Még mindig az akkor is

Még mindig rohadt meleg van, még mindig ráolvadok az aszfaltra, ha megyek a boltba (pár száz méternél nem is megyek távolabb, mert locsolókocsival kellene feltakarítani a járdáról. Ráadásul épp írnom kéne, nem pont ide, a blogot hőségriadó jelleggel kissé hanyagolom mindig azt veszem észre, hogy pont egy hete semmit, pedig hűvösebb és időkben naponta többet is, de most nincsenek jobb idők. Sem szociális, sem meteorológiai értelemben, meg hónap vége lévén gyártanom kell a cikkeket pénzért,és ilyen leolvadt aggyal az is lassabban megy.

Plusz a kreativitás-hiány, néha pörög a fejemben a búgócsiga, néha meg semmi, csak bámulom a plafont, és vetem el az ötleteket.

Most valahol középfajú vagyok, ötletem van, de mintha fogalmazásgátlót vetem volna be, és hát huszonév után lassan már unom a stílusom. Mintha mindig ugyanazt a (mondjuk) százhúsz mondatot ismételgetném, csak különböző kombinációkban, meg a neveket-fogalmakat cserélgetve. Vagy lehet, hogy ez puszta ingerhiány? 

Egyesek szerint a kreativitáshoz élmények kellenek, mások szerint szerek, megint mások szerint szerek általi élmények. És vannak akik szerint kreativitás egyáltalán nem kell, de az nálam a mentális pusztulás lenne, ámde: élmények nincsenek, a magány és elszigeteltség mint élmény, már minimum egy éve kimerült, alkohol helyett terápia van,de az nem nagy élmény, a depressziómat meg a kényszereimet megírni meg már nekem is fárasztó, plusz ki a francot érdekelne?

Lehet még politikai témákban szarkasztikusan elküldeni a picsába az arra érdemeseket, filmekről-zenékről írni, meg néha valami középszerű mini-novellát idekenni, de a gonzóhoz már öreg vagyok, a szépirodalomhoz tehetségtelen, költő meg 12 évesen voltam utoljára, a világ legrosszabb felső tagozatos verseivel. 

Tudósnak alsó-középszerű lennék, ha még gyakorolnám, és a mikor próbálkoztam, az sem érdekelt különösebben senkit, használható szakmám nincs, a magánéletem a kukában végezte, tartok az emberektől, de hiányoznak. Robinson vagyok a saját lakásomban, miközben a Péntekem egy teknős, még csütörtökön is. 

Rosszul alszom, úgyhogy éjjel néha hallom, ahogy álmában csönget egy picit.

Szurk???

Aztat írja a nyilván közpénzből reklám, hogy a' Limpia kapcsán, "A te szurkolásod is számít!" De kérem, ezek tényleg ennyire hülyék? Nekem nincs szurkolásom (néhány autóversenyzőért még szorítok, meg az autóverseny szórakoztat), de szurkoljon a fene olyanokért, akik nagyjából a globális kapitalizmus haszonélvezői, másfelől meg kizsákmányolt szerencsétlenek, akik edzőtábortól kvalifikációs versenyig élnek, és mázlisták, ha ezen kívül van jövőképük, végzettségük vagy legalább reklámbevételeik.

Ezt már ragoztam itt is elég sokat, az olimpia néven futó globális üzleti vállalkozás annyira sem érdekes, mint papucs orrán pamutbojt. (Ha már Pom-Pom igazából Picur tudatalattija, vagy lehasadt énje, de abban még van valami érdekesség. Hogy ki hány ezredet javít az előfutamon, abban nincs, ahhoz függőnek kell lenni, de azén függőségeim másfelé mutatnak...)

És nem, nem számítana az sem, ha lenne szurkolásom, ha mondjuk lájkolnám valami vívócsaj szelfijét, attól ő előrébb állna a világranglistán?

Ez a mindenki szurkolása számít, számomra már a választási (előválasztási?) kampány része, hogy majd kajakban lapátoló vállas csajok, vasdarabokat messzire dobó nagydarab faszik meg a világszinten is érdektelen vízilabdás fickók egyesítik a nemzetet,  hozzák el a kollektív katarzist, legalább is ahogy a karmelita kolostorban elképzeli a felcsúti döbrögi. 

Lássuk be, járványkezelésben nem voltunk egy világszínvonal,  a fodbal-EB egy félig vicc volt, valamit most már virítani kell.

És a politikusoknak, különösen a "diktátor szeretnék lenni" autokratáknak mindig jól jön egy-egy közepesen fontos sportsiker. Hogy Mi Magyarok ugyebár, csupa nagybetűvel, mintha úszóversenyeket korrupt helyettes-államtitkárok nyernének, és nem élsportra tenyésztett biorobotok (akik szerencsés esetben azért egy-egy jó egyetemre is eljutnak), pedig mindkét lehetőség szánalmas.

És az egyszerűség kedvéért ezt hívjuk modern civilizációnak. Pedig az nem itt kezdődik.

Aminek érzem

A Floggin Molly nevű íres, de amerikai bandáról már nyilván megemlékeztem itt is, sőt lehet hogy pont ezzel a dallal, de jó dolgok ismételten is jók (jobbak?), én meg újabban megint nem tudok betelni ezzel a számmal.

Egy hunyorgó csillag fénye, pont ahogy érzem magam:

Tüskés zűrlények a jég alatt

A holnap háborúja egy tűrhető sci-fi, nem egetrengető, de kellemes szombat délutáni cucc. Szerencsére nem az a fegyverpornó, amit az ilyen akciófilmbe oltott izéktől megszokhattunk, van benne kellő logika meg csavar, hogy csak az ellenséggel hadakozzanak izzadt férfiak, rommá lőtt városokban.

Mert a helyzet az, hogy 2050-51-re már alig maradt valami az  emberiségből, a Tüskéknek hívott (pontosabban nevezett, hívta őket a fene) idegen lények már kis híján kiirtottak mindenkit, így aztán valami féreglyukon át visszajön egy csapat katona napjainkba, hogy önkénteseket toborozzon apáik és nagyapáik közül, a jövő nagy összecsapásához.

De az önkéntes  katonák hullanak mint a legyek, úgyhogy bevezetik a civilek sorozását, akiknek 7 napra kell a jövőbe menniük, aztán traumatizálva, műlábakkal és egyebekkel vissza, már annak a kisebbségnek, aki egyáltalán túléli.

hu.ign.com

A főhősünk már épp kertvárosi biosztanár, de Irakban még katona volt be is sorozzák, aztán jön a szokásos sikítozás, lövöldözés és szaladás, ami ilyenkor elengedhetetlen, de legalább átpörgethető.

De azért van benne sci-fi is: például egyszer csak rájönnek hőseink, hogy csupa negyven felettit küldenek át a jövőbe, azaz olyanokat, akik addigra amúgy is halottak lennének, így aztán a forgatókönyv elegánsan megkerüli az időparadoxont, miközben a kiképzőik meg olyan fiatalok a jövőből, akik a mi jelenünkben még meg sem születek, vagyis ők sem találkozhatnak a gyerekkori önmagukkal. Na, ez legalább ötletes megoldás. (Mondjuk így is marad némi zavar a mátrixban: a zseniális jövőbeli  biológus, akinek ötlete lenne az idegenek kiirtására valami tömegpusztító biológiai fegyverrel, a főszereplő lánya, aki a jeleneben még gyerek, de már eléggé kocka.)

Meg egyáltalán, az összes ilyen film problémája, hogy a támadó idegenek miért akarják porig rombolni zta bolygót, amit elméletileg el akarnak foglalni. A Tatuinról jöttek, és bírják a lerobban, sivatagos miliőt, vagy mi? (De legalább rendszeresen megfelel nekik a földi gravitáció, a légkör összetétele, csak valamiért a civilizációt rühellik az egészben. Ja, és mindig úgy néznek ki, mint valami dinoszauruszba oltott rovarok - lásd Alien - szóval igazából ragadozó állatok, de közben űrhajóznak is. Vagy a gazdáik, akiknek ezek csak a házőrzőik?) 

Pont mint itt, a sztori szerint valamikor kurva régen zuhantak le  Földön, csak ahogy elmúlt a jégkorszak kiolvadtak, és gondolták öldökléssel kombinált kolonizálással múlatják tovább az elröppent időt. Na nem mintha az emberi történelemben lett volna példa öldöklés nélkülik gyarmatosításra...

De persze a csajnak is van ötlete tömegpusztításra, csak jövőbeli kapacitás nincs a szer tömeggyártására, úgyhogy a múltban kellene, de közben meg bezárul az átjáró, az a fényes, beszippantós izé. De a végére persze rájönnek a megoldásra, meglesznek a még nem aktiválódott idegenek, Akik (amik?) így megelőző jelleggel irthatók. Kifelé. Vannak benne még idegen karmok, vulkánok, és hasonlók, elég jól összerakva, de a poént már úgyis lelőttem.

A belevilágítás veszélyei

Húde kell vigyázni, milyen jutyúb-tartalmakat fogyaszt az ember - figyelmeztet a Zindex,  merthogy. A jutyúb átláthatatlan algoritmusa elénk tolhat mindenféle gyűlöletkeltő meg erőszakos tartalmakat. Hát már ki elé, én például még sosem futottam bele ilyesmibe, infantilis hülyegyerekek okoskodásnak gondolt primitív megmondásaiba gyakran, de hát a fél platform ezekkel van tele  (egyszer néztem rá a tiktokra, de az még rémisztőbb, ott a teljes kontent ilyen).

A belinkelt cikkben statisztikák is vannak, hogy hol hány százalékban bánták meg a júzerek, hogy rákattintottak egy-egy videóra, ez esetemben kábé ötven lenne, minden második olyan sötét ostobaságot, felesleges habverést vagy kirívóan szar zenét tartalmaz, hogy fél percnél nem vagyok hajlandó többet áldozni rá hátralévő életemből.

Ezekből még a sötét ezo-ostobaságokat bírom legtovább, van az emberi butaságnak és a vele párban járó elvakultságnak egy határozott szórakoztató faktora, persze ezeknek is csak egy darabig.

De jutyúb algoritmusa tuti gonosz (minden algoritmus ab ovo gonosz, az ilyeneket a pokolban kódolják patás, bukott informatikusok), ha egyszer az ember belenéz valamibe, amitől másodpercek múlva már elborzadva menekül (a sikongatva lábrázás opcionális), akkor még egy hónapig tolja elé a rendszer a hasonlókat, hiszen belenéztem, és akkor biztos tetszett.

Pedig egy fenét.

Erről egy régi sztori jut eszembe, mintegy analógiául. Egyszer régen, még egyetemista koromban egy évfolyamtársamék nyaralójában voltunk, valahol egy dunakanyari, többnapos elhajlás keretében. Egy késő este az egyik lány kiment a budira (és ez tényleg egy budi volt, fabódé a kert a végében), nyilván zseblámpával a kezében, aztán falfehér arccal jött vissza. Mikor kérdeztük, hogy de mégis mi rémítette meg ennyire, csak annyit bírt mondani: "Véletlenül belevilágítottam a lyukba!"

Amivel csak azt akarom mondani, hogy ha belenézel valamibe, akár véletlenül, nem biztos, hogy egy hónapig napi szinten szeretnél hasonlókat látni.

De mondom, az ilyen algoritmusokat sátáni erők hegesztik, csak hogy nekünk rosszul essen a hetenkénti agyvérzés.

Dühít?

Bedobták a szokásos, félig helyi bulvár, félig kormányfelszopó hetilapot, ami a címlap után rögtön egy egész oldalas hirdetéssel indul, miszerint "Dühíti önt Brüsszel?" Meg valami értelmezhetetlen emoji, nyilván akit dühíti a belga főváros.

De engem nem. Valójában egyetlen város sem dühít, néhányat kifejezetten kedvelek, és legfeljebb az a gondom, hogy jó ideje nem jártam egyikben sem.

Ami dühít, a közpénzből elém rakott kibaszott kormányhítű propaganda, na attól tényleg felbaszódik bennem az ideg. És nem, nem fogom kitölteni a nemzeti konzultációjukat, ha ezúttal nem online lesz, majd szokás szerint faszt rajzolok rá, és úgy küldöm vissza, már csak szakmai önbecsülésből is. Tanultam elég kutatásmódszertant, tanítottam is évekig, szerkesztettem már elég kérdőívet, és tudom, hogy ez nem az. Nem is akar az lenni, ez ócska, a szánalmas alatt kettővel összehányt izé, kérdések helyett óvodás szintű szájbarágásokkal. (A pártvezér és kancellár meg a sleppje szerint ez persze maga a modern politikai kommunikáció, pedig ez a náci/bolsevik propaganda és uszítás maga.)

Engem nem dühít Brüsszel (gondolom szerintük sokan nem értenék mi z az EU - Egyhangúan Unalmas?), szerintem mindenki buzuljon kedvére, pártolom az anarchiát, mint az uralomnélküli társadalmat, szeretném ha Soros György a járvány után újra megtámadná Magyarországot, támogatom a sávos adózást (úgy is mint a reálisabb közteherviselést), bírom a migránsokat  és nem érdekel, hogy magyar vagy nyugati vakcinával oltanak-e be, ha használ.

Ilyeneket válaszolnék, ha egyáltalán, de egy karikaturisztikus, nagy szőrős pöcs, vastag filccel, mégis csak kifejezőbb lesz.

Brüsszel meg még mindig egy város, seggfejek!

         

ugytudjuk.hu, nyugatifény.hu

Egomán egykoriak

Johnny Rotten (szül. Lydon) bíróságra pereskedi vitáját az egykori Sex Pistols két másik tagjával, azaz Steve Jones gitárossal, és Paul Cook dobossal, mert neki nem tetszik Jones könyve, ami alapján Danny Boyle forgatna egy hatrészes minisorozatot.

Azért tényleg hova jutottunk, a punk klasszikusai (és egyben a világ első pofára castingolt fiúzenekara) tagjai bíróságra járnak, ami annyira rohadtul nem punk, mint ide a Buckhingham-palota kert partija.

Ha mondjuk a bulvársajtóban kurvaanyáznák egymást, lehánynák a másikat egy-egy erkélyről (savas-répás klasszikussal, vastag sugárban), vagy mondjuk részegen kutyaszart kennének egymás bejárati ajtajaira, az punk módon vezetné le a feszültségeket. De hogy ügyvédeket fogadni, meg pereskedni, hát annál még az is stílszerűbb lenne, ha egy kocsmai verekedéssel rendeznék le a dolgot, ami a kerületi rendőrőrs fogdájába torkollna. 

Pedig alapvetően Mr. Lydonnak is örülnie kellene, hogy maga a nagy Danny Boyle csinálna róluk mozgóképet, nem mert Oscar-díjas, hanem mert neki köszönhetjük a Trainspotting-filmeket.

De nyilván megöregedtek már, elkispolgárosodtak, plusz nagy lett az arcuk az egykori szép napok emléke miatt (konkrétan egy lemezük volt, igaz a Never Mind The Bollocks klasszikus), úgyhogy nekik már akkora a renoméjuk, hogy alig férnek be tőle a nappaliba, ehhez már egy komolyabb tárgyalóterem kell. Vén faszok az idővel növekvő egóval, saját legendájuk fogjai.

Hát igen így múlik el a sic transit gloria mundi dicsősége!

Ez ne Pistols, de Mr. Lyydon zenekara, a P.I.L.

Vából faskarika

Feltaláltam a fából vaskarikát. Kicsit szögletes, eléggé gyúlékony, de legalább világszabadalom. Rengeteg mindenre jó, ha belerakjuk kedvenc fényképünket akkor képkeret, ha simán csak beüvegezzük, akkor vécéablak (még csak kisebb kísérleti méretben kísérletezem fele), ha pedig eldugjuk a szekrény mögé, képes láthatatlanná válni. Ezen kívül ki lehet lőni az űrbe, rá lehet lépni,  és annyira vasból van, hogy semennyire, tehát dunai vasművet sem kell venni hozzá. De még tiszait sem,a Fertő-tóról nem is szólva, aminek már a neve alapján is épp elég baja lehet.

Kisebb probléma, hogy erdőket kell irtani hozzá, de csak fából vaserdőket, azok meg amúgy nem jellemzőek felénk, mondhatni a vasfa nálunk invazív faj, mint az afrikai poloska, az ékszerteknős a normann fenyő vagy a kádéenpés női politikus.

És persze ha sikerül - a béta verzión túllépni - nagyobb méretben előállítani, a fodbalistáink gyakorolhatják rajta a kapu mellé lövést és a benne (általa) hasraesést, de a kisebb méret már most is remek logikai fejtörő lehet számukra, amennyiben négy lécet kell összeilleszteni, tetszőleges sorrendben, de kevesebb, mint három nap alatt.

Jól belegondolva a fából vaskarikám lehet az új Rubik-kocka (feltéve ha az összeset nem lövik ki az űrbe), a négydarabos puzzle retardáltaknak, hiszen eddig senki sem gondolt rájuk a felnőtt logikai játékok terén.

Nagy feltalálónak érzem magam, jelentős innovátornak, nekem már az óvodában is a körte volt a jelem, ami a villanykörte prototípusa, amit hamar észrevettem. Miként felfedeztem a furcsa elszíneződést az ovi előtti járdán, amit a tudomány később kutyaszarként azonosított.

Mióta nemigen érintkezem emberekkel, egyre töb remek ötletre van időm, ma már feltaláltam az égetett főtt krumplit, felfedeztem a fagyos éghajlatú fagyasztóban egy adag borsólevest, és rájöttem, hogy a tojás alakú izék a hűtőben tojások.

Most épp  a fából vaskarikám szögletes verziójának szabadalmi bejegyzésén dolgozom, az illetékes hivataltól már kaptam rá egy fintorgó szmájlit, de nem nyugszom az első szarkasztikus visszautasításig, ami az el nem ismert tehetség kétségtelen jele. Igazából így indult minden rendes garázscég, bár nekem nincs garázsom, de leginkább még a fürdőszoba hasonlít rá, és amúgy a kádban jönnek a legjobb ötletek.

Márpedig én az vagyok, multitehetségem magam már elismerem, de a világra még várni kell, legalább addig, míg én leszek a világ első űrhajósa, akit kiképzés nélkül nem lőnek fel a Nemzetközi űrállomásra.

Bár az Ifás Géza a Csirkebolt és Száraztészta is Kapható előtt sörözve kifejtette, hogy neki ez már évekkel ezelőtt sikerült. Azt' mégse lett világhírű, szóval lehet, hogy mégis maradok feltaláló. Új projektem a fikusz mumifikálása, egyelőre biztató eredményekkel.

És az is megvan, jöhet a vasból fakarika, ami nem kis kihívás lesz, pláne mert azt már hatszögletűnek képzelem el.

Ez fából vasparipa, de ötlenek nem rossz. (sziakomarom.sk)

Tom Can Waits

Valahol egyszer azt olvastam, hogy egy mázsa cigarettadohányt összekevernénk egy hordó whiskyvel, és ez a valószínűtlen keverék valami miatt énekelni kezdene, olyan hangja lenne, mint Tom Waits-nek. És hát tényleg, az öreg (elvégre már hetven fölött rombolja szervezetét, és építi művészetét) hangja, miként stílusa elég jellegzetes, mondhatni ő a zene Charles Bukowskija (vagy Bukowski volt az irodalom Tom Waits-e), aki szintén az örök kívülálló figuráját hozza, nem csekély csavargó-imidzssel.

Az amúgy alanyi költőként s színészként is működő dalszerző-zenész sötét világánál nincs is jobb napindító egy rohadt melegnek ígérkező nyári reggelen, legalább nála elég borult az ég, miközben a hangulata valahol az 1920-as évek, kissé abszurd, némileg freak-show jellegű berlini kabaréira emlékeztet. Némileg több keserűséggel és kevesebb abszudr-szürreállal, de a hangulat az ül:

Aki egyébként autentikusabb avantgarde kabaréra vágyik, a kortárs felhozatalból, az hallgassa a Tiger Lillies zenéjét, na az a nyávogás az tényleg maga a bohócsmink mögött előadott világfájdalom.

Waits művész úr viszont mást is tud, mert bár a legtöbb dala valami egy szál gitárral és/vagy zongorával előadott, csűr mögötti kvázi-blues, tud ő még annál is karcosabb lenni, a horrorisztikus beütésről nem is szólva. Szóval csak vidáman, péntek van, na.

Az ítélet ideje

Jön az ítélet ideje (napja, éjszakája?) kiadták a riasztást több megyére is. A miénkre szerencsére nem, szóval a végítélet lokális lesz csak, valahol máshol, de azért megnyugtató, hogy sok tartós élelmiszer van itthon, bár bunkernek csak a fürdőkád használható.

Aztán tovább olvasva a Zindex cikkét kiderül, hogy a nyakunkra jövő ítélt csak meteorológiai, az Armageddon még mindig egy középszar film, a riasztás meg arról szól, hogy néhol zivatar lesz, meg nyilván szél is, de én eddig azt hittem, ezt simán időjárásnak hívják.

Mittomén, ha jön egy tornádó, akkor riasszanak, ha jön a mínusz negyven fok a másfél méteres hóval, akkor is riasszanak, de ha esik a szél, meg fúj az eső, ott nem értem pánikreakciókat. Vagy esetleg mégis, hisz mi vagyunk az az ország, ahol a hivatalos szervek mindig meglepődnek, ha leesik három centi hó, meg is bénul tőle a fél közlekedési hálózat, és akcióba lép a migránskergető, biztonságpolitikai télügyi kormánybiztos. Hisz nekünk ilyen is van, bár a nyár- és őszügyit azért kissé hiányolom.  

Pedig jöhetne az esemes októberben, meg  bréking nyúz mindenhol, hogy fura sárga, meg vörösesbarna dolgok hullanak a fákról, de senki ne essen pánikba, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér. Addig is meg ugorjunk be a nagybőgőbe, vagy ha az pont nincs otthon, akkor a szomszédéba. (Csecsemőknek jó a cselló is, az legalább alliterál.)

Egyébként a bulvársajtó, mikor nem véres leszámolások, és vérbő női idomok körül matat, előszeretettel ítéletidőzik a meteorológiai maszatolással, pedig azt jobbára összedőlt házakban, elsodort autókban, és a hozzájuk csatolt halottakban mérik, nálunk meg abban, hogy elveri  a jég a termést, és ettől kurva drága a meggy. oké, ennek is van a tragikuma, de nem a világvége, mint mikor mondjuk New Orleanst tarolta le egy hurikán, de majdnem teljesen, vagy egy cunami vitte el fél Indonéziát.

Nálunk meg dörög az ég, beijednek a kutyák és aggódik akinek nincs elég kiterjedt autóbiztosítása.

Na, ez ítéletidő (index.hu)

Lehetne persze hasonló hangnemben fogalmazni  sporthíreket is ("A kameruni válogatott kivégezte Nigériát", "Tragikus összeomlás a póker-világkupa elődöntőjében"), közlekedésieket ("Kis híján meghalt VV Lulu, de végül nem szált fel a repülőre, ami fel sem szállt, így le sem zuhant", "Csatornafedélre parkolt az audis, a sicuja pedig szörnyű kínok között hányta le a hátsó ülést a bűztől") vagy épp politikaiakat, ha már ("A Sátán átvette az uralmat Nyugat-Európában").

Az apokaliptikus hangnem valójában a feltűnési viszketegségben szenvedők nagyotmondása, egyúttal a kattintásvadászat bevett de primitív eszköze, szóval hazai ítéletriasztások legfeljebb némi vihart jeleznek, ami nekünk tűnhet nagynak, de csak mert nem éltünk át még hurrikánt, komolyabb földrengést vagy jelentősebb űrlény-inváziót.

A birtok hidege

Adva van a pasi (Jude Law), aki angol, de van egy amerikai felesége, amerikai gyerekekkel, valahol Amerikában. De ő haza akar költözni családostól, hogy valami nagy és jobbára állítólagos üzletbe fogjon ott. Mert nagy robbanás előtt áll a biznisz, plusz a jenki kertvárost lecserélné valami angliai birtokra, ha már lelke mélyén egy karót nyelt sznob. Egy wannabe arisztokrata.

A házassága meg alapvetően szar, ő és a felesége (Carrie Coon) is szerepet játsszanak, az egyikük még otthon is a nagymenő üzletember figurájával pózol, a másik meg jól megtanulta már szappanoperákból, milyen is egy rendes kertvárosi feleség. A gyerekek meg igazából súlytalanok, archetipikus tinik, a közepesen elkényeztetett fajtából.

youtube.com

Viszont a nagyon angol, nagyon vidéki udvarház egy hideg és otthonnak kevéssé alkalmas hely (hiába hatalmas, épp azért nem belakható, pedig még saját focipálya is tartozik hozzá. Plusz a feleség,aki a lóidomár, lovasoktató vagy valami hasonló lóügyi szakszemély, nyugodtan tudna lovazni, csak nincsen hozzá kedve.

Honvágy, elhidegülés, üresség - nagyjából ezekből épül fel (izé, épül le) nagyjából a családi dinamika, miközben a pasi - bár originál angol - csak az új amerikai fickó, a cégnél ahol. Ja, és jönnek az anyagi gondok, mert bár igyekeznek úgy élni, mint holmi arisztokraták (sőt egyre inkább úgy), azért a bevételeik ezzel nem konvergálnak. és hát a nyolcvanas évek Angliájában járunk, ahol amúgy sem a gazdaság szárnyalása volt a jellemző, sokkal inkább Mrs. Thatcher megszorításai, meg néhol esztelen privatizációi.

A ház, a maga elegáns, de üresen kongó tereivel meg magának a családi kapcsolatok ürességének szimbóluma lehet, plusz annak a sznobizmusnak, melynek megéléséhez már nincs is elég pénz. A családtagok lassan belefulladnak a birtok és az udvarház hidegségébe, a feleség unatkozik munka nélkül, a férj egyre elkeseredettebben munkamániás, azt' mégis hiábavaló az egész, mert ambíciózusból egyre inkább rohadékba megy át, ahogy próbál  szakadék felett egyensúlyozni

A gyerekek meg lassan szétcsapják magukat, nem is kamaszkori lázadásból, inkább csak mert tényleg nincs más ötletük.

És a végén nincs hapy end, nincs feloldozás, ez egy látványos ám minimalista dráma, ahol a maximum az, hogy az utolsó percekben már nem játsszák a szerepeiket, hanem belátják, hogy itt kérem valamit alapvetően elcsesztek. Mondjuk ettől lesz életszagú az egész, bár a világa idegen az én lakótelepi létemtől.De hogy ezt a drámát mitől minősítik romantikusnak, azt tényleg csak a fene tudja.

Ügyi miniszter

Magányosságügyi miniszert neveztek ki Japánban. Sajnos nem tudok japánul pedig alkalmasnak érzeném magam a posztra. Mondjuk nem pont ebből szereztem a diplomáim,de szerintem olyat még ott sem lehet, szóval inkább a rutin a lényeg, abból meg nekem van bőven.

Mondjuk lehetnék pszichológus, a másik lógus helyett,de úgyis évek óta titulálnak szociálpszichológusnak, a gond mindössze annyi, hogy  ma magány pont a szociális lét ellentéte. Sőt, a belinkelt cikkből kiderül, hogy igazából egy öngyilkosság-ügyi minisztert neveztek ki, mert a koronavírus nyomán jelentősen megnőtt az öngyilkosságok száma.

A japáni emberek amúgy is hajlamosak az öngyilokra - hát, legalább is a szamurájfimek szerint, de most a nők között mérhető az emelkedés, akikre igazából sosem volt jellemző  a szamuráj szakma.

Pedig a néni nem az, mégis hogy néz maga elé... (hu.pinterest.com)

De ha már van magányosságügyi miniszter, akkor lehetne zsúfoltságügyi, kultúrfölényügyi is, meg egy olyan oktatási, aki kitalál valamit az ottani iskolások túlstresszeltsége ellen. Mer az önsorsrontást ők jobbára már az iskolában kezdik, már az óvodában azért kezdenek versenyezni, hogy ki jusson majd be valami jó egyetemre, ami után nem végtelenül lenézett céges rabszolga lesz. Csak kissé lenézett, de legalább alaposan kizsákmányolt.

A belinkelt cikkben egy szakértő (naná, hogy öngyilkossági) idézete is szerepel, miszerint:

„Sok nő nem házas. Maguknak kell fenntartaniuk az életüket, és nincs állandó munkahelyük. Így amikor valami történik, természetesen nagyon-nagyon keményen érinti őket.“

Basszus, én egy japán nő vagyok, eltekintve  nememtől és a nemzetiségemtől. Meg a kontinenstől, de a többi stimmel. Szóval lehet, hogy ez nem is japán probléma, hanem valami modernista-globális.

Ehhez képest nekünk csak gyűlöletügyi miniszter jutott igaz abból rögtön több is.

Komcsi ripacs

Jackie Chan azt tervezi, hogy belép a Kínai Kommunista Pártba. Hát, szegény hongkongiaknak más  sem hiányzott már,, csak hogy az egyik fő exportcikknek számító ripacsuk beálljon az ottani fura diktatúra mögé. És ekkor nem tud nem szembe jutni, hogy egy másik verekedős-filmes ripacs, a Steven Seagal mg mostanában már szerb állampolgár is, sőt nagy támogatója Putyinnak és Lukasenlával parolázik. 

Mondjuk jó filmeket sosem csinált, mert színésznek teljesen alkalmatlan (a mozivásznon karatélyozás az nem színészet, miként a kungfuzás sem az), és így idősebb korára már leginkább csak testzsír-százalékban meg hajfestékben utazik, és sosem volt esélyes a Nobel-díjra.

De Csen nevű dzseki az még nála is furább eset mert ő kíniként ment Amerikába,de nem igazán jött be neki az a fene nagy szabadság, most, a KKP 100-ik évfordulóján is olyanokat mondott, hogy, a kínaikat irányítani kell, különben még mindenki azt csinál,amit akar. az meg hova vezet,

Úgy tűnik, az úgynevezett akciósztárok hatvanas éveik második felére teljesen meghülyülnek, biztos mert sokat ütötték a fejüket, mint egyes profi bokszolóknak, vagy simán csak nem lehet büntetlenül végigverekedni egy életet, mert egy idő után kezdik azt gondolni, hogy az élet jelentős kérdéseire az erőszak a megoldás, az meg a diktatúráknak nagyon megy.

Valójában csoda, hogy pl. Schwarzenegger normális maradt, még akkor is ha republikánus.

Mióta elmentél

Fene tudja,mióta elmentél, még a semmi is annyira semmilyen. Utálom magam, az életet, meg a világot magam körül. Mióta elmentél. A lényed hiányzik, de a könyvedet olvasva csak rosszabb.  Ki az a rosszindulatú isten, aki nem zavar el a walhallába rögtön, ne itt picsogjak már?

Hajnali éberség

Boldog kánikulai péntek reggelt mindenkinek! Ja, jut eszembe, így fél öt magasságában akkorát dördült az ég, hogy a teknős  hanyatt dobta magát az akváriumában. Pedig rutinos öreg hüllő már, egy szilveszteri tűzijátéktól meg sem rezdül, pedig anno a kutyadékot órákig kellett ölelgetni, hogy ne rezegjen a feje.

De a mai program az, hogy írom tovább a megrendelt cikksorozatomat, megyek a pszichiátriára (depresszió, függőség, szorongás, junó) és mindenen túl csinálok egy rakott krumplit. Egy fasza rakott krumplit, mert egyrészt így autentikus, másrészt meg a hajnali trágárság különösen felszabadító.

Meg valami ska-punk, az antikapitalista vonalról, ébresztő jelleggel, bár mindjárt főzök kávét is. Addig meg:

Föld hívja Kettőt!

A Felettünk a Föld egy zavarba ejtő darab, az ember először unná, később unná, de közben lehetetlen ne nézni. Alapvetően dráma, de közben valami sci-fi háttérrel.

Mert az úgy kezdődik, hogy egyszer csak megjelenik az égen a Föld, a saját Holdjával együtt. A Föld 2 ha úgy tetszik, bár az ottaniak szerint nyilván mi vagyunk a Föld 2, és lehet, hogy tényleg. És mindannyian megszülettünk és élünk ott is, pont úgy mint idelent, pontosabban - egy filmbeli elmélet szerint - ahogy meglátjuk egymást egymás egén, megszűnik ez a szinkronicitás, a két Föld hatni kezd egymásra, és jönnek az apró különbségek.

Valószínűleg, mert igazából semmit nem tudunk meg arról a párhuzamos bolygóról, épp egy civilekkel töltött expedíció készül oda, nem veszélytelen küldetés keretében, csak egy sebtében összedobott űrhajóval.

Amire kiválasztják Rhodát is, az egykori asztrofizikust, aki - miután egy halálos közlekedési balesetet okozott - négy év börtön után takarító lesz egy középiskolában, meg összejön egy volt irodalomprofesszorral. Aki, mint inden rendes drámában, erősen traumatizált, miután a családja meghalálozott egy autóbalesetben, amit na vajon ki okozott?

Idáig ez egy fura hangulatú, tragédiába tartó melodráma lenne csupán, lényegében az is, de a fura hangulat elviszi az egészet mégis. Hisz a másik Föld felbukkanása komoly egyéni és társadalmi válságokat okoz, van olyan szereplő, aki inkább megsüketíti és megvakítja magát, csak ne kelljen átélnie, amikor a két világ esetleg egyesül, közben meg minden csatorna ezzel   kozmikus-misztikus izével van tele, pont mint most a rohadt fodbalebével.

Az egyéni drámai rész meg lényegében egy vezeklés-jóvátétel történet, a pasi meg mikor rájön az igazságra - bár jelentős ingert érez rá - mégsem folytja meg a csajt (oké, kinyírta a családját, de véletlenül, egy ideje viszont szerelmes belé, plusz a lakását takarítja gyakorlatilag ingyen).

És a végsó jóvátétel az lesz, hogy Rhoda végül is átengedi aa helyét a pasinak a zűrhajón (hátha ő ég el majd a légkörben), mert ha a két Föld már nem pont ugyanaz, akkor lehet hogy ott, még él a férfi családja, és akkor a világ rendje helyreáll, már ha odaér.

Az egyiké legalább is.

Az éjjel-nappali féreg, aki vagyok

Olvasgatva a ProstiSrácok és hasonló oldalak remek „cikkeit“, no meg óvatosan, de beletekintve egyes fészbukos, radikálisan kormányhitű csoportok kommentfolyamaiba, rá kellett jönnöm, mekkora egy féreg vagyok. Elvégre az önismeret fontos dolog egy úriember számára, de talán még esetemben sem haszontalan.

Szóval egyértelműen kiderült, egy a Soros-hálózat által dróton rángatott, gerinctelen, hazaáruló véglény vagyok. Pontosabban még hazaáruló se, mert ahhoz haza is kellene, de én hazátlan, migránshátterű volnék, elég pár generációt visszamenni a családfámon, és már senki sem volt magyar, sőt ha még feljebb mászunk ezen a bizonyos fán, ott bizony már csak főemlősöket találunk, valahol az Australopitechus meg a Cro-magnoni ősember között. Na igen, hosszabb távon a jövőben mind halottak vagyunk, a múltban meg félállatok, szemben  Szíriuszról kilencszer csavarodott Mag-arokkal.

És akkor még a világnézetem, te jó ég! Voltam én még vallásos is, de a kiábrándulás (úgy is, mint lelkem ürességének, sőt hiábavalóságának bizonyítéka) már csak annyit tesz lehetővé, hogy maximum agnosztikus legyek, ami a „tuggyafene“ hozzáállás szakszerű megnevezése. Ami a politikai-hatalomtechnikai alapú „keresztények“ számára már maga a hitetlenség, az elkárhozás előszobája, és egyúttal az erkölcsi romlottság egyik fő indikátora. Alávaló egy mocsok vagyok, na.

Aki ráadásul liberálisból indulva lett nagyjából neomarxista beütésű kollektivista anarchista, ami olyan kombináció, hogy a semjénzsolti értelemben vett kádéenpések literszám szórnák rám a túlárazott közbeszerzésen betárazott szenteltvizet.

Mert a kormányhitűek szektájának kedvenc kifejezése a „balliberális“, évtizedek óta már, pedig valaki simán lehet úgy liberális (vö. az egyéni szabadság elsődlegességét hangsúlyozó), hogy közben ne baloldali, azaz egyenlőségpárti. Így aztán a balliberális az, aki nem a magukat konzervatívnak nevező jobbosok szája íze szerinti, pedig a kettő ugye nem feltétlenül jár együtt. Esetemben mondjuk igen, nem is sértődöm meg rajta, de azt túlzásnak érzem, mikor lelkes, bár láthatóan aluledukált nertársak jobb esetben csak száműznének, rosszabb esetben a véremet akarják, pontosabban annak részleges kiontását tartják kívánatosnak.

Az ő buborékjukból ez látszik logikusnak, és helyesnek, mert erkölcsösnek. Az enyémből meg a szomorúság és a szánalom, hogy mondjuk  Völkischer Beobachter szelleme nem bír kihalni a nyilvánosságból, netes szubkultúrákban él tovább, sérelmünkre.

Hisz egy demokrácia lényege az a párbeszéd lenne, a kinyilatkoztatáson alapuló kirekesztés, a másik leüvöltése az a zsarnokság felé vezet. Mindig.

A szólás szabadsága meg maga a liberális alapérték, ezért sem létezhet illiberális demokrácia, az egyszerűen baromság, egy gonosz szójáték.

Mondom ezt én, a hazaáruló, senkiházi, idegen gerinceket szolgáló érdektelen... vagy mi. Legalábbis egyesek szerint, akiktől ezt viszont - ha úgy tetszik - vehetem dicséretnek is. Annak veszem.

catawiki.com

Utolsó simítás

Vidám kis dal egy kánikulai nap reggelére, napsütötte, ígéretes, motiváló, és ahhoz képest.

I got something to say

I killed a baby today

And it doesn't matter much to me

As long as it's dead

Well, I got something to say

I raped your mother today

And it doesn't matter much to me

As long as she's spread

Sweet lovely death

I am waiting for your breath

Oh, sweet death, one last caress

Go

Sweet lovely death

I am waiting for your breath

Oh, sweet death, one last caress

Well, I got something to say

I killed your baby today

And it doesn't matter much to me

As long as it's dead

Sweet lovely death

I am waiting for your breath

Oh, sweet death

One last caress

One last caress, sweet death

Hát, vidám, életigenlő kis szöveg, kábé mintha egy Stephen King-regény fokozottan pszichopata antagonistája énekelné, cilinderben és hullasminkben, ahogy kell, bár a lábszárcsontból faragott sétapálca pörgetése a koponyákon szteppelés közben már opcionális.

No meg majdnem mindenki a Metallica feldolgozásában ismeri, de úgy meg csak simán valami apucibosszantó tini-garázsrocknak hallatszik, persze csak ha nem figyelünk a szövegre. Ami viszont inkább egy tanárnéni-kiakasztó shock-rock kísérlet. De kávé mellé mindenképp remek.

A részvétel a problémás

Aztat olvasom a tévesen telex nevű interneten, hogy a fodbal még a legszelídebb emberből is kihozza az állatot. Hogy ha a labda a hálóba,vagy a mellé megy, rögtön lefoszlik rólunk a civilizáció vékony máza, működésbe lép bennünk a' állat, pedig egy faszt. (Csak hogy próbáljam működtetni...)

Róluk lefoszlik a civilizációs máz, engem annyira érdekel az egész, mint légyszar a tavalyi falinaptáron, lassan nincs olyan téma, mely kihozná belőlem az állatot.

Van egy csomó, ami a szánalmat, a keserűséget, az undort, néha-néha az eufóriát okozza elő nálam, de ha jól tévedek emlékeimben, sosem volt jellemző rám a horda-viselkedés. Tudnék a tömeggel üvölteni, csak nincsen hozzá kedvem.

Ja, tömeghatás, tömeglélektan meg csordaszellem,de én voltam az, aki anno az AC/DC koncertet is unta húsz perc után, az Iron Maiden esetén lestem a ruhatár felé vezető menekülő-útvonalat, pedig szerettem a zenéjüket.

Valami olyasmiről lehet szó, hogy a részemről a fene sem szeret túl sokáig koncentrálni egy  dologra, aminek egyfelől tudjuk a végét (koncert), másfelől meg kurva ritkán történik valami érdemleges (fodbalmeccs), másfél-két órát legfeljebb filmekkel bírok egy ültőben eltöltetni, mert annál - optimális esetben - nincs meg egyik faktor sem. Annak még érdekel a vége, nem is beszélve, hogy - és ez a szakmai ártalom része - lekötnek a közbe eső részletek is.

Nyilván volt az a társaság meg alkohol, ahol végigugráltam egy háromórás koncertet (meccset nem, nem, soha), de ma már egyik sincs.

És jut eszembe, ezért hiányoznak a baráti beszélgetések, az nem meccs, nem koncert, azaz érdekel a vége, nem tudni hova lyukadunk ki a végén (leszámítva, hogy ki kivel dug, ki a hülye, és mitől lesz vége a világnak jövő keddre), plusz néző helyett résztvevő vagyok. Ami ugye jelentős különbség.

És talán itt van az állattá regresszáló fodbalszurkolók alapélménye is, hogy a besörözve ugrálástól, meg ordibálástól maguk is résztvevőnek érezhetik magukat, mintha az a gól, les, tizenegyes, vagy ami még akad, az rajtuk is múlik. 

Pedig nem, de az illúzió számít, csak nem nekem. Nekem a részvétel számítana, egy éjszakába nyúló szerda este mondjuk, mikor két sör között pizzát rendelve dumálunk a bármiről.

Till és Bed (Pofával a zenébe bele?)

Voltak ezek a Bill és Ted filmek (konkrétan 1989-ban és 91-ben) a Keanu Reeves-es meg azzal a másik csávóval, amik afféle egyszer fogyasztható tinivígjátékoknak készültek, és annak is sikerültek. Mindkettő a „tévében elmegy“ kategóriába tartozott, miközben az ember épp repülőmakettet épített az előtérben, a háttérzajnak nagyon megfelelő volt, a minimális figyelem ám kiszúrható poénok jegyében.

Ehhez képest érdekes volt látni, hogy milyen ez a cucc harminc évvel később (Bill és Ted arccal a zenébe - 2020), bár most részben olvasás, részben puzzle-rakosgatás mellé háttértévéztem le a vonatkozó műegészt, ami meglepően fogyaszthatónak bizonyult. Pontosabban az volt a meglepő, hogy fogyaszthatónak bizonyult egyáltalán. De sajnos csak az első tíz percben, aztán jött a szekunder szégyen, hogy hogy én ezt most itt tényleg? (Kevin Smith új Jay és Néma Bob filmjét például még meg se mertem nézni, ott nagyobbak az elvárásaim, és ezzel párhuzamosan a potenciális csalódás-faktor.)

Nade, Bill és Ted. (Tényleg, melyik melyik? Ez pl. máris kiesett, szóval klasszikus azért nem lesz belőle, ha már ez se megy..) Meg hát szar is. Eleve vacakul áll, amikor középkorú faszik butácska tinivígjátékot csinálnak, komikusnak szánt, de kínosan szánalmas sci-fi keretbe ágyazva. (Valami olyasmi a lényeg, hogy hőseinknek jövőbeli izék, meg saját huszonéves lányaik segítségével össze kell rakniuk a tökéletes rockszámot, ami megmenti a világot. Ja, mert a világ az olyan, hogy az univerzum egy kurva nagy lemezjátszó, és ha nem játsszák le rajta a Nagy Művet, szétesik a téridő a picsába. Brrr...)

A sztoriból hiányzik néhány alapvető elem. Koherens történet, ezt alátámasztó dramaturgia, elemi logika (ha már időutazós a gebasz), nem papírmasé karakterek, meg annak az érzése, hogy az egész nem csak valami vacak újrahasznosítása egy régi-régi butácska ötletnek. Arccal a kassza felé nyilván, bár a fene tudja, ez a szánalom mennyi pénzt bírt kitermelni izzadságszagú hónalja alól. Sokba mondjuk ne került, valami 25 millát sikerült összekuporgatni rá, persze dollárban, de arrafelé ez már apró.

Viszont  a csajok jók, de ettől  önmagában még nem lesz nézhető.

Ez a film lehetett volna sokkal jobb is. Ha egyáltalán el sem készítik.