Sírhant SC

Azt olvastam az imént minap, hogy a Fiumei úti temetőben futóköröket jelöl ki a Nemzethy Öröksshég Inthézete. Amiben első blikkre nekem az a hír, hogy van ilyen intézet, nyilván égető szükség is van rá, elvégre mivé lenne a nemzet az örökség intézése nélkül. Meg ugye nekik köszönhető, hogy nemsoká legálisan lehet kocogni a temetőben, ahol legalább jó a levegő, csend van és a helyiek se nem basszogassák az embert egészségmegőrzés közben. Hacsak félre nem értik a hulla-hopp kifejezést, de pont ennek elkerülése érdekében én nem engedném be a nagy színes műanyag karikákat a temetőbe, izé, sírkertbe.

És tényleg, a temető meg a sírkert az ugye nem ugyanaz? (Nem, ne legyen!) Vagyis halmaz-részhalmaz viszonyban állnak, miszerint minden sírkert temető, de nem minden temető sírkert, amolyan bogár-rovar módon. Én ezt úgy képzelem, hogy vannak az olyan temetők, mint itt a közelünkben is, amelyekben egymástól harminc centire vannak a sírok, tehát semmi kert- vagy parkjellege nincs, a sírok közötti porból meg csak gaz nő, és vannak a szerencsésebb egyedfejlődésű helyek, amik igazából parkok nagy fákkal, sétautakkal, és közben még emberi maradványokat is rendszeresen ásnak el ott.

Gondolom hogy marhaság, de nekem tetszik ez a temető-sírkert megkülönböztetés, ami ráadásul újabb rendszertani kérdést vet fel. Mert minek számít mondjuk sok templom, például a Westminster-apátság vagy a Szent Pál katedrális, ahol például Nelson admirális, Wellington hercege, Charles Dickens, meg mindenféle számokkal jelölt keresztnevű királyok vannak eltemetve? Lent a kriptában, de néha fent az utcaszinten is, sokszor a padlóba süllyesztve, hogy kényelmesen lehessen sétálni rajtuk...

Nos a templomok, azok talán külön kategóriát képeznek, legalább is amíg ben növi őket dzsungel, viszont remek példái annak, mi mindent lehet megtenni egy temetkezési helyen a nélkül, hogy rögtön kegyeletsértés miatt vinnének a Szent Inkvizíció elé. Mert tuti, hogy sokan fognak majd tiltakozni, hogy micsoda barbár dolog egy sírkertben sportoli, még annál is rosszabb, mint mikor valaki ketchupot tesz a bolognai szószba vagy sprite-tal issza a fehérbort, pedig nem is. A ketchupos bolognai az sokkal rosszabb, szerencsére ilyet sírkertben vagy temetőben nem szolgálnak fel. Altemplomokban sem, ott általában azért minőségi a kaja. 

Mert már itt is megemlékeztem róla, hogy épp a fentebb említett Szent Pál katedrálisban találkoztam először olyan kriptával, ahol melegkonyha is üzemelt, de ez azóta már több templomnál is megvolt, a St. Martin kriptája (naná, Londonban) például kifejezetten népszerű reggelizőhely. Meg jó a shopjuk is.

És hát ehhez képest semmiség néhány futó a Fiumei úton, legalább példát mutatnak a sok lustálkodónak, akik csak fekszenek ott. Addig nem lesz gond, míg be nem engedik a terepbringásokat, a gördeszkásokat vagy a rallycrosst és nem lesznek ott éjszakánként illegális gyorsulási versenyek. ("Hol sírjaink domborulnak/ Unokáink bevadulnak") Elvégre a St. Martin-ban is csak kamarazenei meg kóruskoncertek vannak, de a Rammstein még nem lép föl náluk. (Az csak egy - szintén már emlegetett - félrehallás volt évekkel ezelőtt, aztán kiderült hogy vasárnap nem rámstájn hanem láncstájm koncert esedékes...)

Lebensraum mit sörökkel

Egyre bánatosabban száll a por a Fekvehányás utcában, a környékbeli ebek a póráz végén lévő nénik ellenére is kóbor kutyának érzik magukat, a kisbolt előtt is már csak megszokásból ordibálnak egymással a Lajosok. Közeledik az önkormányzati választás, de az őket nem érdekli, azt szeretnék ha valaki más kormányozna, ők meg foglalkozhatnának tovább az akciós dobozos sörökkel. A helyi képviselő amúgy is csak egy kövér nő a plakátokról, a polgármester meg egy nagy fekete autó, illetve egy nyugdíjas postás külsejű fazon az ingyenes újság össze számának borítóján.

Az utcabeliek élettere amúgy sem a város, csak a lakótelep, illetve annak is csak egy bizonyos szelete. Ahol tényleg minden megvan, két garázsbolt, egy játszótér, egy farhátbolt, sőt az akciórádiuszukon (kétszáz méteren) belül van még két kocsma is, a sarki meg a hosszúkás. Az egyikben iható a sör, a másikban meg olcsó a fröccs, és hát kinek is kellene ennél nagyobb választék? És van gyógyszertár is, bár amit Lajosék szednek azt inkább a kocsmában kapni, meg egy saroknyira van az adóhivatal is, bár ez utóbbi nem sokat számít, ahhoz adót is kellene fizetni, hogy nekik ott dolguk legyen. Dolguk adódjon...

Plusz a kocsma a társas- és magánélet elsődleges helyszíne, a pult előtt barátságok köttetnek, szerelmek szökkenek szárba, de a becsületsértési és válóperekhez is innen lehet tanúkat importálni. Mikor az egyik Lajos épp válófélben volt (később aztán egészen elvált), két másik Lajos és egy indokolatlan Béla valotta a bíróság előtt, hogy Lajosné tényleg minősíthetetlen hangon beszélt Lajos sörfogyasztási szokásairól, sőt arra is célzásokat tett, hogy szívesen megütné pofon. Lajos erre megjegyezte hogy ő igazi dzsentlemen, ő nem ütne vissza, elvégre egy kifinomult ember az ilyenkor rúg, aztán bátran elszalad. Ki is mondták a válást mindkét fél hibájából úgy, hogy a harmadik felet meg sem hallgatták. Mert ugye a Lajos, az titokban, valamint minden kedden és csütörtökön dugta Ordenáré Arankát, de ez tényleg titok volt, így csak a hosszúkás kocsma harminc-negyven törzsvendége tudott róla, de ők nem szóltak senkinek. Egyrészt mert többen pályáztak még a szerdai és pénteki alkalmakra, másrészt meg Aranka hüvelygomba elleni gázsprét hordott a táskájában, és nem félt használni.

De a válás az igazából ritka esemény a környéken, a legtöbb pár csendes beletörődéssel és a felszín alatt izzó gyűlölettel él egymás mellett huszonéve már, hisz ugye ott a gyerek, meg egyikük sem tudna hova költözni a másfél szobából. A gyerek egyébként az vagy Lali, aki egy diszkóban bedobóember (gyanútlan sétálókat lökdös be, és kényszerít kötelező fogyasztásra), vagy Lejlácska, aki influenszer akar lenni az instagrammon, de amíg megtanulja leírni ezeket a szavakat, vegán mosogatónak tanul.

Itt az emberek nagy része úgy csinál, mintha önzetlenségből lenne diplomája, de valójában a Szarokrád Elek Tudatipari Szakiskolába jártak csak, érzelmi zsarolás szakra. Ez a másik titka sok rossz házasságnak, meg az hogy a feszültségeket nem késeléssel, hanem fröccsel vezetik le, elvégre ha valaki nyolcadik emeleti úriembernek született, az ne legyen erőszakos, érje be a teliszájas trágársággal, mint egy igazi lord.

Meg hát tényleg hova is lehetne menni innen? Állítólag a városnak van egy naposabb oldala is, szép nagy házakkal, amik előtt béemvék parkolnak, de az ottaniak is csak pont úgy utálják egymást, ahhoz meg felesleges a béemvé, azt húsz éves Suzukival is lehet csinálni. Ráadásul a helyi nemrózsa de domb felé pont a tizenhármas busz megy a lakótelepről, arra meg egy rendesen képzett babonás telepi fel nem száll, pláne mert bármikor jöhet egy fekete macska is. Akkor már inkább a jól bevált rutin szerinti dugás-veszekedés- sörözés háromszög, elvégre a komfortzóna az nem habostorta, de legalább jól be- és lelakott már.

Mugli csillagok

Nem szeretem a herripottert. Nem olvastam, nem láttam, egy grammnyit sem érdekelt soha, és hát ezért nem szeretem, hisz nehéz azt, mit nem is ismerek. És ráadásul nem ismerem azt, ami nem érdekel, nekem ebből a globális őrületből pont elég volt annyi, amennyi amúgy átszűrődik a médián, az ismerősökön meg úgy általában a popkultúrán. Ez alapján elég jól be tudom lőni, hogy számomra ez a herripotter csak egy gyermeteg mese, tizenhat éven felülieknek nem ajánlott. Én a sci-fit szeretem, azt a tudományos fantasztikumot, ahol tényleg van tudomány is, és nem hülyegyerekek kántálnak röhejes varázsigéket két seprűn lovaglás között. Az ilyen varázslós, boszorkányos, legkisebb királyfis meséket már zsenge gyerekként is gyűlöltem, legalább annyira mint a hercegnős-királylányos, rózsaszín pillecukros hányadékokat.

Ráadásul a herripotterben ott a nettó nácizmus, azon belül is a fajelmélet. Mert valaki vagy születése okán varázsló, és akkor leszarhatja a muglikat, vagy nem az, és akkor le van aszarva. Már ha a varázslók egyáltalán foglalkoznak a nem varázslókkal egy leszarás erejéig is, hisz az ő világuk nemigen érintkezik  miénkkel, gondolom nem véletlenül. Mert a sok hülye mugli még rájönnek, hogy ezek ott Roxfortban a potenciális új SS, és tiltakozni kezdenének a varázsló-háttérhatalom ellen. Jönne először a Mugli Pride Day, kamionokról dübörgő technóval, aztán összetűzések a rendőrséggel és a kerti törpének öltözött vén mágikusokkal, majd egy kiadós polgárháborúval koronáznák meg az über- és untermenschek konfliktusát, várható kimenetellel. (Eleinte várható kimenetellel, mert hát ugye Dávid és Góliát, Leonidasz meg Dobó István nem csak megannyi név a naptárban.)

Hisz nem arról van szó, hogy ha elég sokat gyakorolsz elég szorgalmasan, akkor majd lehet belőled varázsló, mert hát ez is csak egy szakma, hanem erre kérem születni kell. Legyen a véredben elég midiklorián (ja nem, az egy másik mese, csak azt szeretem), és onnantól felsőbbrendű vagy, akármekkora seggfejnek lát a környezeted, akármekkora seggfej vagy is valójában.

Úgyhogy nekem semmi gondom nem lenne azzal, a hírrel, hogy egy amerikai katolikus iskola könyvtárából kitiltották a herripotterköteteket, ha nem lenne hozzá olyan indoklás, melynek hülyeség-faktora a Holdig ér. Mert eme csodás, kortárs klasszikusokat azért kellett levenni a polcról, mert az iskola ördögűző papja(!) szerint  a középfajú meseregényben igen is valóságos varázsigék vannak, és ez nagyon veszélyes! Ebből kiindulva joggal felvethetjük, hogy az írónő biztos sátánista, szabadkőműves vagy csak szimplán gonosz, illetve ezek tetszőleges kombinációja. Ezért aztán direkt igazi, működőképes varázsigéket írt bele a műegészbe, hogy az eredendően ártatlan és felettébb gyanútlan gyerekeket ilyen ravasz módon csábítsa át a sötét oldalra.

Hogy az ördögűző atya honnan tudja, hogy ezek a varázslatok tényleg működnek az érdekes kérdés. Lehet hogy kipróbálta őket, és az egyikkel mondjuk gyíkká változtatta a kémiatanárt (de azóta már elmúlt), esetleg egyik este sokat evett a varázssütiből és aztán álmába megsúgta neki valamelyik kiejthetetlen nevű arkangyal, aki ezek szerint szintén olvasta a regényeket.

De mindegy is hogyan jött rá, a lényeg, hogy végre meg lehet óvni a katolikus iskolásokat az őket fenyegető veszélytől, inentől már csak a közkönyytárakból, a könyvesboltokból meg az internetről kellen kiirtani a herripottert. a legegyszerűbb talán az lenne, ha bezárnánk ezeket a helyeket, és akkor csak a katolikus iskolai könyvtárak maradnának, meg esetleg az internet, de csak ha előtte megveszi az egyház, és minden weblapnak át kell mennie a katoliko-dogmatikus auditáláson.

Dicséretes a gyerekvédő buzgalom, de tényleg, még szerencse hogy például fegyvert meg drogot minden sötétebb sarkon szabadon lehet venni arrafelé, elvégre az mégsem járja, hogy túl jó és mértéken felül tiszta legyen a világunk. Elvégre - mint az előző posztban is jeleztem - még várjuk az apokalipszis lovasait, őket nem lehet csak úgy nyugdíjba küldeni, meg ugye a pap bácsinak is hagyni kellene néhány ördögöt, hogy legyen mit űznie az iskolában.

A vég kezdetének vége

A megváltás a múlt héten elmaradt, de legalább megvilágosodásom volt kétszer is, bár azóta elmúlt. Tanulság, hogy a fűszeres zöldségragu sok erős paprikával elsősorban epegörcsöt okoz és csak másodsorban megvilágosodást, bár lehet hogy így is megéri.

A világ amúgy is rohan a végítéletbe, a bolygónk lassan megszabadul az ember nevű fertőzéstől,  ideje lenne már legalább egy részmunkaidős betanított megváltónak, mire jön az apokalipszis négy lovasa, mert azok aztán nem szaroznak. De megfelelő szakember hiányában már egy apró kalipszis is hazavág minket csúnyán, úgyhogy ideje lenne a megváltó megkeresésének (angolul saviorspotting, hátha nem beszél magyarul, bár Jézus kolléga magyar volt mint tudjuk), mind emberileg, mind szakmailag.

Nekem a minap gyanús lett egy fazon a buszmegállóban, hogy hátha ő az, de hiába vertem, csak nem vallotta be. Viszont csúnya dolgokat mondott az Úrra, gondolom álcázás gyanánt, de engem nem tudott megvezetni, túl szakállas volt a mezítláb szandáljában. És ezzel jól el is tud vegyülni, mert például én is szakállas voltam aznap, és nem húztam zoknit  szandálhoz. És hát lehet, hogy csak Kalipszis Apó érkezésekor fedi fel magát (ami jogos, elvégre a görög apokalüpszisz feltárást, kinyilvánítást, felfedést jelent), és akkor rendez majd valami akciófilmes leszámolást nagy robbanásokkal, és lészen fogaknak hullatása és könnyeknek csikorgatása, de csak akkor. Addig meg hiába pofozom fel a megállóban, csak odatartja a másik arcát (azt hogy orcáját, büntetőjogi felelősségem okán én le nem írom), lehet hogy jobb lett volna megdobni kővel, mert a kenyerem az igazán fogytán van már.

De hogy mikor lesz az apokalipszissel kombinált bűnbocsánat-váltás, azt nem tudom, pedig nekem már sürgős lenne, zuhanórepülésben vagyok már egy ideje, de most aztán már tényleg közel a becsapódás. És előtte jó lenne megmenekülni, hisz nincs pénzem űrhajót venni, maradnom kell a Föld glóbusztekéjén, ahol a globális klímaváltozás ugye, meg a dínók is milyen hatékonyan tudtak kihalni.

Szegény emberek itt a környéken már vagy ezer éve várják a világvégét. Néhányan félik, de sokan már komolyan várják, hogy ne legyen több magány, nyomor, kapcsolati erőszak, háború és hogy végre ne azon kelljen folyamatosan görcsölni, hogy akkor most mi van a fogkővel, a mosópor aktív molekuláival meg a teszkós kuponokkal.

Tényleg rájuk férne egy kisebb, fapados apokalipszis, hogy végre el tudják engedni ezeket, meg aztán magukat is. Nekem meg elég lenne még egy megvilágosodás, hátha ez tartósabb lesz, és kitart mondjuk év végéig. Vagy a világ végéig, amelyik előbb lesz.

A közeledősz

Lassan a Fekvehányás utcában is beköszönt az ősz. Sárgulnak már a fogak a makacsul presszónak hívott kocsma előtt, ahogy a láncdohányosok ködbe borítják a közeli buszmegállót is, a fákon a levelek még zöldek a benzingőzben, de csak azért mert szorgos közmunkások festik őket, a hangulat miatt. 

Egyre korábban sötétedik, kint és a fejekben egyaránt, mélabús sorosgyörgyök foszladoznak le kifakult óriásplakátokról, de hát megtették kötelességüket mehetnek az istentelen hírükkel.

Melegnek ugyan még meleg van, pedig már felesleges, takarékosabb nyugdíjasok el is teszik télire a harminckét fokokat, dunsztos üvegbe, celofánnal jó szorosan. Fűtés úgysem lesz egy darabig, a távfűtés csövei spontán térplasztikákként prosodnak az első világháborút idéző lövészárkok mellett, egyszer majd oda temetik őket, csak még nem világos melyik egyház szertartása szerint. Zombi apokalipszis esetén viszont az árkokból jól lehet majd kézigránátokat dobálni, meg sösösdobozokat, utóbbiakat külön vinni sem kell, ha a lakosság tömegesen a föld alá vonul.

Lőrinc még nem pisált bele a dinnyébe, de Lajos bá' már többször is, kellet a zöldségesnek a kocsma mellé költöznie. De legalább a zöldségesnél is lehet piát kapni, kannás bort, kannás sört, kannás vodka ízű szeszesitalt, szezonálisan január elejétől december végéig.

A Fekvehányás utcában az ősz sem töri meg a hurrámediterrán hangulatot, a környékbeliek ilyenkor is szigorúan betartják a sziesztát, reggel, délben és este, mindig a napszakhoz illő atlétatrikóban és testszaggal. Sok tésztát esznek meg pörköltet, de zöldségből csak olyat, ami konzervdobozban van, és szépek rajta a képek. A dolcsevítában csak az első hóvihar zavarja meg őket, hisz az ősz fel sem tűnik, míg a közmunkaprogramban jut elég pénz zöld festékre, ráadásul könnyebb is a lehullott leveleket festegetni, fáramászás helyett.

De most még, a harmincpárfokban nyitott ablakokon zúdul kifelé Közepesnél Valamivel Nagyobb Grofó egynyári és két őszi slágere, van is füleknek csikorgatása szerteszét, valamint keresztül-kasul.

Az ősz melankolikus líraiságából a környékre már nem jut, nem elég nagy hozzá  helyi dzsídípí. Ami persze errefelé nem is cél, de nem is eszköz, simán csak nincs. Előnye ugyanakkor, hogy télen hóból is megárt a sok, ide irányítják azt ami máshol már nem kell, és remek szórakozás sárgával rajzolni bele valami obszcénet,  és megkeresni a szomszéd macskáját aki elásta magát szerelmi bánatában.

De most még csak az ősz jön, túl kell esni rajta mint a bárányhimlőn vagy az osztályőnöki intőn, várni a karácsonyt, mikor akciós lesz az obiban kenobi... izé a fugázott csempe, meg a presszóban a kocsmai hubi, korsó sörrel, kisjézus nélkül.

Hisz a Fekvehányás utcába a megváltást már a posta sem hajlandó kivinni, pedig lehet hogy igény az volna rá.

Rongylábcsipsz

A reklámokat szidni mindig hálás dolog, elvégre a reklámokat eleve utáljuk, különösen a tévében. Hisz nem lehet egy húszperces sitcom-epizódot végignézni a nélkül, hogy ne tolnák az arcunkba tíz percen át az extra fehérítő erőt, az alacsony téháemet, a legújabb McDöglesz szendvicset és az akciós döglöttcsirke-darabokat. Ez nyilván senkinek sem hiányzik, de biztos vannak olyanok akik ezek hatására vesznek fel hitelt az extra fehér döglött csirkére, különben nem csinálnák.

De azért az nem mindegy, mennyire ócska a reklám, mennyire néz minket enyhén értelmi fogyatékos ötödikesnek, mer sok tényleg keratív darab mellett külön kasztot képeznek a zenére táncolva gügyögős városi rémálmok. És ezekkel legtöbbször mindig valami igazi tömegkaját (szakszerűen: junk food-ot) akarnak eladni, mint csipsz, cukros üdítő meg nagyipari tucatcsoki.

Van féldául a fanta nevű ipari narancsszörp, annak reklámjában kiskamaszok vonaglanak (vagy vonagolnak? - így sokkal kreatívabban lehetne ragzani a igéket) valami dob+basszus alapra, az egzaltált reklámhang meg olyankoat mond hogy élmény, élvezd és oszd meg a haverokkal (avagy: reklámozz nekünk ingyen), mert ez olyan full fincsi. Na ennél a full fincsinél éreztem azt - amit mostanában amúgy egyre gyakrabban - hogy Elvist utánozva szeretnék én is pisztollyal lőni a tévére. Ehhez csak két dolog hiányzik: nincs pisztolyom és másik tévém.

A másik hőn utált retardált reklámom a Pringles nevű, amúgy nem rossz csipszet promotálja. (Persze ez a cucc is csak ahhoz képest nem rossz, hogy csipsz, mert az csipsz az amúgy per definitionem ócska egy kaja.) Itt lelkes kora huszonéves törpék buliznak lelkesen eg csipszesdobozbn, mintha nem lenne holnap. És hát nekik nyilván nincs is, mert egyfelől nehéz elképzelni bármelyikükről is, hogy a buli után menne dolgozni a a Rojál Valamilyen Bankba, a helyi busztársasághoz vagy a sarki kávézóba tejszínt esztergálni, másfelől meg úgyis megeszik őket nemsoká az óriások. akik az ő óriási kanpéjukon ülnek, és pont abból a csipszes dobozból zabálnak, ahol épp csúcsra jár a party, de hát köztudott, hogy a fékevesztett multozásnak rendszerint sírás a vége.

És persze minden ilyen reklám valahogy azt sugallja, hogy nem azért fogyazstas csoki, kólát és hasonlókat, mert pörög a buli, és épp az esik jól, hanem - megfordítva az oksági sorrendet - azért támad kedved feltolni a basszust és ugrálva táncolni rá, mert a fanta annyira kurvára felpörget, hogy a csipsz adja a másikat.

Hát tudja fene, nekem még egyszer sem támadt kedvem táncolni egy szénsavas üdítőtől, csipsztől meg pláne nem. Persze ha jobban belegondolok, nekem még igazából még soha életemben nem támadt kedvem táncolni csak úgy, legfeljebb jó csajok és/vagy alkoholos befolyásoltság fennforgása esetén. De azok már külső motivációk, ahol a tánc (na jó, az egyet jobbra, egyet balra szeletelés) nem cél csak eszköz, az ember végül is csak smárolni akar, és ha ehhez a ritmusra topogáson át vezet az út, hát legyen.

Persze soha nem próbáltam ki a szintetikus partidrogok egyikét sem, lehet hogy a használóik azok hatására valóban igazi önmegvalósításnak élik meg a megakadt lemeztűre való önfeledt ugrálást. Talán a fantát is fel kellene ütni egy kis ekivel, akkor legalább indokolt lenne a fullfincsis reklám is. Meg jobban fogyna a cucc, bár nem biztos hogy pont a reklám miatt.

Szív elvitelre

Épp most estem túl a Ne engedj el! című filmen, amit amúgy 2011-ben mutattak be mifelénk, de nekem csak most került a szemem elé, illetve a laptopomra. Ráadásul még az alapjául szolgáló Kazuo Ishiguro regényt sem olvastam, és ezek után megfontolom, hogy még valaha fogom-e. Mert a film annyira nyomasztó, kopár és mindennél lejjebb hangoló, hogy egy magamfajta, szorongással és depresszióval régóta hadakozó fazonnak nem is igen ajánlott, még szerencse, hogy engem épp joobb passzban talált el. 

De a Ne engedj el! amolyan bűnös élvezet, az ember az első húsz perc után már nem akarja nézni, megvan neki (nekem) a saját baja, de egyszerűen nem lehet abbahagyni, annyira erős az atmoszférája hogy torkon ragad és fojtogat a végéig. És nincs kiszállás.

A történet egyébként egy afféle retró sci-fi, vagyis a múltban játszódik, de abban a múltban ami - szerencsére - máig sem jött még el. A fikció ott kezdődik, hogy valamikor az ötvenes években jött a nagy áttörés az orvostudományban, megoldották a szervátültetések meg a klónozás problémáját, és elindult a tervezett donorgyártás. Vagyis embereket másolnak le, nevelnek fel isten háta mögötti bentlakásos intézményekben, hogy aztán a húszas éveikben sorban kiműtsenek belőlük minden nélkülözhető szerve (mit tudom én, egyik vesét, fél tüdőt, szemet, darab májat) míg a második, harmadik, esetleg a negyedik-ötödik műtétben bele nem halnak. Mert eddig bírták, vagy valakinek mondjuk pont szív kellett, a nélkül meg ugye nehéz... 

Egy donornak szánt klón, mire tizennyolc lesz, már tisztában van vele, hogy nem éli meg a harmincat, a néhányadik alkalommal majd a műtőasztalon fog "megszűnni", és akkor még örülhet, hogy nem rögtön az első operációnál adta le a szerelést.

A filmben három fiatal áll a középpontban, akiket bár születésüktől kezdve eleve csak szervraktárnak szánnak, de ettől még emberek, úgyhogy összehoznak egy melodramatikus szerelmi háromszöget. (Na ja, milyen is lehetne egy szerelmi háromszög, ha nem melodramatikus? Megvan: tragikus!) Ami aztán nemigen fut ki sehova, mert az út vége minhármuknak a műtőnek látszó hentespult, kettejüket látjuk is elbúcsúzni az árnyékvilágtól, a harmadik még kap egy kis haladékot mint donor-gondozó, mielőtt ő maga is főállású donorrá válna. (Ez igazából azért dermesztő megoldás, hisz lényegében ugyanaz, mint mikor különösen szadista pszichopaták leendő áldozataikkal ásatják meg azok sírját, hogy nekik már csak tarkónlövéssel legyen tennivalójuk.) 

És épp a harmadikuk (Carey Mulligan mint Kathy) szemén keresztül látjuk az egész sztorit, ő a narrátor is, meg talán a legjózanabb karakter, de ő sem lázad fel az eleve elrendelés ellen, legfeljebb többet agyal azon, miért is törődik bele a sorsába. A másik lány meg a fiú (Keira Knightley és Andrew Garfield) viszont röviden belevetik magukat az életnek abba a mellékágába, ami nekik jut, aztán hamar feladják, és a csaj már direkt várja a harmadik műtétet, mikor végre megszűnhet. És meg is szűnik, kilépve ezzel a kényelmetlen érzelmi háromszögből is.

Szóval nincs happy end, nincs felszabadulás, valószínűleg még katarzis sincs (tudja fene, lehet hogy csak én vacsoráztam túl nehezet hozzá), csak kilátástalanág, reménytelenség, meg valami önvigasztaló szirupos nosztalgia, hogy azért volt pár szép nap is a rövidre szabott életben. Vagyis az egész pont olyan, mint a világ amiben élünk, csak egy kis túlzással él, de ettől rögtön nyomasztó rémálommá válik az élet, ez pedig nem egy szívderítő perspektíva. Hisz ha az általunk épített valóságnak elég csak egyetlen elemét kicsit túlhúzni, és itt a teljes disztópia, akkor  szarul építettük fel a világunk. 

És igen, ez a klónozós-szervdonoros kegyetlenség végső soron egy sajátos nácizmust eredményez, ahol  pozitív célokból, a tömegek amorf akaratából meg egy szimpla, tőmondatos alapelvből komplett diktatúra épül fel, ráadásul ebben a filmben még masírozó keretlegények sem kellenek hozzá. A pozitív cél az ugye az addig gyógyíthatatlan betegségek legyőzése lenne, a tömegek ezt óhajtják, és magasról tesznek arra, mi ennek az ára, úgyhogy kimondatik az alapelv, miszerint klónok/donorok igazából nem is emberek. Csak majdnem, de az már kérdés, hogy van-e lelkük egyáltalán? Így aztán nyugodtan fel lehet szeletelni őket ha már elég fejlettek a belső szerveik, mert ők csak azért esznek-isznak, szaladgálnak az udvaron, hogy jó alapanyag legyen belőlük, szigorúan csak anatómiai értelemben. 

És ugyebár ez volt  a náci recept is: ismét naggyá és erőssé kell tenni Németországot, meg általában a németeket, ezt akarják a tömegek is, de ehhez ki kell irtani a zsidókat, hisz ők amúgy is csak valami alsóbbrendű faj, akikkel még szaporodni sem szabad. És  a Ne engedj el! alaphelyzete is errefelé mutat, a klónok alsóbbrendűek, hisz őket csak tenyésztik, az ő dolguk nem a szaporodás, hanem hogy betöltsék a nekik szánt pótalkatrész-szerepet. (Tényleg az egy érdekes kérdés, hogy mi történne akkor, ha e fiktív világban valamelyik leendő donor mondjuk teherbe esik? Vagy őket már eleve úgy tervezik, hogy terméketlenek legyenek?)

Szóval ez a film igen nagyon jó, megnézése ugyanakkor tartós letargiát eredményezhet. Ha az embert  elfogja a kétség a világ állását illetően, elég visszagondolnia rá, és rájön hogy kétségei minimum jogosak.

Szájfáj

Magyarul szájenszfiksön. Érted? Ez úgy volt bazmeg, hogy én a nyolcvanas években voltam kis pöcs, akkor ment a Csillagok Háborúja Visszavág, aztán mindenki szkifi rajongó lett tőle, mer nem tudtuk, hogy azt amerikaiul úgy mondják hogy szájfáj. Amikor meg a Csillagok Sztárvórz Háborúja még csak nem is az, hanem valami fentezi a zűrben, ilyen lovagregény a csillagrombolókkal meg dzsedikkel, ahol kardoznak. Mert a sztárvórzban találták fel a világítós kardozást, meg hogy legyen hangja az űrhajóknek, na mer az kurva unalmas hogy csak mennek és lőnek nagy kussban, ahogy állítólag tényleg lenne valósan.

Na, meg aztán láttuk, hogy van Sztártrek is, azt mi csak úgy hívtuk hogy Társzekér, annyira volt komoly, ilyen pizsamás fickók rohangáltak felalá valami béna díszletben, és mindig, mikor a gyűröttfejű szararcok eltalálták a palacsintasütő formájú űrhajójukat, szikrázni kezdtek a vezérlőben a műszerek. na ja, és nem volt lézeres fénykardjuk sem, és a mobiljaik is csak kinyithatósak voltak, az meg olyan kétezres évek. Az volt már hetvenvalahányban is, szóval ez nem mentség.

A sztárvórz meg igen is igazi szkifi vagy szájfájás, mer nem csak a fantasztikumosság van benne, de tudomány is, hogy erő meg ilyenek. A Társzekerekben meg csak pizsmás fazonok akik mindig azt óbégassák ha baj van, hogy "fordítsuk meg a polaritást!" és a hülye rajongóik szerint ettől már cseszettül tudományos, baszod.

És ez baj, hogy a világ tele van ilyen hülye rajongókkal, akik istenítik a a gagyi tévésorozatokat, meg találkozókat rendeznek, ahová ők is hülye pizsamajelmezben mennek, aztán csodálkoznak hogy megverik őket a metróban a normális utazóközönségek. Nem kell agyatlanul rajongani, csak be kell látni jól, hogy a Sztárvórz az mindent visz, és abból még a gagyi is jó, de persze nincs benne gagyi, csak a Dzsardzsar Binksz.

De még Sztár Trek is egy igényes darab a maiakhoz képest. Igényes, de szar.

Mer most meg már nem is csinálnak rendes szkifit, csak ezek a szuperhősös képregényfilmek vannak, vagy szuperképregényes hősfilmek, de ezekben már nincs történet meg mondanivaló, nincs kibaszott emelkedettség meg  lelki finomság, csak akció. Az van, hogy valódi mondanivaló helyett mindeféle filmtrükk keretében leverik egymással a vakolatot a huszadik emelet magasságáig, és közben hülye  röhejesen feszítenek. Hát hol van egy ilyen szuperhősös szar a Sztárvórzhoz képest, most mondd meg nekem őszintén, hol van ez ahhoz képest, mikor Véder levágja a Lúk kezét, aztán mondja neki, hogy ő az apja. Vagy fordítva, kurva régen láttam már, ez már a Csillagok Visszavág végén van, és addigra szinte mindig eljutok a nyolcadik felesig, szóval a vége az homályos, de újra meg újra elkezdem nézni, ebből is látszik, hogy mekkora film.

Még jó hogy manapság is csinálnak sztárvórz filmeket, rendesen rohamosztagosokkal, ahogy kell, nem hülye pókemberrel meg nagy zöld ordibáló izékkel, és még ezekben a sztárvórzokban is lézefény-kardoznak néha. De ha valakinek ez nem elég, akkor bámulja az űrhajózó mosómedvéket meg a mostani Sztártrek filmeket, de csak ha nem felejtett el reggel pizsamában maradni.

Meg lélekben gyereknek, a marhája.

Se Lúk, se Véder, Lejla meg zöld, hát van ennek bármi értelme?

Tanújév

Lassan kezdődik az iskola, már akinek persze, én utoljára 2000-ben menetm ősszel iskolába, de az is az egyetem ötödik évfolyama volt, ráadásul a második diploma felé vezető célegyenesben, szóval összességében akkor pont a kilencedik évemet kezdtem a felsőoktatásban, mint nappalis hallgató. De az egyetemen nem is volt olyan igazi tanévkezdős hangulat, legfeljebb elkezdtünk időnként átszivárogni a szociológiai intézetbe a szomszédos presszóból, fokozatosan persze, hogy kerüljük a félévkezdés sokkját.

Az igazi iskolakezdés az utoljára középiskolában volt (belegondolni is rémes: 1988-1992 között - tényleg kurva rég voltam már fiatal), ahol viszont nem tanulással kezdődött az év, hanem közös mezőgazdasági munkával. Hiába no, ha az ember nem elitgimibe jár, hanem egy műszaki szakközépbe, akkor (és akkoriban) nem lehetett az ilyesmit megúszni, úgyhogy mentünk ki szilvát meg almát szedni a környékbeli falvakba, jellemzően az iskolai munkaruhában. Elvégre ha az ember elektronikát tanul, nélkülözhetetlen szakmai tapasztalatot jelent, térdig sárosan egymást dobálni rohadt szilvával, meg munkát imitálva kitárgyalni, hogy miért szar az Iron Maiden legutóbbi albuma. (Mert már szintetizátor is volt benne, azért!)

Hogy a vonatkozó téeszenek vagy állami gazdaságnak ez miért volt jó azt tudja a fene, kábé annyira voltunk hatékonyak mint egy rakás borús hangulatú rabszolga, de talán elegendően keveset fizettek a munkánkért az iskolának, hogy megérje nekik.

Elvileg voltak ilyan nagy, rozoga és ennek megfelelően mocskos konténerek, amikből fejenként és naponta mindenkinek meg kellet volna töltenie egyet, de ez szinte sosem jött össze. Mert az egyfelől tényleg nagy hajtás lett volna, másfelől nem is mindig volt annyi gyümölcs a kijelölt fákon, ráadásul az égvilágon semmi motivációnk nem volt. Mert mi van, ha nem lesz tele a konténer? Rosszabb jegyet kapunk angolból vagy kémiából? Hát, ez maximum matekból lehetett volna indokolt, hisz mi minden megkezdett konténert egésznek tekintettünk, azaz igyekeztünk nem tudomást venni a tört számokról. Amik amúgy sincsenek, hisz kérdem én, látott már valaki felet vagy harmadot a valóságban? Nem. Falusi osztálytársak esetleg láttak már fél disznót (ami ugye köztudottan nem praktikus, mert eldől az ólban), de igazából az sem volt fél, hanem egy darab, egy egész féldisznó. A törtek csak afféle absztrakciók, bokáig a sárban nem foglalkoztunk ilyenekkel.

Úgyhogy csak a munkafelügyelőként alkalmazott téeszparaszt kevéssé irodalmi megnyilvánulásait kellett elviselni, de azokon már  második nap önfeledten tudtunk röhögni, elvégre ő tényleg csak verbálisan zaklathatott minket, de a matek hármasunk nem rajta múlt. (Nekem általában hármasom volt matekból, aztán mégis ötösre érettségiztem, sőt az egyetemen ötösre szigorlatoztam belőle, utóbbit mondjuk magam sem értettem.)

Végül is utáltuk ezt a mezőgazdasági kényszermunkát, de legalább nem kellet addig sem iskolába járni, a szeptember első két-három hete eltelt tanórák, dolgozatok meg hasonlók nélkül, kint a gyümölcsösben, legalább is általában.

Mert mikor elsős voltam, nem volt mezőgazdasági munka, volt helyette váltott műszakban iskolai katasztrófa-elhárítás, miszerint vizent mertünk a tantermekből, esőcsatornákat rögtönöztünk a leszakadt álmennyezet-darabokból, és bokáig érő vizet próbáltunk eltüntetni felmosórongyokkal. Mert '88 szeptembere irdatlan trópusi esőkkel köszöntött be felénk, ami egyfelől amúgy  is iszapbirkózássá változtatta volna a gyümölcsszedést, másfelől meg beázott az iskola, de nagyon durván. Látványnak mondjuk szép volt, ahogy vízesésként gravitál lefelé a főlépcsőn a második emelt spontán kialakult tóvidéke, de ezt nekünk kellett eltakarítani. A tanulóifjúság egyik fele délelőtt küzdött az elemekkel, a másik fele délután, de így is kellett két hét, míg nagyjából oktatásra alkalmas állapotba került az épület. De legalább nem volt ügyeletes téeszparaszt a közelben, hogy figyelje, hány vödör vizet mertünk ki a tanáriból...

Ez az a főlépcső, csak akkoriban mi voltunk a tűzoltók. (kaposvarmost.hu)

Viccből sem komolyan

Durvul a kampány mint rendszerint, pedig még épp csak elkezdődött. Az ormánypárt például közvélemény-kutatásnak álcázza a saját jól bevállt migránsozását, mikor az ún. "közvélemény-kutatók" telefonon zaklatják az emberek lakosságként definiált halmazát, különféle településeken szerteszét. A fentebb linkelt cikkben például ilyen remek "kérdéseket" lehet olvasni:

„Ön kire szavazna inkább az önkormányzati választásokon, ha az alábbiak közül választhatna: arra a jelöltre, aki támogatja Orbán Viktor bevándorlás-politikáját, és megvédi a kerítést, vagy arra a jelöltre, amelyik Soros György álláspontját támogatja a migráció kérdésében, azaz több bevándorlót engedne az Unióba és lebontaná a kerítést?”

Szép nem? Ez lenne a klasszikus sugalmazó kérdés, amiben ugye már eleve benne van az elvárt válasz, bár ha nekem tennék fel e kérdést és lelkesen támogatnám azt a jelöltet aki lebontaná a kerítést, sőt hozzátenném (Bödőcs egy stand-upját idézve) hogy szeretném azt is ha ebolás niggerek költöznének a nappalimba. Hadd nyelje félre a tic-tacot az a marha a telefon másik végén. (Ez a taktikám, jajj bocs.)

A gond - illetve a fenét, nekem aztán nem - hogy ez még csak nem is egy sugalmazó kérdés, ez csak egy átlátszó, és szánalmasan ostoba kampányszlogen, aminek komolyan vételéhez vagy orvosi értelemben szellemi fogyatékosnak kell lenni, vagy nagyon részegnek/beszívottnak. Aki egyik kategóriába sem tartozik, de mégis a migránsokat nyakunkra hozó bukott balodali gyurcsánytól retteg a polgármester-választás kapcsán is, az vagy ordítóan tájékozatlan, vagy egyszerűen hinni akar az egyujjas agyú szlogenekben. Mert neki a fidesz meg a felcsúti az nem politika hanem vallás, ő ebben az értelemben nem állampolgár, hanem szektatag. A Soros-Gyurcsány-migráns háromszög számára nem az ami, vagyis egy előre megfontoltan, aljas indokból elkövetett politikai blöff, hanem a világképét megalapozó dogmatika egyik alapja.

Az ilyen híveket viszont felesleges kérdésnek is alig látszó baromságokkal bombázni, föl tudja azt mondani magának is, a kormányt rühellőkről meg úgyis lepattan. 

„Egy nemrégiben napvilágot látott javaslat szerint Brüsszel a helyi önkormányzatok részvételével helyezne el migránsokat az unión belül. Ön inkább támogatja, vagy inkább nem támogatja, hogy Balatonalmádiba migránsokat telepítsenek?”

 „Szavazna-e Lengyel Róbertre, ha tudná róla, hogy megegyezne Brüsszellel a migránsok Siófokra telepítéséről?”

Az efféle primitívségekkel nyilván a bizonytalanok és/vagy tájékozatlanok hallmazát célozzák, akiknek amúgy gőzük sincs róla, hogy ki a polgármester, de most jól megtudják hogy migránsokat telepítene a Balaton mellé Brüsszelből, vagy honnan. Azt meg ugye nem kéne, mert elveszik a munkánk, tele lesznek velük a börtönök, lányaink megerőszakolása végett, így fiainknak túlzsúfolt cellában kell majd senyvedniük, mindenféle arabokkal együtt. Na erre a világképre remekül rezonálnak az álkérdések.

Meg valljuk be, néha jól érzés, hogy az embernek nem a tönkrement házassága, a megélhetési gondok vagy a változtos betegségek miatt aggódnia, hanem problémázhat, felháborodhat a soros zsidó világösszeesküvés meg a migránsbűnözés miatt, kikérheti magának mindezt, és egy kis időre világpolitikai tényezőnek érezheti magát, legalább is az Orrtúró Presszó törzsközönsége előtt. Hisz neki telefonon már megmondták, mi az ábra, komoly és érthetetlen nevű közvélemény-tudósok, sőt a véleményét is kikérték, tehát biztos, hogy szerénytelen személye nem akárki.

Ám lehetne a sok negatív üzenet mellett pozitívat is sugalmazni kérdésnek alig álcázva, hisz nem csak sok fenyegetés van kint és bent egyaránt, de az ország épül, szépül valamint térkövesedik, és egyre több körforgalom közepén van szökőkút. A nemzet burzsoázia felemelkedéséről nem is szólva, hisz egy rendes kampányban fel kell tudni mutatni az eredményket is, meg a hitelesen sikeres személyiségeket. Ilyen "kérdésekkel" mondjuk:

"Támogatná-e Ön, hogy Orbán Récsöl saját lábán állva jelentős állami támogatással hozhassa létre szarospelenka-ellátó hálózatát, mely levenné a kisdedek válláról a pelenkába kakálás terhét, hisz a pelenkákat eleve töltelékkel együtt forgalmaznák?"

Itt ugye az lenne a lényeg, hogy nem kell fáradni azzal, hogy tisztába tegyük a gyereket, csak meg kell venni a boltban a praktikus, családi kiszerelésű szaros pelenkát, és z már egyből mehet is a szemétbe, a gyerek meg oldja meg ahogy tudja, mi a magunk részről lerendeztük a pelenkakérdést.

És igen, már megint pont idáig asszociáltam magam, pedig eredetileg valami társadalomtudományi okoskodát szerettem volna írni a közvélemény mibenlétéről, a kutatói etikáról meg a szakmai minimumról, de rájöttem hogy minek. Hisz egyfelől magam is unnám, mert csak evidenciákat hordanék hűvös halomba, másfelől meg az elején idézett kérdésekből összeálló izé az minden, csak nem kutatás, tehát még viccből sem komolykodnám el, igen tudományosan.

Az egész tényleg annyit ér, mint egy szaros pelenka.

Gyerekkorom lexebb dalai (nagyonsokadik)

Alanis Morisette nem egyszerűen isteni, de - ha hinni lehet Kevin Smith Dogma című filmjének, és miért ne lehetne - ő maga Isten. De ahhoz képest, hogy énekesnőnek álcázva jár közöttünk, a vonatkozó műegészben meg sem szólal, csak mezítláb szaladgál a fűben, meg feltámasztja a halottakat, szintén mezítláb. Persze ott van neki Alan Rickman, mint Metatron, az egy igaz Úr hangja, hisz minden dokumentált esetben, mikor valaki azt állította, hogy beszélt istennel, igazából vele beszélt. (Metatron amúgy néhány misztikus-kabbalisztikus irományban szerepel, de a Tórából már kimaradt, nyilván ahhoz Rickman már túl angol volt.)

De vissza Alanisre. 1974-ben született, ami ezek szerint egy jó év lehetett, mert én is akkor (meg még kisebb jelentőségű alakok, mint Robbie Williams, Hillary Swank, Egerszegi Krisztina vagy Victoria Beckham), kanadai, de az anyja magyar származású, úgyhogy ennek megfelelően fiú ikertestvérének Imre  középső neve, bár az övé meg Nadine. (Wade Imre Morisette amúgy egyszer leülhetne Benjamin Geza Affleckkel, hogy megalapítsák a "magyar középső nevűek" klubját, amibe rögtön be lehetne venni Alnis egyik fiát, akinek szintén Imre a középső neve.) És hogy ikertestvére hímnemű, jelzi hogy igazából kétpetéjű ikrek, bár az gyanús hogy mégis csak egyiküknek van petéje egyáltalán.

Alanis Morisette már jó rég a menő, néhol elég rockos jófej popcsaj figuráját hozza, aki nem áll be a Disney/MTV tengely műmájer senkiházi társaságába, hanem igazi autonóm művészlélek. Ennek megfelelően hol visszafogott, hol bevállalós, de semmiképp nem akar erőből trendi lenni, mondjuk minek is, ha így is eladott kábé hatvanmillió lemezt, összehozott 7 Grammy-díjat úgy, hogy nem kellett hatalmas műszempillákkal hülye ruhákban vörösszőnyegeznie.

Ez itt épp egy lírai-bevállalós darab, a régmúltból, konkrétan 1998-ból, ami jajj de több mint húsz éve volt már (én meg a második diplomámon dolgoztam épp, szóval öregszünk, én meg a művésznő is):

És itt van a Dogmából a remek utolsó  jelenet, ahol feltűnik az Úr(nő), és isteni jellegét erősítendő egy csomó hollywoodi sztár is, mint a már emlegetett Alan Rickman, Salma Hayek, és persze egy Kevin Smith film esetében elmaradhatatlan Géza Affleck.

Hát, ha lenne isten, és ilyen lenne, igazából hinnék benne... De a zenéje az égi szférák támogatása nélkül is élvezhető, ráadásul ő az egyik legjobb énekes-dalszerző a női mezőnyben, és nem csak a lófejű kategóriában. (Félreértések elkerülése végett: nekem igen tetszenek a lófejű csajok, az kérem szekszi, miközben egy igazi lovat messze elkerülnék, hisz elöl harap, hátul rúg, középen meg ülni kellen rajta.)

És akkor még egy régi kedvenc. egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne szúrja be ide, de aztán tessék meghallgatni is, ha már:

Okos

Mostanában tényleg divat lett, hogy minden használati tárgyunk, amiben van áramkör, az legyen okos. Az okostelefonok után jöttek az okostévék, okosórák, okoshűtők és okosmosógépek, de én ezektől idegenkedem. Van mondjuk okostelefonom meg okosórám, ellen buta a tévém, a mosógépem, a hűtőm az annyira buta, hogy működni is elfelejtett már, én meg csak olyan mindennapi módon vagyok buta. (Okostelefonom mondjuk azért van, mert az előző - nem buta, csak praktikusan egyszerű - tönkrement leejtés és rálépés által, úgyhogy családon belül örököltem egy érintőképernyős szörnyet, de az okosórát azt tényleg én vettem magamnak, mert az olyan vicces.)

De ha már, akkor nem kellene itt megállni. Részemről hiányolom például az okos hamutartót, ami a dohányzás ártalmairól kezd el üvöltözni a felhasználóval ha belehamuznak, és annál minősíthetetlenebb hangnemben, minél gyakrabban. Vagy az okos vécékefét, amelyik depressziós lesz, ha nem használjuk eleget, de akkor is, ha időnként nem tisztítjuk és fertőtlenítjük le, ekkor mélabús esemest küld a telefonunkra, hogy így koszosan milyen egy szar alaknak érzi magát.

Vagy feltalálhatná végre valaki az okostojást, amelyik elmondja (stílszerűbben: twitteli), hogy főtt tojásnak vagy rántottának lenne-e alkalmasabb, illetve hogy hány cukorral szeretne madártej lenni. Persze előfordulhatnak konfliktusok is, mikor az okoshűtő összevitatkozik az okostjásokkal, hogy akkor most ehetőek-e még, vagy rendeljen újabb generációsokat a neten. És mindeközben az okos postaláda komposztálja a reklámújságokat és a sárga csekkeket.

Nekem szemly szerint jól jönne még a csippel ellátott fogkrémestubus-kupak, hogy megtaláljam hova gurult el a kád alá, valamint egy általános büdösségfelismerő applikáció. Mert ugye én nem érzek szagokat, tehát valami alkalmazás időnként szólhatna ha büdös vagyok én (a lában, a szám, a személyiségem), ha büdös van a lakásban vagy ha csak simán égett szagot áraszt az épp odakozmáló lencsefőzelék. Ilyenkor aztán rám vetné magát az okosdezodor, kereszthuzatot csinálnának az okosablakok, miközben megbeszélik cseten, hogy a bejárti ajtó micsoda egy sznob bunkó, mert nem áll szóba velük. Pedig az ajtó simán csak buta, vagyis nem oks, nincs benne bluetooth.

Pedig bluetooth mindenbe kell, igazából még a kakaós palacsintának is jót tesz. Csak a bluetooth adhat az okosbárminek erőt, és mindent lebíró akaratot!

Álhírgyár

Ezt a szellemes ábrát a 444 kommentszekciójában találtam, forrás nélkül, úgyhogy most én is idemásolom:

Na most, ennek megfelelően, én az a TV2-s álhír vagyok, hogy: "Gyurcsány Ferenc lehányt egy államtitkárt." Amiből látszik, hogy fekete alsónadrágot vettem fel ma, szerencsére. Mert ha mondjuk egy csíkosat, akkor a Fletó nemcsak egy államtitkárt hányt volna le, hanem egy szépségkirálynőt és egy gyereket is. De szerencsére én egyértelműen öltözöm, így neki nem kell annyit hánynia.

Markoló-szonáta

Történt, hogy hónapokkal ezelőtt idecsesztek egy nagy kupac vastag távfűtés-csövet (már ha így hívják) a ház elé. Okosan kitöltve velük a letaposott fű és a gondosan kiirtott bokrok helyén tátongó űrt, legfeljebb a környékbeli kutyáknak kellett megszokni, hogy néhány méterrel arrébb tudnak csak szarni. Már komolyan kezdtem azt hinni, hogy a nagy csövek - miként a fél parkolót lezáró kordonok - csak afféle tájépítészeti elemek, a túlvárosiasodott létünket kifigurázó posztmodern gesztusok. Gondolom ezt hitték a helyi autósok is, akik igazi performansz-művészként rugdalták félre az útból, a Vanannyi Kenőpénz Zrt. kordonjait, és lám, még hónapokig hagyták őket nyugodtan parkolni, mintha lett volna holnap.

De most érkezett egy bazi nagy markoló, nyilván ezt azért cseszték ide, hogy sokat markoljon és keveset fogyjon, hogy aztán legyen hova elásni a nagy csöveket. Ám ha a tempó marad, akkor még sok idő van hátra addig,az építési területnek álcázott lövészárkokkal majd a húsvétot teszik tönkre, mert annak nem sok esélye van, hogy ezek itt a fűtési szezon kezdetéig lefektessék a kábelt. Illetve ha hoznak mobilvécét is, akkor valamilyen kábelt fektethetnek, csak azzal meg mi nem tudunk majd fűteni. Ja, és úgy másfél-két hónapja leszúrtak mindenfelé ilyen kis botokat, hogy majd erre mennek a csövek, vagy hogy eddig erre mentek a csövek, esetleg hogy ássunk erre, hátha találunk a föld alatt csöveket. A cső a lényeg, gondolom, meg az ásás, azért fizet talán az EU. A csövet méterre, az áását meg elvesztegetett időre, figyelembe véve  a munkagépek, a munkalapátok és a dolgozók munkamájának amortizációját.

És akkor azt olvasom, hogy extrém magas lesz mostanában a parlagfű koncentrációja, hát nem tudom. Ha ez amarkológép itt a ház előtt még ebben az ötéves tervben belelendül, akkor az az ablakom előtti, közel harminc éves (így aztán több emelet magas) fáknak is búcsút inthetünk, és akkor csak a parlagfű maradhat nekünk. Már ha az hajlandó lesz kinőni a törmelékhalmokon, ami egyébként szokása neki, de ha nem, csak akkor nőhet a koncentrációja, ha bedobálják a postaládákba, vagy a pizzafutár ezentúl külön parlagfűvel dekorálja a közepes margheritát.

Ennek hiányában marad az ami eddig volt, hogy fű nincs, parlag van, és ha elássák egyszer ezt a sok szép csövet tényleg csak az marad, de hát a Nesönel Dzseografik is megírta, hogy jön az elsivatagosodás. mondjuk arról nem volt szó, hogy a Füredi csomópontba is...

De legalább az építkezés zaja remekül fog passzolni a két soksávos út kereszteződésének forgalmi hangjaihoz, különös tekintettel a félóránként felüvöltő mentőszirénákra. Alig várom.

ez egy másik markoló

Izé-land

A hétvégi híraplyban már az is feltűnik, hogy már megint elveszett Új-Zéland, legalább is egy tévécsatorna amatőr térképészei szerint. A Russia Today nevű, közismerten alapos, kiegyensúlyozott és egyesek által méltán világszínvonalúnak mondott csatorna a térképes infografikában összekeverte Új-Zélandot Japánnal. Ami lássuk be nem olyan nagy hiba, elvégre mindkettő sziget, mindkettő az óceánon van (na igen, egy szárazföldi sziget rém hülyén festene), meg ilyen hosszúkások, miközben nem annyira szélesek. Jobb lett volna persze, ha Új-Zélandot mondjuk inkább Ó-Zélanddal keverik össze, az mégis kevésbé kínos, bár nyilván arról végképp nem tudják, hol a fenébe lehet. (Egyébként a holland partoknál lévő szigetekről van szó.)

Egyébként meg a Russia Today szerkesztő lehetnének akár magabiztosak is (nem azok, már bocsánatot kértek), ha Vlagyimir Vlagyimirovics úgy gondolja, majd szépen helyet cserélnek a vonatkozó szigetek, van az a földgáz meg titkosszolgálati nyomás, hogy vagy Új-Zélandot tolják odébb atomtengeralattjárókkal, vagy a maorik meg a zélandok majd jól átköltöznek Hokaidóra, és viszont.

A Russia Today-nek meg addig jó, amíg nem izlandi hírekkel kell foglalkozniuk, mert azt még eltalálhatják, merre is van Izland, csak menni kell a rohasztott cápa szaga után, de ha meglátják, hogy milyen remek településnevek fordulnak elő arra, azonnal visszaadják a kGB-igazolványaikat. Inkább Szibéria, mint ezektől agyérgörcsöt kapni.

hvg.hu

Világváros dióhéjban

Láttam egy kis videótt Petra fészbuk-oldalán Londonról, és igen nosztalgikus hangulatba kerültem tőle. Lassan két éve nem jártam arra, és mostanában nem is fogok, ha még egyáltalán, pedig messze a legjobb hely nekem, ahol szeretek lenni. Leginkább. Jobb mint a bármelyik tengerpart, jobb mint a második kedvenc városom (az szerintem Prága, a harmadik meg Rijeka, elvégre kikötőváros), és lehet hogy jobb mint a heroin, bár utóbbit nem próbáltam.

Mert Londonban irdatlan a tömeg, csúcsidőben kész túlélőtúra metrózni. Vannak igazán lepukkant lakótelepek, jelentős bűnözési rátával, az elegáns kerületekben meg ferde szemmel néznek rád, ha lefotózol egy Rolls-Royce-ot, pedig te ilyet itthon már csak a képeken láthatsz. A Kensingtonhoz hasonló negyedek pedig tele vannak tök egyforma utcákkal, amik tök egyforma viktoriánus házakból állnak. A helyiek folyton rohadtul sietnek, és vagy nem beszélnek angolul, vagy annak valami érthetetlen akcentusát, de azt legalább nagyon multikulturálisan. Ha a külvárosban laksz, egy órát utazol, nem a célállomásig, csak az első értelmes átszállási pontig, de legalább van időd elmélkedni, mikor a buszod fél órákat áll a dugóban, buszsáv ide vagy oda. A levegő szennyezett, de legalább gyakran esik, a parkok szépek, csak a nagyobbakban el lehet tévedni, miközben vizslató tekinteteket érzel magadon a közeli bokrokból. Londoni volt Hasfelmetsző Jack, a britek Charles Mansonja, de kortárs maffia az legalább már orosz. A fapados repterek kurva messze vannak a belvárostól, de legalább drága a közlekedés, a City Airportról vagy a Heathrow-ról meg vagy nem jön felénk gép, vagy nagyon drágán. A közlekedés baloldali, a kormány bezzeg nem. Mindenféle konyhát ki lehet próbálni, eszméletlen sok a színdarab világsztárokkal, de egy átlag turistának mindkét kategória megfizethetetlen. Drágák a hotelek is, de ami még pont kifizethető, ott három négyzetméteres gyufásdobozban kell lakni,ami a hátsó udvar szemeteseire néz. Kulturáltabb kifizethető szoba viszont a külvárosban van, ahonnan másfél óra az első értékelhető múzeum, de a sarki kocsmából legalább kinéznek a helyiek. Egy átlag brixtoni sarkon muszlim radikálisok ordítva éltetik a dzsihádot, mellettük raszták nyomnak szafaládé méretű jointokat, de ha te nem találsz bele elsőre a szemetesbe a papírzsepiddel, elvisz a rendőr. A nagy múzeumok jellemzően ingyenesek, de a shopjaik már nem megfizethetők, viszont mindenhol hatalmas ládákkal kunyerálják a donésönt, mintha nem az angolok rabolták volna végig a fél világot, hogy legyen mit rakni ezekbe a nagy múzeumokba. A kocsmai csaposok flegmák, a vendéget szükséges rosszank tekintik, de legalább nem kell nekik borravalót adni, a kávézók és éttermek pincérei viszont flegmák és elvárják a borravalót. Az ember nem tud nyugodtan turistáskodni, mert minden tele van a sok hülye turistával. A buszon mögötted mindig valaki valami karibi nyelven üvölt a telefonjába, miközben előtted egy igazi fat mama üvölt a gyerekével gyarmatiul.

Mit ne mondjak, imádom ahogy van.

Augusztustalan huszadika

Ránk támadt az állami ünnep, nem lesből persze, hisz minden évben megteszi, úgyszólván számítunk rá. Már akinek ünnep ugye, mert nekem például eleve rohadt értelmetlenül hangzik hogy állami ünnep, ünnepelje az államot a franc, szólal belőlem a lelkem mélyéről az anarchista, aki vagyok.

Úgyhogy az ünnep az nagyjából abban nyilvánul meg, hogy hülye vígjátékok ezredik ismétléseit nyomják a tévék, kint meg marha meleg van. Vannak ilyen zászlófelvonásos beszédek is, de azok aztán tényleg senkit nem érdekelnek, egy áderjános már sok éve nem mond semmit, legfeljebb  néha mozog a szája a mikrofon előtt.

Ami viszont érdekes az az érthetetlenül "légiparádénak" nevezett izé, ami abból áll, hogy néhány katonai gép alacsonyan elhúz a Duna fölött, meg ejtőernyősök esnek a vízbe bele. Hogy ez mitől parádé az tudja a fene, pesti ismerőseim legalább örülnek neki, hogy nincs már Redbulerrész, a napokig tartó motorzúgással.

Van viszont körmenet a Szent Levágott Kézzel, aki szerintem igazából Izé múmiája, az Addams Familyből, ha jól rémlik ő is egy jobb kézfej volt. Legfeljebb nem szent, bár az biztos, hogy nem káromkodott.

Na meg a tűzijáték. Az igazán látványos lehet, de röhejes hogy tévében is közvetítik, a tűzijáték a tévében az valami olyasmi, mint mikor igazi, full kontakt szex helyett csak pornót nézünk, mínusz orgazmus. Az ilyesmi tévében már nem bír élmény lenni, ráadásul már minden nagyobb település rendez magának tűzijátékot. Kis falvak persze nem, de még az Abált megyei Hereragadványon is felgyújthatják a helyi kocsmát a nagy ünnepi hangulatban, legfeljebb nem szándékosan, fireworks-nek az is elmegy, egyszer.

Én minden esetre leginkább hallani fogom majd a lokális rakétázást, mondjuk az erkélyről látni is lehetne, csak ott poloskák lapulhatnak, szóval menjen ki a nyavaja. És augusztus huszadika alkalmából utoljára három éve volt kutyám, szóval ma nem kell egy rettegő négylábút vigasztalni.

Így aztán átlagos nap ez a mai is, hisz ha az állam ünnepe nem érdekel, a szentekben meg nem hiszek, a kenetteljes beszédektől meg hányingerem van.

De csináltam ünnepi rizottót, desszertnek meg mindjárt eszem ünnepi dinnyét, tőlem ennyi telik.

Meg egy vicces képre, minek legalább semmi köze a szentistvánozáshoz.

cosmopolitan.hu

Véráldozat reloaded

Kell nekem itt harmincöt fokban hülye híreket olvasnom, de hát vasárnap délután tényleg mit is tegyek. Formaegy nincs épp, Petra hanyagol, én meg amúgy sem tudtam mi a rák az Ősök Napja ( a hősöket még érteném, azt biztos ilyen világháborús masírozás lenne, elájuló nénikkel), de legalább most sem.

A belinkelt cikk illusztrációjaként szereplő kép szerint az Ősök azok olyanok, hogy bajszosak, hülye jelmezt és szigorú tekintetet hordanak, elvégre egy Ős az legyen komoly mint a perforált vakbélgyulladás, és hordjon fegyvert, de valami kaszabolósat.

De hát mindegy is, a káslerügyi miniszter szerint Álmos erőszövetséget kovácsolt, mi mást na, ha egy álmos már eleve csak páncélos bajszos hülyékkel tud Ősök lenni. Lezsákásndor közpénzügyi lenyúló, és örökös népfőiskola (személyében!) szerint meg az Ősök minőséget teremtő tudása egészséges életmódot közvetít. Na ja, tekintettel a nyereg alatt puhított pálinkafőzésre. Az erőszövetség (vagy ez nagybetű lenne?) jegyében nyilván.

Meg ilyeneket szóltak (bocs, de ezt most tényleg nem tudom kihagyni), hogy a magyarok több évezredes (!) gyökérzete sebezhetetlen. Bassza meg, az én őseim kábé a huszadik században jöttek ide, most akkor miafasz lesz az én több évezredes gyökérzetemmel? Az már szart sem ér?

És az egész kapcsán azért bírok ennyire trágár lenni, mert ez a kásler nevű futóbolond kurva sok pénzért nem foglalkozik azzal, amivel kéne neki. Mondjuk oktatás, egészségügy, szociális ellátás, gadnóz.

De az megy, hogy háromnapos Ősök Napja legyen bugacon (a többes szám nagyobb nyelvtani dicsőségére), de a végén lesz (van már?) szertűz, amiről senki nem tudja mi a picsa, de talán még nem lövetnek.

Bár egy erőszövetségből kinézném, sajnos.

Boka (nem nemecsek)

Voltam ma a lokális kórházban benne, mert mit szépítsük, kurvára fájt a lábam. Úgy értem nem egy konkrét prostituáltra (mit is tudna kezdeni az én fájós lábammal), csak fájt ha ráléptem, ha nem léptem rá, vagy ha fájt, hogy rá se léptem.

Az elsődleges diagnózis az volt, hogy bokatörés, csak kihordtam lábon egy hétig (na ja, hol hordtam volna ki) de kiderült, hogy csak az ínszalagok. 

Amik húzódnak meg gyulladnak.

Fáj még, két-három hétig állítólag.

Há-négy!

Olyat szólt a parlament bajszos főházmestere, hogy nem az a jó magyar, aki magyarul beszél, hanem kinek ezen felül van három négy gyereke, meg 9-16(!) uonkája. Oké a szokásos kövéri baromság, business as usual, de mostanában mintha tényleg kezdene szintet lépni.

Mert először is: akkor a fiatalok eleve nem lehetnek jó magyarok, aki mondjuk húsz éves és még egyetemeista (tehát nincs három négy gyereke) annak kuss legyen, ő nem jó magyar. És mondta ezt az Erdélyi Magyar Ifjak nevű fidesztől bűzlő szervezet nyári táborában. Az ifjaknak...

Másodszor: a középkorúak sem lehetnek elég jó magyarok, ha megvan a nemzet tenyészete szempontjából elvárt gyerekszám, akkor részben, de még nem tudni hogy lesz-e tizenhat unoka, akik ráadásul mind magyarul beszélnek majd Amszterdamtól Londonig. Mert bár velük szüli majd tele az országot a népben-nemzetben gondolkodó családanya, de mi van ha ők mégis inkább Belgiumban vagy Írországban akarnak tanulni, aztán élni is, a kis rohadékok.

Ha jól belegondolok, nem is igazán ismerek jó magyarokat, egy ismerősömnek van három gyereke, a mi családunkban is kettő az általános, a legtöbb ismerősömnek van egy. Nekem meg egy sem, bár magamat elnézve talán nem baj hogy nem szaporodom. És persze nem is csoda, hogy olyan ismerőseim vannak, akik főleg egy gyerekkel, pláne Angliában meg Skóciában, dehát milyen magyar az, aki eleve mondjuk angoltanár, vagy nemzetközi kapcsolatok szakon végzett. Az kérem csak hígmagyar, jobban belegondolva a főházmester logikája szerint nem is baj, hogy nem az ilyenek szülik tele a Kárpát-Hazát.

Meg nem is igazán értem, miért egy ilyen kövér-szerű közjogi méltóseggtől kell a népnek iránymutatást kapnia az a családi alom ideális méretével kapcsolatban. Mert ha valaki több mint harminc éve főállású politikus milliós jövedelemmel, akkr számára tényleg csak térképe táj. Ő jó öltönyöket viselve a szolgálati autójából tekint ki a világra, miközben a sofőrje viszi a villájából a parlamentre. Ezzel a státusszal azért telik sok gyerekre, de mondjuk egy alulfizetett pedagógus házaspárnak a devizahitelre vett kétszobás panelban meg nem. Amúgy is jellemző, hogy a fideszes főfaszok rég elvesztették a realitásérzéküket. Minimum két szempontból. Egyfelől azt gondolják, hogy ha nekik jól megy akkor másnak sem mehet olyan rosszul, pedig épp attól megy másoknak rosszabbul, hogy nekik kurva jól mehessen. (Ez a Marie-Antoinette effektus, hogy néznek hülyén: ha az embereknek nem telik kenyérre, akkor miért nem esznek kalácsot?)

Másfelől pedig egy grandiózus véleménybuborékban élnek. Nem állnak szóba nem kormány-seggnyaló orgánumokkal, csak baráti közegben beszélnek a köz kérdéseiről, és mindenhonnan azt hallják, hogy hé főnök ez fantasztikus, zseniális, már világpolitikai tényezők vagytok. Meg ugye az óriásplakátok, akárhová viszik őket a szolgálati mercivel, mindenhol azt látják hogy csakafidesz. Márpedig ennyi plakát nem hazudhat, őket tényleg szereti az istenadta nép. Mert aki szívből és őszintén utálja őket, annak hangja nem ér el hozzájuk. És nem csak a kövérlászló értelemben vett áderjánoshoz, de magához a felcsúti közjogi méltósegghez sem.

Így aztán nem csoda hogy hülyeségeket beszélnek. Minden wannabe diktátor azt hiszi, hogy őt szeretik az emberek, pedig többségük csak fél tőlük, miközben le is nézi őket.