyvespolcokat, hátha újabb konzerveket lelek, jól jönnek majd, elvégre közeleg a tél. (Meg a tavasz, de az csak később, az évszakok egyelőre sorban állnak, amíg a globális felmelegedés haza nem zavarja az összeset.)

Ja, és van valahol egy pendrive, amit szó szerint évek óta nem lelek, és többek között rajta van a félkész doktori disszertációm, ami a gépemen nincs meg, mert ez a mostani a harmadik laptop azóta. Nem mintha hiányozna, nem szándékozom befejezni, de így hat-hét év után már nem emlékszem rá és érdekelne, általában utólag tetszenek a saját szövegeim. Vagy nem, és ez esetben ez lenne a jobb, így legalább nem sajnálnám, hogy sosem készült el. Mint valami amerikai filmben az esküvőn: álljon elő, vagy hallgasson örökre, avagy legyen rossz, vagy meg se találjam.

Ez amúgy az elveszett könyvre is igaz, kerüljön elő most, vagy inkább soha, mert nincs annál idegesítőbb, mint mikor veszek egy másikat a könyvtárnak és másnap előkerül az ágy alól. Jó, lenne egy saját példányom, de a könyvtári elég leharcolt darab, én meg nekik adom a jobbat...

SzP a világ ellen

Jópofa volt, ahogy a szíjjártópéeri értelemben vett külügyminiszter (És külgazdasági! – emelné fel ujját figyelmeztetőleg Virág elvtárs – Ne hagyjuk hogy a rohadt imperialisták lelopjanak egy szót, aztán a markukba röhögjenek!), beégett ENSZ-vonalon, kábé annyit ért a diplomáciához mint én a magfizikához. Azaz láttam már róla szóló könyvet a könyvtárban, de rezzenéstelen arccal sétáltam tovább a sci-fi polc felé...

Ámde derék küküm-miniszterünk, kicsit fontosabb pozícióban kavar, szóval illene figyelnie,  meg legalább alapszinten megtanulnia azt, amiért egy hónapban többet kaszál, mint én egész évben. Az aktuális sztori ugye az, hogy az ENSZ emberijogi főbiztosa nyilatkozott egyet, miszerint orbán (meg néhány hasonszőrű) hát... khmm... diktátorok, ettől péterünkben felbaszódott az ideg, és jól beszólt annak az arab nevű nyilván muszlimnak, csak épp menekültügyi főbiztosnak titulálta.

Tisztára mint Móricka, csak neki mindenről a menekültek (fideszes újbeszélül: illegális bevándorlók) jutnak az eszébe, amúgy is mindegy, egy főbiztos ide, egy főbiztos oda, ki bírja ezeket számon tartani, de tényleg? Azért remélem a fideszkádéenpé mostanában nem akar senkinek hadat üzenni, gáz lenne, ha mondjuk az Albániának szánt deklaráció után megjelenne az Algériai hadsereg szaharián kommandója a déli határon, és némi kerítésbontás után elfoglalná Szegedet. Aztán jöhetne a  magyarázkodás, hogy egyfelől nem is így értették, másfelől (amúgy és nemkülönben) az algírokkal is van némi lerendezni valónk, szóval ne ugráljanak, mert rájuk küldjük a rettenetes magyar légierő mindhárom működő vadászgépét.És úgysem fogják kitalálni, melyik az, amelyik fel is van fegyverezve, szóval lesz ott félelem, meg fogaknak csikorgatása.

Mert ilyen príma a magyar diplomácia, méltó a rendszerhez.

És közben épp olvasom, hogy nemsokára lesz keresztényüldözés-ellenes helyettes államtitkárság. Ez is remek, mert egyfelől a keresztényüldözés jelenleg talán az egyik legsúlyosabb probléma hazánkban, másfelől ellene leghatékonyabban államtitkári irodákból és szolgálati autókból lehet küzdeni, szóval az iszlám állam vezető lefossák a bokájukat félelmükben, ha ezt meghallják. (Egyébként szerintem kormányzati szinten ma számít keresztényüldözésnek, ha valaki leszólja semjén zsolt frizuráját... És a csak a nosztalgia okán jut itt eszembe a Baszódjál meg KDNP! című örökbecsű.)

Magyarország a legerősebb rés a pajzson, de péterünket megnézném miniszterelnöknek is, az lenne az igazi móka!

A Merkúr jegyében

Ma lenne 70 éves Freddie Mercury, ebből az alkalomból kisbolygót neveztek el róla, valahol a Mars és a Jupiter között. Mármint nem ott nevezték, csak ott van, az elnevezés a Földön történt, legalább is én így képzelem, elvégre szemüveges tudósokat csak nem lőnek ki az űrbe.

Lemmyről bezzeg nem nevezték el a legújabban felfedezett kémiai elemet, igaz - ha jól rémlik - valami csillagászati izét már igen, de hogy ez egy távoli csillag, vagy egy gyilkos meteorraj azt nem tudom, nyilván az utóbbi lenne stílszerű.

Freddie Mercuryról meg nem érdemes túl sokat írni, talán mindenkinek megvan a figura, ha valakinek meg véletlenül nem, mert az elmúlt harminc évet egy fa tetején töltötte, az eleve reménytelen eset. Én, mint gondolom sokan (már akik éltek már egyáltalán akkor, mint ahogy a párom például még nem) 1986-ban tettem szert az első Queen-kazettámra (eredeti Jugoton-minőség!), akkor játszottak Pesten, nagy volt körülöttük a felhajtás. Akkor persze gondolta volna a fene, hogy harminc évvel később is gondolkodás nélkül nevezem meg őket, mint kedvenc zenekaromat. Hiába no, ami az embernek tizenkét évesen kattan be, az nagyon be lesz kattanva, mint hogy a kedvenc kajám a spagetti vagy hogy imádok autóversenyeket nézni. (Az összes többi kulturális máz csak későbbi lerakódás, műveltségi izé, amit felszed az ember egyetemen, itt-ott, de az ízlés alapja az valszeg tényleg valahol kamaszkorban alakul ki.)

És Mercury, meg persze az egész Queen hatására jellemző, hogy huszonöt éve halott, de úgy tűnik ez nem zavarja, az ilyen Lennon- meg Elvis-félék népszerűségét a halálhoz hasonló apróságok nem zavarják. Szerencsére.

origo.hu

No. 701 (Mégis marxista leszek)

Imádom, mikor „HR-tanácsadók” ekkortájt arról értekeznek, hogy is kell visszazökkeni a munkába, a nyári szabadság után. Nyilvánvaló , hogy egy „HR-tanácsadó” még nem látott gyárat, raktárházat belülről, mint ahogy aratást vagy szántást sem. Neki a munka az, hogy egy irodában dolgozik az ember, meetinget, ügyfelek, feljegyzések töltik ki napjait, nem pedig az, hogy leszakad a dereka a kapálástól.

Egy most olvasott hányadékban például arról értekezik a „HR-tanácsadó”, hogy hát tényleg nehéz a tengerparti finom koktélok után visszazökkenni, a valóság ezzel szemben az, hogy az én munkatársaim nagy részének a balatoni lángos a csúcs, már ha összejön, és nem az a nyári szabadság csúcspontja, hogy kifestik a nyári konyhát. Plusz a munkába visszarázódni az tíz perc, már ami szervezési oldalát illeti, mentálisan meg a nettó gyötrelem, hisz akar nyolc-tíz órában két mozdulatot ismételgeti több ezerszer, mert ez esetben a munka nem nemesít, csak rabszolgaságba taszít, durván.

Ehhez képest „HR-tanácsadónk” ilyeneket ír, hogy biztos rengeteg ímél vár a szabadság után, ez is egy jó kis általános megfogalmazás, már látom  magam előtt azt a buszsofőrt, aki beül a vezetőfülkébe, és elöntik az ímélek...

Meg hogy vigyünk be valami kis nyaralási emléket magunkkal. Ja, a nyári konyha kifestéséből maradt beszáradt diszperzit dobozát helyezzük el ízlésesen az állványos fúró mellé, esetleg kis sörösdoboz-nyitófülekkel is dekorálhatjuk, visszaidézve a nyár ízeit. (Igazán kreatív munkavállalók csodákat tehetnek a löncshúskonzerv dobozával is.)

És így tovább, nem is ragoznám, de az legalább is szánalmas, hogy sokak szerint a meetingek, prezentációk, meg az ilyen irodai ténykedés a munka, nyilván még nem voltak fogorvosnál (megsúgom, az is egy munka), nem használnak semmit, ami gyárban készült (csak szólok: a Toyotákat nem japánkertészek termesztik), a brokkoli mannaként hullik az égből, a villamos magától megy, a reggeli péksütit meg a zsemle-manók csempészik be minden reggel. Bár nyilván zsemle-manónak lenni is meló, nem csak móka és kacagás.

Hisz ezzel a szemlélettel két baj lehet:

• Vagy nem vesznek tudomást arról, hogy az office világán kívül sokan többen dolgoznak sokkal többet, ez esetben még hisznek a Mikulásban a húsvéti nyúlban meg a fogtündérben, vagy
• egyszerűen nem tekintik munkának, ami az íróasztalok világán kívül történik, áttételesen nem tekintik munkavállalónak, azt, aki buszt vezet, csapágyat gyárt vagy kenyeret süt, csak szimpla rabszolgának.

Sajnos ez utóbbi tűnik  valószínűbbnek.

Naprakész

Update Norbi beleállt az áltudományos ostobaságba, olvasom, és jajj de szeretem ezeket a neveket. Norbertünk nyomulhatott volna mondjuk több valóságrieliti-sóban, és akkor rögtön lehetne BBVV Update Frizbishow Norbi Használt Béemvé Ugyanott Eladó, már tisztára mint valami spanyol főnemesnél, ami nem rossz ötlet, ez esetben felvehetné még az El Basta előnevet is, ma már elbaszta...

Amúgy gyakori, mert hát népszerű ostobaság, hogy a cévitamin mindent gyógyít, a heroinfüggőséget, a hajhullást, a nacionalizmust, a rákot vagy a holdutazást, de mindenki hallott már olyanról, akinek a cévétimantól visszanőtt a levágott lába, vagy váratlanul nyert a lottón.

És persze Naprakész Norbi meg a hozzá hasonló sarlatánok egyfelől tudományos oldalról nézve buták mint a föld, másfelől meg okos üzletemberek, akik joggal gondolják, hogy ha ők is beveszik ezt a maszlagot, akkor már miért ne csináljanak belőle profitot maguknak, meg a nőjük mellnagyobbításának. Mert annyira persze nem jó üzletemberek, hogy összerakjanak egy  tőzsdén is működő céget, vagy valami maradandót, de istenem, Lagzi Lajcsi sem online streamingből gazdagodott meg, hanem a piacon árult kazettákból.

Norbink a piacon papírdobozból árult kazetták fitnesszfasizsta megfelelőjéből él, cévitaminos cukorkákat meg szar felvágottakat árul, a lényeg a logó, meg hogy hidd el ez nem hizlal, miközben nem kaját veszel (annak termékei ritkán tekinthetők), hanem a jó érzést, hogy egy dagadt állatként a fotelben rohadva, te igen is teszel az egészségedért. Ha egyébként az ápdét kefír nem hizlal, az nem azért van mert ápdét, csak egyszerűen egyik kefír sem hizlal, ilyen a természete a hülye tejtermékjének, nincs az tekintettel az üzleti érdekekre. Én sem.

Összeér, ami

Amikor a smukkandori értelemben vett molnárgyula, úgyis mint emeszpé elnök, azt mondja, hogy a pártja (mer még épp van neki) beáll a kormány mögé, merugye a betelepítési kvóta, és hát Mordor is készülődik nyilván, akkor már tényleg nincs remény. Mondjuk azt eddig is tudtuk, hogy az emeszpé alapvetően smukkandori értelemben politizál, vagy legalább is imitálja azt, de most kiderült, hogy legalább elveik sincsenek.

Szomorú tényleg, amikor látszik, hogy aki hülye, az emeszpébe megy, aki aljas a fideszbe, aki mindkettő együtt az a kádéenpé (mind a hárman). A háttérben dr. Homongya Tógyer szelleme lebeg, ha valakinek ismerős a név, olvasson Spírót, ha nem még inkább.

Ja, és a többiek motyognak valamit zavartan, vagy simán kussolnak, és ezt az elmegyógyintézetet hívják mifelénk politikának. Komolyan nem fogok meglepődni, ha pár év múlva jön az UFO-ellenes kampány, hisz ha ennyire titkolják a létüket a tuggyukkik, akkir biztos komoly a fenyegetés, az akkori molnárgyula meg arra gondol (még mindig a smukkandori értelemben), hogy azt a maradék három szavazóját most már tényleg nem kellene elveszítenie, és hát ha annyi eszük van mint egy zellerenek, akkor beszéljünk velük úgy, avagy mocskos úfók! Valamint támogatjuk a kormányt a kupolaépítési tervében, és kellenek a kurva nagy lézerágyúk is, különösen ha a hazai ipart támogatjuk azzal, hogy majd a Siemens gyártja nekünk Kínában...

Valahol épp arról olvastam egy elemzést, hogy azért hosszú távon a pártok mégsem beszélhetnek a választóik véleménye ellenében, ebből jön a populizmus, de nem csak az. Hanem például valami minimális elvszerűség, mondjuk hogy ne gyűlölködjünk már...

Meg a francnak kell olimpia, eddig hatmilliárdért keresi gennyesre magát néhány alak, és még csak pályázat sincs. Még szerencse, hogy Kongó-vasutat nem építenek, pedig ott mennyit lehetne lopni. Plusz mehetne Ráhel, kis PR-fotózásra...

Álmoggy kirájlány

Olvasgatom mindenfelé, hogy a kirájlány Bakrejnben volt hivatalosan, vagy nem, szerintük magánút volt, de akkor miről smúzoltak ott az ijen energijaügyi miniszterrel, ha Heri herceg meg jelenik Majorkán, makszimum meghívják egy italra, de nem fogadja a majorkai miniszter, pedig ő tényleg herceg, Rákel meg elvileg senki, ha csak az elmúlt napokban nem vezették be a monarkiát-e? A felcsúti lányak lenni elvileg nem jelent semmit, ha csak nem akarunk Üzbekixtán vagy hasonló lenni, bár ahogy láccik a felcsúti szeretné, csak olaja nincsen hozzá.

De a kirájlány látogatása ojan, minden rendes országban belebukna a fater, Belguimba azért mondott le egy képvileső, mer a tankolásra kapott költségkeretből a benzinkúton vett a gyerekének egy Toblerónét, ami csoki. Azt lemondatták. (Pedig hüje volt, Toblerónét azt reptéren vesz az ember dutyifrí alapon.)

Nálunk fél megyéket kapnak, igaz nem a benzinkúton, asszem ott olyasmit nem lehet venni, igaz nekem csak biciklim van, de ahelyett is a buszbérletemet használom, mer ki tekerjen annyit, ha van busz. Mondjuk a busz nem mindig arra megy, ennyit rólam.

De ha van eladó fél megye, és nem kell a kirájlánynak, én a miénk északi részét szeretném (kedvezményes hitelre, száz év múlva megadom télleg), az mégis csak a balaton, Siófokon lenne a kiráji rezidensziám, nagy pompával meg sok lángossal.

De nem hiszem, hogy engem ilyenekkel megtolnának, nem születtem olyan családba bele sérelmemre. Például voltam majd’ tíz éve Spanyolországban, hivatalos látogatáson (hiszen egy konferenciára utaztam), és az a senkiházi Huan Karlosz Kiráj, arra se vette a fárattságot, hogy Madridból Barszelónába izzadja le magát, pedig én ugye. Sőt a magyar konzul se konzulált arrra, pedig igény az lett volna rá, a hotelt egyedül alig találtam meg. És akkor még hol lettek volna a hivatalos képek, hogy én meg a Kiráj, meg a Né, de semmi, megse szervezték. Ijenek ezek mind...

Lehet hogy nekem is Bakrejbe kellett volna menni, így belegondolva, lehet hogy így fogadnak minden magyar túristát. Biztos ezért ojan kurva drága a repülőjegy.

Elkúria

A Kúria szerint (istenem, milyen kifejező név!) teljesen rendben vannak a kormány plakátjai, nem állítanak hamis tényeket, mert az, hogy egymillió ember akar Líbiából Európába jönni, vagy hogy Brüsszel városnyi bevándorlót akar hozzánk telepíteni, azok nem tényállítások, csak vélemények. (És ez esetben ne ugorjunk túl azon, hogy Brüsszel egy város – Üzenjük a kormánynak: Brüsszel egy város bazmeg! – és egy város nem telepít egy városnyi embert sehová. Véleményem szerint.)

Ha viszont kedvem, no meg pénzem lenne óriásplakátokra, akkor nyilván én is kirakhatnék „Tudta Ön, hogy Orbán Viktor egy hatalommániás fasz?” feliratúakat, hisz ez nem tény, ez vélemény. Mondjuk a személyiségi jogok miatt bele lehetne kötni, de tudjuk, hogy egy közszereplőnek el kell viselnie a vele kapcsolatos véleményeket, nagyobb mértékben mint másnak.

Maradna még az a kifogás, hogy a kiskorúak védelme, hisz egy óriásplakátot ártatlan gyermekek is láthatnak csak úgy az utcán. Nekik meg ugye nem lehet az arcukba tolni valami elfogadhatatlan trágárságot, mondjuk hogy „Orbán Viktor”.

De komolyra fordítva, régóta zajlik az a fajta kormányzati és bírósági jgászkodás, ami kizárólag a törvény szövegét nézni, abból próbálja kiizzadni a saját álláspontját alátámasztó érveket, és pont a törvények szellemére tesz magasról. Meg ránk.

(Uj Pétertől lopva: Abszurdisztán - Hátaztán: 1-1)

Vonat, hamár

Bocs a nem jelentkezésért, de betegség az betegség, aminek vége sincs még, de már látszik az alagút végén a fény, ami persze a szembe jövő vonat.

És ha már vonat, azért röhögve láttam a 444 képeit a Bartók Béla nevű út (azért ő ennél többet érdemelt volna) "felújításáról". Lépcsős peron, mert ha már átépítik, nem lehet egyből megemelni az egészet, húznak rá egy kisebb emeletet.

Mondjuk azt már gyerekkoromban sem értettem, miért kell a peronnak alacsonyabbnak lennie, mint a vonatnak, ha már úgy is építenek egy magas peront, ami a vonat lépcsőének aljáig ér, miért nem építik egyből olyan magasra, hogy csak be kelljen lépni? (És igen, ha valahol a mezőn áll meg, vagy ahhoz hasonló megállón, legyen tartalékban lépcső. Tartalékban, mondom...)

Sokat vonatozva Angliában, ez most sem értem. Persze, OK, ők találták fel a vasutat

Az agyar dal napja

Magyarországnak megint van egy drága közpénzből gyártatott, a felcsúti által rendelt „hivatalos” dala, ez alkalommal az 56-os forradalom évfordulója alkalmából, és pont olyan fos, mint amikor kretén popipari betanított munkások táncolták körbe a barackfát, miközben a talpuk összeért. Szerencsére arra a szemétre már senki sem emlékszik, mint ahogy jövő ilyenkor erre sem fog senki, a szokásos előadók (tényleg mindig ugyanazok az arcok nyomulnak az ilyen műpátoszos szarokban, háttérben a kórus dagályoskodik) elteszik a pénzt, a szerző úgyszintén, mi meg kínunkban röhögünk.

Egyáltalán nem értem, minek minden évfordulónak, meg eseménynek külön „hivatalos” dal, a dal az szerintem olyan, hogy csak úgy jön, vagy a nép ajkáról mint a herpesz, vagy egy szerzőtől csak mert ihlete van, a legkínosabb dolgok mindig akkor következnek, ha állami megrendelésre kell gyártani valamit. Mert az államnak eleve ócska ízlése van, a mostani döbrögiknek meg különösen, ezeknek vacak közhelyek kellenek a dalszövegbe, a zenébe meg valami langyos húgy jellegű tucatpop, tapsolós dobgéppel, és az egész előterében sasvári sándor művészúr legyen kurvára elérzékenyülten hazafias, azt meg is vagyunk. Nekem meg hányingerem van ettől a szeméttől.

Johann Sebastian Bach is írt megrendelésre zenét, csak egyfelől ő zseni volt, másfelől meg nem megúszásra játszott, ahogy a zsenik általában sem szoktak, de zseniknek az ilyen állami dalok környékén nyoma sincs. Van ez Desmond Child, pop-rock vonalon utazó beszállító/alvállalkozó, akiről mindig leírják, hogy ő már a Bon Dzsovinak meg az Eroszmissznek is írt dal (főleg mondjuk szövegeket, olyanok is), Riki Martinról nem is beszélve, de akinek a Bon Dzsovi a minőség védjegye, azzal nagyjából nincs miről beszélni.

Kínzó kérdés ugyanakkor, hogy mi is a refrén, én eddig a „Magyarország halszagú”, és az „Agyarország, orrszarvú” megfejtésekkel találkoztam, de egyiket sem érzem telitalálatnak, biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal mélyenszántóbb, a magyarság évezredes hányattatásait, ugyanakkor erejét és mindent lebíró akaratát frappánsan összefoglaló, akár csak egy Puffin-levár hirdetés.

És bár jövőre már tényleg nem fogunk emlékezni erre az inverz remekműre, nyilván jönnek majd az újabb és újabb államilag rendelt dalok (az úszó vébének már készült egy demjénrózsi-féle szörnyedvény), várom már a migráns-ellenes indulót, a focivébé-selejtezők hivatalos dalát vagy 2020-ra a Hivatalos Nemzeti Trianon-kesergőt, mondjuk Justin Timberlake előadásában. (Róla igazából nem igazán tudom ki a fene, csak a gugli által kidobott első slágerlistát pont vezeti, úgyhogy majd megvesszük őt, EU-támogatásból, naná.)

A Jeles Nap

Asszem mégsem kell elmenni népszavazni semmiképp, bár eredetileg az volt a terv, hogy elmegyek, és faszt rajzolok a szavazólapra, nagyot, piros filccel. De inkább mégse, és nem azért mert a normálisabb pártok ezt javasolják, vagy mert legalább öt percet kellene gyalogolni a közeli iskoláig, ahol faszt lehet rajzolni a szavazólapra, pedig pont egy általános iskolában ilyet művelni, legalább is csábító lehetőség.

Ámde a franc se akar asszisztálni a pártvezér és kancellár (avagy a felcsúti nem is olyan kis gömböc) hatalmi arroganciájához, így aztán nem veszek részt egy nagyjából törvénytelen és teljesen értelmetlen, de legalább aljas bohóckodásban, épp elég baj az, hogy – többek között az én pénzemből is – nagyjából tíz milliárdot szórnak el rá.

És egyébként is, október másodika jeles nap, sok mindenről kell megemlékezni akkor, ha pártunk és kormányunk el is hallgatja az e napra eső évfordulókat. Pedig 1604-ben e napon tört ki a Bocskai-felkelés, 1848-ban ekkor mondott le a Batthyány-kormány, a következő évben Klapka ekkor adja át Komárom erődjét az osztrákoknak, 1889 október másodikán rendezik az első Pánamerikai Kongresszust Washingtonban, II. János Pál pápa e napon szólal fel az ENSZ közgyűlésén 1979-ben valamint nálunk a társasházi közgyűlés tavaly pont ekkor döntött az előtér lejárólapozásáról (milyen is lehet egy lejárólap???) és a második emeleten kiégett lépcsőházi izzó cseréjéről (féléves határidővel). Valamint e napon született III.Richárd angol király, Mohandász Karamcsand Gandhi (igen, a Mahatma), Graham Green (az író, nem a színész), Avery Brooks (a Star Trek DS9-ből, meg az Amerikai história X-ből), sőt még Gordon Summer is, aki igazából Sting. A szomszéd macskájáról nem is beszélve, a nevét nem tudom, de abból ami áthallatszik valószínűleg Mocskos Dögnek hívják.

Szóval annyi sok dolog van, amiről pont aznap kell megemlékeznem, és akkor még ott van a szokásos vasárnapi takarítás, meg ebédet is kell főznöm, már ha nem elégedek meg a vajas kenyérrel. (Bár ez utóbbit igen változatosan tudom elkészíteni: vajas kenyér uborkával, vajas kenyér tormával, vajas kenyér piros arannyal,  esetleg vajas kenyér még egy vajas kenyérrel és sajttal, kethcuppal meg uborkával – ez lenne a Big McVajas.)

Vagyis ennyi dolog mellett teljesen reménytelen, hogy egy népszavazást is be tudjak passzírozni a napirendembe, de ha valami kormányzati program keretében porszívóznak és felmosnak nálam, meg hoznak egy nagy gombás pizzát (extra feltét: brokkoli), akkor be tudom iktatni a programba, és örömmel megyek el a szavazókörbe faszt rajzolni a lapra. 

Tommy

Tommy Ramone, azaz Erdélyi Tamás (1949-2014) emléktáblát, pontosabban emlékdomborművet kap egy belvárosi kapualj mellett, gondolom a szülőháza falán –írja az index. És ez jó, a Ramones valóban korszakos zenekar volt, mikor tizennégy évesen először hallottam őket azonnal belezúgtam. Amúgy semmi extra, három akkord (gitárszóló nincs!), nagyterpesz, bilifrizurák, két perc alatt ledarált számok, fejhangú kántálás ének címén, újrahasznosított rockabilly sztenderdek. És hát letépte az ember fejét.

Na most, ettől valaki vagy rajongó lett egy életre, vagy hülyén nézett ki a fejéből, hogy ezért a szarért őrülnek meg tömegek? Én például lelkes lettem az emléktábla hírétől, de már előre látom, ahogy özv. Talányos Ernőné, földszint kettő,  először bután néz rá, aztán elkezd derengeni neki, hogy ez a Ramone valami partizán lehetett a spanyol polgárháborúban, esetleg Che Guevara elvtárs (Talányosné jobboldalisága esetén: komcsi terrorista –ja,és migráns, elvégre argentinként kavart Kubában) közeli harcostársa a daliás (avagy sötét) időkből. De valószínűleg van elég fanatikus is ebben az országban, aki nem hagyja elhalványulni a zenekar korszakos jelentőségének kollektív tudatát, elég megnézni hányan mászkálnak manapság is Ramones pólóban. Fényes nappal, a nyílt utcán, és nem csak otthon a négy fal között ám!

Bár nem biztos, hogy mindenki tudja, mit is turkált neki az asszony bálabontáskor, én a múltkor a közeli szupermarkecban láttam egy Ramones-pólós pasit, akinek a kézben hordott telefonjából üvöltött valami mulatós techno (ez olyasmi lehet, amit egykor Para-Kovács lakodalmas endlösung-nak nevezett), na belőle pont nem néztem ki, hogy a Blitzkrieg Bop-ra pogózna hétvégente a Kistaknyos Bár és Grillben.

Amúgy sokan már annyira nem tudják, mi volt  punk, hogy úgy írják pank, ami legalább olyan fokú műveletlenségről tanúskodik, mintha Csajkovszkijnak tulajdonítanák a Tűzmadár-szvittet (pedig Sztravinszkij a szerző), vagy halkéssel ennék a rákot. Esetleg még ezeknél is durvább.

A naptár-módszer

Reggelente (ez nálam öt óra környéke, frissen-vidáman), amikor én még bőven pulóvert húzok a nyolc-tíz fokban, rendszeresen látok elszánt polgárokat, póló-rövidnadrág-szandál (természetesen mezítlábra, bár nekem semmi bajom a szandálzoknival) szerelésben álldogálni buszmegállókban, vagy kutyát sétáltatni nem buszmegállókban. Ők nyilván nem valamiféle lokális ájronmenek,egyszerűen csak a naptár és nem az időjárás szerint öltözködnek.

Ők azok, akik egy hirtelen jött átmeneti februári tavaszban is a sál-sapka-nagykabát vonalon mozognak, elvégre tél van még, akárki megmondja. Az ilyen lelkületű  emberek kizárólag szombaton házasodnak (pedig mennyivel bulisabb mondjuk egy kedd, ráadásul a rég nem látott rokonok nagy része sem jön el, ami jó, mert nem véletlenül láttuk őket rég: fele pénz, dupla élvezet), csak karácsonykor esznek bejglit, húsvétkor főznek csak sonkát, sőt, ezen alkalmakkor, mélységes materializmusuk ellenére elballagnak a templomba (hogy ott aztán hülyén nézzenek, hogy mikor felállni, leülni, meg miket kell ismételni).

És a naptár-módszer szerint működő egyedek (ez itt nyilván nem az a naptár-módszer, más néven vatikáni rulett) ezzel együtt sem poroszosan élére hajtogatott fafejek, a dátum-fétis mellett simán lehetnek büdösek, pecsétes atlétatrikóban, kocsmázós mulatószene-függők vagy agresszív szőrös bunkók, önmagában a naptár-fixáció nem teszi őket kiszámítható nyárspolgárrá, legfeljebb besegít szétcsúszott életüket nagyjából egyben tartani. „Főtt sonka tojással???” –vonja össze szemöldökét az ideáltipikus varacskos disznó- „Baszki, máris húsvét van?”

Vagyis a naptár módszer segít az időbeli orientációban, legalább azt meg lehet tippelni, melyik évszak zajlik a külvilágban. Ezt persze el lehetne intézni azzal is, hogy az ember kinéz az ablakon, de egyfelől az fárasztó, messze van az ablak a foteltől, meg nem egyértelmű hogy köd van, vagy csak az üveg koszos. Másfelől meg az utcán közlekedő emberek jelentős része nem a naptár-módszer szerint öltözködik, és így, a globális felmelegedés kapujában képesek össze-vissza, holmi hőmérséklet meg csapadék mentén öltözködni, szóval egyáltalán nem megbízhatóak.

Magam az esik vagy nem esik kérdést szoktam abból megállapítani, hogy a járókelők hány százaléka mászkál nyitott ernyővel, illetve megy-e az autók ablaktörlője. De sajnos ez sem megbízható, mert van az a pont, amikor nehéz eldönteni, hogy ez itt most már eső vagy még nem, esetleg fordítva, ebbe mindig belezavarodom. Nos, az ilyen határhelyzetekben az emberek többnyire egymást figyelik, hisz elég kínos egyedüliként nyitott ernyővel mászkálni az utcán, mikor láthatón senki más szerint nem esik, és elég nagy ostobaság csukott ernyővel bőrig ázni, csak mert „Ez nekik eső??? Ez lepkefing!”.

Ilyen módon  a  nyitott ernyők száma esetenként nem az esőről szól, csak a társas dinamikáról, konformitás és lázadás mikroszintű játékáról, ez a mondat meg arról, hogy vasárnap délelőtt, a porszívózás szünetében is kijöhet belőlem a szociológus. A látens szociológus.

Aki azonban indulás előtt megnézi milyen az idő, legalább is általában. Mert igazából az utóbbi időben az összes megfázást úgy raktam össze magamnak, hogy vagy a naptár-módszer szerint, papucsban és pólóban mentem le a kutyával a reggeli talaj menti fagyba, vagy csak hittem a windows-os applikációnak, ami a várható időjárás kapcsán leginkább csak a másnapi dátumot találja el, igaz azt megbízhatóan.

Relatív sztárság

Feltartóztatták egy amerikai reptéren Shah Rukh Khant (esetleg Sharukh Khant, többféle latin betűs átírás is forgalomban van), Bollywood talán legnagyobb sztárját. A dolog azért vicces, mert Indiában több film készül mint Hollywoodban, és sokszor a nézőjük is több, hisz India lakossága is bőven átlépte már az egymilliárdot (egymilliárd kétszázötvenmillió egy 2013-as adat szerint, és nyilván azóta sem lettek kevesebben, majd egymilliárddal vannak többen mint az usákok, ami azért mellbevágó adat), és a filmeket exportálják még sok ázsiai országba. Tehát aki ott sztár, az nagyobb és népszerűbb mint Tom Cruise és Mel Gibson együttvéve, pláne mert az indiaiakat nem is igen érdeklik a hollywoodi cuccok, van nekik saját, rengeteg.

Meg hát a kulturális különbségek. Aki látott már igazi bollywoodi filmet, az valószínűleg nem kíváncsi többre, nyugati ízlésnek gyakorlatilag fogyaszthatatlanok. (Mint ahogy az ölős-baszós akciófilmek, vagy vámpíros tinihorrorok az indiaiaknak.) Adott például egy Rómeó és Júlia történet, más kasztbéli fiatalok, szerelem versus tradíció, családi drámák, szóval idáig még lehetne egy Woody Allen film vagy a Hegedűs a háztetőn, de egy bollywoodi moziban énekelnek, sokat. Jó, tudom a Hegedűsben is, csakhogy itt ok nélkül. A cselekmény egy teljesen indokolatlan pontján egyszer csak dalra fakad a hősszerelmes, mögé perdül egy  népes tánckar, és később az egész átmegy egy iszonyú giccses videoklipbe, ahol sem helyszíneknek sem a történéseknek nincs köze a cselekményhez (tengerparti szirten hajukat fújja a szél, csak úgy), de legalább eltart tíz percig. És a zene is fogyaszthatatlan nyugati fül számára, valami nyúlós-nyekergős alapra visítoznak fejhangon, az egésznek annyi köze van az igazi tradicionális indiai zenéhez, mint a mulatósnak a népdalhoz, vagy a Klasszikusok Diszkóritmusban című hányingernek Wolfgang Amadeus Mozarthoz.

Ráadásul itt kötelező  happy ending, az indiai néző ezért megy moziba, nem akar naturalista drámát vagy allegorikus művészkedést látni,  neki a katarzis az, ha szerelmesek egymás karjaiba omlanak, háttérben a naplemente, opcionálisan tánckar. Ja, az fontos, hogy szex nincs. Legalább is eddig nem volt, mostanában már lazul az öncenzúra.

És eme álomvilág filmjei tökéletesen sematikusak,  sztori filmről-filmre nagyjából ugyanaz, sőt népszerű jeleneteket rendre elővesznek a későbbi filmekben is, sokszor. Egy filmes oldalon olvastam, hogy ha DiCaprio indiai lenne, minden filmjében a Titanic orrában állna, a háttérben meg Celine Dion énekelne.

És ennek a rettenetnek a legnagyobb márkaneve Shah Rukh Khan, százmilliók kedvence, akit viszont egy amerikai reptéren simán kikapnak a sorból, mint terroristagyanús elemet, esetleg potenciális drogcsempészt tudja fene, biztos csak olyan arabos fizimiskája van, hát még ha tudnák, hogy muszlim család sarja.

De hát ilyen a kulturális szakadék, otthon félistenként imádják (állítólag egy gazdag és elvakult rajongó templomot is emelt már neki), nyugaton meg csak valami gyanús alak, potenciális illegális bevándorló. Mondta is, hogy ha kezd túlzottan elszállni magától, elég ha Amerikába utazik és a bevándorlásiak rögtön visszarántják a földre.

Érdekes, a hazai celebek akkor kezdik magukat mások felett állónak érezni, ha végre egyszer Miamiba mehetnek nyaralni, szintén celeb párjukkal, meg a Blikk fotósával.

Állati elmék

Épp újraolvasom Julian Barnes Flaubert papagája című regényét (?), és  rengeteg vicces apróságot találok benne. A papagájokkal kapcsolatban például van egy remek észrevétel, ami valahogy így hangzik (illetve dehogy valahogy így, hisz itt van előttem a könyv, tehát egyszerűen csak így hangzik): „Arisztotelész és Plinius megjegyzi, hogy ez a madár rendkívül kéjvágyó, ha berúg.”

Nos ez igen vicces, mert egyfelől honnan lehet tudni, hogy a madár berúgott, hisz ki tudja mekkora az alkohol-toleranciája egy papagáknak, illetve egy bizonyos papagájnak, másfelől meg honnan lehet tudni, hogy pont kéjvágyó lesz a piától, és nem mondjuk vallási eksztázisba esik, vagy a mániás-depressziója jön elő? Oké, ha van ott egy ellenkező nemű papagáj, akire rá akar mászni, avagy feltűnően felkínálkozik neki, akkor gyanakodhatunk, de ez önmagában még nem jelenti azt, hogy a két jelenség között ok-okozati összefüggés áll fenn. Nem is szólva arról, hogy egy magányos papagáj gerjedelmeit elég nehéz a külső szemlélőnek észrevennie.

teluguone.com

Ennek megállapítása igazából két módon képzelhető el. Az első változat az, hogy Arisztotelész és/vagy Plinius részeg madarakat nézett jó sokszor és jó sokáig, így elég magas esetszám alapján vonhatták le a valószínűség által kellően meglapozott következtetés. Nem szép ugyan, hogy két ilyen, ma már klasszikusnak számító tudós papagájokat kukkol, de hát mindent a tudományért, az emberiség érdeke az első!

A második lehetőség ugyanakkor az, hogy maguk a papagájok mondták el szerzőinknek, hogy épp mit éreznek, szinte látjuk a jelenetet, ahogy Pityuka imbolyog az ülőrúdján és el-elakadó nyelvel azt kántálja, hogy „kéjjjvágyó vagyokkk, kéjjjvágyó vagyokkk”. A gond az, hogy ez sem lehet teljes értékű bizonyíték, hisz köztudott, hogy a papagájok alapvetően buták, Arisztotelész viszonylatában különösen, csak azt ismételgetik, amit hallottak, ez esetben viszont a gazdáik voltak kéjvágyóak, bár azt nem lehet tudni, hogy be voltak-e rúgva, miközben madaraikat ilyesféle dolgokra tanították, miként a papagájok véralkoholszintje sem tisztázott, ebben a kissé zavaros elméleti modellben.

A második hipotézis amúgy nagyon hasonlít egy Moldova-elbeszélésre (tényleg nem tudom eldönteni, hogy novella vagy kisregény, talán határeset, ezért is írtam elbeszélést),  A beszélő disznóra, aminek a főszereplője egy Józsi nevű malac, később süldő illetve disznó, nem mintha tudnám hol húzódnak a határok, lakótelepi vagyok, eleve és reménytelenül, szerencsére nem a szomszédoki értelemben, így a nap végén nem foglalom össze az élet nagy tanulságait, a kamerába nézve.

De ennyit rólam, vissza a disznókhoz, mert igen is van különbség. A főszereplő disznó eleinte csak annyit ismételget, hogy „Józsi a kurva anyádat”, ami ugyan nem szalonképes, de remekül illik egy sertéstelep miliőjébe, és mivel a gondozó szakembert Lajosnak (vagy másnak, emlékszik erre a fene) hívják, nem sértődik meg ezen, viszont kizárásos alapon kiderül, hogy a malacot hívják Józsinak. Aki nyilván papagáj módjára tanulta ezt eredeti gazdájától, hogy aztán megtanuljon sok minden mást is, gyakorlatilag folyékonyan beszélni.

Moldovának amúgy onnan jött az ötlet (ahogy azt valahol meg is írta), hogy egyik reggel hallgatta a rádiót, ahol valami agrármókus azt nyilatkozta épp, hogy valamilyen disznótápot nem használnak többé, mert a disznók túl savanyúnak találták. Ő meg elgondolkodott, ezt honnan tudhatják?

Mert azt még tudni lehet, hogy a disznók nem szeretik, mert mondjuk tíz kiló tápból megmarad kilenc vagy tíz, esetleg tizenegy, de honnan lehet megtudni, hogy pont savanyúnak találták, és nem mondjuk keserűnek, vagy túl sósnak. Az egyetlen logikus megoldás, hogy egy disznó elmesélte, másképp nem is történhetett. 

Moldova sztorija aztán gyilkos szatírába vált a kádári rendszer korrupt és kontraszelektált voltáról, de a kiinduló motívum mégis csak a beszélő állat. És ahogy a disznók el tudják mesélni, hogy a táp savanyú, a papagájok is azt, hogy két feles után rájuk jön a baszdüh, amit a széplelkű auktorok még kéjvágynak neveznek, de hát Arisztotelész (miként Plinius) nem volt sem punk, sem pszichoanalitikus, pedig bármelyikként megnéztem volna.

Csak móka és kacagás

„Muszlimokat láttak a Székelyföldön, rájuk hívták a rendőrséget” –olvasom a címet a 444.hu-n és elégedetten elmosolyodok. Igen, ez már valami, Európa egyik legostobább és feltétlenül legundorítóbb kormányzati kampánya végre elérte célját, a „mindenkit gyűlölünk” higítatlan ideológiája íme, a mindennapokban is működik. Külön pikantériája az ügynek, hogy egy kisebbség tagjai rettegnek menekültektől, egy olyan kisebbségé, melyből sokan menekültek, szöktek át a határon, egy ocsmány diktatúra elől menekülve, mint arra bizonyos kor felett még elég sokan emlékszünk.

És persze van slusszpoén is, a muszlim viseletben egy étterembe betérő család turistaként érkezett a szép tájairól, meg ööö... vendégszeretetéről híres vidékre, ezt a hibát még egyszer biztosan nem követik el.

És pont ez után futok bele egy előző napi hírbe, miszerint egy székelyföldi faluban a falunapokat érdekes, paródiának meghirdetett előadással színesítették. Konkrétan migránsvadászatot és szír menekültek kitoloncolását adták elő a vidám helyi fiatalok, olyan felejthetetlen poénokkal, mint egy „Ice Cream Syria” feliratú teherautó szerepeltetésével, finom utalással arra 71 szerencsétlenre, akik egy Magyarországról indult hűtőkocsi rakterében fulladtak meg, tavaly ilyenkor.

A falu neve egyébként Kommandó, nomen est omen, de remélem Pogrom, Halálbrigád és Kivégzőosztag nevű falvak nincsenek arrafelé, vagy ha igen, nem tartanak falunapot, megfelelni igyekezvén nevüknek.

Különben láthatnánk majd pajkos ifjakat SS egyenruhában, tréfás bevagonírozást imitálni, vagy ha már Románia, bevonulhatna a faluba a Vasgárda (vidám fúvószene, oldalt a lányok virággal integetnek), de ha az nem jó, akkor horthy miklós fehér lovon, amolyan semjénzsolt utánzatként. Hisz ezt a szírekre vadászó, vonatra tuszkolós falunapot is bírták humorérzékkel a helyiek, a tudósítások szerint a gyerekek is élvezték, Bemelegítésként nyilván legyek szárnyát tépkedték ki, kreatív kézműves-foglalkozás  keretében...

Kommandó polgármestere (ez már milyen hülyén hangzik, egy kommandónak parancsnoka legyen baszki!) persze azóta már nagyon elnézést kért, ezzel együtt nincsenek kétségeim, hogy a helyiek hogy fognak majd levélben szavazni a népi savazáson. Rosszul.

A törzsutas

Múmia néni minden hajnalban első a buszmegállóban, mindenkit megelőzve láncdohányzik a Dohányozni tilos feliratú tábla alatt. Nem az ő hibája, a táblát szimplán a szemetes-hamutartó kombó fölé szerelték, ő meg nem dobja el csak úgy a csikket, nem köztisztasági okokból, pusztán utálja a hajléktalanokat, ne szedegessen csikket a járdáról valaki, aki szakállas és büdös. Múmia néninek amúgy olyan szájszaga van a cigitől, hogy elülnek mellőle a buszon, a környékbeli  növények pedig elkeseredetten próbálnak visszabújni a földbe.

Múmia néninek meghatározhatatlan a kora, a nikotin nem végzett félmunkát arcán és hangszálain, de legalább azt sem lehet tudni, hol dolgozik, sosem szál le ugyanott a buszról két egymás utáni nap. Alkalmi beszélgetőtársaival a munkája kapcsán sokszor emleget valami szalagot, de hogy virágot köt vagy traktort szerel össze, az mindeddig homályban maradt.

Igyekszik trendi lenni, a farmerdzsekihez neonzöld Rebok edzőcipőt húz, de a táska helyett hordott szatyrára az 1986-os Quelle-katalógus egy oldala van applikálva, ami a szatyor megviselt állapotát tekintve legalább is indokolt. Ugyanakkor hülyén néz ki egy aszalt fejű öregasszony (?) egy germán csatakanca jellegű fehérneműmodellel a párizsis zsemle és cigi hordozására rendszeresített divatkiegészítőjén.

Múmia néni rendszerint Zolikámmal beszélget a buszon, bár Zolikám is tartja a szájszag-biztos távolságot, így a beszélgetés leginkább rekedt kiabálást jelent, az úri utazóközönség épülésére és szórakozására, tú in van. Így a délelőtti műszakba induló humánerőforrás pár hét után már mindent tud Múmiáék szőlőjéről, veteményeséről, macskájáról, valamint Múmia bácsi (?) hektikus emésztéséről, amit kovászos uborkával kúrálnak, csak úgy mint a megfázást, a bokaficamot és a búbópestist. A szőlő és a veteményes először furcsának tűnik egy lakótelepi környezetben, de aztán mindenkinek leesik, hogy a buszmegálló igazából a lakótelep és a családi házas zóna határán van, és mivel Múmia néni szigorúan monoton módon elsőnek érkezik, igazából jöhet a kertes házak felől is. Csak épp a neonzöld Rebok miatt mindenki valamelyik tízemeletes panelházba bírja elképzelni, már aki el bírja képzelni egyáltalán avagy ráviszi a lélek.

Mostanában arról kiabál Zolikámnak, hogy nemsokára nyugdíjba megy, bár hogy ez két hónap vagy öt év múlva lesz az nem is sejthető, egyfelől ugye a korát se tudja megsaccolni senki, másfelől meg az iskolai élményit is képes úgy emlegetni, mintha a múlt héten történtek volna.

Minden esetre ha Múmia néni nyugdíjba megy, a 23-as busz sokkal unalmasabb hely lesz, kivéve ha rutinból akkor is kiáll  majd a megállóba, felszáll a buszra, ahol a szak- és betanított munkások fogadásokat kötnek arra, aznap reggel hol száll majd le. Fapados Monte Carlo, reggel fél hat előtt kicsivel.

Házi feladatok

Én vagyok saját magam háziura, cselédje, szakácsa és mosónője, és nem, nem élvezem a házimunkát. Mosni mondjuk mos helyettem a gép, én csak annyit teszek hozzá, hogy elfelejtem hogy elindítottam, így néha pár óra párolódás után veszem ki a ruhát, de hát nem tehetek róla, ez a dög túl csendes, azt se hallom meg, ha centrifugál.

A felmosás  egyre jobban megy, de még mindig felületesen porszívózok (vagy csak nem tudok lépést tartani a kutyaszőrrel), a mosogatás viszont szép lassan kényszerbetegséggé alakult, inkább hűljön ki az ebéd, de én addig nem eszem, míg el nem mostam mindent. Aztán persze ott vannak a koszos tányérok meg a morzsás tálca, úgyhogy ebéd után a legnagyobb dilemma, hogy a fogmosás és a mosogatás közül melyik legyen az első, állok a konyha és a fürdőszoba közt félúton, de pár perc után eddig még mindig elindultam valamelyik irányba. (Ez kicsit olyan mint vécére menni, ahol én olvasni szoktam, és sokszor már azért kell szó szerint futni a végén, mert a polc előtt állva nem tudok könyvet választani... Igen, tudom, háromból tényleg nehéz, pláne, hogy az egyik még nincs kiszínezve.)

Plusz mostanában már nem szeretek főzni, egyfelől mert jól elvagyok a sajtos-uborkás szendvicsekkel meg a tojásrántottával, másfelől a főzés csak mosogatnivalókat generál, a tűzhelytisztításról már nem is beszélve, mert a tűzhely rejtélyes módon akkor is koszos lesz, ha  csak fél lábas vizet melegítek, ez nyilván valami parajelenség, magam a CIA-t sejtem mögötte. Viszont a közeli pizzéria meg egy étterem a város másik végén még biztos nincs a háttérhatalom markában, mert ha Petra valamelyikből rendel kaját, azt rendszeresen kihozzák, és többnyire időn belül. Bár a pizzéria esetében az gyanús, hogy bár mindig gyömbéres üdítőt kérünk, leginkább mást kapunk, láthatóan random módon. (Ebbe az is belefér, hogy legutóbb tényleg gyömbért hoztak, de hát minden gépezetbe kerülhet homokszem.) A rendelt kaja azért is jó, mert meg lehet enni a dobozból, így minimális a mosogatás. Viszont a tűzhely ilyenkor is egy kicsit koszos lesz, akkor is ha a pizzás dobozt be se visszük a konyhába, ez már végzetszerű, mint  Piszkos Frednél az esti késelés.

Szóval csak néha élvezem a házimunkát, illetve ritkán, és bár elégedettséggel tölt el, ha nagyjából tiszta a lakás és látszólag rend van, mindig találok egy koszfoltot, egy zoknit a fotel mögött, vagy ha egyiket sem (mert nem is akarok odanézni), akkor a kutya fingik egy orbitálisat, amitől a majdnem  tiszta és relatíve rendezett kérót dögletes bűz üli meg, de olyan, hogy a fikusz belesápad. Esetleg lehányja a szőnyeget. Én meg a házimunkáról rinyálok saját időben már vagy negyven perce, te jó ég... És a hétvégén varrtam is.

Idáig jutottam, és most már csak egy kérdés motoszkál bennem. Buzi-e vagyok?