Lábon kihordott agyhalál X

Az amerikai usákban néhány kongresszusi képviselő betámadta az Amazont, mert a tengernyi, általuk árult cucc között van egy élelmiszer-tartósító vegyi anyag, amivel már többen követtek el öngyilkosságot. És republikánus demokraták alkalmi koalíciója azt szeretné, ha inkább nem árulnának ilyesmit És hát igazuk is van, ez veszélyes! Eleve be kellene tiltani az efféle vegyületeket, meg általában mindent, amivel öngyilkosságot lehet elkövetni.

Először is tehát be kell tiltani  a vonatokat, mert gondolom még mindig többen ugranak vonat elé, mint ahányan tartósan tartósítják magukat nem-élelmiszerként, az egyébként meg nem nevezett szerrel. És valószínűleg még többen ugranak ki ablakokon, vagy le háztetőkről (mint nemrég egy korábbi Miss America), azaz le kell szerelni a tetőt az összes házról, ami két emeletnél magasabb, a legfelső szinten lakók meg használjanak ernyőt, ha esik. Persze az elszánt öngyilkos-aspiránsok ilyenkor még mindig kiugorhatnak az ablakon, tehát mondjuk a másodiktól felfelé az ablakokat is kötelezően be kellene falazni. Aki a naplementét akarja bambulni, vagy megnézni, hogy esik-e odakint, az guglizzon rá, vagy menjen az utcára, ha már korábban a sok utcára menős tüntetés kiharcolta, hogy joga legyen hozzá: Esetleg költözzön a legfelső emeletre, ott már úgysem lesz tető, tehát képben lehet a külvilággal kapcsolatban is.

És ha ez megvan, már csak a ruhaszárító kötelet, a borotvapengét, a hipót, a vízkőoldót, az összes nyugtatót, az autókat, az önvédelmi lőfegyvereket, a teszkós zacskókat, a 19.századi orosz prózát, a cipőfűzőt, a csontozókéseket, a függőhidakat, a gázsütőt, általában a tizenharmadik emelet, a január másodikát, a mély vizet és a 140 milliampernél erősebb egyenáramot kell betiltani.

Persze az ember a legkreatívabb állatfaj, így aztán  biztos megtalálná a megfelelő eszközt és/vagy helyszínt a sok korlátozás ellenére is, de hát mondjuk  az óceánokat és sziklaszirteket betiltani elég nehéz, de grizzlyket vagy a bengáli tigriseket is, utóbbiakat ráadásul lelőni sem lehet, hisz addigra nem lesznek már lőfegyverek.

Szóval a legegyszerűbb az lenne, ha betiltanák a nem természetes halált, úgy egészében, és aki mégis leveti magát Dover fehér szikláiról, vagy van olyan pofátlan, hogy belehal egy autóbalesetbe, esetleg negyven év alatt azért csak összedohányoz magának egy tüdőrák általit, azokat le kell csukni, mellette el kell tiltani a közügyektől,  aztán legközelebb kétszer is meggondolják az illegális elhunyást!

Vagy tiltsák be a hülye képviselőket, az talán egyszerűbb lenne, ha hatásosabb nem is.

Re-Reboot

Még tavaly ősszel kezdtem el tologatni a Jay és Néma Bob Reboot című, 2019-es filmszerű képződmény, hogy oké, egyszer majd megnézem, de nem sürgős, csalódni ráérek később is, illetve a kiábrándulást kisebb adagokra osztva érdemes fogyasztani. Ja nem, fenét érdemes, de ha már muszáj, szeletelve célszerű, ezt  szeletet meg eltettem jobb napokra, hogy majd akkor ne bízzam el magam. A jobb napok persze csak nem jöttek.

De ma már minden mindegy alapon nekifogtam a megtekintésének, és csak a közepén jötte rá, hogy de hát én ezt már láttam. És tényleg kellett hozzá majd ötven perc, hogy leessen a húsz fillér, mert annyira reboot, hogy a jelenetek egy jó részénél egy az egyben játssza újra a Jay és Néma Bob visszavág című kétségesen klasszikus eredetit. Mondjuk azt a filmet, akkor még bírtam, no nem a baszós-fingós poénokért, hanem azok ellenére, mert volt benne  egy eredendő lazasággal elővezetett kultúrkritika, olykor annyira harsányan túlrajzolva, hogy azon nem lehetett nem röhögni. Elvégre az altesti humor is humor, annyi csak a trükkje, hogy ne legyen teljesen öncélú (kicsit lehet azért), azaz lássunk valami tétet, és legyen durván túladagolva, mert úgy már nem trágárság, hanem egy kibillent világ  görbe tükre, mondhatni az abszurd melegágya. (Mint például Sacha Baron Cohen és Mark Strong által főszerepelt The Brothers Grimsby esetében is, ott is annyira túltolják a sperma- és vécékefe-esztétikát, hogy a Holdig fröccsen szétrobbanó kispolgári énünk maradéka. )

variety.com

És bár az író-rendező Kevin Smith csinált a Dzséjés...-nél sokkal jobb filmeket (Clerks I-II., Dogma, Chasing Amy, sőt  múltkor már a Jersey Girl is majdnem tetszett), de a maga vegyértékén az sem volt rossz, én például még VHS-en(!) is megvettem anno. Ennek az új darabnak azonban az égvilágon semmi értelem, eljátsszák újra, úgy tizenöt évvel később, nagyjából ugyanazt a sztorit, ugyanazokkal karakterekkel, ugyanazokkal a hülye poénokkal, amik viszont másodszorra már nem viccesek, hanem inkább kínosak, de nem kicsit.

Úgyhogy ez nem igazi film, ez egy metafilm, egy bazi nagy utaláshalmaz az előzőre, meg gyakorlatilag Kevin Smith összes többi filmjére, valamint a magánéletére, és a privát hobbijaira. Hősünk írta, rendezte, ő játssza benne Néma Bobot (aki igazából csak Csöndes, hisz eredetiben Silent) és saját magát is ,  a nő, aki leszopja a gyorsbüfé vécéjében, a való életben a felesége, a szőke csaj főbb szerepben meg a lánya (akit úgy, hívnak, hogy Harley Quinn Smith - ha, ha), szóval igazából ez egy családi mozi, feltéve, hogy a családban mindenki elmúlt már tizenhat. Meg kiszámítható módon van benne egy csomó cameo mindenféle hollywoodi arcokkal, az alfahím közülük Will Smith, és persze az összes korábbi szereplőről ki kell derülnie, hogy azért vitték valamire az életben, kivéve a két címszereplőt, akik - bár akaratukon kívül a trashpop-kultúra ikonjai - még mindig csak addig jutottak, hogy a bolt előtt füveznek, illetve díler üzemmódban a boltban is.

Mérsékelten vicces, totál felesleges egy film ez, és igen jellemző, hogy pár hónap után már egyáltalán  nem emlékezem rá, és tényleg a felénél kezdett csak deja-vu érzésem lenni. Hisz lényegében nem különbözik ez elsőtől, leszámítva az eredetiséget. Lehet, hogy az ismétlés a tudás anyja, de egyúttal a poénok gyilkosa is, akkor meg minek?

Ezekből azért bejöhetett némi bevétel, darabjuk 22.99 dollár volt a bemutatókor.

Hirtelen felindulásból törvénykezés

Volt a minap egy bírósági ítélet, hogy az Embergazdálkodási Minisztérium nem tilthatja ki sajtót a kórházakból, a járványra hivatkozva sem, mert erről dönteni  a kórházigazgatók kompetenciája. Nincs olyan jogszabály, ami ilyesmire felhatalmazná a humántermelési és egészen ségügyi minisztert, vagy valamelyik közpénzből hülye játszópajtását.

Pontosabban eddig nem volt, de Ártunk és Ormányunk erős rés a pajzson, akarom mondani résen van erősen, úgyhogy már tegnap megmagyarták a közlönyben a rendeletet, miszerint de. Innentől mindenféle nyikhaj kis igazgatócskák, holmi jöttment főorvosok, professzorok (királyok, hercegek, grófok.. ja, ők nem ide) nem mondhatják meg, ki és mikor mehet be újságíróként, hogy aztán előre megfontolt szándékkal tudósítson a kórházban látott, különös kegyetlenséggel elkövetett állapotokról. A megmondás mostantól pont hogy a királyok, hercegek, grófok előjoga lesz (igen, ide kell, bár ezeket mostanában úgy hívják, hogy miniszer, államtitkár, elhízott kormánymegbízott, s külön semjén zsót). Hát, nem akkora menőség, mint mondjuk az első éjszaka joga, a jobbágyoktól meg eddig is beszedték a tizedet, a robot is megvan, csak közalkalmazotti státusznak hívják, kor- és szakszerűen, de azért ez is valami. A végén az emberek még kellemetlen tényekkel szembesülnek a sajtóból (nem csak azokkal, amiket felcsúti házi stábja propagandásít számukra), véleményük lesz, sőt  idegállapotba kerülnek, azt' a végén még eltévesztik, kire is kell szavazni a szokás szerint sorsdöntő választáson. (Valahogy mindig, mindegyik élet-halál harcként prezentálódik.) Ez veszélyes! -írhatnák óriáspalkátokra, ha azokat épp nem a karaktergyilkosságok hímes mezején vetnék be, Feriék ellen.

És persze a szokásos  ügymenet zajlik, hogy ha a hűbérurakról mindenki tudja, hogy valami törvénytelent csinálnak, az őket még nem zavarja a csinálásban, de ha bíróság mondja ki, hogy ez törvénytelen, akkor 24 órán belül írják át  törvényt, és máris szétteszik a kezüket, hogy dehát minden jogszerű elvtársak, és egyébként akár közétek is lövethetnénk, de nem tesszük, mert mi felebarátok vagyunk, és csak fele szociopaták.

Ez a feudális anarchiára jellemző eseti, heveny törvénykezés, meg az improvizatív rendeleti kormányzás már a jogállamiság látszatára sem ad, a törvények szelleme vagy rég le van szarva, vagy eleve nincs is már. Csak napi érdekek vannak, hatalmi gőg, személyi kultusz a pártvezér és kancellár körül, meg rettegő csicskává tett hivatalnokok tömege, egy működő állam illúziójával.

Meg a pillanat uralása, bazmeg.

Coulrophobia

Vagyis félelem a bohócoktól. És ez tényleg van, egyes emberek a frászt kapják a kifestett arcú, eltúlzott gesztusokkal operáló fazonoktól, biztos holmi gyerekkori traumák miatt. Én ezt maximálisan meg tudom érteni, mert bár nagyon bírom a cirkuszt, de mikor az utolsó pár alkalommal elmentem megtekinteni egy-egy előadást (évekkel ezelőtt már), mindig valami sokadik sorba ültünk a párommal. Mert egy adott ponton menetrendszerűen eljött az aktuális bohócszám, melyhez rendszerint hozzátartozott az első sorokban ülő nézők random zaklatása. Márpedig mi nem azért fizettük ki a belépőt, hogy cserébe még szerepelni is kelljen, idegenek előtt, enyhén megalázó jelleggel.

Ezzel együtt nem kapok frászt a bohócoktól, pedig olvastam Stephen King Az című regényét is (a filmet nem láttam, annyira azért nem érdekelt), pontosabban eddig nem kaptam frászt, de most szembejött a Clown Core nevű, khm.. zenekar(?), akiknek produkciója nem pusztán zavarba ejtő, de jó eséllyel lehet rosszat álmodni tőle. Ezért experimentális művészetük fogyasztása csak a reggeli órákban ajánlott, már a kávé és a pirítós után, de még jóval az ebéd előtt, (hogy azért legyen étvágyunk is), így a nap végére esélyes, hogy az addig felgyűlő ingerek kimossák belőlünk az élményt.

Eme remek duóról egyébként nem tudok semmit, hiába barátom a Gugli ,a weblapjuk az nagyjából úgy fest, mintha egy Commodore 64-esen készült volna, amit egy lomtalanításban találtak a kilencvenes évek elején,  beazonosítható műfajuk vagy valamiféle zenei koncepciójuk nincs (vizuálisan is annyi, hogy "jé, pszicho-bohócok,!"), a "klipjeiket" valami félrészeg haver forgathatta  pár akciós webkamerával, de legalább nem igényelnek komoly stúdiót vagy koncerttermet. Az alábbi zenés mozgókép egy családi gazdaságos egyterűben játszódik, mint a komplett Van album, de ha valakit érdekel, a Hell című opuszuk konkrétan egy mobilvécében.

Viszont láthatóan van bennük némi irgalom is a tépett idegzetű emberek iránt, mert műalkotásaik másfél-két percesek, hogy azért ne okozzanak maradandó agykárosodást.

Télimpia, szex, Super Bowl

Jé, ma van a Téli O'Limpiai Játszás kezdődésének a megnyitója, by Kínai Kommunista Párt, és mintha mégsem lenne akkora bojkott a műveletlen Nyugat részéről, mint amekkorával még bő fél éve is viccesen fenyegetőztek. (Bojkottot egyébként egyetlen alkalommal, egyetlen állam hirdetett téli olimpián, de az is egy kínai történet volt, mikor Tajvan tüntetőleg nem vett részt az 1980-as Lake Placid-i játékokon. Ugyanis a NOB - a Kínai Népköztársaság nyomására - nem ment bele, hogy Kínai Köztársaság néven induljanak. Hát, ezekkel ott Ázsiában is mindig csak a baj van.)

Ma meg az sem probléma, hogy járványügy van, párszáz arc már eleve érkezéskor pozitív tesztet produkált, hát istenem, ahol fát vágnak ott hullanak a levágott ujjak, néhány tízezerből néhány száz az átlagos, nincs is semmi látnivaló, az óhatatlan veszteségek ugyebár - mondaná egy főtábornok a csata előtt, csak ezt ott Pekingben mégis inkább valami nagy ünnepi összeborulásnak szánják, nem pedig dögletes küzdelemnek. 

Persze nem a kínaiak, ők csak újra és újra, valamint rendszeresen szeretnék demonstrálni a saját világhatalmi megkerülhetetlenségüket, így aztán a 2008-as nyári olimpia után viszonylag rövid idő belül kellett nekik egy téli is. És hát erre kellett 2014-ben Valgyimir Vlagyimirovics Diktátorovnak is, de annyira nagyon, hogy egyenesen az amúgy tengerparti nyaralóhelyként számon tartott Szocsiban rendeztette meg a téli játékokat. Még jó hogy vannak a közelben hegyek, ahol azért télen akad hó is, csak elég magasra kell mászni érte, egy korcsolya/jéghoki csarnokot meg igazából a Szahara közepén is fel lehet húzni, csak legyen pénz a légkondira.És egyébként is, a műkorcsolya meg a jéghoki eleinte a nyári játékok versenyszámai voltak, bár nem hosszan, csak 1924-ig.

De ezt a mostani Limpiát nem láttam jönni. (Tényleg ebből is van O- meg Para-változat, mint a nyáriból?) Már tavaly is gyanús volt, hogy a tokiói nyári olimpia alig érdekelt valakit, hisz nézők a helyszínen nem lehettek, a tévében meg az időeltolódás cseszett ki a fél világgal, és egyáltalán, van elég baja mindenkinek, a lakosság nagy része rohadtul nem akar még azon is idegeskedni, hogy a négyszer százas pillangó-váltó még azt a rohadt Európa-csúcsot sem bírja megközelíteni. Vagy valami ilyesmi, sokakkal egyetemben szerintem egy percnyi közvetítést nem láttam az egészből, miként ebből a mostaniból sem fogok, a hó másoknak lesz hideg, a jég is másoknak csúszik majd, szurkolni én maximum autóversenyzőknek szoktam (meg amerikaifoci-csapatoknak), de az meg már nem igazán sport, vagy nem úgy. 

Viszont jövő hét végén lesz az NFL nagydöntő, a Super Bowl, azt majd nézem (megengedőbben: azon fogok bealudni középtájon), pláne mert az általam szurkolt (van ilyen igei alak?) három csapat egyike is érdekelt, konkrétan Cincinnati Bengals.

Nekik amúgy azért kell szorítani, mert benne van a nevükben hogy bengáli, én meg kulturálisan vonzódom a hinduizmushoz, azon belül is  Visnu-hit, azaz a vaisnavizmus bengáli irányzathoz. (Ez lenne a Gaudiya Sampradaya, de most nem mennék bele.) A csapatnak ehhez persze semmi köze, ők inkább a bengáli tigrisekből vezetik le szimbolikájukat, de annyi baj legyen, a szurkolás amúgy is eleve irracionális, ellenben érzelmileg terhelt, szóval a logika ilyen esetekben tehet egy szívességet azzal, ha elhúz a búsba.

wlwt.com

A másik két kedvenc csapat a Green Bay Packers (Louie Anderson, és a Louie élete című rajzfilmsorozat miatt - mondtam, hogy irracionális), meg a New York Jets, csak úgy, meg mert ők nem a NY Giants, a Nagy Testvér, és ettől eleve szimpatikusabbak. (Európai értelemben vett focit ugyan egyáltalán nem fogyasztok, egészen kis adagokban sem, de valahogy ilyennek képzelem a Manchester United - Manchester City relációt, persze lehet, hogy ez egy marhaság.)

Amúgy nemrég olvastam valahol, hogy az amerikai pasik majd' kétharmada jövő vasárnap, azaz Valentin-nap előestéjén inkább a Nagy Meccset nézné szex helyett. Hisz Super Bowl csak egyszer van egy évben, míg szex ugye... sokaknak egyszer sem, úgyhogy igazából nincs is más választásuk. (Hacsak nem saját magukkal vannak párkapcsolatban, mint a bizonytalan tekintetű Emma Watson.)

És hát én is rommá nézem majd a tévét, no nem hétfő hajnalig, csak amíg bírom ébren szex nélkül. A megnyíló télimpiához képest már ez is valami.

A dicstelen mennyi?

Némi (pár évnyi) tologatás után néztem meg végre A Dicső 39 című, 2009-es keltezésű filmet, aminek legnagyobb erénye, hogy nem volt teljesen elpazarolt két óra a fotelből megtekintése. A vidéki angol táj persze szép, de hát a vidéki olasz is az, száz évek óta gondozott gyep közepén álló nagybritán udvarházat pedig láttam már sok mozgóképen, meg egy párat az életben is. De azért ez a darab egyáltalán nem rossz, méltányos összegért akár újra megnézném, persze csak a szükséges kéthetes szünet leteltével. Miszerint agykarantén.

A kerettörténet annyi, hogy valami londoni srác kutatja a családja történetét a jelenben, két öreg meg mesél neki a háború előtti időkről, ha már ők a maguk részéről azóta nem nagyon hagyták el a kandalló előtti karosszékeiket. És akkor jön a cselekmény, mondjuk vagy fél órányi arisztokratikus csevegéssel indítva, ahol meg kellene ismernünk a főbb szereplőket, de ez nem sikerül, pedig a család macskáját is beveti a forgatókönyv. Annyi azért lejön, hogy a középpontban a titokzatos módon eltűnt egykori nagynéni áll, bizonyos Anne, úgyhogy gyorsan ugrunk is hozzá, mikor még fiatal volt, és biztosan életben.

Ott elöl, az a szőke... (stephenpoliakoff.com)

Meglepő módon 1939-ben járunk, az Egyes Leszállópályán (régebbi nevén: Angliában - vö. 1984) azon belül is Norfolkban. Vidéki idill, felső osztálybeli kifinomultság leheletnyi sznobizmussal fűszerezve. Jólfésült aranyifjak udvarolnak az udvarház udvarán a kisasszonyoknak, akik amúgy nagyon korszerűen vagányak, szinte lázadók, hisz virágos szoknyához vesznek kardigánt, a blúzukat meg be sem gombolják rendesen. A kis ribancok.

A fater valami fontos ember volt a külügyben (mondjuk Billy Nighy mindig jól hozza a kissé kiábrándult, változóan cinikus nyugdíjast, de ex-heroinista popsztárnak azért szimpatikusabb volt), vannak ilyen képviselő, meg kémnek látszó diplomata ismerősei, akik eljönnek a születésnapjára is. A nagylány Anne (azaz a főszereplő) pasija hozza egy haverját, a hangosan ellenzéki képviselőt, Hectort (David Tennant), aki aztán gyújtó hangú beszédet rögtönöz a vacsoraasztalnál, hogy fú emberek, nyakunkon a háború, a Chamberlain-kormány meg csak maszatol, és el akarja tolni az útból Churchillt.

film.list.co.uk

És hát az eredendően unalmas Keyes-családról kiderül, hogy ha felszínesek, tényleg unalmasak (a felszín alatt meg bár csak azok lennének), de persze ott lóg már az ő fejük felett is a soron következő világháború, hisz Hitler nincs tekintettel a kerti partik és az asztali etikett világára. Egy őrült diktátor a fazon, de komolyan, , aki miatt a végén még az ascotti derbi is elmaradhat. Meg hát ott vannak a sötét titkok a távolabbi és közelebbi múltból.

Mert ha túléltük a túlírt felvezetést, elindul valami kémsztori, thriller beütéssel, de semmi szex, angolok vagyunk! Anne (aki amúgy örökbe fogadott gyerek) talál a kacatos fészerben némi nemzetbiztonsági kockázatot. Ami memóriakártya vagy CD helyett még gramofonlemezen veszélyeztet, és az egyiken például a címkével ellentétben nem foxtrott, hanem egy lehallgatott beszélgetés található. Fater szerint ezek nem az ő cuccai, azokat a kormány emberei dugdossák nála, de majd mindjárt visszaviteti az egészet a valahová. Ám Anne megtartja az eredetileg talált két lemezt, amiből aztán sok baja származik. Hector meg a csaj egy barátja  váratlanul öngyilkosok lesznek (nyilván hátba lövik magukat), lassan kiderül, hogy a hozzátartozói is benne vannak (csak ő nem, itt van jelentősége, hogy örökbefogadott gyerek), és az egész arra megy ki, hogy akkor most mi lesz a háborúval. Mert az menet közben kitör, nem várja meg a családon belüli erőszakot, a titkosszolgálat, vagy valami hasonszőrű banda meg főleg még mindig az ellenzékieket cseszteti, bár az egyre kevésbé tiszta, hogy akkor most kell-e nekik a háború, illetve hogy érdekli-e őket az egész.

Anne-ra meg a dramaturgiailag elvárható módon omlik rá az addigi élete, ennek emblematikus mozzanata, mikor valami statáriális katonai bíróság elé rángatják, ahol közlik, hogy azt tehetnek vele, amit csak akarnak, nem kell elszámolniuk az életével. És ez ugye már nagyon nem a szépen nyírt gyep a családi rezidencia kertjében, a vacsorához szmokingot öltő udvarlókkal...

Őrült nagy fordulatok nincsenek a sztoriban, de a feszültség kellő, a remények hiúk, a szereplők már majdnem karakterek, és a képek szépek.  Persze ha a két világháború közötti brit életvilágra, hangulatokra lennék épp kíváncsi, , a múlt sötét titkaival a háttérben, néznék pár epizódnyi Poirot affektáló kalandjaiból. 

És akkor, egy másik dicső '39, avagy Queen:

p.s. Bocs, ennek már semmi köze a filmhez, de nem bírom kihagyni. Az IMDb-n majdnem céltalanul bóklászva botlottam be a magyarul talán legmeredekebbnek hangzó névbe, mikor a Dexter egyik epizódjának stáblistáján feltűnt egy hatvanas éveiben járó színésznő, bizonyos Roma Maffia (És tényleg ez a neve, a wiki szerint apucit is Maffiának hívták, pedig nincs adat arról, hogy pornózott volna.) És ha már, akkor előveszem ezt a régebbi digitális leletet is (ami egy választási plakát), okulásul:

No comment.

Kolbászból kerítő

Fideszesné Szomszéd Marika, XV. kerületi önkormányzati nótafa (akit persze nem így hívnak, bár marikának kétségtelenül Mária) javasolta a minap, hogy a helyi művházat nevezzék át Csokonairól, mondjuk Vitéz Mihályra... ja nem, izé... Kolbász Koncsitára, aki egy nemzetközi buzi az ejrovízijós dalfesztiválról régebben. És méghozzá azért, mert Marika benézett egy előadást, ami allegorikusan ugyan, de az étkezési szokásaink változásáról szól, szóval ő ezt explicit buzipropagandának találta, ha nem is ezekkel a szavakkal. (Ő biztos nem használ ilyen trágárságokat, hogy explicit.) 

És ha a kerület ellenzéki (a kormányhoz képest persze, a kerületben Fideszesné az ellenzék) vezetése ezt az ocsmányságot hagyta, akkor nyilván maguk is a saját nemükhöz vonzódnak mind, feltéve hogy tudják, ebben az ötéves terveben mi is a saját nemük éppen. Mer' ezek olyanok, hogy nem mindig, de akkor aztán a liberálfasizmus teljes erejével!

Képviselő Asszony amúgy egy félig menyasszonynak félig vőlegénynek öltözött szereplőn akadt ki, csak ő tudja miért, elég gyakori toposz ez a modern művészetben, és itt a só- meg a borsszórót volt hivatott illusztrálni, finomutalásféleképpen. Képzelem Kerületiné Mária mit szólt volna a Rocky Horror Picture Show láttán, pláne mikor Tim Curry azt énekli, hogy „I'm just a sweet transvestite/ From Transsexual, Transylvania“. (Ja, tudom is. Az obligát elembétékúzáson túl megállapította volna, hogy ez a gyűlöletkeltő szöveg bizony csúnyán beletapos az erdélyi magyarok méltóságába. Transsexual Tansylvania mi? A tököm, az! Ja nem, ezt pont nem reagálta volna.)

Ez pl. egy farsangi jelmez, fujj!

(vivekasvann.com)

Az átnevezés egyébként nem egy eleve rossz dolog, olykor jelentős kreatív energiákat szabadíthat fel, illetve önkormányzatok és állami hivatalok esetében csak szabadíthatna, mert ott olyan nincs. Vagyis, nincs minek fölszabadulnia, nincs az Vörös Hadsereg, aminek hatására ugyebár.

Ennek szép példája volt a ferihegyi reptér, ami simán csak Liszt Ferenc lett, az akadékoskodó akadémiai földrajzinév-bizottságot meg kivágták, mint macskát szarni. Aztán a népnyelvben pillanatok alatt Liszferihegy lett a nemzetközi repülőtér (sznoboknak: légikikötő), mondjuk az tényleg nehézkesebb lett volna, hogy Az Ország Legindokolatlanabbul Túlárazott Szendvicsei Hideg Kávéval És Langyos Sörrel (AOLTSzHKÉLS). Igaz, hogy tényszerűbb, de a neveknél nem ez számít, szerintem Liszt egyszer sem repült onnan sehová, sőt biztos örült neki, hogy a repülőgépet csak mintegy tizenhét évvel a halála után fogják használhatóra feltalálni a Wright-fivérek.

Szóval ettől még lehetett volna a Rákos- mag Újpalota kulturális epicentruma Conchita Wurst-ról elnevezve, főleg mert vicces a rövidítése. Hisz ha már Magyarországon vagyunk, használjuk magyaros sorrendben a nevét (pont mint Liszt Ferenc, Marx Károly és Verne Gyula esetében, csak a Conchitának nincs magyar analogonja) azaz Wurst Conchita Kulturális Mindenvan, barátoknak és tisztelőknek csak WC.

De ezek hülye képviselők kihagynak egy ekkorra poént, miközben e vészterhes időkben úgy kell a nevetés, mint egy falat kenyér. A kolbász meg a mustár mellé.

Egy régebbi fujj, 1975-ből.

Poszt-tévé trauma

Az egykor szokásban volt tévézés helyett persze nekem is a jutyúb, ha meg filmet akarok nézni, akkor streaming, vagy letöltök, és néha felnyúlok a DVD-polcra , ha már ott vannak a kedvenc Dr.Who évadjaim, az összes Olsen-banda film (fú, az nagyon boomer, nem csoda hogy nekem bejön), meg olyan gyöngyszemek, mint a Cannibal Holocaust, vagy a Náci Zombik. (De komolyan, ezek tényleg megvannak, és hát egy elborultabb Pasolinihez képest nem is olyan meredekek.)

Filmet viszont két helyen biztos nem nézek: moziban és tévében. Moziban ugye érthető okokból, fenének lenne kedve maszkban végigülni valami szuperhősős hulladékot, ráadásul egy mozijegy ára nálam egy végiggondolt bevásárlás, és van az a fura szokásom, hogy inkább eszem, mint mozizok. A kettő együtt per pillanat nem megy.

A tévé meg heveny lefolyású idegrohamokat provokál ki belőlem, a húszpercenként benyomott tízperces reklámblokkokkal, plusz ki a fasz kíváncsi még mindig egy-egy negyven évvel ezelőtti Bud Spencer-Terence Hill vígjáték háromszázhatvanhetedik ismétlésére? (B és C kategóriás akciófilmekre, az Amerikai Pitebaszó nyolcadik részére, vagy valami alsópolcos romkomra, amiben a csajnak szerelmi bánata van, kefél egy ismeretlennel, ettől felbolydul a lelke, még szenved egy kicsit, aztán hepiend.) És hát a tévék nemigen tekernek azért, hogy a műsoruk legalább egy kicsit változatos legyen.

Az majdnem vicces, mikor két filmcsatornán ugyanaz a film megy egy fél óra csúszással, hogy aztán a következő két napban leadja háromszor egy harmadik, majd átkerüljön egy negyedikre, és egy hét múlva vissza az elsőre. (Ilyenkor pár hétre kimarad a dobásból, és kezdődhet az egész elölről.) Hisz sokszor ugyanazon a csatornán is sztenderd húsz filmet cirkuláltatnak adott időszakban, mondjuk három egymás utáni napon szinte centire ugyanazok mennek, csak egy kicsit más sorrendben.

Úgyhogy a tévéműsor portponthu általi tanulmányozása néha szórakoztatóbb, mint maga az adás, már ha az ember bírja a fekete humort, illetve tud röhögni a szánnivaló igénytelenségen. Értem én, hogy 7/24-ben nem lehet mindig új dolgokat vetíteni, de ennyire nem kellene alászállni az ismétlések ismétléseinek kulturális fekete lyukába.

Talán az a baj, hogy egy-egy médiaipari nagykereskedőnek (mint a TV2 meg az RTL tulajdonosai) egyszerre van három mozi- két főzős- meg még három sportcsatornájuk, amiket külön-külön nem néznek sokan, de összesen már hoz némi reklámbevételt. Pláne, ha régebbi (azaz olcsó) filmeket adnak, ide-oda passzolgatva csatornácskáik között, valójában egy ember elműködteti az egészet, amint gombokat nyomkod egy monitor előtt. Olcsó, hatékony és szar - de háttérzajnak elmegy.

És valójában ez az egyetlen oka, hogy nálam folyton megy a tévé, így legalább szól valami emberi hang a lakásban anélkül, hogy hangosan magamban beszélnék. Ez persze nem sok, de legalább kevés.

pinterest.com

Megáll(t) az ész(t)

Ezt még este találtam, úgy tűnik a jutyúb algoritmusa is kezd rájönni, hogy milyen sajátos az ízlésem. Nem tudok elégszer kattintani az Over the Rainbow akusztikus verziójára ahhoz, hogy végül ne sérült lelkű pánszláv punkok, vagy rénszarvasdaráló skandináv sátánisták elborult zenét dobja elém. Vagy ezek valamilyen metszetét.

A Wiiny Puhh (azaz Micimackó) nevű zenekar amúgy észt, punk/metál vonalon csiszolgatja életművét, hatan vannak benne, és ez az egyetlen általam ismert banda, amelyben ebből ketten is dobosok. 1993-as alakulásuk óta tartanak ki az underground jellegből adódó, nagyjából ismeretlenség mellett, bár egyszer harmadikok lettek az Ejrovízijós Táncdalverseny Fesztivál észt válogatóján. Mondjuk ezek az északiak eleve szeretnek erre a marhaságra valami rendes polgárpukkasztással nevezni, ez biztos a vikingek szublimált öröksége, ha már manapság nem illik koponyákat beverni szekercével. 

Oké, az észtek nem skandinávok, de ha a térképre nézek, északabbra laknak, mint a dánok, Tallinn gyakorlatilag egy vonalban van Stockholmmal, csak a Balti-tenger másik oldalán, szóval szélességi körileg tiszteletbeli skandinávnak elmennek.

És ha nem teljesen ferde a gugli fordító, a fenti szám címe az, hogy Korszakov, a környékünkön élő srác tegnap Lettországba ment, de nekem kétségeim vannak. Mert a 'korsakov' a dalszövegben következetesen kisbetű (a címben meg nagy), szóval lehet, hogy az inkább egy hely, a csávó meg korszakovi,? De nem, amennyire kideríthető, nincs ilyen nevű település arra, amúgy is túl oroszos lenne észt város- vagy falunévnek mert azok inkább úgy hangzanak, mint mikor egy félrészeg finn kissé még dadog is. A szovjet idők emlékére viszont máig elég sok orosz (származású, anyanyelvű mifene) él Észtországban, szóval mégis inkább egy faszi az a Korszakov, csak nem Rimszkij kötőjel. 

Amúgy csak összeinterneteztem az infót, miszerint szöveg az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg egyik történetének kortárs újramesélése, csak itt nem Finnországba ment a hős...

De az biztos hogy a haverjaival csúnya verekedésbe keveredett mikor Lettországba ért, ráadásul minden számba vehető erkölcsi tanulság nélkül. De a zene kétségtelenül eredeti, ha klipje (lehet, hogy szándékoltan) béna sufnituning is.

És akkor a kávé mellé még egy remekmű ( a címe Peegelpõrand, azaz Tükörpadló), bár asszem ez inkább egy  tipikus esti dal. A Lírai Én ugyanis lazulna kicsit, mielőtt buliba megy, betesz egy pornót, aztán megrémül, mert csak pucér pasik vannak benne, és nem jön egy csaj se a gernicre vágásért, úgyhogy indul inkább, de a taxisofőr is egy meleg ex-sittes fazon, így hősünk falura menekül, ahol mindenki csak rakja a szénát és közben hetero. Legalább is valami ilyesmi.

Torkolati motiválatlanság

Lengyelország több tízezer védelmi célú lőszert szállít Ukrajnába - olvasom a hírt és már a címnél leakadok. Mi a frász az a védelmi célú lőszer? Szerintem e tekintetben csak egyféle lőszer van, az ölésre optimalizált. És bár nem vagyok otthon a lőszerek lelki világában, de tartok tőle, hogy nekik aztán tök mindegy, hogy mire használják őket, úgyszólván hiányzik belőlük bármiféle motiváció. Nem csak a gyártósoron, de még akkor is, mikor 1000-1500 m/s sebességgel elhagyják a fegyver csövének torkolatát. Olyankor se tudják még, mi is a küldetésük.

Egy lőszerre sincs ráírva, hogy mire való, hogy akkor ezt most jogos önvédelemre, családon belüli erőszakra, bérgyilkosságra, vagy különös kegyetlenséggel elkövetett üzletszerű kéjelgésre fogják-e használni.

Vagyis általánosságban sincs olyan, hogy védekező meg támadó fegyver, csak fegyver van. Egy légvédelmi rakétával lehet támadni is, nem tilt le a vezérlése akkor sem, ha egy pszichopata terrorista működteti, ami persze szerencsénk. Mert az még szarabb lenne, ha gépek, mondjuk mesterséges intelligenciák turkálnának az agyunkba, és eldöntenék, kinek mit szabad. Az már a Terminátor lenne, csak koponyákon taposó fémcsontvázak helyett mondjuk Huxley Szép új világának keretei között.

Ehhez képest a hatóságok szinte mindenhol meg akarják mondni, mi is számít támadófegyvernek, nem csak a seregben, hanem az utcán láberejű haladást célzottan megvalósító állampolgárok (vö. járókelők) táskájában is. Egyszer egy ismerősömet akarta megbírságolni egy rendőr, mert az aljadéknál volt egy hosszú, keskeny és kinyitható pengéjű, ó borzalom, halfiléző kés. Aminek  pengéje hát, bizony hosszabb volt mint a engedélyezett tizenöt vagy húsz, vagy akárhány centis pengehosszúság.

Kérdezték is a rend aluledukált őrei, hogy minek ez neki, mire ő mondta hogy filézni, mert horgászni indul, és ha szerencsés lesz, még halat is fog sütni a tóparton a haverokkal. (Mellékszál de a rendőrök erre azt reagálták, hogy azt bárki mondhatja, ettől ő még simán lehet egy rablógyilkos, aki direkt azért húz gumicsizmát és visz magával két horgászbotot meg egy merítőhálót, hogy ezzel is megtévessze az amúgy résen lévő közegeket.)

Azaz a késnél egyrészt a pengehossz döntötte el, hogy jogilag fegyver-e, vagy szabadidős segédeszköz, másrészt meg a helyszín, mert a machete közterületen fegyver, otthon meg sütőtök-szeletelő. Vagy mi.

Így aztán a derék lengyelek valószínűleg kellően kicsi töltényeket szállítanak az ukránoknak, meg cuki, hellokittys rakétákat, amikkel támadni ugyan lehetne, de nem illik, meg röhejesen is festene, szóval marad a védekezés, már ha az elrettentés hatástalan lenne.

He?

Odüsszeusz Dublinban

Ma van James Joyce, az egyik legvilágszertébben körülünnepelt ír 140. születésnapja, és a kerek századik évfordulója annak, hogy megjelent leghíresebb regénye, az Ulysses. Igazából már 1920 között kijött egy irodalmi folyóirat sorozataként, de a teljes változat tényleg 1922. február másodikán, jellemző módon Párizsban. A modernizmus akkoriban arrafelé menőbb volt , mint a konzervatív katolikus Dublinban, Joyce maga meg már vagy húsz éve volt (e)migráns szerte Európában, de főleg Párizsban meg az északolasz vidékeken. Hát igen, nem bírta az otthoni ortodox, vérkatolikus légkört, ő ennél szabadabb szellem volt, korát megelőzve, ahogy az ócska közhely is tartja.

Azt tudja fene, hogy szándékos volt-e az időzítés, de gondolom igen, Joyce a negyvenedik születésnapjára igazán remek ajándékot kapott ezzel. (Én a negyvenedikre egy Tower Bridge alakú tortát kaptam, de nem laposat, rendesen 3D-ben volt megépítve  híd, tortából. Így jár az, aki nem ír regényt.)

Az Ulysses amúgy az Odüsszeia keretrendszerében meséli el a főhős, Lepold Bloom (avagy a lokális Odüsszeusz) egy napját Dublinban, egész pontosan 1904 június 16-án. Tizennyolc fejezet, tizennyolc különböző hangnemben elmesélve, tele kortárs és klasszikus kulturális utalásokkal, és lassan összeáll a szöveg, mely könnyen lehet, hogy a világirodalom legkevésbé olvasott legfontosabb regénye. Izé, a legfontosabbak közül a legkevésbé olvasott.

Rövidke magyar szakos karrierem alatt magam is megpróbáltam megküzdeni ezzel az áramló szöveg-szörnyeteggel, de csak pár évvel később, második nekifutásra sikerült. Valahogy úgy, mint Salman Rushdie Sátáni versek című dolgozatával, ahhoz kellett egy másfél hetes kórházi tartózkodás, hogy - néhány hasonlóan súlyos művel együtt - végre legyen időm és türelmem nem csak végigrágni, de még élvezni is. (Jut eszembe, ha mondjuk, avagy tegyük fel, hogy a Rushdie a kortárs irodalom Joyce-a, akkor Tandori Dezső lehetett a magyar Joyce, már mi a szövegei komplexitását illeti, ráadásul ő költő is volt, mint a jeles ír emigráns.)

Szóval mindjárt olvasok valamit az öreg James-től, mondjuk az Ulysses az pont nincs meg már, de vannak novellák, drámák, meg a Dublini emberek (Dubliners) című vékonyka bemutatkozó kötetet, ahol viszont már majdnem teljes művészi fegyverzetben ugyebár, csak hogy még egy ócska kritikai közhelyet rángassa ide, a hajamnál fogva.

cherwell.org

Főtárgyalás-távolság

A Felcsútok Géniusza (F1G) ceremoniális keretek között járult Vlagyimir Vlagyimirovics színe elé, ahol mindketten előadták a maguk műsorát, bármiféle diskurzus helyett a párhuzamos monológok műfaját választva. Valgyimir Vlagyimirovics Diktátorov megvilágította az ukrán helyzetet, miszerint az aljas szemét ukránok katonailag akarják visszaszerezni a Krím-félszigetet, amit pedig ők, az oroszok kifogástalan úriemberekként, lovagiasan, tankokkal foglaltak el, alig egy flottányi hadihajó tengerről támogatásával. Mert a Krím az ősi orosz terület, tulajdonképpen Ukrajna is, de a köcsög ukránok nem hogy nem hálásak azért, hogy végre a legjobb úton vannak a Nagyorosz Kis-Szovjetunió felé, de egyenesen olyanokat beszélnek, hogy mi lenne, ha belépnének a NATO-ba. Hát csoda, hogy egy magafajta volt KGB-s ilyenkor ösztönösen is a fegyvere után nyúl, a tiszta idegtől?

A felcsúti pedig annyit mondott a tárgyalásukról, hogy tisztelt bíróság... izé, hogy Rezsicsökkentés! Hát igen, ezért érdemes volt a nemkormánygéppel Moszkváig repülni, a nemzetközi helyzet fokozódása érdekében.

De az legalább vicces volt, hogy mekkora asztal mögött ülve tárgyaltak, elnézve az alábbi képet, ennyi erővel a pártvezér és kancellár maradhatott volna itthon is, skype-olni a karmelita kolostorból is lehet. (Már ha van ott hálózat, mert én kinézem a mini szterelnökből, hogy - ha már a fészbukjával is láthatóan más foglalkozik - reggelente kinyomtatják neki az internetet, piros filccel aláhúzva a fontos híreket, focieredményeket és pornóvideókat.)

index.hu

A hivatalos(kodó) magyarázat szerint azért kellett ennyire távolságot tartaniuk, mert ugye a járványhelyzet, de tudja fene, ha tóól fosnának, akkor hordanák a maszkot, de nem. Mondjuk a felcsúti a múltkori cukrászdás videójában sem viselt ilyesmit, pont a "maszk használata kötelező" felirat előtt állva, biztos nem szeretné, ha belerondítana orcája páratlan szépségébe holmi maszk Ami egyébként sem golyóálló, szóval mi a frász ellen is védene?

Vagyis inkább arról lehet szó, hogy minimum egyiküknek nagyon büdös a szája, disznópörzsölő illatú dezodort használ, esetleg eleve nem volt kedve az egészhez, de már nem lehetett lemondani. Az meg ugye kínos lett volna, ha a mi döbrögink azért utazik oda, hogy aztán a budai irodája helyett egy moszkvai hotelből hívja föl a kollégát. Nyilván ezt is megmagyarázta volna a kommunikációs stáb, miszerint a főnök annyira puritánul takarékos, hogy egészen az orosz fővárosig utazik, hogy helyi tarifával hívhassa a cár atyuskát. Hisz így nyilván olcsóbb...

De a vicces távolságtartáson kívül a találkozónak semmi gyakorlati értelme nem volt, legalábbis számunkra, Putyinovics elvtárs ugyanakkor remek biodíszletként használhatta a felcsútit, amennyiben mellőle, mint egy EU, NATO, EBESZ és egyéb betűszavakban tag állam vezetője mellől hívhatta ezen betűszavak fontos embereit, hogy nézzétek seggfejek, szerintetek ki van itt elszigetelődve a Nyugattól? Naugye!

De hát van az a millió köbméter keleti gáz, amiért Ártunk és Ormányunk lemegy kutyába, gondolom már csak a lenyúlható "alkotmányos költségek" miatt is.

Xavleg

Tegnap a hosszú című sorozat kapcsán gondolkodtam rajta, hogy vannak-e még hasonló agymenések, de csak a Dr. Strangelove, avagy hogyan hagytam fel az aggódással és szerettem meg a bombát (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb) című Stamley Kubrick film ugrott be hirtelen, meg az, hogy Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, ami nem is cím, hanem rövid szinposzis.

Aztán ráakadtam a Logistic című svéd műalkotásra, aminek a címe örvendetesen rövid, maga a film viszont 857 óra hosszú, az több mint 35 és fél nap. Erika Magnusson és Daniel Andersson készítették, akik visszafelé követték végig egy kütyü (konkrétan egy lépésszámláló) útját, a stockholmi bolttól a kínai gyárig,és az egészet vették real time üzemmódban. Hát, nem egy szuperhősös akciófilm, pörgős dramaturgiával, de azért érdekes lenne, ha egyszer valamelyik hazai mozi legalább heccből bevállalná, a vetítőteremben kempingező nézőkkel.

És ha már ilyen marhaságok után nézelődtem, szembejött egy dél-afrikai grindcore zenekar, akiknél hosszabb névvel valószínűleg egyetlen banda sem rendelkezik a Föld glóbusztekéjén. Úgy hívják őket ugyanis, hogy XavlegbmaofffassssitimiwoamndutroabcwapwaeiippohfffX. Ami ráadásul nem is a teljes nevük, csak egy betűszó, ami azt takarja, hogy:

Acidic Vaginal Liquid Explosion Generated by Mass Amounts of Filthy Fecal Fisting and Sadistic Septic Syphilic Sodomy Inside the Infected Maggot Infested Womb of a Molested Nun Dying Under the Roof of a Burning Church While a Priest Watches and Ejaculates in Immense Perverse Pleasure Over His First Fresh Fetus (elnagyolt fordításban: Savas hüvelyi folyadékrobbanás, amelyet tömeges szennyes ürülék öklözés és szadista szeptikus szifiliszes szodómia okoz a fertőzött kukacokkal fertőzött apáca méhében, aki meghal egy égő templom teteje alatt, miközben egy pap  nézi és óriási perverz örömében ejakulál az első friss magzata felett)

Szerintem ezek után nem érdemes többet tudni róluk, a zenéjük amúgy nem rossz, nagyjából, mint a Napalm Death, csak ezek a srácok olyan messze estek Birmingham-től, hogy nevezéktani hülyéskedéssel kell felhívniuk magukra a figyelmet. (A nevük egyébként köznapi használatban csak Xavleg).

Agyonnyilatkoz

Fú, de undorítóan semmilyen a reggeli hírfolyam, de hát kellett nekem a frissen sült palacsinta mellé hírportálokat fogyasztani, tejeskávé helyett. (Az megittam már hajnalban...) Vagy nézhettem volna mondjuk cselekményes pornót, úgyis a az kedvenc műfajom, de még bennem is van annyi ízlés (plusz van annyira gyenge a gyomrom), hogy azért kaja mellé mégsem.

A hírekben ugyanis elsősorban miniszteri vagyonnyilatkozatok szerepelnek, megelőzve a képviselői vagyonnyilatkozatok szintén hosszan tárgyalt témáját, így aztán a helyettes államtitkárok vagyonnyilatkozataira alig tíz-tizenöt reflexió jut, per portál. (Jó, kivéve az origót, ott a sporthírek váltakoznak tangás fenekekkel, business as usual, de ők csak távolról, kissé bandzsítva látszanak hírportálnak.)

Pedig ezek a nyilatkozatok szart sem érnek, mert a valósággal csak ritkán és érintőlegesen találkoznak, a közzétett tartalmak olvasnivalónak unalmasak, cirkusznak szánalmasak, a népi felháborodás adott szintjéhez meg már nem adnak hozzá semmit.

Ott kezdődik a gond, hogy bár a családtagoknak is be kell nyilatkozniuk a vagyonukat, csak épp az nem nyilvános, így pont elég, ha az Alsegédállamtitkár-helyettes Úr a felesége nevére veszi meg azt a szerény, hat hálószobás és három úszómedencés tóparti villát, a magáéra meg a telek végében álló horgászkunyhót. Vagy hogy ha a miniszter asszonynak csak egy kis, gondosan összekuporgatott megtakarítása van (hja, van annak, aki el nem issza), az meg ugye már nem tartozik a közre, hogy a férje nevén van fél Zala megye, egy légitársaság harmada, meg a norvég koronaékszerek haszonélvezeti joga. De ez ugye már magánügy.

Hisz például a felcsúti döbrögi, a hatalomtechnika géniusza is milyen szerényen él, mondjuk szerintem már túl szerényen, nem is értem hogy tud egy országnak látszó, befolyással üzérkedést vezetni az, aki közben nem bír maga alá kaparni egy kisebb kupac aranyrudat. (Mellékszál: Magyarország államformája már csak az alapkotmánytörvény szerint köztársaság, de facto azonban feudális anarchia, ha valakinek mond még valami ez a kifejezés.) Még szerencse, hogy id. Felcsúti, a fater, azért milliárdos, így hó végén tud adni egy kis tojást, lisztet, házipálinkát, ne csak mindig azt a gundelos szart egye a gyerek a karmelita kolostorban. (Biztos azért akadt be neki ez a kolostor is, hisz nyilatkozatai szerint, és pozíciójához képest, láthatóan szegénységi fogadalmat tett, náluk csak a feleség, a tesó, a gyerekek meg a fater gazdagodik, a nem nyilvános vagyonnyilatkozataik ellenére is jól látható módon.)

Tartalmilag meg annyi látszik ezekből a sajtpapírokból, hogy a politikusok alapvetően konzervatívok, nem tőzsdéznek, rendes devizaszámlákon őrizgetik a pénzüket, befektetni meg szigorúan ingatlanba szoknak. Budai ingatlanba, naná, ha véletlenül valaki Pesten vesz párszáz négyzetméternyit, akkor az ötödik kerületben, elvégre frakcióvezető-helyettestől fölfelé már nem illik annyira prolinak lenni, hogy vesz mondjuk egy sarokházat a Józsefvárosban. Vagy egy utca páratlan oldalát.

Szóval megvárom, míg kitör a harmadik világháború, belép a légkörbe egy komolyabb meteorit vagy a Meki bevezeti a pacalos burgert, szóval amíg tényleg történik valami. 

Addig is elmosom a palcsintasütőt.

A nő a házban szemben az utca másik oldalán a lánnyal az ablakban

Ja így központozás nélkül ahogy az eredeti angol címben sincsenek vesszők egyáltalán (The Woman in the House Across the Street from the Girl in the Window - röviden: TWITHATSFTGITW ami tisztára mint valami walesi falu) amiből látszik hogy bár izgalmasnak ígérkezik a cucc de azért nem kell teljesen komolyan venni.

Tényleg van abban valami, hogy a kertvárosi háziasszonyos, misztikus-thrilleres filmek, és főleg sorozatok, lassan önálló műfajt képeznek. Mert ugye adott az idilli állapot, mikor apu dolgozik a belvárosi felhőkarcolós irodájában, közben meg anyu - az ódivatúan egykeresős családmodell nagyobb dicsőségére - otthon főz, kertészkedik, és a hasonszőrű barátnőivel könyvklub címén pusztítja a középkategóriás kaliforniai borokat. És ez az, amit aztán ízlésesen szét kell dúlni, gyilkossággal, emberrablással, az ahhoz kötődő rejtélyekkel, és persze alapfelszerelés, hogy a főszereplő (rendszerint felső-középosztálybeli, középkorú, mások által vonzónak mondott született feleség, illetve egy ponton túl már özvegy) legyen egy mentális/érzelmi roncs, poszttraumás függőségekkel minimum.

Igekötős kertvárosi drámák ezek, olyan fogalmak mentén, mint lemészárolt rokon, felcsinált szomszéd, átvert zsaruk, szétesett magánélet, visszavett józan ész, belemenős kiscsávó, kikészült háziasszony, körberajzolt hulla, eltűnő bizonyosság. És A nő a házban... pont ezekből szedi össze a legbrutálisabb kliséket, hányja egymásra, de olyan tömény cinizmussal, néha már karikatúra-szerűen, hogy nagyjából a második huszonperces epizódnál bárkinek leeshet,  ez itt  ha nem is explicit paródia, de minimum az amerikai háziasszony-thrillerek dekonstrukciója.

Nem igazán tudjuk, mikor kellene komolyan venni, mikor lehet egyáltalán, és mikor vagyunk épp annak szemtanúi, ahogy az alkotók egy laza mozdulattal rúgják föl az efféle thrillerek megszokott dramaturgiáját.

sorozatwiki.hu

Pedig a kiindulás már jól bejáratott sablonokkal operál: van anyu, a negyven körüli kertvárosi nő (nem mellesleg esőfóbiás), akinek pár éve megölte a gyerekét egy pszichopata, a férje (aki a pszichopata börtönpszichiátere volt) elhagyta, úgyhogy életét most a gyógyszerre ivás és a szomszédok utáni leskelődés tölti ki. Egy este, midőn e két hobbiját - szokás szerint - együtt gyakorolja, szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, vagy nem, mert hát fél marék nyugtató és két üveg száraz vörös után a valóság helyét átveszi valószínűség, a „láttam azt" helyett jön az „azt hiszem láttam valamit"

És hát valamit tényleg látott, innen indul a sztori, a szétcsúszásokkal és megzuhanásokkal tarkított nyomozás. Annak jegyében, hogy, az összeesküvés-elméletek mögött néha valóban van összeesküvés, illetve attól hogy paranoid vagy, még lehet hogy tényleg üldöznek.

A történetet nem érdemes itt ellőni, ezt meg kell nézni a Netflixen, ha elérhető (nekem mondjuk nem, de a letöltés nagy úr), nyolcszor huszonpár perc az egész, olyan csavarokkal és befejezéssel, hogy azokon tényleg hangosan felröhögtem. Néha annyira összefonódnak a szálak, hogy egy nagyobb teherhajót el lehetne vontatni velük, miközben véletlenül minden abba a narratívába passzol, amire azt mondjuk, hogy na, ez érdekes lenne, aztán naná hogy nem lesz az, de időnként legalább a főhőssel együtt esünk pofára.

Szóval A nő a házban... nem egy direkt paródia, akkor sem, ha egy csomó nyilvánvaló utalás van benne az Amy Adams-féle (milyen véletlen) Nő az ablakban című felejthetőre, és így persze áttételesen Hitchcock Hátsó ablakára. (Fú, ez viccesen félreérthető, bár inkább ne akarjuk látni a nagy rendező „hátsó ablakát", ablaktörlőjét, ilyesmi.) 

Ha valaki nem vevő  az iróniájára, és észre sem veszi, hogy itt épp a zsánert lökik le az út menti árokba, az simán megnézheti mint egy csavaros thrillert, bár így az élmény egy részét kétségtelenül elveszíti. (Ja, és Kristen Bell igazán nagyot főszerepel benne.)

Amiről nem beszélnek, az nem van lenni

Elvileg már zajlik a kétórás, figyelmeztető jellegű tanársztrájk, hogy a gyakorlatban mi van, azt meg egyelőre tudja a fene, majd délutánra talán mondanak valamit az illetékes szakszervezetek, hogy akkor hányan, hány töriórát nem tartottak meg a hol, meg esetleg hazudik valamit a kormány, hogy ó kérem, nem is volt itt semmi látnivaló.

A média e tekintetben nem sokat számít, a hvg.hu-n például folyamatosan frissítik a sztrájkról szóló tudósítást, de ez nagyjából abban merül ki, hogy listázzák, hogy a mentősök meg a tűzoltók szakszervezetei adtak-e épp ki egy szolidaritási nyilatkozatot. Az origó pedig a tőle várható módon nem is tud arról, hogy itt valami épp történik, náluk a közúti balesetek és a popsik/cicik közé csak annyi közéleti hír fér bele, hogy a Márki Zay nyilván már napok óta ebédel a Bajnaival egy londoni étteremben, mert nem bírják levenni a főoldalról, még ma sem, meg hogy a gonosz (mocskos, hazaáruló, sorosbérenc, migránnssimogató, buzizsidó, genderfasiszta) baloldal elvenné a családtámogatásokat, miközben a Szeretett Vezető Generalisszimusz még bővítené is egy hellóröfivel a befagyasztott étolaj mellé.

A rossz emlékű Kádár elvtársnak tulajdonítják a mondatot (az ötvenhat utáni konszolidáció kapcsán), hogy "aki nincs ellenünk, az velünk van". Ez már az első felcsúti kormány idején is arra módosult, hogy "aki nincs velünk, az ellenünk van", és mostanra - főleg a kormányhitű sajtóban - odáig tágult, hogy "aki nincs velünk, az nincs". 

Általános gyakorlat lett a kézből etetett propagandistáknál, hogy a számukra kellemetlen, az általuk sulykolni kívánt világértelmezésbe be nem illeszthető tényekről, történésekről egyszerűen nem beszélnek. Mondjuk ezt se maguktól csinálják, itt is a hűbéruraik a minta. Hisz pont eleget láthattak a parlamenti folyosón újságírók elől menekülő fideszest, aki amint meglát egy kamerát, exponenciális gyorsulásba kezd, és közben előkapja a mobilját is, mintha véletlenül pont most futott volna be egy kurva fontos hívás. Egyik kézben a telefon, a másikkal a kotnyeles újságírót hessegeti, közkeletű formagyakorlat volt ez, amíg a kövér parlamenti házmester, be nem tiltotta az egészet a picsába. Azóta biztonságosan vonulhatnak a képviselők az aranyozott stukkók között, akciósan whiskyzni a büfébe. (Ha már a nép itala mifelénk a single malt whisky, mondjuk egy 12 éves Dalmore, amit persze választott képviselőin keresztül fogyaszt.)

És ez a mentalitás kormányzati szinten is. A 'sajtótájékoztató' kifejezést szó szerint értelmezik, azaz ők elmondják amit akarnak, kérdezni meg nem lehet. (Hisz a kormányhitű média, Rogán nertárs munkatársaival egyeztetett "kérdéseit" azért ne vegyük már komolyan, a független sajtó meg sokszor be sem jut.) És ha végleg kínossá válik a helyzet, mint mondjuk most, a Völner-ügy kapcsán (amiről az origó persze nem is tud, így az sem, aki főképp őket olvassa - mondjuk az meg is érdemli), akkor már a sajtótájékoztató is elmarad, mint mondjuk az elmúlt két hétben a Kormányinfó nevű esztrádműsor.

A felcsúti döbrögi meg eleve nem ad interjút, néha ír (gondolom főleg írat magának) egy-egy esszének is csak jóindulattal nevezhető populista közhelyszótárat, meg péntekenként öblöget egyet a tévesen újságírónak tekintett rádiós mikrofonállvány néninek, de hát legalább biztos lehet benne, hogy az üveges tekintetű asszonyság nem kérdez tőle semmi kellemetlent, hisz a kérdéseket is ő viszi a 'diskurzusba'. Persze itt az a paradoxon, hogy bár a néni vele van, de ettől ő még nincs. Újságíróként semmiképp.

Dől, szakad, süt, kimarad

Tegnap folyton azt olvastam, hallottam, hallucináltam és  jósoltam kávézaccból, hogy mekkora nagy viharzóna fog lecsapni az országra, de tényleg mindjárt. Fák dőlnek ki, leszakadnak a vezetékek, hátrafelé repülnek a madarak, az erkélyen áttelelő poloskákat hazáig, azaz Afrikáig sodorja a tornádó, a felcsúti rájön hogy vegetáriánus, a semjénzsolti értelemben vett semjénzsolt meg arra, hogy igazából buddhista.

Azt' nem lett semmi ilyesmi, kidőlni is csak az egyik szomszéd dőlt ki a lépcsőfordulóban, de az ő tornádóját konyaknak hívták, a pofája meg csak ma fog leszakadni, mikor felébred. Közben meg a napon indokolatlanul tizenöt fok volt, mert oké, hogy sütött az a fúziós reaktor ott fent, de nem folyton, és egyébként is, még január van, nem azért fizet az ember kurva sokat a távfűtésért, hogy odakint tollászkodjon a tavasz. Egy ilyenkor!

Persze lehet, hogy igazi ítéletidő volt, csak titokban, nehogy megzavarja a helyi lakosság hétvégi vasárnapját, bár van ahol tényleg dőltek a fák, de ott biztos nem fideszes a polgármester, és nem tudta elintézni a vihar látenciáját.

De az is elképzelhető, hogy félreértettem a híreket. Hisz azt írták, hogy rémesen nagy viharok lesznek "az országban" és nem igazán konkretizálták, hogy melyikben is. Lehet hogy a malájok szívtak, vagy a venezuálok?

De például az alábbi képen a félig közmunkásnak öltözött tűzoltók nem tűnnek malájnak, a háttérben a Gondatlanságból Elkövetett utca torkolata meg nem az a tipikus Kuala Lumpur-i látványelem.

24.hu

Ha viszont Agyarországon volt a viharos zónaidő járása, akkor csak annyi marad, hogy mi itt délnyugaton nem tartozunk ahhoz az országhoz. Mondjuk ez már régebben is gyanús volt, ide már jóformán közvetlen vonat sem jár a fűvárosból, egyik autópályát sem tervezték soha erre vezetni (van valami majdnem olyan, csak nem az), a legközelebbi nemzetközi repülőtér Zágrábban van, de legalább városunk büszke lehet sok viccesen indokolatlan körforgalomra, a felesleges szökőkutakra, és az azokat övező ménkű sok térkőbe ültetett ultragiccses zsánerszobrokra. Mondhatni mi vagyunk a régióban az uniós befektetések látványpéksége, ami bizonyos szögből tényleg jól mutat, de a helyben fogyasztással nem érdemes próbálkozni.

Viszont - az általános életszínvonallal ellentétben - az időjárás legalább igazán kimagasló, bármit is jelentsen ez.

Tollas a háta?

Azt olvastam egy palaleo... palaonto...  pelolanta... mindegy, -lógussal készült interjúban, hogy a Dínó nevű szauruszok igazából nem is úgy néztek ki, ahogy. Hanem főleg színes tollakat hordtak, némelyiknek szárnyai is volt, szóval leginkább mégis LSD-n élő nagy csirkékre emlékeztettetek. Oké, azt már máskor is hallottam, hogy a szauruszokok mára leszármazott utódai a madarak főleg, de annyira, hogy a krokodilok is csak a madaraktól származtak később, mikor valami nagyon hülye alakú állat kelt ki véletlenül egy pulykatojásból. Biztos a sugárzás miatt, mikor az ősi egyiptomiak baszkurálták az atomot, mert azok már értettek ehhez is az űrből. Láttam a Csillaggate Sztárkapu című dokumentum sorozatban elégszer.

De persze a tudomány már megint le van maradva mondjuk tőlem, hisz hülyeségeket beszél a Dínókról. Mert nem tollas állatok voltak azok kérem. Egy dínó, az nagyjából húsz-harminc centi magas, gumiból van, némelyik sípol is ha rálépnek, repülni meg csak akkor tudnak, ha dobják őket. Mondjuk színesnek színesek, főleg ha a zöld is színnek számít, de van bennük szürkéssárga meg mindenféle más is. Én magam gyerekkorom óta már sok ilyennel találkoztam, de hát ez van, ha az ember rendesen jár majálisba, búcsúba, plázába, nem csak az íróasztal mögül okoskodja elő, hogy milyenek is lehettek a szauruszok, esetleg talán. Mikor az ilyen "tudós" nem hogy nem látott még igazából dínót, de nincs neki otthon a polcon, mint nekem több is.

Szóval tessenek a tudós hölgyeknek és uraknak búcsúba járni könyvtár helyett, ott már van kétpálcás dinó is a lövöldében, vagy esetleg a plázába a játékboltba (tudják, a főbejárattól balra, a  újságos butik mellett), és megnézni a dínókat igazából, hogy milyenek. A tapasztalat legyen az első, a második is, aztán harmadiknak lehet olvasni is róluk, mielőtt hülyeséget nyilatkoznak bele egy interjúba.

Mondanám, hogy ez a dinológia (vagy szaurisztika) kategorikus imperatívusza, ha tudnám mi a frászt is jelent.

poszterem.hu

Tényleg, ma is vasárnap van...

Pont ma ötven éve volt a Véres vasárnap, ami egy szép kerek évforduló, de talán nem sütök tortát az emlékére. Elvégre túl sok felemelő nem volt abban, hogy a brit katonák tüzet nyitottak az észak-írországi Londonderryben, a függetlenségpárti ír tüntetőkre, és tizenhárman már nem keltek fel többet a flaszterról.

És bár volt ott némi anyázás meg kődobálás, ellenirányban meg vízágyúzás, de azért ők nem az IRA terroristái voltak. (Akik persze, mint a világ szinte összes terroristája, szabadságharcosnak tekintették magukat, amiből az a tanulság, hogy a.) a terroristákból lázadók lesznek, ha sokan állnak mögéjük, b.) a lázadókból forradalmárok, ha van esélyük győzni, és c.) a forradalmárokból hősök, ha nyernek. Fokozatok kérdése az egész.)

És azt meg végképp nem menti semmi, hogy az áldozatok közt voltak fegyvertelen fiatalkorúak, hogy a britek a földön fekvő sebesültekre is lőttek, a páncélautóval tömegbe gázolás meg csak hab volt a torkán. De az 1922-23-as polgárháború, meg Blair-kormány által tető alá kalapált 1998-as Nagypénteki egyezmény (hivatalosan Belfasti egyezmény) között azért sok véres konfliktus indult ki mindkét oldalról. Sőt, még után is, mert az IRA ugyan fegyverszünetet jelentett  '98-ban, hogy politikai szárnya, a Sinn Fein tárgyalóasztalhoz ülhessen, de jött a magát "Igazi IRA"-nak nevező alakulat, hogy részükről akkor még tovább robbantgatnának, de a megállapodást azért csak összeizzadták a felek.

Amúgy az tényleg nem normális, hogy az ír sziget félbe van vágva, hiszen ahogy '45 után is csak németek voltak, nem kelet- meg nyugatnémetek, az ír-északír szétválasztás is mesterséges, hatalmi érdekek által diktált és lényegileg értelmetlen. Ráadásul a dél-írek (vagy kik), egy köztársaságban élnek, euróval fizetnek és elhűlve nézték ez az egész Brexit-tragikomédiát. Még szerencse, hogy köztük meg az Egybesült Kirájság között csak a térképen van határ, valami különmegállapodással azért a brexitelés után sem húztak fel egy magyarosch határkerítést. Hetvenpár év hidegebb és melegebb polgárháború stressze után azért ez is valami.

És persze ilyenkor jönne kísérőzeneként a U2 Sunday, Bloody Sunday című száma, csak azt én nem szeretem, mert ugyan profi, igényes, de rémesen szar. Úgyhogy inkább ezt itt:

Horrorbábuk vs. cukicicák

Megnéztem végre a magyarul indokolatlanul Egy ház, három család címre keresztelt filmet. (Azért indokolatlan, mert három ház, az az egy, a harmadikban meg nem család van, hanem egyedülálló nő megosztaná. De legalább a helyesírás-ellenőrző folyamatosan javítani akar, hogy nem egy ház, hanem Egyház. Hát nem!)

Ez amúgy három, egyenként félórás sztori, bábfilmben elmesélve, ami igazán üdítő. Igazi, hús-vér plasztik-műszőr bábok, arányosra épített díszlet, stop motion technika, és pazar látvány, ilyen jót utoljára Wes Andersontól láttam, A fantasztikus Róka úr című műalkotásban. Által. Az is felnőttmese volt, mint ahogy ezek, és legalább ennyire élvezetes, ha nem még inkább.

Az első sztoriban egy lecsúszott, szebb napokat nemigen látott család (valahol Viktoriánus Anglia-külsőn) kap egy szép új házat egy rejtőzködő, rohadt gazdag, és minden bizonnyal pszichopata milliomostól. Aki a lakája, küldönce szerint (ha csak nem ő maga az) építész, külső-belső egyaránt, mert nem csak a nyomasztóra hangszerelt kúriát tervezte ő, de a berendezést is.  Lecsúszotték nem is vihetnek magukkal egy féllábú komódot sem, aztán kiderül, hogy nincs is rá szükségük, mert a ház annyira szó szerint szippantja be őket, hogy szép lassan  - bár nem teljesen önként - berendezési tárgyakká alakulnak, csak hogy jobban passzoljanak a gondosan megtervezett, bár naponta átépített enteriőrbe. (Spoiler: csak a gyerekek élik túl.)

Anyám függöny, apám fotel, hülyén festenek, de legalább illenek a csillárhoz meg a tapétához, és a szegénységhez képest ez már majdnem karrier, csak kissé tűzveszélyes...

Brrr... (filmsor.hu)

A filmnek amúgy pont ez az első epizódja a legnézhetetlenebb, a figurák ugyanis önmagukban is rémesek, mondhatni anyagukban visszataszítóak (de tényleg, szó szerint), gondolom szándékosan, de az első percben le lehet venni, hogy ez tényleg korhatáros mozi, ezektől a horror-fejektől bármelyik hatéves képes lehet bepisilni a rosszat álmodás közben, avagy apropóján.

Szerencsére a másik két sztoriban már állatok vannak, egerek (vagy inkább patkányok, bár nekem mindegy, rágcsál ó, a rágcsáló) meg macskák, akik ráadásul vállalkozó szellemek. Különösen  jópofa a harmadik történet főszereplője, a macskanő (persze nem az a bizonyos), aki egy lepukkant panziót üzemeltet, és próbál egyben tartani, nagyjából mérsékelt sikerrel. Mert a ház a tengerparton van, a vízszint emelkedik, a lakók leléptek, az a kettő meg, aki maradt, nem tud fizetni. (Illetve az egyik hallal, néha.)

És ez a legkevésbé horror az egészben, mondhatni hepiend a vége, bár gyanús, hogy Rosa (a panziós cirmos) teájába már megint tettek valamit, és az egészet (miszerint hajóvá változik ház, és elúsznak a naplementébe), csak álmodja, közvetlenül a vízbefulladás általi elszakadni képtelenség előtt. Ja, asszem a macskák nem tudnak úszni. Jobbára.

port.hu