Részeg orosz

Most jött szembe a 444.hu-n az alant látható két cím, a kulturális sztereotípiák nagyobb dicsőségére:

Hát igen, a részeg oroszok. Hogy minden orosz alapbeállításon részeg azt minimum Jelcin óta sejtjük, csak akkor mi a hír ebben? Sok helyen biztos rossz a vízminőség, a vodka (miszerint vizecske) meg fertőtlenít, megvidámít és az orrukat is tisztíccsa.

Amúgy a fenti hírek fejléce kis híján szellemes, bár Piszkos Alfréd nem hajtott volna neki egy hídnak, kivéve biztosítási  csalás társtettesként való elkövetése alkalmából, Fülig Jamesnek meg nem döftek kést a hátába, bár egy kocsmai verekedés alkalmával az áldozat jelezte, hogy a csapos mesélte, milyen szép kés áll ki a hátából. Egy darab húszcentis kagylóritkaság nyéllel, de azt épp Jimmy felejtette a matrózban. Vagy fedélzetmesterben vagy kiben, nem vagyok jó a hajózásban, én hajón leginkább hányni tudok meg unatkozni, nem feltétlen ebben a sorrendben.

De részeg orosszal magam is találkoztam már, persze a fene tudja, tizenéve volt már Londonban, Prágában, esetleg Barcelonában, de biztos valami jelentős turisztikai célpontnál (Ha nem jelentős turisztikai célpontba utaznék, akkor az Bugyi lenne, vagy Pornóapáti, de Ondód szóba sem jöhet.). De az biztos, hogy a részeg orosz savanyú uborkával itta a vodkát. Vagy vodkával ette a savanyú uborkát, nézőpont kérdése. És nem hajtott neki semmiféle hídnak, és hátbaszúrás nélkül ment ki dohányozni, füvet venni vagy vagy csak felhajtani egy prostit. Akkor valószínűleg Barcelona lehetett, az előbbi három opció az ottani óvárosban állt fenn, mikor Pesten még nem találták fel a bulinegyeded romkocsmákkal.

Bár a romkocsmákban mintha több lenne a részeg angol  részeg orosznál, bár tudja fene, nem járok ilyen helyekre, a legközelebbi romkocsma is nagyjából kétszáz kilométerre van tőlem. És bár a közeli garázsbolt előtt is rendszeresen fogyasztanak a szakik, gondolom nem ugyanaz.

Az azért érdekelne, hogy az a bizonyos 34 éves Vlagyimir milyen szakmában mozog. Mert lehet hogy mondjuk vándorköszörűs, és a hátába csempészve lopta el, cigiszünetnek álcázva a kést. Ha már a csapos, akarom mondani a műtős mesélte, milyen szép kés is van benne...

Rohadt egy hétfő

A hétfőt azt be kellene tiltani már végre, szerintem kezdődjön szerdával a hét, de legyen két-három szombat benne, lehetőleg egymás után. Akkor talán lenne esélyem némi ihletre, mert még mindig azon vergődöm, hogy nem vagyok képes összehozni egy szociálpszichológia cikket. Már ímélben sem merek a főszerkesztő szeme elé kerülni, pedig a klaviatúra sok mindent elbír.Viszont fáradt vagyok mint a nyúl, egy kád forró vízre vágyom meg nagy alvásra, miután az egész napom azzal telt, hogy vártam, mikor telik már le a munkaidő, mikor dobhatom magam hanyatt a fotelban.

És az ilyen nyavalyás hétfőknek nagy negatívuma, hogy kora estére már alig bírom nyitva tartani a szemem, és valószínűleg a legunalmasabb társaság vagyok, aki annyit bír mondani hogy öööö, meg hogy fffffú, és váratlan pillanatokban arra ébred, hogy alszik.

Szegény párom sem tudott mit kezdeni velem, vagy legalább érdemben kommunikálni, még szerencse, hogy az egyik kedvenc komédia-sorozatunk ment a tévében, így legalább a kínos csendbe bele lehetett röhögni olykor. Vagy nem volt kínos a csend, tudja fene, Petra elég hallgatag típus, én vagyok a  nagyszájú, de ha amikor nem, akkor meg pláne feltűnök magamnak.

A rémes hétfőt amúgy kulturálisan lehet túlélni, személyes stratégiám Sosztakovicsot hallgatni, a kamaradarabjaiban is meglepően sok árnyalatot fedezek fel, a tizedik szimfóniája meg tényleg elbűvölő. És ha meglenne a Goldberg-variációk Bachtól, azt raknám be reggel, de nem tudom hova raktam a cédét, a jutyúbon meg nem az igazi, laptopon kamarazenét hallgatni is ócska.

Ezért csak röviden, boldok hédfőt for everyone:

A passzív optimista

Egy hete próbálok zöld ágra vergődni egy pszichológiai ismeretterjesztő cikkel (nem olvasom, írnom kellene), de nem megy. Oké, nem vagyok pszichológus, de itt szociálpszichológiáról lenne szó, abba meg nekem is szabad belekontárkodnom. Legalább is szerintem.

Ez esetben személyiségtípusokról kellene értekezni, szociálpszichológiailag naná, ilyen cselekvéstípusok meg interakciók, meg szerepek meg mifenék, a személyiség fényének tükrében. (Azért erre az utóbbi képzavarra kissé büszke vagyok...)

De a személyiség-tipológiák, az ókori szangvinikus-kolerikus... estébé cuccoktól a modern MLM-ízű szarokig nem sokat érnek. (Kivéve James elméletét, aki szerint vannak finom és durva lelkű emberek. Részéről ezzel le is írta az személyiségtípusokat - szimpatikusan egyszerű, mit ne mondjak.)

Viszont van saját személyiségelméletem is, amit szerintem itt már leírtam, de ismétlés a tudás kétszer, ha meg mégsem, akkor most először:

Szóval szerintem két alapvető dimenzió van: aktivitás és passzivitás, illetve optimizmus és pesszimizmus. Így vannak:

• Aktív optimisták: Ők azok, akik hisznek benne, hogy a dolgok alapvetően jól fognak menni, és tesznek is érte, mondjuk szeretik a vajas pirítóst és vesznek is vajat hozzá. És nem sütik meg az Mp3-lejátszójukat a kenyérpirítóban mint tettem én, még szerencse, hogy a MicroSD kártya még működik belőle. Az aktív optimista ezen felül ambiciózus, ami nem egyenlő a nyomulós gecivel, csak majdnem.
• Passzív optimisták: bízik benne, hogy a dolgok majd valahogy úgyis jól alakulnak, de nem különösebben tesz ezért semmit, és ezt az izét úgy hívja hogy karma, a sors vagy a végzet. Azt' várja a jó végkifejletet, legfeljebb nem ebben az életben. Na, ez lennék én, az igazi passzív optimista, legalább is saját magamat illetően. A "valahogy majd csak lesz" hozzáállása ez, a minimális beavatkozás elve alapján, avagy a világ elműködik nélkülem is, ha meg tőlem kell valami, majd jön és szól.
• Aktív pesszimisták: Nem hisznek a jövőben, abban hogy a világ valaha élhetőbb hely lesz számukra (No Future! - ha valaki még emlékszik a brit punkra), de tesznek is azért, hogy ez így legyen. Drugs and Rock'nRoll (szex nincs, ennyi droggal az már nem megy), anarchia az egybesült kirájságban, Trainspotting forever. (Az öngyilkos terrorista például nem aktív pesszimista, mert felrobbantja magát ugyan, de várja, hogy várja őt a negyven gyönyörű szűz a mennyországban. Szóval ő igazából optimista, csak sajátosan tesz érte.)
• Passzív pesszimisták: Na őket aztán már ki nem szarja le?  Mindegy is...

Mit kezdeni

Állítólag a magyarok nem tudnak mit kezdeni a felhalmozódott vagyonnal. Pontosabban a lakosság, az állam ugyanis szereti lakosságnak hívni polgárait, ha különösen szemét hazugságra készül. És mivel persze hogy vannak olyan vagyonok, aminek a felhalmozódásával én lakosságilag nem tudok mit kezdeni, a mondat akár még igaz is lehetne.

Elvégre tiborcz lőrinc meggazdagodásával tényleg nehezen tudok mit kezdeni, pedig én direkt nem nősültem be a felcsúti vérszerződésben, főleg mert nem akartam. Meg nem is ismertem őket, de ha a karma akarja, lehettem volna Elios Ráhel, mert néha akkora a sötétség, hogy még én is világítanék benne, de nem látszana hogy pasi vagyok.

De ha nem a mészáros foglalkozású Gázos Lőrinc vagyonáról van szó (nehéz hogy ne arról legyen, állítólag övé a legnagyobb és hát khmm... azzal a fejjel, már értem a sikerei okát), akkor csak is a lakosságnak nevezett állampolgári emberek tömegeinek népes csoportja lehet az alany, adóalany főleg. (Most olcsó poén lenne, hogy azért nem tudnak mit kezdeni az emberek a lakossági vagyonokkal, mert adóalanyok, de adóalanynak lenni épp hogy drága poén, szóval mégsem.)

Én például tudnék mit kezdeni a vagyonommal, ha lenne. Mert egy lakótelepi lakás nem vagyon, csak az adóhatóság szempontjából, az a megélhetési kényszer óhatatlan költségekkel kombinálva. Ha ezen túl is lenne vagyonom, tudnám mire költsem. Utazásra, bélyegekre, óhatatlan kiadásokra, még meg is takarítanék. Vagy mégsem, hisz mire vagyona van az embernek, azt már megtette. Na jó, Felcsúton nem mindenki, pedig vicces lenne elképzelni, ahogy lőrinc barát a konyhaasztal viaszosvásznán vág egyet a kolbászból, és azt mondja, hogy a médiaportfólió már elég, de az eredményes gázszereléshez kellene még egy Magyar Nemezt. Ők meg ugye hülyén beszántották, de csak van valahol az asztalfiókban pár száz milla, indíccsuk úlyra, hamár. Az az Idők végzetű lap, meg mehet valahová, de nem a levesbe, mert a levest is el kell adni, de újsággal?

(Itt elképzelek egy monológot: 'A jogok, érted a jogok, aztat kell, aztán majd lesz neki címe vagy mije, fejléce bazmeg. De minálunk vannak a kiadási jogok tökre, amit adunk ki baszod, azt hívhatjuk ahogy akarjuk. Eztet még gézájjék papírozzák le, le legyen nekem papírozva, vagy a főszerkesztő vagy hogy hívják, mehet tőlem talpfát heggeszteni. Zabhegyezőbe tudod, ahogy a mondás tartya.

Nemtom főni szót-e, van evalami foricifetájfronton, kelle újabb csapat neki, de asszem most elég , emnnyünk a minőségre, a Mencseszter Sziti Junájtöd kell, vagy az egyik, ha a mencseszeter vagy a szitijujántöd az kettő. vagy három. De ez lesz a minőségi bevárlás majd, a puskás pancsó-terv izé per nulla. Pont. Akarom mondani nem  per, pont nulla....'

Müzliszelet és neveken szólítás

Ahogy ma jöttem haza a boltból, az aldiból belőle, beszólt nekem egy erősen szőkített autójú nő, hogy mit mászkálok az úton, mikor ő ki akar kanyarodni. Ez épp a bolti üzlet kijáratánál történt, miután kijártam hazafelé, és Alfa Júlia (én a verdája alapján így neveztem el) a járdán parkolt, aztán hirtelen elfogta a ellenállhatatlan kikanyarodási vágy, biztos miattam, mindig is furcsán hatottam a nőkre. (Például többen is szerelmesek lettek belém, ami egész életemben érthetetlennek találtam, de ez más téma.)

Szóval Julis (per julis, ha már letegezett, mondjuk ő nem pont becézve), nehezményezte, hogy ő most akkor hat egész négy tized másodperccel később tud majd kikanyarodni, és ekkora késés az ő műkörmösénél már megengedhetetlen, a végén még törli a kapcsolatukat a fészbukon. Én legalább is így képzeltem, ő csak próbált a nevemen szólítani, de határozottan emlékszem rá, hogy nem Bazmeg Köcsögnek hívnak. (Egyszer ismertem valakit, akit mindenki úgy szólított, hogy Lófasza Seggedbe, de szerintem őt sem ezen a néven anyakönyvezték. Amennyire tudom, a Lófasz családban csak bibliai neveket adnak a gyerekekben, ez amolyan hagyomány.) 

Én közöltem vele, hogy létezik társadalmi munkamegosztás, minimum két értelemben. Egyrészt ha ő a járdán parkol, akkor én az úton viszem a tejet meg a müzliszeletet, másrészt pedig kellenek a világba a bunkók, hogy a normális többségnek legyen kihez képest normálisnak éreznie magát. Valójában persze ez sem ebben az irodalmi-szociológiai tónusban zajlott, de amilyen az adjisten, olyan a nerinyáljmár. Mindenesetre érdekes, hogy ha valaki autóban ül, és az arra valót legrosszindulatúbb feltételezésem szerint nem arca verejtékével, hanem egyéb testnedveivel kereste, máris a világ királyának képzeli magát. Ő állhat a járdára, pont szemben két üres parkolóhellyel, és hülyének nézhet bárkit, hisz csak a maga szintjén képes kommunikálni.

Azt meg, hogy "Kedves hölgyem, az ön relatív szellemi deprivációja és nem szordínós antiszociális attitűdje, érthető ugyan, de nem akceptálható", nos ezt úgysem értette volna.

Tényleg boldogok a lelki szegények.

A maguk fogalmai szerint.

A nap mondata

Pedig még fél tíz sincs. De vagyok olyan tufa, hogy a kései reggeli mellé tévét nézek, ez esetben a diszkoveri csenelt. Ami sokkal inkább a szórakoztatás trash-reality műfaját műveli, mintsem az ismeretterjesztést. Persze a csatorna nevéből nem is következik az ismeretterjesztés, felfedezni meg az emberi hülyeséget is lehet, legfeljebb nem érdemes.

A legjobb műsorok egyike - mármint a sötét ostobaság feltérképezésének mezején - a raktárárveréses zsáner, különös tekintettel a britekre, akik még az amerikaiaknál is sötétebbek és agresszívebbek bírnak lenni, pedig az igazán nehéz. (Ja, és az egyik állandó szereplőt Boudica-nak hívják, amit hát úgy ejtenek hogy 'Budika'. Khmmm...)

Nos, ma reggel pont ebbe a "raktár-háborúk júkéj" sorozatba szaladtam bele (már amennyiben a fotelben ülve lehet szaladni a bele), és ott hallottam meg a nap mondatát. Épp egy olyan raktárat árvereztek, ami tele volt műszaki cuccokkal, amikről ránézésre nehéz volt megmondani, mik is lehetnek, valami hifinek tippelték, talán nem alaptalanul.

És akkor az egyik szőke second hand trader benyögte a nagy mondatot:

„Szerintem ezek még a régi korokból maradhattak fenn, amikor áramról ment a zene és nem mobilról.“

No more comment.

Klím, a változás

Azt olvasom, hogy a klímaváltozás ellen igazából nem úgy lehetne fellépni, hogy az egyéneket próbáljuk rávenni szokásaik megváltoztatására, hisz nagyjából száz cég felel a az egész balhé nagy részéért. Szóval az olyan cikkek amik az alábbiakhoz hasonló okosságokat közölnek Malvinka nénivel a földszint kettőből, nem látják a lényeget.

• Autó helyett használják a tömegközlekedést.
• Hosszabb utakra inkább vonattal menjenek, mint repülővel.
• Kevesebb húst és több zöldséget egyenek.
• Kapcsolják le a lámpát, ha elhagynak egy szobát.
• Zárják el a vizet zuhanyzáskor, amíg besamponozzák a hajukat.

És tényleg, ezek a bölcs tanácsok nekem sem jönnek be.

Először is: nem használok autót, nem tudok vezetni, nem is akarok, nem értem azokat akik a négyütem-hatfokozat fétisre gerjednek. De akarna a fene tömegközlekedni, ha lenne pénze autóra és sofőrre, szigorúan együtt. De én igazából, ha valóban kurva gazdag lennék, buszt vennék magamnak, és amolyan Air Force One stílusban rendezném be. Használnák persze tömegközlekedést is, de a magánvasutamon remek antik gőzmozdonyokkal húzatnám a luxusvonatokat, és gázoltatnám el  a rögbicsapatom rosszul teljesítő játékosait. Vagy inkább mégsem, hisz így csak egy afféle mészároslőrinc lennék, mondjuk galaktikusan jobb ízléssel. Bár az ízlés szerintem pont a klímának tök mindegy. (A klímának a klíma mint légkidiconáló nem tök mindegy, de ez messzire vezetne.)

Másodszor: Mi számít hosszabb útnak? Én már vonatoztam négy órát Siofóktól Kaposvárig (amik mégis csak egy megyében vannak), miközben egy London-Budapest repülőjárat ennél minimum másfél órával rövidebb. Na most, Londonba akkor se mennék vonattal ha nem a MÁV (Megint Állunk Vazze) tempójában működne a dolog. Mert  nálunk amúgy a Pest-Vác vasútvonal menetideje még mindig nagyjából annyi, mint mikor még Petőfi üdvözölte propagandakölteményben az első magyar vasutat.

Harmadszor: A húsevés nem szép dolog, de klímaszempontból azért gáz, mert sok termőterületet visz el a takarmánytermesztés, és mert az állati gázok ugyebár. Állítólag a tehénfing annyi metánt juttat a levegőbe, mint a fél ipar, vagy az egész. Persze nem egy tehén, hanem az összes. Mikor levágják szegényeket már nem finganak tovább (álmukban csöngetnek picit), de akkor meg a húsipar termeli a klímaváltozást. A húsipar amúgy is gusztustalan, nem véletlenül nincs kolbászból a kerítés, minden hülye szólás nagyobb dicsőségére.  Egyébként pedig számos ismerősömnek a tehenekéhez hasonló a metánkibocsátása, csilisbab fogyasztása esetén még több is. És mégsem hasznosítjuk a húsukat  sztéknek, vagy panírban kisütve.

Negyedszer: Először is kapcsoljuk fel a lámpát, ha bemegyünk egy szobába. Sok sérülés elkerülhető így, sok klímakatasztrófához vezető felesleges orvosi ellátás. (Nem láttam még hibrid mentőt, azok mind ilyen négyütemű szarok. És mennyit fogyaszt egy műtő százon?) De ha takarékoskodni akarunk a Föld-gyilkossággal, ne vegyünk égőt a kiégettek helyére, én ezt művelem hónapok óta, de mondjuk én látok a sötétben. Ja nem, csak ismerős vagyok a saját lakásomban, nem megyek neki a hűnek vagy a ruhásszekrénynek, persze csak akkor, ha tudom épp melyik helyiségben vagyok. Az előszobában felejtett felmosóvödör ellen ez persze nem véd. Oda világítás is kell, mert nem elég felmosóvödörnek lenni, annak is kell látszani.

Ötödször: Nem szoktam zuhanyozni. Egy a jelszóm, tartós béke, ezzel is a klímát védem, én kérem fürdők, nagy kád vízben elterülve. Hajat meg eleve nem mosok, mert ha vizes lesz, feltűnően látszik, hol ritkul. Hívhatjuk kopaszodásnak, de mégsem, mert az rímel a baszásra. Amúgy meg nehéz elzárni a vizet, ha a párom rendszeres elszúrja a csapot, hiába mondom neki, hogy csak finoman bánjon vele, de nem teszi. Persze ez még mindig jobb, mintha velem bánna nem finoman.

Gyorsabban tágul az univerzum, mint eddig hittük. És ez engem hol vigasztal?

Koncentráció

Ma belefutottam egy hírbe, amiben arról van szó, hogy egy hét után végre adtak enni annak az iraki családnak, akik a tompai tranzitzónában várakoznak. Hogy elbírálják a menekültkérelmüket.

Azaz nem koncentrációs táborban vannak, nem bűnözők, csak emberek akik - szerintem érthetően - a hátuk mögött hagynák Irakot (de tényleg, volt valaki felénk, mondjuk az elmúlt huszonöt évben, aki Irakba akart menni, és nem inkább onnan el?), ezek a gecik meg szórakoznak velük.

De az igazán kiakasztó számomra azok tömkelege, akik szerint dögöljenek csak meg, elárasztanák az országot, meg tönkretennék a keresztény kultúrát. Ja, mind a négyen.

Mondják ezt azok, akik folyton a kereszténységre hivatkoznak, de valahol a nácizmus körül vélik megtalálni. Felebaráti szeretet vagy Sieg Heil? Választani kéne

Mert a kiszolgáltatottat szívatni,  mindig is remeg dolog a lelkükben náciknak, meg persze bármilyen wannabe diktátornak.

És ne legyenek kétségeink, a felcsúti Ramszesz egy wannabe. De arra törekszik, ne csak az legyen.

Koncentráltan ennyit erről.

Fegyveres szórakozás

Olvasom, hogy egy etiópiai énekes véletlenül lelőttek a saját koncertjén. Mert a közönség lövöldözéssel szórakoztatta magát, ami arrafelé állítólag bevett módja a szabadidő eltöltésének.

A cikkben ráadásul azt is megemlítik, hogy nemrég egy vőlegény alt meg az esküvőjén, mikor az egyik tanú egy kézigránáttal szórakoztatta a barátját.

De azért innen még van hová fejlődni, én például roppant a vadászbombázókat, de egy taktikai atomcsapás is nagy truváj lenne, egy csapásra oldana meg számos politikai problémát.

Burkolt gyanúsítás

Írni lusta vagyok, illetve most pénzért inkább, de rajta vagyok a témán. Addig is le petite Queen, az Innuendo nagyon kedvenc.

Rekreatív

Aszongyák, kreatív írás. A mi? Miért, van nem kreatív is? (A hivatali űrlapok kitöltésén kívül, már úgy értem.) Nekem kérem az aláírásom is kreatív, magam sem tudom elolvasni, de minek is. Jobb napokon azért még emlékszem a nevemre nekem. Rosszabb napokon meg úgyse megyek senki közelébe, aki kérdezhetné.

Mi itt, a  Mifaszom köz 3. lépcsőházkollektívája amúgy is ismerjük egymást, már legalább három üvöltözés óta, itt nem kell bemutatkozni a szomszédnak, elég ha a szórólapokat a saját postaládámból egy másikba dobom, az újrahasznosítás nagyobb dicsőségére. A kurvaanyázás meg nem hallatszik át a falon, legalább is ebben bízom.

De. A kreatív írás, amit egy ismerősöm sérelmemre számon kért rajtam, az tényleg nincs, nem van, nem volt, nem lesz. Mindenki be van zárva a saját kis nyelvi magánzárkájába, minél öregebb, annál inkább, és örülhet ha nem az a kreatív aha-élmény, mikor az annál inkább helyett azt írja, hogy anál inkább. Az ostoba szóviccek meg butácska modorosság olyan olcsó fogások, hogy én is gyakran élek velük, ha már olcsók. Hiába na, a középszerűségem csak nem bír átcsapni tehetségbe, a mennyiség nem  alakul át minőséggé, legalább is nem automatikusan.

És sok embertől hallottam már, hogy fú de benne van az a nagy mű, a könyv, amihez képest a Bűn és bűnhődés  vagy a Sátáni versek az semmi, csak a lehetőségre vár hogy kijöjjön belőle. Vannak elképzeléseim arról, hogy egy wannabe Dosztojevszkijből mi is jön ki a mikor, de szerintem ők nem erre gondolnak. A magam részéről tudom, hogy bennem biztos nem bújt el egy Dosztojevszkij sem (fjodormihajlovics-indexem nagyjából 0,0001), se egy Kurt Vonnegut, másik kedvencemhez Anthoy Burgess-höz meg annyi a közöm, hogy ő kitűnő nyelvész is volt , én meg nem, én vagyok az aki a nyelvtudományi doktori iskolában nem szerzett fokozatot. (Beteg a doktor - hogy egyik kedvenc Burgess-regényemet idézzem.)

Szóval némi vergődés után arra jutottam, hogy az írás egy remek hobbi, de a nagyregényeket inkább olvasni szeretem. A világban ténykedni eleve értelmetlen, szavakkal vagy máshogy, annyit vállalok belőle, ami még szórakoztat. 

És ez még szórakoztat, pláne amíg marad a faszomgeci hideg. (Ja, van aki érti.)

Kultúrpop

Gyerek (na jó, korai tinédzser) koromban is értékeltem mindenféle zenét, a kibelezős metál meg a eklektikus Queen mellett már akkor is bejött mondjuk David Bowie, Sztravinszkij meg a káposztás tészta. Meg Tanita Tikaram, aki az akkori közhiedelemmel ellentétben nem egyslágeres előadó, volt neki legalább három, bár ennél sokkal több jó dalt írt/énekelt.

Ezek itt például az első lemezéről vannak, arról amin a Twist in My Sobriety című konkrét világslágere is található, és amit nem idézek ide, mert aki ismeri annak van már belőle egy teli hócipőnyi, aki meg nem, annak meg minek. 

Tanita amúgy láthatóan nem csak európai felmenőkkel rendelkezik, apja fidzsi-maláj-szingaléz felmenőkkel bír, a brit hadsereg tisztje volt, lánya meg Németországban született, hogy aztán Londonba költözzön. 

Nekem az első három albuma volt meg akkoriban, azaz mind a három ami volt akkoriban, és mindegyik tetszett. Itt most pont azokat linkeltem be, amik kissé vidámabbak, a borongósakat nem egy borús szombat délelőtt kell hallgatnom.

A wikipédia amúgy folk-pop, esetleg folk és pop előadóként kategorizálja, én mondjuk a folkot nem látom benne, ez inkább amolyan kultúrpop. Pont annyira populáris, hogy időnként felférjen a slágerlistára, miközben kellően értelmiségi ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül lehessen szeretni. Ez a zene nem jön szembe a nótatévében, bár zenés muzsikák és dallamos melódiák vannak benne, de  a nő angolul énekel, ki tudja miről. Ráadásul sok dala kifejezetten melankolikus-szomorkás, viszont előnyük, hogy egy szál gitárral is működnek, tábortűz mellett vagy romkocsmában, kórházban vagy pártszékházban... Ő a fogyaszthatóbb Suzanne Vega, és ha rockosabban tolná, lehetne az európai Alanis Morisette. De szerencsére inkább egyik sem.

Tanita Tikaram amúgy idén lesz ötven éves, hiába no,  így múlt el ifjúságunk édes madara, (ma már csak hülye képzavarokra telik), az idő vasfogának keze betette a lábát. Na, pont ezért kellenek most csak a relatíve vidámabb dalok, úgy értem legalább zeneileg vidámak.

V mint agyonnyilatkozat

Ha már a politikusoknak vagyonnyilatkozatot kell tenniük, gondoltam én is, egy hajszálnyit ugyan elkéstem, de például a fűtésszámlával is így vagyok, még sincs túl hideg a lakásban. Tehát jelentős vagyonom van, értékesnek nem értékes, de jelentős.

- 1 darab lakás, panelproli-tároló jellegű, két szobával és panorámás kilátással két főútvonal találkozására.

- 4 darab szobanövény, elfogadható állapotban, bár a fikusz kicsit agresszív.

- Jelentős házikönyvtár, értéke nagyjából nulla, a való világban nem olvas senki. Legfeljebb képernyőről. (Pedig megvan Sztálintól A leninizmus kérdései című alapmű is, meg az Andersen összes illusztrálva, angolul. A sorszámozott, dedikált első kiadású Salman Rushdie-t nem is említeném, hátha rám törnek a betörők. Vagy be a rámtörők, ez még nem világos.)

- Bélyeggyűjtemény arccal a mennyiség felé, azért van benne pár ritkaság is, értéke a hibahatáron belüli, mert bélyeget sem gyűjt már senki. Képernyőn sem, a képernyőn csak mutogatni lehet.

- 1 darab 2-es típusú diabétesz, időnkénti szédüléssel és rendszeres gyógyszerköltséggel.

- 1,7 darab szorongásos depresszív tünetegyüttes 80%-os tulajdonrésze (a maradék húsz százalékkal másokat nyomasztok).

- Egy halom porosodó repülőmakett, a pre-bélyeg korszakomból, eszmei és anyagi értékük felbecsülhetetlen. Mert olyan kicsi.

-Néhány részvény a Duna-Gőzhajózási Társaság kibocsájtásában, de lehet hogy ők már nincsenek a tőzsdén.

- Kukahasználati jog 1/30-ad része, amennyiben nem felejtem el befizetni a közös költséget.

- 1 darab londoni (greenwichi) luxusapartman, néha éjjel álmomban. Megfizethetetlen, minden értelemben.
- 1 darab vágyakozás egy saját vitorlásra (vagy legalább is többségi tuladonrészére), amin indokoltan lehetek tengeribeteg mindenképp.

És persze én is a Gundelben ebédelek hétfőtől-péntekig, persze nem személyesen, hanem választott képviselőimen keresztül.

enyém, mind az enyém (két oldal a 17 album egyikéből)

Világ proletárja

Világok pusztítója vagyok, a kezdet és a vég, a lyuk, ami kiszól a gödörből. Furcsa halmazállapotú szerdákon címlapra kerülök, felette állok a bárkinek, mert én vagyok az igazság, az út és a seggnyalás mesterfoka. Ostobaságomnál csak büszkeségem szerényebb, jobb kapnom mint adnom, ajkamról ki se fogy a nóta. Meg a rém buta közhelyek:

Hát igen, thürmer elvtárs az egész rendszerváltás legnagyobb túlélője, egy parlamentbe sosem jutott párt örökös elnöke és fővarázslója, aki lassan harminc éve ebből él, a jelek szerint nem is rosszul. A vízben oldódó szociális demagógia, a baloldalinak hazudott szájkarate mindig megtalálja a maga közönségét, és mind a huszonhat rajongója lelkesen csápol neki.

Az ilyen figurákat tényleg csak a média tartja életben, jellemzően a kormánypárti (fú, most majdnem jobboldalit írtam, pedig ők aztán dehogy, illetve nemááá...), ahol régi rutin a a súlytalan de buta megmondóemberek alkalmazása. Igazából úgy tűnik, a mindenféle "intézeteket", "központokat" meg "alapítványokat" csak azért hozza létre a központi akarat, hogy aztán a házi tévéjükben meg a kézből etetett egyéb médiáikban aztán jól belemondják a képünkbe a frankót, de hívhassák őket mindeközben civil szakértőnek. Az ifjabb lomniczi például nem egy ócska fideszes báb, ő komolyan aggódik a haza, a nemzet és kék bálnák sorsáért, valamint őszintén retteg a migránsoktól, miközben álmában csönget egy picit. Istenem, van az úgy, hogy pont azt csöngeti, amit a "köztévé" szerkesztője szeretne hogy mindenképp benne legyen, de hát ez van, mikor nagy szellemek találkoznak. Fél szavakból sem sértik egymást.

Thürmer elvtárs pajtás is azért tud még vajat kenni a reggeli pirítósára, mert mögötte áll a Párt (nem a sajátja, az most épp kiment vécére, meg amúgy is fáj a feje), annak a médiája, meg ha már saját bevallásai szerint is sokat jár Kínába, nyilván onnan sem jön haza üres kézzel. Hisz üres kézzel és zsebbel nem lehet hitelesen aggódni a kizsákmányolt, napról-napra élő tömegekért, a szegényekről elmélkedni mégis csak egy kényelmesebb egy minőségi kanapén ülve.

Ügyes, mondták erre pár évtizede is, és elnézve a sok tisztességtelenségben megőszült politikust, tényleg jók valamiben, ők az igazi túlélők, nem Diszkoveri Csenelen bohóckodók, akik Rambo-késsel eszik a flambírozott gilisztát a dzsungelben. És ehhez a túléléshez - mint az továris thürmer példáján is remekül látszik - csak nyelv kell. Beszédhez és nyaláshoz egyaránt.

Az egész kicsit olyan, mint a régebbi vicc a boldogtalan emlékű Torgyán doktorról.
Két kisgazda képviselő találkozik Torgyán gyomrában. Az egyik megkérdi a másikat:
- Te hogy kerültél ide?
- Kritizáltam őt az elnökségi ülésen, erre keresztbe lenyelt. Hát te?
- Én alulról küzdöttem föl magam!

Sonka Hagyja

Tisztelt Járásbíróság!

Folyó hó negyvenkettedikén szállították be a gyanúsítottat a LVIII.ker. rend.kap.-ra, közfelháborodás keltés megalapozottságával. Nevezett Ham Let dán állampolgár (született Sonka Legyen, Kopp'N'Hága, 16valamennyi; anyja neve: Gert Rúd, állítólag kirányné, apja neve: Helsing-Őry Szellem, foglalkozás nélküli) a mai nap majdnem háromkor a Márianosztra-híd Duna-parti hídfőjénél, a Fekvehányás utca torkolatában csoportosult a járókelők sérelmére, szónoklat által. A szemtanúk egyértelműen hallották, hogy nevezett Ham Let a fennálló demokratikus téeszesítés ellen hergelte magát, a kutyasétáltatókat és az intézkedő verőembereket, majd öngyilkossággal  fenyegetőzött. Egész pontosan azt mondta, hogy öngyilkosságot fog elkövetni mindenkin, aki megközelíti őt csokis töltött fánk nélkül.

A kerületi kapitányság pribékjei előállították a fogdába, ahol a szolgálati szabályzatnak megfelelően, csak a kellő és arányos mértékben verték össze, nyolc napon túl. Jelenleg előzetes őrizetbe vétellel megfigyeljük, ha már lábra tud állni, vádemelési javaslattal fogjuk átadni az illetékes ügyésznek, medencetisztítás és kisebb szekszuális szolgáltatások elvégzésére. Közmunka jelleggel.

Az alábbiakban megküldjük a mellékelve nevezett Sonka Let terhelt gyanúsított zárkában elhangzott monológiáját. Pontosabban annak hiteles fordítását, mivel a gyanúsított a szakszerű kényszervallatás eredményeképpen nem hajlandó csak angolul kommunikálni, amit mi meg nem. De a Főnyomozósági Hatóság által felfedezett Guglef Ordító nevű programalkalmazás segítségével magyarítottuk a fordítás által, és ez úton csatoljuk mellékelve a vádindítvány kiegészítéséhez.

(Kiemelések Kemény-Tarhonya Krisztofer kirendelt alkoholista és ideggyógyásztól.)

"Hogy legyen, vagy ne legyen: ez a kérdés:
Függetlenül attól, hogy szenvednek-e az elmében
A felháborító szerencse hevederei és nyilai
Vagy hogy fegyvereket vegyen a bajok tengerével szemben,
És ellenkező végükkel? Meghalni: aludni;
Nem több; és alvással mondjuk, hogy véget érünk
A szív-fájdalom és az ezer természetes sokk
Ez a test örököse
Kifejezetten szeretnék. Meghalni, aludni;
Aludni: álmodozás: ay, ott van a dörzsölés;
Mert a halál alvásában milyen álmok jönnek
Amikor levettük ezt a halandó tekercset,
Meg kell adnunk a szünetet. Van a tisztelet
Ez olyan sokáig tartó életet okoz;
Mert ki viseli az idő ostorait és szégyenét,
Az elnyomó rossz, a büszke ember folytonosan
A diszkrimináció szeretete, a törvény késése,
A hivatal irtatlansága és a szétesések
Az a méltatlan beteg érdeme,
Mikor ő maga is csendes lehet
Egy csupasz testőrrel? ki viseli a medvét,
Fáradt életben megdörzsölni és izzadni,
De a rettegés a halál után
A felderítetlen ország, akinek a barnája
Nincs utazó visszatérés, rejtvények az akarat,
És meglehet bennünket, hogy viseli azokat a betegségeket, amik van
Mint repülni másokhoz, akiket nem tudunk?
Így a lelkiismeret mindannyiunk gyáváit teszi;
És így a natív színárnyalat
A sápadt gondolkodásmóddal beteg,
És nagy bölcsek és pillanatok
Ebből a szempontból az áramuk félelmetes,
És elveszíti a cselekvés nevét. Most már lágy!
A tisztességes Ophelia! Nymph, az orisonokban
Emlékezzetek minden bűnökre.

(dr. K-T. Krisztofer megjegyzései: Egyértelmű a vizsgált alany személyiségének pathologikus deffekciója, mely anarcho-symphatikus, erőszakos gondolatok projektiojában, valamint az extrementum-sexuális, homoerotikus  paraphiliás fantáziákban, és az ahhoz kapcsolódó mániás szorongásokban nyilvánul meg és verbalizálódik. Előbbiek kapcsán egyfelől a hivatal irtatlanságának hiánya, a törvény késése, másrészt pedig a "csupasz testőr", akinek "barnája most már lágy" hivatkozható a mentális trauma sympthomájaként, utóbbi egy ritka aberratio, a koprophilia jele.  Miként a cselekménykor követelt csokis fánk is. Vagyis a páciens orvosilag teljesen süsü, nem kár érte, ha a börtönben rohad meg.)

Tiétek a lekvár (gyerekkorunk lexebb dalai)

A The Jam nevű brit bandát máig úgy emlegetik, hogy egy punkegyüttes volt, pedig nem hát. valami újhullásoss cuccot játszottak az kétségtelen, de néha egyes szobanövényemben több punkos vonást fedezek fel, mint bennük. 

Az egyik például össze-vissza nő, szúrós hajtásokat hoz, magasról letojja, hogy öntözöm-e vagy sem (biztos valami gyanús alaktól szerez ütősebb vizet, mikor nem vagyok itthon), és hiába olvasok fel neki óind eposzokat, tüntetőleg az ablak felé fordul. De hát mit várjak egy fényevőtől?

A Jam működése időben kétségtelenül egybe esett a punkkal is, de a zenéjüktől valahogy nem érzem azt, hogy jön az anarchia az egyesült királyságban, vagy a szövetségbe forrt szabad köztársaságokban. Utóbbiakban pláne nem.

A lekvárról elvezett kamarazenekartól valahogy nem szakad le a plafon, sőt tőlük még a szülők sem tiltották el a gyerekeiket, az egész túlontúl decens punknak, de attól még zenének nem rossz,

Persze tizennégy évesen még ez is tud forradalminak hatni, mert a Kvín meg az Ájronméden sokkal menőbb volt náluk, de azt már a hanyatló Kádár-rendszer kamaszaként is érezte az ember, hogy őket nagy marketinggépezet tolja, a Jam meg valahogy spontánabb és szabadabb. (Persze akkor ezt nem pont így fogalmaztam meg, mert például a marketinget simán piacozásnak fordítottam volna, spontánnak meg neveztem volna senki, hátha sértésnek veszi.)

A zenéjük egyébként teljesen korszerű, a fentebb látható dal például 1980-ból való, és ezt le sem tagadhatná, de a srácok jól érzékelhetően felülnek a retró-vonatra is. Csak épp nyolcvanban a hatvanas évek imidzse volt a hú de retró. És ezzel a szereléssel és előadásmóddal még a vasfüggönyön innen is felléphettek volna, sőt a 70-es évek Budai Ifjúsági Parkjába is bemehettek volna, hisz megfelelnek az akkori dresszkódnak is. Mondjuk a kockás nyakkendő meg a sötétebb ing kissé necces, de talán nem dobatták volna ki őket rendőrökkel, amíg csak tviszt-számokra tvisztelnek. Mert valamelyik Budapest retróban láttam azt a remek tájékoztató filmecskét, miszerint a Parkban tilos egy fiúnak több lánnyal táncolnia, meg persze egyneműeknek egymással, és nem tviszt-számra tvisztelni... Hát igen, hova is jutna a világ, ha mindenki csak úgy saját kedvére rángatózna, és azt hazudná a hatóságoknak, hogy ez a legújabb tánc.

Szerencsére - ha nem is a hetvenes évek végén - hozzánk is megérkezett a punk, és vele a pogó, a közösségi mozgásforma amely végleg zárójelbe tette a tánc fogalmát, és szükségessé a helyszíni elsősegélyt. Hősi idők voltak na, kár hogy én még tíz sem voltam akkor, és csak kempingbiciklivel lehettem a Szelíd motorosok, a lakótelepen.

Dinamikus Elhülyülés 2000

Az emberügyi miniszter rendületlenül remek formában, még mindig olimpiai bajnok lehetne a száz méteres műveletlenség meggondolatlan súlycsoportjában. Olyan megejtő természetességgel beszél egetverő marhaságokat nyilvános eseményeken, hogy az már majdnem tiszteletre méltó. Elvégre bátorság kell ahhoz, hogy valaki, aki korábban elismert orvos volt, most kiálljon politikusként, és megmutassa országnak-világnak, hogy az időskori elhülyülés nem állapot, hanem egyenesen érdem.

(Mint a korábbi miniszterelnöknél, aki szerint ugye a szentkorona nevű múzeumi bálvány kínosan érzi magát attól, ha rövidnadrágos turisták bámulják.)

Kásler miniszter most olyat bírt szólni az ő szájával, hogy:

„Kétezer évvel ezelőtt ugyanis megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett bennünket.”

És tette mindezt egy görögkatolikus intézmény gyógytestnevelési termének és integrált játszóterének átadó ünnepségén. És szentelésén, hiszen egyházi iskolánál fontos a szentelés is, az Integrált Szent Játszótér meg amúgy is olyan passzentosan bizáncinak hangzik. Én úgy képzelem a vonatkozó szentet, mint egy szigorúan szakállas iskolamestert, valahonnan a hatodik századi Anatóliából mondjuk, aki az Ige és a pálca erejével evangelizálta a helyi érdekű kecskepásztorokat.

Az viszont kifejezetten röhejes, hogy a miniszter szerint az állam meg a művészetek kétezer éve jöttek létre (a 444 kommentje szerint keresték az ügyben Periklészt és Homéroszt) , sőt a mondat logikájából az is következhetne, hogy a teremtést is kétezer éve követte el a tudjukki. 

Ez a hozzáállás amúgy illeszkedik a fideszkádéenpés logikához, mely szerint aki nincs velük az nincs is, csak itt annyiban módosul, hogy ami a preferált vallásalapító előtt történt, az nem történt meg mégse. (És igen, a dínócsontokat is az Úr helyezte a földbe, csak hogy jót röhöghessen a paleontológusokon meg az egyéb darwinistákon. Mert Azúr ilyen humoros, és nevéből adódóan kék.)

A fáraók menjenek a fenébe, ők nem is uralkodtak semmilyen államban, ahol nem volt művészet sem, a magyarok meg a Szíriuszról lettek ideteremtve kétezer éve, hogy hozzanak valami kultúrát a majmok bolygójára. (Már ha ez utóbbi kitétel nem hangzik túl darwinistán.)

Ez az agymenés nem kicsit emlékeztet arra az aranyköpésre, amit valamikor a kilencvenes évek első felében eresztett megy egy magát konzervatívnak gondoló, akkori kormánypárti főakárki, aki karácsony alkalmából azt bírta mondani, hogy kétezer évvel ezelőtt megszületett a szeretet. Ami persze nettó hülyeség, az emberek már háromezer évvel ezelőtt is képesek voltak szeretni, miként gyűlölni, lelkesedni, irigykedni és fára mászni is. Egy korabeli Magyar Narancs publicisztikában meg is írták, hogy kétezer évvel ezelőtt egy tehetséges zsidó fiúgyermek született meg, akinek vallási mozgalmát a kormányzati bácsi valószínűleg destruktív szektának bélyegezte volna, elvonva tőle az állami támogatást.

Mert az a bizonyos tehetséges zsidó gyerek is egy államba született bele, konkrétan a Római Birodalom egy félreeső szegletébe, ahol biztos több teve meg kecske volt mint szobrász vagy filozófus, de a kultúra akkor sem a sokak által Jézusként emlegetett kiscsávóval kezdődött.

És szerencsére nem is a Kásler nevűvel végződik.

Otthagyottak

Azt olvasom, hogy csomagjaik nélkül hozta haza a Wizzair az utasait Dubajból. Mert nagy volt az ellenszél, meg havazott is (gondolom nem Dubajban), ezért több kerozin kellett, és hogy ne lépjék túl a súlyhatárt, lepakoltak egy adag csomagot.

Pedig ilyenkor lenne egy másik lehetőség is. A hajtóműveket át kell állítani kerozinról vegyes tüzelésűre, hiszen ha egy családi kazánnál van ilyen, egy iszonyú drága és fenemód fejlett hajtóműnél miért ne lehetne. És ha ez megvan, a bonyolult időjárás esetén, ha fogytán az üzemanyag, a csomagok egy részének eltüzelésével fűthetnék a hajtóműveket. Ez két okból is praktikus, egyrészt mert nem kell plusz üzemanyagra költeni, másrészt meg senki sem nyivákolhat, hogy otthagyták a csomagjait. Elvégre egy eltüzelt csomag mégis csak jobb egy otthagyottnál, amiben ki tudja miféle indiai vendégmunkások turkálnak a reptéren. Ráadásul egy eltüzelt csomagot nem kell többet cipelni, meg nem kell izgulni az itthoni vámnál, hogy a túlbuzgó hivatalnok kellemetlenkedni kezd a tizennégy karátos, fókabőr bevonatú műbroki miatt. Az tényleg égés lenne, pontosabban az lenne csak igazán.

És az elégetett bőrönd tartalmának utólag bármit be lehet hazudni, a családi ezüsttől vagy a dedikált Anonymus-kézirattól a nagynéni prémium minőségű művese-kezeléséig, azt' a légitársaság meg fizet, pereskedés kérdése az egész.

Amúgy egyáltalán nem értem, hogy valaki miért fapadossal megy dubajozni. A bulvárhírekből mindenki jól tudja, hogy dubajozni nem fapadossal kell, hanem luxuskurvával, magángéppel és minőségi illegális drogokkal .Ezeket a dolgokat viszont, különösen az utolsót, nem kell a feladott poggyászba tenni,  mert a drogot kiszagolhatja a keresőkutya, a magángép bele sem fér, a kurva meg gyűrött lesz a gurulós bőröndben, plusz nyűgös is.

A csomagotthagyás egyébként sem általános gyakorlat, az a csomagok elhagyása. Ott vagy el, nagyon nem mindegy, hisz az elhagyott csomag lényege, hogy gőzük sincs merre lehet, ha már nem volt egy gépen a kedvetlen utassal. Mint párom esetében, akinek élete első repülőútja alkalmából  London helyett kapásból Rómába ment a hátizsákja pedig nem is volt benne harang. (Azoknál még húsvét előtt normális, hogy Rómába mennek.)

Nekem például sosem hagyták még el csomagom egy légitársaság sem, és még sosem hagyták ott sehol, hazafelé jövet. Ami azért kicsit fáj, hogy ennyire nem számítok (Bástya elvtársat meg meg sem akarják ölni? Bástya elvtárs már le van szarva?), pedig a Wizzair néha tényleg otthagyhatott volna Lutonban, a csomag helyett engem. Sőt, ha közben a csomagot hazahozzák (nélkülem) az csak könnyebbség, mert a hazaúton kétharmad részt úgyis koszos ruhával  van tele, a maradék meg olcsó szuvenír. Ami drágább, az eleve a kézipoggyászban van, az meg nálam, a szennyessel meg foglalkozzanak nyugodtan a társaság emberei.

bestfunnies.com

Megmentem a Földet

Elhatároztam, hogy innentől igen nagyon környezettudatos leszek, bármit is jelentsen ez, kezdem mondjuk azzal, hogy mától tudok a környezetemről, nem csak elviselem. És mivel lánglelkű léptekkel haladunk a globális felmelegedésbe, tonhalakkal pusztítjuk az esőerdőket és műanyag-hulladékkal borítjuk be a szennyezett óceánokat, ideje hogy csökkentsem ökológiai lábnyomomat, főleg a széndioxid kibocsátásomat.

Már ott tartok, hogy akár két percig is kibírom közvetlen CO2-kibocsátás nélkül, de akkor már eléggé kékül a fejem és viccesen, színes énkicsi pónikat látok, de ez nyilván fejleszthető. Ha megjelennek a pokémonok, már elégedett leszek az eredménnyel.

A másik módszer meg a közvetett széndioxid termelésének visszafogás, kevesebb áramot kell használni, kevesebb vizet, meg ilyenek. Az árammal jól állok, az egyik szobában már csak az olvasólámpa világít esténként (a plafonon lévő kiégett), a másikban meg egy hipertakarékos kompakt fénycső, ami remek félhomályt csinál, pont akkorát, hogy nem menjek neki a bútoroknak, de azokról meg eleve tudom hol vannak, már sok-sok éve. A konyhában is kiégett a plafonról lógó dolog, a kislámpa viszont elég a sajtos szendvics készítéséhez még este is, a vécében meg nem kell világítás, üríteni sötétben is tudok, pedig ott pont nem égett ki semmi.

És vizet is keveset használok, mosogatás előtt gondosan lenyalom a tányérokat, szappanozás közben elzárom a zuhanyt, és vizet meg szinte egyáltalán nem iszom. Mert a legjobban úgy takarékoskodom a vízzel, ha átállok a teára, a kólára meg néha a gyümölcslére, azok nagyon környezetkímélőek. A műanyag kóláspalack például mesterséges szigetként hasznosul valahol a Csendes-óceánon, amit ugyan ma katasztrófának tekintenek a környezetvédő sötétzöldek, de jól fog az még jönni, ha továbbra sem hagyjuk abba a túlnépesedést.

Apropó túlnépesedés: ebben is jól áll a személyes projekt, miszerint nem szaporodom, ezzel is az emberiség jövőjét védem, egyfelől mert annyival kevesebben lesz a következő generáció, másfelől meg  ezt a génállományt ami nekem van, nem továbbörökíteni kifejezetten humanitárius gesztus. Amúgy a túlnépesedés az ért is gond, mert igazából nem többen leszünk, csak sűrűbben, ha már - mint már korábban is kifejtettem - az intelligencia mennyisége állandó a földön, csak a népesség növekszik. (És közbe a híren bon mot szerint két dolog van amiről elég biztosan tudjuk, hogy végtelen az: univerzum és az emberi ostobaság.)

És van még sok apróság: felszedtem a kutyaszart sétáltatás közben (amíg volt kutyám), a bolti zacskókat szemeteszsákként hasznosítom újra, a reklámújságokat meg vécépapírként. A műanyag dobozokat meg kifejezetten gyűjtöm, hátha jó lesz még valamit tartani benne, egyelőre főleg levegőt tárolok ilyen módon, de a légszennyezettséget elnézve, az is jól jöhet még egyszer. És csak ugyanazt a pár cipőt hordom mostanában, amelyikben nem fáj a nagylábujjam, de ezzel eléggé szó szerint csökkentem az ökológiai lábnyomomat. (Mert  cipő 44-es, de az  jobb mint mondjuk három pár 43-as.)

Nem engedem a közeli park tavába velem lakó ékszerteknőt, mert ő  egy invazív faj (de ezt előtte azért nem szabad emlegetni), kiszorítja az őshonos mocsári teknőst (láttam olyat a tónál), vagy simán csak szexel vele. Valamint nem lépek a fűre, de nem is szívom el.

kituzo.blog.hu

Szerepfelfogás

Most épp az a gumicsont Hollywoodban, hogy egy mozgássérült, konkrétan kerekesszékes karaktert miért nem egy mozgássérült, konkrétan kerekesszékes színész játszik? Miért egy olyan, aki tud járni, és csak imitálja a mozgáskorlátozottat, hát miféle világ ez?

És tényleg, hát micsoda dolog, hogy Stallone igazából nem is vietnami veterán bokszoló, Shatner a Star Trek-ből nem is igazi űrhajós, Bruno Ganz meg egyáltalán nem náci, csak megjátssza magát. Oké, régen ezt színészetnek hívták, aminek a legendák szerint az volt a lényege, hogy emberek más embereket utánoztak közönség és/vagy kamerák előtt, olyannak mutatták magukat, amilyenek nem is voltak. De szükség volt a tettetésükre, ha már Kirk kapitány csak egy kitalált karakter, Hitler meg évtizedek óta nem vállalt filmszerepet.

Most viszont a polgárjogi harcosok utolsó hadoszlopa kirekesztést, negatív diszkriminációt kiált, mert az Életrevalók című francia film amerikai remake-jében egy járni tudó színész gurulja a főszerepet. Mint ahogy az eredeti filmben is, de ezen Franciaországban senki sem akadt fenn, Amerikában viszont igen. Szerintem feleslegesen, mert a színész alkalmassága talán mégis azon múlik, hogy tudja hitelesen megformálni az adott karaktert, és nem azon, hogy privátim kicsoda-micsoda. Eddig sem várták el, hogy mondjuk egy leszbikus figurát csak olyannak osszanak, aki otthon is a lányokra izgul, vagy ha a szerepe szerint várandós, akkor pár hónappal a fogatás előtt csinálja már fel valaki. Meg hát elég sokan játszották már úgy Jézust, hogy nem voltak zsidók, és a végén igazából nem szögezték fel őket egy keresztre.

Tehát nyugodtan alakíthat bárki bármit, a rendezőé a döntés, de persze nem baj, ha az aktornak van köze a szerepbelei helyzetéhez. A viszkis rabló alakíthatna például bűnbánó keramikust, Fásy Ádám nyekergő zombit, Kiké egyedülálló lányanyát vagy O.J. Simpson családon belüli erőszakot.

Kiké amúgy az ógörög mitológia egy méltán elfeledett alakja, Nikének, a győzelem istennőjének húga és egyúttal Héraklész titkos szeretője volt. Azonban teherbe esett, és mivel Héraklész nem akart még gyereket, lelépett amikor Kiké szült.

wallpaperup.com